Stuber Andrea

Járom az utam

József Attila Színház

évad-összefogalaló

Színház 2004.VIII.

 

Járom az utam

Portyák a József Attila Színházba

 

A József Attila Színház az a hely, ahová különleges közönség jár kicsit sem különleges előadásokat nézni. Kezdettől fogva megvolt a maga specifikuma ennek a teátrumnak. Már amikor alapították – 1956-ban, egy minisztertanácsi határozattal hozták létre nem egészen a semmiből –, akkor másképpen kezelték, mint a többit. Szerényebb elvárásokat támasztottak vele szemben. Valami lenéző engedékenységgel kezelték: legyen ez a színház szórakoztató intézménye Angyalföldnek (plusz Újpestnek), ahol nem muszáj a környékbeli munkásokat ideológiailag nevelni, elég őket boldogítani könnyű, kellemes előadásokkal. A szocialista kultúrpolitika – ami alatt a szocalizmusbeli, vagyis az akkori kultúrpolitika értendő – ambicionálta, hogy az emberek szokjanak be a színházba, s ha szépen fejlődnek, nyilván kialakul majd bennünk az igény a magasabb művészet iránt.

 

Örökbefogadás

 

A Váci út 63. alatti intézmény – amelyben voltaképp már a megalakulás előtt is működött József Attila nevű színház Szendrő József vezetésével, csak azt egy év után átszervezték-beolvasztották – Fodor Imre igazgatása alatt valóban odaszoktatta a környékbelieket. Az angyalföldiek örökbe fogadták a színházat, társulatostól, produkcióstól. A teátrum a helyi közönségnek kínált programot, helyben. A szabin nők elrablásával kezdték – kétszázas sikerszéria Bilicsi Tivadarral –, de idővel elég jól ment Osztrovszkij, Anouilh is. Olykor „autós darabok” is születtek – így nevezték azokat az előadásokat, amelyekért messzebbről, a kerület határain túlról is eljöttek a nézők. 1965-ben már hétezer bérletessel büszkélkedhettek, kilencven százalékuk üzemi dolgozó. Évadonként hat-hét bemutató készült, s 15-20 gyári találkozó gondoskodott a munkás-művész kapcsolatok fejlesztéséről.  A színház első évtizedében ide tartozott Gobbi Hilda, Sinkovits Imre, Darvas Iván (ők büntetésből), valamint Ráday Imre, Koncz Gábor. Szemes Mari és Kállai Ilona évtizedeken át volt meghatározó színésznője a társulatnak. Itt szerették meg a nézők Voith Ágit, és itt lett sztár Bodrogi Gyula, aki például 1960 októberében 36 előadást játszott, az igazgatói fizetés feléért. (Ide most betolakodik egy személyes adalék. Első nézői élményem a József Attila Színházból az 1972/73-as évadból való, a Cyranót láttam gyerekként Fülöp Zsigmonddal és Bodnár Erikával, és szerettem volna tudni, miből van a színész orra.)

Amikor 1984-ben a kék metró elért az Árpád hídig, a József Attila Színház egy csapásra közelebb került a belvároshoz, s ez nyilván lehetőséget adott a nyitásra újabb nézői rétegek felé. A színház azonban nem nagyon akart, vagy nem tudott műsorpolitikáján változtatni. A nyolcvanas évek közepén történt erre kísérlet – Iglódi István művészeti vezetésével –, de nem bizonyult különösebben eredményesnek. Azt innen nézve már nehéz megállapítani, hogy a próbálkozás nem volt elég meggyőző, vagy az ellenállás volt túl nagy a társulat, a közönség, esetleg mindkettő részéről.

 

Pótszékfoglaló

 

Azóta nagyot változott a világ, de még a környék is. (Ha most váratlanul harci jelszó érkezne Csepelről, akkor a Váci útról legfeljebb az autószalonok felelhetnének neki.) A tizenharmadik kerületiek azonban ma is magukénak érzik a József Attila Színházat. Ezt a következtetést vonhatjuk le abból, hogy ennek a teátrumnak a közönsége felismerhető és összetéveszthetetlen. És megbízhatóan van. 4579 bérlet, 91 százalékos látogatottság. A nézőtér szinte mindig megtelik, a pótszékezés elkerülhetetlen – meg kikerülhetetlen, pedig alaposan megnehezíti a kijutást a szűk széksorokból. A publikum ma bizonyára nem munkásokból áll, hanem alkalmazottakból, bérből és fizetésből élőkből, önkéntes meg kényszervállalkozókból és nyugdíjasokból. De a nézők éppúgy otthon vannak ebben a színházban, mint a korábbi évtizedekben. Sehol máshol nem látni Pesten ilyen meghitten, családiasan színházazó idős párokat, középkorú csoportokat, fiatalabb társaságokat. A József Attila Színház közönsége – bárki megmondja ezt, aki sokat és sokfelé jár színházba – más, mint a többi. Odaadó és megadó, kicsit naiv, közvetlen és természetes. Itt az is előfordul olykor – nem kelt megütközést –, hogy egy néző jóízűen beszól a vígjátékba, vagy hogy az Aluljáró testközeli terében a tapsnál valaki megragadja a főszereplő kezét, s tisztelettel gratulál. Ez a türelmes és szeretetteljes publikum mindent elfogad és mindent jól fogad. Volt ugyan egy látványos ellenpélda, egy ismert eset hét évaddal ezelőtt, amikor Spiró György Vircsaft című, a magyar valóságot szatirikusan, szabadszájúan ábrázoló darabjának előadásán hangosan méltatlankodó nézők akadtak. Talán ez is inkább a publikum közvetlenségét és ösztönösségét jellemezte, mint szigorúságát és kritikusságát. Ilyesféle eset mostanában nemigen fordulhat elő. Egyrészt azért nem, mert a jelenlegi műsor semmi hasonló kockázatot nem vállal. Másrészt mert a színházjegyek alaposan megdrágultak azóta. (A József Attila Színházban ma már semmit és sehonnan nem lehet megnézni ezer forintnál olcsóbban.) Márpedig minél többet fizet a néző a jegyért, a tapasztalatok szerint annál kevésbé szereti elégedetlennek érezni magát. A közönség barátságosságát és elszánt jóindulatát látva mindenesetre felmerül a kérdés, hogy vajon nem lehetne-e ennek a publikumnak nagyobb igényű színházat csinálni? Hátha kiderülne, hogy azt is elfogadja!

 

Engedményes

 

A Váci úti intézményben idén eltöltött tizenhat estém közül talán csak a Mosolykommandó bemutatóján tapasztaltam néminemű szolid ellenállást. (A premier közönsége itt kevésbé különbözik az átlagos előadásétól, mint más teátrumokban.) Ez abban nyilvánult meg, hogy a nézőtér hátsó harmada, amelyet beláttam, jobbára nem tapsolt az előadás végén. Nem méltatlankodtak az emberek feltűnően, nem csóválták a fejüket, nem súgtak össze, csak éppen konokul kímélték a tenyerüket.

Azt határozottan leszögezhetjük az idén megvalósított és a jövőre tervezett program alapján, hogy a József Attila Színház manapság kevésbé igényes műsorral kívánja a közönséget szórakoztatni, mint korábban, akár csak tíz-tizenöt évvel ezelőtt is. A kilencvenes évek elején Léner Péter igazgató még Heltai Jenővel, Herczeg Ferenccel, László Miklóssal, Machiavellivel, Caragialéval csábítgatta a közönséget. Gyakran fordult Molnár Ferenchez, s adott arra, hogy rendre műsorra tűzzön egy-egy klasszikust, elsősorban Shakespeare-t. Idén Feydeau volt a klasszikus. (Shakespeare egy négy évvel ezelőtt született, s korának megfelelően rozzant és lestrapált Makrancos hölgy-előadással képviselteti magát a repertoárban.) Amúgy pedig nevenincs angolszász szerzőkkel arat bulvársikereket a társulat. Régebben az évadvégre jutott egy-egy zenés produkció. A jövő évi műsortervben mást sem látni, mint zenés vígjátékot, vígjátékot zenével, végső soron zene nélkül. Lassan elmosódik ama jellegzetesség is, hogy Léner Péter erősen rokonszenvez az epikus művekkel. Alighanem még a Thália Színházban, Kazimir Károly mellett ébredt ez a vonzalom az igazgató-rendezőben. Ennek jegyében idén a Különös házasság című Mikszáth-regény színpadi változata került közönség elé. Az évad legkomplettebb sikere azonban abból a Spencerből született, amely voltaképp a hiányosságai révén került a József Attila Színházba, hiszen ha teljesebb, alaposabb és jobban kidolgozott mű lenne, akkor a Vígszínház mutatta volna be.

 

Spencer Kern

 

Kern András darabja – mely a 2003/2004-es szezon első premierje volt – egyszerre viseli magán a szerző színészi exhibicionizmusának és emberi szemérmességének jegyeit. Egyfelől hollywoodi sztárok életét és kapcsolatát dolgozza fel – szerény külsőségek közepette –, másfelől mindvégig bizsergető érzéseket kelt a tekintetben, hogy számos vonatkozásban magáról Kern Andrásról szól. (A szokatlanul bőséges bulvársajtóanyagból kiderül, hogy a rendező Tordy Gézát is ez érdekelte a történetből.) Némiképp zavarbaejtőnek is mondható ez. Úgy értem, mit mondhatnánk egy olyan alakításról, amelyben Kern bizonyos pontokon feltehetőleg a saját, legszemélyesebb dolgairól beszél a saját szavaival. A szakmai minősítés lenne a dolgunk. Csakhogy méricskélhetjük-e ezeknek a színészi pillanatoknak a hitelességét? Nem volna az durva emberi tapintatlanság? De.

A darab ügyes munka. Épkézláb, cseppet érzelgős, kicsit közhelyes és konyhafilozofikus. Az előadás elég kellemes, gördülékeny és szórakoztató. Kern András elvileg Spencer Tracyt játssza – és hasonlítani is képes rá, amikor összeszedi magát –, Hegyi Barbara Katherine Hepburnt. (Én speciel jobban örültem volna egy képtelen cserének. Bár inkább Nagy-Kálózy Eszter játszotta volna Hepburnt, Hegyi Barbara pedig beállt volna Nagy-Kálózy helyére Karády Katalinnak Bacsó Péter filmjébe!) A színjáték a két színész évtizedeken át tartó, évődő-huzakodó szerelmi kapcsolatán visz végig, ámbár ennek a viszonynak inkább csak a kifelé mutatott formáját érzékelteti. Kern-Tracy és Hegyi-Hepburn között frappáns dialógusok zajlanak, hozzávetőleg ez minden. Hegyi Barbara figurát teremt: kicsit derb, hűvös, pikírt nőt, aki valami önmagát mulattató és elnéző módon ragaszkodik ehhez a férfihoz. Kern magát hozza, a felfortyanásaival, a járkálásaival, a poentírozással, és avval az enyhén szórakozott színészi jelenléttel, amelybe bele szokott férni, hogy időnként a nézői széksorokon járatja a szemét.

Az előadás a főszereplő pároson kívül azt nyújtja még, amit nyújtani szokott a József Attila Színház. Például Sztankay István lehengerlő és/vagy fékezhetetlen komédiázását. Sztankay valószínűleg minden fogást ismer, amellyel egy figurát mulatságossá lehet tenni, de imponáló módon megdolgozik azért, hogy újabbakat találjon ki. (Vagy én nem láttam még a teljes készletet.) Ezúttal Sztálin szerepében kerekít kabarészámot a Tracyvel való találkozásból – Kern kedvesen átengedi neki a terepet –, s minden poénlehetőséget kiaknáz a rendelkezésre álló zsúrkocsi és vodkásüveg tájékán.  Nem lehet sokáig berzenkedni Sztankay láttán. Az ember előbb-utóbb kénytelen megadni magát annak a magabiztos professzionalizmusnak és precíz igyekezetnek, amivel a színész a nevettetést szolgálja.

A Spencer által prezentált másik helyi sajátosság Kocsis Judit, aki ugyancsak igen szakszerű eleme a produkciónak, különösen abban a meghitt női kettősben, amikor Hegyi Barbarával elosztják maguk között a szeretett férfit.

A szezonkezdő Spencer-bemutató elfogadható indulásnak tűnt, ha különösebben emlékezetesnek nem is gondoltam. Az évad végére azonban jelentősen felértékelődött – és nagy siker lett, hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni rá –, s egy májusi újranézéskor már konstatálhattam, hogy végül is ez lett a csúcsteljesítmény idén a Váci úton.

 

A csapda

 

Feltehetőleg kevésbé ütött be a Különös házasság októberi bemutatója. A könyv színpadra írásának feladatát Léner Péter rendező felkérésére Závada Pál végezte el, s az előadást elbíráló kritikusok meglepően eltérően vélekedtek erről a munkáról. Akadt, aki szerint kitűnő színdarab született, amelyet érdemes volna most már meg is rendeznie valakinek, más meg úgy vélte, hogy az átirat a legásatagabb dramaturgiai elvek szerint készült, s erénye szinte semmi. Az biztos, hogy maga az előadás – bár jelentős felvonulás: Horesnyi Balázs ódon, cikornyás, monumentális díszletével, Vágó Nelly szépen historizáló jelmezeivel, a mikszáthi világot egy az egyben behozó, erdélyi vendég Győrffy Andrással megerősített színészgárdával – nem igazolja a mű színpadra vitelének szükségességét. Nehézkes, tanácstalan, saját értelmét nem lelő előadás, tucatnyi tétova, ámbár megadón beletörődő színésszel. A legerősebb érzés a produkció láttán az aggodalom a két főszereplő, Maday Gábor és Danyi Krisztián iránt. Mindketten ebben a darabban mutatkoznak be új színházukban. Léner Péter ugyanis olyan igazgató-rendező, aki szemmel tartja a vidéken kinövő tehetséges színészeket, és szívesen szerződteti őket a fővárosba. Csak hát akik ily módon a József Attila Színházba kerülnek, sajnos nemigen szoktak látványos fejlődésbe kezdeni. Általában néhány éven belül távoznak, vagy ami rosszabb, valahogy nyom nélkül eltűnnek a társulatban. Maday Gábor Debrecenben A Gézagyerek főszereplőjeként hívta fel magára a színházi szakma figyelmét. Első pesti évadában két fontosabb szerepet kapott – az alkatához feltűnően nem illő Buttler grófot a Különös házasságban, majd egy kétes alakot a Mosolykommandóban –, s a teljesítménye összehasonlíthatatlanul érdektelenebb és jelentéktelenebb volt, mint néhány korábbi debreceni alakítása.

Hogy a József Attila Színház nem a legmegfelelőbb hely egy fiatal színész számára tehetsége kibontakoztatásához, annak legalább három oka látszik. Az egyik a műfaji behatároltság, tudniillik hogy itt zömmel nem különösebben változatos szalonvígjátékokat és korlátozott szabású zenés darabokat játszanak. (Az utóbbiak között kivételnek tekinthető a három éve futó Made in Hungary, amely alapos munkával és sok vendégközreműködővel létrehozott sikerdarab, fiatal, lelkes nézőtáborral.) A drámai műfaj gyakorlására legfeljebb az Aluljáró mini tere ad nagyon szűkös lehetőséget. Ámbár az ottani, föld alatti működésnek van némi alibi jellege. De erről majd a maga helyén.

A másik ok, ami miatt nehéz itt egy fiatal színésznek szakmailag egyről kettőre jutni, az, hogy a társulat nélkülözi a rendezőket. Direktorsága kezdetén, a kilencvenes évek elején Léner Péter még úgy gondolta, hogy „rövidesen kialakul már egy olyan rendezőgárda itt is, amelyik szellemi-szakmai centruma lehet a színháznak.” (Akkoriban még a színház profilját is szélesebb skálán képzelte el, „talán az egyik végén a nagy tragédiákat, a másik végén pedig a csak szórakoztató bohózatokat hagyva el”.) Ám a József Attila Színháznak nem lett rendezőgárdája, sőt tulajdonképpen rendezője sincs. Művészeti vezető van Koltai Róbert személyében, aki rendez is. De Gaál Erzsébet halálával láthatóan megszűnt a szisztematikus, alagsori műhelymunka; a közös, folyamatos, produkcióról produkcióra épülő együttműködés rendező és színészek között. Volt még odalenn egy nem érdektelen rendezői sorozata Naszlady Évának, de már neki is csak hűlt helye van a társulatban. (Nota bene: az Aluljáró műsorának ma is az a Pillantás a hídról az egyik legmeggyőzőbb darabja, amelyet még Gaál Erzsébet rendezett az 1997/98-as szezonban, s amely idén túljutott a századik előadáson. A másik pedig a Naszlady által jegyzett A manó.)

Képzeletbeli JASZ-os fiatal színészünk harmadik – és talán legnagyobb – problémája az lehet, hogy Léner Péter nem a társulat tagjaira építi a repertoárt, hanem vendégekre, jellemzően médiasztárszínészekre. Tekintsünk most el a hipotetikus ifjú rossz érzéseitől, amiért a meghívottak – így hírlik – hatszámjegyű összegért lépnek fel esténként, ő meg bagóért dolgozik. Amiatt azonban sajnálhatjuk őt, hogy ezekből az előadásokból szakmailag jószerével minden kispórolódik, a főszereplők poénjain kívül. Az „egy sztár és más semmi” projekt még viszonylag nívósan indult – A miniszter félrelép produkcióval, amely már lefutott –, s a 166 előadásánál járó Balfácánt vacsorára! is elég jó anyagnak bizonyult. Ám a Koltai Róbertre alapozott Egy hölgy a Maximból már megsínyli a sztárra rendezés gyakorlatát, a Bajor Imrét kínáló Mosolykommandó pedig mint színdarab sem üti meg a mértéket. (Itt jegyzem meg, a József Attila Színháznak igyekeznie kell, ha a médiasztárok újrahasznosításában fel akarja venni a versenyt  a Budapesti Operettszínházzal. Ott Hernádi Judit, Verebes István, Bajor Imre és Gálvölgyi János zenés-táncos szerepeltetése után nyilván eljutnak majd Havas Henrikig is.)

 

Meg nem felel

 

A fentiek ellenére sem állítanám azonban, hogy a József Attila Színházban lehetetlen a színészi fejlődés. (Legfeljebb lassabban, nehezebben és korlátozottabban megy, mint sok más helyen.) Nyilván itt is lehet tanulni – például Sztankaytól, vagy a Schütz Ila helyét betöltő, az ő szerepkörét folytató Pogány Judittól –, lehet szakmai fogásokat ellesni, rutint és színpadi biztonságot szerezni, legalább a vígjátéki műfajban. Ullmann Mónika például némileg színesebbnek és öntudatosabbnak mutatkozik ma a szerepeiben, mint néhány évvel korábban, Lévay Viktória mindinkább figyelemreméltó színpadi jelenség, Sághy Tamás pedig ott tart, hogy már túl is kellene lépnie ezen színházon, amely a dalos-táncos-bohókás fiatalember szerepénél komolyabbat nemigen kínálhat neki.

Visszatérve az elmúlt évad programpontjaira: a szezon első felének két nagyszínpadi bemutatóját, a Spencert és a Különös házasságot januárban az Egy hölgy a Maximból (vagyis az Osztrigás Mici) követte. Ennek színpadra állítására Szőke Istvánt kérték fel, ami legalábbis meglepő ötlet, mert Szőke nem francia bohózatok könnyű kezű színre viteléről ismerszik meg. Aki dolgozott már vele – és Koltai Róbert, a meghívás ötletgazdája közéjük tartozik –, tudja azt is, hogy Szőke nem decens, pontos, részletes instrukciókból épít előadást, hanem svungból, spannoltságból. Hitet kér és hitet ad a közös munkához. Ahol ez a hit nem születik meg, ott érdemben az előadás sem. A jelek szerint ez a Feydeau-vállalkozás deficites lett. A botrány, a címszerep-visszaadás és a bemutató-elmaradás elkerülése érdekében Léner Péter az utolsó időszakban közbelépett, a premier lezajlott, az előadás műsoron van, siker, szeretik a nézők. Elnézik Kerényi József szegényes díszletét, amelyben sárgás, beázásfoltosnak látszó falak felett lígnek-lógnak a fekete drapériák, s letakart barna hokedlik szolgálnak puff gyanánt. Elnevetgélnek Ulmann Mónika Micijén, aki kánkánpiros hajjal mórikálja el a közönségességet, hadonászik, göcög. Koltai Róbert Petypon szerepében ugyanazt adja, mint bármi másban, azt a zilált, hiszteroid, kétgesztusú (kezek összecsapása, fejhez kapás), illegő-billegő léptű pasast. Még hogy francia orvosprofesszor? Ez a figura ugyanaz a lúdtalpas pesti balek, akit Koltai behoz a József Attila Színház többi vígjátéki vállalkozásába is.

Huzamosabban örvendezhetünk Bodrogi Gyula jelenlétének, aki a Kilencen, mint a gonoszok után most ismét visszatér régi sikerei színhelyére, s megmutatja, milyen az, amikor valaki autentikusan mozog a műfajban. Könnyed és elegáns mint bohózati elem: nagy biztonsággal emeli fel és ejti el a poénokat, tökéletesen szól ki, zavarodik meg vagy dühödik be a nagybácsi szerepében.

 

Merénylet

 

Tavasz felé közeledve újabb mulatságot kínált a színház. A Mosolykommandó című, Alistair Beaton írta vígjáték március 12-i premierjére eljött számos politikus: miniszterek, pártelnökök, frakcióvezetők, sok jól megtermett, telefonzsinórfülű ember kíséretében. Más országok politikusai ezen az estén tömegtüntetéseken vettek részt, tiltakozva a madridi terrortámadás ellen, a mieink viszont egy csapnivaló színdarab bemutatóján ültek. (Pedig biztosan lett volna más dolguk is. Abból gondolom, hogy a színházból jövet a metróban Lendvay Ildikó visszakapcsolt mobiltelefonja egészen a Deák térig sípolta az előadás ideje alatt befutott sms-eket.) A Mosolykommandó egy bávatag, meglehetősen szellemtelen, piszkos szájú komédia, amely a politikacsinálók kisszerűségéről, korruptságáról és őszintétlenségéről kívánja lerántani a leplet. A Horgas Péter tervezte csicsás, halványzöld szállodafalak közé Sztrarenki Pál kente oda a cselekményt, amelynek problematikus kulcsfigurája a Bajor Imre játszotta főszereplő. Ő ugyanis a titkos stratéga, aki a miniszterelnöki kommunikációs stáb tagjaként manipulálja a manipuláló politikust. Sajnos alapvető gond van az alakítással. Bajort nyilván annak az egyszerű, őszinte, csavarmentes figurának szeretik látni a nézők, amilyennek a Heti Hetesben megszokták. Ő ezt tudja, s teljesíti is az elvárást, még akkor is, ha evvel nem felel meg a szerep kívánalmainak. De kérdéses is, hogy tudna-e jelenleg mást játszani. A magam részéről Bajort nagyszerű színésznek tartottam a játékszíni korszakában, vagy amikor A jó tündérben lépett fel a Radnóti Színházban. A Mosolykommandóban viszont elszontyolít. Mintha megcsappant volna a szakszerűsége. Alig élnek meg a poénjai, nincsenek váltásai, dinamikája semmi, s ha megemeli a hangját, akkor egy szavát sem érteni. Partneréből, Maday Gáborból a magabiztosság hiányzik, ilyenkor aztán arat a talpraesett Schnell Ádám. Az övé lett az évad utolsó, májusi nagyszínházi bemutatója, a Primadonnák is, amelyet Ken Ludwig írt, Hamvai Kornél fordított. (Néhány évvel ezelőtt Angyalföldön bemutatták a szerző Botrány az Operában című vígjátékát, nem volt nagyon meggyőző referencia.)

 

Nemcserés támadás

 

A Primadonnák előadását Méhes László jegyzi, akinek számos olyan rendezése látható különböző színházakban (a József Attilában a Made in Hungary és a Nebántsvirág), amely nem nélkülözi a szükséges munkabefektetést. A Primadonnák elég jó matéria. A szerző sok mindenből merít – a Shakespeare-vígjátékoktól kezdve a Van, aki forrón szereti című filmig –, és jó érzékkel kotyvaszt. Abban, hogy a két főhős, a két ifjú Shakespeare-színész nőnek öltözve egy örökség megszerzésére használja képességeit, halvány analógiát is érezhetünk. A művészet helyett az alkalmazott színészet területén működnek – akárcsak a József Attila Színház színészei.

Személyes meggyőződésem szerint egyébként kényes és megfontolandó kérdés, hogy melyik férfiszínésszel lehet nőt játszatni. Muszáj ugyanis, hogy ne legyen ordítóan parodisztikus a férfi által megformált nő, ehhez pedig kell bizonyos megengedő jelleg az alkatban, azután jöhet az ügydöntő jelmeztervezői fellépés. A legszerencsésebb eset az, amikor egy férfiszínészből a női ruha és a női karakter addig nem látott vonásokat, horribile dictu, váratlan szépséget hív elő. (Két ilyen eset volt a nézői praxisomban. Az egyik Mertz Tibor egy régi szolnoki Liliomfiban, a másik Bede Fazekas Szabolcs a nyíregyházi Senki sem tökéletesben.) Mármost a Primadonnák esetében Schnell Ádámból lett egy nyúlánk, elegáns, artisztikus és már-már arisztokratikus nő. Besenczi Árpád viszont, mint lány, vicc maradt. Besencziről egyébként – aki szintén médiaszínész, ha nem is az első vonalból – a József Attila Színház teljes repertoárja jobb képet mutat, mint ez az egy, szintén közönségsikernek ígérkező előadás. Kis túlzással talán azt is mondhatjuk, hogy Besenczivel nyeri el értelmét az Aluljáró jelenlegi működése.

 

Alámerülve

 

A stúdiószínház a válogatott kínzásokra alkalmas nézőterével –szűkösség, levegőtlenség, zsúfoltság, rossz kilátás, kényelmetlen székek, amelyek újabban még ragadnak is – nem annyira a közönség jóérzését szolgálja, mint inkább a társulatét. Itt jutnak hozzá a színészeknek ahhoz, hogy drámai művekben merítkezzenek meg, saját gyönyörűségükre és a műsorterv nemesbítése érdekében. (Jellemző példa a Hosszú út az éjszakába. Egy céltalan, üres, felesleges este. Teljesen értetlen és érintetlen nézői lehetünk annak, hogy eltompult érzékű színészek színpadias modorban művileg drámáznak az orrunk előtt.) Végigvéve a pincei repertoárt, megállapíthatjuk, hogy Besenczi Árpádnak sikerül ott a csoda: A manó előadásában, Naszlady Éva rendezésében eljátszik egy olyan Fjodor Ivanovicsot, akinek arca, karaktere és aurája van, s minden kétséget kizáróan az orosz sztyeppe poros útjáról érkezik a térbe, nem pedig sötét lépcsőn bukdácsol le a pincébe. Besenczi különben a Balfácánt vacsorára! előadásában is elegáns színészi megoldást talál a maga alig megírt szerepére. Egybeolvasztja saját humorát és az általa játszott figuráét – így teremt helyzetet ahhoz, hogy jóízűen mulathasson a darab komikus szituációiban. Ebben a produkcióban egyébként van Kern Andrásnak egy súlyosan nagyszerű jelenete. Elmesélem. Koltai Róbert telefonál, felhívja a Kern játszotta pasas feleségét, akinek elege lett, és elköltözött otthonról. Kern csak áll, nem néz oda, mégis csupa jelentékeny figyelem. Megadta magát a sorsának. Nem hisz, de remél. Olyan erővel van jelen, mintha ezért a néhány percért jött volna be ezen az estén a színházba.

Az Aluljáróban mindössze egy bemutatót hirdettek meg idén: Milan Kundera Jakab és a gazdája című művét Salamon Suba László rendezésében. Becsületes és érdektelen este, csöppet talán túlkoros előadás. Az érdemdús, megbízható középnemzedék tagjai, valamint az idősebbek vannak itt foglalkoztatva: Józsa Imre, Kocsis Judit, Juhász György. Hanem Szabó Évát már némiképp zavarbaejtő stúdióközelben mély dekoltázzsal nőiesen huncutkodni látni. Katona János és Újréti László is túljutottak már azon a koron talán, hogy szoknyák után kapdossanak, mindazonáltal Újréti nagyon is méltányolható. Jó szakember: szabatos gesztusokkal, pontos mimikával, kifejező nézésekkel dolgozik. Kocsis Judit is hozza megrendelésre a szokásosat: nőies elevenségét, asszonyi simulékonyságát, kecsességét, ahogy puhán siklik a férfiak között. (Itt jut eszembe: a társulat másik komoly színésznőjének, Vándor Évának mennyire nem nyújtott semmi érdemleges feladatot ez az évad!)

 

A mélypontig és tovább

 

Az Aluljáró még egy premiernek volt színtere, a Moszkvai szépségnek. Viktor Jerofejev regényéből írta és adatta elő a német Uwe Lauer. Ez a műsortervben nem szerepelt, s a színház olyan benyomást kelt, mintha a produkciónak csupán befogadója lenne, nem pedig alkotója. Holott a József Attila Színház Kft. kapott egymillió forintot arra, hogy ezt a májusi bemutatót létrehozza. 2004. április 15-én hozott erről döntést a Nemzeti Kulturális Alap színházi kuratóriuma. Ezúton tudatom a kuratórium tisztelt tagjaival – akik feltehetőleg nem fogják megtekinteni az előadást, ha jót akarnak maguknak –, hogy ezt a pénzt elfecsérelték. A produkció színpadképtelen; jószerével egyetlen eleme sincs, amely elérné a szakmai minimumot. Lauer-Mokrai Orsolya fordítása bizonytalan a magyar nyelvben és tájékozatlan a szovjet-orosz valóságban. A díszlet zagyva és szedett-vedett (Éberwein Róbertet, Uwe Lauert és Lauer-Mokrai Orsolyát említi e tárgyban a színlap). Uwe Lauer rendezése ordítóan dilettáns. A hosszas monológot elfőszereplő Bánfalvy Ágnes egy amatőr prózamondóversenyen nem jutna be a második fordulóba evvel a teljesítménnyel. (Vajon könnyű vagy nehéz a Bánfalvy anyját játszó Molnár Zsuzsának ilyen körülmények között bejönni a színpadra, és néhány kis jelenetében színészként viselkedni?) Ha már a kronológia úgy hozta, hogy ez a lidérces élmény került a beszámoló végére, akkor itt említeném meg a József Attila színházi esték című sorozatom legjobbját. Ez volt a Sorstalanság. Összegyűlt néhány tucat ember, hogy meghallgasson Kertész Imre regényéből másfél órányit. Felolvasta egy barnába öltözött, szemüveges ember, akinek mindene hiteles. Ez a gesztusa is, ez a felolvasás. Darvas Iván modora, beszédmódja, stílusa még jót is tett Kertész szövegének. Darvas hangján például megszólal az az irónia, amely némely tekervényes megfogalmazás, körülményes mondatszerkezet mélyén rejlik. Meghitt, bensőséges, szép együttlét volt. Mintha kisgyerekként egyedül gubbasztottam volna az ágyamban, s Darvas odaült volna mellém, hogy meséljen. Szörnyűségeket ugyan, de valahogy mégis felemelően és vigasztalóan.

A József Attila Színházban idén lejár Léner Péter igazgató megbízatása. A szokásos esetben ilyenkor pályázat következne, amelyre az íratlan szabályok szerint a jelenlegi direktornak – hatvannyolc éves lévén – már nem illene jelentkeznie. Ámde az angyalföldi teátrum közhasznú társaságként működik 2002. július 1. óta, ami azt is jelenti, hogy nem kötelező pályázatot kiírni az igazgatói állásra. Az a hír járja, hogy Léner Péter – aki korábban még a művészeti vezetőként szereplő Koltai Róbertet szánta utódául – mégis inkább megtartaná posztját. Tehát a József Attila Színház marad olyannak, amilyenné az utóbbi években lett.

Stuber Andrea