Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2005. május:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

Napló:

1. vasárnap

       Tegnap ismét elindultunk a Galériába a Munkácsy-kiállításra. A buszmegállóban, bár kiírni elmulasztották, idővel megtudtuk, hogy nem megy fel a Várba a 16-os busz. Elindultunk gyalog a siklóhoz, de a Roosevelt téren kiderült, hogy az üres Lánchíd annyira le van zárva, még átlábalni sem engednek rajta. Erre már bosszús lettem. Tartsák meg maguknak a Budájukat! – gondoltam, és a pesti Duna-parton sétáltunk tovább. Megnéztük a Pauer Gyula-féle vascipőket (szívszorító), majd a Margit-híd előtt kedves férjem betuszkolt egy taxiba, hogy mégis eljussunk a siklóhoz. De a taxi is elakadt a Fő utcában, mert egyszer csak az is le volt zárva. Nagy nehezen feljutottunk végül a Várba, és bejártuk a kiállítást. (Gyerekkorom borzongató könyvélménye volt Az aranyecset és A nap szerelmese.) Azután lesétáltunk a hegyről verőfényben, az égő utcai lámpák sápadt fényében. Nincs rend ebben a városban.

       Este az Így él a világ a Katonában. Meglehetősen hervasztónak találtam. Itt lett volna a lehetőség a színészi lubickolásra, de ez csak fásult, fantáziátlan feladatteljesítésnek látszott. Hajduk Károly és Bán János jutott a legtöbbre: a korrekt, kitalált karakterformálásig. De kedv, remények, (Lillák), játéköröm és játékszenvedély csak a vendég Kerekes Évában volt, meg Bodnár Erikában.

       Hazaérvén még jutott nekem a Megasztár döntőjéből. Határtalan jó érzéssel tölt el, hogy Caramel győzött. Tartottam attól, hogy megint az lesz, ami az első szériában: egy roma a legjobb, de nem ő nyer. Most másként lett, és ettől kicsit szebbeket tudok gondolni az emberekről. A zsűri is így lehetett evvel, talán azért potyogtak a könnyeik. Magam is meghatódtam...hüpp.

       Mai:

Congreve írja az Így él a világban, nem szó szerint, de akkor is. (Tudom, mit mond.)

A NŐI SZÉPSÉG AJÁNDÉK A SZERELMES FÉRFITÓL.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

      Május elseje is alig van már, csak a Munkáspárt őrizgeti. Szerettem gyerekkoromban ezt az ünnepet. Gimnazistaként minden évben tornagyakorlatot végeztünk színes melegítőben a Dózsa György úton, a felvonulás záróakkordjaként. (Egyszer Erzsi barátnőm volt a legcsücske a téglalap alakzatban felálló gimnasztikázó tömegnek.) Jótékony lógásokkal járt ez a fellépés, több napi próbával, utána mindig focizás, csatangolás a ligetben. Egyedül azt utáltam, hogy ilyenkor a lányok demonstratíve felvonultatták a fiújukat. Márpedig ezt igen rossz szemmel tudja nézni az, akinek nincs kit kivezényelnie. (Anyák napja is volt tegnap. Szép virágokat kaptam a fiúktól, nem mintha megérdemelném szerintem. Én anyukámat egy üveg pezsgővel szoktam felköszönteni, az nem nő a kertjükben.)

      Hát, úgy gondolom, ennél a Mécs Károly–Szilágyi Tibor–Trokán Péter összetételűnél találhattak volna szakmailag számottevőbb színészzsűrit is a POSZT-ra.

      Mai:

Valló Péter mondja a májusi Színház újságban interjúban. Szíven ütött.

A TÁRSADALMI ÉRDEKLŐDÉS KÖZÉPPONTJÁBAN ÁLLÓ SZÍNHÁZ NINCS TÖBBÉ, EZ TELJESEN VILÁGOS. EZERFŐS KIVILÁGÍTOTT TERMEKBEN KEZDTÜK, ÉS SÖTÉT KIS SZOBÁKBAN VÉGEZZÜK.

vissza a lap tetejére

3. kedd

       Na, ma voltaképp nincs is naplóírnivalóm. Tegnap megszültem a Veszett fejsze-kritikát, nem lesz osztatlan sikere, tán osztott sem. (Harmadszor írok Mohácsiról, az első a Kávéház volt – beszkennelném, de minek, hiszen hetek óta képtelen vagyok feltenni cikkeket a netre, egyszerűen nem veszi be –, azután a kaposvári Mágnás Miska.)

       Este színház helyett másodikai vacsora, Máté pedig szerenádozni ment, hajnalba nyúlóan, és ugyanez lesz neki ma is, holnap is. Nem is értem ezt a dolgot; az iskolába járás mellett éjszakánként huszonhárom tanárt kell kötelező illendőségi jelleggel leszerenádozniuk, hétfőtől meg érettségi. Addigra a diákság pont ki fog dőlni szerintem. Előtte még fáklyás ballagás pénteken este nyolckor. Hogy ezt ki találta ki vajon és milyen megfontolásból? Fel akarják gyújtani az iskolát? És ha fáklyát visznek a ballagók, hogyan viszik a virágokat? És ha a fáklyát meg a csokrokat viszik, hogyan fogják egymás vállát? Ha meg háromkarú gyerekre tart igényt az iskola, miért nem mondták időben?

vissza a lap tetejére

4. szerda

      Van ez a deprimáló kis programom. Hogy amikor már annyira kirojtosodnak az ujjhegyeim, hogy véreznek, mint a stigmák, akkor elmegyek a bőrgyógyászhoz, akit több informátorom is a legjobbnak mondott. Mindig azonos koreográfia szerint zajlik a látogatás. Hát, én még mostanra sem gyógyultam meg – így indítok. Ő megnézi az ujjaimat, aztán megkérdi, mivel foglalkozom, hátha ettől kap valami tippet. Újságíró vagyok, mondom. Erre mindig érdeklődés csillan fel benne. Igen? – kérdi fennen. – És melyik lapnál? Színházi újságoknak írok – mondom. Aha – mondja lentebb, és ennyi elég neki. Felír egy újabb kenőcsöt vagy tablettát, aztán én kérdezek: mivel tartozom? Majd csöppet sem könnyű szívvel megválok ötezer forinttól. A fenti néhány perces jelenet tegnap játszódott le nyolcadszor. A’sszem, lassan elkezdek ujjátültetésben gondolkodni.

      Megnéztem A szeretőt a tatabányaiaktól. A Millenáris emeletén, színháznak igen kevéssé alkalmas helyen, fullasztó hőségben. Korrekt munka a rendező Honti Györgytől, a színészek is elég jók: Szabó Márti, Horváth Lajos Ottó. Áldásosan rövid kaland, negyed kilencig tart. Boldoggá tette a végére feléledő morcos férfinézőket, akik nem is merték remélni, hogy hazaérnek a BL-meccsre.

      Mai:

Bornemisza Péter, Tragoedia magyar nyelven, az Sophocles Electrájából.

IDEJE MÁR ELMENNEM, EGYÉB DOLGAIMHOZ IS LÁTNOM, TIHOZZÁTOK MARADJON AZ ÚRISTEN!

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

      Kiváltottam a gyógyszert, elolvastam a tájékoztatóját, és kis híján elsősegélyre szorultam. A következőket írja: teherbe esni két évig nem szabad, mert „nagy valószínűséggel torzszülött lesz a gyerek”. Kezelés alatt és utána két hónapig alkoholt fogyasztani tilos, vért adni egy évig nem lehet. Napfény ellenjavallt. Más gyógyszerrel együtt nem alkalmazható. A-vitaminos egyéb gyógyszer mellett túladagolási tünetek várhatók: száj kivörösödése, repedések a szájzugban, bőr elvékonyodása, szempanaszok, szürkületi vakság. Előfordulhat a betegség súlyosbodása, orrvérzés, köröm- és csontnövekedési zavarok, hajhullás. A gyógyszer hátrányosan befolyásolhatja a járművezetői és a munkavégzési képességet. Mindezeket az intelmeket és mellékhatásokat a napi egyszeri adagos kezelésre vonatkoztatják. Nekem a doktor – anélkül, hogy bármit kérdezett volna, pl. hogy akarok-e gyereket még, vagy szedek-e bármilyen gyógyszert – napi háromszor egyet írt fel ebből a horrorisztikus bogyóból. Megrendültem. Lehet, hogy nem az ötezreseknek, hanem Mellékvezér főorvosnak kellene búcsút mondanom. (Így hívják, na. Nebenführernek.)

      Tegnap befutott Radnai Annamáriától a felkérés a rendes évi „haknimra” Pécsre, a Nyílt Fórumra. Egy Peer Krisztián-darab, Naszlady Éva rendezésében, erről kell majd prompt nyilatkozni. Ezeket a programokat jobban szeretem, mint a POSZT szakmai beszélgetéseit, amelyek túl nagy közönség előtt és zavarba ejtően teátrális körülmények között zajlanak, ezért ott az utóbbi két évben már nem vállaltam „fellépést”. Ráadásul a POSZT-os megpróbáltatás társadalmi munkában megy, míg a dramaturgok fizetnek is valamennyit, isten éltesse őket. Így mégiscsak dolgozóbbnak érzi magát ember.

vissza a lap tetejére

6. péntek

      A Nemzeti Színházba tartva azon tűnődtem a sétány elején, hogy a bejárati kőfüggönyre odaszobort nőalak, akinek mintha az orrára csúszott volna a parókája, vajon Tolnay Klári akar lenni? Sajtótájékoztató volt, Jordán Tamás diadaljelentést adott az évadról. Ott toporgott jól fésülten, sötét öltönyben, bemutatkozott sorban az újságíróknak. Mikor elért hozzám, úgy megörült végre egy ismerősnek, hogy megsimogatta a hátam: Szia! Mondtam: Jó napot kívánok. Mondta: Jaj, bocsánat, eltévesztettem, nem tegeződünk, de talán még sor kerül rá. Úgyhogy a végén odamentem hozzá avval, hogy elszántam magam a pertuivásra. Közben megkérdezte, milyennek láttam a szezonjukat, én meg árnyaltam neki az általa festett képet. Meglepetésként jelen volt az eseményen a legsajátabb sógornőm is, bár nem ilyesmikről szokott MTI-tudósítani. Találkoztam kedves, rég látott, egykori filmszínházmuzsikás kolléganőmmel, Jálics Kingával is. (Hetente szerzel örömöt – mondta. Jólesett.)

      Este is a Nemzetibe vitt az utam, a Farsangra. Erzsi barátnőmet vittem, már csak azért is, mert húsz éve együtt láttuk a Pesti Színházban, ahol épp tévéfelvétel volt, de mintha aztán nem került volna adásba. Talán mert két csaj szétröhögte az előadást. Rettenetesen tetszett nekünk ugyanis. Ez meg nem. A legfőbb gond a szöveg. Mivel nem annyira Caragiale, mint inkább Parti Nagy Lajos. Olvasásra való, nem színpadra. Minden mondat után egy perc néma megállás kellene, hogy átgondoljuk, mi hangzott el, mit akart jelenteni, hogy volt kicsavarva és milyen szellemes. Mire a gondolatmenet végén eljutnánk a nevetéshez, nyolc mondattal odébb jár az előadás. Pedig a színészek nagy energiákat fordítanak arra, hogy minden szó érthetően hangozzék el. Meddő(hányó). A másik gond Jordán Tamás, aki szeretem-színész és végtelenül helyes ember, de rendezőnek nem és nem és nem! Nem látja egyben a darabot, nem tudja összefogni, nem tud ritmust adni. Nagyon jó színdarabokból nem nagyon jó előadásokat termel, sorozatban. Csankó Zoltánt bírtam.

vissza a lap tetejére

7. szombat

      Máté hirtelen kijárta az iskolát, ami valahogy furcsának és meglepőnek tűnik, noha lehetett számítani rá. A ballagásnak volt némi torturisztikus (ezt a szót most képeztem) jellege. Hideg és káosz. A vendégeket a gimi épületéből kiküldték az udvarra. Ott fagyoskodtunk, míg a gyerekek körbevándorolták az üres tantermeket, majd (fáklyával, virág nélkül) a háztömböt is. Végül befordultak az udvarra, ott aztán nagy szavak és kultúrműsor. Lényeg, hogy a ballagók élvezték. Ha ugyan. Mátéról ez nemigen mondható el, mert ő nem szeret előtérben lenni, még ötvenedmagával sem.

      Felhívtam ám a bőrgyógyászt, hogy nem kezdtem el szedni a tablettát, mert megrémisztett a tájékoztató. Mondta, csak egy lényeges dolog van: a terhességet el kell kerülni. Hát ez az. Nincs kizáró oka nálam a teherbe esésnek. Remélem, legalább kínosan érezte magát. Mégsem mentegetheti a trehányságát ekképpen: bocsánat, hölgyem, bár a korát nem kérdeztem, vén csoroszlyának találtam, aki már úgysem tudna szülni. „Értem a helyzetet” – ezt felelte. Mondta, hogy ne szedjem, hanem menjek el hozzá újra. Rohanok.

      Mai:

A BÖRTÖN ABLAKÁBA SOHA NEM SÜT BE A NAP…

A nóta, amely évtizedre való tekintet nélkül, minden ballagáson előkerül. Pedig voltaképp hogy jön ez ide?

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

      Egerben már évek óta szokás, hogy májusban tartanak egy olyan hetet, amikor a szezon mindegyik produkcióját eljátsszák. Voltam két éve, tavaly is megnéztem pár előadást, és örülök, hogy most is eszembe jutott menni, ha csak futólag is. Elindultunk kedves férjemmel tegnap reggel, előbb egy mezőszemerei rokon meglátogatása szerepelt műsoron, majd 2-től Kornis Mihály Hallelujája, 7-től pedig Dezsavű álnéven az Össztánc. A kettő között, ha már arra jártam, megismerkedtem kedvenc Kovács Patríciámmal (lásd. febr. 23.), és feldolgoztam őt a Jövő 7-nek. Szeretek nagyon ilyen munkadühös, nyílt, komoly fiatalokkal interjúzni. A szakmájukról beszélnek, kritikusan és önkritikusan, fontolgatások nélkül. Örömöm telt benne, ahogy a Hallelujában is. Váratlanul jó kis előadás. Mondjuk azt már a Card Boysnál is lehetett látni, hogy Anger Zsolt tehetségesen, lendületesen, erőteljesen rendez. (Az a darab nem volt jó szerintem.) Nagy, széles ecsetvonásokkal dolgozik. Kvázi meszel. És most sikerült ehhez finom színészi színeket is felvitetnie az izére…Mészáros Máté egészen kiváló…vászonra. Színpadra. Színpadi vászonra. (Most itt illusztráltam Csankó Zoltán poéntechnikáját a Farsangból. Remekül csinálta.) Az Össztánc szerényebb képességű, de dolgos munka és óriási siker. A konklúzióm: azért az végtelenül szomorú lehet, hogy azok a produkciók, amelyeket a jó színészek jónak tartanak és a legszívesebben játszanak, nemigen kellenek az egri közönségnek. Amiket nem, azok igen.

      Mai:

      MEGŐRÜLÖK ATTÓL, HOGY NEKEM AZ ÉLETEM A SZÍNHÁZ, MÁSOKNAK MEG CSAK A MUNKAHELYE – mondta Patrícia, a munkamorálra panaszkodva. (Jót mosolyogtam, amikor Csendes László került szóba, akiről tudta – cikkemből –, hogy nagyon szeretem, aztán abban egyeztünk meg, hogy könnyebb szeretni Csendest nekem, aki nem ismerem.)

vissza a lap tetejére

9. hétfő

      Tegnap volt a legkedvesebb másod-unokatestvérem kisfiának nulladik születésnapja. Vagyis délután világra jött Áron, 3800 grammal, 57 centivel. Hurrá!

      Úgy tűnik, rendkívül körültekintően és előrelátóan jártam el, amikor máig hozzá sem fogtam még az Oidipusz-kritikához a Kritikának. Mert most elcseréltem a Hallelujára, inkább arról írok.

      Este a Kamrában benyomtak valahogy a Hétköznapi őrületek előadására. Nagyon hátul ültem, voltaképp kívül estem a játék hatókörén, de úgy éreztem, elég ügyes darab ez, szépen láncra fűzött jelenetekkel, valamint hogy Gothár rendezése most nem hűvös és gúnyos, továbbá van vér a produkció pucájában. Kocsis Gergő fiatal és csöppet tán mulya alkatú létére egyre bölcsebb színésznek látszik. Szerencsésnek találtam, hogy Nagy Ervin ezúttal egy töketlen pasast játszik, Lengyel Ferencben pedig lassan talán jelentőssé nő a színészi tudás, az ambíció és a személyiség.

      Kérdeztem Mátét, kiféle-miféle tételt üdvözölne a mai magyar érettségin. Petőfit, Aranyt, Móriczot és Kosztolányit említette, hát most ezekért drukkolhatok. Idén nem mondja be a rádió, csak akkor tudom meg, mit kaptak, ha majd hazaér. Aggódom ám kicsit, jobban, mint a holnapi matek miatt.

vissza a lap tetejére

10. kedd

      A Mikszáth-novellát választotta a gyermek. Remélünk. Mondanom sem kell, mi nem tudtuk előre a tételeket, és egy kattintásnyit sem tettem volna azért, hogy tudjuk. Viszont képes vagyok szomorkodni azon, hogy ilyen simlis országban élünk.

      Így május közepére már kicsit lazul a munkafegyelmem, és mind abszurdabb gondolatnak találom, hogy szép estéken beüljek sötét, levegőtlen helyiségek szűk, kemény székeibe, ahol a körülöttem lévők mintha csak engem akarnának idegesíteni színházjegy-hajtogatással, rágógumizással és cukorkák zajos kicsomagolásával. (Molnár Ferencnek van egy nagyon szellemes írása arról, hogy alapjában véve milyen képtelenül kényelmetlen és önsanyargató és idiotisztikus dolog színházban ülni.) Nyáron nem fogok naplót írni. Mivel az eredeti elképzelés szerint ez amolyan szakmaiféle blog, és nyáron a színházak is lehúzzák a rolót. Na jó, ha elvonási tüneteim lesznek, hetente egyszer majd írok. Már ha nem hangzik ez túl fenyegetően.

      Mai:

      AZON A NYELVEN KELL SZÓLNI AZ ISTENHEZ, GONDOLTA URI, AMINEK ÉRTELME NINCS, AZT TALÁN MEGÉRTI. ÉRTELMES SZAVAKKAL ALIGHA BÍBELŐDIK AZ ÚR, TÚL SOK A DOLGA, MINDEN LÉTEZŐ VILÁG RÁ VAN BÍZVA – írja Spiró a Fogságban, amit mostanra már kiolvastam. Érdekes könyv. Nem gondoltam volna, hogy a császárok kori Rómában ennyi változást megérhetett egy ember. Valahogy úgy képzeltem, hosszabbak voltak a hatalmi korszakok.

vissza a lap tetejére

11. szerda

      Ocsmány egy história ez az érettségi botrány. Nincs jó megoldás a rendezésére. Ha újraírják, ha nem, mindenképp a tiszták járnak rosszul. A Híradó szerint volt iskola, ahol a vizsgázók hatvan százaléka már előző este ismerte a tegnapi matek feladatsort. De ha csak az az egy gyerek tudta előre, akit a jó eredményével esetleg Máté helyett vesznek fel az egyetemre, nekünk már az is több a soknál.

      Mailezek a határon túli magyar színházakkal, évadértékelő cikkeket kérek a Kisvárdai Lapok nevű fesztiválújságba. Az egyik dramaturg válaszában szerepelt az a szó, hogy villámpostacím. Hirtelen nem is tudtam, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy a mailt hívja villámpostának. Nekem nagyon tetszik. Megveszem. (Az sms-t meg susmusnak láttam írni valahol, az sem rossz.)

      Majzik Edittől és Nagy Gyuritól (lásd ápr.6.) is jött váratlan villámposta :-) Hazajöttek Moszkvából, és visszamennek még. A legóvatosabb előrejelzések szerint is jelentős javulásokat tudnak ott elérni Gyuri állapotában az orvosok. 

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

      Igyekeztünk győzelemként értékelni a matek érettségi újraíratását, de nem könnyű. Azt mondtuk, mégiscsak megsemmisül a csalók előnye. Ámbár most még tizenhét napig lehet feszülni e miatt a vizsga miatt. (Arra meg gondolni sem merek, hogy ha egy gyerek az ismétlésnél esetleg stresszesebb vagy pechesebb lesz, és rosszabbul sikerül a dolgozata, akkor nemcsak odaveszett a jobb teljesítménye, de talán még gyanúba is kerül?) Máté nem is volt különösebben dühös. Mondta, legalább készül még egy kicsit, hiszen volt a feladatsorban egy olyan példa, amit nem tudott megoldani. Szeretem, hogy van a gyermekben egy jó adag nagyon normálisság.

      Elvittem kedves férjemet tegnap a Katonába a Médeiára, hogy ki ne maradjon a jóból, de nem volt különösebb hatással rá. Én viszont, aki sosem voltam Zsámbéki-rajongó, ahogy öregszem, egyre jobban becsülöm, amit ez az ember csinál. Fullajtár Andrea mint egy nőstény oroszlán, pont olyan. Van ott egy arca, miután kiköp Iaszón elé, na azért szeretném díjazni az alakítást. Hanem Máté Gábor figurájával voltaképp gondom van. Hát ki ez a Iaszón? Váci utcai valutaüzér a nyolcvanas évekből? Egy ilyen paliért ez a nő a hetedik kerületből nem költözne át a nyolcadikba, nem hogy elhagyjon családot, hazát. Bridzspartiban nem szövetkezne vele egy kis szlemre, nem hogy gyilkosságra, életre, halálra. Ez a férfi nem érdemes erre a bosszúra sem. Szerintem.

      Mai:

A National Geographic utánközli vatikáni riportját, amely egy 1939-es számukban jelent meg. Abban írják:

      A VATIKÁNI KÖNYVTÁR ŐRZI DANTE DIVINA COMMEDIÁJÁNAK AZON PÉLDÁNYÁT, AMELYET BOCCACCIO AJÁNDÉKOZOTT PETRARCÁNAK.

Ez kicsit olyan, mintha Beckham Zidane-nak adná a Ronaldo-mezét.

vissza a lap tetejére

13. péntek

      (Mészáros Sára. A jó szándékú, dolgos szerkesztőnek is megvan a hátulütője – sóhajtom –, észrevételezvén, hogy Roxane-t Roxanne-ra, Opheliát Ophéliára „javították”.)

      Megfigyeltem, hogy a belvárosi levegőnek csodatévő hatása van. Sokszor látom, hogy behajtanak az övezetünkbe beteg emberek, az autójuk szélvédője mögött behajtási engedély helyett mozgássérült kártyával, és mire leparkolnak és kiszállnak, ép, egészséges ember válik belőlük!

      A József Attila Színházba, a Kaviárra tartottam kissé kedvetlenül – tavaly szemléztem az évadjukat, nem volt felvillanyozó –, és a metrón ülve avval biztattam magam, hogy legalább nem Koltai Róbert rendezte, hanem Iglódi István, ő mégis szakértelmesebb, így valamivel nagyobb biztonságban vagyok. Elnéztem az előadást, és kérdések horgadtak fel bennem. Mihályi Győző vajon festeti a haját? Esztergályos Cecíliát nem kedvelem, de a kirobbanó energiáját respektálom, honnan van neki ennyi? Milyen igazgató Léner Péter, ha az alacsony, nyakatlan Dányi Krisztiánnál nem talál vonzóbb fiatal szerelmest? A negyvenes-ötvenes színésznemzedék elég régóta gyűri a zenés-táncos szórakoztatóipart Angyalföldön, ennyi idő alatt miért nem tanultak meg rendesen szteppelni? Elnéztem a közönséget is, és teljességgel anakronisztikusnak találtam, hogy itt ülnek, nevetgélnek, szórakoznak ezen az időtlen, idétlen darabocskán. Persze az sem zárható ki, hogy a készülék az én hibámból van. (Míg a Mohácsi-kritikát írtam, pihenésül ilyeneket találtam ki magamnak.)

vissza a lap tetejére

14. szombat

      Örömmel jelentem: Csomi is ott lesz a kisvárdai színházi fesztiválon, ő mint zsűritag. Azon kívül, hogy jaj de jó, önző módon azt is előre látom, hogy őt folyton etetik majd, ezért nem lesz szüksége a kajajegyeire, nekem fogja adni, én pedig azokból jóllakatom majd a Kisvárdai Lapok éhes szerzőit.

      A kismetró megállójában összefutottam tegnap Tordy Gézával. Az elmúlt két évtizedben egyikünk sem adott okot arra, hogy egymás kebelére boruljunk, de egész jól elbeszélgettünk két megállón át, meg voltam elégedve magammal. Ő a Tivoliba tartott a 25. Egy csepp mézre, én a Radnótiba, ahol a beregszásziak adták elő a Godot-ra várvát a saját javukra. Áldoztam, duplán. Egyrészt a legdrágább jegyet vettem, másrészt végignéztem a Godot-t, amit ki nem állhatok. Az jutott eszembe közben, Trill Zsoltnak el kellene játszania a Tüzet viszeket. Már ha ez a Hubay-darab létezik még. Talán leveszem a polcról a napokban, megvizsgálom, és közlöm majd az eredményt.

      Mai:

Paulo Coelhótól még nem olvastam semmit, hát most megvásároltam az első regényét, Az alkimista címűt. „A filozofikus mese lelki balzsamként hatott azokra a tízmilliókra, akik már eddig elolvasták” – mondja vitatható szórenddel a fülszöveg. Lehet, hogy nem vagyok fogékony a lelki balzsamra. Nekem ez a könyv nem jött be. Túl sok fogalom van benne nagybetűvel írva. Bombasztikus frázisgyűjtemény. Műmisztikus műmese. Idézek egy szép, jellegzetest:

      EZEN A BOLYGÓN EGYETLEN NAGY IGAZSÁG LÉTEZIK: LEGYÉL AKÁRKI, CSINÁLJ AKÁRMIT, HA VALAMIT IGAZÁN AKARSZ, AZ AZÉRT VAN, MERT A KÍVÁNSÁG A MINDENSÉG LELKÉBEN SZÜLETETT MEG.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Talán hihetetlenül hangzik, de a Budapesti Kamaraszínház valaha egészen izgalmas színház volt, erős társulattal. Mára ebből nem sok maradt. Ennek a 8 nő-bemutatónak például, amit tegnap este láttam az Asbóth utcában, ordítóan nincs más értelme és érdeme, mint hogy Szűcs Miklós igazgató a szükséges pillanatban azt mondhatta nyolc színésznőnek: és lesz itt egy főszereped ebben a darabban, amelyet benyomorgatunk a zsebkendőnyi színpadunkra. Lett. És? (Legalább énekelni nem énekeltek. Ellentétben François Ozon filmjével.)

     Mai:

Versinyin ezredes mondja a Három nővérben:

     SOKAT OLVASOK, A KÖNYVEK MEGVÁLOGATÁSÁHOZ NEM ÉRTEK, OLVASOK, MEGLEHET, NEM EGÉSZEN AZT, AMIT KELLENE, VISZONT MINÉL IDŐSEBB VAGYOK, ANNÁL TÖBBET SZERETNÉK TUDNI.

Én is valahogy így. Most Lawrence Norfolk A Lempričre-lexikon című regényét olvasom. Ódon levegőjű és jó vastag.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

      Szolnokon jártam tegnap, Kakuk Marcit láttam, nézhető. Én már egy olyan, rendesen kimunkált kis alakításért is hálás tudok lenni, amilyen itt a Petridisz Hrisztoszé. Előadás után meginterjúvoltam a zsollye.hu-nak a címszereplő Vida Pétert. Az öltözőjében beszélgettünk, kedves volt, még ellátmányról is gondoskodott: kávé, süti, ásványvíz. (A szilváslepény: first class!) Hazafelé nosztalgikus utazást tettem a múltba, mivel Best of Demjén ment a rádióban. A Várj, míg felkel majd a nap például az 1981-es soproni építőtábor nagy slágere volt. (Mi lehet vajon az ottani brigádom tagjaival, a miskolci Sós Csabával és a nyíregyházi Géczi Ottóval? Sós Csaba, Géczi Ottó – ismétlem toldalék nélkül, hátha valamikor rákeresnek magukra a neten. Ami Sós Csabát illeti, őt mintha láttam volna egyszer, de  akkor úgy döntöttem, ez nem lehet ő. Nem akartam, hogy ő legyen. Nem mentem hát oda hozzá.

      Más. A megbízhatatlanság demoralizál. Lám, még rám is így hat, pedig én vagyok a szakmámban a határidőtartó kevesek egyike. (Egyszer szerkesztettem egy újságot. 15-20 szerzőtől rendeltem anyagot, és a kitűzött napon nem hogy egyetlen cikket sem kaptam, de még magyarázkodó telefont sem. Számítottam erre, úgyhogy nagy rátartással terveztem, és a végén a megbeszélt időben vittem a lapot nyomdába. Ahol zavarba jöttek, mert még soha nem találkoztak olyan szerkesztővel, aki határidőre elkészült volna.) Most viszont, amikor meg kellene írnom holnapra a 8 nő kritikáját, óhatatlanul arra gondolok, hogy minek dolgozzam Pünkösd hétfőn? Minek adjam le kedden a cikket, ha a zsollye.hu, amelynek impresszumában az szerepel, hogy szerdánként frissül, valószínűleg úgysem frissül szerdán? Hiszen a múlt héten is csak pénteken kerültek fel rá az új anyagok. Hát nem ráérek megírni? De aztán beszól a lelkiismeret.

vissza a lap tetejére

17. kedd

      Életem autója a Takács Timót nevű mogyorószín Trabant volt. Érettségi ajándékul fizettek be rá a szüleim (ötvenezer forint volt az ára, a felét kellett előre letenni), és öt év várakozási idő múltán, diplomaajándékként kaptam meg. Tíz évig voltunk együtt. Összenőttünk. Simult a kezem alá, a szemvillanásomból is értett, a gondolatomra ugrott. Végül 1993-ban leadtam a Demszky kétütemű-ellenítő akciója keretében. Még mindig emberségesebb és autóságosabb megoldásnak találtam ezt, mint eladni valakinek, aki szétszedi. (Bár kicsit zavar, hogy vérdíjat kaptam érte: BKV-utalványokat.) Végigbőgtem az utat, míg vittem ki a telepre, ahol összepréselték. Kedves férjem ment előttünk egy másik kocsival, felkészülve a vontatásra, mert Timót akkor már olyan állapotban volt, nem lehetett biztosra venni, hogy képes lesz a saját négy lábán eljutni a vesztőhelyre. De végül is hősiesen és önállóan megtette utolsó útját. A Trabant-jelzést és a hamutartót magamhoz vettem, amikor elköszöntem tőle. Azóta már a harmadik vagy negyedik autónknál tartunk. Mindegyikkel jól elvoltam, a mostani Skodával is. De ezek már nem szerelmek, csak viszonyok.

vissza a lap tetejére

18. szerda

      Tegnap a fizika érettségi után Máté úgy értesült, hogy a matekja 70-75 százalékosra sikerült. Nem szeretem a gondolatot, hogy a tanárok kijavítják az érvénytelenített dolgozatokat, és nyilván mérlegelnek. De ilyen szempontból azért előnyös, hogy Mátéé nem lett túl jó. Reméljük, az ismétlésnél felülmúlja majd ezt az eredményt.

      Tavaly, amikor Töreky Zsuzsával Kecskemétre mentem A dögöt nézni (dec.7.), épp az úton hívták telefonon, hogy vállal-e szerepet Győrben a Sógornőkben. Tőlem érdeklődött a darabról meg a rendező Szűcs Gáborról, és én rábeszélően nyilatkoztam. Nemrég aztán jelentkeztem nála, hogy szívesen beülnék mellé megint, amikor épp Győrbe tart a Sógornőkre. Ez perfektuálódott tegnap. A Sógornők specifikuma, hogy ebben Korcsmáros György igazgató kivételesen nem osztott főszerepet magára, mivel csupa női szerep van benne. (Bár idén a legelképesztőbb fő szerepe az volt a direktornak, hogy szétverette a Hazatérés Dániába díszletét – mint ez a POSZT-honlap Karsai-interjújából megtudható – , nehogy a társulata még egyszer eljátszhassa valahol a darabot, például a POSZT-on, ahová meghívták volna a produkciót.) Annak idején a Pesti Színház Sógornők-bemutatója sültrealistára volt véve, itt viszont kicsit megbolondították a dolgot absztrakt díszlettel, hárfaszóval, zenés betéttel – és ez tűnt a helyesebb eljárásnak. Viszont tizenöt megfelelő színésznőt felvonultatni talán egyetlen vidéki színház sem lenne képes. Itt is nagyon vegyes a társaság. A skála a kitűnőtől (Gyöngyössy Katalin) a nézhetetlenig (többek) terjed.

      Mai:

MONDD EL EGY VONALNAK, HOGY MI AZ A GÖMB

Ez egy graffiti a budai rakparton. (Csak nagyjából emlékeztem, de reméltem, hogy valaki majd pontosít, és úgy is lett.)

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

      Nincs nagy bizalmam az életrajzi filmek iránt, és ez a Kinsey láttán is így maradt. Gondoltam, Liam Neesont el tudom nézni másfél órán át, ameddig egy rendes film tart, de hát ez is majdnem két óra. Helytelenítem, hogy a mozielőadások lassan hosszabbak, mint a színháziak.

      Este a Kafka a Kamrában, formátumos dolog. Szerintem ez mint rendezés, jelentős előrelépés Bodótól a Motelhoz képest. (Amikor Nagy Ervin hanyatt vágódott, mellettem két bárkás színésznő légszomjat kapott.) Biztos alpári gondolat, de az jutott eszembe, hogy akkor most szívesen megnézném tőlük a Chicagót. Rezes Judit lenne Velma, Szantner Anna Roxie, és Ónodi Eszter nincs benne a szereposztásomban. (Viszont be kell venni a kirobbanó Nagy Ervint és a füstölő Mészáros Bélát.)

      Utána még megtekintettem a Merlinben néhány öntevékeny ifjú színésznő – Jaross Viktória, Járó Zsuzsa, Fodor Annamária, Bartsch Kata – előadásában a Cola, cukor, nokedli című kis projectet. Ott volt Máté Gábor, kérdeztem tőle – mint valami stréber riporter –, hogy őt megviseli-e a Médeia-előadás. (Mert tűnődtem ezen, hogy vajon-e.) Hosszabban és kimerülten felelt, de már azt nem tudnám megmondani, hogy a válasza végül is igen volt vagy nem.

vissza a lap tetejére

20. péntek

      Kiderült Kovács Dezső kollégáról, hogy ő egy naplómolvasó. Egyebet nem is közölt, megjegyezve, hogy én mindent megírok ide, amit mondanak nekem. Leszögezem, ez nem így van :-) Csomó mindent megtartok magamnak. (Kétes esetekben olykor kérdezek.) Szoktam latolgatni – ahogy interjúnál is –, mit írhatok le abból, ami valakivel beszélgetve elhangzott. Néha mégis előfordul, hogy miután aludtam rá egyet, arra ébredek: azt mégsem kellett volna. Ilyenkor nyúlok bele az előző napi bejegyzésbe.

      Balázs Zoltán-rendezéssel először a Bolondok iskolájánál találkoztam. A fülem állt ketté tőle. Kukkot sem értettem. Viszont vért izzadtam, mert kritikát kellett írni az Amaro Dromnak. (Orsós László Jakab ajánlott nekik, megtisztelően, ismeretlenül.) Ez a Négerek a Bárkán a harmadik Balázs Zoltán volt az életemben, úgyhogy most már vonnék le következtetést. Azt találom problémásnak, hogy az ilyen színház negyedórás. Kábé ennyi ideig tart felmérni, megcsodálni, élvezni a leleményességét (most például a szinkronéneklést), kiismerni, kiszámítani. Majd másfél óra unatkozás következik. Kétségkívül eredeti és tehetséges színház ez. De nem szeretem, amikor értelmetlenséggé degradálja az emberi erőfeszítést. A Theomachiában egy lány egész este kalitkával a fején járt fel-le a csigalépcsőn. Még a taps alatt itt. Most pedig egy pár helyben futott. A fiú közvetlenül mellettem lihegett negyed nyolctól kilencig. (Jelzem, kifigyeltem: amikor sötét volt, lazított.) Karsai György nagyra értékelte a Négereket, és csakis azért nem válogatta be a POSZT-ra, mert látta, hogy a végére mindössze három néző maradt ébren. A tegnapi este azonban siker volt. Igaz, ketten idő előtt távoztak (az én irigy pillantásomtól kísérve), de a többiek láthatóan élvezték, s szeretettel tapsoltak a végén.

      Mai:

SZÖKÉSBEN VAGYOK – mondta a Négerek szerzője, Jean Genet, amikor harmincéves pályája alatt először és utoljára nyilatkozott a sajtónak.

      Most villámpostázta Gabnai: meghalt tegnap Zala Szilárd kolléga. Sajnálom. Hedonista kritikusnak nevezte egyszer Lajos Sándor. Ötvenöt éves múlt.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Hallottam vagy olvastam egyszer Tasnádi Csaba nyíregyházi színigazgatótól, hogy amikor Pestre jön, egy este 5-6 színielőadásba is belenéz tíz percre. Gondoltam, ez olyan, mint a gólösszefoglaló, és nem lehetetlen, hogy csupa nulla-nullás meccsről. De tegnap történetesen én is valami ilyesmit csináltam. Az Ódryra mentem az Apácákra. Amikor ezt 1992-ben a Madách bemutatta, döbbenetesen ízléstelen fércműnek találtam, de ma már nyilván nem annyira kirívó. Meg hát ugyan mi ne állna jól egy lelkes, harapós végzős társaságnak? Mivel darabtemetés folyt éppen, zömmel azt gyakorolták tegnap a lányok, hogyan lehet röhögés nélkül (vagy röhögve) játszani. Egy félidő mindenesetre elég volt nekem, úgyhogy szünetben elmentem a Nemzetibe, családegyesítés céljából, mivel a fiúk ott nézték A Mester és Margaritát. Feltételeztem, hogy a második részben már talán nekem is jut ülőhely, és úgy is lett. (Nemcsak nézők mentek el szünetben, hanem színészek is, jó néhányan, ill. rossz néhányan. Úgy vélem, a viszonylag jól fizetett nemzetisek munkaköri leírásában benne lehetne a tapsnál való megjelenés.) A második részben ott terpeszkedett a színen egy hatalmas moszkvai metrótérkép, ami engem jól lekötött egy fél estére. Számos állomás nevéről eszembe jutott ez meg az. Én a Proszpekt Vernadszkavánál laktam. Az Unyiverszityéthez jártam suliba. A Cserjomuskinál volt a piac. Halmai Katiékat Medvegykovóra telepítették ki egy időben, Beljajevóra meg Domonics Péterhez és egyéb, érdekeltségi körbe tartozó fiúkhoz voltam járatos. És folytathatnám. Mindazonáltal az előadást is figyeltem közben, és jobbnak találtam a vártnál. (Sok rosszat hallottam róla.) Lehet, hogy Szász János nem gondolt sokat. Vagy eleget. (Esetleg semmit). Lehet, hogy üres a dolog. Mégis működik. Tartottam attól, hogy Szabó Márti majd elveszett lesz. De nem. Egyszóval nem volt örömtelen este. (És még az exnyíregyi Fejes Ágival is találkoztam. Szép vagy – mondtam neki. Nem hitte el. Jó, hát kicsit – vettem lejjebb, pedig nyilván azért mondtam, mert ránéztem, és ez jutott eszembe róla.)

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

      Tegnap kellemes lébecolás, ebéd egy járdateraszon a Ráday utcában.

      Amikor már létezett néhány hete ez a napló, elküldtem a linkjét úgy tíz pályatársamnak. Utána néhány levelet váltottam Csáki Judittal – barátian patronáló, elindító kollégám volt tizenöt-húsz éve –, aki nem értette, hogy miért írom ezt és kinek. Ezen akkor nem gondolkodtam. (Voltaképp azóta sem.) Tudat alatt úgy képzeltem, hogy majd csak az olvassa, aki ismer engem és szeret. Az meg egészen szűk köröcske. De most már látszik, hogy annál valamivel többen nyitnak rám. Meglepő tapasztalás, hogy míg az újságírói munkásságot érintő visszajelzés zéró vagy negatív – olvasói levelet az elmúlt húsz évben talán ha tucatot kaptam, csak olyat, amelyben vitatnak, kifogásolnak vagy szidalmaznak –, a naplónak nincs rossz visszhangja. (Pontosítás, kiegészítés, ellenvélemény jön néha, nagyon helyesen.) Nem akarom elkiabálni – biztos máris elkiabáltam! –, de a blogra eddig szinte csak olyanok reagáltak, akiknek tetszik. Valahogy aggódom is emiatt kicsit.

      Mai:

Sok évvel ezelőtti MTI-hír az újságból. Eltettük. A vége szállóige lett nálunk.

APRÓ ISMERETLEN BOLYGÓT FEDEZETT FEL EGY AMATŐR BRIT CSILLAGÁSZ. A 43 ÉVES GEORGE SALLIT KERTJÉNEK FÉSZERÉBEN FELÁLLÍTOTT TELESZKÓPJÁVAL PILLANTOTTA MEG AZ ÉGITESTET A FÖLDTŐL 645 MILLIÓ KILOMÉTERRE, MIKÖZBEN A VILÁGEGYETEMET PÁSZTÁZTA. SALLIT ONE LÉTEZÉSÉT A HARVARD EGYETEM ÉS A SMITHSONIAN INTÉZET SZAKÉRTŐI IS MEGERŐSÍTETTÉK. SALLIT A THE TIMES NAPILAPNAK ELMONDTA, HOGY 11 ÉVES KORA ÓTA BÁMULJA A CSILLAGOKAT, DE SOSEM GONDOLTA, HOGY VALAMI RENDKÍVÜLI TÖRTÉNHET VELE. A NEVÉT VISELŐ BOLYGÓT ELŐSZÖR KARCOLÁSNAK VÉLTE A TELESZKÓP LENCSÉJÉN. SALLIT KÖSZÖNETET MONDOTT FELESÉGÉNEK, AKI RENDSZERESEN TEÁT VISZ NEKI A FÉSZERBE CSILLAGÁSZKODÁS KÖZBEN. „AMIKOR ELMONDTAM NEKI, HOGY TALÁLTAM EGY ÚJ BOLYGÓT, AZT VÁLASZOLTA: HÁT EZ REMEK, KEDVESEM.”

vissza a lap tetejére

23. hétfő

      Az apósom halála óta eltelt közel három évben számos csatát nyertünk Verőcén, de a háborút mostanra végképp elveszítettük a gyomok ellen. Ez volt a tegnapi nap keserű felismerése. Frédike viszont nagyot strandolt. Kiskorában alig lehetett bevásárolni a Dunába, de azután igazi vízikutya lett. Különös atrocitás érte tegnap: egy kutya – vagy nagyon tájékozatlan, vagy kicsit homoerotikus – kétszer is megpróbálta őt magáévá tenni a folyóparton. Zavartan pislogtunk.

      Más. Miután TGM exkuzálta magát a roma fiú leszúrása utáni markáns antifasiszta fellépéséért, szeretnék megjegyezni valamit. A „magát romának valló” kitétel nem feltétlenül azt jelenti, hogy a tettes roma. (Hogy rasszista-e vagy sem, ahhoz pedig végképp nincs köze.) Éppenséggel lehet ez egy ügyes ügyvéd zseniális ötlete is arra vonatkozóan, hogy az aljas indokból minősítést az enyhébb megítélésű hirtelen felindulásra változtassa. (Most látom a hírportálon, lehet ez még jogos önvédelem is.) Ez a história megint úgy rossz, ahogy van, bárhonnan nézzük; a tények, a feltételezések, az interpretálások vagy a politikai-társadalmi következmények felől.

      Most visszamegyek a kaptafához.

vissza a lap tetejére

24. kedd

      Interjúztam tegnap valakivel, akinek a saját legnagyobb meglepetésére egy színház egyik új vezetőjeként forog most a neve, bár abban egyáltalán nem biztos, hogy valóban szerződni fog oda. Úgy történt, ahogy szokott: kérték beírhatni a nevét a pályázatba, és ő az esélytelenség biztos tudatában beleegyezett. A beadás előtt húszperces találkozás keretében megismerkedett ugyan az igazgatóaspiránssal, de a terveiről, elképzeléseiről semmit nem tud.

      Délután tisztújító ülésezett a Színikritikusok Céhe. (Ez in memoriam túra mindig. Amikor évente kétszer a Rátkai Klubba megyek, ránézek a Bajza utcai óvodámra, a Gorkij fasori általános iskolámra, plusz a Benczúr utcában a Gonkoff Annáék házára. Egykori osztálytársam – Svájcban él –, egyszer nála voltam a téli szünetben – nem Svájcban persze, hanem a Benczúr utcában –, vittem a vadiúj, karácsonyra kapott műbőr táskámat is, rátettem a radiátorra, mire hazaindultam, épp lefolyt a földre.) Egy zsák bolhával sem könnyű elboldogulni, ám huszonöt kritikussal kicsit nehezebb. Talán a véleménykifejtés szakmai ártalma, de nagyon tudjuk ragozni a dolgokat, és szinte semmiben nem értünk egyet. Több óra után úgy festett, teljesen eredménytelenek leszünk, az elnökjelöltek visszaléptek, ott maradunk vezetőség nélkül. Miközben lehetett tudni, hogy évek beletelhetnek, míg sikerül még egyszer összeszedni ennyi kollégát egy délutánra. Végül talán a kimerültségnek is köszönhetően, elpilledtünk, és gyorsan megejtettük a szavazást. Szűcs Kati lett újra az elnök. A kéttagú elnökségbe bekerült Urbán Balázs és – hm – én.

      Mai:

A DOLGOK NEMAKARÁSA MINDIG KEMÉNY ÉS REMÉNYTELEN ERŐPRÓBÁNAK BIZONYUL. Nádas Péter: Évkönyv.

vissza a lap tetejére

25. szerda

      Reggel hétkor már a számítógépnél ültem, aztán még este hétkor is. Sok mindent elvégeztem, és sok van még hátra. Tegnap volt a kétségbeesés napja. Megjelent lelki szemeim előtt az a tengernyi fehér felület – naponta nyolc újságoldal –, amit tele kell majd szórnunk betűkkel Kisvárdán. Két munkatársat hívhattam (Lajos Sándor és Papp Tímea), és remélhetőleg írnak nekünk az arra járó kritikusok is. Gondolom, minden szerkesztő rémálma a Nagy, Üres Újságoldal, amelyre nem jutott semmi. Most próbálok tartalékot képezni, lukra dolgozni. Például régi színikritikákat gyűjtök a háromkötetes A magyar színikritika kezdetei 1790-1837-ből, részleteket szemezgetek ki a megfelelő városokban (Temesvár, Kolozsvár, Szabadka és így tovább) megjelent egykori újságcikkekből. Lehet, hogy ezeket csak én találom jópofának, de az már akkor is egy darab olvasó, aki érdeklődéssel és élvezettel bogarássza majd a lapban.

      Mai:

AZ OLLYAN SZINÉSZEKNEK, KIK RENDELTETÉSÖK CZÉLJÁNAK NÉMILEG SE TUDNAK MEGFELELNI, KÜLÖN TÉVELYGŐ CSOPORTOT ALKOTNI NEM KELLENE, MERT EGY-KÉT DERÉKNEK MINDEN FESZITETT SZORGALMA SEM FEDEZTETI-EL A’ TÖBBIEKNEK GYAKORI BOTLÁSAIT.

      Mondhatni: nem bánt keztyűs kézzel a játzókkal az ismeretlen nagyváradi criticus 1833-ból. (Nem csupa leprázást szerkesztek be persze, zömmel inkább dicsérő véleményeket válogatok öszve.)

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

      Megjegyzem, a határon túli magyar dramaturgoknak épp úgy nem erőssége a határidőtartás, mint a határon inneni magyar újságíróknak.

      A rézbőrűsítési kampány jegyében a héten már háromszor is eltöltöttem félórát az erkélyen a napon. Féleredmény: piros vagyok, mint a pacsi.

      Májusi törmelékek:

      Értetlenül: ebben az országban élnek majdnem tízmillióan, és közülük csaknem minden negyedik lakos nézi a televízióban a Győzike nevű ember életét.

      Erősen meglepetten: végigolvastam a hvg.hu-n az 1956-89 közötti állambiztonsági tisztek listáját, hát rajta van a már említett, volt valakim! Mégpedig ezredesi rangban. Látom ott az egykori főnöke nevét is, őt alezredesnek mondják 1989-ből. Akkor ez az én volt valakim biztos valami hőstettet követett el, mint Malacka a Micimackóban. Ámbár nyilván másfélét. (De lehet, hogy hasonlót. Malacka ugyanis mentésileg bemászott a levélszekrénybe, ha jól emlékszem.)

      Csöppet nosztalgikusan: a Múzeum körúti lakásomban a vécé fenti kis ablaka a Gellért-hegyre nézett. Ha égett bent a villany, a pici fénypontot látni lehetett a Citadelláról. Ezt több ízben ellenőriztem. Szerettem a (hamis) tudatot, hogy kilométerekre kivilágítok a világűrbe.

vissza a lap tetejére

27. péntek

      Volt egyszer egy csapat – sajtóbemutató a Madáchban. Kellemes Webber-zene. Bródy-szöveg közhelyekből, idézetekből és politikai lózungokból összeköltve. (Ráadásul meglepően trágár. Tudom, hogy ez az élet, de műfajánál fogva a musical oly kevéssé emlékeztet az életre, hát miért pont ebben kell hasonlítania?) Van a darabban temetés, esküvő, gyilkosság, szerelem, árulás, foci, börtön, bosszú. Remélem, turistaúton egyetlen protestáns ír sem nézi majd meg, mert esetleg megbántódna, hogy símaszkos újfasiszta terroristának ábrázolják. (Őt. Őket.) Egy focicsapatról van szó, ámbár tizenegy sportolót nem lehet egy darab hősévé tenni, legfeljebb tévésorozatévá. (A 3:1 a szerelem javára című operettben vízilabdacsapat játszik, azok kevesebben vannak, de még ők is túl sokan.)

      Voltaképp nincs szerencsénk, hogy pont Szirtes Tamás lett a musicalszakos rendezőnk, akinek nem kifejezetten gazdag a vizuális fantáziája. Ez az előadás egy, azaz egy darab látványos képet tartalmaz. (Panni szerint azt is egy klipből koppintották.) A szereplők nagyon rendesen dolgoznak, de elég kevés figyelemreméltót produkálnak. Gallusz Nikolett legalább egy hang. Mahó Andrea pedig nem csupán bájos és törékeny, de szinte megható lírája van. A koreográfia (Tihanyi Ákos) nagyon méltányolható még. A focizás eltáncolása már-már zseniális. Itt hívnám fel azonban a figyelmet egy súlyos tévedésre. Miután a bajnoki döntőn a bíró a strófa végén azt énekli: „közveteeett szabadrúúúúgáááás”, a némiképp majmoid mozgású, képességes Miller Zoltán odamegy, és rögtön berúgja a győztes gólt. Hát senki nem óvja meg, hogy ez így ebben a formában szabálytalan?!

      Mai:

Egy Bródy-bölcsesség a darabból:

AZ ÉLET NEM BŰN ÉS BÜNTETÉS

vissza a lap tetejére

28. szombat

      Lili bárónő az Operett Raktárszínházában – ilyeneket bíz ránk a Súgó pontozásilag. Ez a kiszorult klasszikus operett tipikus és valahol szomorú esete. Mert teljességgel műfajidegen az, hogy kietlen kis raktárban ülünk, egy szál zongorista a zenekar, színpadtechnika semmi, és másfél méterről jól látjuk, hogy csúnya arcbőrű bonviván és csúnya arcbőrű primadonna találnak egymásra, s amikor a közönség ütemesen beletapsol a táncszámba, akkor az a taps bátortalanul elhal, mert annyira hülyén kongadozik a hangja ebben a térben. Mindennek ellenére az előadás működik és sikeres, egyrészt mert elég jól meg van csinálva, másrészt mert azt bizonyítja, hogy van humán erőforrás. Megbízhatóak az „öregek”: Mednyánszky Ági és Lehoczky Zsuzsa. Utóbbit már gyerekkoromban is nagyon bírtam, mert sosem az olvadozó-omladozó szőkéket szerettem, hanem az életteli barnákat. És Jantyik Csaba, aki nemhiába volt majd’ húsz évig vidéki színész – megtanulta a szakmát Debrecenben. Ügyesek a fiatalok is (Lukács Anita, Szendy Szilvi, Kerényi Miklós Máté), Dolhai Attilát pedig kifejezetten illúziókeltőnek találtam. (Hosszan gondolkoztam, kire emlékeztet, végül arra jutottam, a fiatal Ruboldot idézi a tekintetével.) Volt egy átütő pillanata, amikor gróf létére beállt komornyiknak parvenüékhez, és a mitugrász Frédi odadobta neki a bőröndjét. Azonnal és villámgyorsan visszadobta, és közben veszélyes alabárdok álltak ki a szeméből.

      Szóval azon kívül, hogy az előadás rendben lévő, van valami méltóságteljesen szép abban, hogy több nemzedéknyi szakavatott ember operettet ad ott a raktárban 80-90 lelkes, idős, gyermeklelkű, szakavatott nézőnek.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

      Felelős szerkesztőként máris korlátoznak a gátjaim és gátolnak a korlátjaim. Annál sokkal szemérmesebb vagyok, hogy képes lennék naponta rátelefonálni a különböző határon túli színházakra, hogy ugyan küldjék már az évadbeszámolót, amit korábbra ígértek. Nyilván lehetnék erőszakos, tán még csúnyán beszélnem is kellene velük. (A Szovjetunió volt olyan, hogy ha az ember bármi apróságot el akart intézni, mindenesetre ordítozni kellett.) Ettől én ódzkodom. Meg is van az eredmény: tizenöt anyagból öt hiányzik, és alig egy-két nap múlva indul a fesztivál meg az újság. (Mondtam már, hogy Gazsó György is zsűritag lesz? Tisztára nyíregyházi különszám.)

      Az e heti újság láttán konstatáltam, hogy újul megfelé a Jövő 7 magazin. Apróbb méretű betűk, kisebb felületre benyomott szöveg, nem is aláírás van már, hanem képaláírás, hogy szöveg: X, fotók: Z. Lassan már tényleg csak lapozgatni lehet és nézegetni a képeket. (Az aktuális anyagomnak meg csekély értelmű az utolsó mondata. Lehagyták a felét.)

      Mai:

A JOG PONTATLAN ESZKÖZ, EZÉRT VAN SZÜKSÉG JOGÁSZOKRA. (Lawrence Norfolk: A Lempričre-lexikon.)

vissza a lap tetejére

30. hétfő

      Délelőtt a Stúdió K-ban néztem a Kelekótya Jonathánt. Formás darab formás előadása. Bírom Tamási Zoltán hangját. Majdnem pont olyan, mint amikor Kern András a más hangján beszél. Személyekre lebontva Nyakó Juli volt még különösen kedvemre való, amint nagy vehemenciával játszotta a negatív póluson III. Hamrágicsát, minden vasmolyok anyacárját. (Szenvedélyes blogolvasóid vannak – mondta nekem ott Fodor Tamás, én pedig a szokott izé… ecet modorban reagáltam meglepetésemben.)

      Délután elsétáltunk a Petőfi Irodalmi Múzeumba a József Attila összes fényképe kiállításra, és megállapítottam, hogy ez az ember a száját takargatta a nagy bajuszával. Nyilván mert akkor még nem volt sikkes a hurkaszáj, azt csak Angelina Jolie hozta divatba hetven évvel később. Utána a Múzeum körúton grasszáltunk, mert Máté azt mondta, állítólag valahol ott van kitéve a tablójuk. És tényleg. Hogy hol? Hát abban a házban, ahol laktunk. (Lásd: febr.12.) De szinte méterre az ablakunk alatt, csak hét emelettel lejjebb. Ez igazán kedves egybeesés. Arra gondoltunk, a legközelebbi csatlakozása Máténak talán akkor lesz ide, amikor felállítják majd a szobrát szemben a Múzeum-kertben.

      Este bevonultam a kánikulából az RS9 hideg pincéjébe a hangjáték jellegű Mirad, avagy egy fiú Boszniából című produkcióra. Tizenöten ültünk a nézőtéren, nem tudom, a többiek mit csináltak, én imádkoztam, hogy meg ne fázzam.

vissza a lap tetejére

31. kedd

      Kovács Dezső kolléga kiadója megjelentette Egressy Zoltán drámakötetét, ennek kapcsán Dezső megkért egy interjúra a szerzővel a Jövő 7-nek. Tájékoztatásul rögtön mondtam neki, hogy nem nagyon méltányolom Egressy darabjait, ám ez egy interjúnál végül is indifferens, úgyhogy vállaltam és megcsináltam. A találkozáskor említette Egressy, hogy ő egy kekec. De azt azért nem vártam, hogy egyeztetés címén fél órán át diktál nekem a telefonba egy új verziót. Nem mintha ez jobb vagy rosszabb vagy érdemben más lenne, mint amit megírtam a cikkben, mindenesetre az összes mondatot felforgatta. (Nem is értem… hiszen maga is újságíró volt és interjúkat készített évekig.) Úgyhogy a végén avval búcsúztam tőle, hogy ha a legközelebbi köteténél megint interjúra leszek kérve, fogom javasolni, hogy adjon inkább nyilatkozatot az Országos Sajtószolgálatnak, az az adekvát műfaj. (Hosszabb távon az a nem szerencsés ebben, hogy ha egyszer majd kritikát írok valamelyik Egressy-darab előadásáról, ki fog derülni kedvezőtlen véleményem a műveiről, ő meg esetleg azt hiszi, hogy megsértődtem rá. De hát… ez legyen a legnagyobb baja mindkettőnknek.)

      Mai:

Trigorin: MÁR RÉGEN ÉSZREVETTEM, HOGY AZ EMBEREK JÓVAL TERMÉSZETESEBBEN VISELKEDNEK, AMIKOR MEGJÁTSSZÁK MAGUKAT.

Az Orosz népi posta című mai orosz drámák kötetben szerepel Borisz Akunyin Sirály című darabja. Csehov Sirályának negyedik felvonásán alapul, avval kezdődik. Folytatásként Dorn doktor nyomozni kezd, kideríti, hogy Kosztya Trepljovot megölték. Végigvizslatja az összes szereplőt, több verzióban megismerjük a gyilkost. Igen szellemes darab. Ínyenceknek.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra