Az operaház fantomja

Megfelelő érzékenységgel akár sírva is lehet fakadni Az operaház fantomja láttán. Például ha az embernek eszébe jut, hogy a rockopera műfaját megteremtő és máig etalon Jézus Krisztus Szupersztár szerzője teljesítette ki pályáját ebben a musicalben, meg a Macskákban meg a Starlight Expressben. Ami akkor is szomorú, ha a Webber-művek az elejét jelentik e jó hozamú műfajnak. Itt van például a Fantom, amely mint történet, librettó és darab kifejezetten baromság, de legalább patinás giccs az alapja. Egy párizsi detektívregényíró, Gaston Leroux alkotta a regényt a XX. század elején. Voltaképp a Szépség és a Szörnyeteg története ez, szerelmi háromszögesítve, operaházi környezetbe helyezve és körbefújva némi misztikus köddel a művészet és a tehetség mibenlétéről. Andrew Lloyd Webber mint fantáziadús szerző bizonyára kedvét lelte a tárgy helyszínében és közegében; komponálhatott ide klasszikus vígoperarészletet, nehezebb fogyasztású kortárs operát, operettszerű betétet, duettet, tercettet, szeptettet. De azért a hangzásvilágot alapvetően az a nyájas-nyálas, gépies, lassús tánczene határozza meg, amely néhány bogáncsszerű slágerben csúcsosodik ki. (Ragad az emberre. Ha egyszer elkezdi énekelni, napokig nem szabadul tőle.)

A születése óta eltelt tizenhét év alatt a mű bejárta a világ erre szakosodott színpadait, klónozott formában. Sok-sok ezer ugyanolyan előadással nagyjából ki is merítette önnön lehetőségeit. Ahol eljátszhatták, ott eljátszották. Mostanra eljött az ideje annak, hogy Az operaház fantomja új formában mutatkozzon be arrafelé, ahol még nem járt. Hogy a Madách Színház a játszási jogot úgynevezett non-replica változatra nyerte el – vagyis másolás helyett saját elképzelésben kerülhetett közönség elé a darab –, ebben bizonyára szerepe van a körúti előzményeknek: a Szirtes Tamás rendezte Macskák, valamint a József, avagy a színes, szélesvásznú álomkabát szép hosszú szériájának. Másrészt a Fantom bemutatására pályázó magyar színházak egyike sem lett volna képes – a szükséges színpadtechnika híján – az eredeti verziót vinni színre. Maradt tehát az a megoldás, hogy hagyatkozzanak a budapestiek magukra, az eszközeikre és az alkotói képzeletükre – természetesen szerzői felügyelet mellett. (Alkalmasint nem csupán a szereposztást, a díszlet- és jelmezterveket, de még a pályázatgyőztes fordító, Galambos Attila magyar szövegét is el kellett fogadtatni Webberékkel.)

A premiert hosszú, alapos, költséges előkészület és rendkívüli várakozás előzte meg. Még 2002 telén lezajlott a szereplők több fordulós, meghallgatásos válogatása, amely azt az eredményt hozta, hogy a kisebb szerepekre majdnem csupa Madách színházi színész találtatott a legalkalmasabbnak (Szerednyey Béla, Galbenisz Tomasz, Weil Róbert, Bencze Ilona, Bajza Viktória, Bognár Zsolt.) Ne csodálkozzunk, elvégre musicalre szakosodott színházról van szó. Ennek fényében legfeljebb azt furcsállhatjuk, hogy egyetlen olyan színésze sincs a körúti társulatnak, aki megfelelne a Fantom bármelyik főszerepére.

Az en suite játékrendre való tekintettel hármas szereposztást állított ki a színház. (Bár kicsit elbizonytalanított az Így készült Az operaház fantomja című „werkfilm” az RTL Klubon. Abban ugyanis Christine-ként csak Bíró Eszter és Mahó Andrea szerepelt, ilyenformán rejtély, hogy Király Linda mikor és hogyan került a produkcióba.) Az előadásban játszó személyek minimum háromfelől érkeztek és nehezen vegyülnek. Amikor a különböző technikájú és énekkultúrájú szereplők, mondjuk az operista Röser Orsolya, az operett-tenor Homonnay Zsolt, a rockbulista Vikidál Gyula és a legfeljebb zenés vígjátékra predesztinált Szerednyey Béla szólama kellene hogy szépen egybeolvadjon, akkor az kínos rikácsolássá tud fajulni. Ha a hangosítók le is halkítják ilyenkor az operistákat, még mindig eléggé belehallatszanak a szomszéd mikroportjába ahhoz, hogy a megriadt partnereket visítozásra késztessék. Szögezzük le, hogy a főszereplők közül kinek-kinek megvan a kellő hangja a maga szólamához. A leginkább meggyőző torokkal Király Linda bír, aki viszont vagy akcentussal énekel, vagy baja van a prozódiával, mindenesetre csak elvétve érteni a dalszövegeit.

Ami a színészi teljesítményt illeti, arról elég nehéz képet alkotni abból a távolságból, ahonnan a közönség nagyobbik része (velem együtt) az előadást nézi. A tizenharmadik-tizenötödik soron túl (5000 forintos jegyen innen) az arcjáték már nemigen él meg – csak egész alakos képet kaphatunk a szereplőkről. Két Christine-hez volt szerencsém, mindketten bájosak. Ezen túlmenően Bíró Eszterről annyi állapítható meg, hogy van valami kamaszlányos merevség a testtartásában, Király Linda meg leírhatatlanul idétlenül lódul neki egy-egy színpadias futásnak. Csengeri Attila a Fantom szerepében igen jól használja a kezét: szépek és kifejezőek a mozdulatai. Miller Zoltán mint másik Fantom puhább és egy fokkal szenvelgőbb Csengerinél. Hommonay Zsolt Raoulként a klasszikus bonvivánt adja. A többi szereplő minimálprogramot teljesít: jön és hozza a sablont. Amikor Weil Róbert mint operaigazgató rózsacsokrot ragadván megszúrja ujját a művirággal, majd kiszívja a nem serkenő vért, evvel ki is meríti az előadás színészi ötleteinek tárházát.

A bemutató szakavatott rendezője Szirtes Tamás, nagy tudású koreográfusa Seregi László, hibátlan ízlésű jelmeztervezője Vágó Nelly, megbízható zenei vezetője Kocsák Tibor. Működőképes és sikerre ítélt üzleti produkciót hoztak létre. A Madách Színház Fantomjában becsületes munka van, ihlet szinte semmi. Invencióból annyi jutott a színpadra, amennyit a díszlettervező Kentaur hozott magával. Azt sem a nagyszabásúságba ölte (hiszen ami nagy itt, az mindjárt nehézkes is, mint a döcögve közlekedő óriás szobrok, vagy a színpad eleji sávon nyikorogva érkező öltöződíszlet), nem is a híres csillárlezuhanásba (mert csak a csillár lefelé való haladását látjuk mintegy 3 másodpercig, a földet érését nem), hanem egy-egy szép részletbe. Ott van az Opera Garnier falainak fojtott izgalmú emelkedésében, a színpad elöl- és hátulnézetének szellemes cserélgetésében, vagy abban, ahogy látószöget vált a háttérfüggöny, amikor a párizsi Opera tetejét Fantomunkkal együtt elhagyjuk, s lejjebb szállva lentibb képet kapunk a Place de l’Opéráról. Webber dallamain kívül Kentaur festett leplei szárnyalnak a Madáchban.

Stuber Andrea