Az első címlap

– Akartam kicsit készülni; anyagokat kerestem a sajtóban Gazdag Tiborról. Szinte semmit nem találtam. Három picike interjú ugyanabból az alkalomból (Szörényi-Bródy: Veled, Uram, Vászoly szerepe). Hamlet-, Lucifer-, Ferdinánd-, Stanley Kowalski-alakítását jószerével kritikák sem rögzítették. Tizenhárom éve van a pályán, s nincs erről visszaigazolásként két dekányi papír nyomtatásban! Ez engem megdöbbentett.

– Hát...  én pedig meglepődtem, hogy most címlap leszek. Ha megállok egy újságosnál, a címlapokon csupa olyan embert látok, akinek tudom a nevét, de nem tudom, mit csinált. Csinált-e egyáltalán valamit, vagy csak látjuk az arcát a tévében. Engem a pályám elején – amikor néhány évig a Katona József Színház tagja voltam – kísértek biztató pillantások és mosolyok, de amióta kevésbé frekventált vidéki színházakban játszom, azóta talán nem nagyon vagyok szem előtt. Meglehet, az is ellenem szól, hogy sok zenés szerepet játszottam, és ezt a műfajt a szakma sokáig lekezelte kissé.

– Én speciel a zenésekből tudom, hogy jó színész. Mivel nemcsak elénekelte Jézust, Koppányt, Cliff Bradshow-t a Kabaréból, vagy most Jerryt az Alul semmiben, hanem figyelemreméltóan el is játszotta ezeket a szerepeket.

– Eleinte fogalmam sem volt, hogyan kell zenéset játszani, de abból indultam ki, nyilván úgy, mint a prózát. Az nem valószínű, hogy az ember csak úgy rázendíthet egy-egy dalra. Meg kell teremteni a helyzeteket, a kapcsolatokat. Ebben remek partner volt például Novák Péter, akivel gyakran kerültem párba: ő játszotta a negatív hőst, én a pozitívat. Sokat agyaltunk, miről szóljunk mi együtt. Maga az éneklés nem okozott gondot; tanultam játszani különböző hangszereken, nem szégyellem: kottát olvasni is tudok, zenei általánosba jártam. Nyolcadik után aztán drámatagozatos gimnáziumba mentem Szentesre, majd harmadik kísérletre vettek fel a főiskolára. A köztes időt a Nemzeti Színház Stúdiójában töltöttem, Bodnár Sándor keze alatt. Akkoriban ott gyakran mondogatták, hogy „a Székely-Zsámbéki alatt ez így vagy úgy volt”, és én meg voltam győződve arról, hogy a Székely-Zsámbéki egy ember, egy háromnevű. Csak amikor az ő osztályukba kerültem, akkor esett le, hogy nem, bár a főiskolán is valahogy egy embernek éreztem őket, annyira kiegészítették egymást. Ha már belecsavarodtunk valamibe, Zsámbéki a végén mindig odanyújtott egy szalmaszálat. Székely pedig nem. Tőle azt lehetett megtanulni, hogy semmi sem egyszerű, és egy probléma megoldásával az ember csak újabb problémahegyekig jut el.

– Amikor végeztek, Zsámbékiék a fél osztályt szerződtették a Katonába. A többiek tovább maradtak ott...

– Én kicsiket játszottam és nem voltam jó. Vagy fordítva: nem voltam jó és keveset-kicsiket játszottam. A kettő nyilván összefügg. A Katonában kiváló rendezők dolgoztak akkor is (most is), akik annyira erősek, hogy könnyedén megcáfolhatják vagy nevetségessé tudják tenni egy kezdő színész kisded elképzeléseit. És hát ki szeret folyton alulmaradni? A legtöbb bajom személy szerint magammal volt: szinte semmit nem tudtam arról, ki vagyok, hogy nézek ki, mit jelentek a színpadon. Még a saját megfelelni vágyásom is zavart. Csak az az egy volt nyilvánvaló, hogy többet szeretnék játszani és oda kell menni, ahol szükség van rám. Szeretett, tisztelt kollégák – Csomós Mari, Vajda Drunyó, Papp Zoli – megerősítettek abban, hogy vidékre kell menni tanulni a szakmát. Így kerültem Veszprémbe.

– Akkor ment oda, amikor Vándorfi László volt az igazgató, akire a szakma némiképp neheztelt, amiért Kapás Dezső helyett övé lett a színház.

– És emiatt aztán az országos és a szakmai sajtó nemigen kísérte figyelemmel a színház munkáját. Pedig Vándorfi nem végezte rosszul a dolgát. Ügyesen mozgott a helyi viszonyok között, az előadásokat pedig kedvelte a közönség. Általában a vidéki városokban fontos a színház: a kulturális élet főként abból áll, hogy az emberek színházba járnak. Szeretik a színházat és a színészeket. S ha Veszprémben, Miskolcon, Szolnokon vagy Fehérváron a színészt megszólítja és meggratulálja valaki az utcán, nem azért teszi, mert ismerős neki az arca valahonnan, a tévéből vagy egy bulvárlap címoldaláról, hanem mert látta a színpadon és tetszett neki, amit csinált. Azért ez nagyon jó érzés ám!

– Miért jött el Veszprémből?

– Veszprémben családot alapítottam, letelepedtem, majd Kolti Helga lett az igazgató, vele sokat játszottam együtt, de direktorként úgy érezte, hogy nem tud feladatokat adni nekem. Ezért aztán tovább álltam. Szolnokon jó volt, de az a város túl messze van az otthonomtól – hetente egyszer tudtam csak hazamenni. Most tehát Székesfehérvár mellett döntöttem, ahol Szurdi Miklós és Kolos István képezi az új vezetést, s valami jóleső emberi tisztességet érzek rajtuk. (Egy-egy szerepet  közben játszom majd Szolnokon és a Pesti Magyar Színházban is.) Az első fehérvári bemutató, a Szeget szeggel szerintem nem sikerült rosszul. Bár sokáig kuszának látszott a rendező Galambos Péter elképzelése – néhány kolléga már a haját tépte, hogy mi lesz ebből –, én azt gondoltam, kivárom, mit akar ez a fiú. Ma már van bennem türelem. Azt hiszem, megértem a jó rendezőkre.

– Az Alul semmihez mit szól?

– Maga a szerep nem túl bonyolult, legfeljebb a zenei része, a hangmagasságok, amiket ki kell énekelni. Jó csapatmunka volt – már csak az időhiány miatt sem lehetett különvonulni, egyedül rágódni a szerepen –, a hat férfi főszereplő erős együttes munkája formálta az előadást és az alakításokat. A Millenáris terétől először megrémültünk; hogyan tudjuk majd bejátszani ezt a hatalmas színpadot, de aztán épp ez lett izgalmas benne. Pici pontként szaladgálok a nagy üres térben – hát az élet is épp ilyen.

Stuber Andrea