Stuber Andrea

Homokvár, légvár, Fehérvár

székesfehérvári előadások

színikritika

Criticai Lapok 2000. IV.

 

Homokvár, légvár, Fehérvár

Pruzsinszky Sándor: A fekete király, Fejes Endre-Presser Gábor: Jó estét nyár, jó estét szerelem
Székesfehérvári Vörösmarty Színház

 

Értetlenül állok az előtt, ami a székesfehérvári Vörösmarty Színházban van. Illetve nincs. Pedig lehetne. Fehérvárnak remek színháza. Hiszen jó a közönség. (Illemtudó, fogékony, minőségérzékeny.) Jó maga a város. (Polgárias, öntudatos, fiatalos.) Ráadásul Pesttől csak hatvan kilométer a távolság. Ami azt jelenti, hogy a színház a fővárosból könnyű ingázással belakható. Aki Fehérváron színházvezető, az – hacsak nem outsider – bizonyára válogathat a színészek közül. Ha a vidéki társulatoknak csak a második vonalából szerződtetne pesti színészeket, akkor is igen ütőképes csapatot hozhatna össze. A Vörösmarty Színház azonban – meglepő módon – jóval gyengébb színészgárdát állított ki, mint a távolabbi vidéki végvárak. Az előcsarnok falán a fényképek 35 fős művészi állományt hirdetnek. 23 színészről készült fotó, de talán túlzás mindegyiküket színésznek nevezni. Neveket nem mondok ... de írok. Szerintem Kolti Helga, Kuna Károly, Szabó Gyula, Földes Tamás és Matus György felsorolásával nagyjából kész is a jó és a használható fehérvári színészek listája. No és ott szerepel a tablón Szilágyi Tibor és Kállai Ilona is, de ők nem játszanak szinte semmiben. (Kállai a XIV. Renében.)

Hogy mihez kezd a színház művészeti munkáját irányító Horváth Péter ezzel a súlyosan fogyatékos társulattal? Bemutat egy helyi érdekű történelmi drámát, az egyetlen értékelhető musicalszínészével a főszerepben. S játssza a Jó estét nyár, jó estét szerelem című zenés művet, amely színész- és énekesigényesebb darab, mint számos Lloyd Webber-musical. E vállalkozások lelkesedésre ugyan nem késztetnek, de arra igen, hogy elismerjem a fehérváriak igen nagy bátorságát.

A történelmi mű Pruzsinszky Sándor munkája. Az ország három részre szakadásának korába visz vissza, a négyszáz évvel ezelőtti Fehérvárra. A főhős Varkocs Péter, a város választott bírája, akinek már a nagypapája is ismert fehérvári személyiség volt. (A neves várvédő patinás szobra ma is ott áll a belvárosban. Kardja csak félpatinás, mivel régebben gyakran ellopták, s olyankor újjal kellett pótolni.)

Varkocs bírót respektálja a török, az osztrák, csak épp honfitársai tartják árulónak; hol muszlimbérencnek, hol az osztrákok szálláscsinálójának. Pedig azzal a céllal lavírozik, hogy a város minél csekélyebb veszteséggel vészelje át a különböző hódítók helycserés támadásait. Ha lehet, kijátssza egymás ellen a kétféle ellenséget. Igyekszik mindig a kisebbik rosszat választani. S végig kétséges, hogy sikerül-e ilyen módon megmentenie Fehérvárt a pusztulástól. Ez a dilemma lehetne – lenne egy alaposabban megírt drámában – a tét, a mag, a kunszt.

Varkocs mindenesetre klasszikus, görögös hérosz, akinek személyes drámája tragikus magányosságából fakad. (Hasonlót érezhet a szerepet játszó Földes Tamás is.) A bíró az egyetlen a vidéken, aki tovább néz és lát az orránál. Sorsát nehezíti, hogy titkos kedvese Miriam (Szűcs Krisztina), a török helytartó lánya, bár ezt a szerelmet éppoly felszínes és közhelyes jelenetekkel illusztrálja a mű, mint a többi, szóba jövő érzeményt: hazaszeretetet, hűséget, józanságot, bosszúvágyat, satöbbit.

A darabnak A fekete király a címe, s ezt illusztrálandó, Varkocs és a török bég (Matus György) néha sakkoznak egymással. Ilyenkor a magyar versenyző mindig a fekete színt választja, s szívesen hasonlítja magát a fekete király figurájához, mondván, elvileg az sem nyerhet. Ez a szimbólum alaposan a szánkba rágatik: szám szerint tizenegyszer emlegetik a fekete királyt, ami azért jelzi, hogy a szerző szeret egészen biztosra menni, amikor tudatni akar valamit.

Pruzsinszky alkotása túl komoly intellektuális kalandot nem ígér, de politikai fordulataival, változatos színeivel, költőiségtől nem mentes szövegével arra mindenképpen alkalmas, hogy szép, nagy ívű, gazdag történelmi tablót mutasson fel egy patetikus hangulatú színházi este keretében. Salamon Suba László rendező azonban magát az ásító unalmat vitte színre. Az előadás látnivalóan úgy jött létre, hogy senkinek semmiről semmi nem jutott eszébe. Gondolom, ilyen próbaidőszak esetében már az is eredmény, hogy egyáltalán eljutnak a bemutatóig. Csoda, ha a résztvevők nem halnak bele az unalomba a második héten.

A produkció az avíttasság és a dilettantizmus sajátos ötvözetét adja. Ott vannak például a siralmas katonák, akik akár törökök, akár osztrákok éppen, mindig operettbe illő, idétlen statisztáknak látszanak. Vagy a röhejes világítás, melynek eredményeképpen sötétbe borulnak a dialogizáló szereplők arcvonásai. Ha ketten egymással szemben állva beszélgetnek, akkor egyikük mindig leárnyékolja a másik arcát, miközben a reflektorok bőszen a hátukra tűznek. De nehezen feledhetőek Simon Gabriella jelmezei is, amelyeket mintha farsang után kotortak volna össze, amikor selejteznek a jelmezkölcsönzők. Meg az ügyetlenül koreografált tanácsülések, ahol Salamon Suba rendszeresen felmászatja a tanácsosokat a Mira János tervezte szabályos szószékre. Egyikük odafent leveszi a cipőjét, hogy azzal csapkodhasson szónoklás közben. Ezt az akciót a rendező később megismételteti, mert ha már támadt ez az egyetlen ötlete, nyilván jól ki akarja aknázni. Másrészt hátha valakinek előszörre nem jut eszébe Hruscsov, másodszorra a Szaknévsor.

A fehérvári ősbemutató főszerepében látható Földes Tamás nem színészembernek való feladathoz jutott. Ha jobban belegondolunk, nincs is eljátszanivalója. Mindent készen kapott a szöveggel. Nem kell előttünk összebarátkoznia a török megszállóval, mert már jóban van vele. Nem kell szerelembe esnie a talán mégiscsak elzártan nevelt török úrilánnyal, mert már viszonyuk van. Nem kell rádöbbennie a városfők gyávaságára és önzésére, mert kezdettől fogva ilyenek. A színész tehát azzal foglalatoskodik két részben, hogy álproblémákkal álküzdjön. De ezt bizonyos belső erővel és lendületes szenvedéllyel álcázza.

Földesnek sajátos szerep jut a Jó estét nyár, jó estét szerelem előadásában is. Kerényi Miklós Gábor rendezése azzal nyit, hogy egy pamacsos arcszőrzetű, zömök férfi (Földes) elhagyja a börtönt. Ha van öt perc gondolkodási idő – de nincs, hisz éppen elkezdődött az előadás –, akkor rájövünk, hogy ő a Nagy Zsolt fh. játszotta Fiú öregkori változata. Letöltvén a gyilkosságért járó büntetést, felidézi a végzetes eseménysort. Földes felléptetése mindenekelőtt arra jó, hogy a gyakorlott zenés színész mentesítse néhány szám vagy fél szám eléneklése alól az ifjú kollégát. Jótékony megoldás, figyelembe véve a kettejük hangja és énektudása közti különbséget. (A darab Fehérváron váratlanul kibővült három Presser-Dusán-számmal, túl az ismert Presser-Fejes-betétdalokon. Amelyeket már egy hete dúdolok. Presserre rá lehet kapni, mint a drogra.)

Földes Tamás nemcsak az idősebb, priuszos Viktort formálja meg. Pincérként, hajléktalanként vagy melósként szintén felbukkan, mint ahogy mások is – Kolti Helga, Szabó Gyula, Bakody József, Kozáry Ferenc – nagy kedvvel játszanak több kis szerepet.

A produkció – ha hagy is maga után jó sok kívánnivalót – alapvetően mőködőképes. Sokat köszönhet Gyarmathy Ágnes díszletének, a forgóra telepített többfunkciós építménynek, amely gördülékennyé teszi a már-már snittszerű változásokat. A színpadkép egésze kvázi panoptikum a ringlispílen: a szereplők olykor hangulatos állóképbe merevednek, úgy forognak el előttünk. A színpadkép részletei pedig – a forgószínpad kis körcikkelyei – miliőképes helyszíneket teremtenek: postát, albérleti szobát, személyzeti irodát, mikor mi kell. Gyarmathy még némi meghitt, kopottacska lírát is a díszletbe csempészett egy kétszemélyes hajóhintával. (Ideális helyszín az És majd Viktor jön című számhoz.)

Mint attól tartani lehetett, az előadás – színészileg – nem szűkölködik gyenge pontokban. Bozó Andrea Katalinja kedves lány, természetes hajlammal a kokettálásra. De túl egyszerű. Nem érzékelteti sem a rafinériát, sem a kudarcokban gazdag nő szükségszerű sérülékenységét. Brunner Márta Hűvös Ilonája még szimplább: dekoratív, de arctalan. Zakariás Éva Varga Veronikája kissé taszítóan agresszív és hisztérikus, viszont képes megbirkózni azzal, amit el kell énekelnie, márpedig ezt itt kevesen mondhatják el magukról. A gyümölcsárus lánykák között akad olyan, aki még prózában is hamis, és sajnos nincs igazán szerencsénk a Karácsony Nagy Zsuzsannát megformáló Szűcs Krisztinával sem. Jó kiállású és szép beszédű, de hiányzik belőle az a plusz, amitől ezt a nőt nagyobb vadnak tekinthetnénk, mint a korábbiakat. (A végső leszámolásnál Zsuzsannánk ezt kiabálja: "Válaszoljék, maga szélhámos!". Mert a színháziak újabban felvették azt a kedvesnek nem mondható szokást, hogy gyanútlan írók műveit nem létező ikes igékkel szeplősítik be. Madách Imre is kapott a színházavató Tragédiába beleírogató Kerényi Imrétől: "Dőljék, midőn a természet beszél.")

A fehérvári bemutató legfigyelemreméltóbb figurája kétségkívül a Fiúként fellépő főiskolás Nagy Zsolt. Szögezzük le rögtön, hogy a torkában nincs semmi olyasmi, ami predesztinálná e szerep eljátszására. Az mondjuk egyenesen kínos, hogy a Mikor hiába című dalt mennyire nem bírja elénekelni duettben Zakariás Évával, akin viszont nem fog ki a saját szólama. De amikor a színészi jelenlét intenzitása az énekesi teljesítmény elébe tolható – és az I am Viktor tipikusan ilyen szám –, akkor Nagy Zsolt rendkívüli drámai erőt mutat. Abban a dalban – mindig is így gondoltam – el kell szabadulnia a pokolnak. Nagy Zsolt az ágyán ülve, öltözködve kezdi el a számot, s a hajóhinta állványának legtetején, szinte elröpülve fejezi be. Olyan vehemenciával és szenvedéllyel igyekszik viktorságát beleszuggerálni magába és a világba, hogy az ember szinte elhiszi: a következő percben talán tényleg átváltozik. Persze nem változhat át. Hiszen Nagy Zsolt Fiújában megvan az elrendeltetettség. Kis növésű, ökölbe szorult arcú fiatalember, benne a diplomatát mímelő melós görcsös szándéka. Talán némi báj, valamicske szeretetreméltóság hiányzik az alakításból, de a proligyerekes keménységet, az elő-előbukkanó kegyetlenséget hibátlanul hozza a színinövendék. Még egy kevéske gyengédség is kivirágzik belőle a Szabó Gyula Házmesterét pátyolgató jelenetben. De a nevetései a legjobbak. Fültépően jók. Nyersek és nyitva hagyottak. Ott maradnak rezegve a levegőben.

Stuber Andrea