A becsület ennél mégis többet ér

Ivan Kušan: Galócza

Kőszegi Várszínház

Idén nyáron a legnagyszerűbb dolgot Kőszegen láttam, bár nem a Galócza volt az (amit nézni mentem), hanem a becsületkasszás zöldséges. Kőszeg utcáin – legyenek nagy forgalmúak vagy teljesen néptelenek – lépten-nyomon tálcára, doboztetőre, hokedlire kirakott gyümölcs- vagy zöldségegységekbe botlik az ember, rajtuk ott az ár, mellettük persely vagy üveg, s szabad a vásár. Eladó, vásárlófelügyelő sehol. És a dolog szemmel láthatólag működik.

Működik az előadás is, a Várszínházban közönség elé került Kušan-mű, a Galócza, bár az nem annyira szívderítő. Jordán Tamás rendezésére bizonnyal ráfért volna még több munka és több jóízlés. (Volt például egy lavór pisi, amire nem szívesen gondolok.)

A helyszín, a Jurisics-vár belső udvara kellemes nyári üldögélőhely, bár a darab színteréhez éppenséggel semmi köze. Nem erőlteti a belepasszolást Csanádi Judit díszlete sem, a tervező fekete hátsó függönnyökkel el is határolta a teret a körülálló falaktól. Az előadás mindenekelőtt különböző szekrényeket vesz igénybe, ezek forgolódnak, mozognak a színpadon, hogy elöl- vagy hátulnézetükkel az eltérő helyszínek nem nagyon konkrét illúzióját keltsék. (Maguk a szereplők díszleteznek szorgosan az énekszámok alatt.)

Mármost Ivan Kušan magyarul remekül adjusztált, szellemes és gazdag darabjáról (fordította: Spiró György, zenéjét szerezte: Másik János) igen nehéz szót ejteni a Katona József Színház 1986-os előadásának felemlegetése nélkül. Szerencsénkre a kőszegi produkció felment bennünket a nem említés terhe alól, mivel maga is igen sokat merít abból az emlékezetes előadásból. Először is itt van belőle teljes életnagyságban Hollósi Frigyes, aki éppúgy a bűnbak Joszip Zeljicset játssza, mint annak idején, s épp úgy játssza most is. (Kedvesen felidézi még azt a bájos mozzanatot is, ahogy a “Munkások! Parasztok! Kiskereskedők!” megszólítást gyakorolta, gügyögésbe fajulóan.) Sok minden más is – kisebb-nagyobb ötletek sora – visszaköszön a Benedek Miklós rendezte néhai bemutatóból, és ez ellen nincs is semmi kifogásunk, mert igen szívesen látnánk viszont akár az egészet is úgy, ahogy volt. Ellenben kifejezett rosszalásunkat jelentjük be amiatt, hogy a darab szövegét a korábbinál jóval drasztikusabbá, feleslegesen trágárra tették a kőszegi színrevivők.

A férjét láb alól eltétető, bérgyilkosokat tömörítő balkáni naccsasasszonyt, Ankicát Söptei Andrea játssza. Ideális választás Básti Juli egykori szerepének megformálására. Söptei alakítása természetesen egyéni és egyedi – vagyis egyáltalán nem utánzat –, mégis hasonlít a Básti Juliéra. Rokonítja az iróniája és a sikkje. Rendjén való figura Bezerédi Zoltán Ardonjak gazdája is: drabális, láthatóan rossz szagú pasas, akiben mindazonáltal méltányolható józanság és törekvés fedezhető fel. Csankó Zoltán Borisz Mozsbolt földmérő és házibarát alakjában vidékiesen elegáns, és van egy kedves gegje. Különböző színű zsebfésűket használ; halálesetre feketét is hord magánál. Spindler Béla mint csendőrkapitány majd kicsattan: tájszólással beszél és elemében érzi magát. A többi, igen jól kiaknázható szerepet Jordán Tamás Nemzeti Színházának olyan tagjai kapták – Orosz Róbert és Marton Róbert –, akik eddig még nemigen igazolták, hogy vitathatatlan helyük van a társulatban. Ezen a külön bejáratú nyári estén sem győznek meg színészi erejükről. (Bognár Annával még csak most fogunk majd közelebbről megismerkedni.)

A címszerepben Gáspár Tibor mutatkozik, aki már első blikkre is megnyerő. (Ahogy például gondos hiúsággal keresztbe fésülte a haját a fején.) A színész pazar mozgáskultúrájára több rendezői invencióval előadást lehetne építeni. Mindenesetre így is Gáspár a csúcspont. Amikor a Chicago című száma végén előad valami frenetikus táncot, minden porcikáját szanaszét hányva, akkor az ember azonnal sajnálni kezdi, hogy ezt nem láthatja még egyszer. Jordán Tamás annyiban mutat némi érzékenységét a darab és az előadás iránt, hogy a fináléban megismételteti Gáspárral a produkciót. Mégse menjünk feldobatlanul haza.

Stuber Andrea