Stuber Andrea

Jó éjt, királyfi

Ternyák Zoltán

nekrológ

Színház 2003.IX.

 

Jó éjt, királyfi

 

        Bolgár természetfilm, rendezte Kunyev – számomra ezzel kezdődött Ternyák Zoltán. A mondat a Kettős ünnepből való, írta, rendezte Verebes István. A Thália Színház mutatta be 1986-ban, s a Kazimir-osztály legígéretesebb növendéke a fiúunokát játszotta benne. Kérdezte Verebes Károly nagypapa, hogy mi lesz a tévében. A kamasz belepillantott az újságba, s nyeglén, ám elragadó precizitással közölte a műsort. Ma is nevetnem kell, ha eszembe jut, pedig most nem könnyű Ternyákon nevetni, mikor a könnyeim csurognak.

Bolgár természetfilm, rendezte Kunyev – súgtam oda neki mint véletlen szomszédnak egy színház nézőterén pár évvel később, megadva a módját az ismerkedésnek. Addigra épp a végét járta a színművészeti főiskolának, ahová a szentesi színházszerettető gimnáziumból került. Kezdettől fogva kétségtelen tehetségnek számított. A kétségeket magában hordozta. Nem mintha nem lett volna önbizalma, de amellett volt benne valami szívszorító, vonzó esetlenség is. Talán a fiús alkata, az őzikeszemei, az x lábai miatt. Mindenesetre meghatóan tudott  csetleni-botlani, ami igen jól érvényesült már a főiskolán is, például amikor a Bolha a fülbe vizsgaelőadásán a kettős főszerepet játszotta.

Hívták Kaposvárra, hívták a Madáchba, de diplomázás után váratlan fordulattal Moszkvába ment. Tele volt energiával, ott akart lenni, ahol történnek dolgok. A nyolcvanas évek végén Moszkva ilyen helynek látszott. A kint töltött idő hozama egy rendezői vizsgafilm és a hozzá tartozó barátság volt. Bő fél év után Ternyák hazajött, bölcsen összegezte tapasztalatait – lassú és tunya volt neki az a nagyváros –, s ekkor szerződött a Katona József Színházhoz. A Platonovban egy kisebb szerep, Kirill Glagoljev jutott számára, közben a Madách Kamarában eljátszotta nagy sikerrel a Hoppárézimit, a Játékszínben egy Kárpáti Péter-darab, Az ismeretlen katona érdemtelenül hamar elhalt előadásának főszerepét, majd Zsámbéki Gábor neki adta a dán királyfit.

Én nem láttam ezt a zsilettpengés Hamletet. Pedig volt jegyem 1992 január valahanyadikára, meg is jelentem a Kamrában, de a pénztáros közölte, hogy technikai okok miatt elmarad az előadás. Ternyák biztos szomorú, hogy nem játszhat ma Hamletet, menjünk el hozzá – mondta a férjem, mert kedves ötletei mindig neki vannak. Elmentünk. Így aztán az érintettől tudtuk meg, hogy aznap délelőtt fegyelmivel és azonnali hatállyal elbocsátották a színháztól. Nem voltam józan a legutóbbi Hamleten – bökte ki.  – Azt nem kérdezték meg, hogy miért iszom – fűzte még hozzá, majd a terveiről kezdett beszélni.

          Tűz lobogott benne, amit jobb híján alkohollal oltogatott. Színházat akart csinálni, igazit, őszintét, fontosat, mélyet, alaposat, megalkuvástól és üzemszerűségtől menteset. Megvolt benne minden, ami szükséges hozzá: képesség, hit, akarat, lendület, szuggesztivitás, ráadásnak valami végtelen természetesség. Egyszerűen és hihetően szólalt meg és élt a színpadon. Személyes színész volt, a maga személyes gondjaival. Szinte mindenhol, ahol megfordult, hamarosan megmentendő kolléga és megoldandó probléma lett belőle.

          Mielőtt – vagy miközben – a szakma peremére sodródott, különböző színházakban még eljátszott néhány fontos szerepet (Petya Trofimovot, Raszkolnyikovot, Miskin herceget),  tévéfilmekben lobogtatta lázas tekintetét (Anyegin, Az apostol), s helyet talált magának Kőváry Katalin mellett az Éjszakai Színház nevű formációban. Ebből a hosszú, türelmes kapcsolatból született néhány jelentős alakítás. A Légköbméter Kiskatonája, Botho Strauss Mint vendég című darabjában a fiatal színész figurája, AA az Emigránsokban. A Mrozek-darab két szereplője megkapta a legjobb színészi alakítás megosztott díját az 1998-as Országos Színházi Találkozón Veszprémben. Jól emlékszem erre az Emigránsok-bemutatóra a Török Pál utcai pincében. Az XX-et megformáló Szarvas József a tapsnál olyan erősen szorította partnere kezét, hogy belefehéredtek az ujjaik. De hát úgy látszik, Ternyák Zoltán kezét senkinek nem sikerült elég szorosan tartani.

Utoljára egy belvárosi közértben találkoztam vele, ahol két zsömlét és tíz deka párizsit vett magának ebédre. Álltam vele a pénztárnál kínos hosszú percekig, amíg kiforgatta az összes zsebét. A pénztárosnő szkeptikusan figyelte: alighanem hajléktalannak nézte a püffedt arcú, csapzott hajú férfit.  Én lefagyva várakoztam; nehogy sértőn, elhamarkodottan ajánljam fel a pénztárcámat. Végül is előkotort egy gyűrött kétszázast és távozhattunk. Feljött hozzánk – mint általában, ha néhány évente összefutottunk –, hogy elmesélje, mit csinál és mit tervez éppen. Beszámolt Dettre Gáborról és a Felhő a Gangesz fölöttről meg a Kilakoltatásról. Az előbbi filmben Ternyák Zoltán olyan dermesztően hitelesen adta a tönkrement szenvedélybeteget, hogy a filmszemle zsürielnöke, Koltai Lajos azt hitte (!), amatőr színjátszót, vagyis hivatásos narkóst lát András szerepében. A Kilakoltatást – amelyben Molnár Piroska beteg, mozgásképtelen fiát játszotta Ternyák – a Magyar Televízió adta, váratlanul felidézve azt, ami valaha rendes szokása volt, tudniillik drámai erejű tévéjátékot sugározni igazi színészek valódi alakításával.

Az agyi katasztrófa után csaknem másfél évig feküdt kómában Ternyák Zoltán, s most meghalt, harminckilenc évesen. Idén januárban még hallottam a hangját a rádióban,  mesét mondott arról, hogy a hópehely is virág. Jó éjszakát, gyerekek. 

Voltaképp évek óta gyászolom őt. Szépségét, eszét, tehetségét, az életét. És ez most már végleg így is marad.

Stuber Andrea