Stuber Andrea

Irma tornádó

Molnár: Az üvegcipő

Örkény Színház

színikritika

Criticai Lapok 2005.XII.

 

Irma tornádó

Molnár Ferenc: Az üvegcipő

Örkény Színház

 

A magam részéről fájlalom, hogy a házmesteréktől elvették a gyereküket. Vagyis hogy Molnár Ferencnél szerepel Az üvegcipőben Popovics János nevű kisfiú (fedőneve: Lilike), az Örkény Színházban viszont egy fehéregér lép fel helyette. Lilike ezúttal nem huszáregyenruhában látható, hanem dunsztosüvegben.

Vajon mi oka lehetett Mácsai Pál rendezőnek erre a drasztikusnak mondható, emberellenes beavatkozásra? Talán az, hogy nem kívánt gyerekszereplővel dolgozni. Esetleg az, hogy a színdarab első jelenetében nem akarta megosztani a figyelmünket két szereplő között, hanem kizárólag Irmára koncentrál. (Hogy a felemlegetett Hamupipőke-történet kínál egereket, ez azért nem tűnne meggyőző érvnek Lilike rágcsáló mivolta mellett.) Mindenesetre sajátosan árnyalódik a külsőjózsefvárosi cselédlány képe, ha nem egy kisgyerek a bizalmasa, hanem egy kisállat. Alighanem minden idők leglököttebb Irmája a Hámori Gabrielláé. A színésznő egészen rendkívüli elánnal dolgozik – a szó legszorosabb értelmében is, hiszen amikor mi még csak keresgéljük helyünket a nézőtéren, ő már teljes erőbedobással takarít, töröl, súrol Sipos Lajos szobájában – a morcos iparos (és egyben a nézők) meghódításáért. Úgy tessék ezt elképzelni, hogy Hámori rohamának egyszerűen nem lehet ellenállni: a színésznő lehengerli a színpadon állók és a nézőtéren ülők mindegyikét. Irmájának akciói szinte valamennyi esetben vaskosabbak a hihetőnél – nézzük csak végig, ahogy megterít: az asztalra fekve magára borítja az abroszt, végignyalja a szalvétát, keblei közé dugja a kanalat, beleliheg a pohárba –, és meghaladják azt, amit a lány környezete még elfogadhatóan nem normálisnak tekinthet. Hámori ugyanis társaságban sem igen vesz vissza Irma felfokozottságából. Ez az elképesztő vehemencia kissé nehéz helyzetbe hozza a darab jelenidejét, amennyiben elképzelhetetlenné teszi a tegnapját. Vagyis hogy az immár nyolc éve szerelmes lányka, aki vetkőzve, ágyra fekve csábítgatja szíve Lajos királyát, egzaltáltságával eddig nem adott okot nevelőinek súlyos aggodalomra. (Kész csoda, hogy még nem paterolták el a háztól.) No de maradjunk az aktuális tényeknél: ez a lány ma a szemünk láttára elhódítja Sipost. Nem a bájával szerzi meg – amely báj egyébként a színésznőnek sajátja, ismerjük más alakításaiból –, hanem szenvedélye elsöprő erejével. Ilyen színpadi tornádó szele ritkán csapja meg a nézőt. Hámori Gabriella szerepformálása talán vitatható, de szédületes színészi teljesítmény. Ez az Irma-alakítás nem akármilyen motorja az Örkény Színház előadásának. (Minimum kétszáz lóerős.)

          Furcsállhatjuk kissé a produkció Siposát is. Mivel Gálffi László még ma is ható fiús bája, alkati lazasága és játékos intellektusa nem igazán passzol a zord, darabos, rigolyás iparoshoz. Gálffi hősének asztalos mivoltát is megkérdőjelezem. Nem tudom elhinni ugyanis, hogy egy bútorasztalos billegő lábú széken ül otthon és olyan asztalnál ebédel tíz éve, amely alá nem húzhatja be a lábát, mert útban van egy polc. (Amit persze a rendező vagy Füzér Anni díszlettervező ókumlált ki Irma kedvéért.) De tekintsünk el személyes kétségeimtől Gálffi siposságát illetően – egy találóan jellegzetes mozdulatot azért konstatálok: ahogy a kalapjába mélyedést vág a tenyere élével –, hiszen mindaz, amit a színész a szerepben csinál, hibátlan és kifogástalan. A harmadik felvonásban határozottan imponáló is. Itt a mogorva, szokásaihoz ragaszkodó hős már kizökkent a kerékvágásból, s Gálffi őt ebben az új helyzetében némi derűs apátiával és öniróniával ábrázolja. Az előadás talán legnagyszerűbb jelenete, amikor a darab végén Hámori Irmája és Gálffi Siposa mulatságosan takarékosan megbeszélik a jövőjüket. Tisztes távolságban ülnek egymástól, s a nézőtér sötétjébe fúrják a tekintetüket. Mintha egy Sergio Leone-film premier plánjait látnánk. Elragadó páros.

          Ha tovább lépünk a szereplők négyszögében, a következő csúcson Für Anikó Adélját találjuk. (Itt jegyzem meg, a színészek a Molnár-alakok életkora helyett a saját éveik számát mondják be az előadásban. Ami arányosítva alighanem stimmel is, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban valahogy hamarabb öregedtek az emberek.) Für Anikó tud rendkívül dekoratív, szép és elegáns lenni, ezt most Adélként nem adatik meg neki, ami bizonyára rendezői szándék. Egyszerű, megfáradt, kissé lestrapált nőt látunk, aki utolsó lehetőségként kapja a sorstól ezt a valóban kétes perspektívájú kapcsolatot az ifjú Császár Pállal. Für Adélja, mint egy jó gazdasszony, mindennel számol. Belemegy az irracionális kalandba, és megadja az árát. Pedig ő arra való, hogy asszony legyen, sőt anya. Hiszen láthatóan él benne némi gyengéd érzés Irma, a bolond bakfis iránt is. (Talán haza kellene hozatnia a gyerekét a szegedi intézetből…) Viszont Für Adélja egyszer sem szerette Gálffi Siposát. (Mármint nem hangzik el az a szöveg az előadásban, mely szerint egyszer azért szerette.) Für alakításának érdekes részlete, hogy Adélja bizonyos helyzetekben hadar. Nyilván mert van egy s más, amin szeretne mielőbb túlesni. S szép vonás az elanyátlanodott nő megtalált belső békéje a harmadik felvonásban. Ekkor Adélunk talán némi elégtételt is érez amiatt, hogy most majd Sipos Lajos is megismerheti az inadekvát párkapcsolat rejtelmeit és fájdalmait.

          Czukor Balázs Császár Palijának van egy helyes kis gödröcskéje a bal arcán, valamint egy jellegzetes mozdulata a bal kezével. Kinyújtja hosszú karját mások felé, s ujjaival csipogást mutat. Szoljoniji gesztus ez. Benne rejlik a kamasz nyeglesége, a fiú szemtelensége és egy növendékférfi agresszivitása. Nehéz eldönteni, hogy Czukor Császár Pálját pontosan mi húzza Adélhoz – érzelem, érdek, szenvedély, kényelmi szempontok vagy az összes együtt –, de azt meg lehet érteni, ha egyszerre keltette fel a nőben az anyai gondoskodás, az asszonyi ragaszkodás és a szerelmes vonzódás érzését.

          Füzér Anni jellegtelennek és hangulattalannak ható díszletében Mácsai Pál a megfelelő ritmusban vezényeli le a történetet, ami egyébként nem gyakori erénye a Molnár-előadásoknak. Szívesen emel be a rendező a jelenetekbe olyan elemeket, amelyek a színházi ábrázolásra utalnak. Mindenekelőtt alkalmazza Végvári Tamást mint titkos/nyilvános ügyelőt. Végvári a harmadik felvonásban játssza a rendőrségi írnok és a tanácsos összevont szerepét, de már az előző részekben is felbukkan megfigyelőként. Az elején maga harangoz az ebédhez terítő Irmának, a második részben pedig mennydörgő fémlapot és szélgépet vet be a lakodalom idején kitörő vihar jelzésére. (Részemről egyébként nem csupán Popovics Jánoskát hiányolom ebből a felvonásból, de Ciklust is mint Shakespeare keresztnevét. Az a szomorú helyzet talán, hogy ma nem jönne be a poén? Pedig a női nézők biztos tudnák, mi az.)

          Az utolsó harmad szépen megkoronázza a lendületes, energikus, sikervárományos bemutatót. Hámori nyiklik-nyaklik a széken – itt Irma másnaposságára és álmosságára épül a játék –, ásításával szinte hamm bekapja az egész publikumot. Meglepetésként érkezik Egres Katinka Roticsnéja személyében egy fiatal, látványos, még aktív bordélyházi Madám, majd a végén kisebbfajta kamarazenekar alakul a szereplőkből. Közben Gálffi Siposa – akit a nyeregbe került Irma, a megbukott „kokkot” többé már nem szólít Fénysugárnak és Centercsatárnak, csak csupán Lajosnak! – kifújja a lány taknyos orrocskáját, majd távoznak, hogy boldogan éljenek… meddig is?

Stuber Andrea