A vágy inadekvát tárgya

Rainer Werner Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei

Miskolci Nemzeti Színház, Csarnok

A Petra von Kant keserű könnyeinek talán azért csupa nő a hőse, mert férfi írta a művet. Alighanem épp ennyi távolságtartást mért ki magára a szerző – Rainer Werner Fassbinder –, akit amúgy közelről érintett a téma: az azonos neműek szerelme. A darabbéli viszony balul végződik; kínt és keservet hoz a címszereplő számára. (Pedig Petrát csak otthagyták, viszont RWF-t azzal lepte meg 36. születésnapján a kedvese, hogy öngyilkos lett.) De hát az asszonyi lélek egyébként is kiapadhatatlan forrását jelentette Fassbinder művészetének. Mondják, sosem jött ki jól az édesanyjával, ám ennek a rossz viszonynak is meglett a maga filmtörténeti hozama, hiszen az író-rendező élményei és tapasztalatai minden bizonnyal beleépültek nagy nőfilmjeibe.

A Petra von Kant eredetileg színdarabnak készült, Fassbinder 1971-ben meg is rendezte Darmstadtban, s csak később forgatott filmet belőle. Ebben a műben egy negyven felé járó sikeres ruhatervezőnő a főszereplő, aki kilépett rosszra fordult, megalázóvá és méltatlanná vált házasságából. S a történet elején épp beleveti magát egy új kapcsolatba, mely szinte kezdettől fogva arra van ítélve, hogy rossz, megalázó és méltatlan legyen. Akibe Petra beleszeret, az nemcsak nemben, de korban és intelligenciában sem illik hozzá. Diszkrepanciából ez több mint elég a kudarchoz. Ugyanakkor Petra választottjának, Karinnak elemi érdeke, hogy elfogadja az idősebb, jól szituált asszony rajongását, gondoskodását és támogatását, legalábbis amíg rászorul. Azon túl viszont Petrának esélye sincs, hogy megtartsa a lányt. Főhősnőnk érzelmei túl zabolátlanok. Szerelme mint az árvíz, parttalan. Birtoklási szenvedélye féktelen. Karin, a vágy titokzatos – és inadekvát – tárgya rövid úton elmenekül tőle.

A művet a Miskolci Nemzeti Színház tűzte műsorra a Csarnokban, s filmrendezőt hozott össze filmrendezővel a bemutató kapcsán. Az előadást ugyanis Fehér György rendezte vendégként, akinek – hosszú szünet után – ez a második színházi munkája. S a produkció azt mutatja, hogy Fehér maximálisan alkalmazkodott a színházi közeghez, vagyis semmi nem utal a rendező filmes voltára. Sem képek, sem hangulatok. A színészi játék kívánt itt előtérbe helyeződni, elsősorban a címszerepet játszó Margitai Ágié.

Ebben az előadásban minden azt szolgálja, hogy Petra elnyerje figyelmünket és együttérzésünket. A Zeke Edit tervezte díszlet enyhén színésznős – az álló ruhafogasszerelvénnyel és a tükörrel –, de inkább jellegtelen szobabelsőt mutat. A színpadkép legmarkánsabb színfoltja az első pillanatban maga Petra, amint zöld selyempizsamában felkel a heverőről. Petrát minősíti a semmibevett munkatárs-cseléd Marlene (Szitás Barbara) néma rajongása, féltő, aggódó pillantása. És Petrát értékeli (föl) az is, ahogyan Olasz Ági Karinként megjelenik a színen. Elegáns világos balonkabátban érkezik, az alatt csinos délutáni ruhát visel – jelmez: Zeke Edit –, a színésznő külseje disztingvált úrilányra vall. Jóllehet Karin szövegéből – amit szüleiről és eddigi életéről elmond – kitűnik, hogy ő bizony nem más, mint egy igen szakadt kiscsaj. Ezzel szemben Olasz Ági finom, jólnevelt polgári szendének hat a második felvonás ismerkedési jelenetében. Ez nyilván könnyebbé teszi a beleszeretést Margitai Ági Petrája számára, mint ha egy festett hajú, kopott körömlakkú, fityfiritty leányzóba kellene belehabarodnia. Ám hiába van Olasz Ági figurája társadalmilag "feljebb húzva" – lumpen elemből mondjuk deklasszált elemmé szépítve – , Margitai így sem képes hitelesen lángra lobbanni iránta.

A Petrát játszó színésznő számára kétségkívül a harmadik felvonás a legnagyobb erőpróba. Itt aztán meg kell járnia a poklok poklát, amikor szerelmi szenvedélye végképp elhatalmasodik rajta. Karinnal való kettőse semmiféle színésznői vagy női hiúságot nem tűr: muszáj rimánkodnia, kuncsorognia, megalázkodnia a partner előtt. Petra megformálójának tulajdonképpen odáig is el kell jutnia – kollegiális okokból –, hogy Karinból már-már undort váltson ki törleszkedésével, sóvárgó testi vágyával. (Elvégre a lánytól sem tagadhatunk meg némi drámai és színpadi igazságot, amiért véget vet a mind terhesebbé váló viszonynak.) Egyszóval mélyre kell ásnia a Petrát játszó színésznőnek, s szemérmetlenül feltárnia azt, amit az érzelmek és ösztönök legbelsőbb világában talál. Márpedig Margitai Ágiból – az alakítás láttán legalábbis úgy érzem – most hiányzik ez a fajta szégyentelen őszinteség. Ezt jelzi az is, hogy játékában nyoma sincs az önreflexiónak; annak az öniróniának, sőt kíméletlen öngúnynak, amellyel egy érett, intelligens nő figyelheti-minősítheti saját viselkedését az önfeladás különböző stádiumaiban. Margitai úgy tesz, mintha belülről hozná Petrát, pedig valójában technikát működtet: könnyeket hullat, drámai csöndekkel operál, hatásokért dolgozik. De nem él át. És ha ő nem, én, a néző sem.

Pedig a partnerek odaadó színpadi segédcsapatot alkotnak. Olasz Ági – akinek színészi tudománya szépen gyarapszik – nem marad adós sem a vonzerővel, sem a megfelelő táptalajon szárba szökő romlottsággal. Marlene szótlan ragaszkodása is betölti funkcióját az előadásban. Jó Máhr Ági is, aki Petra barátnőjét, Sidonie bárónőt játssza. Arcán rendíthetetlen társasági mosoly, töretlen máz, mely egy kifizetődő, megalkuvásos házasság boldogságlátszatát hivatott fenntartani. S ugyanakkor Máhr Sidonie-ja egyetlen furcsán, mereven elejtett mondattal – Alkoholt délelőtt soha! – megsejteti, hogy valószínűleg sokat kell nyelnie (szeszből is) e kirakatházasság elviseléséhez. Kovács Vanda és Máthé Éva Petra lányaként, illetve anyjaként asszisztál a főhősnő összeomlási jelenetéhez, mely éppúgy nélkülözi a megrendítő erőt, mint az előadás legnagyobb része. Talán csak az utolsó felvonás során csillan fel valami mélyen emberi, amikor a kimerült Petra ágyba kerül. Immár nem csábos selyempizsamát visel, hanem aprómintás hálóinget. Mert hát ilyet húz fel az ember, ha beteg.

A Petra von Kant keserű könnyeit most negyedszer mutatták be nálunk. Kétszer Lázár Kati játszotta a címszerepet, egészen fantasztikusan. Elfogadhatjuk tehát autentikus szakvéleményként a színésznő ama nyilatkozatát – még a kaposvári ősbemutató előtt közölte valamelyik újság –, miszerint: "ez a darab úgy van megírva, hogy itt nem szabad hazudni, itt az ember vagy elhiszi, hogy ez vele történik, vagy megette a fene." Mármost a miskolci produkcióban sajnos ott falatozik a fene.

Stuber Andrea