Stuber Andrea

A pásztorok királya

Shakespeare: Téli rege

Pesti Magyar Színház

színikritika

Zsöllye 2002.I.

 

A pásztorok királya

Shakespeare: Téli rege

Pesti Magyar Színház

 

d: Jagoda Miroszláv j: Balla Ildikó dr: Gecsényi Györgyi, Vizy Éva k: Énekes István r: Vidnyánszky Attila

fsz: Kaszás Attila, Mihályi Győző, Kubik Anna, Ruttkay Laura, Bede Fazekas Szabolcs, Csurka László, Varga Mária, Kállai Ferenc

 

Dermesztően sötét, ködös és borongós tájék a Magyar Színház Téli rege-előadásának Szicíliája. Talán avval a földdel határos, ahová a litván Nekrosiuš Hamlet-rendezése helyezte Dániát. (Észak, kicsit balra, egészen a tudat alatt.) Ebben a derűmentes övezetben talán nem is csoda, ha egy jóravaló király rémeket lát. Házasságtöréssel vádolja szeretteit: a gyerekkori jóbarátot (akivel együtt rúgta a bőrt) és a feleséget (aki nem ússza meg ép bőrrel).

Vidnyánszky Attila, a beregszászi Illyés Gyula Színház rendezője szenvedélytörténet alcímmel látta el Shakespeare kései darabját. S e szenvedélytörténet legfőbb áldozatává nem is a börtönbe vetett királyné vagy az ügybe belehaló kis herceg, netán a kitaszított lányutód válik, hanem maga a megzavarodott uralkodó. Kaszás Attila Leontes királyként tehetetlen foglya egy rögeszmének. Gyermeki módon válik kiszolgáltatottjává a saját, ostoba gyanújának. Elment! – mondja többször, kisfiús csodálkozással. Majd szépen plasztikusan belelassul, beleöregszik és belerokkan rágalmainak végzetes következményeibe és a bűntudatba.

A vétlen barát, Polixenes király – akit a valóban veszélyesen vonzó Mihályi Győző alakít – kellemesebb birodalmat mondhat magáénak. Ott vidám, életerős, szlávos nép lakik. (Mint erről a második rész hosszas folklorisztikus betétje tanúskodik, amit a magam részéről szívesen elengedtem volna.) Az sem csoda, ha ezen a vidéken olyan különleges lény terem, mint az elfogulatlan Ruttkay Laura magabiztos Perditája. Vagy Autolycus, a Bede Fazekas Szabolcs által megformált élelmes csavargó. Vagy a Kállai Ferenc és ifj.Jászai László alkotta jámbor, bájosan bumburnyák juhászdinasztia.

Vidnyánszy kifejezetten „audiovizuális” rendező. Hatásos képeket láttat és markáns hangokat hallat, így kerít erős atmoszférát a történet köré. (Gyönyörű, ahogy Kubik Anna Hermioné királynéként börtöncellástól leng a magasban. Vagy amikor ugyanő az Időt megszemélyesítve, feketébe öltözött alakból táncoló, fehér bohóccá változik át. Hát még az előadás befejezését sajnos megelőző, szépséges végpillanat, amelyben a megvénült pár, Kaszás és Kubik próbálja eltörölni egymás ráncait!) Vidnyánszky a darabhoz oly módon közelít, hogy mindenekelőtt a színét, szagát, közegét határozza meg. S ez mindig jó mankó a mozgásképesebb színészek számára.

A beregszászi rendező egyébként nem csupán a Magyar Színházban dolgozik mostanában; a másik ideiglenes állomáshelye az Új Színház. Egyelőre úgy tetszik, hogy a Hevesi Sándor tériek jönnek ki jobban a munkakapcsolatból. A régi nevétől megfosztott színházban „vert sereg” várta a színrevivőt. Felteszem, kicsit megtörten, szunnyadó képességekkel, értékes munkára vágyva fogadták őt. És a vendégnek mind a tavalyi Veszedelmes viszonyokból, mind pedig az idei Téli regéből sikerült nagyon erős formájú, színészileg is fel-felcsillanó produkciót kreálnia. Az Új színházi Bolha a fülbe esetében – horribile dictu: Feydeau-bohózat ajtók nélkül! - nyilván magabiztosabb és kevésbé cseppfolyós gárda állt rendelkezésre. Vidnyánszky beküldte közéjük saját színészét, Trill Zsoltot, aki aztán a legkisebb főszerepben - némiképp szabódva ugyan az udvariatlanság miatt - lejátszotta a színpadról a Paulay Ede utcai társaságot.

A Téli rege nem szorul Trill Zsoltra. Ebben az előadásban bejön a fehér, szőrös pásztorsubába burkolt Kállai Ferenc. (Kedvesség gyanánt a rá kicsit emlékeztető ifj.Jászait a fiaként hozza magával.) Ő képviseli az egyszerű emberek bölcs józanságát. Neki aztán semmi dolga a gőgös hatalmasokkal. Mikor Polixenes-szel találkozik, elő is kap egy fémpénzt, hogy vajon tényleg a király-e ez az izgága ember. Amúgy minden mozdulata, lépte, szava, grimasza elragadó. Miközben eljátssza még azt is, hogy a frászt hozzák rá a rendező hangeffektusai.

Kállai felbukkanásakor kéjesen elnyújtózom a székben és arra gondolok – amire néhány nappal később a Katonában is, Törőcsik Marit bámulva a Szent György és a Sárkányban -, hogy olykor egy-egy színész színpadi láthatása már önmagában örömünnep.

Stuber Andrea