Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2006. május:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

Napló:

1. hétfő

Papp András és Térey János 1956. október 30-án játszódó Kazamaták című darabja bátor és nagyigényű drámaírói tett. Ami a Katona József Színház tegnap esti bemutatóján lett belőle, azt heroikus groteszknek nevezném. El tudom képzelni, hogy sok különböző érzékenységet sérthet a dolog, így aztán nem lepne meg, ha viharos lenne majd a produkció fogadtatása.

Ami az én személyes fogadtatásomat illeti, hát az biztos, hogy nem vagyok jó közönség egy 1956-os műhöz. Idegenkedve nézem, ha hősök vannak az egyik oldalon, vagy a másikon, vagy ha mindkettőn, pláne mert a Köztársaság téri pártház ostroma aztán igazán nem tett naggyá senkit – talán ez volt a legdicstelenebb eseménye az egész történetnek. (És sajnos óhatatlanul eszembe jutott közben Szabó István, aki nyilatkozata szerint azért lett ügynök, hogy evvel megmentse amaz osztálytársát, akinek az volt a forradalmi tette, hogy részt vett a Köztársaság téri tébolyban.) Nos, ez a színdarab nem növeszt meg senkit. (Sőt.) Keveredik benne dokumentarista hűség, forszírozott költőiség, kicsit sem gyengéd irónia és valami máig tartó párhuzamvonás. Bár ez utóbbit szerintem nem jól szolgálja az aktuális tévéreklámszövegek poénos hasznosítása.

Gothár Péter rendezői profizmusa és a csaknem teljes társulat tisztes hozzájárulása szakmailag megkérdőjelezhetetlenné teszi a teljesítményt. Ha kiről-kiről mondanom kellene valamit, annyit jegyeznék meg, hogy Vajdai Vilmos gyönyörűen őszül.

vissza a lap tetejére

2. kedd

Hozom az ÉS-ből ezt a cikket a választásokról, mert benne van számos olyan, fontos mozzanat, amit magam is észrevételeztem, csak nem tudnám ilyen szépen, okosan rendszerbe foglalni.

Kiolvastam a Radnóti-monográfiát, megrázó könyv. (Furcsa, hogy több dolgot is többször ismétel benne Ferencz Győző. Nem emlékezett, mi volt már? Vagy azt gondolta, az olvasó memóriája nem tart ki 750 oldalon át?) Mindig nagyrabecsüléssel és meghitt szeretettel viszonyultam Radnóti Miklóshoz, most meg pláne. De ha már kritikai életrajz, jelzem, az olyan eset kicsit zavar, amikor ír Radnóti egy tanulmányt egy antológiába, majd kritikát közöl a Magyar Hírlapban ugyanarról az antológiáról. Lehet, hogy az ilyesmin már egyedül én akadok fenn az egész világon?

Amikor a könyvben odáig értem, hogy 1941-ben Radnóti Miklós beleszeretett Beck Judit festőművészbe (aki Major Tamás felesége lett hamarosan), és egy évig tartó viszonyba bonyolódtak, ezt rossz néven vettem. Férfiak…! – mondtam magamban lebiggyesztett szájjal. Hanem aztán mindjárt az következett, hogy a művésznő – a Radnóti házaspár barátja – a költő 32. születésnapjára az önarcképét adta Radnótinak ajándékba. (Még jó, hogy nem az aktját!) Nők…! – mondtam magamban, túlbiggyesztve az előbbi biggyesztést.

Most olvastam el az ÉS-ben két, ellentétes kritikát a kötetről, és kicsit zavarba hozott Nyerges András méltánytalanul elmarasztaló bírálata, mert egyebek közt azt rója fel, amiről én is karattyoltam itt.

Mai. Idevág. A monográfia szerzője írta költői minőségében:

HA MOZDULOK ÓVATLAN, MÁST MUTAT –

AMÍG ITT, TÚL SOK VAGYOK S TÚL KEVÉS.

MEGNYÍLIK-E A NÉGYZETRÁCSOS BÖRTÖN,

HA SIKERÜL MAGAM KIKÜSZÖBÖLNÖM?

(Ferencz Győző: Fogalmunk sincsen)

vissza a lap tetejére

3. szerda

A bunda a Nemzeti Színházban. Az előző részek tartalmából: 1995-ben mutatta be a nyíregyházi színház Hauptmann darabját Csoma Judit főszereplésével. Verebes István igazgató a vajdasági Hernyák Györgyöt hívta meg rendezőnek, akinek megnézte egy produkcióját, tán csak videóról, de mégis meglátott ebben az emberben valamit. Ezt a valamit A bunda ugyan nem igazolta vissza – úgy emlékszem, áldatlan próbaidőszak volt, az előadás sem sikerült túl jól –, mégis azt gondolom utólag, immár több, Hernyák rendezte újvidéki előadás látta után, hogy Verebes alapjában véve nem tévedett. Aztán a színdarabot nyilván megtartotta magának mint olyasmit, amire nem kapott kielégítő választ, a Törőcsik Marival való munkába meg valósággal beleszeretett néhány évvel később, amikor Szolnokon Németh László Bodnárnéját csinálták együtt. Felteszem, így született meg a kedv és az ambíció ehhez a premierhez.  Nézhető előadás, a nyírfák törzse színében. Helyenként van némi „átkosos” stichje, amikor is az ember úgy érzi, most valami üzenve volt a sorok között politikáról/politikusról. Mertz Tibort emelném ki a rangos szereplőgárdából, akin jól látszott, hogy fontos neki ez a kis szerep, és szépen, alaposan, karakteresen megformálta. Törőcsik Mariról meg az jutott eszembe, hogy nagyon szívesen megnézném Máli néninek.

Színház után, másodika-ünnep lévén, koncepciótlanul elindultunk vacsorázni. De mindjárt itt a Semmelweis utcában megálltunk egy Papageno nevű kis étteremben, amely annyira új, hogy még az étlapja sem készült el. Egy lenyűgöző házigazda (pincér? tulajdonos?) rabul ejtett és pazar vacsorával vendégelt meg bennünket. Nem fogunk sajnos odaszokni, mert ahhoz túl drága hely, de jó szívvel tudom ajánlani.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

Azt akartam még megjegyezni a Kazamaták kapcsán, hogy úgy látom, mostanra lett meg Nagy Ervinnek az arca. Van olyan, hogy ehhez némi idő kell. Például Seress Zoltánnál is így volt, én legalábbis rajzolatlannak láttam őt a pályája elején. Mintha a szülei egy Hirtling Istvánt képzeltek volna el, de aztán közbejött valami. Harminc felé járt már Seress, mire a vonásai igazán markánssá váltak. Ezt konstatálom most Nagy Ervinnél is.

Ja, és találkoztam Novák Jánossal, aki említette, hogy a Macskák társasága bemutatójára igazított az inkriminált szövegrészen. Vagyis tündérbogár Szanitter Dávid most már kifogástalan újságírói magatartást tanúsít a színen :-D

Mesélték korábban nemzetis színészek, hogy Valló Péter házon belül kurzust visz, s ezt mennyire hasznosnak és élvezetesnek találják. Felteszem, ebből fejlődött ki az Andromaché tanulmány, amit tegnap láttam a Nemzeti Stúdiójában. Mármost az ilyen veretes verses klasszikus szöveg, mint Racine-é, komoly beszédtechnikai próba elé állítja a színészeket, s ezen a szereplők zöme el is bukott, úgyhogy innentől kezdve elég nehéz bármit is mondani. De lehet azért, mert menet közben mégiscsak kialakult egy-egy helyzet, figura, karakter, állapot. Bródy Norbertnek volt tartása, helyenként férfias ereje, svungja. Martinovics Dorinát mint Hermionét eleinte rosszul fogadtam, de aztán apránként meg-meghódított. És voltak még Pásztor Edina szépen aggódó pillantásai. Kicsit sajnáltam, hogy nem Marton Róbertet látom Pyrrhus szerepében.

Mai:

Radnóti után a költőbarát, Vas István visszaemlékezéseit olvasom, Azután címmel. Az első oldalon fényképről szivarozik az idős, kopasz, ősz szerző. Azután bekezd. Mire a tizedik oldalhoz értem, már mindent, de mindent tudtam az ifjú Vas István onanizálási szokásairól. Majd inkább a mű második kötetéből idézek :-) 

vissza a lap tetejére

5. péntek

Ezek most olyan napok, hogy vannak különböző szelek, fellibbentik a szőnyeget, amely alatt gondosan besöpört, múlt századi mulasztások, vétkek lapulnak. Nem lettek elfelejtve, vékonyka a szőnyeg, kidudorodtak olykor. Régi tisztázatlanságok nyomán homályos rosszérzések, bizonytalan lelkiismeret-furdalások közepette szoktak emlékeztetni, milyen reménytelen vállalkozás, ha az ember különbnek szeretné képzelni magát a többieknél.

Örömöm is van: a www.antikva.hu beajánlott akciósan egy Moličre Összest franciául. Tegnap mentem el oda. Egyetlen nagy, rozsdásvörös, kopott, de ép kötet, szépen megsárgult lapokkal. Paris, MDCCCXXXV. Minden egyes mű után odanyomtatták a lap aljára, hogy ennek és ennek a színdarabnak a vége. Az utolsó lapon bő fél oldalnyi tartalomjegyzék, és annak az aljára is odaírták: FIN DE LA TABLE. Csuda egy könyv. Milyen kezekben foroghatott? Kézen fogtam és hazavezettem. Kilencezer forint volt. Ahhoz képest, hogy milyen gyönyörűség, nem drága.

Nézem ezt az Aegon-díjat az újságban. Nyilván nem sűrűn van a magyar irodalomnak olyan éve, amikor két ekkora regény is megjelenik, mint tavaly a Fogság és a Párhuzamos történetek. Örülök, hogy Spiró kapta ezt a díjat. (Valamiért tavaly fel kellett hívnom őt telefonon, megragadtam az alkalmat és gratuláltam a könyvhöz. Mondtam, az egész családomnak nagyon tetszett. Mire azt kérdezte: És magának?)

vissza a lap tetejére

6. szombat

Annamari tegnap elballagott egy tüdőgyulladás kíséretében. (A szőrös ember a jobbján nem Tüdő Gyuszi, hanem a kedves, segítőkész osztályfőnöke.) Így is fog érettségizni hétfőtől, bár most gyorsított eljárásban gyógyul. Bízunk benne. Kemény lány.

Álláspontom szerint ballagáson a kislányos apukáknak rózsaszín csíkos nyakkendőt kell viselniük.

Hazafelé jövet elhajtottunk egy AUTÓSZŰRŐ BOLT mellett. Kérdeztem kedves férjemet, mi az az autószűrő, azt mondta, ugyanolyan, mint a tésztaszűrő, csak sokkal nagyobbak a lyukak rajta.

Mai:

ÚJ SZENT SZÖVETSÉGET KÖTNEK A HIÉNÁK, / KESELYŰK, HOLLÓK, ORDASOK, / DE ÉN ÚGY MEGYEK AZ ŐSZ ARANY KÖDÉN ÁT, / HOGY ÚJSÁGOT SEM OLVASOK. – írta Vas István 1939-ben, a Molotov-Ribbentrop paktum után. 

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

Szóval luxushotel lett a New York palotából. Koptattam ezeket a belső folyosókat, mivel itt működött a Film Színház Muzsika szerkesztősége. Úgy emlékszem, az első emeleten székeltünk, és fölöttünk az Új Tükör volt található, ahová meg külsőztem. (Ha tévedek, és pont fordítva helyezkedtünk el, akkor Koncz Zsuzsa majd kiigazít, remélem, egyben kérem :-)  Ez a volt munkahelyem még mindig jobban járt, mint  a másik, a sajtóház, amit lebontottak. (Ugyan megőrizték-e valamilyen formában a műemlék-műtárgyszerű Szűr Szabó-karikatúrát az Esti Hírlap kultúrrovat szobájának falán? Arra nézett az íróasztalom.) A harmadik munkahelyem, a hajdani Népszava-ház sem esett messze a másik kettőtől, úgyhogy én mindig a Blaha Lujza tér szűk körzetébe jártam dolgozni.

Elmentem tegnap este a Tűzraktárba. Odabotorkáltam egy szemetes utcán át, amelynek gyakorlatilag nincs is közvilágítása. Mondták a telefonban, legyek ott ľ 9-re. Ott voltam, megvettem a jegyemet, azután negyedórát tébláboltam ezen a rémisztő helyen, majd mintegy véletlenül meghallottam, hogy technikai ok miatt elmarad az előadás. (Vajon miféle technikai ok támadhat fel háromnegyed kilenc és kilenc között?) A pénztároslány egy pillanatig vonakodott visszaadni az 1800 forintomat: Nem tiszteletjegy volt ez? – kérdezte gyanakvóan, de aztán nagyobb anyagi veszteség nélkül hazamehettem. Ez volt a szombat estém. Nem lesz könnyű elszánnom magamat, hogy még egyszer megkíséreljem ott a Netuddmit. (A Macbeth legendásan baljós mű, a bemutatását, játszását tragédiák, balesetek kísérik a fáma szerint, ezért a színháziak nem is szeretik kimondani a címét. Hát ezúttal nekem sem volt szerencsém a nevezetes megnevezhetetlen drámával.)

vissza a lap tetejére

8. hétfő

Nagyon elmaradott a magyar színház. Én legalábbis csak elmaradott előadásról tudok beszámolni a hétvégéről. Már majdnem elindultunk Székesfehérvárra tegnap, amikor ihletből még ránéztem az internetre, és megtaláltam, hogy elmarad a Jégszirom előadása. Úgyhogy ezt legalább odamenés nélkül nem láttam.

Mai:

HA TUDTA VOLNA, MI VÁR RÁ, AKKOR BIZTOSAN NEM SIETETT VOLNA ANNYIRA, ÁM EZZEL MINDANNYIAN ÍGY VAGYUNK, HOGY NEM TUDJUK.  (Nádas Péter: Évkönyv)

vissza a lap tetejére

9. kedd

Annamari tehát emelt szintű érettségi dolgozatot írt tegnap magyarból. Azt mondja, könnyebb volt a vártnál, és hogy a kosztolányis-műfordításos témán kívül minden jól ment. Neki ma matek, nekem Édes Anna Debrecenben. Továbbá csúcsra kell járatnom az angolt, mert a héten tanfolyamzáró dolgozatot írunk. Más most nem is jut eszembe. Pardon, ma különösen érdektelen vagyok.

Mégis eszembe jutott valami. Nemrégiben megnéztem a marosvásárhelyiek Barabás Olga rendezte Szecsuániját. (Csak nem dokumentáltam itt.) Életemben először láttam olyat, hogy egy színésznőnek – B. Fülöp Erzsébet az –, nem Sui Tát kellett figurálisan megcsinálnia, aprólékosan kiókumlálnia, hanem Sen Tét. Annyira a nagybácsi hangja volt a sajátja az unokahúgé helyett. Nagyon bírtam a nőt.

vissza a lap tetejére

10. szerda

Alapjában véve bonyolult ügy az Édes Anna színrevitele. Ha a színházban azt mutatják be nekünk a történetből (amit a regényben Moviszter mond), hogy Annával ridegen, szeretetlenül, embertelenül bántak a gazdái, akkor ezt nehéz órákon át nézni. Ha viszont Vizyék normálisak és átlagosan korrektek – ez voltaképp nemigen tagadható el tőlük –, akkor nem fogjuk megtudni, hogy Anna miért mészárolja le őket. A Soós Péter rendezte debreceni produkció ez a „nem tudjuk meg” kategória. Lehet így. Az este tárgya az ember mint nagy talány.  Nekem már az is tetszett, hogy a nézőtéri gyülekező közben korabeli filmeket vetítettek a díszletekre: ugrándozó gyerekek a Balatonnál és hasonlók. Ügyes az adaptáció (Thuróczy Katalin), tiszta, egyszerű, hatásos az előadás. Sallai Nóra személyében van egy riadt tekintetű, fénylő fülű barna lány, aki jól tud hallgatni és szeppenten nézni. Csöppecskét emlékeztet a fiatal Tóth Ildikóra. Meg az jutott eszembe a láttán, hogy Verebes Lindának jól állna ez a szerep. Vizyné Majzik Edit, akiben én valahogy ma is egy Édes Annát látok, hipotetikusan, a múltból. Az előadás egyénként már az új direkcióé, amennyiben Patikárius Jancsit Vidnyánszky beregszászi színésze, Kristán Attila játssza.

Mai:

CSAK OTT MENNEK A DOLGOK JÓL, AHOL A SZABÓ, A VENDÉGLŐS, A CUKRÁSZ MIND MEG VAN GYŐZŐDVE ARRÓL, HOGY AZ Ő MESTERSÉGÉTŐL S ÜZLETÉTŐL FÜGG AZ ÁLLAM BOLDOGSÁGA. Ez a Széchenyi-idézet szerepel a debreceni Kismandula cukrászda étlapján. Nagyon finomak a tortáik, a somlói galuska piskótái valósággal fuldokolnak a csokitengerben, és a pincérlány mondása szerint nem szokás a borravaló.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

A matekkal csak annyi dolgunk volt: biztonságosan letenni középszinten, és ez Annamari szerint sikerült is. A tegnapi emelt szintű történelmet ítélte nehezebbnek a vártnál, de valamelyest azért boldogult. A tavalyi felvételi ponthatárok ismeretében meglepő, hogy végül is kevesen vállalkoztak az emelt szintű érettségikre. Tantárgyanként 90 ezer körülien vannak a közepezők és csak 6 ezer körül az emeltesek. Ez nekünk előnyös, remélem. (Annamarinak már akkor van 21 pontja a két emeltből és a nyelvvizsgából, amikor osztályzatokról még szó sincs.)

Van nekem egy erős, tapasztalati alapú húzódozásom a huszadik századi neoklasszikus amerikai drámairodalomtól, de speciel Miller Pillantás a hídrólját kivételként tartom számon. Ez ma is élő, lélegző, létező drámaként tud viselkedni. Hogy nagyszerű színészi lehetőségeket kínál, magam is igazolhatom, mert volt dolgom olyan Pillantással, amelynek Alfieri volt a legjobbja (a Vígben, Lukács Sándor), meg olyannal is, amelyiknek Marco (Balikó Tamás Pécsen). Eddie Carbonés magánversenyemben Karczag Ferenc áll az élen. (Persze nem láthattam Pécsi Sándort, de nem is igen tudom elképzelni. Apókás színészként emlékszem rá, Carbone meg igen férfias szerep.) Na, lassan semmi helyem nem marad, de azt akartam mesélni, hogy Pillantást láttam tegnap Győrben, Szűcs Gábor rendezésében, tisztes, rendes, működő előadásban. Carbone Gáti Oszkár, aki eléggé kifogástalan a feladathoz. Catherine Parti Nóra, akinek inkább csak a hangját szeretem, de színészileg szépen fejlődik. Beatrice meg Töreky Zsuzsa, aki szívszorítóan asszonyi, egyben benne rejlik a Catherine ellentétes tudásanyaga is, hiszen játszotta valaha azt a szerepet is.

Mai:

Van a darabnak ez az utolsó, tök hülye mondata Alfieritől: EMLÉKÉT /mármint Eddie Carbonéét/ NÉMI… NYUGTALANSÁGGAL GYÁSZOLOM.  (Valakinek az emlékét nem gyászolni szoktuk, hanem megőrizni.) Hálás vagyok, hogy a győriek kihúzták.

vissza a lap tetejére

12. péntek

Akkor tehát tegnap meg a Vidám Színpadon a Vidám kísértet, Szervét Tibor rendezésében, hogy el ne felejtsük. Nincs határozott panaszom. Básti Juli kiragyog, látszik rajta, hogy kreatívan és ambiciózusan állt neki ennek a Madame Arcati nőszemélynek.

Mindazonáltal nehéz este volt. Egy fogyatékos kamaszokból álló csoport mellé kerültem, és látva őket, présben volt a szívem egész idő alatt. Ült egy cérnavékony, mozgáskorlátozott kislány a sorom szélén, időnként rohamszerű légzési nehézségei támadtak, olyankor percekig halálra váltan hallgattuk – tán még a színészek is – a köhögő fuldoklását. És ahol emberek vannak, ott mindig akad olyan is, aki megjegyzést tesz, félhangosan megkérdezi: Ezeket minek hozzák színházba?, és aztán nem vesz tudomást a megsemmisítő pillantásomról. Nehéz este volt, mondom. Amikor hazaértem, kedves férjem karjaiban elbőgtem, hogy ha nekem a sors ezt adta volna – tulajdonképpen kis híja volt –, bukott anya lennék, de ő teljes meggyőződéssel állította, hogy ellenkezőleg. Nem tudom. Elég kevés igazán biztató dolgot hiszek magamról. Például nem tartom valószínűnek, hogy válságos helyzetben hősként viselkednék, mondjuk megmentenék valakit az életem árán, vagy ellenállnék kínzásnak, vallatásnak, esetleg hogy koncentrációs táborban túlélném az első hetet, vagy hogy egy lakatlan szigeten bármilyen praktikus találmány, hasznavehető dolog kitelne tőlem. Bár azt nem tudom, mindez most hogy jön ide, de ilyen kérdéseket feltettem már magamnak, és egyikre sem kaptam megnyugtató választ. 

vissza a lap tetejére

13. szombat

Végigolvastam az OM honlapján az emelt szintű magyar és történelem érettségi feladatsorokat. Hááát… Belefogni sem lennék képes így kapásból, annyira letaglózott, hogy ennyi rengeteg mindent akarnának megtudni tőlem!

Az Operáról. Keveházi Gábor „monnyon le” levelét mulatságosnak találtam, de ettől még tény, hogy ha Hegyi Árpád Jutocsa mellett szinte senki nem tartott ki, akivel az igazgatást elkezdte – még ha ez nem is minden esetben őt minősíti, hanem a ki nem tartókat –, akkor bukott direktor.

Befizettem a továbbmenetet az angoltanfolyamon, június 20-ig, Kisvárdáig még épp belefér egy kurzus, bár tudom, hogy lesz néhány hiányzásom. (Eddig nem volt.) Ha figyelembe vesszük, hogy a mostani tanár – kedves fiatal fiú – az eddigi legszigorúbb, és hogy az épp véget ért tanfolyami időszakban nem volt akadálymentes az életem, akkor nem is olyan rossz eredmény az a 82 pontos „jól megfelelt”, amit a záró írásbelin és szóbelin összehoztam. A dolgozatban egyebek közt kellett fogalmazni egy love storyt. Volt abban egy közbevetésem (The boy was nice, tall, blond – he’d had a haircut before – and they fell in love at first sight), amitől a tanár odáig volt. Egy Danielle Steel! – kiáltotta lelkesen. Rögtön lehervadtam. Mondta volna legalább: Egy Jane Austen! :-)

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

Eltelt bő fél év Az üvegcipő premierje óta, gondoltam, itt az idő újranéznem, kedves férjemnek pedig megmutatni Hámori Gabi Irmáját, elmentünk tehát tegnap. Két markáns másságot érzékeltem az alapélményhez képest. Az egyik az, hogy Hámori Gabi iramából jelentősen vissza lett véve. Nem annyira vehemens és eksztatikus, mint amikor először láttam. (Mintha takarítani is jóval később kezdene, s ez másféle hatást kelt: az ő házi munkájára gyülekeztünk a nézőtéren, most meg csak akkor fog hozzá, amikor már bent ülünk. Ettől az emberek elhallgatnak rögtön, és hosszan némán figyelik a felmosást, abban a hiszemben, hogy a következő pillanatban igazán elkezdődik az előadás.) A másik változás – ez kedves változás szerintem –, hogy Irma még inkább családtag lett Siposnál és Adélnál. Úgy kezelik őt mindketten. (Gondolkodtam közben, mi bajom Gálffi Siposával, azon túl, amit már itt meg itt megírtam. Talán az, hogy Gálffi Siposa nem látszik akarni semmit. Pedig ez Siposra nézve nem igaz, mert ő akar valamit: nyugalmat és békénhagyást.)

Bertók Lajossal találkoztam ott, aki jelenleg Die Hardot próbál az Asbóth utcában. Kérdeztem, hogyan csinálnak abban a zugban akciófilmet, mire elismerő szavakat ejtett Galambos Attila rendezőről, valamint mondta, hogy rengeteg verekedés lesz, minek következtében máris tele van sebekkel-sérülésekkel. Mindenesetre megviseltnek látszott.

Mai:

Azért sok fájó húzást ejtettek Az üvegcipőn az Örkény Színházban. Például ez sem hangzik el, sajnálatomra:

SIPOS: SZERELEM NEM SZENVEDÉS.

ADÉL: HÁT MI A SZENVEDÉS?

SIPOS: SZENVEDÉS EGY OPERÁCIÓ, AHOL NEM ALTATJÁK EL AZ EMBERT. AZ SZENVEDÉS.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

Angolórára menet átbaktatok a Tanács Károly körúti zebrán, és minden alkalommal megállapítom, hogy nincs az a pirosra váltott lámpa, amin három-négy autós még át ne hajtana két sávban. De már nem is csodálkozom. Azt is megszokom lassan, hogy amikor az országúton egy hosszas, építkezéses 40-es sebességkorlátozásnál 60-70-nel megyek, akkor tűkön ülnek mögöttem a sofőrök, és sorban előznek meg 90-100-zal. Anarchisták lettek az autósok. Lehet ennek valami köze a szabadsághoz. Régen az emberek talán féltek kicsit a hatalomtól, s emiatt valamivel hajlamosabbak voltak betartani a szabályokat. Most meg nem. Evvel nem azt akarom mondani, hogy a (proletár)diktatúra jobb volt. Hanem azt, hogy nagyon nehezemre esik kivárni azt a néhány évtizedet, míg az emberek rájönnek, hogy a KRESZ történetesen nem az elnyomatás kedvéért lett kitalálva, hanem egyszerűen azért, hogy lehessen közlekedni.

vissza a lap tetejére

16. kedd

A bátyám 50 éves lett ma, amit elég meghökkentőnek tartok, hiszen nem is olyan sokkal idősebb nálam. Bár kisgyerekkorunkban több volt az a négy év differencia. (Bírom ezt a fényképet. Annyira rajta vannak a hatvanas évek!)

Mindenki volt kisgyerek, de ismerek olyan személyt, aki olykor sérelmezi, ha ez az ő vonatkozásában szóba kerül. Itt van például eme fotó, én imádom, de az illető határozottan visszautasított, amikor megpróbáltam rávenni, hogy tegye fel az iwiw-re.

Kedves férjemnek holnaptól három napig Szlovéniában, a Bled nevű városkában lesz dolga egy konferencián, és esze ágában sincs itthon hagyni engem. Lehet, hogy átnevezem édesdrága férjemnek.

Mai:

Molnár Ferenc Farsang című színművét olvasom. Életemben nem hallottam róla eddig, pedig ezt is a Vígszínház mutatta be, 1916-ban. Internetes antikvárban vettem, kicsi elegáns kötet, úri darab, estélyen játszódó. Mondja is az egyik szereplő:

MAGAM IS IFJÚ LÁBDÜHÖNCNEK ÉRZEM MAGAMAT, OLYAN HEJEHUJA-KEDVEMBEN VAGYOK.

vissza a lap tetejére

17. szerda

Elmentem tegnap délelőtt a József Attila Színházba. Merő félreértés volt, azt hittem, a sajtótájékoztató után fotós főpróba keretében el is játsszák az Aranycsapat című új musicaljüket, de csak egy kis részletet adtak elő belőle. Mindazonáltal Bodrogi Gyula Stopli bácsiként olyan helyesen járta a tvisztszerűséget, hogy lehet, megnézem majd a dolgot egyenes adásban.

Este Várnagy Laci kedvesen ijedt arccal fogadott az Asbóth utcában, hogy csak nem Egy őrült naplójára jöttem? Mert az elmarad. De nem, én A bogyósgyümölcskertész fia miatt zarándokoltam oda, amit meglepő módon nem láttam eddig, jóllehet Rátóti-kedvelőnek mondhatom magamat. (Lehetséges, hogy Háy János író nem vonzott eléggé.) Ült ott Rátóti Zoltán kék ingben, világoskék farmerban, beszélt, gitározott, énekelt, és gyengéden elénk tett egy múlt századi ifjúságot. Kedves este volt.

Hazafelé beléptem a Papagenóba asztalt foglalni, mert jövő héten tervezünk egy vacsorát a bátyámékkal és Szerényi Gáborral. Ők valaha együtt dolgoztak egy üzemi lap szerkesztőségében, innen ismerem és szeretem Szerényit bő harminc éve. Szóval bementem a Papagenóba, rám mosolygott a fiú, hogy tehát tetszett itt nekünk? Mondtam, mintegy húsz éve keressük az olyan helyeket, ahol az ember vendégnek érezheti magát, de inkább csak külföldön szoktunk találni. Mondta, ért engem, elmesélte, hogy ő meg torkig lett avval, hogy semmi nem számít, mindegy, hogy jó kaját ad-e vagy rosszat, hogy kedvesen teszi le vagy zordan, hogy ránéz-e egyáltalán a vendégre vagy sem. Ebből szabadult ki most ide. Hát Isten hozta.

Úgy döntöttem, avval, hogy csak könnyű nyári holmikat viszek magammal Szlovéniába, rákényszerítem az időjárást a rohamos javulásra.  

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

Kiskoromban úgy képzeltem el, hogy Magyarország határán széles piros sáv van, (mint a térképeken), és onnantól kezdve minden egészen más. És – a csíkot leszámítva – ez tényleg így is van. Ha az ember átautózik Ausztriába, az ottani első kis település annyival szebb, levegősebb, rendezettebb és jómódúbbnak látszó, mint az utolsó magyarországi, hogy az egyszerűen fájó.

         Itt vagyunk tehát Bledben, a konferencia színhelyén, egy tóparti hotelben, ahol a tetőre üvegfalú uszodát építettek, az olvasólámpában viszont rossz az égő. A tág terű földszinti hallban egy ember ragtime-ot zongorázik este, s ugyanitt a levegőből kapdoshatjuk össze az internetet a laptop számára. (De valahogy a szobánkban is fogtam belőle egy maroknyit.) A tó környéke olyan, hogy szinte látom lelki szemeimmel Bledet a Monarchia felkapott üdülőhelyeként: a sétányokat róvó (van ez a szó így?) napernyős hölgyeket, a szembejövő, kalapot emelő urakat. Még a szemétgyűjtők is békabeliek. (Ez a meglepő megoldás erősen foglalkoztat is bennünket.)

         Errefelé jószerével csak szállodák és éttermek vannak, Bled pici hely, hozzávetőleg verőcei méretű lakossággal (5400 fő), de a világ még kisebb. A reggelinél Király Zsolttal akadtam össze, aki gimnáziumi osztálytársam volt, azóta lett egy jól menő vállalata, és épp üzletet köt itt.

        Mai:

MILYEN MAGÁNYOSSÁ VÁLUNK, HA SZERETÜNK VALAKIT.  Nem mintha illene ez a mai napomhoz – vagy éppenséggel bármelyik másikhoz –, de Virginia Woolf Mrs.Dalloway-ét hoztam magammal olvasni, és ezt írja benne.

vissza a lap tetejére

19. péntek

Érdekes, hogy az amerikai nyugdíjas turistahölgyek messziről megismerszenek a frizurájukról és a fülbevalóikról. Nem mintha egyformák lennének, de ebben a két dologban a legigényesebbek. Alul aztán lehet rajtuk fröccsöntött műanyag szandál is.

A tévé 29. csatornáján egyenes közvetítés zajlik az uszodából. Ezen erősen meglepődtem, a személyiségi jogok szempontjából problémásnak is találom, de aztán rájöttem, hogy van előnye: ha látom, hogy sokan vizeznek a medencében, neki sem vágok a kétemeletes útnak.

Végigsétáltam tegnap a bledi térkép legvastagabb utcáján (Presser utca, körülbelül ez a neve), hát egy dűlőcske, zimmer feris közepes villákkal. Nincs itt olyan nagyon sok idegenforgalmi nevezetesség – ami mégis, arról majd beszámolok, ha holnap megnézzük, az egyik a vár a tó felett –, úgyhogy szép időben békésen eltespedhetek a parti padon, vagy horribile dictu, a szobánkban, az erkélyen. (Angolcuccot is hoztam, Szűcs Katinak is lógok egy cikkel.)

Este balra indultunk el a tó körül, és ezt tapasztaltuk. Nyilvánvalóan úgy történt, hogy a libegő rajtaütésszerűen megállt és bezárt, ezért a birkáknak nem állt módjukban lejönni a hegyről.

vissza a lap tetejére

20. szombat

Sportos reggeleink vannak itt: kedves férjem úszik, én meg nézem a tévében és gyönyörködöm a tempóiban.

Tegnap délután nekivágtunk a Várnak. 140 méterrel magasodik a tó fölé, jelenlegi formájában a XVI. században épült, és biztosan nehéz volt elfoglalni harci időkben, mert nem könnyű megtalálni az odavezető utat, nekünk legalábbis alig sikerült. (A Presser főutcán lócsalád legelészik en passant, a turisták örömére.) Csinos kis garzonvár ez szép előterekkel, ahonnan így fest Bled másik látványossága, a Sziget. Később beeveztünk ide, hogy meglátogassuk az 1185 óta csodatévő hírű zarándoktemplomot, ahol kívánságteljülés céljából személyesen lehet harangot húzni.

Az itteni klíma, úgy tűnik, a kutyatejek számára a legkedvezőbb. Sokan vannak és megdöbbentően nagyok, erősek, 60-70 centi magasakat is láttunk. Beszéltük is kedves férjemmel, talán kellene vinnünk innen és meghonosítanunk Verőcén, hogy ha már ott folyton gyomoljuk a kákicsot, legalább ne piszlicsáré példányokkal veszkölődjünk, hanem ilyen szép derekas darabokkal.

A szlovénok pénze a tolár, mintha csak nem tudták volna eldönteni, hogy tallérjuk legyen vagy dollárjuk. Mindenesetre jövő év január elsején bevezetik az eurót. Úgyhogy majd teszünk el emlékbe a lejárandó tolárjukból.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

Bledet nagyjából kimerítettük. (Egy dolog maradt ki, fájdalom, a csuszka. Ott, ahol a legelő birkákat láttuk a minap, a libegő mellett egy nyári szánkázós lesiklópálya van – márpedig én imádom az ilyesmit, a hajmeresztő hullámvasutakat úgyszintén –, de sajnos így szezon előtt még nem igazán üzemel.) Tegnap elmentünk a nem messzi Ljubljanába, hogy legyen szerencsénk a fővároshoz is. Kissé elromlott közben az idő, az odaúton azt csodáltuk, ahogy a hegyek közé be-befolytak a felhők. Ljubljana 280 ezer lakosú, heggyel, folyóval ellátott, hangulatos város. Leszámítva, hogy csúnyán össze van firkálva. Felmásztunk a várba – mindinkább helytelenítem, hogy a várakat folyton hegytetőkre építették, nem gondolván arra, milyen fárasztó lesz ez így a szegény turistáknak –, végigsétáltunk a folyóparton. (Ez a két szépséges fabicikli lehet, hogy vízen is jár, kétéltű vajon?)

A ljubljanaiak sem úszták meg Schimmelpfenniget: a Nemzeti Színházban A nő a múltbólt játsszák. Erre mindjárt rájöttem, amikor láttam az épület falán a fényképet. Azonnal felismertem a földön fekvő Kerekes Évát :-) (Egyébként amit a szlovénok beszélnek, azt csak elvétve lehet megérteni az oroszból, de amit kiírnak, azt szinte mindent.) Nézegettem az idei repertoárt, tíz bemutatót tartottak a szezonban a két játszóhelyükön, négy közülük hazai alkotás. (Gondolom abból, hogy a többi hatnak fordítója is volt.) A városi gyerekszínházban a Hamlet bábelőadása megy.

Nem esett rosszul a nyüzsgő nagyvárosból megjönni este a csendes, nyugodt, öreges Bledbe.

Ma meg hazamegyünk.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

Ausztrián átutazva szoktam eltűnődni azon, hogy voltaképp mi értelme a hegyeknek, hiszen csak a helyet foglalják. De tudom ám: kell a hegy a szemnek meg a léleknek. Hegyekre nézni fel, az egyszerre megnyugtató és felemelő. Nyilván semmivel nem igazolható a feltételezésem, de úgy érzem, hogy a hegyek mellett felnövés jobb esélyt ad az emberi nagyvonalúságra, mint a róna. (Lehetséges, hogy Sütő András is valami efféléről írt az Advent a Hargitánban.)

Az is igaz, hogy az ausztriai hegyoldalakon mindig látunk legelésző teheneket. Emiatt egy ideje már foglalkozunk a praktikus alpesi tehén-gyártás koncepciójának kialakításával. Elképzelésünk szerint háromféle tehenet volna érdemes tenyészteni. Az A típusú a hegymeneti tehén, amelynek az első lábai kábé tizenöt centivel lennének rövidebbek a hátsóknál, mert így sokkal kényelmesebben tudna hegyoldalban felfelé legelni. Ez a fajta tehén lapályon is hasznosítható, csak kicsit röhejesen hat: billenő tehén benyomását kelti. A B típus a lejtmeneti tehén, amelynek a mellső lábai hosszabbak 15-20 centivel a hátsóknál, így hegyen lefelé optimális. Ez a tehén sík területen problematikus, mert nemcsak hülyén néz ki, de esetleg nem is éri el a szájával a füvet, csak nyújtogatja a nyakát. (Nem kizárt, hogy ebből lett a zsiráf.) A C verzió a csúcsmodell: ennél az egyazon oldali első és hátsó láb jelentősen rövidebb (jobbmenetes, illetve balmenetes tehén), ami módot ad arra, hogy lassan, de megbízhatóan és stabilan körbe-körbejárva lelegelje a hegyet. E típus hátránya, hogy az Alföldön borulékony. A típusok keresztezése kerülendő, mert az előidézhető átlósan rövidebb lábú tehén a domborzati viszonyoktól függetlenül is teljesen ingatag.

Még dolgozunk a projekt fejlesztésén. (Teleszkópos lábú tehén, stb.)

Mai:

ITT VOLT TEGNAP DEVECSERI,

JAJ DE NAGYON BEVACSORÁLT.

Tanakodtunk útközben, hogy ezt Kosztolányi írta vagy Weöres Sándor, én tudtam jól, hogy az előbbi.

vissza a lap tetejére

23. kedd

Hirtelen úgy döntöttünk, hogy kedves férjem júliusi berlini konferencia-előadását megtámogatjuk az egész család mint szurkolótábor jelenlétével. Ezért aztán még az éjjel szállodát foglaltunk és repülőjegyet vettünk internetileg – mert az internet egy csoda – a gyerekek számára. (Mi ketten elmegyünk majd néhány nappal előbb kocsival. Ugyanis négy felnőtt embernek huzamosabb időre már a lakásunk is szűk, nem hogy az autónk.) Olcsó fapados járatot kerestünk. Sok választásunk nem akadt, egy német légitársaság este fél 10-kor induló járatára találtunk helyet nekik, amivel éjjel egyre érnek majd Berlinbe, mert Nürnbergben 1 óra 15 perces átszállásuk lesz. Kicsit félve adtam elő nekik a dolgot – magamból kiindulva –, hogy majd megszeppennek ettől az idegen nyelvű, éjszakai, átszállásos kalandtól, de a szemük sem rebbent, szó szerint. Nem értem én ezeket a mai gyerekeket…

 (Zsuzsa, ne maradjon ennyiben, ha nem kaptad meg a levelet, küldd el mailben a címedet, feladom postán.)

vissza a lap tetejére

24. szerda

Tegnap a Gólem Budapesti Zsidó Színház Orosz népi postájának lettem volna érdeklődője, de elmaradt az előadás az Aranytíz Teátrumban.

Színházi sajtószemle:

1. A Színházban egy írás a Nemzeti Színházról, műfajilag nehezen értelmezhető, gondolatilag elég semmilyen, ráadásnak kínos malőr, hogy a számomra ismeretlen szerző a Sárga liliomról szólván összetéveszti Felhőfi-Kiss Lászlót Némedi Árpáddal. Zappe viszont imponálóan markánsan, kereken, átgondoltan írja le a Magyar Színházat. 

2. A Kritikában Márton András-interjú, csalódást okozott, sőt rossz benyomást tett rám. Eltekinthetünk attól, hogy Márton András hány színházhoz hányféleképpen kötődik színészi, rendezői, igazgatóaspiránsi vagy férji mivoltában. De hogy e nexusok nyomán mely esetben érzi magát érintettnek és mely esetben nem, azt nehéz követni. A castelfelicés Radnóti Színház felett könnyedén átsiklik az interjú, azt azonban említi Márton, hogy jövőre Szegeden játszani, Zalaegerszegen meg rendezni fog. Ezekről a színházakról inkább nem beszélnék, mondja, máskülönben viszont meglehetősen kioszt mindent és mindenkit, színházakat, oktatást, struktúrát.

Amikor a POSZT-programot nyilvánosságra hozta, volt olyan halvány érzésem, hogy talán megfelelni kíván számos különböző, feltételezett elvárásnak. Ugyanezt veti fel bennem az interjú egy mozzanata. Az általam szintén nem ismert újságíró csepülni kezdi az egyik versenyelőadást, mire Márton alámegy a kérdezőnek, és egyre durvábbakat mond az adott produkcióról. Ha a POSZT szakmai beszélgetései kapcsán is így reagál majd a kritikára, akkor a fesztivál végére esetleg annullálja a válogatását.

Mai:

ELŐBB BESZÉL AZ EMBER, S CSAK UTÁNA LÁTJA ÁT, HOGY MIT AKART MONDANI. (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

És még az van érdekes a Kritikában, hogy Ascher Tamás megemlékezik Balkay Gézáról. Én nem voltam oda Balkayért mint színészért – amúgy meg csak egyszer találkoztam vele, kis interjú a Film Színház Muzsikának a nyolcvanas években, reggeli légyott valami presszóban, amikor odaértem, már ott ült egy magas bérszéken és pezsgőzött, ezt olyan különösnek találtam, hogy megmaradt bennem –, de például kedves férjem szokta emlegetni, milyen jó volt A szuzai menyegzőben a Nemzetiben. Szóval Ascher beszél róla szépen, szomorú szeretettel, ami azért is jó, mert a Katonában, amennyire tudom, nem nagyon szeretgetik a színészeket, és most, ha ezt olvassák, talán majd úgy érzik, hogy ők is szeretve vannak, vagy lesznek.

Az RS9-ben néztem tegnap Spiró György Káró királyát. Mesedarab, vagy inkább „mesedarab” 1975-ből. (A békecsászár kötetben szerepel, rögtön utána az 1974-75-ös Kőszegők van, aminek a címe alá Spiró ezt írta: Molnár Gál Péternek.) Elég szimplára vette ezt a dolgot Felvidéki Judit rendező. Hozzá Gallai Péter mögöttem faarccal zenélt mint billentyűs kisiparos. És hát van itt ez a műkedvelő társulat, de akadnak közöttük figyelemreméltó karakterek – például Major Róbert, Farkas Gergő –, úgyhogy szeretni őket is lehet.

vissza a lap tetejére

26. péntek

Megnéztük A Da Vinci-kódot. Múlhatatlan ásítozás vett rajtam erőt, a látottaktól nem függetlenül. Csupa filmes sablon és közhely, fantáziátlanság és kitalálatlanság. Nem is értem, minek kellett ehhez egy Tom Hanks formátumú színész. A két és fél órás homlokráncolás bizonyára ment volna bárkinek. Mindössze annyi üdítőt találtam ebben a humortalan moziban, hogy időnként, a sűrű magyarázatok közben megjelenítettek ezeréves történelmi eseményeket – agressziót zömmel, mivel ez a visszatekintés valójában azt a célt szolgálta, hogy mutathassanak néhány extra hasbaszúrást, kibelezést, ütést-vágást –, és ezek olyan színvonalon valósultak meg, hogy kénytelen voltam Koltay Gábor filmművészetére asszociálni. (Különben abban is hasonlít a mű a mai magyar filmekre, hogy bújtatott, egy-két másodperces reklámokat tartalmaz.)

Nem értem egyébként, mit hadakozik Róma A Da Vinci-kód ellen. Hacsak nem így akarják elterelni a figyelmet a szerző korábbi, szerintem lényegesen jobb, Angyalok és démonok című regényéről, amelynek tárgya jóval sértőbb és dehonesztálóbb a katolikus egyház vezetésére nézve, mint ez a könyv.

Még azt akartam idedicsekedni, hogy a pipijeink történetesen sokkal előbb felfedezték a „Szent Grál” nagyszerűségét, mint Tom Hanks. Amikor 1995-ben párizsiak voltunk, többször jártunk a Louvre-ban, és a gyerekek mindig azt játszották az üvegpiramis alatt, hogy rádőltek a kis piramisra – amely akkor egy kicsit nagyobb volt még náluk –, és hason lecsúsztak rajta a földig. Így fetrengtek ott fáradhatatlanul, mi meg közben szüntelen csodálkoztunk, hogy nem szól rájuk (ránk) senki. 

vissza a lap tetejére

27. szombat

Tegnap megtartottuk az idei kisvárdai fesztiválújság lapindító értekezletét. Négyfős szerkesztőséget sikerült felállítani: Szemere Kata lesz a ügyeletes-helyettes-felelős-nótafa-szerkesztőm, Papp Timi és Jászay Tamás a két fő munkatárs. Rávezető szakasznak képzelem el az idei működést, azután jövőre már átvehetik az újságot a fiatalok, én meg nyugalomba vonulok Kisvárdán.

A szegedi Szegedi Pinceszínház Maga például eljött ide… című előadását néztem tegnap a Szkénében tizenötödmagammal, és kíváncsi lennék, hogy ide például ki jött el és miért. Ott volt Hubay Miklós – 88 éves, hihetetlenül stramm öregúr –, aki még sosem járt erre, ez kiderült, amikor a színház bejárata előtt kérdezte meg tőlem, hol a Szkéné. A Fiatalember szerepét játszó Czene Zoltán ismerőse lehet, mert neki fokozottan tapsolt. De kik vajon a többiek egy ilyen borongós péntek estén?

Benkő Imola Orsolya húzta meg és koncepcionálta Nádas Péter Találkozás című drámáját, ebből lett a darab. Volt benne gondolat, olyannyira, hogy talán még felesleg is: jobbára mozgásszínházilag részt vett a játékban plusz egy szereplő, A Fiatalember Gondolata nevű. Összességében pozitívan fogadtam a produkciót, a Máriát játszó Kondász Rózsának erős présence-a volt, Czene Zoltán meg jól mondta el a Fiatalember több mondatát. Azon tűnődtem hazafelé, átsétálva a Szabadság hídon, talán idősödni kell ahhoz, hogy az ember megérezze, van valami fenséges Nádas darabjában. És én szerencsére idősödtem már :-)

 Mai:

Részlet a szegediek műsorfüzetéből, az egyik szereplő életrajzából:

1999–2003: SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS SZABADTÉRI JÁTÉKOK BIODÍSZLETKÉNT TÖRTÉNŐ BEFOLYÁSOLÁSA.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

Székesfehérvárra mentünk tegnap, jó korán, hogy kedves férjem kicsit nosztalgiázhasson, mivel odavalósi. Szerettünk volna sétálni a történelmi belvárosban, de ez gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult, mivel hétvégére autóvásárt telepítettek oda. Lépni sem lehetett a sétálóutcákban az eladásra váró, új kocsiktól. Rosszkedvűen elvergődtünk valahogy kedves férjem gimnáziumáig, ami már nem is a gimnáziuma, mert visszaadták a cisztereknek. A Vörösmarty cukrászdába vonultunk vigasztalódni, hát ott meg kimérve árulják a tekerős fagyit – nyom a lány a gépből, majd mérlegre teszi és közli a végeredményt forintban – igen drága és rossz: vizes, kicsit sem krémes.

Maradt tehát felüdülésül a színház. Egy mai norvég szerző misztikuska műve, a fjordok világából, Valló Péter rendezésében. Jégszirom a címe, és kicsit olyan benyomást kelt, mintha vizsgadarab volna valamelyik nyugati drámaíró-iskolában. A diplomát biztos megadták rá, de ezen kívül más tétje nincs. Závodszky Noémi, Juhász Illés és a vendég Szakácsi Sándor elszöszmötöltek Vallóval és a darabbal nyilván. Ők tudják, mi a jó benne. Inkább, mint mi. A végén Szakácsi, a Bűbájos, a mágus, távozik. Ez tegnap úgy zajlott, hogy felvette prémes kabátjára a hátizsákját, de az egyik karját rossz helyre dugta, nem a megfelelő pánt alá. Nem látta, hogy eltévedt a keze, hosszan erőlködött, így mindinkább gúzsba kötötte magát. Mi meg kedves férjemmel rögtön Forlanra gondoltunk, aki a Manchesterben szerzett első góljakor örömében levette a mezét, ami aztán annyira összegabalyodott a gólörömben, hogy képtelen volt egyedül visszavenni, úgy kellett befutni hozzá a pályára egy öltöztetőnek.

Mai:

A tegnapi Magyar Hírlapból:

AKKORA A PATOLÓGUSHIÁNY ÉS OLYAN ROSSZ A SZAKTERÜLET FINANSZÍROZÁSA, HOGY AZ MÁR A BETEGEK BIZTONSÁGÁT IS VESZÉLYEZTETI – ÁLLÍTJA BODÓ MIKLÓS, A SZENT JÁNOS KÓRHÁZ PROFESSZORA.

 Úgy kell ezt érteni, hogy a patológusok lassan már az élőket boncolják?!

vissza a lap tetejére

29. hétfő

Ha van színház, ahová igazán nem szeretek járni, az a Szkéné. Ott soha eszük ágában sincs a meghirdetett időpontban elkezdeni az előadást. De még csak nem is feszélyezi őket, hogy amikor már negyedórája bent kellene ülnünk, akkor még mindig kint hetesbuszozunk egy büdös büfében, ahol mintha még fizetett dohányosokat is tartanának arra a célra, hogy asztalnál ültükben felfüstöljenek bennünket.

Lehet, hogy én egy pipifaxos néző vagyok. De a minimális komfort hiányát hajlamos vagyok úgy tekinteni, hogy nem adják meg az elvárható tiszteletet a közönségnek. (A befutóra szóló jegyrendszer úgy ahogy van, ilyen szerintem. Egyszerre sérti a jegytulajdonos jogait és méltóságát.)

A kényelmetlenségtől eltekinve, számos kitűnő előadást láttam a Szkénében. Ez a tegnapi is üdítő volt. Egy gyanús portugál (?) szerző Albérleti színjáték című műve (úgy sejtem, a rendező Szabó Mátét takarja). A Janus Egyetemi Színház előadásaként szerepelt  itt az Alternatív Szkéné Találkozón, de ha jól látom, a Pécsi Nemzeti Színház extra bemutatója volt, azután nyilván levették műsorról. Jó játék. Mészáros Sára és Köles Ferenc messze meggyőzőbbek benne, mint amilyennek a Nemzeti egyéb bemutatóiban látszottak.

Mai:

Megtudtam közben, milyen jelentékeny művészi vállalás gátolta Márton Andrást abban, hogy interjújában a szegedi színházat is minősítse.

MOLNÁR FERENC VILÁGSIKERŰ DARABJÁT, A JÁTÉK A KASTÉLYBAN CÍMŰT KALMÁR TIBOR RENDEZÉSÉBEN ORSZÁGOS SZTÁROK, BALÁZS PÉTER, TAHI TÓTH LÁSZLÓ ÉS MÁRTON ANDRÁS VENDÉGSZEREPLÉSÉVEL MUTATJUK BE – írta a Délmagyarország. No comment.

vissza a lap tetejére

30. kedd

Annamarinak négyes lett a matematika érettségije, ami igazán szép tőle, tekintve, hogy sem inge, sem gatyája a matek.

Tegnap délután megrendültem. Rövid számolás után arra jutottam, hogy ezen az estén 180. alkalommal megyek színházba a szezonban. (Illetve tavaly július óta.) Az évad végére kétszáz fölött leszek, amit már magam is szinte túlzásnak érzek. (De még így is… Illetve így sem… Nem nézek elég vidéki előadást – van két-három vidéki színház, amitől idén semmit sem láttam –, nem nézek elég zenéset, alternatívat, gyerekelőadást. Reménytelen küzdelem ez.) Mindenesetre ez a szép részeredmény kezdett eltántorítani az esti Szkénébe menéstől, de végül erőt vettem magamon. Hátha épp ez a pécsi Tartuffe, a Janus Egyetemi Színház előadása lesz az, ami majd nagyon belekívánkozik a stúdiószínházi fesztivál programjába – gondoltam.

Gyorsan és feltartóztathatatlanul omlott össze ez a remény. A tizedik percben – amikor túl jutottunk azon, hogy Pernelle asszony dalra fakadt, Mariane pedig az asztalon táncolt – keservesen bántam, hogy beültem. Tulajdonképpen szerencse ért. Volt valami fujtó a levegőben, amitől félóra múltán köhögőrohamot kaptam. Darab ideig köhögtem-köhölődtem, majd amikor már csúnyán nézett rám a szomszéd, egy lármás zenés betét alkalmával halk léptekkel – bár közben ugató hangokat hallatva – kijöttem.

Mindenesetre nem számolom fel száznyolcvanadiknak az előadást. 

vissza a lap tetejére

31. szerda

Délelőtt a Kolibri Fészekben jártam a Semmiség című előadáson. Hát az zseniális, ahogy Tóth Jocó mint hajléktalan felkel a papírdobozairól és a Szózatot dünnyögve-énekelve végrehajtja reggeli tötyörgéseit. Tulajdonképpen nincs is mondanivalója. Épp csak elmeséli a gyerekközönségnek, pontosabban eljátssza velük, hogyan lett hajléktalan elvált apává. Ennyi? – kérdezték a végén a nézőcskék a tanárjuktól. Ennyi.  Ez volt hát az első találkozásuk evvel a tipikus történettel. Majd ha nagyra nőnek, lesz több is. (Érdekes, hogy az ilyen kisiskolás csoportokban mindig akad egy-két játékrontó gyerek, aki szándékosan hülyeségeket kiabál be.)

Este a Rómeó és Júlia az Új Színházban. Voltaképp élveztem. Mozgalmas, lendületes, energikus előadás. Igaz, sok túlkapás is van benne. De nekem jólesik az a fiatalosság és szenvedélyesség, amit a produkció mutat. (Színészileg is. Főleg Pálfi Kata. Mennyire rendjén való például ez az emelőszámos, mászóteljesítményű erkélyjelenet!) Érzem persze, hogy Alföldi Róbert rengeteg dolgot elnagyol, kikerül, mismásol. Olykor mindössze egy-egy geggel vagy felszínes hatással próbál megoldani egész jeleneteket. De viszont a tehetség a legapróbb dolgokban is tetten érhető. (Különös, tán nem bírja látni Alföldi a Takács Kati vörös loboncát? Most is eltakarja, akár a Három nővérben.)

Még egy új gondolatot, új érzést is kaptam az előadástól. Amikor a végén Júlia felébredt a cinteremben a halott Rómeó mellett, átkutatta a fiú hátizsákját. Valami ön-ölőeszközt keresett, de nem talált semmit. Akkor kezdett el zokogni, hangosan, üvöltve, kétségbeesetten. Úgy nézett ki, kénytelen itt maradni egyedül, magányosan, életben. Magam is halálra váltam ettől a perspektívától.

(Cinteremben vannak egerek?)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra