Gyári szezon

Egy évad a Kamaraszínházban

Eléggé el nem ítélhető módon a komfortérzet hiányosságaival kezdem. Kell ugyanis némi fakírhajlam ahhoz, hogy az ember szeressen a Budapesti Kamaraszínházba járni. Tudniillik ez egy olyan színházi konglomerátum, amely három játszóhellyel rendelkezik, s igazán nehéz eldönteni, hogy melyik a legkényelmetlenebb. A Tivoli Színház, a Shure és az Ericsson Stúdiók egyikében sem helyre szólóak a jegyek. Ez garantálja, hogy mindig hosszasan kelljen nyomorogni az ajtó  közelében, hiszen a legtöbb esetben csak néhány perccel előadáskezdés előtt eresztik be a közönséget. (Egyszer ezen a tavaszon miattam késlekedett a beengedés a Shure-ban, rám vártak, hogy jöjjek és vegyem át a jegyet. Ezúton kérem a nézőkollégák  bocsánatát!) A Tivoliban szűk, meredek lépcsőn lezúdulva kell megrohamozni a bejáratot. Az Ericsson előtere egyszerűen fittyet hány arra, hogy 70 fő a színház befogadóképessége. Ott bizony télen is ki kell mennie a ház elé néhány tucat embernek, hogy a bentmaradók némelyike mondjuk a szájához emelhessen egy poharat a büfépultnál, esetleg ajtót nyisson a WC-hez. Mindhárom helyen súlyosan

n é z ő b a r á t s á g t a l a n

a színházterem. A nézőtér variabilitásáért avval fizetünk, hogy zsöllye helyett székek zsúfolódnak a bizonytalan érzést keltő faemelvényeken. A sorokba általában csak az egyik oldalról lehet bejutni, minek következtében minden egyes érkezőtől atrocitást szenved a már jelenlévő. Aki épp bebotorkál, az elkerülhetetlenül megrugdossa a sorban ülőket, plusz elhúzódási igyekezetében még jól fejbevagdossa válltáskájával az előző sorbélieket. Sokáig az Ericsson volt a rémesebb – a három éve történt átalakításig -,  most a Shure. Itt székek sincsenek, csak hosszú padok, amelyeken jószerével egymás ölébe nyomják a nézőket, hogy minél többen elférjenek. S amikor már mindenki összetapadt, akkor betesznek néhány széket a lépcsőkre, amivel megszüntetik a lejáratot. (És ezt még akkor is sérelmezem, ha számos esetben magam vagyok torlasz!)  Volt olyan koranyári este, amikor az előadásnak néhány percre le kellett állnia, mert a legfelső sorban rosszul lett ember csak komolyabb nézőtéri átrendezés nyomán tudott kijutni a levegőre. Itt jegyzem meg, hogy a hírek szerint mindhárom helyiség rendelkezik légkondicionáló berendezéssel, de az a májusi kánikula idején csak a Tivoliban működött, vagy legalábbis ott  lehetett  érzékelni.

          Aki azt gondolja, hogy eddig lényegtelen dolgokról volt szó, az téved ugyan (vö.: jegyár: 900 Ft, a Tivoliban 900-1900 Ft), de mostmár valóban fogjunk bele az idei évad értékelésébe. Illetve előbb még vessünk egy pillantást a kezdőpontra, hogy lássuk, honnan jutott hová a Budapesti Kamaraszínház.

1991. január 1-jétől szerepel a főváros színházi térképén a Budapesti Kamaraszínház nevű intézmény, melynek szerteágazó előzményeit a Faluszínház, a Déryné Színház, a Népszínház és a Józsefvárosi Színház nevű formációk jelentették. A fenntartó kulturális minisztérium által meghirdetett pályázaton hárman nyerték el a vezetés jogát: Szűcs Miklós igazgató, Csizmadia Tibor  rendező és Böhm György dramaturg. Az új teátrum kettő, kettő és fél  játszóhellyel rendelkezett; a Kulich Gyula, később Kálvária téri épület volt az egyik, az Asbóth utcai, később Ericsson nevű stúdió a másik, s a kiscelli Romtemplomban szintén terveztek - tartottak is - néhány bemutatót.

Az induló állapotokhoz képest sok minden változott,  egy s más meg ugyanaz maradt. Megvan az Asbóth utca és  Szűcs Miklós. Az eredetileg háromtagozatú teátrumról idővel  lemállott a Kamaraopera és a Táncszínház. A korábbi, periferiális színházból jól jegyzett fővárosi teátrum lett, mely valamennyi – az egymást követő főrendezőkkel fémjelezhető – korszakában létrehozott szakmailag is elismert, itthon és külföldön egyaránt sikert aratott produkciókat. A néhány éve kiemelten közhasznú társaság formájában működő, meglehetősen alulfinanszírozott, de

ü g y e s e n   g a z d á l k o d ó

színház három, belvárosinak nevezhető játszóhelyre tett szert. Szűcs Miklós az 1992/93-as évad során elsőként vetett szemet a Nagymező utcai volt Tinódi mozira, s pályázta meg előbb Tolmár Tamással, majd – miután a felek közti nézeteltérés szakításhoz vezetett -  Ruszt Józseffel, aki  később elfoglalta a távozott Csizmadia helyét a főrendezői poszton. Amikor 1994-ben épp nem látszott remény arra, hogy a Kamaraszínház hozzájut a mozihoz, akkor a művészi potenciálra való tekintettel több teret igénylő Szűcs Miklós leleményesen gründolt egy másik helyet az Asbóth utcában: a Shure Stúdiót. (Tisztelet Shure-éknak és Ericssonéknak mint támogatóknak, de ember nincs, aki meg tudná jegyezni, hogy a róluk elnevezett stúdiók közül melyik melyik és hol van. Még szerencse, hogy közel esnek egymáshoz, így nem feltétlenül késik el az a néző, aki elsőre rosszul tippelt.)

Ami a Tivolit illeti, ezt hiába nyerte el pályázaton előbb Tolmár Tamás, majd Meczner János,  az évekig tartó huzavona után elkészült új színházat végül a legállhatatosabban versengő Szűcs Miklós szerezte meg. 1998 elején leadta a Kálvária téri épületet -  vagyis megszabadult a rossz helyen lévőnek ítélt, 320 férőhelyes nagyszínházától -, s még azon a tavaszon megnyithatta a 140-160 férőhelyes Tivolit. Ekkor már – és azóta is - Tordy Géza a főrendező.

Az egyes játszóhelyekhez némiképp eltérő színházi profilt kívánt társítani a színházvezetés. A nagyobb nézőterű Tivoliba népszerűbb, „tíz százalékkal könnyedébb” programot terveztek, mint amilyet a kísérleti terepnek inkább való Asbóth utcai stúdiókba szántak [1]. Ennek az elképzelésnek a most befejeződött színiévadban a nyomait sem lehet felfedezni. Egyáltalán: a Kamaraszínház idei bemutatódömpingje zavarbaejtőnek mondható. Tizenkét premiert tartott a társulat, mindegyik helyszínen négyet, ámbár nem egyenletes elosztásban. A Tivoliban már február elejére túl voltak mindenen, az Ericssonban ősszel és tavasszal két-két új darab került színre, a Shure-ban pedig december vége és május eleje közé iktatták be az újdonságokat. Az idei lista különlegessége, hogy két szerző is szerepelt két darabbal: az egyik

S h a k e s p e a r e   é s    S c h m i t t

a másik. (Nehezemre esett ám egy sorban említeni őket!) Mindkettőjükből jutott a Tivoliba és az Asbóth utcába is. Az avoni hattyú a Macbethtel és a Titus Andronicussal képviseltette magát, az Eric-Emmanuel Schmitt nevű kortárs francia fércművész - aki a filozófiáról nyergelt át  giccsgyártásra - a Frédérickkel és a Hotel Tranzittal. Szerepelt még két jeles amerikai író öregkori zsengéje (Arthur Miller: Lefelé a hegyről és Eugene O’Neill: Párbajhős), továbbá két, huszadik századi szerző szórványosan játszott műve (Anouilh: A csábítás művészete, Griffiths: Komédiások), egy nyűtt Ibsen-dráma (Kísértetek), valamint egy gyerekdarab (Holle anyó.) És jóllehet Szűcs Miklós nagyon fontosnak tartja a kortárs magyar színművek fölkarolását [2], s rendkívül büszke a színház eddigi 28 magyar bemutatójára, 15 ősbemutatójára [3], ebben a szezonban honi szerző műve nem debütált a Kamarában.   Mindössze egy hazai darab került színre – Bródy Sándortól a Szerető -, de abból is inkább újra fel nem fedezés lett. (A művet az 1917-es  ősbemutató óta csupán két alkalommal vették elő a színházak.) Még egy premier hiányzik a tucatból: A pókasszony csókja című McNally-Kander-Ebb-musical, két szereposztásban, a Tivoli kevéssé alkalmatos színpadán.

Egyébként a Budapesti Kamaraszínházra  a

n a g y   p r e m i e r s ű r ű s é g 

mindig is jellemző volt. A legelső évükben rögtön tizenhat darabbal álltak elő, a másodikban tizeneggyel. Később valamelyest csökkent az iram. Az idei tizenkét bemutató létrehozásában a koncepciót, a rendszert, az elképzelést nem könnyű felfedezni. Az sejthető, hogy Szűcs Miklós igazgató ízlése, érdeklődése és elgondolása  határozza meg ezt a nagyon heterogén műsortervet, hiszen a főrendező Tordy Géza pedig – a hírek szerint – nemigen folyik bele a színház életébe. Olykor rendez egy-egy sikeres előadást – mint tavaly az Amerikai Elektrát -, de például a próbatáblára kitett szereposztásokon nincs ott az aláírása. Valószínűleg a színházba is ritkán tér be esténként, gondolom abból, hogy huszonhat előadáson jártam az évadban, s őt mindössze egyszer láttam. Igaz, Szűcs Miklóst is csak háromszor.

Visszatérve a program talányaira  - esetleg Magyar Fruzsina jöhet még szóba éceszgéberként, aki a színház dramaturgja -; az egészen rosszmájú kívülállónak netán az juthat eszébe, hogy aki arra jár és bekopog egy színdarabbal a Kamaraszínházba, az mindjárt meg is rendezheti. (Pláne ha némi anyagi támogatást tud szerezni valahonnan a megvalósításhoz.)   Szűcs Miklós rendkívül nyitott és fogadókész igazgató.  Szívesen kipróbál rendezőként olyanokat, akik e téren még nem bizonyítottak, és némelyiküknek még akkor is bizalmat ad, amikor egyszer már nem váltak be. A direktor vállalkozókedve – lehet persze, hogy egyszerűen kényszer ez – olykor jóra vezet, máskor meg balul sül el. Az Asbóth utcában került sor például Eszenyi Enikő rendezői beköszönésére -  a Leonce és Léna a „kezdő” színház emblematikus sikere volt és maradt éveken át.  Ugyancsak Szűcs adott teret Alföldi Róbert első rendezésének az 1995/96-os évadban, s azóta számos nagy nézettségű produkciót köszönhet a többfunkciós színésznek, aki a Kamarában idén is menetrendszerűen előállt egy saját képére formált klasszikussal. (Ez a Macbeth, mely Alföldi minden munkája közül a legfegyelmezettebb,  legformásabb, legteljesebb, vagyis az eddigi legjobbja szerintem.)  Szintén

s z e r e n c s é s   f o g á s

volt Sopsits Árpád, aki még a 2000/2001-es szezon végén mutatkozott be színházi rendezőként az Ericssonban a  maga Dosztojevszkij-átiratával Bűn és bűnhődés a rácsok mögött címmel. Ezt a tavalyi produkciót jutalmazták most a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadás és a legjobb férfialakítás díjával. (A színészi díjat megosztva kapta a két főszereplő, László Zsolt mv. és Bertók Lajos mv. Utóbbit a Bűn és bűnhődésben fedezte és fedeztette fel a színház, majd újabb két nagy feladatot szánt neki, ám a színész ezekkel a szerepekkel nem jutott el a premierig. Átmenetileg a Dosztojevszkij-előadásból is kiesett, s ekkor Horváth Lajos Ottó lépett a helyébe, igen becsülendő módon.)

A Kamaraszínház 2001/2002-es évadában debütáló rendezők  - Szántó Erika (Lefelé a hegyről) vagy Jantyik Csaba (Hotel Tranzit) – nemigen alkottak maradandót.  A többedszer itt dolgozók közül a Kísérteteket színre vivő Vincze János, a Szeretőt rendező Almási-Tóth András vagy a Titus Andronicust jegyző Soós Péter is volt már meggyőzőbb. Kifejezetten megbukott viszont két, jó nevű és nagy tapasztalatú rendező produkciója: Szikora Jánosé és Ács Jánosé. Az előbbi a szeptember 15-én közönség elé került Frédéricket vitte színre a Tivoliban, talán afféle nemzeti színházi ösztöndíjkiegészítés gyanánt. Ács a Komédiásokat rendezte a Shure-ban, s az előadás érzékelhetően hűvös fogadtatásra lelt. Az Asbóth utcai  stúdiók látogatottsága  kétségkívül minimum száz  százalékos  - e két kicsinyke színház 70 és 80 fős nézőtere mindig dugig megtelik. A közönséget itt mostanában nemigen provokálják, pukkasztják, sokkolják. A repertoár zömét kevéssé lényegbevágó darabok kellemes/unalmas, pasztell, szolid előadásai alkotják, melyeket adekvát módon illő tapssal fogadnak a nézők. Ritkán fordul elő az, ami a Komédiások esetében; hogy érzékelhető a közönségfogyatkozás a szünetben. (Az előadás létrejöttének körülményeiről csak annyit, hogy az egyik főszerepet Bertók Lajos mv. kezdte el próbálni, azután Horváth Virgil mv. fejezte be, a másik főszerepet játszó Jordán Tamás mv. pedig a Radnóti Színházban  Störr kapitányozott jó darabig, emiatt hetekig nélkülözték őt az Asbóth utcában.)

Mind a Frédérick, mind a Komédiások sikertelenségét konstatálta a színház; e két előadást az évad végeztével levették műsorról. A Schmitt-darab – a havi program szerint – huszonnégy előadás után halálozott el, a Komédiások mindössze tíz estét ért meg. A Deák Krisztina által novemberben színre vitt O’Neill darab, a Párbajhős  tizennyolc alkalommal volt látható, s az sem megy tovább. Vagyis az évad bemutatói közül három kerül a süllyesztőbe. Így is iszonyatosan felduzzadt a Kamaraszínház repertoárja.  Évadkezdéskor – ami inkább október, mint szeptember, hiszen addigra indult be az üzem mindhárom helyszínen – 23 féle színdarabot játszottak, 63 előadásban. Májusban 29 színmű 83 előadását kínálták. (Egy-két produkciót közben elhagytak. Például az Orlandót, A velencei kalmárt.)

Ez a hatalmas, évadokon át

g ö r g e t e t t   r e p e r t o á r

– melyben öt-hatéves produkciók is szerepelnek, például a színészek által fáradtan szétnevetgélt  Amit a lakáj látott... – nincs valami acélos állapotban.  Még mindig  mennyire nehézkesen működik például a 2000-ben bemutatott Időzavar! Az ugyancsak nem fiatal Kreutzer-szonáta  meg olyan gikszergazdag, mintha bejáratós lenne. (A vonatablakban az elfutó táj képe  a tévécsatorna kékjébe és a video feliratba vált, a szereplő után nyitva maradt ajtót a technikai személyzetnek kell becsuknia stb.) És milyen  sivár lett az újranézett Emberbarát! Hogy elmúlt belőle az az izgalmas feszültség, amely a vendég Szervét Tibor és a hazai színészek játéka közötti diszkordanciából származott! (Viszont a sokadik Frankie és Johnny is rendes munka, jóleső este.)

A produkciók rossz kondíciója nyilván nem véletlen;  semmi nem megy elégszer ahhoz, hogy formába jöjjön, illetve formában maradjon. A Tivoli nyitása előtt Szűcs Miklós még úgy tervezte, hogy szezononként három premiert tartanak majd a Nagymező utcában, s mindent 4-5 alkalommal játszanak havonta [4]. Aztán nem így lett. Ma egy új darab résztvevői örülhetnek, ha a premier havában van négy-öt előadásuk, azután be kell érniük avval, hogy havonta  kétszer jutnak színpadra. Ez az átlag.

A Kamaraszínház az elmúlt évadban 560 alkalommal lépett fel [5], ami igen szép szám, bár csak háromnegyede annak a mennyiségnek, amennyit az előző szezonban játszott [6]. Idén a teljes hónapokban átlagosan 72 előadásra került sor; a Tivoliban 30, az Ericssonban 22, a Shure-ban 20 estén ment fel a függöny. Inkább csak képletesen persze, hiszen ezek a színházak – mint a stúdiók általában - nélkülözik a hagyományos bársony függönyöket. (A Tivoli sem nagyon  kelti igazi színház képzetét: pont úgy fest, mint egy mozi, amelyet átalakítottak.)

A Szűcs Miklós vezette társulat legutóbbi szezonja messze nem tartozik a legjobbjaik közé, de akadtak benne eredmények, értékek, sikerek is. A produkciók kritikai visszhangját tekintve szembeötlő, hogy a sajtó egyszerűen kidőlt -  nem bírta  követni a Kamaraszínház egymás sarkát taposó bemutatóit. Azt, hogy a Frédérick című darab rossz és az előadása sem jó (csak Vári Éva remek), még legalább nyolc színibírálat taglalta. Jómagam azt tartom a kudarc egyik fő okának, hogy Cserhalmi György a maga fanyar, fád, értelmiségies színészetével sehogy sem passzolt a nagy játékkedvet, már-már ripacsériát igénylő címszerephez. (A premier előtti nyilatkozata sem volt jó előjel, miszerint nem ő vállalta a feladatot, hanem a menedzsere [7].)

Az októberben bemutatott Macbethről is sokat írtak, kiemelve a pazar látvány- és testszínházat, az illúziómentes értelmezést, Horváth Lili és László Zsolt mv. intenzív, szenvtelenül érzékeny színészi játékát, Kentaur kiváló díszletét, Bartha Andrea nagyszerű jelmezeit. (Markáns ellenvéleményt talán csak Berkes Erzsébet fogalmazott meg az előadásról [8].) A teljes egyetértés jeléül Perényi Balázst idézem a legszívesebben, aki arra jutott, hogy itt  „önálló formakultúrává nemesült, amit modorosságok sorának hittem; autonóm művészi látásmóddá emelkedett, amit hányaveti öncélúskodásnak gondoltam; ösztönösen zseniális, mégis hideg fejjel kontrollált teátrális érzéknek bizonyult, amit hatásvadász effektek halmozásaként utasítottam el” [9] (én is). A Macbeth sorsa egyébként sajátosan alakult. A díszlet kapcsán anyagi természetű vita támadt az igazgató és az alkotók között, s ennek sajnálatos következményeként az előadás egy időre

e l t ű n t   a  m ű s o r b ó l 

és csak májusban került vissza. Remélhetőleg ott is marad.

A Frédéricket és a Macbethet követő további  premierekről már csak elvétve jelent meg egy-egy értékelő írás. A Lefelé a hegyről Szántó Judittól kapott értő és jogos bírálatot; a kritikus a nagyvonalúbb, merészebb, ihletettebb rendezést  kérte számon [10].  Csendes, kulturált, avíttas előadás – teszem hozzá -, melyből Szilágyi Tibor mv. igyekezett kiragyogni. Hasonló jellegű este volt a Párbajhős – Rátóti Zoltán, Szinetár Dóra és Pásztor Edina emvék méltányolható alakításával - mely kapott ugyan két kedvező véleményt írásban, a színházvezetés azonban nyilván elégedetlen volt, hiszen májusban búcsút intett a darabnak. 

Az Asbóth utcában december végétől volt látható  Soós Péter „kapucnis” Titus Andronicusa, melyet MGP a maga szellemes modorában úgy jellemzett, hogy hokedlire állították az antik Rómát [11]. Lecsupaszított, noha nem hűvös racionalitás – folytathatjuk a produkció leírását Tarján Tamás szavaival [12]. Nem könnyen nézhető előadás, mindenesetre van benne gondolat, rendszer. Jó szót, rossz szót is kapott a kritikusoktól. A címszereplő Stohl Andrásnak inkább az előbbi jutott. (Titus Andronicus is Bertók Lajos lett volna eredetileg, Stohl mv. a másik főszerepből lépett kieső partnere helyébe.)

Karácsonyra készült el A pókasszony csókja, amivel a színház a lehetetlenre vállalkozott: egy nagyszabású Broadway-musicalt tuszkolt be az off-off Broadway méretű és jellegű Tivoli kvázi-színházi terébe. És bár a Szegvári Menyhért rendezte produkció mutat rokonszenves erényeket, az alkotók a lehetetlent nem csinálták meg. Csoda mégis volt. Nevezetesen a második szereposztás Molinája, Bereczky Zoltán mv., aki a Kamaraszínház  idei évadának alighanem legjobb színészi alakítását nyújtotta a bebörtönzött, meleg kirakatrendező énekes-táncos-szöveges szerepében. Mintha világos, fénylő kontúrral körberajzolta volna magát az előadásban. (Talán már meg sem lepődik senki, ha elárulom, hogy nem vele kezdték a próbákat, ő csak később,

p ó t l ó l a g   p o t t y a n t 

a produkcióba.) Csak azt a bizarr férfitánckart tudnám feledni! Azokat a saját lábukat néző, pelyhedző legénytollas, melírozott, lófarkos fiúkat, akik mind fél fejjel kisebbek a vendég Dorogi Barbaránál és komoly aggodalomra adnak okot, hogy nem-e ejtik‑e le-e Vári Évát-e! (Eeezek a komoly aggodalom jelei.)

A 2002-es év első premierje a Cseke Péter rendezte Holle anyó volt, mely magán viselte a gyermekelőadások gyermekbetegségeinek jegyeit: kis költségvetés, csekély invenció, kevés gondosság. Innentől mintha fáradni és ismételni kezdett volna a színház. A csábítás művészete Valló Péter rendezte előadásának díszlete hasonlít a Lefelé a hegyről színpadképére, bár szakrálisabbnak hat. Áll a rendíthetetlen oszlop az Ericsson színpadának közepén, előtte ebből az alkalomból is ágy terpeszkedik. Rátóti Zoltán mv. – akárcsak a Párbajhősben – itt is sármos és könyörtelen. (Észbe juttatja, hogy feltehetőleg jól menne neki Molière Don Juanjának címszerepe.) Valló pedig ezúttal inkább a rosszabb rendezőkhöz szokott színészeket juttatja élményhez, mint a közönséget.

A Komédiások esetében Ács János nyilván egy korábbi sikert igyekezett megújrázni – a Játékszínben rendezte valaha a darabot, Őze Lajossal és Dörner Györggyel -  de ez az ötlet nem vált be. (Bár Horváth Virgil figyelemreméltóan agresszív és fenyegető erejű Gethin Price-nak bizonyult.) A Kísértetek a szép színészi ambíciók és derekas igyekezetek ellenére is meglehetős érdektelenségbe fulladt. (Kritikák ekkoriban már nemigen születtek.) A fürdőszobaszerű környezetben játszódó Szerető – hiába no, a Kamaraszínház nem a drága, szép, nagyszabású díszletek hona -  nem tudta levetkőzni Bródy Sándor darabjának, e prózai operettnek gyengeségeit. (Ugyanakkor felmutat egy ígéretes „máshonnait”: a Radnótiról vendégségbe jött Lengyel Tamást Ágost herceg szerepében.)  Az évad utolsó dobása a „Van-e élet a halál után?” témát boncolgató Hotel Tranzit volt. Eric-Emmanuel Schmitt pszeudodarabja hátborzongatóan sekélyes közhelyparádé, amit Jantyik Csaba iskolás jellegű minimálrendezése misztikusnak szánt színpadképbe; zuhanyfüggönyök, álcázott porszívócsövek és pukkasztható hólyagocskás csomagolónejlonok közé helyezett. De Stefanovits Angéla fh. személyében legalább beszerezték az egyetlen színésznőt, akinek el lehet hinni a  kómában lévő, táncoló, mozgásképtelen, lelkes, szerelmes kislány figuráját. 

A Kamaraszínház legnagyobb gondját ma valószínűleg a társulata jelenti. Volt idő, amikor kifejezetten erős színészgárda állt itt rendelkezésre. Abból a korszakból Tímár Éva, Vári Éva és Kerekes József maradt hírmondónak (Újvári Zoltán épp most szerződött el.) A jelenlegi, gyengélkedő  együttes mintha csak

a   t á r s u l a t   l á t s z a t a 

miatt lenne egybentartva. Valójában a színház nem társulati jelleggel hozza létre a bemutatókat, s a műsor nem a színházhoz tartozó színészekre épít. Ők harmincan vannak  – illetve Tyll Attila halála óta huszonkilencen -,  az évadban fellépő vendégművészek száma pedig hetvenegy. A társulat tagjainak – néhány kivétellel – a kisebb feladatok jutnak az előadásokban, a főszerepeket általában a meghívottak kapják. (Előfordult, hogy ez szörnyű hibának bizonyult. Bertók Lajos esetében, aki olyan fantasztikus színész, hogy az talán már nem is színészet, amit ő tud és csinál. Legalábbis nem olyasmi, amit absztinens üzemszerűséggel lehet működtetni, egyik súlyos főszerepből a másikba esve.  Valahogy úgy van ez, hogy Bertók színpadon levése ünnep a nézőnek, mert nem lehet a szemet levenni róla.  Ennek fejében viszont nem is képes Bertók minden hétköznap színpadra menni.)

A Kamaraszínház tagjai közül néhány alig-alig lépett fel az évadban, mások viszont mellékszerepelnek szinte minden darabban – gyalázatosan kevés pénzért egyébként. A prímet a vendégek viszik: Cserhalmi György (Frédérick), Rátóti Zoltán (Párbajhős, A csábítás művészete), Szilágyi Tibor (Lefelé a hegyről, Kísértetek). S bár Szűcs Miklós igazgató a társulati munka híve, s egyáltalán nincs jó véleménnyel a „csupa vendég” divatjáról [13], mégis kivétel nélkül külsősökre alapozta az évad összes bemutatóját. Az egész repertoár inkább   László Zsolt (Almaviva, Zsoltár/Porfirij, Macbeth) vagy Stohl András (Figaro, Banquo, Titus Andronicus) karrierjét formálja, mint a színház fiatal, illetve harmincas-negyvenes színészeinek pályáját. Érdekes egyébként, hogy a Kamaraszínház produkciói által elnyert díjak is a vendégekhez szoktak kerülni. A társulat a megalakulás óta minden évben szerepelt az Országos Színházi Találkozón, s idén már nyolcadszor jutalmazták legjobb alakítás díjjal, mégis csak egy került kamaraszínházi színész kezébe. (Újvári Zoltán kapta 1993-ban a Csiszár Imre rendezte Kulcskeresők mellékszereplőjeként.) Ebben a szezonban azonban gyarapodott a házi kitüntetéslista: Bozsó Péter Soós Imre-díjat, Horváth Lili Jászai Mari-díjat, Szűcs Miklós Hevesi Sándor-díjat vehetett át.

A következő évad ismét Szikorával kezdődik, aki  Az utolsó tangó Párizsban előadását rendezi a Tivoliban. A férfi főszereplő Balikó Tamás mv. A nőt még keresik.

Stuber Andrea

Források:

[1] Szűcs-interjú, Népszabadság, 1998.jan.6.

[2] Szűcs-interjú, Napi Magyarország, 2000.jan.4.

[3] www.budapestikamaraszinhaz.hu

[4] Szűcs-interjú, Népszabadság, 1998.jan.6.

[5] évadzáró, 2002.jún.3.

[6] Szűcs-interjú, Magyar Nemzet, 2002.febr.13.

[7] Cserhalmi-interjú, Pesti Műsor, 2001.szept.13-19.

[8] Mozgó Világ, 2002 febr.

[9] Színház, 2002 jan.

[10] Zsöllye, 2001 dec.

[11] Népszabadság, 2002. febr.19.

[12] Kritika, 2002 febr.

[13] Szűcs-interjú, Képes Európa, 1998.ápr.1.