|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. március:
Napló: Megnéztem kettesben a Good Night and Good Luck.-ot, egy ismeretlen hölgy társaságában a Puskin moziban. Hallatlanul érdekes és tanulságos film. El nem tudom képzelni, találták-e ezt a sok remek, 50-es évekbeli fejet, vagy úgy faragták őket a színészekből. (A szemüvegkeretek sokat segítettek nekik.) A főszereplő David Strathairn száraz, hegyes arca erősebb, mint két nagymonológ. George Clooney-t meg alig ismertem meg. A film végén arra gondoltam szomorúan, hogy a magyar televíziózás valószínűleg negyven év alatt sem jutott el oda, ahol az amerikai már a kezdetekor tartott. Tudniillik hogy tisztában voltak a dolog értelmével, lényegével, súlyával. Úgy tűnik a filmből, hogy legjobbjaiknak a legvadabb gazdasági-hatalmi viszonyok között – ami nálunk speciel most van! – is magától értetődő sajátja volt a felelősségérzet, a szakmai-emberi tisztesség és a kurázsi. Nos, tehát e hónapban részt veszek Torinóban a nemzetközi kritikus-szervezet XXII. kongresszusán a magyar színikritikusok céhének elnökségi tagjaként. (Szűcs Kati elnökkel együtt. Kedves férjemet is visszük a kocsiban, saját költségen és saját megnyugtatásomra, mert nagyon szeretem.) Meg voltam ijedve, hogy napokig ülésezni kell majd a nemzetközi kollégákkal, de az derült ki, hogy nem a tanácskozás a fő, hanem a színházi programok. Jó néhány érdekes előadást és találkozót prezentálnak nekünk. Ronconi, Korsunovas, Dogyin, Jozef Nadj. A litvánok A Mester és Margaritájukon kívül egy új Presznyakov fivérek darabot is hoznak, amit mi még nem ismerünk. Rögvest kifogtam a világhálón, láttam, hogy a Moszkvai Művész Színházban játsszák, írtam nekik mailt, hogy legyenek szívesek elküldeni a szöveget, hadd olvassam el, de nem reagáltak. Ezután a budapesti Orosz Kulturális Központhoz fordultam mailben segítségért, de ők sem válaszoltak. Nemt'om… lehetséges, hogy oroszok? :-) Ha érkezik bevételünk a márciusi nyolcadikai indulásig, és a felhalmozódott adósságok kifizetésén túl marad pénzünk, akkor a négynapos torinói program után három-négy napot elcsavargunk Észak-Olaszországban, úgy jövünk haza. (És a gyerekek? – kérdezték hökkenten az angolos osztálytársaim. Milyen gyerekek? Annyi előnye hadd legyen a középkorúságnak, hogy gyerekeket már nem hagyunk itthon, csak felnőtteket!) Színházba menet láttam tegnap a kismetróban egy fiatalembert, akinek volt valami az arcán a szája alatt. Két megálló alatt sem tudtam eldönteni, hogy az a valami egy csúnya pattanás vagy egy csinos testékszer. A marosvásárhelyi Cseresznyéskert volt az esti program, a Thália színpadán nézve. Nem mondom, hogy érdektelen, de nem vált be gyógyírnak az egész napos fejfájásomra, úgyhogy szünetben fel is adtam. A határon túli színházak társulatai általában szélsőségesebben vegyesek, mint a hazaiak. Vannak egyfelől a jó színészeik, másfelől a színésznek is csak jóindulattal nevezhető embereik. Ez jól látszik ezen az előadáson is. B. Fülöp Erzsébetnek például elég beállni a gyerekszoba fala elé a tapétába, és máris súlyos színpadi jelenség, mások meg hosszú szerepeket mondhatnak fel, mégsem lehet észrevenni őket. Hanem azt fájlaltam, hogy Lopahin csak a színlapon volt Zayzon Zsolt, a színpadon nem. Mai: Szegény Jeremy Irons meg A gyertyák csonkig égneket játssza a West Enden. NEM IGAZ, HOGY A VÉGZET VAKON LÉP AZ ÉLETÜNKBE, NEM. A VÉGZET AZ AJTÓN ÁT LÉP BE, MELYET MI TÁRTUNK FEL, S MAGUNK ELŐTT TESSÉKELTÜK A VÉGZETET. Rendes dolog a vendéglátósoktól, hogy kitalálták nekünk tegnapra ezt a Torkos csütörtök nevű akciót, nyilván arra való tekintettel, hogy mi másodikán úgyis mindig vendéglőbe megyünk. A Pilvaxban ettünk-ittunk finomat ebédre félpénzen, mint afféle márciusi ifjak. Kedves férjem azt mondja, hogy én biztosan ügynök voltam, mert már nagyon régóta nagyon sokat jelentek neki :-) Szeretem Parti Nagy Lajost, olvasni. Hogy színházba nem igazán valóak a szellemes szófacsarászati mutatványai, azt már a Farsangnál is gondoltam, most a Tisztújítás-átirata csak megerősítette ezt a gyanúmat. Képzeljük magunk elé a József Attila Színház közönségét, amint visítva nevet a szerző olyasfajta poénjain, hogy latin közmondásokat csavar ki (pl. De gustibus non est vita). Nem könnyű, ugye? Mármint elképzelni. Az is lehet különben, hogy az előadásnak kellene sokkal jobbnak lennie, mint amilyen, de hát semmivel sem jobb, bár most Hargitai Ivánnal próbálkoztak. Sajátos módon a mű túlzott időszerűsége sem előnyös. Ugyan ki akar ma a színpadon is választási kampányt látni? Zsúfolt napok ezek. Mindjárt utazunk, de addig még nagyon sok a tennivaló. Mai: ÓRA
ÓRÁM. FÉM ÉS ÜVEG. MEGBÍZHATÓ, HIDEG GÉPSZÍVE EGYKEDVŰN DOBOG. DE MUTATÓJA ALATTOMOSAN NAPONTA KÉTSZER ÁTSUHAN AZON A PERCEN, AMELYBEN MEGHALOK. Rab Zsuzsa. Meghalt már. Ha jól tudom – nem egészen biztos, hogy jól tudom –, fatális módon: megfulladt egy félrenyelt narancsgerezdtől. Felháborító az időjárás. Lehet, hogy el sem tudunk indulni a félhivatalos nyaralásunkra, ha havazás alatt álló Európán kell végigautóznunk. Sajtószemle. Kis jó érzéssel tölt el, hogy nem maradt visszhangtalanul a Színházban az a megemlékezés, amiről itt megemlékeztem. Jeles András reagált rá, és jól látszik a válaszlevélen, hogy aki ezt írta, az Valaki. Ami az ÉS-t illeti, nehéz vitatni azt a sok rosszat, amit Koltai Tamás a Rivieráról ír. Egy ponton mondanék ellent: talán mégsem az „ajrópaizálódásunk” miatt Riviera a Radnóti előadásának címe (Riviéra helyett), hanem azért, mert Molnár Ferenc pontosan így nevezte el a darabot, legalábbis a korabeli Molnár-kötetem tanúsága szerint. Azt akarom még bejegyezni (már régóta akarom), hogy ebben az évadban értelemszerűen gyakran találkoztam színházban Márton Andrással, olykor beszélgettünk. És bár konkrétan természetesen nem mondott olyasmit, hogy mit fog meghívni a POSZT-ra, de megismervén a véleményét különböző előadásokról, nemigen aggódom a majdani versenyprogram miatt. Az az érzésem, hogy ahogy Schimmelpfennig divatba jött, úgy fog szépen ki is menni a divatból. A folyamatot akként képzelem el, hogy minél nagyobb igény mutatkozik, annál sűrűbben ír ilyen semmi darabokat, mint a Nő a múltból, amitől csökkenni fog az érdeklődés iránta, és ha szerencsénk van, lassan helyére kerül a szerző, és majd nem kell folyton Schimmelpfenniget néznünk, csak néha, de akkor talán érdemes is lesz. Ennek a darabnak a jelentéktelenségét az időben való kisebb ugrabugrálásokkal próbálta feledtetni a szerző. Ez az Örkény Színházban helyenként jópofa volt, máshol idegesítő, de akadt olyan pillanat is, amikor kénytelen voltam a néző sértő lekezeléseként értékelni. (Amikor ismét beadták a nejlonszatyor történetét, hátha elfelejtettük már.) De akármilyen lapos az egész, az mégiscsak csúcs, hogy ez a német pasas milyen halálos biztonsággal tudja, miket mond és kérdez egy nő olyankor, amikor pont azokat nem szabadna mondani és kérdezni, amiket mond és kérdez. (Für Anikó adta elő ezt a szerepet, nagy életbölcsességgel.) Különben maga a produkció eléggé rendben van, leszámítva a szerintem nemkívánatos baljósságát, amitől a néző, a legrosszabbra számítva, minden rémséget előre ki tud találni. Széles László mintha kicsit megfiatalodott volna. Járó Zsuzsa még mindig nem győzött meg. (Mentségére szóljon, hogy amilyen szerepeket játszik az Örkény Színházban, hát nem biztos, hogy ez a nagy léptékű fejlődés útja.) Kerekes Éva viszont valami megnevezhetetlen csoda. Nem tudom, mi van benne. De az sugárzik, mint egy slendrián atomerőmű. Mai: AZ EMBERI ÉLET KITERJEDÉSE MINDIG SOKKAL NAGYOBB, MINT AMEKKORÁNAK SEJTJÜK. (Roger Martin du Gard) Még leadok két cikket a Complex Magazinnak, azután Nyugatnak vesszük az irányt. (Eredetileg egyhuzamban terveztünk menni, de úgy látjuk, hogy az időjárási viszonyok miatt jobb már ma elindulni.) Azért ha lesz rá mód, jelentkezem majd a messzi távolból. Minden jót mindenkinek! Aki meg kitüntetést vesz át március 15-én, annak gratulálok! (Vannak köztük olyanok, akiket külön csókoltatok is!) Azt még elmesélem, hogy kedves férjem évekig dolgozott nemzetközi projektekben, ebből adódóan Európa számos városában ismer embereket, szállodákat, éttermeket. (És akik Pesten jártak a külföldi kollégái közül, azokhoz nekem is volt szerencsém, vittük őket ide-oda. Voltaképp az is részben ebből fakad, hogy Annamarinak kedve lett a turizmus-vendéglátáshoz.) Öt évvel ezelőtt Máté kiemelkedően sikeres gimnáziumi felvételi vizsgáját egy Juventus-Internazionale meccsel honoráltuk. Két éjszakát töltöttünk Torinóban a tavaszi szünetben. Első este beestünk a szállodához legközelebb eső trattoriába, ahol egy csak olaszul beszélő, de nagyon kedves pincérrel volt dolgunk. Másnap ugyanott vacsoráztunk, ám ezúttal velünk voltak olasz barátaink, Mauro és Maria-Teresa is, így mégis alaposabban tudtunk kommunikálni az emberünkkel. Néhány hónappal később kedves férjemmel ismét Torinóban jártunk, ugyanott szálltunk meg, ugyanoda mentünk enni. És a mi kedves pincérünk úgy megörült nekünk, hogy majdnem a nyakunkba borult, bár utóbb eléggé aggodalmas lett, nyilván a gyerekeket hiányolta, és persze nem voltunk képesek magyarázatot adni. Évek teltek el azóta, ez igaz, de sosem lehet tudni, milyen hosszú egy olasz pincér emlékezete. Úgyhogy rá gondolva betettünk a csomagunkba a Mauróé mellett még egy üveg villányi Tiffán jammertal cuvéét, hátha megismerjük őt és neki ajándékozzuk. Rábafüzesnél léptük át a határt, tehát keresztülautóztunk számos településen. Meglepődtünk, hogy minden, de minden faluban ki van állítva legalább egy Rosszabbul élünk-ös óriásplakát. Ausztriába érve ez abbamaradt, vagyis német nyelvű, Rosszabbul élnek a magyarok… hirdetéseket nem láttunk, csak üdítőbb üdítő-reklámokat. Nagyon szeretek így utazni, róni a 100 kilométereket az autópályán, aztán amikor estére elfáradunk, megállunk a sztráda mentén valamelyik helyen, eszünk egy jót önkiszolgálóan, kiveszünk egy szobát és lefekszünk aludni. (Megfigyelésem szerint a nagy távolság, bármivel is teszi meg az ember – autóval, vonattal, repülővel –, egyformán fárasztó.) Ilyenkor mindig szét szoktam húzni a függönyt, bár semmi nem látszik a sötétségben, de reggel felébredve rögtön megnézhetjük, hová keveredtünk, mi van az ablak előtt. Most, amikor Klagenfurt után megálltunk szállóvendégnek, ez a látvány fogadott reggel, felülve az ágyban. (Az aluli nagy fehérség egy befagyott tó, a Wörthersee.) Torino jól sikerült város. A legbelsejében olaszos hangulatú, szűk utcácskák, kis boltokkal, kocsmákkal. Azután jönnek a tágasabb, árkádos, sétálós szakaszok. Kicsit kijjebb Andrássy utak kereszteznek Andrássy utakat, a Köröndökön általában lovas szobrok állnak hatalmas talpazaton, és a távoli háttere mindegyiknek egy-egy havas hegycsúcs. Most zászló- és fénydíszben pompáznak a sugárutak, mert a téli olimpiát követően itt zajlik a paraolimpia. Jól felkészültek a fogyatékosok fogadására, és ez a verseny is médiaesemény, láthatni a tévében például hokimeccset: voltaképp ülnek a játékosok valamiféle korcsolyasínen, mindkét kezükben egy-egy ütő, hokiznak lendületesen. (Már csak azért is, mert inkább csak gyorsulni tudnak a botokkal, fékezni nem.) „Fehér éjszakával” ünneplik a torinóiak a két sikeres olimpiát; minden nyitva, özönlik a nép az utcákon reggelig. (Mauro, a barátunk – náluk töltöttünk egy estét – szervezetten segített a megnyitó után: amerikai résztvevőket szállított kocsival. Az olimpiai önkéntesek köszönetül BL-jegyet kaptak a múlt heti Juventus-Bréma meccsre. Így hát a renegát Mauro, aki torinói létére Internazionale-drukker, nézhette bosszúsan a helyszínen, hogy a Juve a szokásos mázlijával, a hosszabbításban egy potyagóllal kivívta a továbbjutást.) Ahhoz viszont soha nem leszek képes hozzászokni, hogy az általános szent ebédidő folytán nyugodtan éhen halhat a külföldi turista fényes délután négykor bármelyik olasz városban a centrum kellős közepén. Annyira bezár órákra minden. Hogy nem fenékig tejfel a kritikusélet, mi sem jelzi jobban, mint hogy a Torinóba érkezés napján este nyolctól egy ötórás (!), olasz Troilus és Cressida-előadás várt ránk Luca Ronconi érdektelennek mondható rendezésében. (A Katona József Színház előadása sokkal formátumosabb.) A szünetbeli menekülést jelentősen nehezítette, hogy – miként a további napokon is – busszal vittek bennünket a színházi helyszínre. De én nem ismerek lehetetlent. Láttam már jobb közönséget, mint több száz megfáradt színikritikust egy halomban. (A kongresszus résztvevőinek átlagéletkorát 50-55 évre saccolom.) Volt mobilcsörgés – akadt, aki fel is vette a telefont és illedelmesen a szája elé téve a kezét, belebeszélt –, pénztárca leesése, aprópénzek gurulása és taps közbeni sietős távozás. Igaz, az előadások sem világrengetőek, amiket láttunk. Viszont a litvánok produkciói, A Mester és Margarita meg a Presznyakov-darab felismertették velem a Szovjetunió felbomlását. A fiatalabb litván színészek – ellentétben az idősebbekkel – már csak úgy beszélik az oroszt, mint egy idegen nyelvet. Az ülés kissé trehányul és bőbeszédűen zajlott, de azt én itthonról is tudom, hogy gyűlés esetén a színikritikus nem az a hallgatag fajta. Az angol és a francia is hivatalos nyelve a nemzetközi szervezetnek, ki így, ki úgy beszélt, tolmácsberendezés fordított fülbe egyikről a másikra. Mindkétféle hozzászólásokat jól megértettem. Csudálkoztam ezen kicsit, de Csáki Judit azt mondja, hogy Radnóti Sándor azt mondja, hogy negyven felett az ember már egyszerűen beszél nyelvül. Hát talán így.
Aspiráltunk
bekerülni a tíz ország alkotta elnökségbe – Juditot készültünk delegálni –, de
végül huszonhét küldöttségvezető szavazása nyomán Magyarország nem jutott be.
Talán majd két év múlva, Bulgáriában. (A bolgár kritikusok tagszervezete
egyébként kettészakadt, és folyik a huzakodás, hogy melyik társaság az igazi
Jártunk az éttermünkben. A pincér nem ismert meg bennünket, és mi sem voltunk biztosak a dolgunkban, de ettől még nagyon kellemeset vacsoráztunk. Ez a csendes hely kiesik az idegenforgalmi övezetből – nyilván ezért is fordulhat elő, hogy egyáltalán nem beszél a személyzet angolul –, betévedni is nehéz, ennek megfelelően jól látszik, hogy ide az emberek nem véletlenül jönnek. Feltehetően mindenki törzsvendég; kijön a szakács, hogy tisztelettel meglapogassa a hátakat. Szívesen lennénk itt törzsvendégek mi is. (Otthon is régóta próbálkozunk evvel, de még nem találtunk olyan helyet, ahol néhány alkalom után ne csalódtunk volna.) Az olasz pincér az ismeretlen vendégnek is őszintén megörül, amely tapasztalat eléggé hiányzik a mi hazai étteremjárásunkból. Torino jelképe a Mole Antoneliana tornya, a magas, bütykös szúrókájával. A XIX. század végéről való, eredetileg zsinagógának szánták, és úgy képzelem, felülről kezdték építeni lefelé. Amikor kész lettek a szép, terebélyes kupolával, akkor egyszer csak máris ott volt a föld, és nem volt hová felhúzni (vagy lehúzni?) magát az épületet. Legalábbis ilyen benyomást kelt a ház. Nagyszerű, tágas, nyitott teret rejt belül (a közepén egy üveglift rohangál fel és le, viszi a látogatókat a kilátóteraszra), és izgalmas, jól kifundált mozimúzeumot rendeztek be benne. Mi kedves férjemmel nem vártuk be a ma esti záróünnepséget, az európai színházi díj átadását Harold Pinternek, Korsunovasnak és Joseph Nadjnak, úgy is mint Nagy Józsefnek. Rendeztük a számlát – az autó elszállásolása a garázsban többe került, mint kedves férjemé a szállodai szobámban –, és Milánó felé vettük az irányt. Ez a város egyebek mellett igazi szabadtéri villamosközlekedési múzeum. Jár itt a legmodernebb, hatcsuklós hernyó, vannak kicsit avíttas, hetvenes évekbeli fazonú szerelvények, és akadnak dohogó, döcögő, öreg csotrogányok. Mintha a San Francisco-i piros cable car beleszeretett volna a szürke pesti síncsiszolóba, s szerelmük gyümölcse lenne ez a bájos, kecses, rozoga, egykocsis sárga villamos. Nézzünk szembe a tényekkel: a gyönyörű milánói dóm e pillanatban kevéssé dekoratív csomagolású. Viszont fel lehet menni a tetejére – szó szerint a tetőre –, és ott az ember ámulva-bámulva mászkálhat az ágaskodó, csipkés kőoszlopok között. Az Utolsó vacsorával sem volt szerencsénk – hatvan nappal előbb kell bejelentkezni telefonon az útikönyv szerint. Odamentünk próbálkozni, de hiába, így aztán csak a tálaló, vagy még inkább a nyári konyha felől vethettünk egy pillantást az Utolsó vacsorára. Legalábbis a falra, amelynek másik oldalára Leonardo da Vinci a híres művet festette. Tegnap este nagy rangadó, Juventus-Milán zajlott Torinóban. Reméltük, hogy tévén megnézhetjük majd, de nem úgy lett, mivel egy fizetős csatorna adta, amelynek a szállodánk nem előfizetője. Sajátos élményben volt részünk helyette. Több csatornán is a meccs volt a program, anélkül, hogy közvetítették volna. A tévénézők azt láthatták, hogy ül két riporter a stadionban a tudósítók soraiban, valamint ülnek meghívott szakértő vendégek a stúdióban egy-egy eldugott monitor előtt, nézik a meccset, amit mi nem, és beszélnek róla. Azt hiszem, ez a kereskedelmi televíziózás csúcsa: feltalálni az olyan rádióműsort, amelyet sűrűn meg lehet szakítani tévéreklámokkal. A milánói Scala kívülről szerénynek és kicsinek látszó épület egy belvárosi téren, nagy bankház szomszédságában. Tartalmaz egy operamúzeumot (Mozart haja, Toscanini halotti maszkja, Chopin keze – bár az mérete alapján a gyerekkori keze lehetett –, kották, festmények és szobrok a legjelentősebb művészeikről), épp látható egy gazdag és színes kiállítás Mozart a Scalában címmel. Díszletek, jelmezek, fényképek, videófelvételek, egészen a múlt század elejéig visszamenően. (Jó, hát a videófelvételek talán kicsit későbbiek, de az amerikai turisták ezt úgysem feltétlenül veszik észre.) Beengedik a látogatókat az operaház néhány páholyába is, ahonnan vethetünk pár pillantást a 3000 férőhelyes nézőtérre. Hat emeletnyi páholysor, illetve a felső kettő már csak afféle folyosó, az állóhelyeknek. Nem akármilyen látvány! Hát még a színpadról milyen lehet, annak, aki fellép! (A múlt hónapban Rost Andrea és Polgár László is énekelt itt.) Milánóból elindultunk hazafelé, de nem kapkodjuk el a dolgot. Megálltunk pár órára a Garda tónál, a Salo nevű kis városkában, amely igen jó minőségű Siófok. (Ha már a magyar színházművészet is ott tart majd, hogy szobrot emelnek a statisztáknak, mint itt :-) Azután megérkeztünk utunk utolsó állomására: „A szép Veróna tárul itt elénk.” Nagyon kedves város. Valójában persze semmi köze nincs Shakespeare Rómeó és Júliájához, de ez a históriatörténeti adalék alighanem értékesebb a veronaiak számára, mint ha olajat találnának a főtér alatt. Nyilván nem volt egyszerű feladat fellelni és kinevezni az autentikus helyszíneket – megfelelő Júlia-erkélyből lehet itt több száz is –, de remekül választottak. A Júlia sírja nevű műemléket például nehéz elfogadni Júlia sírjaként, már csak azért is, mert nincs a jobbján semmiféle Rómeó. Mégis olyan hely – egy kerengő pincéjében –, hogy tökéletes cinterem-díszlet volna az ötödik felvonás harmadik színéhez. Még járás is van kettő, hogy Páris és Rómeó összefuthassanak Júlia ravatalánál. (Rómeó turisztikai hasznosítása elenyésző. A két veronai nemesről nem is beszélve. Őket, úgy tűnik, negligálja a város.) A kripta egyetlen gyengéje, hogy szügyig telefirkálták aláírásukkal a világ minden tájáról érkezett örök szerelmesek. A Capulet-házzal ugyanez a helyzet. Az erkély csak azért úszta meg, mert a három méter magas szerelmesek viszonylag ritkák. Nem jutott eszünkbe kokárdát csomagolni és magunkkal hozni. De kivágtuk magunkat; vettünk stilizált olasz zászló-jelvényt, és azt tűzzük ki fejjel lefelé mára. Tegnap a Szent Eufémia nevű szép, elegáns, belvárosi ristorantéban vacsoráztunk, megelégedésünkre. Később árnyalódott a vélemény, mert egész éjszaka a vécén ültem hasmenéssel, és csak akkor álltam fel róla, amikor hánynom kellett. Igyekeztem a két tevékenységet ésszerű egymásutániságban beosztani. Lehet, a Szent Eufémia névvel azt kerülgették, hogy voltaképp Borgiák. Veronában látható Itália harmadik legnagyobb, fennmaradt, ókori Arénája. A római Colosseumhoz képest picit olyan, mintha kamaraszínház lenne. És van még a folyó túloldalán egy kisebb, kétezer éves „stúdiószínházuk” is, amit a XIX. század elején táratott fel egy helyi kereskedő. Nem tudom, milyen Verona színházi kultúrája – jártunk egy jegyirodában, ott úgy tűnt, repertoár jellegű, mindennapos színházi programjuk nincsen –, de hogy nagy múltú, az biztos. Veronából hazaindulva még megragadtuk az egyik utolsó lehetőséget, hogy megcsodáljunk egy bűbájos olasz belvároskát, dülöngélő kis házakkal, valószínűtlenül szűk utcákkal, négyszögletesre kimért terekkel, utcai teraszokkal és harsány, gesztikuláló emberekkel. Udinébe szaladtunk be, és azért siettünk, mert az útikönyv szerint a főtéren az óratorony tetején két szoborba öntött mór férfi minden egész órakor megzendíti fémbotjával a harangot. Rendes pasasok, megvártak bennünket a kongatással, pedig szemlátomást késtünk négy percet. Sétálgattunk, gyönyörködtünk ott még egy kicsit, azután már tényleg hazafelé kellett venni az irányt. Odafelé még megfagyott vízeséseket és hótól roskadozó, karácsonyi képeslap jellegű fenyveseket láttunk az Alpokban. Mire hazafelé jöttünk, a fák már lerázták a havat, nyújtózkodtak, és a vízesések is átmentek folyékonyba. Akárhogy is, ebből előbb-utóbb tavasz lesz. Olyan típus vagyok, hogy a jót szívesen megújrázom. Ezért aztán hazafelé is megálltunk a Wörtherseenél, és ismét ott aludtunk a Panoráma Motelben. Megvizsgáltuk a tíz nap alatt bekövetkezett hófogyatkozást. Számottevő. Az erkélyünk és a tó közti völgy alján egy kis piros vonat zakatol, teljessé téve a mesebeliséget. Eddigre már a mukink is mind elfogyott, úgyhogy véges végezetül hazatértünk. (Régebben, amikor még különböző pénzek voltak mindenfelé Európában, és bonyolult volt követni, hogy az adott helyen éppen mivel fizetünk, mukinak neveztük el a külföldi pénzt. A váltópénz a kismuki. Azután, direkt számunkra – gyengébbek kedvéért – bevezették az eurót. Azóta az a muki.) Voltaképp azért nem jelentkeztem út közben, mert banális módon itthon felejtettük a naplót. Vagyis az adatait nem vittük a laptopban, illetve valami szállító pucukában. De holnap majd bepótolom a kimaradt napokat. Bepótoltam. Mai: KORNIS GYÖRGY LEVELE APJÁNAK, KORNIS FARKASNAK, AZ ITÁLIAI PÁDUÁBÓL, 1591. NOVEMBER 7-ÉN. (Pénz kell a gyereknek má' megin'.) Istennek gondviselésébül 17. napján Octobernek jövénk ide Heidelbergából, az új stílus szerént, mellyel immár élnünk kell. Kegyelmed gondolhatja és ítilheti, hogy ilyen hosszú utat költség nélkül véghez nem vihettünk: különben nyilvá 37 aranynál nem perficiálhattuk. Tudom, hogy Kegyelmednek soknak tetszik, mint énnekem is elégnek láttatik, de minnyájan mostani drágasághoz képest azt ítiltik, mondták, Benkner Márkus is, ki ezt a levelet hazaviszi Kegyelmednek, hogy nem sok és nagy parsimóniával élünk. Comesink, kik voltanak, ugyanúgy szóllottanak felőlünk, és néha, hogy őket nem követtük, ahun lehetett, tőlük különböztünk, dissentiáltunk, gonosz szemmel néztenek. (…) Itt minden holnapra ágytul, kamarátul és ételtül 6 aranyat és 40 magyar pénzt fizetünk. Azt pedig igen exacte és üdő előtt megkívánják a gazdák, az mennyire lehet. Vadnak olyak, kik csak magok pénzével ő magok vesznek reggel estig való eleséget, gazdaasszonyokkal főzetnek, és úgy laknak, élnek bizonyos fogadott kamarában. Mondják némelyek, hogy úgy olcsóbban lakhatnak, de némelyek tagadják viszontag. Elolvastam hétvégén a felgyülemlett újságokat, és nem bírom szó nélkül hagyni ezt az arcpirító, kitüntetésátvevősdi cirkuszt. (Persze én sem tudom, mi kitüntetnivaló volt azon a három, lejátszott emberen. De mondhatnék még néhány aktívat, a szakmám környékéről, akit kereszttel jutalmaztak, szintén nem tudom, miért.) Lehet, hogy Szabad György öreg már és gyenge a feje, azért nem érti, hogy az ember vagy elfogad egy állami kitüntetést kezestül, vagy nem, ám akkor vissza kell utasítania. (Mármint a díjat. Még jó, hogy nem üzent: snassz neki elmenni a plecsniért, küldjék el postán, a pénzt meg utalják a számlájára!) De hogy ő kikerülje a kezét nyújtó miniszterelnököt – aki helyettem áll ott, és a köztársasági elnök szintén engem képvisel, ideje volna evvel a gondolattal megbarátkoznia Sólyom Lászlónak! –, az nemlétező megoldás. (Egyébként Olaszországban is választások lesznek hat hét múlva. Láttuk a Berlusconi–Prodi vitát a tévében, stopperórára beszéltek el egymás mellett, de nem fagyott le tőlük a tévéképernyő, és a másnapi újságok címlapján mosolyogva rázták egymás kezét. Döntetlenre hozták ki a főcímek a mérkőzésüket.) Este leszaladtam a Katonába a spanyolok vendégjátékára. Sokan erősen unták, de én szeretem Federico García Lorcát. Csillogó szemű, szépszívű, lökött pali lehetett. (Az első színdarabjában egy egész csótányfamíliát felléptetett.) Ez a jó rövid, utolsó, befejezetlen, cím nélküli darabja – hasonlít A közönség című művéhez – olyan kimódolt, mintha Pirandello volna, de azért ott van benne a García Lorca-féle fura, kicsit egzaltált költőiség is. Végre sor került a Fehér tenyér című filmre. Az első fél-háromnegyed óráját, ami 1980-ban Debrecenben játszódik, fokozódó ellenérzésekkel néztem. Mert Hajdu Szabolcs kínos gonddal ügyelt arra, hogy kivétel nélkül minden filmkocka lepusztultságot, sivárságot, ócskaságot, örömtelenséget, igénytelenséget, bunkóságot és brutalitást árasszon. És evvel nem bírtam azonosulni, talán mert magam is éltem 1980-ban, ha nem is Debrecenben. Azután alakult a dolog, és ha szeretet nem is ébredt bennem ez iránt a film iránt – ellentétben a Tamarával –, de az elismerésemre számíthat. (Érdekes fazon a főszereplő Hajdu Zoltán, kicsit hasonlít a testvérére, azon túl viszont olyan, mintha egy David Beckham mínusz Balázs Zoltán kivonás maradéka lenne.) Este elmentem a Kolibri Pincébe megnézni a Junion Csoport Zőld Martziját, mert jól eltettem őket magamnak a nyíregyházi Vidor Fesztiválon, és ezüket még nem láttam. Nem találtam olyan átütőnek, mint a Jó pálinkát, de azért roppant egészséges dolognak tartom, hogy ezek a nemzeti színházi kisfiúk itt ilyesfajta örömszínházat csinálnak. Mai: Hogy kivirultak a Fidesz rosszabbul élői! Most ez van írva a korábban meghurcolt néni mellé: A FIDESZ ISMÉT MEGÁLLÍTJA A GYÓGYSZERÁRAK EMELKEDÉSÉT. Látom is magam előtt Orbán Viktort, amint délcegen odaáll, keblét kifeszíti, és a gyógyszerár-emelkedés szűkölve menekül. A Manó Kecskeméten a Kamaraszínházban. (Helyes kis kiállítás Bagossy Levente díszletmakettjeiből.) Mikor legutóbb arra jártam, mondta a Szerebrjakovot megformáló Rubold Ödön, hogy semmi csűrcsavar, jóféle játék, és valóban az. Tóth Miklós rendezte, szép munkát végeztek. Abból is látszik, hogy bár a színészi erők messze nem egyformák, mégis elég jól működik csapatban a társaság. Fazakas Gézát még Kiss Csaba A dög című darabjának előadásán megvettem (ő játssza a Manót), Szokolai Péter, Horváth Erika, Jarábik Klára, Kiss Jenő is tetszett. Igazi ínyencség ez a darab a Ványa bácsi ismeretében, és arra gondoltam, milyen kár, hogy a másik három nagy Csehov-műnek nincs ilyen előképe, vázlata, próbadarabja, mint A Manó. Pedig mennyire izgalmas volna, ha a Sirályból, a Cseresznyéskertből meg a Három nővérből is ismernénk egy másik verziót, mondjuk ahol Versinyin Irinának udvarol, Natasa Kuliginnal csalja Andrejt, Olga pedig Tuzenbachhal dolgozik a téglagyárban. Már holnapra le kell adnom a Színháznak, nem tudom, menni fog-e, mert többéjszakás munkakalandokra vagyok beállva. Jesszus, most majdnem azt írtam, hogy „húzzunk bele!” A hangpáholyba ültettek be tegnap este az Operettszínházban, Márton Andrással egyetemben, aki megfáradt embernek látszik. Nyolc napja van hátra a POSZT-válogatásból, még megnéz kilenc előadást. Azt mondja, lelkileg erősen megviseli, hogy sűrűn kell nemet mondania kollégáinak. Nem tudta, hogy mindenkinek ennyire fontos a POSZT-meghívás. A Menyasszonytánc című klezmer-musicalt untuk vállvetve. Nem mondom, hogy nincs ez rendben – jó a zene, tisztességesen oda van téve az előadás –, de olyan üzleti, annyira gyári! Ahhoz, hogy én is élvezzem, sokkal jobbnak kellene lennie. Mást ne mondjak, az első átütő táncszámra a vége előtt 20 perccel került sor. Második szereposztást láttunk, vagyis Molnár Piroska nem volt jelen, hogy egy színészet legalább lett volna a színpadon. Érdekes, prózában az új drámák egyre rövidebbek. (Schimmelpfennignek például komoly erénye, hogy hamar végzünk.) De az Operett őrzi a hagyományokat és a tíz óráig tartást. Plusz a hosszú, alapos tapsrend. Tuti siker, a Hegedűs a háztetőn nyomdokaiba lépve. (Olyan hosszan azért nem fogják majd követni.) Azon elképedtem, hogy egy félperces belógatás kedvéért megcsináltak egy teljes színpadnyílásnyi szélességű pályaudvardíszletet. Bár azt így kapásból nem tudom eldönteni, hogy irritál-e engem ez az (anyagi) nagyvonalúság, vagy inkább imponál. Mai: Olvastam valaha a mű alapjául szolgáló színdarabot, A torockói menyasszonyt Indig Ottótól. Meg is jegyeztem belőle egy mondatot: AZ EMBER AKKOR TUDJA MEG, HOGY ZSIDÓ, AMIKOR ELŐSZÖR BÁNTJÁK ÉRTE.
Már azt
néhányszor említettem itt, hogy nem szeretem Bertolt Brecht darabjait. Mindig
újra elfog ez az érzés, amikor Brechtet nézek. Tegnap történetesen Tatabányán, a
Szecsuánin. Ez annyira iskolás, tankönyves, tételes! Jó-rossz, fehér-fekete,
hideg-hideg. Novák Eszter rendezte, akinek én mindeddig nemigen kaptam rá az
ízére. (Igenem a Szerelemnek szólt.) Tóth Ildikó játssza a kettős főszerepet
érdemdúsan. Sokat nevet Sen Teként. Nem szerettem ezeket a nevetéseit. Az
Istenek hét fős vörös csapatot alkotnak, Takács Kati és Egyed Attila feje adja
hozzá az alaphajszínt. Ez a rangos társaság abszolválja az összes kis szerepet.
Egyed Attila ragyog ki. A Vang vízárust játszó Derzsi János is tetszett nekem.
Az utolsó kép szép. Jelentős szakmai érdeklődés mutatkozott Pestről.
Ahogy MGP szokta mostanában befejezni Ma elmegyünk Kőszegre. A menetrendszerű tanszéki kirándulás ez, ami tavaly Keszthelyről célozta meg a fél Dunántúlt. Mondjuk az elég jellemző, hogy mi a ma esti vacsorára – amit a meghívó így ír le: „2 féle leves, négy féle hideg-meleg előétel, 4 féle meleg főétel, 3 féle körítés, saláták, desszert, kávé, üdítő, ásványvíz, a felnőtteknek behér bor” (fehér por?) – nem érünk oda, mert kedves férjem 5-től 7-ig még órát tart. Vasárnap jövök. Boldogtalan időjárás volt egész hétvégén. Ez nem tett jót a kirándulásnak. Zömmel gyalogtúrázások szerepeltek a programban, és én, aki egyébként is hamisítatlan városi aszfaltot igénylek a talpam alá, esős időben még kevésbé tudom élvezni az erdei ösvényeket. Jártunk Velemben – megnéztük, hol dugdosta Szálasi Ferenc a koronát –, a Szent Vid kápolnánál, a Hétforrásnál, Óház-tetőn, Keresztkúton, és este a kőszegi Írottkő hotelbe tértünk haza, ahol kellemes wellness részleget hoztak létre a múlt év végén. A tanszék létszáma egyébként nagyjából hetven fő (oktatók, adminisztrátorok, takarítók, mindenki). Persze mindig vannak, akik elmaradnak, másrészt viszont sokan nagycsaládosok, úgyhogy kábé 100 ember szokott összejönni ilyenkor. Olyan hét-nyolc éve szokás ez a víkendezés, és ez idő alatt megállapíthattam, hogy a tanszék családi viszonyai ellentmondanak az országos statisztikáknak. A negyven év alattiak jószerével minden évben egy-egy újabb kisbabával jönnek, a negyven év felettieknek pedig mindig ugyanaz a feleségük. Mai: A SZÖRNYŰ IDŐKBEN EGYEDÜL A NEMZETVEZETŐNEK VOLT GONDJA A SZENT KORONÁRA – mondta a hivatásos helyi idegenvezető Velemben, és nem is lepődtünk meg nagyon, mert már tavaly a keszthelyi idegenvezető történelemszemléletét is enyhén szólva sajátosnak találtuk. Úgy látszik, a nyugat-magyarországi idegenvezetők ugyanarról kerülték az iskolát, jobbról. Miután tegnap hazaértünk, elmentem az Új Színházba a Vadorzók nyilvános főpróbájára. (Kedves férjem mondta pedig, hogy ne menjek ma színházba, inkább csinál nekem cirkuszt otthon, mégis mentem.) És arra gondoltam, míg ott ültem, baj, hogy az Új Színháznak nincs iránytűje, vagy minőségérzéke, vagy nem tudom, mije, de valamije nagyon hiányzik. Erről a produkcióról a Vedd könnyen, szivi! című egykori förtelmes bemutatójuk jutott eszembe, az volt ennyire nulla darab, bár az meg is bukott hatalmasan, ez viszont talán siker lesz, jó színészek görcsös erőfeszítésének köszönhetően. Milyen csoda is a színész! Hogy hinni tud bármiben! Ez az előadás, felteszem, pihekönnyű örömszínház kíván lenni. De hát Hirtling Istvánban – aki egyébként elegáns színész – már rég nincs meg az ehhez kívánatos könnyedség. (Különben egy ilyen alkatú színésznek nagyon kellene tudnia táncolni, de Hirtling nem nagyon tud.) Almási Sándorhoz szintén nehéz könnyedséget társítani, hiszen akkora vízveszteséggel játszik, hogy félő, előadás után infúziót kell kapnia kiszáradás ellen. Pokorny Lia és Fodor Annamária egyrészt díszleteznek félsötétben, másrészt több különböző figurát skiccelnek fel egy-egy percben, és elszántan igyekeznek élvezni a dolgot. Kérem a következőt! Akartam mondani, úgy alakult, mint tavaly; megint a tanszéki kiránduláson találkoztam a Megasztárral. Rúzsa Magdolnát és Szabó Esztert várom a döntőbe. Egy táskaboltban összefutottam tegnap Csomival, aki Bogotába készül hétvégén az Ivanovval. Álldigáltunk a Felszab téren beszélgetve, arra ment Ascher, integettünk neki, Csomi kérdezte: megírod majd a naplódban, hogy itt álltunk, trafikáltunk? Hát, lehet… Vasvári Emesével szintén összeakadtam, említette, hogy hétvégén újabb bemutatója lesz a Lakásszínházában. Ott a helyem. Kikínlódtam Szűcs Katinak az írást a majdnem „latt” Mester és Margaritáról. (A latt úgy lett, hogy a tévében egy sportműsorban a Gulyás nevű mulatságos riporter beszélt, volt egy versenyző, aki mellé azt írták ki, hogy Latvia, ezt közvetítette Gulyás úgy, hogy latt sportoló. Na de ez a színház litván volt.) Azt gondoltam, ha nekem minden hétköznap ünnep, merthogy színházba megyek, akkor az a helyes eljárás, ha a színházi világnapról otthonmaradással emlékezem meg. Nagyot, fényeset vasaltam. Mai: Maupassant-t olvastam hétvégén, az Egy asszony élete című regényt. Harmatosabb ez, mint a sok kötet novellája, amit régebben olvastam. (Valaha a novellákra esküdtem, de ma már a regényt kedvelem jobban.) MÁR OTT LEBEGETT KÖZTÜK AZ A FINOM ÉS BIZONYTALAN GYÖNGÉDSÉG, AMELY OLY GYORSAN TÁMAD KÉT FIATAL KÖZÖTT, HA A FÉRFI NEM CSÚNYA ÉS A LÁNY SZÉP. Meghívtak, hát elmentem a Súgó Csiga-díj átadására. Gondoltam, esetleg az olvasókat érdekli a dolog. De végül is nincs sok kedvem beszámolni róla. Túl kritikusnak bizonyultam. Meg nem éreztem eltalált célközönségnek magamat. A Művészetek Tömlöcében történt. Először egy egyfelvonásost láthattunk, Gelmantól A padot. Nem tudni, miért épp ezt a lejárt szovjet darabot adták, és nem tudni, miért Őze Áron és az akcentussal beszélő Dér Denissa felléptével, ha csak azért nem, mert Dér András rendezte az előadást. Ezután állófogadás következett, 11-től pedig a díjátadás, Hajós András és Hegyi György műsorvezetők gátlástalan komédiázásával. Talán nem is lett volna kínos ez, ha közben nem gyűjtik oda a színpadra a tizenkét díjazottat. A győztesek névsora rendben van – túlreprezentáltak ugyan a musicalisták, de ez érthető, elvégre a zenés is, az internet is főként a fiatalok műfaja – szépen fel is öltöztek (a farmeros Balázs Zoltán kivételével), és a szemünk láttára kellett végignézniük Hajós és Hegyi főszereplők színészi kontárkodását, aminek ráadásul volt némi kellemetlen, kereskedelmi tévé-kabarés, üzleties stichje. Nem hinném, hogy nagyon élvezték az ünnepeltek. Mindazonáltal ők méltóságteljesebbek voltak, mint a tiszteletükre rendezett műsor. Éljenek a díjazott tizenkettek! És még valami. A nyertesek pénzt tudtommal nem kapnak a csigájuk mellé. Ugyan, mire áldoznak itt a rendezők, a támogatók, akiknek logói a színpadi díszletet alkották? A Fesztivál Színház kibérlésére? A pezsgőre, görög salátára, Gundel-palacsintára, amit benyomhatott a publikum? Miért nem inkább 12, számottevő bélésű borítékra fordítják az összeget? Ja, hogy akkor nem a cégreklámról szólna ez a díj, hanem a színészek elismeréséről? Esetleg. Nincs már partja a Dunának Verőcén, a kőfalat nyaldossa a víz. Frédike ilyenkor roppant szemrehányóan néz ránk, mert azt hiszi, az ő sétája ellen irányul ez a nagy, zavaros víztömeg, mint ahogy tényleg. Némi könyvesbolti garázdálkodásra került sor tegnap. Gyarapodtunk Vámos Miklós Apák könyve című regényével, amit annak idején kölcsönkönyvként olvastam és szerettem. Azért kellett most beszerezni, mert egy torinói könyvesboltban kedves férjem meglátott belőle egyetlen példányt olaszul, és rögtön megvette Mauróéknak. Azután megkért, gondoskodjam arról, hogy elolvashassa, hátha egyszer majd megvitatják, Mauro meg ő. Megvásároltam továbbá a Rokonokat – mert tetszett, hogy nemcsak a regényt, hanem a belőle készült színdarabot is tartalmazza a kötet –, valamint Michail Kuziak és Slavomir Rzepczynski Tanuljunk meg írni! című munkáját. Ezt ugyanis szükséges szakirodalomként jelölték meg Annamari számára a Trefortban, ahová emelt szintű magyar érettségire előkészítő tanfolyamra jár szombatonként. Most ezt olvasom – az önéletrajztól a bocsánatkérésen és a jókívánságon át az esszéig mindenre recepttel szolgálnak a szerzők –, és helyenként rendkívül jól szórakozom. Mai: Idézek az Interjú című fejezetből: KAPCSOLATTEREMTŐ FORMULÁK: szeretném megkérdezni ● szeretném megtudni ● szeretnék egy kérdést intézni Önhöz ● kész lenne interjút adni nekem ● megkérhetem, hogy válaszoljon néhány kérdésemre ● tudna nyilatkozni ● hogyan vélekedik Holnap majd a Kritika című fejezetből csemegézek! A kertész kutyájára mentünk a Vígbe. Gondoltam, kedves férjem majd mosolyogni fog, mert a kisgyerekekre és a kutyákra mindig rámosolyog az utcán is. (Ez most vicc volt. Hiszen Lope de Vega vígjátékában sem kertész, sem kutya nem szerepel, csak emlegetik. Egy darab színésznő kedvére tevő darab. Bajor Gizi nyomatta ötvenen túl, sokáig.) Hát nem mosolyogtunk, hanem szomorkodtunk. Eszenyi Enikőnek asszisztál egykedvűen a szereplőgárda. Kamarás Iván talán azt mondta, hogy ő már túl öreg ide, így Szőcs Artur játssza az ifjú amorózót. (Mondjuk, illik a figurához, hogy kicsit x a lába.) Enci pedig, mint egy minden bátorságát elvesztett színésznő, élvezi a könnyű sikert. Vastagon alapoz mórikálással. Erre épül számos szellemes, helyenként önironikus ötlet. Mind sok kicsit, és mind a színpadi kapcsolat teljes hiányát leplezi virtuóz módon. Ezek a játékok tehetségesek és öncélúak, egyéniek és elhasználtak. (Az például, hogy lányos izgalmában levegővétel közben is beszél, már az Ahogy tetszikben bevált fogása volt, és a Fekete Péterből is emlékszem rá.) Nehéz nekem, aki öreg vagyok, és túl sok mindent láttam már. És még nehezebb neki, aki szintén nem fiatal, és a csitris alkatával negyvenöt évesen áll neki dívát játszani. Talán stúdiószínházba kellene most bemennie, kemény rendezővel. Drukkolok nagyon ennek a briliáns nőnek, hogy jól jöjjön majd ki ebből a bonyolult, fájdalmas, problémás pályaszakaszból. Az előadást egyébként úgy tekinthetjük, hogy ez a kárpótlás a Víg bérletes közönsége számára a Zsótér-féle A kék madárért. Mai: SZÍNIKRITIKA ÍRÁSÁHOZ HASZNÁLT SZAVAK: Az előadás erényei: jól megrendezett ● a közönség tetszésével találkozó ● kitűnően előkészített ● remek felépítésével tűnt ki ● megfeledkezünk a világról ● más világba lépünk át ● az előadásnak köszönhetően más szemmel nézünk a … Hibái: unalmas ● hosszadalmas ● az unalom lengi be ● nem ragadta magával a közönséget ● érdektelen ● vérszegény
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
