Közbenszó

Sokat hallottam Kisvárdáról. Van ugyanis egy családi barátunk, aki Kisvárdáról származik. Itt született, itt volt kisgyerek, innen vitték el Ausch­witzba mindenkijét. Tudom, hol állt a szülőháza, és naponta többször elmegyek a temető mellett, ahol a felmenői nyugszanak. De nem gon­dolok erre. Színházazni járok zárt vonalon, mind beljebb csavarodva az előadásokba.

Tartottam attól, hogy ezen a fesztiválon kicsit elnézőnek kell majd lenni. Úgy gondoltam, a határon túli magyar színházak a maguk szerény anyagi és egyéb lehetőségei közepette arra koncentrálnak, hogy fennmaradjanak, és ezáltal fenntartsanak valamit. Nyelvet, kultúrát, kötődést olyan tágabb közösségekben, ahol az emberek talán éppúgy egyre távolabb kerülnek egymástól, mint bárhol máshol. Szépséges és enyhén patetikus missziót képzeltem köréjük. De már rég nem erről vagy legalábbis nem csak erről van szó. Ennek a sok tehetséges fiatalnak láthatólag a színház az ügye. Dolguk van evvel a véresen komoly, egyben boldogító játékkal. Általa közölnek valamit magukról, a világról, a létről, legyen az akár kisebbségi, akár többségi. Es ebben ma már nem ismernek sem korlátokat, sem határokat, sem engedményeket. Mindent mernek és mindenre képesek. Mindegy nekik, tragédia, komédia, történeti, pásztori vagy tragico-comicohistorico pásztori mű. Ki tudnak állítani épkézláb, élményszerű musicalt is, de akár a mozgásszínházi műfajban is érvényesen „szólalnak meg”.

Mi meg, zsűri, bámuljuk őket. Figyelünk, tanulunk, ismerkedünk. Egymással is, persze. Bán Jani a legkommunikatívabb: könnyedén, szeretetteljesen vegyül határon túli kollégái társaságába. Csomós Mari végtelenül kedves és természetes, miközben jól érzékelhető a tekintélye és a tisztelet, amivel megközelítik. A mokány Molnár Gyuri nemcsak filmművész, de életművésznek is látszik. Dobák Lívia halk, okos megfontoltsággal szemlélődik és kommentál. Én meg a magam otthonosan esetlen módján téblábolok.

Zsűrit játszunk. Szerencse, játék.

Stuber Andrea