Kinőtt

Beszélgetés Gáspár Tiborral

– Először látok olyan Üvegcipőt, amelyben a Drága Mérges már az első felvonásban szereti Irmát, csak még nem tud róla.

– Jó, hogy ezt mondja. Úgy gondoltuk Tasnádi Csaba rendezővel, hogy már az elején elültetjük a magot Siposban, aztán majd kinő. Ahogy az szokott lenni: az emberben a felismerés gyakran csak később jön. De akkor aztán olyan erős már az érzelem ebben a negyvenhét éves férfiban, hogy lerobbantja róla az agglegénymaszkot.

– Nehéz szerep a Sipos Lajosé?

– Nehéz, bonyolult és hálás. Nem szabad viccelni benne. Minden helyzetben a problémából kell kiindulni, azt kell hömpölyögtetni, a szöveg nem igényel különösebb törődést, hiszen szinte magától kitermeli a poénokat. Az biztos, hogy a Molnár Ferenc-darabokhoz komoly színészi szakismeret szükségeltetik. A pallérozatlan színész nem él meg ezekben, leveti magáról a színpad. Eddig egyszer játszottam Molnárt, A testőrt Veszprémben, de nem biztos, hogy alkalmas voltam. Kifinomult, cizellált színészt igényel az a címszerep – Mácsai Pál biztos jó benne –, én meg mint egy henteslegény...

– Hát, Sipos Lajos figurája valóban jobban passzol. Van hozzá férfiereje és szaktudása.

– A szaktudásom alapjait az a nyolc év teremtette meg, amelyet Miskolcon töltöttem a főiskola után. Major Tamás, Csiszár Imre és Szőke István voltak meghatározóak ebben. Majorral nagy szerencsém volt: rendszeresen szállítottam őt a Trabantommal Pest és Miskolc között, s abban a korszakában volt – halála előtt néhány évvel –, amikor tömte a szakmát mindenkibe, akit erre érdemesnek tartott. Hihetetlenül sokat tanultam tőle. Szőkének azt köszönhetem, hogy bátorságot adott, és többszörösére tágította a vélt vagy valós határaimat. Csiszár a kettejük szerencsés ötvözete, és ő volt az én “kertészem”: locsolgatott, nevelgetett. Miskolc jelentette a beszerző utat számomra: nem játszottam nagy szerepeket, de közben pakoltam a batyut, és most használom fel mindazt, amit akkoriban összeszedtem. (Vagy tíz év után újra örömmel megyek Csiszárral dolgozni, ráadásul tizenhat év után éppen Miskolcra: a Mózest rendezi velem ősszel.) A miskolci korszak döntő volt abban is, ahogy ma a munkához viszonyulok. Én szeretem, ha a rendező gyepál, ilyen iskolán nőttem fel. Nem sértődöm meg, ha nem bánnak velem kesztyűs kézzel – a sértődés csak arra jó, hogy az ember felmentse magát, amikor kikerüli a szerepet –, tudomásul veszem, sőt örülök annak, hogy minden feladattal meg kell szenvedni. Major mondta mindig: amelyik munka könnyen megy, az annyit is ér. Azt is Miskolcról hoztam, hogy az ember figyeljen oda saját magára, de másokra is. Akkoriban még léteztek olyan dolgok, mint társulatépítés, felelősség a fiatal színészekért. Ma ilyesmire nincs idő és energia. A fiatalok elveszetten kóvályognak, senki nem szól rájuk, ha hülyeséget csinálnak. (Például amikor egy ifjú színésznő tetováltatja a testét.) Én igyekeztem ilyen feladatokat is ellátni Békéscsabán, ahol mindig voltak növendékeim, s jó “indítóembernek” bizonyultam. Tudom ápolgatni őket, meg persze aprófává vágni is, ha az kell.

– Tíz év után eljött Békéscsabáról, s a szabadúszást választotta.

– Általában két szerepet játszottam Békéscsabán egy évadban, a harmadikat vendégként valahol máshol. Nincs nagy változás: a következő szezonban visszamegyek Konter Lászlóhoz a Ványa bácsi címszerepére, szerződtem egy feladatra Nyíregyházára, plusz lesz a miskolci Mózes. Előtte még a szokásos kőszegi nyár: ezúttal a Galócza címszerepe vár, Jordán Tamás rendezésében.

– Pestre nem vágyik?

– Voltam két évig a Nemzeti Színház tagja, köszönöm szépen, a rendszerváltozás kellő közepén, amíg Csiszárt mint igazgatót ki nem rúgták onnan. Most épp megkínáltak egy szerződési ajánlattal a fővárosba, mérlegelés után elutasítottam. Én egy boldog vidéki színész vagyok, értelmes, fontos feladatokat kapok, egészségesen gyötrelmes munkát végzek.

– Amikor idén a filmszemlén elnyerte a legjobb férfialakítás díját a Másnap főszerepéért, ez a hír úgy jelent meg az országos sajtóban – és ezt én arcpirítónak találtam –, mintha egy névtelen ismeretlen érdemelte volna ki a kitüntetést, nem pedig egy szakmailag jól jegyzett, huszonéve a pályán lévő, vidéki színész.

– Lehet. De nincs bennem vágy a népszerűségre vagy az országos ismertségre. Eljátszhattam a Másnap főszerepét, voltaképp a véletlennek köszönhetően. Janisch Attila a bátyámnak szánta, azután futólag meglátott a tévében egy szolnoki színházi közvetítésben, s úgy gondolta, az én fejem kell neki: hasonlít is, mégis más: egy ismeretlen arc. Amikor a bátyám megtudta, megölelgetett, és azt mondta: Öcsi, ez a szerep a legjobb férfialakítás díja lesz a filmszemlén! Ugyan, mondtam, azt sem tudom, mit kell csinálni a kamera előtt. Két perc alatt rájössz, mondta. Ennél azért bonyolultabb felfedezés volt, de jó mesterek, szigorú emberek kezébe kerültem – Janisch Attila mellett Medvigy Gábor operatőrt kell említenem –, akik engem okosan, fokozatosan odavezettek a filmszínészethez. Gyönyörű, fájdalmas, fáradságos munka volt. Szerencsés vagyok akkor is, ha esetleg több filmet már életemben nem forgatok.

Stuber Andrea