Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2007. március:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. csütörtök

     Egy hatás alatt álló nő vagyok. A mások élete, még mindig. Különös, hogy a film első jelenetében látunk egy hideg, ellenszenves, negatív epizodistát, aki aztán főszereplőként kézen fog bennünket, és elvisz a vele való azonosulásig.

      Írtam tegnap, hogy nálunk ez biztos nem volt 1983-ban. Az meg eszembe sem jutott, hogy én 1983-ban jöttem haza a Szovjetunióból, ahol lehetett így, ha ugyan nem ígyebbül. Ebből a szempontból sosem vizsgáltam az ott töltött öt évemet. Ha most visszagondolok, arra jutok, mivel külföldiek voltunk a legrangosabb moszkvai egyetemen, biztosan szemmel tartottak bennünket. De mi nagyon szűk felületen érintkeztünk oroszokkal. Tán ha négy-öt moszkvai lakásban jártam, ott is csak csoportbuli, zene, tánc szinten mozogva. Nem emlékszem, hogy valaha is érdemben, komolyabb dolgokról beszélgettem volna oroszokkal. Már csak azért sem, mert évekig szenvedtem attól, hogy oroszul nem elég gazdag a szókincsem és nincs humorom. Az egyetemi csoport állt 5-6 külföldiből (szlovák, lengyel, Bangla Desh-i, görög, két bolgár, de ők lemorzsolódtak) és kábé tizenöt orosz, illetve szovjet diákból. (Akadt köztük litván és lett is.) Nem érdeklődtek irántunk, nem keresték a társaságunkat, nem ismerkedtek-barátkoztak velünk. Egyetlen csaj volt, aki haverkodott, a lengyel fiúval ki is kezdett. (Velem speciel meghívattatta magát Pestre a nyári szünetben.) Most akkor nekem azt kell gondolnom, hogy ő volt a hálózati személy, aki figyelt minket és jelentett rólunk? Hát mily korban éltem én e földön?!

      Mai:

      A doboz: Merz Spezial Dragees, 60 db.

    GYÓGYSZERNEK NEM MINŐSÜLŐ GYÓGYHATÁSÚ KÉSZÍTMÉNY, AMELYNEK HATÁSÁT IRODALMI ADATOK IGAZOLJÁK.

      Már George Bernard Shaw megírta, hogy jó hajhullásra. 

vissza a lap tetejére

2. péntek

Nagybevásárlásból hazafelé jövet némi keringés után végre leparkoltam. Hezitáltam a nyitott csomagtartó fölött, hogy mennyit tudok ebből egyedül hazacipelni. Ekkor odalépett hozzám egy szerencsétlennek látszó fiatalember. Köszönt és azt mondta, hogy a szülei meghaltak, van két testvére, és ennivalót szeretne kérni tőlem, mert éhesek. Idétlen egy helyzet. Ott inhalálok tizenöt Auchan-szatyornyi élelmiszer fölött, nem mondhatom, hogy nem tudok adni. Jó, de mit adjak? Üveg olívaolajat? Tálca darált húst? Kaukázusi kefírt? Müzliszeletet? Lapult valahol négy zsömle is, de az a gyerek tízóraijának kell. Pakolgattam, nézegettem a cuccot. Mit ad az ember az éhezőnek? Végül a kezébe nyomtam ötszáz forintot, és fogalmam sincs, hogy jól csináltam-e.

Este elmentem a Magyar Színházba a Tartuffe-re. Nem szeretem az ilyet, amikor egy előadás két és fél órán át céltalanul, kétségbeesetten, harsogva nyüglődik, mert a rendező – Csiszár Imre – csak  az utolsó öt perctől akart valamit. Mellékkörülmény, de ingerülten fogadtam, hogy Csomor Csilla hülyeségeket beszélt Dorine szerepében. Vagyis hülyéket mondott bele Vas István klasszikusnak számító fordításába. „Buta beszéd” helyett hülye beszédet, „ne évődjenek!” helyett ne hülyüljeneket.

Miután hazajöttem, lelki egyensúly helyreállítása végett megnéztem az 1984-es várszínházi Tartuffe-öt. Nemrég adta a tévé Szinetár Miklós tiszteletére, felvettem videóra. Legalább háromszor láttam az előadást annak idején, de az például nem tűnt fel, hogy Bubik-Tartuffe ennyire eredményesen rohamozta meg Béres Ilona öregecskedőnek tetsző Elmiráját. Ez talán némi Imposztor-hatás (Spirótól). Itt a felvételen egyértelműnek látszott: még egy-másfél randevú, és ezek egymáséi lesznek.

vissza a lap tetejére

3. szombat

Annyi a megírásra váró cikk, hogy sorszámot tépettem velük. De még csak a kettesnél tartok. Mindazonáltal tegnap elmentem az S.O.S. szerelem!-re. Énszerintem ez egy korrekt, szórakoztató amerikai film. Néznivaló hazai színészekkel, működőképes sztorival, egy csúcsjelenettel (Hernádi Judit és Szacsvay László randija hangalámondással) és arcátlan reklámdömpinggel. Azért mondom, hogy amerikai film, mert azt a Magyarországot, amit itt mutatnak, én nem ismerem. Lehet, hogy létezik, de tőlem oly távol, hogy élőben még sosem találkoztunk. A kastély úszómedencével, a villasor, a hipermodern irodaház, ahol a személyiségi jogi szempontból nagyon is kétes vállalkozás működik, a technikai arzenál, az óvónő, aki Citroen Kacsával jár és japán selyempizsamában alszik és stb.

A film végén, a kastély előtt megtartott esküvőn átfutott a kamera a vendégsereg oldalt álló tagjain. Gyűrött arcú, civil jelenlétű, henyén öltöztetett statiszták villantak fel néhány másodpercre. Na, nekem az a Magyarország volt csak ismerős.

Mai:

NYOLC LÁB SOK, DAVID – a kedvenc mondatom az Igazából szerelem című filmből, bár ezt hosszú lenne elmagyarázni. Arról jutott eszembe, hogy

ÖT ÉV MÁR IDŐ – ezt meg az egyik dramolettben mondják Esterházy Péternél, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című kis kötetben. Tegnap rágtam át magam rajta. Hát nem. Ez most nekem nem. Elolvastam, mit írnak róla az ÉS-ben, de úgy sem.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

Míg a Noé bárkáját néztem tegnap egyre csalódottabban, a szubjektív időérzékem alapján mintha egy álló nap telt volna el. Úgy tűnt, sosem lesz vége a filmnek. Gigantikus hanyatlás. Mindenki – rendező, színészek – fájón túl a fénykorukon. Nehéz ezt kimondani, de nem is tudom eldönteni, hogy Sándor Pált vagy Garas Dezsőt találtam kínosabbnak. Garast Stock Edének hívják ismét, csak hát huszonöt év távolából már nem csillog rajta a Ripacsok fénye.

Hogy valami jót is mondjak – Kállai Ferenc nagyszerűségén túl, akit  kéne gyorsan filmezni még, amíg lehet, hiszen minden pillanata élmény –, örültem annak, hogy megörökítették Oszvald Energiabomba Marikát, a maga elmaradhatatlan cigánykerekezésével együtt.

Kérdezte még a mozi előtt Erzsi barátnőm, volt-e olyan Sándor Pál-film, ami maradéktalanul tetszett. Hát volt. Eléggé szeretem a Régi idők fociját, a Szerencsés Dánielt, a Ripacsokat különösen, de mindenek előtt és fölött ott van nekem az 1976-os Herkulesfürdői emlék.

A párizsi Kékszakállút írván eszembe jutott, hogy elsős egyetemista koromban láttam a Kékszakállút a moszkvai Balsojban. (Színháztörténetileg lenyomozva: Nyesztyerenkóval és Obrazcovával, vezényelt: Ferencsik János.) Gondoltam, előbányászom a korabeli naplómat, kikeresem, mit írtam róla. Meg is találtam: 1978. december 22-én jártunk a Balsojban, magyar egyetemisták zárt, másrészt laza csoportja. (Szörnyű régen, ugye?!) A művészi élményre, hogy úgy mondjam, nem voltam fogékony. Viszont nagyra értékeltem, hogy adtak sört a büfében. (Moszkvában akkoriban ritkán lehetett kapni sört. Mondjuk tejet sem mindig. Friss húst meg szinte soha.)

vissza a lap tetejére

5. hétfő

A naplóátvizsgálás persze elvitte a fél éjszakámat. Ha már keresés, jól elmerültem az első félév gyötrelmeiben és kalandjaiban. Azért az az első vizsgaidőszak igen viszontagságosnak bizonyult. (Matematikai analízisből például prolongált a véreskezű Kosztrikin professzor.) Volt egy vizsga, amikor a felháborítóan termékeny V.I. Lenin műveiből kellett felelni. Én azt kaptam ki, hogy Krizisz názrél. Nemcsak nem olvastam, nemcsak fogalmam sem volt, hogy miről szól, de azt sem tudtam, mi a csudát jelenthet a názrél szó. Amikor a tanár a képembe mondta, első hallásra le sem tudtam írni a címet. Kis magyar keserves 28 évvel ezelőttről…

Ahogy néztem tegnap este a Bíró Kriszta Ibusárját az Örkény Színház előcsarnokában – Sárbogárdi Jolán stewardess-bőrönddel, amint bábjátékként előadja A Bajkhállóy huszármentét – , úgy lettem egyre szomorúbb. Szerettem volna szeretni, de nem ment. Túl kicsináltnak, túl színésznős bizonykodásnak találtam. Az élet nagy igazságtalanságainak egyike – gondoltam rosszkedvűen –, ha ez lesz siker és bravúr és mennybemenés, mert a szakma ezt megnézi, a Nádasy Erikáét meg nem látta. (Szűcs Katin kívül, aki szemlátomást éppúgy szomorgott tegnap este, mint én.) Végül is így adekvát. Az igazi Sárbogárdi Jolán sorsa ez.

Mai:

HÁT AKKOR MÉRT NEM, HA IGEN? … MÉR NEM TUDOK ÉN RENDESEN LÁTSZANI? – kérdezem Nádasy Erika Sárbogárdi Jolánjával.

vissza a lap tetejére

6. kedd

Most először láttam valami számottevőt az Ascher–Novák-féle zenés színész-osztálytól. De ez a Varázsfuvola aztán igazán az! Ritkán érzékelhető ennyire, hogy a színház egy jó játék. Vígoperai öröm bugyborékolt a Merlin Színházban. Komolyan vett, derűs játékosság – gyengéd, de határozott kézzel kordában tartva. Az biztos, hogy énekelték már ennél szebben-jobban A varázsfuvolát – egy fényes, erős hang van, a Kiss Diánáé, ám a többiek is elég jól elboldogulnak, például Sarastro mélységeivel vagy az Éj királynője trilláival –, de ilyen felvillanyozó színházi este nem sűrűn születik belőle. Ha Mozart csak egy kicsit is olyan volt, mint amilyennek Peter Shaffer megírta az Amadeus című színdarabban, akkor ezen a vizsgaelőadáson visongatna a gyönyörűségtől, annyira élvezné.

Csáki Judit – aki majd’ negyedszázad után megvált a Színház újságtól – a kultura.hu portálra hív prompt színikritikát írni, bemutató után pár órávali leadással, reggeli megjelenéssel. Nemigen fűlik hozzá a fogam. Nem szeretnék éjszakai sürgős postamunkát végezni. (Ennél jobban már csak az Alb. Györgyi volt, jelenlegi vagy jövőbeni férje nem szeretnék lenni.) Őszintén szólva nem is értem, minek ez a nagy sietség, miért nem elég gyors mondjuk a premier után 24 órával történő kritikai reagálás. Úgy a szerző mégis alhatna egyet a dologra. Így meg már az előadás alatt fogalmazgathat magában, ahelyett, hogy nézne. Forgách András mondta vagy írta valahol, hogy a színházi előadás befogadása az ágyban történik meg, másnap reggel felébredve. Vagy akkor fejeződik be? Akárhogy is, osztom a véleményét.

vissza a lap tetejére

7. szerda

Mivel írandóvá lépett elő A csodagyermek, újranéztem tegnap a Radnótiban. Valami hiányzik az előadásból ahhoz, hogy átütően jó legyen. Most próbálom kiókumlálni, mi lehet az.

Nem mintha nem lenne ennyi sok idő után teljesen mindegy, de kérdezte egy kedves olvasó, hogy mit ettünk mi Moszkvában. Legtöbbször menzai kaját. Volt étkezde (ún. sztalovaja) az egyetemen is, a koleszban is. Aztán ettünk konzerveket a magyar boltból. Jó kis rizses lecsót, sóletet. És olykor főztünk. A konyhát ugyan általában bevették a vietnamiak, amitől borzalmas szagok terjengtek az egész emeleten, de mindenki tartott a szobájában elektromos plattnit. (Évente többet. Mert tilalom alá esett. Gyakran jött váratlan ellenőrzés, rajtaütés, elkobzás. Akkor újat kellett venni.) Na ezen főztünk. Kakaós tészta lekvárral. (Te jó isten! Ilyet azóta sem pipáltam.) Paprikás krumpli virslivel. Tejberizs. Tojásvariációk. Néha lehetett kapni fagyasztott bontott csirkét (magyar importból). Olyankor csirkepaprikás.

Voltaképp jó mentség ez nekem: amikor meg kellett volna tanulnom főzni, épp nem volt miből. Persze biztosan akadtak a magyar egyetemisták között olyanok, akiknek így is ment ez. Idő, energia és pénz kérdése volt. A piacokon a kaukázusi kereskedőktől végül is mindent be lehetett szerezni, iszonyatos árakon.

(Még néhány éve is álmodtam olyat, hogy bemegyek a boltba, lesújtóan üres, csak a kék dobozos sűrített tej-konzervek állnak gúlában.)

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

Este in memoriam megnéztem videón a Hatásvadászokat. Nagyon pontos, nagyon szeretnivaló film a színházcsinálókról – Szurdi Miklós munkája –, Szakácsi Sándorral a főszerepben. Sokat jut eszembe. Legyen neki könnyű a föld. Beszkenneltem ezt az egykori Film Színház Muzsika-címlapot is 1987-ből. (Az előbbi Barcza Zsolt, az utóbbi Soltész Éva felvétele.) „Eleven címlap”. Ez azt jelentette, hogy volt a címlaplánnyal vagy -fiúval egy beszélgetés közönség előtt a Diadal moziban. Szakácsi Sándornak én voltam a beszélgetőtársa. Jó volt. Mármint ő volt jó.

(Az az igazság, hogy elég rendes fotógyűjteményem van színészekről és előadásokról. Bár nem biztos, hogy ez hibátlanul legális. A Film Színház Muzsikánál úgy volt, hogy minden héten beállított egy nagy pakk fényképpel az MTI-s ember – a szerkesztőség nyilván előfizetője volt a hírügynökségnek –, körbejárta a szobákat, és ki-ki kiválogatta, ami kellett neki. /Nemcsak hírt adott az MTI az összes bemutatóról, de fotózta is mindegyiket./ Hát nekem mindig kellett ez-az… Később, a napilapoknál, színikritikákhoz a színházak adtak képet, azokat is mind elraktam. Ha interjúra fotós jött velem, az ő felvételeit is megőriztem. Egyáltalán, mindig minden fényképet eltettem. Megvannak.)

Mai:

Sok isteni duma van a filmben, de nem merem keresgéléssel nyúzni ezt az értékes kazettát. Úgy rémlik, hogy Hetényi Pál kérdezi a színészbüfében, amikor indul a tájbusz:

HOVÁ MEGY MA AZ ÉLMÉNY?

vissza a lap tetejére

9. péntek

Ez az operettszínházi Csókos asszony a Tháliában annyira muzeális és porszagú… Fischl Mónika Pünkösdi Katójának porcelánbaba-mosolya és óvott szopránsikkantásai... Peller Károly meg tisztára mint egy harmincas évekbeli táncoskomikus. Nemigen tudom elképzelni, hogy a tűzijátékokon kívül mit rendezett itt Böhm György. Viszont tiszteletteljes borzadállyal, lenyűgözve figyeltem Oszvald Marikát. Szinte nézni is fárasztó, hogy mindig milyen elementáris kedéllyel és mekkora erőbedobással dolgozik. (Bár a Deborah hattyú halálát már kicsit soknak találtam.) Örültem annak, hogy megtalálták Dorozsmay Pistának Kátai Istvánt. Jó kiállású, masszív, lendületes fiatalember, és az operettviszonyokhoz képest még életszerű is az ízes beszédével. Nincs énnékem kifogásom Huszti Péter ellen sem, de hát mit tegyünk, ha számomra báró Tarpataky már mindörökre, ásó, kapa, nagyharangig Darvas Iván marad a vígszínházi Csókos asszonyból. Ahogy a végén lassan, elegánsan távozott, miközben szétnyílt előtte a Józsefváros.

Más. Alapjában véve most Salvador Dali Egy zseni naplója című könyvét olvasnám – felcsigázott a párizsi múzeuma –, de aztán közbejött Borisz Akunyin Akhilleusz halála című regénye, mivel erről kell írnom a kultura.hu-ra. A könyvkritika „új nóvum” lesz az életemben.

Egész más. Örömmel jelentem, hogy elindult a bátyám legújabb portálja. Szívesen látják ott a látogatókat!

vissza a lap tetejére

10. szombat

Kocsis Gyuri… Nem láttam őt soha másképp, mint mosolyogva.

És az embernek lassan a halottai kezdenek gyűlni az iwiw-en.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

Március van. A színházi havilapokban idén hétszer vagy nyolcszor jelentem meg eddig, és még egyetlen vasat sem láttam tőlük. (Ha majd látok, mondanom sem kell, az sem lesz valami nagy vas.)

Tudom, hogy nehéz a színházak helyzete, de valóban szükséges, hogy a kritikusok legyenek az első áldozatok? – kérdem elkeseredve. A Nemzetiben és a Játékszínben a duplájára emelték a szakmai jegy árát. (Lehet, hogy máshol is, ahol nem fordultam meg ezekben a hetekben.) A Tháliában a Csókos asszonyra 1000 forintos szakmai jegy gyanánt sorszéli, lehajtható pótszéket adtak, és ezt a gyakorlatot szándékoznak követni a jövőben, például a vidéki színházak találkozóján, amely egyébként általában mérsékelten látogatott esemény. (Vegye meg a lecsapszéket, akinek bírja még a dereka a sámlit.) Tegnap Debrecenbe mentem Kun Lászlót nézni. Jelezték, hogy szakmai jegy lesz, tudomásul vettem. (Az elmúlt húsz évben ugyan mindig megtisztelték a vidéki színházak tiszteletjeggyel a messziről jött kritikust, de hát változik a világ, és kész.) Megvettem a pénztárban a belépőt, majd ott álltam egy amúgy félig üres színházban a kezemben a jeggyel, amely a II. emeleti erkély 2. sorába szólt. Ekkor arra gondoltam – bevallom, erős belső felindultsággal –, ennél még az is korrektebb, ha megírják a mailben, hogy nem tartanak igényt kritikusi látogatásra.

Most ment el a kedvem az egésztől.

Szinte hallom a reakciót: „nem muszáj csinálni”. Először jutottam el ehhez a gondolathoz, hogy talán tényleg nem muszáj. Éppen adódni látszik egy másféle munka. Elképzelhető, hogy áprilisban lecserélem az eddigi életet, színházastul, kritikástul, naplóstul. (A családomat, a lakásomat és a frizurámat mindenképpen megtartom.)

vissza a lap tetejére

12. hétfő

Ami a naplóból kimaradt:

Az Örkényben a két Szép Ernő. (Meg a harmadik, mintha, az a méla arcú ember, akit a Kávécsarnok díszletére odafestettek.) Rendezte Bereményi Géza, lírával. Két remek színész: Kerekes Éva és Széles László. Mondjuk nekem Kerekes Éva összehasonlíthatatlanul jobban tetszett az első darabban. Szeretem, amikor ilyen izgalmasan rezervált. Ellenben a Tűzoltóban tanúsított rengeteg éneklő hangocskáját már manírosnak találom.

Debrecenben Kiss Csaba drámája, a Kun László, a szerző rendezésében. Csak rosszat hallottam róla azoktól, akik a DESZKÁ-n látták, ahhoz képest egészen jól elvoltam vele. Egy, a leendő kritikán kívül eső megjegyzés: milyen színház lehet az olyan, ahol akad bennfentes, aki arra az időre direkt bejön a nézőtérre – mint azt a két, pontosan időzített, jól hallható ajtócsukásból megítélhettem –, amikor Egres Katinka épp félmeztelenül játszik?

Tegnap Bálint András Radnóti-estje a Radnótin. Érdekes, tanulságos, intim összefonódás Bálint András és Radnóti Miklós plusz a közönség között, zsidó identitás és zsidó sors tárgykörben. Közben az ember kicsit elszégyelli magát a minyurka problémái és nehézségecskéi miatt.

Mai:

NŐ VAGY, MINT MINDEN NŐ

Bár ezt még A varázsfuvolában mondták. Ha jól emlékszem rá.

vissza a lap tetejére

13. kedd

A bizarr fogyasztók képviseletében vettem tegnap az albertfalvi Profiban tejet, zsemlét, paradicsomot és M – Egy város keresi a gyilkostt. Fritz Lang 1932-es filmje DVD-n, este meg is néztem. Ha nem tévedek, ez volt az első német hangosfilm. (Másnap: Jó, nem az első, de biztosan nem nagyon sokadik.) El tudom képzelni, milyen döbbenetes hatást kelthetett annak idején a moziban. Nagy része utcán játszódik, de nincs benne alap-utcazaj, csak válogatott hanghatások. Rendkívül expresszív az egész. Láthatóan határeset: a szereplők zöme még nem tudja, hogy a beszéd megjelenése olyan változás, amihez a színészi játéknak alkalmazkodnia kell. Nem lehet, nem szabad többé némafilmes grimaszolásokat virítani. Peter Lorre játssza a főszerepet. Dundibb és bucifejűbb, mint majd tíz év múlva, a Casablancában.

Mai:

NINCS ELMÉSEBB TÁRSALGÓ, MINT A KÖNYV – mondja A csodagyermek című bohózatban Paradeux doktor, akit tetőtől talpig kihúztak a Radnóti Színházban. Ő volna a Kováts Adél férje.

vissza a lap tetejére

14. szerda

A 6. sorszámú cikk után önhonorárium gyanánt elmentem tegnap a Puskinba az Egy botrány részleteire. Ó igen! Jó kis film. Annyi ellenvetésem lenne: talán nincs eléggé érzékenyen kidolgozva a folyamat, ahogy Cate Blanchett belemegy a viszonyba. Cate Blanchett különben nagyon tetszik nekem. Ha igénylőlap kitöltésével küllemet rendelhetne magának az ember lánya, meglehet, kérnék ilyet, mint az övé. Jóllehet sosem vonzott a szőkeség. Erről az jut eszembe, hogy valamikor hetedik általánosban kijött egy nő az iskolába a Pályaválasztási Tanácsadótól, és teszteket töltetett ki velünk. Volt egy olyan kérdés, hogy mi szeretnék lenni. Azt válaszoltam, hogy szőke és kékszemű. De valószínűleg nem értékelték a humoromat, mert körülbelül azt az eredményt hozták ki, hogy ez a kislány nem lesz jó semmire. (Ezt a labdát most nem ütöm le.)

Ami Judi Dench-et illeti, nem véletlenül hatott rám félelmetesen a filmbéli figurája. Hanem mert tele van a világ velünk; olyan nőkkel, akik nem tudjuk felmérni, hogy a lényünk és a viselkedésünk milyen érzelmi fogadtatásra lel a tágabb környezetünkben. (Lehet, hogy a férfiak sem tudják, viszont őket nem is érdekli.)

Mai:

Salvador Dali: Egy zseni naplója. Úgy ír ez az ember, mintha a nagydoktori disszertációját írná saját magáról. (Vargyas Zoltán fordításában.)

DALI FILOZÓFIAI ÁLLKAPCSÁNAK FALÁNK CIKLOTRONJA MINDENT SZÉTMARCANGOLT, APRÓRA MEGRÁGOTT, A DALI-ATOMOK NEUTRON-TÜZÉRSÉGE MINDENT SZÉTBOMBÁZOTT, HOGY AZ AZ AMMÓNIÁS, OCSMÁNY BIOLÓGIAI BÉLKONGLOMERÁTUM, AMELYHEZ A SZÜRREALISTA ÁLOM RÉVÉN JUT EL AZ EMBER, TISZTA MISZTIKUS ENERGIÁVÁ VÁLJON.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

Azt, hogy Sólyom László köztársasági elnök épp külföldön van, nehezen tudom értelmezni. Talán: „messzire ment ember azt mond, amit akar”? Esetleg: „fusson ki merre lát!”? Netán: „szabad a pálya, fiúk!”?

Jöttem internetre megnézni a művészeti díjasokat, de sehol semmi hírt nem látok erről. (Ez sem így volt régen.) Viszont találtam a szinhaz.hu főoldalán a szakmaiak nyilatkozatát Kaposvár-ügyben, és majdnem úgy írtam alá, hogy Stuber Andrea hb. kritikus.

Arra jutottam tegnap Az arany ára előadásán a Bárkában, hogy minél közelebb vagyunk helyileg az Eldorádó forgatásához, talán annál nehezebb elszakadni a filmtől. Legalábbis amikor Zalaegerszegen adták a darabot, ott azért Farkas Ignác nem volt teljesen eperjeses. (Baj Lászlóra emlékszem még, Tulipánt játszotta szigorú-hallgatagon, tragikus-baljósan, meg lehetett jegyezni abból az előadásból.) De előfordulhat, hogy én vagyok a gond; túlságosan belém vésődött a film. Mindenesetre vannak Monorinak szavai, amiket soha többé nem lehet másként elmondani, mint ahogy Eperjes Károly mondta. A Bárkában a kisebb szereplőknek akadtak szép pillanataik (Szorcsik Kriszta, Egyed Attila, Mucsi Zoltán), de igazán jónak csak Varjú Olgát találtam. Ő nyilván magából kerített egyet s mást Monoriné figurájához, s nem a vászonról szedte le. A filmben Pogány Judit Rózsikája szinte vallási tébolyultnak látszott. Jószerével csak a félelmére és a gyűlöletére emlékszem. A Varjú Olgáén meg érződik a szeretet, a melegség, a családfenntartó asszonyi erő is.

vissza a lap tetejére

16. péntek

Láttam a Kossuth-díjasok listáját, azóta büszkébb vagyok a Jászai Mari-díj listára. Szerintem Pécsi Ildikó monnyon le, és adja át a kitüntetését Vári Évának, aki sokkal pécsibb.

Különben én még az erkélyünket is kerültem tegnap. De Annamária történetesen lencsevégre kapott egy árpádsávos ünneplőt, aki a Kossuth téri hagyományok szellemében ide ürített a téren a bokorba. Délután egy zászlóárus standja tűnt fel a templom előtt, bár nem tudom, hogyé’ adta az árpádsávos lobogót. Este a kádban ülve hallottam a távolról ideszűrődő csatazajt.

Mai:

Törvényjavaslat a Kossuth-díj alapításáról, 1948. február 5.

A KOSSUTH-DÍJJAL TUDÓSOKAT ÉS MŰVÉSZEKET, AZ ÚJJÁÉPÍTÉS TERÉN AZ ALKOTÓ MUNKÁBAN KIVÁLÓ TELJESÍTMÉNYEKET ELÉRT TESTI ÉS SZELLEMI DOLGOZÓKAT; MUNKÁSOKAT, ÜZEMI MÉRNÖKÖKET, GAZDÁKAT, NEVELŐKET, ORVOSOKAT STB., TOVÁBBÁ A KATONAI TUDOMÁNYOKBAN, VALAMINT AZ ALAPVETŐ SZERVEZÉSI MUNKÁBAN LEGJELENTŐSEBB EREDMÉNYEKET FELMUTATÓ SZEMÉLYEKET KELL JUTALMAZNI.

Első alkalommal, 1948-ban, a Kossuth-díj arany fokozatát kapták: Akarat Endre gépészmérnök, Bajor Gizi színművész (indoklás: Rendkívül kulturált és sokszínű művészi egyénisége minden alakítását emlékezetessé teszi), Bartók Béla zeneszerző (poszthumusz), Bogdán József földműves, Bruckner Lipót cérnázómester, Czifranics Mihály földműves, Cseke Bálint földműves, Csók István festőművész, Derkovits Gyula festőművész (poszthumusz) és még sokan mások. (Lehet, hogy majd folytatom, de most el kell mennem.)

vissza a lap tetejére

17. szombat

…Déry Tibor író, Egry József festőművész, Ernst Jenő dr. biofizikus, Fábián Magdolna befűző, Fejér Lipót dr. matematikus, Ferenczy Noémi gobelinművész, Füst Milán író, Gombás Pál dr. fizikus, Horváth János dr. irodalomtörténész, Illyés Gyula író, József Attila költő (poszthumusz), Kodály Zoltán zeneszerző, Lukács György dr. filozófus, Major Tamás színművész (indoklás: a demokratikus magyar színművészet vezéralakja), Mekis József munkásigazgató, Nagy Lajos író, Németh Gyula dr. orientalista, Somlay Artúr színművész (nagyvonalú, férfias és tragikus alakításaival válik ki), Szent-Györgyi Albert dr. biokémikus, Szondi Józsefné selyemszövő, Vadász Elemér dr. geológus, Vanyur János kikészítőmester, Vendl Aladár dr. geológus, Zemplén Géza dr. kémikus. (Nem tiszteletlenségből, de helyhiány miatt hagytam ki a vájárokat, a földműveseket és a mérnököket.)

(Talán nem haszontalan leszögeznem, hogy ez a napló természetesen nem öleli fel a teljes életemet. Exkluzív válogatást ad a napjaimról.)

Frédikének jól áll erdő, mező.

Mai:

Illyés Gyula 1946 és 1960 közötti naplójegyzeteit találtam olvasni Verőcén. 1986-os kiadvány, nagyon szűkszavúak az 1956-os, 57-es, 58-as évek. Ezt írja 1959. március 18-án, egy hévízi üdülés utolsó napján:

TUDOK MÁR BESZÉLGETNI ISMERETLENEKKEL IS. PÁHOKBAN IS, ITT IS SZÓBA EREDTEM AZ UTCÁN, AKIVEL CSAK LEHET. (NEM TÖKÉLETESEN MÉG, DE MÉGIS!)

Illyés ekkor 57 éves volt. Akkor nekem is van még időm megtanulni.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

Eredetileg áprilisra terveztem, hogy megnézzük Kaposváron az ’56-os darabot, de aztán tegnap odavitt a lábbal szavazás. Nos, ez egy Mohácsi. A szokásos erényeivel és (szerintem) gyengéivel. Gyönyörűségesen nagyszerű az első fél-háromnegyed óra: a kortársi közéleti pamflet a levegőben s a visszaliftezés a múltba. Hátborzongatóan izgalmas, elevenbe vágó színház ígérkezik. Azután megérkezünk az ötvenes évekbe, jönne egy feszült, drámai jelenet – Tótékra rátör az ÁVH –, amit a szereplők Mohácsi módra miszlikbe aprítanak és széthordanak ezernyi lapos, vékony szóvicc formájában. Persze van rengeteg jó duma, és sok-sok visszaköszönés korábbi Mohácsikból. (A zsebórát meg igazi pintérbélás motívumnak vélem, szeretettel.) Akad igen erős jelenet – mint a határon játszódó –, és akad szétfolyó, kaotikus zarámbolás. Egyre nyilvánvalóbb problémának érzem, hogy a kaposvári tömeg technikailag nem tudja megoldani, hogy értsem, ami elhangzik. Ehhez a játszók egy része nem beszél elég jól, és nincs kellően kigyakorolva a megszólalás rendje. Ráadásul kevés a színészi erő. Úgy tűnik, hogy a Mohácsi-darabokhoz szükség lenne még nyolc-tíz különféle Kovács Zsoltra és Kocsis Pálra. (Lehet, hogy néhány Felhőfire is, bár nem feltétlenül a színpadon. Hanem ahhoz, hogy kicsit táguljon az asszociációs mező. Túlságosan tudni lehet már, hogy milyen szavak milyen másik szavakat hívnak majd elő.)

Ellenvetéseim ellenére is respektálom a produkciót, és bármikor kivonulok az utcára azért, hogy Mohácsiék vihessék tovább a kaposvári színházat. Ami pedig a vitatott és feljelentett részt illeti – a kórházast-műtőset (kicsit ŕ la Sárga liliom), amit most Varga Zsuzsa játszik, hiszen Gubás Gabi mindjárt szül, vagyis nyolchónapos kismamaként érték nemtelen támadások –, véleményem szerint szóba sem jöhet, hogy bántón vagy sértőn ábrázolnák a medikát. Sőt.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

Az a benyomásom, hogy Brechttel Alföldi Róbert jobban jön ki, mint Csehovval. Itt volt ez a Cseresznyéskert tegnap a Vígben. Míg gyülekeztünk a nézőtéren, barátkozhattunk a látvánnyal, hogy egy elhagyott iparcsarnokban fog játszódni a darab, és a százéves szekrényt majd a rozsdás öltözőszekrény domborítja. (Nem volt függöny.) Az előadás első és utolsó jó pillanatának az tűnt, ahogy Eszenyi-Ranyevszkaja arcán kis mosoly ragyogott, amikor a legelején lassan betolták őt raklapon. Idővel ez a betolásos ragyogás túl forszírozott lett, és ekkor megsejthettük, hogy ez a túlforszírozottság lesz a produkció jellemzője. Olykor nyomatékosítani látszottak a szereplők, hogy itt most valami igen fontosat játszanak, csak nem derült ki, mi az. Az ellenszereposztás leginkább Tornyi Ildikónál bosszulta meg magát, aki beteges sminkben erőlködött Varja szerepében. Ranyevszkaja és Sarlotta Ivanovna viszonya, hátha ilyen nem volt még… No és a végén az a kikölcsönzött londoni szín… Áááá…

Hanem egy örömöm mégiscsak akadt: Encin az a csodálatos zöld ruha a második felvonásban. (Jelmez: Bartha Andrea.)

Mai:

ÉN A NYOLCVANAS ÉVEK EMBERE VAGYOK – mondta Gajevként Hegedűs D. Géza, rendezőileg nagyon kitéve, pedig nagyon kitevés nélkül is szoktam gondolni, hogy én is.

vissza a lap tetejére

20. kedd

Mivel néhány blogról vírusok jöttek, átmenetileg le vagyok tiltva a blogolvasásról. Így nagyjából tudom csak, hogy Jel invitál egy „Kilenc könyv” nevű láncba. Lehet, a top 2x10-em  elég lenne válaszul, de azért most vallok egyet az olvasás élményéről.

Annak rendje és módja szerint mesékkel kezdtem. (Bár pl. Andersen, a nyomasztó kifejezetten riasztott.) Kb. tízévesen kaptam rá az akkori kortárs magyar írókra. Ha valamelyik megtetszett, végigvettem minden elérhető művét. Így kebeleztem be Szabó Magdát (No.1.: Freskó!), Fejes Endrét (Szerelemről bolond éjszakán!), Jókai Annát (Napok!), Moldova Györgyöt (Ferencvárosi koktél!), Kolozsvári Grandpierre Emilt (A burok!), Örkény Istvánt (Glória!), Palotai Borist (Zöld dió!) Németh László (Iszony!) és még sorolhatnám. Közben persze faltam sok minden mást is. Csíkos könyveket (Kertész Erzsébet!), Karl Mayt. Vidéki rokonokhoz utaztunk kocsival, hátul feküdtem hason és először olvastam a Winnetout. Egyszer csak véget ért az Old Statterhand (sic) nevű első könyv. Hangosan bőgni kezdtem, ordítottam, toporzékoltam. Rémült szüleim aggódva kérdezték, mi a baj, én meg hüppögtem, hogy engem nem érdekel ez az Old Deathö, ami a második könyv, én továbbra is Old Statterhandról és Winnetouról akarok olvasni! Erős vigasztalás és rábeszélés után végre hajlandó voltam folytatni. Máig emlékszem, milyen hatalmas boldogság volt rájönni, hogy a könyv továbbra is az eddigi főszereplőkről szól.

Gimnazista koromra jutottam el a klasszikusokhoz: Tolsztoj, Stendhal, Dosztojevszkij, Csehov, Maupassant, Thackeray. Minél vastagabb, annál jobb. Az egyetemista évekhez például Thomas Mann kötődik. Máig nagy mértékben könyvek és drámák igazítanak el az emberi viszonyokban. Plusz mélyen sajnálom azokat a fiatalokat, akik még sosem lettek „büdös pizsamázóvá” letehetetlen könyv miatt.

Készen állt ez a beírás, de egyébként az foglalkoztat, ami Kaszás Attilával történt. Nagyon aggódom és szorítok érte. (Amikor rosszul lett, beugrópróba volt épp, Balikó készült Kulka helyére a Tizenkét dühös emberbe. Mára meg Kaszás szerepébe ugrik be Marton Róbert. Ennyi sok év alatt sem tudtam igazán megszokni, hogy a színház a gyors pótolhatóság terepe.)

vissza a lap tetejére

21. szerda

(Nem írok Kaszás Attiláról, de gondolok rá erősen.)

Megnéztem (még hétfőn) Kim Ki-duk Idő című filmjét, de nem fogadtam el. Úgy értem, nem hiszem el, hogy mássá és felismerhetetlenné teszi az embert egy alapos plasztikai műtét. (Bizonyos értelemben a film is utal a tett hiábavalóságára, hiszen főhősnőnk az új fizimiskájával pont olyan elviselhetetlen hisztérika, mint a régivel. Egyébként azért változtat arcot a lány, mert attól tart, hogy kedvese két év alatt némiképp megunta őt.) Tegyük fel, hogy kedves férjem fejét sebészileg átszabnák egy szőke nőévé. De a lábfeje nyilván a régi maradna. A magassága, a járása, a válla sem változna. (Az eszéről nem is beszélve.) A mozdulatai, a gesztusai és a reakciói pedig ugyanazok lennének, mint eddig. Meglepni tudna, de becsapni nem! Mondjuk az nem könnyítette meg a dolgomat a moziban, hogy mi nyilván lassabban és nehezebben különböztetjük meg a japán arcokat, mint maguk a japánok. Volt úgy, hogy nem voltam egészen biztos, ki van épp a vásznon: ez a nő vagy egy másik?!

Elolvastam Ljudmila Ulickaja Szonyecskáját. Jó olvasni, de nem érzem jelentős regénynek. Aztán következett Bíró Kriszta Fiókregénye, amit szintén jó volt olvasni. Bámulom ezt a színésznőt, hogy ilyet is tud. Van a könyvében valami békebeli. Ugyanakkor különös érzés volt, hogy bizonyos áttételek ellenére is felismerni véltem egyet s mást a történetében.

Mai:

A KÉTSÉGBEESÉS SOHASEM LEHET AKKORA, HOGY NE NŐHESSEN MÉG, AMÍG AZ EMBER ÉL. (Babits Mihály)

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

A Szkénében jártam tegnap és az Árva csillag előadásán megint elbűvöltek engem Pintér Béláék. Talán avval, hogy a nézők gyermeki énjét hívják elő a gátlástalan ökörségekre felfűzött meséjükkel. Ráadásul elképesztően megerősödtek színészileg. Hát például Csatári Éva milyen pazarul játszik férfit?! (Sokkal jobban, mint ahogy a férfiak szoktak nőt.) De meg ki ez a ragyogó Bárdos Andrea, akit még sosem láttam? Szerettem a látványos muzsikájukat is. Mintha csak valami népdalba ojtott Víg Mihály-zene lett volna.

Egyéb megjegyzés. Amikor a Szkénében felvettem a jegyemet, azt kérdezte a pénztáros, hogy nem én írtam-e a nekrológot Kertész Attiláról. De. De hát mikor volt az?! Húsz évvel ezelőtt! Jó, hát nyilván nem miattam emlékszik, hanem Kertész Attila miatt. Csakhogy mostanában egyébként is megrázó gyakorisággal találkozom magukat felfedő olvasókkal. Ilyenkor zavarba jövök. Nem feltűnően és egyértelműen, épp csak annyira, hogy garantáltan hülyeséget mondok vagy csinálok. (A mailküldés mégis kíméletesebb eljárás :-)

vissza a lap tetejére

23. péntek

Van abban valami masszívan lehangoló, ha az ember nem tud elmenni egy temetésre, mert éppen temetésre megy. Ez történt. Most elhunyt nagynéném és harminchat éve meghalt férje, Lenkei Lajos hamvait tegnap szétszórták a Fiumei Mező úti temetőben. Ahogy a körben felszökő víz kimosta az urnát, a magas vízfüggönyben szivárvány támadt, és ezt a látványt vigasztalóan szépnek találtam. Mintha csak a rokonaim tiszteletére, tegnap a Lenkei Lajos bérlet 4. előadásaként ment a Cseresznyéskert a Vígszínházban.

Ami Szakácsi Sándort illeti, arra gondoltam, hogy a tőle való három kavicsomat – A cella előadásának minden nézőjét várta a székén néhány kavics – a legközelebbi alkalommal utánaviszem a Földközi tengerhez. Vagy ha nem is mind a hármat, de egyet legalább.

Este megnéztem az Asbóth utcában Enquist A nap 25. órája című darabkáját. Annyit megér, hogy írásba foglaljam, Andai Györgyi milyen fényűző színpadi jelenség. A tartása, az őszbe hajló vörös haja, a borzongató hangja, a szép beszéde, a készsége – nagyobb, komolyabb színpadokon volna a helye.

A régi jó olvasók már tudhatják, hogy évente egyszer menetrendszerűen tanszéki kirándulunk. Ezúttal a szokottnál előbb kerül sor a munkaköri weekendre: most. A titokzatos, távoli, egzotikus Nyíregyházát fogjuk felfedezni. Viszlát legkésőbb hétfőn!

Mai:

A SZELLEMI ROMLÁS LÁTVÁNYA ARRÓL AD JELENTÉST, HOGY AMIT AZ EMBER TUD ÉS GONDOL, AZZAL VALÓJÁBAN NEM RENDELKEZIK. (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)

vissza a lap tetejére

24. szombat

Elmesélném még, hogy a temetésen találkoztam egy távoli rokon házaspárral. Kiskoromban kedveltem őket, azóta meg nem láttuk egymást. Kérdezte az asszony, hogy én emlékszem-e erre a most szétszóródó nagybácsira, aki 1971-ben halt meg, amikor én 11 éves voltam. Arra emlékszem belőle, hogy ha látogatóba jöttek (vagy mi mentünk hozzájuk), mindig puszit kellett adnom. És neki szerettem puszit adni, mert puha, sima, jó illatú arca volt. Erre azt felelte Ági (aki idősebb nálam), hogy ő is szeretett gyerekként az ölébe bújni ennek a nagybácsinak, akinek finom, meleg keze volt.

Arra szeretnék utalni evvel, hogy senki maga nem tudhatja, milyen olyan emberi melegség van benne, ami akár 36 év alatt sem hűl ki.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

Én ugyebár nem vagyok színház, hogy minden körülmények között játsszam – tehát nekem Kaszás Attila már soha nem pótolható Dorozsmay Pista és Leonce és Rádi és Vaszka Pepel és Orlando és Tony és Jimmy Porter és Sugár grófja és Benedetto és IV. Henrik (Füst Milántól) és Sándor (Mohácsiéktól), és Versinyin csak azért nem, mert az már foglalt (Kerekes László). Másrészt privátim talán ő volt a „legeszköztelenebb” színész, akit ismertem. Többször csináltunk interjút, mindig nagyon rokonszenvesnek, mélyen megnyerően őszintének és teljesen póztalannak találtam. Bertók Lajos búcsúztatásán beszéltünk utoljára, történetesen Jancsikáról. Akinek sajnos nem lesz emléke az édesapjáról. Ennek borzasztóságához képest mondjunk elhanyagolható, mennyire torkig van a lelkem (igen, így) avval, hogy mostanában ilyen alkalmakból keresek fényképeket a házi archívumomban. Nézem ezt az interjút is, tud még hova szorulni el a szívem az utolsó sorok láttán. Itt ez a fénykép, egy karácsonyi számban beszélgettem párosan velük, ahhoz készült. Aztán lefotóztam őket Amszterdamban egy sétahajón, amikor a Leonce és Léna ottani vendégszerepeléséről tudósítottam, de azt most nem találom. Ez, ha jól emlékszem, a Jászai Mari-díját illusztrálta. És még mindig nem igazán hittem el, hogy vége.

Mai:

Nem én, Rádi A padlásból:

OTT VAN A MÚLTUNK EGY TÁVOLI TÁJON

S AZ ELVESZETT ÉVEKET EL LEHET ÉRNI ÚJRA

NEM SÜLLYED EL SEMMI, HA NEM FELEJTJÜK EL

HA ÉLNEK AZ EMLÉKEK MÉG VALAHOL

vissza a lap tetejére

26. hétfő

Szombaton körbehordoztak bennünket Szabolcs-Szatmár-Bereg megyén, mint a véres kardot. Jártunk Mátészalkán, a Túró Rudi hazájában, a túristvándi vízimalomban, a baktalórántházi természeti területen, a nyírbátori minorita templomban, a szatmárcsekei csónakos temetőben. (Furcsa, csónak alakú fejfákat állítanak itt kereszt vagy sírkő helyett. Leszámítva a Kölcsey Ferencet eltemetőket, mert ők szép, komoly síremléket csináltattak.) Vásárosnaményban „karibi hangulat a Gergelyugornyai homokos Tiszaparton” várt volna bennünket a kapott útiprogram szerint, de ez valamiért elmaradt. (Jó, hát esett az eső egész nap, a karibi hangulat ugrott, de attól még a gergelyugornyai? Meg a homokos?) Este tokaji borkóstolás szerepelt műsoron, hát ezt mi kedves férjemmel kihagytuk. Bementünk helyette a nyíregyházi színházba, és megnéztük a Kétfejű fenevad első részét, ha már a második részt úgyis láttam a múltkor. Nem ideális sorrendben abszolváltam a produkciót, de most mégis megerősíthetem, hogy lendületes, jól működő előadás.

Tegnap este a Zeneakadémián jártunk, ahol a muzsikusnövendékek előadták A kékszakállú herceg várát. Juditot Marton Éva énekelte, a Kékszakállút Palerdi András. (Marton Éva kicsit olyan volt, mint Oszvald Marika. Épp csak nem cigánykerekezett. A férfi viszont teljesen fád modorban adta a herceget. „Félsz-e?” – érdekes ez a visszatérő kérdés. Az –e úgy hangzik benne, mint egy lanyha pofon.) Kíséretül korabeli magyar festmények képét vetítették a zenekar fölé, és ez hasznos ötletnek bizonyult. Egyébként is nagyon jólesett nekem Bartók zenéje. Átmosta rajtam a könnyeket.

vissza a lap tetejére

27. kedd

Nem voltam lassú, hanem csak vasárnap jött a felkérés erre. Sőt sietős voltam, meg is látszik, pl. kifelejtettem az Új Színház-beli Éjjeli menedékhelyet, és Füst Milán drámáját Negyedik Henrik királynak kellett volna írnom, hiszen ez a pontos címe.

Nem említettem, hogy a múltkori debreceni színházi kirándulás után küldtem postán egy levelet Csányi János színidirektornak. Hanem ő, úgy látszik, inkább megbukott, mint hogy válaszoljon. Urbán Balázs kolléga úgy kommentálta a dolgot, amikor Nyíregyházán összefutottunk a Kétfejű fenevad előadásán, hogy ezentúl a haragvó vidéki színigazgatók majd olyan átkot szórnak egymás fejére, hogy „küldjön neked levelet a Stuber!”

Nyíregyházáról jut eszembe, hogy eredetileg az ecsedi láp megtekintése is szerepelt a tanszék programjában, de aztán kiderült, hogy az ecsedi láp épp zárva van, bármit jelentsen is ez. Meséltem a meglepő hírt Duró Győzőnek valamelyik este egy színházban, s ő frappáns válaszul elregélte, hogy amikor a Vezúv tetején járt, akkor háromnegyed hatkor rászóltak a csoportokra, hogy tessék szépen indulni haza, mert 6-kor bezár a Vezúv. Tetszett nekem ez a történet, azért is róttam be ide.

Valamit hozzáfűznék még a Winnetouhoz is. Amikor publikáltam két éve a toplistámat, egy kedves ismerős írta levélben, hogy a Winnetou előkelő helyezését nem érti. Pedig ismeri a könyvet, mert épp nemrég olvasta fel a kisfiának. Nagyon természetes. Aki nem gyerekként találkozott vele, az nem érti. Óva intenék mindenkit attól, hogy felnőtt fejjel próbálja bepótolni! Ha most elolvasom – előfordul –, sokat röhögök például Old Shatterhand mérhetetlen beképzeltségén. Egyszóval ez egy gyerekkorba való könyv, amely életfogytig tart.

vissza a lap tetejére

28. szerda

A Bárka színházi világnapi sajtótájékoztatóján arra gondoltam, hogy Alföldi Róbert kétségkívül ügyesen és ambiciózusan viszi a színházat. Tetszetősen szerződtet (különösen Ilyés Róbertnek örülök, ámbár Nagypál Gábor és Egyed Attila távozását meg fájlalom), és ígéretes a program, így elsőre például annak hurrázok, hogy Varjú Olga Arkagyinát játszik a Sirályban, Mezei Kinga Hrabal-rendezésében pedig vendégként benne lesz Balázs Áron. Az ismertető után megtekintettük Spolarics Andrea rendezésében a stúdiósok vizsgaelőadásaként a Mágnás Miska gyors lefolyású változatát. Helyesek, lelkesek voltak a fiatalok. Mondjuk beszélni és énekelni még bőven van mit tanulniuk. Legjobban a Marcsát játszó személy tetszett – ha megtudom a nevét, majd ideírom: Császár Réka –, huncut baba-arcú, apró lány, sok életet és nagy temperamentumot mutatott. (A temperamentum milyen jó szó! Adoniszi sor.)

Mai:

Anyukám kórházban, apukám egyedül, zűrös napok ezek. Közben Ignotus Pál Csipkerózsa című önéletrajzi könyvét olvasom. (Hallatlanul érdekes például, ahogy leírja, miként fasizálódott az ország az 1930-as években.)

ELŐBB A KURiRBAN KEZDTEK CSORDOGÁLNI A CIKKEIM, AZTÁN A NYUGATBAN. MINDKÉT HELYEN A SZÍNIKRITIKÁT GYAKOROLTAM LEGRENDSZERESEBBEN; NEM MINTHA A SZÍNHÁZ KÜLÖNÖSEBBEN VONZOTT VOLNA, DE AZ VOLT LEGINKÁBB AZ A TERÜLET, AMELYEN EGY BOULEVARD-LAP AZ IRODALMI JELLEGET MEGTŰRTE ÉS ÉRTÉKELTE.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

Szerencsére az Oltári srácok című „koncert musical” tegnapi sajtóbemutatóján nemcsak kritikusok voltak jelen a Thália Színházban, hanem rajongók is, így mégsem fagyott egészen jégbe a nézőtér. (Az előadás 15. perce környékén a játszók megpróbálták felállítani és táncra bírni a közönséget a zsöllyében, szerény eredménnyel.) Maga a mű – mit is mondhatnék finoman? – erősen magán viseli a gagyi jegyeit. Öt fiatalember – négy evangélista nevű plusz egy zsidó – zenekart alkot. Énekelnek és táncolnak két részben. („A zene erejével próbálják nemesebbé tenni az emberek lelkét.”) Az előadás ehhez mérten. A színlap és a Bartha Andrea tervezte díszlet arra utal, hogy az egész projekt egy látens Coca Cola-reklám. Leszögezem, az öt fiú közül Mészáros Árpád Zsolt a nyerő. A többinek mind van valami kis híja. Árpika jól énekel, jól táncol, jól néz ki (férfiarccá markánsodott kölyökkép), jól veszi ki és jól adja el magát.

Lehet egyébként, hogy ha vallásos ember volnék, sértené az érzékenységemet ez a – minek is nevezzem – darabféle. De nem vagyok vallásos ember, és abban sem hittem, hogy a második rész bármi mással szolgálna, mint az első, úgyhogy a szünetben elégedetten hazajöttem.

vissza a lap tetejére

30. péntek

Elmentem tegnap a Magyar Színházba a Szent Lajos király hídja előadására, és igazán nem bántam meg. Ez most szépen összejött nekik. (Persze nem minden és mindenki remek, de gazdag a darab, és kifejezetten erős jelenetek vannak számosan.) Nagy mértékben Balsai Móni vonzott ehhez az estéhez, akire pont ennek a műnek győri előadásán figyeltem fel (Pepitát játszotta). Kíváncsi voltam rá Perichole szerepében, nem is okozott csalódást. Ami pedig Béres Ilonát illeti, itt az idő kijelenteni: Béres Ilona nagy színésznő. Lenyűgöző az a szaktudás, a humor, a fölényes hatásismeret, amivel a márkinét alakítja. Egyszerűen a markában tartja az összes nézőt. Erre teker, arra facsar, amit csak akar, azt csinál velünk.

Mai:

Hazaérvén a színházból kikerestem a Thornton Wilder-könyvből, amit Hámori Ildikó fejedelemasszony mond az előadásban:

DE NEMSOKÁRA MI IS MEGHALUNK (…), MINKET IS CSAK EGY KIS IDEIG SZERETNEK MÉG, AZTÁN ELFELEJTENEK. DE A SZERETETNEK EZ TELJESEN ELEGENDŐ. A SZERETET MINDEN MEGNYILVÁNULÁSA VISSZAHULL A SZERETETRE, AMELYBŐL FAKADT. ANNAK, AKI SZERET, NINCSEN SZÜKSÉGE ARRA, HOGY EMLÉKEZZENEK RÁ. VAN AZ ELEVENEK ORSZÁGA MEG A HOLTAK ORSZÁGA, S A HÍD A SZERETET; CSAK AZ MARAD MEG, AZ AZ ÉLET EGYETLEN ÉRTELME.

Azt hiszem, ez a gondolat épp jó lesz nekünk mára.

vissza a lap tetejére

31. szombat

A fösvény volt a programom az Új Színházban. Találkoztam az előcsarnokban Nagy Viktor rendezővel, kérdeztem, talán nézi Eperjest, hogy szerződteti-e? Nevetgélt, mondta, az még nem biztos, hogy hová, de pályáznak. Ami az előadást illeti, meglehetősen unatkoztam. Azért húsz év alatt egy olyan jó színészt is el lehet ám unni, mint Eperjes Károly, ha mindig ugyanazt csinálja!

Tíz után mentünk a Nemzetibe, négyen, öt szál virággal, mivel anyukám is megbízást adott. (Annamária négyéves korában annak rendje és módja szerint beleszeretett Kaszás Attilába A padlás láttán. Mondjuk ez a viszony perfektuálódott is hamarosan, amikor az amszterdami turnéról érkeztünk haza, és megismerkedtek a repülőtéren. Kaszás Attila megszeretgette őt, ölbe vette, szuttyogatta, ilyesmi.) Nagyon-nagyon sok ember és nagyon-nagyon sok virág volt ott. Ezúttal igazán le a kalappal a Nemzeti Színház előtt: példás szervezés és lebonyolítás. Szép, méltóságteljes, tömegesen is bensőséges este volt. Végre maga az épület is szinte funkcionálisan működött. Például bent a nézőtéren a fali lámpák halványan világítva épp úgy festettek, mintha fehér kálacsokrok volnának.

Mi élesen elutasítjuk Kaszás Attila halálát.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra