In memoriam Bubik István

2004. november 28-án autóbalesetben elhunyt egy fényes tehetségű, nagy erejű színész. Élete tragikus, ostoba és felelőtlen módon ért véget. Halálát megcsócsálta a bulvársajtó, felhasználta a politika. A nem-bulvársajtó kötelezően, érzéketlenül és véletlenszerűen felsorolta néhány többé-kevésbé fontos szerepét. Mintha az őt búcsúztató újságírók nem őriznének egyetlen személyes emléket, élményt sem a színész huszonhárom éves működéséről. Említetlenül maradt egyebek mellett a játékszíni Tüzet viszekben nyújtott alakítása – amelyért elnyerte egy nemzetközi színházi fesztivál díját –, szó volt viszont a pofonról, amit valakinek adott valaha.

Most, hogy mindez lecsengett, talán ideje megemlékezni Bubik Istvánról, a színészről.

Néhány nagyszerű színpadi pillanatát szeretném felidézni. Mindegyik a nyolcvanas évekből való – ma már megállapíthatjuk, hogy ez volt a fénykora; pályájának leggazdagabb és legsikeresebb időszaka. A Nemzeti Színház vezető fiatal színészeként egyik főszerepből a másikba esett ekkoriban. Nemzedékének legdinamikusabb tehetségeként tartották számon.

A Szinetár Miklós rendezte 1984-es, várszínházi Tartuffe nagy vitákat kiváltó előadás volt. Bubik fekete ruhás, ájtatos Tartuffe-jét többen többfelől sérelmezték – ahogy az az álszenteket pellengérre állító Molière-darab történetében már oly sokszor megesett. Bubik e szerepre tartogatott, különös intonációjában halvány tájszólás keveredett latinovits-osan feszes, pattogó t és k hangokkal. Egy megnyerő, erőtől duzzadó, tettetés nélkül is világ(i) sikerre ítélt fiatalember vezette itt orránál fogva Kállai Ferenc elragadóan ámuló-bámuló Orgonját. Amikor Rubold Ödön mint Damis beárulta apjának Tartuffe-öt, Bubik a földön csúszva-mászva adta elő ellenbeszédét, nem igazán bízva abban, hogy Orgon még ezt is beveszi. S miután mégis az ő verziója nyert, a hátán fekve, kezével-lábával diadalmasan kalimpált az ég felé. Igazi gólöröm volt.

1985-ben Kerényi Imre megrendezte a Nemzeti Színházban az István a király című rockoperát. (Vesszőtlenül írom, mert egyszer csak kinyílt a fülem a dalszövegre, amely azt mondja: István a király. Vagyis nem Koppány és nem más. Mintha azt mondanám: Bubik az István. Nem más. Aki látta, tudhatja: ennek a címszerepnek egyszer s mindenkorra ő az igazi birtokosa.) A másik szereposztás Istvánja, Hirtling István nehéz szívvel, de aláírta a parancsot, amely megpecsételte a lázadó magyarok sorsát. Bubik Istvánja nem volt rá képes, nem volt rá hajlandó. Összegyűrte a papírt, eldobta, s kiviharzott a színről.

Amikor 1986-ban Bubik kapta a II. Richárd címszerepét, ez ellenszereposztásnak látszott. Rá bízta Kerényi Imre a vesztes királyt, s a lágyabb, líraibb alkatú Hirtling Istvánra a győztes Bolingbroke szerepét. Született egy vegyes fogadtatású előadás – inkább rossz kritikákat kapott, mint jókat -, de a címszereplő előtt mindenki kalapot emelt. Bubifrizurás, lakozott körmű, csipkegalléros, mórikáló bohóckirályt formált meg Bubik István. Virtuóz módon szórakozott az udvarral, a hatalommal. Egyszerre látszott szeszélyes, komolytalan pojácának, és vad, fékezhetetlen, szabad személyiségnek. Kisded mókázásai közepette azonban lezajlott egy politikai játszma, amelynek végeredményeként megfosztották a tróntól. S amikor megszabadították a koronától, a cicomától, egyszer csak ott állt előttünk II. Richárd pőrén, sallangtalanul, manírok nélkül. Egy egyszerű, józan, megbölcsült, morálisan felnőtt, tiszta tekintetű ifjú nézett ránk, aki ekkor már királynak is alkalmas lett volna.

A várszínházi Shakespeare-bemutató idején a Vígszínház már két éve tartotta műsoron ugyanezt a tragédiát. A Szent István körúton Gálffi László alakította a címszerepet. Mindkét előadás Richárdjának volt palástja, köpenye. Gálffi mindig előrehúzta, összefogta magán, beleburkolózott. Bubik meg vehemensen hátralökte. Csak úgy lebegett utána. Még a köpenye is alig bírta követni svunggal.

Az erő és a lendület volt a védjegye. Nem is tudom elképzelni most sem másként, mint hogy lovon vágtázik az örök vadászmezőkön.

Stuber Andrea