|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2004. december:
Napló: Napról napra dühösebb vagyok erre a népszavazásra, Máté életének első népszavazására. (Hát köszöni szépen.) Senki nem tud eleget a dologról, kérdéses, kinek lehet hinni, ki mondja relatíve a több igazságot. Tehát szimpátiaszavazás lesz. Vagy antipátiaszavazás. Pedig alighanem azért küldtük a parlamentbe a képviselőinket, hogy evvel foglalkozzanak, tanulmányozzák alaposan, tárgyszerűen és elfogulatlanul az ilyen kérdéseket, aztán döntsenek, mi a leghelyesebb. Ehelyett országos méretekben nő a hév, gyűlnek az indulatok. Kedves férjem és legjobb barátja – esküvői tanúnk, fogorvosunk – mindeddig békésen, szeretettel különböztek politikailag. Most ijesztően mély szakadék tátong köztük a kettős állampolgárság kapcsán. Én meg? Nagy kéjjel tudnám szétzavarni a politikusainkat. Tűzzék műsorra új betanításban az Országgyűlést! Másik szereposztással. Esetleg alapítsunk városállamokat. Kerületállamokat. Társasházállamokat. És ez már engedmény részemről, mert legjobban a családállam feküdne nekem. Hajdu Szabolcs Tamara című filmjét láttam. Technikailag kábé olyan színvonalú, mintha Pajtás fényképezőgéppel vették volna fel, amúgy viszont belefeledkeztem. Nem nagy horderejű mű, de kétségkívül egyéni. Énszerintem mindkét főszereplő lány szebb, mint az élenjáró hollywoodi sztárszínésznők bármelyike. Török-Illyés Orsolyát már akkor megbámultam, amikor először láttam, a sepsiszentgyörgyi Egy hónap falunban, Kovács Ágnes meg egy friss gyönyörködés nekem. Mai: Szoktam olvasgatni Füst Milán naplóját. Abból való, anyukája mondta neki: SZÁZEZER EMBER KÖZT NEM SZABAD EGYEDÜL OKOSNAK LENNI A mai Vári Éva-cikket, úgy látszik, nem olvastam el elégszer kéziratban, mert „fog”-ok éktelenkednek az elején. Egy még elmenne belőlük, de kettő már csúnya. Tegnap Tóték a Radnótin. Nem értem, mit akar Gothár Örkény Istvántól, mit akar Gothár Hegedűs D. Gézától, és mit akar a Radnóti Gothár Pétertől. Egyetlen pillanatig éreztem csupán, hogy ez most jó. Amikor Szervét Tibor mint elmegyenge postás pont egy Tóték hajtogatta-féle dobozból pakolászta ki a hősi halált halt Tót Gyula zászlós személyes tárgyait. Kinyitom a MaNcsot és felsikkantok: egy filmes tárgyú cikk alcímében azt látom: Adela Pejeva! A története a következő: A Film Színház Muzsikánál zömmel filmkritikákat írtam (vö: IX.13.) 1988 őszén kikaptam a Szomszédasszony című bolgár opuszt. Egyrészt lórúgás erejű, kitűnő film, másrészt direkt az életembe akart beleszólni. (Jut eszembe, az az évi Hallgass kicsit című Dés-Bereményi-Básti-Cserhalmi lemez is ilyen volt, bele akart szólni. Mondtam ezt egyszer Bereményi Gézának – kinek világos babaszemétől mindig elérzékenyülök, ha belenézek –, úgy reagált rá: te szegény...) Visszatérve a Szomszédasszonyhoz, oly sötét és dermesztő képet festett a korabeli Bulgáriáról, hogy a megtekintése önmagában elég lehetett volna a szocializmus egyszer s mindenkorra való betiltásához. De nem ettől volt nagy hatással rám, hanem mert akkor láttam, amikor kedves férjem – aki az idő tájt még nem volt a férjem, jóllehet szívem szerint már akkor hozzá mentem volna, amikor ő mást vett el, meg akkor is, amikor én máshoz mentem –, szóval épp készülődött megmondani a feleségének, hogy válni akar. És akkor levetítették nekem ezt az idevágó filmet. Utána legalább tíz percig ültem összeomolva a Gorkij mozi nézőterén, nem bírtam felkelni. Odajött hozzám Hollós László kolléga (hol van, mit csinál vajon?), belenézett a szétzilált arcomba, és azt mondta: hát igen, erős film. Utóbb mindössze mi ketten írtunk róla kritikát – ez volt az enyém. Tán egy évvel később bolgár filmnapok Budapesten, a nyitófilm a Szomszédasszony. A bevezető beszédet valamelyik háromnevű filmkritikus tartotta, s kissé értetlenkedett a Szomszédasszony előkelő helye miatt, de hát azért választották az illetékesek, mert ez kapta Magyarországon a legjobb kritikákat. Az esemény vendége volt a rendező, Adela Pejeva és a főszereplő, Elvira Ivanova. Engem pedig felhívott valaki telefonon, hogy itt van ez a két nő, ismerik az írásomat a filmről, szeretnének találkozni velem. A Hungária kávéházba beszéltük meg a randevút, vittem nekik egy-egy szál rózsát. Ültünk ott összebújva több órán át: a gyönyörű, sötét tónusú színésznő, a festett szőke, szemüveges, nyakigláb rendezőnő meg én, aki elmeséltem nekik, hogy mégis van remény: nálam nem lett úgy, ahogy a filmjükben. A kilencvenes évek elején küldött egy üdvözlőlapot Adela Pejeva, azóta viszont nem hallottam felőle. Vasárnap este vetítik a Toldiban egy 2003-as filmjét. Ott a helyem! Tatabányaiak vendégjátéka a Nemzetiben. Ez a Megyejárás, amit Jordán Tamás kitalált, arra mindenképpen jó, hogy mi kritikusok láthatunk olyan vidéki előadásokat, amiket enélkül nem látnánk. Nem igaz ugyanis, hogy nem érdekelnek bennünket a vidékiek, ezen a tegnapi Konyhán is ott volt – megszámoltam – tíz kritikus, illetve szerkesztő. Ezt most azért mondom, mert gyakran van ránk panasz, hogy sokkal kevesebbet járunk vidékre, mint régen. De hát régen az ember újságíró munkatárs volt egy szerkesztőségben, és ha vidéki előadást akart nézni, akkor kifizették az útiköltségét meg a szállását, vagy elvitte a sofőr a vállalati kocsin. Ma meg senki nem újságíró munkatárs sehol, hanem kényszervállalkozó. Kap egy-egy megbízást kritikaírásra a néhány szaklap valamelyikétől, s ha vidéki az előadás, akkor megtérítik a legszűkebb útiköltségét. A szakmai érdeklődésből, tájékozódási szándékból és heves elindulásból származó vidékre menést magunknak kell finanszírozni. Miközben egy kritika honoráriuma kevesebb, mint amennyibe egyetlen tankolás kerül. (Ezt nem panaszként mondom, csak tájékoztatásul.) Azt szűrtem le a Konyha előadásából, hogy azért ehhez a darabhoz nagyon jó, nagyon erős színészek kellenek. Olyanok, akik alaposabban megírt szerep nélkül is boldogulnak a színpadon. Mondjuk a Katona el tudná játszani. Esetleg a Nemzeti (utóbbi esetben okvetlenül Gazsó Györgynek kell lennie a cukrásznak). Itt sajnos nem állt rendelkezésre megfelelő gárda, még ha gondosan dolgoztak is (főzésileg). Honti György, egyedül. Nem azt mondom, hogy különösebben jó volt, de rajta látszott, hogy köze van a színházhoz. Mai: Füst Milán naplójából megint: BECSÜLETES EMBER ELVISELI A ROVÁSÁRA TÖRTÉNT IGAZSÁGTALANSÁGOT, CSAK A JAVÁRA TÖRTÉNŐT NEM BÍRJA ELVISELNI Tatabányaiaktól az Én és a kisöcsém. Hát ezt talán jobb lett volna nem látni. Mindenekelőtt az volt a szomorú tapasztalás, hogy a három, idén végzett színész mennyire nem tud operettet játszani. (Ámbár azt is megállapíthattuk, hogy a korábban végzett Horváth Virgil szintén nem tud.) Tóth Orsolyára direkt kíváncsi voltam – eddig csak kisebb szerepekben volt hozzá szerencsém –, merthogy Básti Juli visszalépése után Zsótér ráosztotta a Pentheszileia címszerepét. (Ami roppant jellemző. Mármint Zsótérra, hogy ilyen – mondjuk így – képlékeny az elképzelése a főhősnőről.) Bejött Kelemen Katóként egy miniatűr piszkafa, és agresszívan, arrogánsan, torkaszakadtából előadta dalos belépőjét. Riasztó volt. Ennek a csöppnyi lánynak egy csöppnyi bájra sem futotta egy operett főszerepében, belátható ideig. Az első felvonás után pánikszerűen elmenekültem. Mentünk tegnap szavazni. Amikor Máté bevonult a fülkébe, halkan megkérdeztem a bizottságban ülő hölgyeket: Az nem szokás, hogy emléklapot adnak annak, aki életében először szavaz? (Egyébként tegezték a gyermeket – ez sem tetszett.) Azt válaszolták: Ez nem olyan szavazás. Az már biztos. Nem olyan. Este, a Toldi mozi pénztáránál, egy fiatalember ül benn. – Jó estét, kérek egy jegyet a Kié ez a dal? című filmre. – Arra már nincs jegy. A másik terembe még tudok adni. – De én ezt szeretném megnézni. Nem lehetne valamit? Állójegy vagy ilyesmi? – Érdekes, hogy ha férfiaknak mondom: nincs jegy, rögtön megértik. A nők meg mindig előrukkolnak valamivel. Énnekem komolyan megváltozott a véleményem a nőkről, mióta ez az emberjogi filmfesztivál van. Jönnek folyton, erőszakosak, jegyet akarnak, amikor már elfogyott. – Én most jöttem először, mivel csak ezt az egy filmet akartam megnézni, de nagyon. – Kutatható film, megvan a CEU-nak, kikérhető videokazettán. – Köszönöm, evvel tökéletesen kielégített. És ne veszítse el a reményt, hogy talál még megértő nőt! Jót nevettünk. Tegnap Jövő 7 céllal Für Anikó, ő szintén nagy múltú interjúalany nálam. (A trilógia első és második része.) Azután a Tivoliban az Egy csepp méz. Ez az egyetlen darab, amiben nagyon jónak találtam Vasvári Emesét valaha. Vele is mi lehet? A Felszab tér környékén néha egymásra köszönünk, erre lakhat. Színpadon évek óta nem láttam. A Tivoliban Hernádi Judit a műsorszám a rendíthetetlen rutinjával és Verebes Linda, tárgytalan indulatokkal. Lindának van erénye: az egészséges, dühös dac, ami fűti. Avval és az őszinte mosolyával ellesz még egy darabig. (Szünetben el kellett jönnöm.) Csütörtökig nem írok. Ma Kecskemétre megyek A dögre (bekéretőztem Töreky Zsuzsa autójába, ő játssza a főszerepet), holnap pedig egész napos túrára indulok Nyíregyházára a színház szervezésében. Három előadást fogok megtekinteni, a szünetekben pedig megölelek néhány embert (rendezőasszisztenst, kellékest, művészeti titkárt), akivel közös a múltunk abban a színházban. Így nem leszek ott Bubik temetésén. Úgy tűnik, az emlékesten sem. Még a múlt héten telefonáltam az Új Színház titkárságára, azt mondták, a pénztárban lehet majd jegyet venni. Tegnap jártam a pénztárnál, ahol egyelőre nincsenek jegyek, de a lista már betelt, fel sem lehet iratkozni. Magamban fogok megemlékezni hát. Talán megnézem a Vérszerződést. Bár abban Epres Attila a jobb. István a királyt szeretnék. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer nem a Koltay-féle rémfilmet adta volna a televízió, hanem a Nemzeti előadását! Mai: A Füst Milán-sorozat jegyében: A HALOTTAK ISTENNEK KÜLÖNÖS TEREMTMÉNYEI Énnekem ez a darab, Kiss Csaba A dögje már olvasva is tetszett. (Miközben egyébként az a szörnyű, rémes érzésem is volt, hogy pont így viselkednék az adott helyzetben, mint Irén, a megcsalt feleség. Félő, hogy szó szerint ugyanazokat firtatnám folyton és elviselhetetlenül, amiket ő.) A kecskeméti előadást is meglehetősen élveztem, Pinczés István szépen, szolidan odatette, ahogy kell. Töreky Zsuzsa ugyebár nagyjából engem játszott el, illetve egy lehetséges verziómat, elégedett voltam vele. Horányi László is pont jó volt, se nem túl tutyimutyi, se nem túl vadul férfias. A Lilikét játszó Horváth Erika sem reménytelen, és akadt még egy ragyogó mellékszereplő, a Pistit játszó Fazakas Géza, akit eltettem magamnak. E jól sikerült vidéki színházi estém kellemes, fecsegős, női párosos autózásba ágyazódott bele, de most már olyan vagyok itt, mint egy kényes igényű literablogger, pedig egyébként nem. Legyűrtük a nyíregyházi túrát. Meglepődtem, mert azt a várost kábé egy órával közelebb tolták Budapesthez. Az én időmben még három és fél órát kellett autózni odáig, most pedig, hogy megnyúlt az autópálya, két és negyed óra alatt hazaért velünk éjjel a sofőr. (Öten voltunk kritikusok az utazó csapatban, plusz Lendvai „Lecsó” Zoltán, akivel ez alkalomból legalább tudathattam, hogy az az Ugyanaz hátulról, amit ő a József Attila Színházban rendezett évekkel ezelőtt, szerintem nagyságrendekkel jobb volt, mint a Menzel-féle az Új Színházban.) A pozitívumokat sorolom, az kevésbé helyigényes. A Búbos vitéz című gyermekelőadásban rendkívül szépek és gondosak az állatfejek. A Bodó Viktor rendezte M, avagy mégsem minden szempontból kevés: sovány, vékonyka, erőtlen, de azért felőlünk nézhető, felőlük viszont biztosan nagyon hasznos, fejlesztő és előrevivő. Mármint a színészek szempontjából, akikre nagyon is ráfér a gyarapodás. Elég gyengének látszik most a társulat. Akik jók voltak, zömmel elmentek, a megmaradt jók pedig romlottak. Erre jutottam az esti Chioggiai csetepaté láttán, amely egyébként nem rossz, csak nem is jó, viszont a közönségnek így is nagyon tetszett. Öröm találkozni régi kedves emberekkel, Nyíregyházán ez a bónusz nekem máig megvan. Visszatérve még a nyíregyházi időkre, az ottani három év nem az újságírói munkásságom részét képezte, de ennyi azért megjelent belőle. Tegnap a mobiltelefonom szuicid hajlamról tett bizonyságot: a 14-es busz alá vetette magát. Vajon rossz neki velem?! De túlélte az öngyilkossági kísérletet. Sűrített beszámoló a Jövő 7 magazinról: ma Forgách András-interjú látott napvilágot, a következő héten pedig kettőt is le kell adnom, mert az ünnepek miatt előre dolgoznak. Az egyik Fullajtár Andrea lesz a Médeiával, akivel nem találkoztam még, ma megyek hozzá a színházba. A másik pedig Szarvas József a Farsanggal, akit egyrészt gyengéden szeretek, másrészt viszont úgy látom, hogy az utóbbi néhány évben mintha kezdene modorossá válni a totyor-motyorgásaival. Kapcsolatban persze nem állunk, de dolgoztunk már, ez volt az első, amit róla írtam – most nem azért, de szerintem igen jól sikerült cikk –, ez pedig a második. Mai: Éjszakai megébredés után Tandori Dezső A mennyezet és a padló című verseskötetének lapozgatása, míg mellettem kedves férjem édes ded. S LÁTSZIK-E MAJD, OTT, EGY TRIBÜNRE VÉSVE: EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK Fullajtár Andreától valahogy tartottam kicsit, de alaptalanul, mert rendben ment a dolog, és igen jókat mondott. Mint minden színész, akivel az utóbbi hetekben találkoztam, ő is szóba hozta MGP-t. S mivel visszatérő téma, magam is szoktam gondolni rá. Amikor felhívtam őt telefonon (mármint MGP-t, XI.23.), azt hittem, hogy mostanában majd kínos magyarázkodásokba, mentegetőzésekbe kell bocsátkoznia, és kivetett pária lesz. De azt sem mondta a világnak, hogy habakuk, és momentán a szinhaz.hu vezető kritikusa. Nem tudom, rendben van-e ez így. (Jellemző egyébként, hogy amikor a médiában színészeket kérdeznek erről az ügyről, akkor azok mindig olyanok, akik nekem eléggé sokadikra jutnának eszembe. Hetihetessztárok meg egyéb ún. televíziós személyiségek.) No de van a tegnapi Népszabi 3. oldalán egy írás e tárgyban, és abban nemcsak színikritikus ügynököt emlegetnek, hanem színigazgatót is. Erről én még nem hallottam. Kérdeztem Fullajtárt, aki megnevezte az illetőt. Nem írom ide, hogy kiről beszélik, ahogy MGP-ről sem írtam le, amíg meg nem tette szerény beismerő nyilatkozatát, de azt már most megmondom, hogy ha igaznak bizonyul, az szintén meg fog viselni engem, nem a jelene, hanem a múltja miatt. Máté szalagavató bálja volt tegnap. Elég sokat változott ennek műfaja az elmúlt huszonhat évben, mióta nem voltam szalagavató bálon. Egy sportcsarnokban tartották, és a fiatalok táncos műsoros estet adtak zsúfolt tribün előtt. A gyermek kifejezetten taszul a szerepléstől, de azért egy szirtakiban benne volt, és roppant jól állt neki a dolog táncostól, hacukástól, pomponos cipőstől. A bál után kissé elhajolt az osztály, Máté reggel hatkor jött haza – jegyzem meg kis büszkeséggel, merthogy soha nem csinált még ilyet, hasonlót se. Mai: Egy versszak Falcsik Maritól, akit ismertem, amikor a Digitális Irodalmi Akadémiánál dolgozott. GYŰLNEK AZ ÉVEK APAD A LÉT TANULD A LÉTIDŐ TÉTELÉT MINŐ ISTEN-VETETTE CSEL: AHOGY GYARAPSZIK ÚGY FOGY EL Tegnap délelőtt a Rózsavölgyiben összefutottam Vári Évával és az Asbóth utcai fiatalemberrel (lásd XI.16.), rögtön kérdeztem, mehetnék-e este Amy Világát nézni. Vári Éva ijedtében a szívéhez kapott, majd mondták: jöjjek. Nem kizárt, hogy azért hatottam rémisztőleg, mert úgy festettem, mint valami hajléktalan. Csak leszaladtam ugyanis a földszintre, kabát nélkül, viszont jól fejbe húzott sapkával, mivel alvásilag égnek állt a hajam. Szalonképesebb külsőt öltvén elmentem a Csodálatos Júliára. Finom, míves, gondolkodó és érző film. Annette Beninget végül elfogadtam – sokarcú volt –, de azért hosszasan ingott, Bánsági Ildikó szinkronjától pedig kis híján bedőlt. Döbbenetes, hogy abból például semmit nem tudott érzékeltetni a Bánsági hangja, hogy Júlia minden alkalommal másból és máshogy játszotta el az Agyő, szerelmem című darab utolsó mondatait! Jeremy Irons hibátlan. (Amikor táncolni indult, egy pillanatra mutatták az összetéveszthetetlen, sietős menését is.) Jeremy Ironst régóta szeretem. Amikor 1987-ben a moszkvai filmfesztiválon láttam a Missziót, tragikus mulasztásnak éreztem, hogy nem Jeremy Irons a fesztivál vendége, hanem Robert De Niro. (De De Niro sem rossz. Meglepően pici pasas. Amennyire ezt a vászon elől meg lehet ítélni, a hollywoodi férfisztárok általában aprók. Tán csak Liam Neeson meg Tim Robbins, ez a két sudár pali van. Bírom mindkettőt.) Visszatérve a filmfesztiválra – az is milyen hülyeség volt, hogy csak az elejére küldtek ki a Film Színház Muzsikától, aztán át kellett adnom a helyem Gervai Andrásnak. Az első öt napról tudósítottam. Van egy képem, Koncz Zsuzsától: Nyikita Mihalkov épp nem ad interjút nekem. (Emlékeim szerint nem imádkoztam hozzá, hanem elvontam a kezem a kezétől.) Nem adott interjút, a piszok, de azért jól elvoltunk abban a néhány napban. Túlkoros kislányos, kedvesen idétlen flört volt, részemről. Neki határozottabb elképzelései voltak. Nem gyüttünk kompromisszumra – ahogy a Mágnás Miskában mondják. (Egy diakockán kaptam annak idején Zsuzsától a felvételt, így tulajdonképpen nem is láttam eddig, csak most, hogy kedves férjem beszkennelte, kicsit talán durcás szájjal, mert nem szereti azt a múltidőt, amikor nem voltunk együtt.) Amy Világa: gyengécske, mondvacsinált darab, melodramatikus giccsbe hajló második résszel. De hat. Mellettem kettővel egy arcon csorogtak a könnyek. A végén zajos, bravós taps (még folyamatban volt, amikor kigyalogolt az első sorból egy kritikusházaspár, feltehetőleg nem növelve a kritikusi népszerűséget). Vári Éva tüneményes. Verebes Lindát is jó nézni. Kedves, tiszta arc. Megszerettem ezt a lányt. Balikó Tamástól meg olyat láttam, amit már régóta nem: figurát. Fejtartással, beszédmodorral, gesztikulákkal, amik nem a sajátjai, hanem színészi munkadarabok. Reggel fodrászhoz menet... (Fodrász. Évtizedekig nem jártam fodrászhoz, magam vágtam a hajamat, csak mert annyira idegen tőlem az a meghitt, dauerszagú beltenyészet, női újságokkal és női fecsegésekkel. Végül találtam egy szakembert, egy szakasszonyt, aki barátságosan elfogadta, hogy szinte soha nem vagyok bevonható a társalgásba.) ...szóval a kisföldalattin megláttam a rendező Nagy Viktort. Épp leszállni készülődött. Odamentem hozzá, gyorsan és zavarosan előadtam, hogy amikor legutóbb, másfél hónapja mentem fodrászhoz ugyanezen a kisföldalattin, Bubikkal egy kocsiban utaztam, aki nem vett észre, én meg nem köszöntem rá, és ez a mai napig bánt kicsit, ezért most inkább idejöttem. Megpuszilt, aztán leszállt. Mondjuk annyit még hozzátehettem volna, hogy: „De te azért ne haljál meg!”, csak hát általában utóbb szokott eszembe jutni, hogy mit kellett volna mondani. Reklamációm nyomán végül is vehettem egy jegyet a Bubik-emlékestre. Amikor a színház kapujában megláttam Várhegyi Attilát, Schmidt Máriát és Lévai Anikót, majdnem visszafordultam. De aztán megmakacsoltam magam: nekem helyem van itt. (Más kolléga nem is volt jelen. Csak Metz Katalin.) Nyilván nekik is helyük van. De különböző okokból jöttünk. Furcsának találtam a közönség egy részét, többen gyászhuszár-egyenruhában, viszont a színházat nemigen ismerték, rendre tőlem kérdezték, hol a vécé. (Pedig esküszöm, nem volt vécésnéni kinézetem.) Meg a bejátszásokat sem ismerték, Bubik a Tartuffe-ben, Eddie Carboneként, Zubolyként, folyton kérdezgették egymást mögöttem: „ez mi?” A társulat műsort adott. Az is ott szavalt gyászolva feketében, akiről tudom, hogy nem szerette Bubikot, meg az is, aki szerette. Kicsit zavarba ejtő ez. Ha egy színésznőnek szomorú vers mondása közben folyik a könnye, nem tudhatom, hogy az megrendülés vagy alakítás. Hanem amikor Gáspár Sándor isssszonyatos erővel és indulattal elmondta (Bubik helyett, alighanem) a Muszáj Herkulest, akkor majdnem leszakadt a plafon, aztán kitört a taps. Az est végén a közönség percekig némán ült, nem indult sehová. A legmegrázóbb nekem az volt, hogy távoztomban láttam az előcsarnokban egy férfit, aki pont úgy nézett ki, mint Bubik. Nyilván a testvére. De majdnem, majdnem ő volt! Leadtam Fullajtárt, megírtam Szarvas Józsimat, s röpke két és fél hónappal a megjelenés után számlát állíthattam ki a Premiernek egy szerény összegről az elsatnyult és elnyomtatott nevű Kamarás Iván-interjúért (lásd: IX.8.) Aztán jött egy mail, Fullajtár-anyag elesett, mivel Szemere Kata is csinált vele egy beszélgetést az alaplapba hétvégére. Ezt a cumót! Az utóbbi idők legjobb kis interjúja volt tőlem. Most próbálom elsütni máshová. Mai: A Históriából. Kedves férjem műszaki ember és antiszakbarbár, esetleg szakantibarbár. Számos területen sokkal műveltebb és tájékozottabb nálam, ilyen például a képzőművészet és főleg a történelem. Csak bámulom, milyen vastag könyveket olvas végig a pápaság történetéről, a templomosokról vagy a Romanovokról. Neki járatjuk a História című folyóiratot, abban volt a múltkor egy érdekes tanulmány-összeállítás Szálasi Ferencről és a nyilas hatalomátvételről. Közöltek egy plakátot, igen szellemes gúnyirat 1940-ből: TESTVÉR! A DÜCSŐ VEZÉR MA MEGJELENT 2 ÉVI MÁRTÍRKODÁS UTÁN A HŰSÉGMÁNYSÁG HÁZÁBAN ÉS 2 ÉVI IZZADMÁNYSÁG UTÁN ADOTT PROGRAMOT!! (...) OLCSÓ MASZLAG KELL A NÉPNEK! ÍME ITT VAGYOK ÉN! ÉN! ÉN! (...) KÖVETELJÜK A MEGALKUVÁS NÉLKÜLI CÉLCSOMOGÁST! KÖVETELJÜK A CÉLTÖRTÉNELEM IGAZMÁNYÁNAK BÁVATAGSÁGÁT! (...) RÖGVALÓSÁG ÉS RÖGESZME! (...) ÉLJEK! ÉLJEK! HÁROMSZOR IS ÉLJEK! Két eset van. 1. Akkor még lehetett józan humorérzékkel reagálni. 2. Tragikus tévedés volt azt hinni, hogy lehet józan humorérzékkel reagálni. Amikor leadtam a Premiernél a számlát, kaptam egyet-egyet az idei őszi példányaikból. Elolvastam, és arra jutottam, hogy nincs is kedvem ebbe az újságba dolgozni. (És akkor a főszerkesztőről még nem is beszéltem.) Szép kiállítású lap jó szerzőkkel, ugyanakkor tele van gazdag embereket célzó, ellenszenves hirdetésekkel, plusz gondatlanságból eredő sajtóhibák tömkelegével. (Korrektorként jó szolgálatot tudnék tenni nekik, az biztos. Amikor még elnyomatás alatt senyvedtem a Film Színház Muzsikánál, főként korrektori munkát végeztem a kedves Merényi Klára mellett.) Megrendeléseim: veszprémi Szecsuáni a Színháznak, Tóték a Kritikának, III. Richárd a Criticainak, de ezeket mind csak januárra vállaltam már, mostantól év végéig nagyjából szabadságolt kritikus leszek. Bubik-megemlékezést ígértem karácsony előttre Lajos Sándornak a Zsöllyébe – amelyik vagy lesz még, vagy nem –, csak mert kinyílt a bicska a zsebemben a megjelent nekrológoktól. (Jut eszembe, volt ez az interjú Szervét Tiborral – volt több is –, úgy megörültünk a várszínházi II. Richárd emlékének!) Nem jártam még a Népszabadság szerkesztőségében, de úgy képzelem, hogy azoknak az embereknek ott nincs kezük. Ellenkező esetben nyilván odaírnák a fényképekhez, hogy micsoda és ki csinálta, és akkor nem látszana úgy, mintha Für Anikó Az arab éjszaka helyett A filléres operában volna. Kolibri Fészekben voltam bemutatón. Szoktam olykor menni abba a színházba, mert becsülöm, amit Novák János csinál. Ismeretségünk egyébként Moszkvából származik. Volt ott egy összvárosi klub a magyar diákságnak, és én abban klubvezető-helyettesként nyüzsögtem. Évente többször hívhattunk ki vendégeket, kultúrprogram gyanánt. Egyszer jött egy ilyen négyes: Cseh Tamás (akit gimnazista korom óta ismertem a bátyám révén, úgyhogy hozott nekem pakkot otthonról), Bereményi Géza (akivel ott kedveltük meg egymást), és a két zenész, Márta István és Novák János, akik Cseh Tamást kísérték. Én meg négyüket kísértem. Ki gondolta volna, hogy ebből a társaságból x év múlva három színigazgató kerül ki? (Ráadásnak egy színikritikus.) Az apuka, aki nem talált haza című háromszemélyest láttam. Nagyon bájos előadás. Tisza Bea, Tóth Jocó, Szanitter Dávid. Jó ez a fiú, Szanitter Dávid, tetszik nekem. Kicsit emlékeztet a fiatal Henry Fondára. Mai: MERRE VAN TUDTOMMAL ANGLIA? – kérdezte egyszer a konyhaasztalunknál egy kisgyermek, akinek megőrzöm az inkognitóját. Új számítógép! Szép, okos és drága. Ezen majd magam tudom pakolászni a naplót, mert eddig kedves férjemet nyaggattam, hogy rakja fel a „toplopjáról” (Csomós Mari, Negyedik nővér). Fullajtár-interjúhegyeken vágtam át magam (Koren Zsolt a Népszavában, Szemere a Népszabiban, ez meg a nálam fekvő), s megállapítottam, hogy a jó Fullajtár-interjú nem az újságíró érdeme, hanem Fullajtár Andreáé. A Világtalanokat láttam tegnap az Asbóth utcában. Igen. Kiss Csaba tud drámát írni. Pinczés István meg nem a rendezői kar legeleje, de tagadhatatlanul hozzáértő. Szakértelmes előadás. Ámbár lehet, hogy egy kis poézist elbírt volna. Ami a fantasztikus Bertók Lajost illeti, hát ez sem az a habkönnyű kis karakterszerep, amit pedig felkonferált nekem ebben az interjúban. Szabó Margaréta volt érdekes: eleinte megpróbálta utánacsinálni a Stefanovics Angéla nyers, természetes, elragadóan közönséges modorát, és még ebben volt viszonylag a legsikeresebb. Hív megint a Súgó bemutatókat pontozni. (Hát nem tudom… Minden rissz-rossz előadást végignézni néhány pont miatt?!) Annak idején alighanem én robbantottam szét ezt a rovatot, felháborodásomban, amikor megjelent mellettünk Kornis Mihály szócikke a kritikusokról. Durva volt, igazságtalan, rágalmazó és persze általánosító. Mos’ mér’, egy kritikus nem sértődhet meg? J A filléres opera bemutatója az Örkény Színházban. Hűvös, elegáns, ironikus előadás, kitűnő színészekkel. És mégis kudarc, úgy érzem. Belefullad abba a zárt, panoptikumszerű, egydimenziós formába, amit Bagossy László kitalált. Szétszivárog a színészek ereje. (Ráadásul a szongoknál az énekművészetet forszírozzák igyekvő fejhangokkal, ahelyett, hogy színészből dolgoznának.) Negyedóra elteltével az ember elriad: ez lesz végig? Aztán még negyedóráig jó érzéssel el tudja nézegetni a színészek arcát – nehéz lehet így, frontálisan játszaniuk, jószerével szemkontaktus nélkül –: Mácsai Pál huncut mosolyait vagy Für Anikó mimikáját. (Hihetetlen, hogy ennek a lánynak civilben milyen észrevétlen arca van, aztán a színpadon mennyire izgalmas és látványos tud lenni!) Félóra múltán menthetetlenül egysíkúvá válik az egész. Érdekes, Az arab éjszaka még ennél is szűkebb lehetőségek között mozgott – vagyis nem mozgott –, mégsem szorult be. Ez meg beszorult (mint Micimackó). Ül Mácsai Kikiáltóként a színpad (rendezői) bal oldalán, és végig fogja nézni, hogy fogynak majd felvonásról felvonásra a nézők az előadásokon. Ebből okulhat – ahogy a darabban mondják. Drukkolok neki. Elmentem újra a III. Richárdra, mert előszörre nem úgy néztem, mint aki kritikát ír róla. Egyrészt most sem untam, másrészt meg nem mondhatnám, hogy felfedeznivalókat találtam benne másodszorra. A végén a ruhatárnál gyors véleménycsere Szász Jánossal, akit még Nyíregyházáról ismerek. – Mit szóltál a tegnapi Koldusoperához? – Imádtam! – Igen? Én majd’ kihaltam rajta. – És ezen? – Ezzel jól elvoltam. – Én meg ezt nem bírtam. – Jé! – Nahát, ennyire különbözően látjuk…?! – Úgy tűnik. – De nem baj! – Nem hát! Mai: Ő AZ, AKITŐL A LONDONI FÉNYKÉPET KAPTAM, AMELYIK A FALON LÓG OTTHON! – magyarázta Szász a fiatal, állapotos feleségének, nekem meg leesett az állam. A fotót 1998-ban csináltuk a londoni Mozimúzeumban, egy tárlóról, amelyben Szász szerepelt a Witman fiúkkal. A múzeumbelépővel együtt bekereteztettem a képet és nekiadtam, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jólesően becsben, falon van tartva! Érdekes, hogy még maga Szinetár Miklós tanár úr sem tudja: nem illik háttal sasszézni be a sor közepére – gondoltam a háta közepe láttán tegnap este a Katona József Színházban. De volt rosszabb nézőkolléga: mellettem egy ifjú hölgy, aki a kezében tartotta a mobilját, ami rendre kivilágosodott, és olyankor ő akciózott. Kaphatott egy rendkívül fontos esemest, mert egyszer csak felállt és kiment a Médeia közben. Hát igen. Meg kellett csinálni ezt a Médeiát Fullajtár Andreával. Ilyen impozáns tragika ma már nincs, azért olyan különös, hogy mégis van. Most hallottam meg először, milyen zabolátlan, kútmélyi, szinte férfias a hangja. (Ha az elhagyott feleségek kijajveszékelnék magukat ebben a tónusban, az biztosan segítené a trauma feldolgozását, viszont a panelszomszédok elvitetnék őket a mentőkkel vagy a rendőrséggel.) Fullajtár Médeiája egy őserejű, féktelen, barbár sámánnő, akinek abból fakad a tragédiája, hogy komolyan veszi a dolgokat. Nem ugyanabban a dimenzióban mozog, mint ezek a nagyon ismerős, hétköznapi figurák körülötte: Máté Gábor protekcionista Iasonja vagy a Tóth Anita-féle jótét lélek kismama. Evvel a nővel nem lehet közös megegyezni. Itt kő kövön par exellence nem maradhat. Azt mondta nekem Fullajtár az interjúban, hogy ez egy szenvedélyesen Médeia-párti előadás. De lehet, hogy ezt ő csak hiszi, mert ezt kell hinnie. Nem tudom. Talán mert rám az élet a Kreon lánya szerepét osztotta. Médeia gyerekgyilkossága nem menthető, de engem az is zavar, hogy az előadásban legalább ötször elmondja: rajta ne nevessenek. Se Iason, se az új feleség, se senki. Mintha ebben a helyzetben bárki bármelyik oldalon képes lenne nevetgélni. Pisti a vérzivatarban a Vígben. Erre kedves férjem okvetlenül el akart jönni velem, mondván, hogy a legutóbbi vígszínházi Pistit együtt láttuk – mikor is? – nem… az nem lehet… Jesszus! Negyedszázada! (Én meg nem árultam el, hogy rosszul emlékszik J, mert az In memoriam Ö.I. című előadásra mentünk akkor. Aztán most utánanéztem egyfelől az OSZMI adattárában, másfelől a korabeli naplómban, és neki van igaza. A Pistin is voltunk, a Macskajátékon is. 1979-ben meg ’80-ban, amikor ideiglenesen itthon állomásoztam.) A Pistit egy nagyon bölcs, nagyon szellemes ember írta, ez jól látszik, mindazonáltal az volt a benyomásom, hogy ez a darab most egyáltalán nem szólalt meg. Összegzem a pozitívumokat: Gálffi Lászlónak van egy végtelenül kedves, csiklandós nevetése, amikor a rendőrségen kiveszik az igazolványát a zsebéből. Pindroch Csaba kifogástalanul száll be egy képzeletbeli ladikba. Harkányi Endre átütően kisember. És ott a kiváló Börcsök Enikő mint Mary Poppinsba oltott Rizi. (Írtam egyszer egy portréfélét róla.) Börcsök nagy színésznő lesz. Remélem, megérjük. Mai: Örkény István HÍR című egypercese: ÁGYÁBAN DOHÁNYZOTT BORSODBÁNYAI LAKÁSÁN HARIS MÁRTON VÁJÁR. MIUTÁN VÉGIGSZÍVTA CIGARETTÁJÁT, LÁMPÁT OLTOTT, FALNAK FORDULT ÉS ELALUDT. Elolvastam MGP jelentéseit, csöppet megkönnyebbültem. (Nagy csalódás lesz ez a könyvecske a pletykaéhes vásárlóknak.) Azt nem mondhatni, hogy senkiről nem mondott rosszat, de ártalmasat nem írt. (Hát, talán egyet. A Czímer József fellazítási kísérletét.) Az azonban zavarba ejtő, hogy nem tudni, mikor nyilatkozik őszintén és mikor nem. Ez a baj evvel az ügynökséggel: túl sok álságosságot követel. Mindenesetre érezhető, hogy bármiről inkább értekezett, csak mószerolni nem akart. (Mennyit latolgathatott minden szót!) Éppen ezért, a rendszerváltás után azonnal ki kellett volna adnia ezt a kötetet. Persze lehet, hogy nem rendelkezett az anyaggal. (Vajon a Történeti Hivatal a megfigyelőknek is átnyújtja a maguk dossziéját, ha kérik?) Ha nem készített másolatokat magának, akkor talán nem tudta utólag megítélni, miket adott le. Mindent jelentettem a kötetről kedves férjemnek, aki nem érti, hogy én, a morálisan kényes, most miért vagyok elnéző. Úgy látja, merő elfogultságból hajlamos lennék felmenteni MGP-t. Azt mondja, mivel ezek az ügyosztályok számos ügynökkel dolgoztak és sok, egymást kiegészítő jelentést raktak össze, nem tudhatjuk, hogy egy-egy semlegesnek látszó MGP-beszámolónak milyen hatása, következménye lehetett. Azt mondja, hogy ha nem írt is ártót, akkor is titokban figyelgetett és besúgott, közben pedig élt az ebből származó előnyökkel. Azt mondja, nem tudunk eleget a véleményalkotáshoz, a mentegetéséhez sem, például nem tudjuk, mivel zsarolták. Azt viszont tudjuk, hogy voltak, akiket szintén be akartak szervezni, de nem álltak kötélnek, és elviselték ennek hátrányait. Arról is rossz a véleménye, hogy ez az oeuvre egy kétezer forintos könyv formájában lát most napvilágot, s MGP esetleg még keres is rajta. Erre nem is gondoltam. (Vannak vajon dedikált tiszteletpéldányok is?) Hát… Csupa igazság, amit mond. Nehezen jutok dűlőre magamban evvel a pocsék históriával. Az egész december annyira tumultuózus mindig itt a Belvárosban, hogy még gyalog sem könnyű hazavergődni, nem hogy kocsival. A Karácsonyban az az egyik legjobb, hogy ilyenkorra elülnek az emberek. Minden kedves olvasónak békés, meghitt, jóízű ünnepet kívánok! Úgy emlékszem, régen a színházakban nagyüzem volt Karácsonykor, 25-én és 26-án kettőt is játszottak. Ma meg akadnak színházak, amelyek 23-án lehúzzák a rolót, januárig nincs is előadásuk. Pedig szerintem a családoknak lenne kedvük színházba menni ilyenkor. A Vígszínház sokáig tartotta magát a hagyományokhoz. Az utóbbi másfél évtizedben általában biztosították a karácsonyi Padlás-láthatási lehetőséget. Idén meg már nem. Ez határozottan hanyatlás. (Ámbár mi már csak olyankor megyünk Padlásra, amikor valami ünnepi alkalomból tiszteletét teszi a színpadon az eredeti szereposztás. A 400. előadáson voltunk legutóbb. Vagy az ötszázadikon?) Mai: Déry Tibor Ítélet nincsét olvasom. Tulajdonképpen a Kosztolányiné kötetei óta kerestem, most találtam meg antikvárban. Azt mondja: MÁSOKNAK NEM LEHET HASZNÁLNI, MÉG HA EGY ÉLET TANULSÁGAIT NYOMNÁD IS A KEZÜKBE. Szép ünnep a Karácsony, de elég macerás. Sok benne a mászkálás. Volt most egy nagyon jól sikerült mozzanata, 24-én Verőcén, amikor anyósom diszkrét nyögések közepette főzött, Máté a fenyőfaágakat díszítgette, kedves férjem a kazánt salakozta, én meg sétálni vittem Frédikét. Szűz hó volt, végigropogtattuk az ártéri erdőt, Frédi minden ötödik szúrós bokorral megbirizgáltatta a popsiját (ez a heppje), én meg Révészt énekeltem hangosan a tágas fehérségnek. A legjobb adott ajándék: kedves férjem egyik helyes doktorandusz hallgatója három hónapot Olaszországban töltött, vele hozattam suttyomban egy Gianni Morandi-cédét. Most kézenfogva hallgatjuk kedves férjemmel gyerekkorunk országos sikerfilmje, a Térden állva jövök hozzád címadó slágerét. A legjobb kapott ajándék: Pannitól egy sünös kispárna. És még Panni barátja is meglepett bennünket: küldött egy üveg Metaxát. Főz, süt, fűt, főzsütfűt – mondta az ablakban ülve Hajduk Károly az Attackban. Tudtam, hogy ez a neonreklám a Bajcsyn égeget, az Engels térrel szemben, de azt nem tudtam, hogy egyszer majd tőlünk is látható lesz. Akkor jött el ez a pillanat, amikor Máté szobájában elkészült a galériaágy. Onnan látszik. Amikor a gyermek néha több napig nincs itthon, felmászom esténként, és kedvtelve nézegetem az utcákat meg a főzsütfűtöt. Amikor olyan előadásról kell írnom, amelyik nem tetszett, de nem tudom, mi a baja, olyankor szoktam magamat avval sújtani, hogy megnézem még egyszer, legalább félig. Ez történt tegnap a Tótékkal meg velem. Úgy tűnik, siker, szereti a közönség, mégis üresnek, felületesnek, téttelennek láttam most is. Még a Csomós Mari Mariskája sem áll össze semmivé. Szervét Tibor meg úgynevezett színészbravúrral foglalja el magát. Csonka Szilvia talán az egyetlen, akiből lett valami: valami Ágika-féle dolog. Egyet nem írtam a december 2-i bemutatóról: ült előttünk egy helyes ember, akin jól látszott, hogy ő a Csányi Sándor apukája. Salty aláírással egy kedves olvasó: „a november 25-i napnál, amikor a Durr bele kapcsán írsz Soós Péterről, neki tulajdonítod a Sóska, sültkrumplit is. Itt nincs valami tévedés? Ez az egyetlen eddigi színházi rendezése a Sas Tamásnak.” Bizony, ez egy tévedés. Pedig valami dereng bennem Soós Pétertől, ami jó volt. Talán a pécsi Caligula helytartója. Mai: NÉZZÉK, TÓTÉK! – mondja az Őrnagy. – MÁR AZ IS ELÉG, HOGY A VILÁG EGY RÉSZE MINDIG AZ EMBER HÁTA MÖGÖTT VAN. MINEK EZT A BAJT MÉG AZZAL IS TETÉZNI, HOGY VALAKI FOLYTON ODANÉZ? Tegnap a Vidám Színpad nézőterén pontokba lehetett szedni azokat a kritikusokat, akiket a Súgó-pontozás hajtott oda: Csáki, Bóta, Szűcs Kati meg én. A Tíz kicsi négert láttuk valami más cím alatt. Egy hosszú félélet tapasztalata mondatja velem: a krimi egyáltalán nem színpadra való műfaj, az előadás ugyanis nem tudja követni azt a váltakozó ritmust, ahogy könyvben olvasnám a történetet. (Olykor felgyorsulva, hogy minél előbb megtudjam, amit nem tudok.) Ezt a produkciót is lassúnak, unalmasnak és feszültségmentesnek találtam. Pedig méltányolom ám a Vidám Színpad igyekezetét: Simon Balázst hívták rendezni, aki tehetséges és rokonszenves fiú, meg a színészekből is próbálnak jobbakat odagyűjteni. Ott van például Borbás Gabi – aki nagyon kedvemrevaló, életteli nőszemély –, vagy Szakács Tibor – akinek sokkal többre kellett volna vinnie, egy jóféle Horvai-Kapás osztályban végzett, és még ma is olyan tisztaszeműnek látszik, mint amilyen Aljosa Karamazovként volt –, ez a saját találmányú Simon Kornél is ügyes. Ugyanakkor benne van az előadásban Drahota Andrea is, akiről meg azt lehet mondani, hogy ha a színésztehetség valamiféle nedv, akkor ő teljesen elsivatagosodott. Egyszóval minden fáradozásuk ellenére lapos kis este volt. A Súgó bosszúja: Légy jó mindhalálig az RS9-ben. Ebben a színházban én kevésszer jártam, de mivel már elég régóta működteti Lábán Kati, gondoltam, annyi sok idő alatt tán csak jutottak valamire színházművészetileg. Hát nem. Riasztó szakmai igénytelenség és/vagy totális, minden részletre kiterjedő dilettantizmus. Plusz elnézhettük Balkay Gézát mint Pósalakyt, „egy nagy színész romjai vagyok” pózban. Úgy tűnt, sosem is lesz vége az előadásnak. Az a veszély fenyegetett, hogy egyszer csak nem bírom tovább, és vérfagyasztó apacs harci kiáltással ajkamon kitörök a pincéből. Hiiiijjjjj! Elvonszoltam magam a Terézanyura, bár annyi rosszat olvastam róla, tulajdonképpen el is ment már a kedvem tőle. Arra kigúvadt a szemem, hogy 127 perces. Be kell vonni a jogosítványát annak a reklámfilmrendezőnek, aki ebből 90 percesnél hosszabb mozit csinál – gondoltam előítélve. És tényleg. Ez egy igen gyenge filmkísérlet. Az utolsó félórája direkt kínos. (Énszerintem legrosszabbak a barátnős jelenetek, amelyekből egyébként elgyötört munkásasszonyarccal kirí Schell Judit.) A többi néző jókat nevetgélt, csak én szomorkodtam. Nem szabadna így pocsékolni a színészi tehetséget. Hámori Gabi bájával is megfontoltabban, takarékosabban kell bánni, nehogy rászáradjon az arcára, aztán darabokban lepotyogjon, mint a vakolat. Mai: Déryt olvasva az jut eszembe, hogy öregkorára megbölcsül az ember. (Kár, hogy én annyira öreg még nem vagyok.) VAN ESEMÉNY, AMELY ÉPP TELJES ABSZURDITÁSA RÉVÉN ELTÖRLI MAGÁT. OLY FOKON NEVETSÉGES, HOGY NEM BÍR HELYET FOGLALNI S KITERJESZKEDNI AZ ESZMÉLETBEN. Tegnap Gyévuskára mentem anyukámmal a Nemzetibe, mert Pintér Béláékat kívánta látni, és itt hívom fel az illetékesek figyelmét, hogy a Szkéné nem az a hely, ahová az ember elviheti idős, nem könnyű léptű édesanyját. (Füst, tumultus, garantált húszperces késés, botorkálás a félsötétben, test test elleni küzdelem az ülőhelyért.) No de szerencsére amúgy is pont a Gyévuskát szerettem volna megmutatni neki, mert ennél Pintér Béla avval is lenyűgözött engem, hogy kicsit sem rendítették meg az élszínház fényűző lehetőségei. Ebből a produkcióból kivonta a szegényszagot, egy cseppet megemelte a dolgot, árnyalatnyit elegánsított, de azért pont ugyanazt csinálja itt is, mint a Szkénében. Szeretem ezt az előadást. Telt ház volt, családok, társaságok, nagyon jól vették az egészet. Van egy pont, ahol Nagy-Abonyi Sarolta (egy ideig intéző jellegű munkatársunk volt a Zsöllyében, szerettem elnézegetni civilben, üdének, bájosnak, sőt szépnek találtam, mindebből alig tudok felfedezni valamit, ha színpadon látom őt, tehát egy anti-Für Anikó) és Enyedi Éva énekeltek egy orosz dalt, azt én ismerem, még Moszkvában vettem a lemezt, koncertjén is voltam egyszer az énekesnőnek. Más nézők a katonadalokat meg a Karádykat dudorászták együtt a szereplőkkel, én a Zsanna Bicsevszkaját, van ilyen J. Hát akkor jöjjön boldog új év mindenkinek!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
