Stuber Andrea

Ládafia

Háy: A Pityu bácsi fia

Beregszász és Thália

színikritika

Színház 2006.I.

 

Ládafia

Háy János: A Pityu bácsi fia

Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

 

Háy János: A Pityu bácsi fia (Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Thália Színház)

Díszlet: Sárkány Sándor. Jelmez: Csolti Klára. Zene: Alexander Balanescu. Rendező: Bérczes László.

Szereplők: Trill Zsolt, Tóth László, Szűcs Nelli, Fehér László, Bíró Gyula, Homoki Bálint.

 

Háy János A Pityu bácsi fia című színműve sok mindenben hasonlít a más című Háy János-darabokhoz, némely dolgokban meg különbözik. Helyszínét, közegét, tárgyát, gondolkodás- és írásmódját tekintve résmentesen illeszkedik a szerző eddigi istendrámáihoz. Ámbár a hírek szerint ez most ördögdráma. Ami talán arra utal, hogy Háy nem olyat akart írni, mint eddig. De azért olyat írt megint.

A Pityu bácsi fiát a már ismert Háy-féle kettősség jellemzi. Komikus meg tragikus dolgok is történnek benne. Az írói nyelv trágár (a korábbinál enyhébben), ugyanakkor halványan poétikus. A téma hétköznapi, egyben talán metaforikus. Háy hősei banalitásoktól jutnak el bölcseletig, s mit sem sejtve ontológiai problémákról tárgyalnak konyha szinten. Az új mű közvetlen szomszédja alighanem a Herner Ferike faterja, bár abban a tekintetben meg A Senák mellé tehető, hogy a szerző a történelmi félmúltban szerez magának apropót a cselekményhez. A Pityu bácsi fia 1972-ben játszódik, a budapesti metró elindulásának évében.

Ha megnézegetjük a legfrissebb Háy-darab bármelyik tanakodós-tűnődős párjelenetét, akkor a létfilozófiai problémák házilagos megközelítésének ugyanazt a fajtáját látjuk, amit az előző opuszokban, A Gézagyerektől A Senákig. Háy falusi hősei általában szimplán megfogalmazható, összefoglaló magyarázatot keresnek és igényelnek azokra a természeti vagy társadalmi jelenségekre, amelyekkel a maguk közönséges (vagyis nem különleges) életében találkoznak. „Milyen világ ez, hogy én olyan vagyok, mint a Senák – kérdezi A Senákban Rák Jani. – Az nem lehet, hogy én egyforma vagyok a Senákkal. Akkor minek vagyok én és minek van a Senák, akkor minek van a kurva istenit ennyi ember?”

„Csak nézem, ahogy megy a szalag, megy reggel meg egy óra múlva, meg később, ott megy a szalag, de én hiába vagyok ott, ha nem vagyok ott, akkor is megy, akkor is” – állapítja meg a Gézagyerek.

„Benne van a dolgokban, ami majd lesz. Mint a fűnyírásban, hogy visszanő. Hogy ha mi nem látjuk, meg nem is vesszük észre, akkor is benne van” – tárja fel Krekács Béla a Herner Ferike faterjában.

„Az ember nem gondolhat mindig arra, hogy az mind lehet, ami eddig nem volt” – mondja a Pityu bácsi fiában Pityu bácsi, aki egyébként maga is egy Pityu bácsi fia. Ahogy már a Herner Ferike faterja is egy Herner Ferike volt. (Érdekes adaléknak tekinthetjük, hogy Háy János eddigi színdarabjaiban a gyermekek mind fiúk. Ha ez így megy tovább, hogy egyetlen kislány sem születik, félő, kihal a Háy faluja. Hacsak nem következik a szabin nők elrablása.)

E drámák komótosan elmélkedő hőseinek visszatérő témája a távoli, ismeretlen és érthetetlen, zsúfolt Pest. Ahol Krekács szerint „szar lehet lakni. Állandóan azon gondolkodni, hogy most melyik busz hová visz”. Erre mintha ráfelelne Rák Jani A Senákban: „Lehet, hogy Pesten mindenki gondolkodik, itt nem, mert ha az ember mindig gondolkodna, akkor éhen döglenének az állatok.” A Pityu bácsi fiában Háy tovább lép: el, egészen Pestig. Ez a darab arról szól, hogy Pityu bácsi idegenbe szakad, a fővárosba, de nem tud integrálódni. Odaköltözik, megnősül, lesz anyósa és fia, aztán mire visszajön – mert hová lehetne máshová, mint vissza – ismét nincs senkije. (És épp úgy utoléri a gyermekgyilkosság vádja, mint Herner apukát.) Pityu bácsi a főszereplő, ám a központi alak mégsem ő, hanem a faluban maradt unokatestvér, Jani és az övéi. Bennük és köztük fogalmazódnak meg – a Háy-féle rafináltan primitív, egyéni csengésű mondatokban – Pityu életének főbb tapasztalatai és tanulságai.

Háy Jánosról ma már elmondható, hogy mestere a verbális humornak. Hőseinek eszmecseréi technikai értelemben hozzávetőleg a Hacsek és Sajó-párbeszédek mintájára épülnek. A két fél kommunikációjában bizonyos fáziskésés lép fel: a poén zömmel abból adódik, hogy az egyik ember félreért, mert lemaradt valahol, vagy ellenkezőleg: előreszaladt a másik eszejárásához képest. A Háy-előadásoknak általában kulcskérdése az, hogy a rendezés és a színészi játék mennyire működteti e dialógusok biztonsággal bevethető komikumát, és milyen mértékben érzékeny azokra a bonyolultabb lelki, szellemi, vagy akár morális tartalmakra, amelyek a legegyszerűbb megfogalmazások formájában bukhatnak ki a szereplőkből.

A beregszászi színház társulatánál jó helyen lenni látszik A Pityu bácsi fia. Bérczes László munkája egyszerű, sallangmentes, színészekre koncentráló rendezés. A Thália Színház Új Stúdiójába kihelyezett bemutató nyilván sajátos körülmények közé került, hiszen itt a játéktér két, szomszédos nézőtribün között terül el. Sárkány Sándor díszlettervezőnek ez azonban bizonyára nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a színpadkép leginkább faládákra és almákra szorítkozik. Ez ad némi félrevezető nyírségi stichet a produkciónak. Bár én a magam részéről egyszer már úgyis rossz (MÁV) vonalon indultam el, amikor megpróbáltam kitalálni, mely faluban játszódnak Háy darabjai. (A szobi vidék egyébként főként málnás, de hát a málnát ki győzné pénzzel ehhez a színes-szagos előadáshoz?)

A ládák univerzálisan működnek a játéktéren. Kamrát, kertet idéznek fel a nézőben, de Janiék rozzant Zsigulijaként is beválnak, amikor a családtagok rájuk ülnek, és mind együtt hajladoznak a kanyarokkal. A pesti metró is fények és sötétek váltakozásában képződik meg előttünk, az állomáson csodálkozó vidékiek botladozása közepette. Ehhez képest talán felesleges is az a precizitás, amellyel Sárkány egy sötét kasztniba beleszerkesztette Pityu bácsiék pesti lakását, az obligát piros-fekete műbőr ülőbútorral együtt. (Pláne, hogy ez a méretes fekete szekrény a későbbiekben majd szénakazalként is fellép.)

Csolti Klára helyénvaló jelmezei közül talán a Pityu bácsi orkánkabátja a legkonkrétabban korabeli darab. A többi öltözéket akár örökzöldként is felfoghatjuk: Jani kockás ingét és kantáros munkásnadrágját, vagy a Jani felesége által viselt nagyvirágos ruhát, esetleg Pityu koszosfehér, műszálas garbóját és bokacsörgető nadrágját.

A Pityu bácsi fiát hatan játsszák, hárman közülük gyerekek. Az ősbemutató láttán felmerül a kérdés, hogy vajon ha két jó fiúszereplője akadt a beregszászi előadásnak, akkor nem találhattak volna-e egy harmadikat is. De nem kizárt, hogy belepasszol a koncepcióba az a feltűnő különbség, amely Fehér László, Bíró Gyula és Homoki Bálint színpadi jelenléte között kiütközik. Az előbbi fiúk oldott és természetes hangon megszólaló résztvevői a játéknak, az ő esetükben már-már szerepformálásról is beszélhetünk, míg harmadik társuk előadása mesterkélt marad. De mondom, nem lehetetlen, hogy a Pityu bácsi farmernadrágos fiának muszáj elkülönülnie és kirínia, hiszen ő az, akit viszont a falusi közeg nem tud befogadni. Ennek aztán halálos kitaszulás lesz a vége.

A három felnőtt szereplő közül egyik jobb, mint a másik. Tóth László megmutatja Jani alakjában azt a fajta emberi érdeklődést és részvétet is, amely azért ügyel arra, hogy legyen határa. Nehogy Janinak rossz éjszakát okozzon a saját együttérzése. Háy János beléoltott némi rosszhiszeműséget – Janiban felmerül az ötlet, hogy Pityu talán lépéseket tett az anyósa elhalálozása érdekében –, de Tóth László kerek szemű, odaadó figyelmű, joviális figurája láttán ettől hajlamosak vagyunk eltekinteni. Az a tiszta, áttetsző ember, akinek Tóth László Janiját látjuk – és nemkülönben a Trill Zsolt jóvoltából szeretetreméltó Pityu bácsi – kedvezően befolyásolja az író hőseiről alkotott képünket. Itt ugyanis kétségtelen, hogy nem gúnnyal nevetünk rajtuk, hanem szeretettel.

Tóth László és Szűcs Nelli (Marika) kettőséből olyan házaspár bontakozik ki, amelyet erősen összetart munka, nehézség, megszokás és törvény. Szűcs Nelli már a Tóték Mariskájaként is briliánsan tudta azt a fajta szemérmes illendőséget, amellyel egyfelől aláveti magát urának és parancsolójának, másfelől viszont egyetlen szemvillanással vagy feltűnést kerülő fejmozdulattal határozott utasítást ad férjének a teendők tekintetében. (Mondjuk hogy a Pityu kapjon még egy szál kolbászt a kolbászos-szekrényből.) Ellágyulva szeretnék megemlékezni Szűcs Nelli Marika-alakításának ama gyönyörűséges pillanatáról, amikor Pesten a Pityu lakásában alig észrevehetően megszégyenül a tapéta miatt. Tapeéta – mondja az ismeretlen szót pontosan ugyanúgy, ahogy Pityu mondta az imént. Nehogy tévedjen. A városi és a falusi szókincs közötti eltérések bármikor rejthetnek buktatókat. (Az idő tájt, amikor Janiék metrónézni jöttek, e sorok írója pesti rokongyerek volt Nagyrécsén. Egyszer átküldték a szomszédba Pepsiért, amiről utóbb kiderült, hogy tepszi, csak annak semmi értelme nem látszott. Álló napig nevetgélt ezen az egész falu.) Szűcs Nelli Marikájának futó megbántottsága elővillant valamit abból is, amit a két ember életéről itt nem tudhatunk meg, de esetleg elképzelhetünk. Hiszen mindünknek megvan a maga közvetett és közvetlen tapasztalata az egy férfi és egy nő jellegű, világméretű kísérletről.

Trill Zsolt bajuszos Pityuja már nyakig ül az értetlenségben, mire először találkozunk vele. Még őriz valamennyit a pesti ember fölényéből (számzáras diplomatatáskája van, bár a „kaud” épp nehezen jut eszébe), de már megingott a fejlődésbe vetett hite és a munka, család, otthon szavakkal körülírható rendje. Trill mélázó lelassultságból indítja az alakítást – nem traktál bennünket Pityu valós vagy állítólagos iszákosságának ábrázolásával –, majd felvillanyozódik, amikor rokonai meglátogatják őt Pesten. (Kínálás közben szódásszifonnal matatni Marika melle körül, vagy rendre barackot nyomni Janiék fiának fejére – ezek viccek, de nem durvák vagy kellemetlenek.) A legfőbb jellemzője Trill Pityu bácsijának, ahogy világos szemével maga elé bámulva elmereng a problémák felett. Ahogy látszik rajta a gondolkodás erős szándéka és a gondolatok útvesztőiben való rendszeres elakadás. Az a naiv rácsodálkozás az élet dolgaira, amely talán csak Pelikán József gátőrnek és Háy János színpadi hőseinek megható sajátja.

Stuber Andrea