Stuber Andrea

A tizenegyedik

AlkalMáté Trupp: Vajda Milán

színikritika

Criticai Lapok  2017.IX-X.

 

A tizenegyedik

AlkalMáté Trupp: Vajda Milán

 

Eltelt lassan másfél évtized azóta, hogy „a legendás Horvai-Máté-osztály” kéthetes nyári társulattá alakult, s július végén-augusztus elején rendszeresen bemutatja négynapos idényprodukcióját. Az évek alatt alaposan kitanulták a maguk műfaját és annak minden elemét. Kialakult a munka- és játékstílus, a feladatok eloszlása, a hatáskeltés módozatainak tökéletesítése, és mindezeken túl az AlkalMáté Trupp kiismerte a közönségét. Úgy játszanak velük, ahogy akarnak. Ha történetesen az orrunknál fogva kívánnak vezetni bennünket, készségesen hagyjuk.

Mintha ez fejeződne ki az idei Vajda Milán-bemutató első jelenetében. A korábbiakban megszokott markáns előadáskezdés helyett most maszatosan és megtévesztően laposan indul a játék. Dömötör András és Vajda Milán jönnek be és valamiféle kalandjáték (forgató)könyvének szentelik figyelmüket. Dömötör András felolvas a könyvből, Vajda Milán sürgető türelmetlenséggel hallgatja. Dömötör András hosszan olvas fel, oldalakon át. A nézőnek felfelé húzódik a szemöldöke. Nem érti, mi ez. Altatás? Áltatás? Aztán hirtelen mintha jégdarabot nyelt volna: hideg támad a néző gyomrában, ahogy egyszer csak rájön, mire megy ki a játék. Már mind tudjuk, hogy a lehetőségválasztó kalandsorozat végén Vajda Milán az édesapját fogja holtan találni egy bezárt szobában, de nem akarunk tudni róla. Szinte együtt húzzuk az időt, nehogy sor kerüljön erre.

Vajda Milán a néhai kaposvári, majd Katona József színházi színész, Vajda László fia, amint arra mindenki rájöhet, aki látta mindkettejüket. (Ismeretlen nézőként annyit állapítanék meg ennek kapcsán, hogy színében Vajda Milán világosabb, s azt a felszabadult, színésziesen harsány nevetést nem láttam-hallottam még tőle, amire az édesapjából emlékszem.)

Az külön izgalmas vonása a nevezett osztálynak és működésének, hogy gyengéden és természetesen húz színháztörténeti vonalat vagy fonalat egyik színésznemzedéktől a másikig. Múlt és jelen titkos érintkezési pontjai válnak érzékelhetővé. Példának okáért: az osztályfőnök-rendező, Máté Gábor a színészi pályán első sikerét akkor aratta, amikor főiskolásként Vajda Lászlóval játszotta Beckett Szöveg és zenéjét Ács János vizsgarendezésében. Aztán most meg rendezi Vajda Milánt, amint Vajda Lászlót alakítja egy kedélyes szauna-jelenetben, amely az idei produkció legkicsattanóbban mulatságos szcénája. Itt egyébként alighanem pontos számítások mentén formálják alul a szereplőket a játszók: ne ismerjük fel rögtön Kern Andrást vagy Korda Györgyöt, hanem némi késleltetés után poénként üljön a nevük. (Lefogadom ugyanis, hogy mind Dömötör András, mind Mészáros Máté tudná úgy parodizálni az illető művészeket, hogy azonnal tudjuk, kikről van szó.) Meglehet, a késleltetés azért is eszköze az előadásnak, mert illik a lassúnak és nyilván későn érőnek is titulálható címszereplőhöz.

Vajda Milán az AlkalMáté Trupp eddigi bemutatóinak általában fontos epizodistája, nemritkán untermanja volt. Ezért is fűzhettünk külön várakozásokat a róla elnevezett előadáshoz, ahol ő a központi szereplő. Akadtak is olyan jelenetek, amelyekben Vajda Milán játszotta saját magát, nemcsak illusztrálva-kommentálva – mint a főiskolai Szentivánéji álom-vizsga felidézésekor –, hanem felíveltetve egy kórházi látogatást az édesanyjánál, amely vizitből a művészet hatalmáról, gyógyító erejéről bizonyságot tevő vízió kerekedett. (Az valami csoda, ahogy ehhez Jordán Adél, Máthé Zsolt, Czukor Balázs és Dömötör András rozzant betegeket támaszt fel. Mármint ők maguk a rozzant betegek, de feltámadnak.) Amúgy is szépséges vonulatát adják a produkciónak a Vajda Milán és édesanyja kettősét tartalmazó részek, amelyekben Péter Kata bensőséges melegséggel alakítja azt a kedvesen számon kérő, egyben rászoruló asszonyt, akit a fia – ez is milyen szívszorítóan jellemzőnek hat az apa halálának viszonylatában – Erzsikém-anyukámnak nevez. Az előadás egyik kiemelkedően erős dialógusa az, amelyben a valaha színházi közegben dolgozott mama szülői szigorral kiadja telefonon az utasítást az ország… (kis csönd)… második legjobb színházában dolgozó fiának: intézze már el, hogy Pécsi Ildikó legyen az új Nemzet Színésze.

A szerepek elosztása, vagyis a társulati hierarchia megfelel a korábbi tapasztalatainknak. Ezúttal is Mészáros Máté viszi a prímet, ami nyilván az előzményekkel is összefügg. Mészáros Máté játssza például azt a Vajda Milánt, aki a Gárdonyi Géza Színház színészeként bemutatkozó látogatást tesz kiskorú kedvese szüleinél. Ez bizonyára abból is következik, hogy ugyanezt ő maga szintén abszolválta annak idején Egerben, amint azt megtudhattuk a Mészáros Máté című előadásból hat évvel ezelőtt. Mészáros Máténak tehát eleve bérelt helye lehetett abban a jól sikerült kabaréjelenetben, amikor ott ült Péter Kata lófarkas bakfisa mellett a szülők, Jordán Adél erős fenéktöméssel megtámogatott, Orbán-hívő anyukája és Dömötör András ugyancsak lófarkas, kőkemény rockerpapája lakásában.

A szokásos feladatkört tölti be a dalszövegeket megíró Máthé Zsolt, aki ezúttal énekel is szólóban, nem is adja alább a Bohemian Rhapsodynál. Czukor Balázs szintén énekelni látszik szeretni. Járó Zsuzsa az önvédelmi megvetésben kiteljesedő alternatív színésznő szólamát viszi lendületesen, de hallgatni is igen sokatmondóan tud, jelmeztervezőként, amikor Vajda Milán (Mészáros Máté) kicsinyelli a zakót, amit neki szántak. Idekívánkozik annak határozott leszögezése, hogy Vajda Milán billegős, mackós járását Mészáros Béla tudja a legelragadóbban és legtökéletesebben visszaadni.

Az idei Vajda Milán-bemutatóban mindössze kilencen játszottak, s ez az eddigi legkisebb létszám a sorozatban. Viszont már csak hárman vannak hátra a feldolgozandó alanyok közül, így szinte biztosra vehetjük, hogy a végére fogunk jutni. Még csak nem is úgy, ahogy Máthé Zsolt prognosztizálta évekkel ezelőtt egy interjúban, miszerint talán egyedül marad, s utoljára monodrámában fog fellépni Máté Gábor rendezésében. De ha már számokat említek ebben a bekezdésben, akkor van itt még egy adat, ami elgondolkodtató és elkedvetlenítő is egyben. Itt ez a 14 évvel ezelőtt végzett osztály, 14 tehetséges színész, s közülük ötnek egyáltalán nem volt színházi bemutatója az elmúlt szezonban. Kinek ezért nem, kinek azért nem, mindenesetre a csapatnak több mint a harmadát nem láthattuk színpadon.

Az AlkalMáté Truppról szóló írás a kritikus számára is a dokumentálást, a megőrzést szolgálja. Így hát semmi esetre sem szeretném kihagyni: vajon hány fenekű is az a jelenet, amikor Vajda Milán (Vajda Milán) elmondja a barátnőjének, hogy hiába nem szeretne a lány benne lenni az előadásban, benne lesz, ez elkerülhetetlen. Ki fog játszani? – kérdezi erre a barátnő, a lehető legkézenfekvőbb női reakcióként. Adél – feleli Vajda Milán. Ekkor a barátnő (Jordán Adél) picit félrehajtja a fejét: egy pillanatra eltűnődik ezen, hogy jó lesz-e Jordán Adél őneki. És van még ennek a párbeszédnek egy szépen elhaló, szomorú kis mondata arról, hogy eddig hány előadás főszereplője mondta el, mennyire szeret valakit, és azóta már rég…

Remélem, a szerkesztő azt a fotót teszi bele ebbe a cikkbe, amelyiken Mészáros Máté látható profilból, széken ülve, karján retiküllel, felemelt fejjel, rezzenéstelen, kicsit elgyötört, de elszánt arckifejezéssel, várakozva egy filmforgatáson. Valahogy ennek a képnek alapján kellene majd egyszer kifaragni és felállítani emberfeletti méretben Molnár Piroska színművész szobrát.

Stuber Andrea