Vábádábádá, vábádábádá

Janáček: Egy eltűnt naplója, Bartók: A kékszakállú herceg vára

Párizsi Nemzeti Opera

Leoš Janáček: Egy eltűnt naplója, Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára.

Karmester: Gustav Kuhn. Koncepció: La Fura dels Baus és Jaume Plensa. Rendezés: Alex Ollé és Carlos Padrissa (La Fura dels Baus). Díszlet, jelmez: Jaume Plensa. Fény: Guidó Levi. Videó: Emmanuel Carlier.

Szereplők: Michael König (Janik), Hannah Esther Minutillo (Zefka), Hye-Youn Lee, Letitia Singleton, Cornelia Oncioiu.

Willard White (Kékszakállú), Béatrice Uria-Monzon (Judit), Maurice Bénichou (Regös)

Egy férfi és egy nő. A józan megfontolásokat mellőző, szenvedélyes odaadás. Fejesugrás a szerelem nevű sötét verembe. Ezek lehetnek ama közös vonások, amelyek egymás mellé (mögé) rendelték a párizsi Opéra Garnier színpadán Leoš Janáček Egy eltűnt naplója című ciklusát és A Kékszakállú herceg várát. (További egyezések: mindkét mű a XX. század elején született, merít a népzenéből, s nem ad végül megnyugvást a nézőnek-hallgatónak.)

A párizsi Nemzeti Opera és a barcelonai Gran Teatro del Liceu közös produkciójának első része inkább csak felvezetés, hangulatteremtés, előjáték. A cselekmény: a férfi, vágytól űzve, követi az erdőbe Zefkát, a cafkát. (Pardon.) Otthagyja családját, szülőföldjét, mindent feláldoz a gyönyörű, könnyűvérű cigánylányért és közös kisgyerekükért. Az eredeti művet – a Zápisník Zmizelého című, 22 dalból álló ciklust – öt hangra és egy szál zongorára komponálta a cseh zeneszerző 1921-ben. Párizsban most áthangszerelte a zenekart vezénylő Gustav Kuhn, hogy a szélesebb és vastagabb hangzás jobban illeszkedjék Az eltűnt naplója folyományaként megszólaló Kékszakállúhoz. Janáček műve – kísérje bár egyetlen zongora vagy nagyzenekar – a tenor szólamú főszereplő, Janik egyszemélyes zene(mono)drámája. A férfi története ezúttal szinte szó szerint a sötét veremben játszódik le. A színrevivők – a koncepciót jegyző Jaume Plensa, valamint a katalán művészcsoport, La Fura dels Baus és annak két tagja, a rendezőként feltüntetett Alex Ollé és Carlos Padrissa – a színpad eleji lyukba állították be a Janikot eredeti nyelven éneklő Michael Königet. Eleinte nem is vehetünk szemügyre belőle egyebet, mint a kócos hajú, szakállas fejét. Később valamivel feljebb emelkedve lejjebb engedi a látóhatárunkat: elénk tárul a német tenor derékig meztelen, kissé puhánynak tetsző, tetovált felsőteste. König markánsan férfias énekhanggal és enyhén nőies szenvedéssel ácsingózik a Hannah Esther Minutillo játszotta miniszoknyás lány után. Az énekesnő úgy bukkan fel a színpad távoli mélyén megvilágosodó sávban, mintha valamely cseh Grand Boulevard-on grasszálna fel-alá, kuncsaftra várva. És miközben a lyukhoz ülve a legősibb profizmussal fonja lábait a férfi feje köré, a minden romlottság mélyén ott rejtőző eredendő tisztaság valamiképp megfényesíti alakját. Janik végül némi forgolódás után elhagyja a színpadi bunkert, s követve végzetét, csatlakozik a háttérben felsejlő Zefkához. Közös útjuk kezdete a vég.

Taps van, szünet nincs. Miután elhangzott csehül a ciklus utolsó sora (Zefka vár rám, fiammal a karján) az Egy eltűnt naplója mintegy átúszik A kékszakállú herceg várának prológusába. Maurice Bénichou hangja tölti be a teret. Elmondja franciául a Regös szövegét, miközben a színpadon elképesztő technikai színvonalú vetítést látunk. Mintha háromdimenziós képben tárnák elénk, hogy egy férfi és egy nő – Janik és Zefka? Kékszakállú és Judit? – az Opera főlépcsőházában járkálnak, kergetőznek, bújócskáznak. A vetítés lesz ennek a kimért, fegyelmezett látványvilágú, szikárságában szuggesztív operaelőadásnak jószerével az egyetlen, ám mindent meghatározó trükkje és csodája. Az imponáló mértéktartás, amivel a rendezés a szcenikai adottságokat kezeli és használja, tökéletesen illik a mű balladisztikus tömörségéhez és a zene sallangtalanságához. (La Fura dels Baus, úgylehet, elég nagy utat tett meg azóta, hogy a hetvenes évek végén alakult radikális, lázadó színházi csoportként sárdobálással, fegyvercsörgetéssel és rituális rombolással riogatta a közönséget.)

A Kékszakállú színrevitelének mindig alapkérdése az, amit a prológusban Balázs Béla így fogalmazott meg: Hol a színpad: kint-e vagy bent. A párizsi előadás Bartók Béla művének mindkét lehetséges szintjét és színterét megérzékíti. Ráadásnak még egy harmadikat. A színpadon nincs vár. (Nincsen ablak. Nincsen erkély.) Nincsenek ajtók. Mindössze két, konkrét berendezési tárgy mutatkozik – azok is váratlanul, a semmiből bukkannak elő, majd eltűnnek hirtelen – a herceg bőrfotelje és a hitvesi ágy. A hatalmas, áthatolhatatlannak és átláthatatlannak tűnő színpadi tér – amelybe a sötétségnek ezernyi árnyalatát képesek belevilágítani – minden bizonnyal a lélek színpada. És legalább annyira Judit lelkéé, mint a Kékszakállú hercegéé. Ugyanakkor maga a fekete, hideg, nedves falú vár is megképződik előttünk, mint valami lidérces, ködös látomás. Amikor a kezébe vett lámpától halványan megvilágított Judit magas, végtelenbe nyúló lépcsőket járva tűnik fel hol itt, hol ott, akkor azt sem tudni, hogy valóság vagy káprázat dereng előttünk. Színház  az vagy film ott éppen? Időközben a vár, ha realitássá nem is, de konkrétummá válik: a Garnier Opéra szépséges épületeként ölt testet. (Képileg legalábbis.) Amikor Judit feltárja a harmadik ajtót, a kincses kamráét, akkor a színpadra az Operaház pompázatos foyer-jának képe vetül. Amikor az ötödik ajtóra kerül sor – itt lesz a zenei csúcspont –, Judit lábai előtt egy gyorsan végigfutó fénycsík nyit szakadékot. Áll a nő a szélben, lobogó hajjal, s a Garnier palota kupolájából nézi velünk együtt az Opera teret, az egyre tágasabb párizsi látképet. (Ő talán „senza espressione” – Szép és nagy a te országod –, én viszont, az egyszeri néző, teljességgel lenyűgözve.)

Maga az Operaház azonban nem csupán virtuális díszletként avagy vizuális kellékként jelenik meg ebben a rendkívül hatásos színpadi kompozícióban. Hanem egy másik misztérium, a színház képviseletében is. Az előadás szemérmesen, játékosan bevonja körünkbe – és olykor le is leplezi – a színházcsinálás, az illúziókeltés varázslatát. A Kékszakállú herceg várának virágos kertje a zsinórpadlás felől érkezik, csillogva leereszkedő függönycsíkok formájában. A csíkokon betűk fénylenek – a szereplők szövege olvasható össze belőlük. Míg Judit e pazar, teátrális kertben szaladgál, három Kékszakállú tűnik fel; a szerepet játszó Willard White-hoz nagyon hasonlító dublőrök. Ilyenformán pótlólag megfejtését kapjuk az előadás eleji várfelderítő jelenetnek: Judit szintén több dublőzzel abszolválta a lépcsőjárást.

Két kitűnő énekes áll a produkció középpontjában. Béatrice Uria-Monzon, a francia mezzoszoprán olyan Juditot formál meg, aki nem naiv, tapasztalatlan lány, hanem tipikus nő. (A librettót író Balázs Béla kétségkívül látott már nőt – jegyzi meg az ember lakonikus sóhajjal.) Van is Uria-Monzon Juditjában némi hisztériába hajló gyanakvás minden olyan férfimegnyilvánulással szemben, amely nem felel meg az elvárásainak. Az ötödik ajtónál szenvedélyes kíváncsisága már akkora teher, hogy érezni: a Kékszakállú ezen a ponton hajlamossá válik lemondani új asszonyáról. Mostmár ha tudná, sem akarná megmenteni talán. Az amerikai basszbariton, Willard White javakorabeli, tekintélyes fekete férfi. Kékszakállújának többre hivatott kísérlete ez a magány ellen. Meleg érdeklődéssel, de nem remélve figyeli az események alakulását, kettejük sorsának beteljesedését. Szeretnivaló emberi gyengeség egy erős, markáns férfitól, hogy szükségét érzi ennek a nyughatatlan nőnek. Miközben ő maga egyedül képes betölteni mind a hét szobát – legalábbis amikor a színre vetített arcképe óriási méretben meghétszereződik előttünk. (Nehéz írásban kifejezni, hogy minden milyen grandiózus itt.) De Juditnak mennie kell. Áthalad a színpad mélyében lezúduló hihetetlen esőfüggönyön, s szinte természeti jelenséggé válik ott a vízesés alatt. White még hozzáfűzi viszonylag korrekt magyarsággal: És mindég is éjjel lesz már… Éjjel… éjjel.

Az Egy eltűnt naplója és A kékszakállú herceg vára közös előadása februárban Párizsban volt látható, hamarosan azonban Spanyolországban is közönség elé kerül. Feltehető, hogy Barcelonában nem az Opéra Garnier-ben „játszódik” majd a Kékszakállú, hanem az ugyancsak patinás és gyönyörű ottani Operában. Ábrándos hangulatban jó elképzelni, hogy a mi Andrássy úti Operaházunk is elég jól mutatna a produkcióhoz/ban.

Stuber Andrea