Deprimadonna

Margaret Edson: Fekete angyal (WIT)

Játékszín

fsz:Udvaros Dorottya, Szilágyi Tibor, Seress Zoltán, Vasvári Emese, Némethy Ferenc.

r:Makk Károly  d:Menczel Róbert. j:Dőry Virág

Balázsovits Lajos direktor úgy döntött, hogy oly sok bágyadt nevettetés után most súlyosan deprimáló kommersszel lepi meg a Teréz körúti nézőket. Kvázi halálos csapást mér közönségére a Játékszín a Fekete angyal (WIT) című művel. (Amúgy a cím nem nyer értelmet az előadásban, s csak remélni lehet, hogy nem a bulvársajtó közelmúltbeli szenzációjának farvizén lapátolnak az elnevezők.)

A színhely kórház, a cselekmény az áttételes petefészekrák diagnózisával veszi kezdetét és az exitusig tart. Műfaját tekintve Margaret Edson opusza visszafogott dokumentumjátékra hasonlít leginkább. A szerző tarthatott a pátosz és az érzelgősség nagyon is valós veszélyétől, ezért láthatóan kerülni igyekezett a lírát és a melodrámát. Megpróbálta több-kevesebb bölcsességgel és iróniával elmesélni a történetet, melynek főhőse rákbeteg asszony, aki kommentátora és narrátora saját kálváriájának. Az első stáció a betegséggel való szembenézés, azután a kezelés tortúrája következik, majd a tragikus vég.

Elviselhetetlen estét mondhatnánk – szitkozódva – magunkénak, ha Udvaros Dorottya nem volna. (Aki egyébként nemrég elhunyt kolléganője, a szép emlékű Prókai Annamária előtt tiszteleg az alakítással.) Nézhetetlen lenne az előadás Udvaros ízlése, bátorsága, szemérmessége, gátlás nélkülisége és főleg a nevető szeme nélkül. A színésznő se nem drámázza túl, se nem veszi könnyedén a halódó professzorasszony tudóskodó figuráját. Kicsit eltartja magától és megmutatja nekünk, nem mentesen némi józan derűtől és hűvös tárgyilagosságtól. Miközben Makk Károlytól mint színrevivőtől az égadta világon semmi segítséget nem látszik kapni. Rendezői szándék sem képileg, sem gondolatilag nem érhető tetten. Nem tudni például, hogy Makk egyáltalán nem akart-e könnyfakasztani evvel a darabbal, vagy szeretett volna, csak nem sikerült. Nem tudni, hogy az előadás direkt nem kívánt-e bennünket a saját tapasztalatainkra emlékeztetni, vagy csak nem ismerik az alkotók a magyar egészségügyet. (Még Menczel Róbert szépnek mondható kórházdíszlete is idegen – éjszakai színei zöld-szürkék, nem pedig kékes-fehérek.)

Annyi biztos, hogy egy mai magyar kórház kétségkívül tovább tudta volna mélyíteni a főhősnő amaz élményét, miszerint betegként szinte tárggyá válik: selejtes munkadarabbá a gyógyító nagyüzemben. (És hát nálunk aligha szólíthatná keresztnevén az orvost, meg neki se mondanák, hogy professzorasszony. Még örülhet, ha „ketteskének” hívják, nem Bearing néninek.)

Udvaroson kívül van még két jó pontja a produkciónak. Az egyik Vasvári Emese, aki hihetetlenül precízen és rendkívül találóan ábrázolja, hogy még egy jó ápolónőben is milyen korlátok közé szorulhat a hivatástudat. Vasvári Susie nővérkéje eleinte csupa személytelen kedvesség, előírásos barátságosság, amely mögül egy-egy pillanatra azért kivicsorít a türelmetlenség és szakszerűségbe belopakodott közöny. A lány későbbi közvetlensége még ijesztőbb: miután betegét megszokta, megszánta és megkedvelte, már elhalmozza a maga tökéletesen inadekvát szeretetével. Épp úgy, ahogyan az egyenrangú félnek nem tekintett kisgyereket szokás érzelmekkel beborítani. (Ahogy Vasvári megsimizi Udvaros lábát! Telitalálatos az az egyszerre esetlen és fölényes mozdulat.)

A másik nyeremény Seress Zoltán, aki szintén tudni látszik egyet s mást arról, hogy meddig terjed a hivatásszerű figyelem a páciens iránt, különös tekintettel a beteg és az orvos közti bizalmi viszony igényére. Seress imponáló színészi eleganciával hozza a figurát.

Van egy döbbentes jelenete az előadásnak, nem akartam hinni a szememnek, hogy tényleg megcsinálják. Az Udvaros játszotta nő vizitre megy a Seress játszotta nőgyógyászhoz. Rövid, feszültségoldó beszélgetés után Seress felfekteti Udvarost a vizsgálóasztalra, majd úgy tesz, mintha valóban elvégezné az orvos dolgát. Egyidejűleg fecserész is, ahogy kell, mert az már kedves szokása a nőgyógyászoknak, hogy szeretnek kedélyesen társalogni matatás közben. Hogy ez így együtt mennyire rémes, azt a nők tudják, a férfiak meg nem is képzelnék.

Stuber Andrea