Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2007. október:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

Hát hiába mentem el és néztem végig, nem tudtam meg, mi értelme ennek a kétnyelvű, német-magyar Médeiának a Bárkában. Mondjuk az is igaz, hogy a nézőtér harmadik sorában a szereplők egyetlen szavát sem tudtam kivenni a Vívóterem gyatra akusztikai terében. Kizárólag a Dajkát játszó színésznőt lehetett érteni, de ő meg pont német volt, így aztán őt sem értettem. (Bár olykor magyarul beszélt. Bár erre nem mindig jöttem rá rögtön.)

Amikor bementünk, szétválasztották a közönséget, nők jobbra, férfiak balra. Nem okozott gondot az előadás alatt megszámolni, hogy pont kétszer annyian vagyunk nők (28-an), mint a szemközti tribünön a férfiak (14-en.) Volt már dolgom ilyen rendezői megoldással, és akkor sem helyeseltem az eljárást.

Egyszer, amikor Máté Gáborral beszélgettem, mesélte, miért is döntöttek úgy, hogy a Kamrában bevezetik a helyre szóló jegyet. Korábban, amikor érkezési sorrendben történt a székfoglalás, gyakran előfordult, hogy a későn érkező párokat szét kellett ültetni, mert már csak egy-egy üres hely akadt. Na most a férfi általában nem magától megy színházba, hanem a nő kedvéért, aki aztán igen rossz néven veszi, ha leválasztják róla a partnerét. Az ilyen amputációs színházi estéken ott rezgett a levegőben a sértett nő megbántottsága és elromlott kedve – valósággal mérgezte az előadást. Úgyhogy célszerűbbnek látszott a pároknak egymás mellé szóló jegy formájában biztosítani a békés egymás mellett ülést.

vissza a lap tetejére

2. kedd

Saját anyag a kultura.hu-n!

Sprintben még mindig jó vagyok – állapítottam meg magamban elégedetten, amikor 80 méteres vágta után elértem a 18-as villamost. Aztán öt megállón át lihegtem, és arra gondoltam, nem vagyok én normális, vén fejjel itten BKV-jármű után inalok, ráadásul bemelegítés nélkül. Igaz, siettem a Pintér Béla-bemutatóra a Szkénébe. Igaz, minek siettem, amikor ott mindig hosszan megvárakoztatják a nézőket. És ehhez még a beeresztő ember modora! Igyekezni kell, hogy el ne menjem a kedvem, mire beülök az előadásra. Jézus-történet 2007-ben. Szellemes és szórakoztató. Két idei fiatallal (Friedenthal Zoltán és Roszik Hella – lefogyott, úgy látom) meg a pintéristákkal. Ahogy a társulat tagjai fejlődtek – játékban, éneklésben –, én is mind jobban megszerettem őket. Ebben most, azt hiszem, Thuróczy Szabolcs a kedvencem.

vissza a lap tetejére

3. szerda

A minap feltettem az iwiwre ezt a bledi fotót. Mire Kovács Lajos azonnal aggódó üzenetet küldött: nyugtassam meg, hogy nem vagyok beteg. Úgyhogy gyorsan levettem a képet, nehogy pánikot keltsek az ismerőseim körében. (Kovács Lajossal speciel sosem találkoztam, de megtiszteltetésnek véve a jelölését, elfogadtam.)

Tegnap történt a kritikusok díjainak átadása az Örkény Színházban. Már tavaly is azt írtam, hogy jól sikerült, ezt most megerősíthetem. Azt viszont eldöntöttem közben, hogy haladéktalanul lecserélem a Szűcs Kati virágosát, mert elégedetlen voltam a csokrokkal, amiket a színésznők kaptak. (Gáláns szakszervezeti bukéta a nyolcvanas évekből.) Mondta aztán utóbb Kati, hogy a csokrokat a Színházművészeti Szövetség intézte. Hát akkor a jövőben majd nem. Én leszek a virágfelelős.

No de összességében véve az a titkos jóérzésem volt az este, hogy a kritikusok díja mégiscsak fontos dolog. Vagy legalábbis nem teljesen fontatlan.

Felvillant a tévében Schneider Zoltán és Börcsök Enikő a Prahból, és az jutott eszembe, hogy Benedek Marinak már ezért az egy frottírköpenyért is díjat kellett volna adni, amit Schneider visel. Azon ugyanis jól látszik, hogy biztosan nem Börcsök feleségtől származik. Ezt a csíkos köntöst kétségkívül maga Schneider férj vette egy megrészegülten könnyelmű, dacosan bohém pillanatában. Ruhában ritka az ilyen bőbeszédű darab.

Mai:

(Hát könyvet olvasni nemigen van idő, de remélem, ez nem marad így.)

A TAPASZTALAT JÓ ISKOLA, CSAK A TANDÍJ MAGAS.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

(Rémisztő és elkeserítő, hogy a Pandzsábi Petőfiben is maradt egy sajtóhiba. Pedig azt nemcsak írtam, de vagy nyolcszor el is olvastam, mégsem vettem észre egy hiányzó betűt. Van hibaszázaléka az emberi szempárnak, ezért kell legalább még két szem, úgy talán lehet valamelyest reménykedni abban, hogy az a másik szempár nem pont ugyanarra lesz vak, mint amire emez.)

Tegnap moszkvai területi színház által elővezetett Tótékat néztem a Merlinben. Stúdiókörülményeket teremtettek, benne ültünk a hegyvidéki faluban, előttünk Tóték, körülöttünk többfelől a szomszédság. Nem spóroltak, a darab összes szereplőjét eljátszották. Konkrétan mellettem Cipriani professzor székelt, és fél felvonáson át próbált úgy csinálni kötőtűkkel a kezében, mintha pulóvert kötne. (Ez egyébként némiképp megrendítette a művészi komolyságukba vetett hitemet. Mert ha egy színésznek az a dolga, hogy négy néző által határolva húsz percig kössön, akkor tanuljon meg kötni. Vagy találjanak ki mást.)

Mindenesetre különös kis falut telepítettek elénk, sok rózsaszínnel és vadizölddel, mesei látványvilággal és figurákkal. Volt egy magas, vékony, tesze-tosza Tót, egy alacsony, ruganyos, farkasfogú Őrnagy meg sok, festett szőke színésznő. Az Ágikát játszó duci lány érdemes komikának tetszett. Enyhén szürreális betétekben az operettműfajjal is kacérkodni látszott a produkció.

Hanem a dobozolás szép volt! Koporsó alakú dobozokat gyártottak a szereplők, illetve nem nyúltak hozzájuk, hanem stilizált hajtogatáskoreográfiát adtak elő. A darab végét pedig, meg kell hagyni, eredeti módon oldották meg. Amikor az Őrnagy visszajött, már nem katonaruhát viselt, hanem Mao-öltönyt. És likvidálni sem sikerült. Miután édes jó Lajosom négybe vágta őt, négy példányban jött vissza. A megszaporodott Őrnagyok győzedelmeskedtek – felteszem, mint kommunizmus –, aztán láttunk sok áldozatot, végül az emlékükre kaptunk egy-egy igazi konfetkát (cukorkát)  a színészektől. „Za vszjeh!”.

Radnóti Zsuzsát meg kis híján kihurcolták a tapsra.

vissza a lap tetejére

5. péntek

Jóslásba bocsátkozom: a Kritikus-díj halálra van ítélve. Huszonnyolc évi múlt után kínos és csúfos vége lesz. A szakmai jegy árának mostani, összehangoltnak tűnő, 80-100 százalékos emelését már nem fogjuk kibírni. Azok a kritikusok, akik eddig megnéztek szezononként 100-150-200 előadást, kénytelenek lesznek anyagi okokból ritkítani a színházlátogatást. Aztán majd úgy érzik, hogy nem láttak eleget, és nem fognak szavazni. Kivérzünk.

Voltaképp nem tudom, hogy tényleg így kell-e lennie. Idén huszonhárom ember voksolt. Ez például a Radnóti Színház viszonylatában, a három bemutatójukkal számolva, összesen 69 darab színházjegyet jelent az egész évadban. Ha még hozzáveszem azokat a Céh-tagokat, akik publikálnak, akkor sem vagyunk többen negyven főnél. A Radnóti Színház idei költségvetéséből komolyan az a hatvanezer forint hiányozott, amivel most több pénzt fog beszedni a kritikusoktól, mint tavaly?

Ja, és persze egy-egy jegyről beszélek csupán. Partnert vinni vendégjeggyel vagy teljes árúval, az már megfizethetetlen luxus. Tudomásul veszem tehát, hogy esténként magányos, védtelen öregasszonyként bóklászok színházakba és haza. (De nekem nagyon helyes férjem van. Azt mondta, ha előre jelzem, mikor lesz a szünet, arra az időre odajön nekem bármelyik színházhoz, hogy mégiscsak együtt lehessünk kicsit.)

Ismét megnéztem tegnap az új Pintér Bélát, mert írom, és nehezen felidézhetőek a dirib-darabjai, ugyanakkor nincs letisztázott szövegkönyvük, hogy kölcsön adhatták volna. Nem szoktam ilyet tenni, de most muszáj volt: a színészek szeme láttára végigjegyzeteltem az előadást. (Esetleg kérnek majd tőlem példányt :-) A premieren rosszul esett, hogy nem hajoltak meg a tapsnál. Most jólesett, hogy igen. Előadás közben kilátásom nyílt Kukorelly Endre POSZT-válogatóra. Egy mosolya nem volt egész este. Lehet, hogy mostanra elege lett a színházból?

vissza a lap tetejére

6. szombat

Örülök, hogy elmentem tegnap Békéscsabára mikrobuszos túrára. Megismerkedtünk Fekete Péterrel, az új igazgatóval, aki megnyerően ambiciózusnak, agilisnak és ötletgazdagnak tűnik. Azután megnéztük A vadkacsa premierjét, egy norvég bölcsésznő rendezte. Eleinte a legkevésbé sem sugárzott a magabiztosság a produkcióból, de aztán lassan működni kezdett a darab, és ihletett este kerekedett. Azt hiszem, a játszók némiképp kishitűek voltak; tarthattak a nézők érdektelenségétől. Ámde egészséges közönséget fogtak ki, amely a végén annak rendje és módja szerint megsiratta Hedvig Ekdalt, majd hajszál pontos értékítéletet alkotva, a kislányt jutalmazta a legnagyobb tapssal.

Ekdalt Bartus Gyula alakította, akire még főiskolás korából egy tömbből faragott katonaemberként emlékszem, de mostanra hajlékony színész lett belőle. Bizonyos értelemben üde színfoltot, vagy legalábbis kaján mulatságot jelentett Oszter Sándor Werleként. Dagasztotta keblét, hivalkodta orgánumát, s időnként nagyot dobbantott a lábával abban a meggyőződésben, hogy ez a drámai hatás non plus utrája. Ginát Kovács Edit adta, aki finom színésznő, s jól illett hozzá az a végtelenül finom kis teremtés, aki a lányát, Hedviget játszotta. (S akivel úgy beszéltek egymással, mint két felnőtt.) Kesjár Katinka a neve ennek a gyöngyszemnek. Tizennégy éves! Egy tizennégy éves hamvas, tiszta, ártatlan gyermek formálta meg Ibsen hamvas, tiszta, ártatlan gyermekhősét, méghozzá úgy, hogy nem volt egyetlen hamis, hiteltelen vagy üres pillanata sem. Mindent, amit elmesélnie kellett – látott. Mindent, amit csinálnia kellett – érzett. Ebben a bámulatos kislányban a legnagyobb természetességgel benne lenni látszott egy vérprofi színésznő szakmai készsége (szövegmondás, ritmus, mozgás) és egy drámai helyzetbe került, koravén gyermek megéltsége. Mélységesen lenyűgözött engem Kesjár Katinka.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

Már jó ideje látszott a Győri Nemzeti Színház honlapján, hogy Az üvegcipő lesz az első bemutatójuk. De nagyon titkos produkciónak tűnt, mert az utolsó pillanatig nem közöltek róla semmilyen információt. Aztán a héten az MTI-adatbázisban láttam a fotós próba képein, hogy ez egy Balsai Mónika – Gáti Oszkár – Töreky Zsuzsa felállású Üvegcipő lesz Ács János rendezésében, úgyhogy szaladtunk megnézni a bemutatót, mivel szeretjük az Üvegcipőt (ennek is megvan a hátulütője: kívülről tudjuk a szövegét), és ezt én fölöttébb ígéretes, reménykeltő szereplőtriónak gondolom. Leszámítva azt, hogy van 8-10 év késés a leosztásban, mégis három jó színész, neki való szerepben. Ez volt az előfeltevésem, és nem is csalódtam.

A két női szerep, Irma és Adél mindjárt az elején fel van szerelve egy-egy „casting-áriával”. Ha Irma jól vizsgázik a terítésmonológban, Adél pedig a Császárnak előadott kis beszédjével, akkor hátradőlhetünk. Győrben hátradőlhettünk. Balsai elragadó, nincs mit tenni. Az Irma-alakítás sine qua nonja a természetes báj. Azt nem lehet eljátszani, az vagy van, vagy nincs. Sőt nemcsak nem lehet eljátszani, de nem is szabad. Ellenkező esetben felüti fejét a negéd. Töreky most kamatoztathatja Adélként a pályáján fáradhatatlanul gyűjtött szakmai tudást, tapasztalatot, stílusismeretet. És eddig még egy szót sem szóltam Gátiról, pedig képzelhetni, hogy az ő zord férfiassága, rusztikus feje, markáns arca, plusz a profizmusa milyen remekül működteti a Drága Mérges Sipost.

Mindezt megtámogatják autentikus partnerek (pl. Gyöngyössy Kati Roticsnéként vagy Ungvári István Őrmesterként), hangulatos díszlet (Menczel Róbert), figurateremtő jelmezek (Gyarmathy Ági), szakszerű rendezés, nagyjából megfelelő ritmus és a hálás közönség. Rendben volt.

(Ahogy elnézem, szinte meg is írtam itt a rövid kritikát. Mindjárt leadom a kultura.hu-nak.)

vissza a lap tetejére

8. hétfő

Míg mentünk tegnap Verőcére, próbáltuk összeszedni a 13 aradi vértanút. De csak kilencig jutottunk, és szégyelltük magunkat emiatt. Igazán megérdemelnék ezek az emberek, hogy tudjuk a nevüket. Bezzeg Dugonics Titusz nevét tudjuk, pedig az ő hősségének nem sok értelme volt. Többszörös török túlerő mellett az ellenség egy emberével egy az egyben levetődni a várfalról – hát ezt a magyar csapat szempontjából ráfizetéses vállalkozásnak mondanám.

Este Az élet mint olyan premierje a Pesti Színházban. Annyira jól ment a Víg kicsinyke háziszínpadán ez a produkció, hogy most áthozták ide, nagyobb publikum elé. Nem is emlékszem, mikor éreztem magamat ilyen rosszul egy színház nézőterén. Eleinte csak a mű nem tetszett – ezek a partinagylajosul beszélő szereplők a hamis, kétes ízlésű, gagyi bulvárdrámájukkal –, aztán már semmi sem. Sem Kern András sztárszínészete, sem Kútvölgyi Erzsébet erőlködése egy pszeudoszerep átélt megformálásért. Ez volna a Vígszínház sikerdarabja?!

Nyomasztó és elszomorító este volt. Aggodalommal gondolok arra, hol is tart most a Vígszínház.

Mai:

A HETVENNÉGYES ÉV,

AMIKOR MAJD MINDEN ÉJSZAKA

A FALBAN FÉMCSŐ SÍPOLT,

S OTT ÁLLT KINT EGY ÁRNYÉK AZ AJTÓM ELŐTT.

(Bereményi – Cseh: A 74-es év)

vissza a lap tetejére

9. kedd

Orrszarvú-híradó! Érdemes megnézni benne a Laylát összefoglaló filmet.

Azt akartam még írni Győr kapcsán, amit nem először figyeltünk most meg: vidéki premieren a sorba bejövő nézők köszönnek a szomszédoknak (nekünk is), akár ismerősök, akár nem. Ilyen kedves szokások élnek a fővároson innen és túl.

Elnéztem Az üvegcipőben Szina Kingát a Viola kisasszony szerepében. Ujjatlan alkalmi ruhában vett részt a Siposék lakodalmán, és a jobb vállán látszott egy 6-8 centis tetoválás. Feltehetően dolgoztak azon alapozóval, hogy ne látsszon, de közel ültünk – látszott. Hogy egy fiatal színésznő tetoválást csináltasson a testére… hát nem vall körültekintésre.

Mai:

Talán nem okozok már evvel meglepetést, de nem vagyok az az olvasószerkesztő, aki megfosztaná a közönséget egy ilyen, audio-vizuális ínyencségtől:

MÁRCIUSBAN SZÁMOLTUNK BE ARRÓL, HOGY DARREN ARONOFSKY MIELŐTT FEKETE HATTYÚT ERESZTENE A TÓ VIZÉRE - PONTOSABBAN A BALETT VILÁGÁNAK INTRIKÁKTÓL SEM MENTES ÉS BOKARECCSENÉSEKTŐL HANGOS LÁTLELETÉT ADNÁ - KISSÉ FÉRFIASABB TEREPRE MERÉSZKEDIK. (Részlet egy port.hu származási helyű kultura.hu-s anyagból.)

vissza a lap tetejére

10. szerda

(Most, hogy a Népszabi online Horn Gyula halálhírét keltette, felteszem, írniuk kell majd egy vadonatúj nekrológot. Az eredeti verzió biztos nem tetszett az érintettnek.)

Beültem a Puskinba az Overnightra, nem rossz mozi. A legjobban Bodó Viktor tetszett benne. Nagyon imponálónak találom, hogy pontosan az a lefaragottság, az a bele nem folyás, az az érzelmi fedettség vagy közöny jellemezte a játékát, amivel a film bróker főhőse éli az életét.

Privát szál: Bodó bróker többször telefonozott egy háztetőn, amely a szemközti parkolóházé. Egyszer körbe is fordult a kamera, és nemcsak az erkélyünk látszott egy pillanatra, de még az erkélybútor is. Sőt, ha épp akkor locsoltam volna az ekkoriban még nyilván el nem száradt tujáinkat, magam is bevillanhattam volna a képbe :-)

(Olvastam egyébként, hogy rosszul megy a mozikban az Overnight, a Zuhanórepülést pedig pláne kevesen nézik. Őszintén szólva kifejezetten biztatónak találom, ha a Zuhanórepülés nem kell az embereknek.)

Angolóra után már nem érek oda színházba, de tegnap mégis elmentem a Tháliába, hátha beengednek kezdés után negyedórával a komáromiak Karamazov testvérekjére. Nem tudtam, hogy stúdió jellegű produkció lesz a nagyszínpadon (a Thália Színház sem tudta), de ez pont jól jött, mert felmehettem egy közeli páholyba, ahonnan nagyszerű rálátásom volt a játszókra is, a nézőkre is. És ahogy a szünetben a kollégákkal beszélgettem, kiderült, hogy az előadás jószerével csak onnan jó, ahonnan én nézem. Tóth Tiborban kétségkívül van egy Dmitrij Karamazov – elsősorban ez a premier létjogosultsága. (Aljosa Karamazovnak egyébként Megyeri Zoltán a neve. Még főiskolásként játszotta, s számomra Aljosa egyszer s mindenkorra úgy maradt.)

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

Amikor nem nyílt meg a Darvas-kiállítás a Vígben, kivetítőn mutogatták a ki nem állított fotókat. Ott én egy csoportképen kiszúrtam a nagybácsimat. Utóbb küldtem egy mailt Keleti Évának (akit még az Új Tükörből ismerek), hogy tudna-e adni a fényképből egyet, privátim, családi célra. Azt válaszolta, hogy papír formájában küldi. Beletette egy A4-es borítékba, ráírta nagy betűkkel, hogy kéri nem összehajtani. Tegnap megérkezett, vettem ki a félbegyűrt küldeményt a postaládából. De nincs ebben semmi különös, hogy a kézbesítő figyelmét elkerülte a megjegyzés. Végtére is a Magyar Posta nem olvasómozgalom.

Este a Szlovén Nemzeti Színház – megtekintettem Ljubljanában az épületüket – a Katonában Marlowe II. Edwardjával. Pont olyan illúziótlan darab, mint a shakespeare-i királydrámák (az V. Henrik kivételével). Láttam valaha az Asbóth utcában Ruszt rendezésében Gálffival, de nem emlékeztem az előadásra. Most elolvastam, kicsit meglepve, amit írtam róla.

Színvonalas a szlovének előadása. Szép színészeik vannak. Elnéztem a címszereplőt (Janez Škof) szőkés parókában, és találgattam, milyen haja lehet. Sejtettem, hogy megtudjuk végül. Hát egy kevéske vörös. (Erre nem gondoltam.) Remek figura volt Izabella királyné is. Egy karcsú, negyvenes színésznő (Silva Ćušin) nyugtalan, kutató járással és aggodalmas alt hanggal.

vissza a lap tetejére

12. péntek

(Nem győztek meg, hogy jogosan varrták rá a balhét épp Nagy Csabára, akit különben még Moszkvából ismerek.)

Említettem itt nyáron, hogy cikket írtam a kisvárdai fesztiválról egy dekoratív minisztériumi kiadványba. Amikor értesítettek, hogy lehet számlát adni, kitöltöttem, leadtam. Ennek több mint egy hónapja – a pénz még sehol. És ez egy állami csúcsintézmény! Most akkor mit várhatnék a koldus színházi szaklapoktól?! (Egyszer, amikor a Kritika folyóirat már fél éve késett a honorárium átutalásával, azt mondta a könyvelőnk, hogy indítsak csődeljárást. Ezt három hónapos fizetési késedelem után megtehetem. Mulatságos ötletnek találtam, felszámoltatni a Kritikát, de nem hajlottam rá.)

Mai:

HANÁK TÍMEA 27 ÉVES MÉRNÖK A KŐRÖSHEGYI VÖLGYHÍD HÍDMESTERE. AZ EDDIG INKÁBB FÉRFIASNAK VÉLT MUNKÁT – Ő AZ EGYETLEN NŐ EURÓPÁBAN, AKIRE ILYEN FELADATOT BÍZTAK – A LÉTESÍTMÉNY JÚLIUSI ÁTADÁSA ÓTA LÁTJA EL. FELKÉSZÜLTSÉGÉT BIZONYÍTJA, HOGY NYOLC PÁLYÁZÓ KÖZÜL NYERTE EL AZ ÁLLÁST. FELADATA A 360 EZER TONNÁS ÉS HARMINCHÁROM EMELET MAGASSÁGÚ, 1872 MÉTER HOSSZÚSÁGÚ VASBETON SZERKEZET ÉS A MŰSZAKI BERENDEZÉSEK FELÜGYELETE, A HÍD VÍZELVEZETÉSÉNEK ÉS ELEKTROMOS SZERELVÉNYEINEK A HIBÁTLAN ÜZEMELTETÉSE, TÉLI IDŐSZAKBAN A CSÚSZÁSMENTESÍTÉS MEGSZERVEZÉSE.

Ez egy MTI-fotósorozat kommentárja. Attól tartok, képet nincs jogom idetenni, de elmesélem az egyiket: ül egy csinos lány a kocsijában a híd előtt, és épp készül felvenni az edzőcipőjét.

Nagyon helyes a csajszi! Irigylem a hídmesterségért! (Már gondoltunk arra kedves férjemmel, hogy szívesen lennénk hídmester és hídmesterné. Bár a hídmestergyerekeket még nem kérdeztük erről.)

vissza a lap tetejére

13. szombat

Nem tudom, hogy hol rontottam el, de tegnap este elmentem a Sirályba abban a hiszemben, hogy megnézem A Pincér című kétszemélyes Forgách András-darabot Spilák Klárival és Czukor Balázzsal, de ott senki nem tudott erről az én kis programomról. Szereltek épp egy ma esti Woyzeck-előadásra, kapacitáltak, hogy nézzem meg inkább azt, de nem voltam úgy felszerelkezve, hogy ott maradjak egy napig.

(Ma öt zsák falevelet gereblyéztünk össze Verőcén. Hazahoztam, és apránként a monitorra szórom. Hónap végéig biztosan kitart.)

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

Mai:

"A döntéseket nem mi hozzuk, a döntések maguktól születnek, de csak akkor, ha szenvedélyes odaadással föltártuk az összes lehetőséget, s ezáltal szabadon előkészítettük a talajt a döntés számára. Erre a színház tanított meg. Az előadás megtervezése, a makettekkel való munka, a próbafolyamat mind ezt a felismerést segítette elő. Elménk sokrétegű, s ahhoz, hogy eljussunk a legaktívabb réteghez, a rejtett zónákba alámerült impulzusoknak meg kell küzdeniük a felszíni rétegek magabiztos hangjaival, amelyek mindentudónak kiáltják ki magukat. Rémülettel tölt el bennünket a gondolat, hogy ítélkező arcok előtt esetleg kiderül határozatlanságunk, és szükségünk van önbizalmunk megerősítésére – mindenekfölött ez a két dolog késztet bennünket arra, hogy úgy tegyünk, mintha tudnánk, mit akarunk. Ha az ember még nem tudja, mit akar, gondoltam, mi értelme van, hogy megjátssza magát? „Hangosan gondolkodni”, ez a kifejezés gazdag jelentést hordoz; a próba lassacskán megtanított; lehet másokkal együttgondolkodni úgy, hogy sokkal messzebbre jussunk, mintha csak egyedül gondolkodnánk. A színészekkel folytatott munkámban már kezdtem fölfedezni, mennyire fontos, hogy arra biztassam őket: beszéljenek a kétségeikről, és hogy rávegyem őket: vállalják ők is az újra meg újra változó elképzelések végtelen sorának folyamatát. Így előkészítjük az utat, hogy a figyelemelterelő és jelentéktelen gondolathullámok megnyugodhassanak, és egy mélyebben eltemetett rétegből koherens gondolatsorok bukkanjanak elő."  (Peter Brook: Időfonalak)

vissza a lap tetejére

15. hétfő

Elmaradós napok.

vissza a lap tetejére

16. kedd

Kellett volna említenem tegnap, hogy a Magyar Televízió épp ismétli az Aranyborjút! De még nem késő, mert három részes tévéjáték, és tegnap csak az első részt adták le. (Ma és holnap jön a folytatás.) 1973-ban készült, én annak idején imádtam. Különben nemcsak én – az egész ország. Szállóigék lettek belőle. (Ahogy most elnézem, látom, Bujtor István például innen nyúlta le az öreg Bánhidit a Pogány madonnához.) És hát ilyen volt Darvas Iván a hetvenes években, kicsit sötét szemealjjal, lígő-lógó hajjal és az akkoriban divatos, szélesedő barkóval.

vissza a lap tetejére

17. szerda

Egészen jópofa lebujt csináltak az Asbóth utcai színilyukból a Berlin blues című előadáshoz. (Lehet, hogy ez volna a helyiség igazi hivatása: a zenés kocsma-lét.) Német darab, Berlinben játszódik, bár az nekem csak eléggé a végén tűnt fel, hogy nem most zajlik, hanem 1989-ben, még a falbontás előtt. A kialakított bártér egyfelől hangulatos, másrészt viszont némely jelenetek eljátszhatatlanok benne, de valószínűleg így is nyereséges a vám-rév viszony. (A közönség pedig – rigorózus enmagamat leszámítva – szokta élvezni, hogy kéznyújtásnyira vannak tőle a színészek. Ha nem vigyáz a néző, szó szerint magukkal ragadják az események. Esetleg érintőlegesen belekeveredik egy verekedésbe, a lábára lépnek a táncolók, avagy épp az ő asztalán hálják el viszonyukat a főszereplők.)

Léner András rendezte az előadást, amelyben felbukkan néhány, errefelé nem járatos színész – pl. Hajdu István, Varga Klári, Maday Gábor –, és nem is jöttek hiába, mert kifejezetten jót tesznek a produkciónak. Tetszett nekem Fekete Linda, akit eddig még nem láttam – szépen beszél, izgalmas a hangja, kellemes jelenség –, meg jó benyomást keltett a főszereplő Jánosi Dávid alakítása is. És volt két nagyon kedves jelenet, amikor Majzik Edit és Haás Vander Péter mint szülők eljöttek a nagyvárosba, meglátogatni az étteremben dolgozó fiukat.

Mai:

Kultura.hu, a könnyűzenei rovatba érkezett kéziratból:

A TAGOK A MOTOROLAJ GŐZÉBEN NEVELKEDTEK, ZENÉJÜK IS HASONLÓAN TÖMÉNYRE ÉS KRISTÁLYTISZTÁRA SIKERÜLT.

(Ráadásul a motorolajnak kedves férjem szerint nem hogy kristálytiszta gőze nincs, de semmilyen.)

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

Ma a Magyar Kommunista Munkáspárt A Szabadság nevű lapjának legutóbbi számában megjelent, Nevessünk együtt Kádárral című cikkből hozunk egy rövid, frappáns anekdotát. (A nevezett újság egyébként hasonlít a Mai Belváros nevű független kéthetilapra, csak az utóbbiban nem Thürmer Gyula látható jószerével minden oldalon egy-egy fotón, hanem Rogán Antal.)

„A történelemtudomány talán nem fogja nyilvántartani azt a kis beszélgetést, amelyet Kádár folytatott Gorbacsovval a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete szófiai ülésének szünetében, de a mi kis humoros magántörténelmünkből aligha maradhat ki.

Kádár is és Gorbacsov is egyszerre indultak szünetben arra a helyre, ahova a kommunista pártok főtitkárai is egyedül járnak. (...) Zdravsztvujtye! Köszönt oda Kádár Gorbacsovnak. Zdravsztvujtye, tovaris Kádár! – folytatta a párbeszédet a szovjet állam első embere. Megbocsát az olvasó, ha a köszöntést nem fordítjuk, hiszen ez még nem volt nagy nyelvi teljesítmény, s talán komolyabb politikai mondanivalót sem hordozott, de még nem volt vége.

Kak zsizny? Kérdezte Kádár, ami annyit tesz, hogy „Hogy van?” A kérdés indokoltságához nem férhetett kétség, hiszen ekkoriban, az 1980-as évek második felében már rengeteg gondjuk volt a szocialista országoknak, a Nyugat meg már javában készült a hidegháború megnyerésére.

Gorbacsov, akinek vállát a peresztrojka, a szovjet-amerikai rakétatárgyalások minden terhe nyomta, éppen a nadrágja kigombolására koncentrált, s talán ezért, vagy talán azért mert elgondolkodott a magyar vezető kétségkívül magvas kérdésén, sokat sejtető kivárás után így válaszolt: Haraso! Ez irodalmi magyarban megközelítőleg azt jelenti, hogy „Jól”.

Kádár elvtárs nyilván nem tulajdonított nagy jelentőséget a pillanatnyi gorbacsovi hatásszünetnek, az új nemzedéket képviselő szovjet főtitkártól addigra ezeket már megszokta, de átérezte a szovjet szövetséges átgondolt válaszának súlyát.

Mivel ő már végzett azzal, amire Gorbacsov csak készült, feltett egy pontosító kérdést: Haraso?

Gorbacsov, aki tudta, hogy Kádár nem mindenben lelkesedik az alkoholellenes küzdelemmel vegyített peresztrojka iránt, úgy döntött, hogy ebben a kritikus szituációban egyértelmű választ kell adnia, amely megnyugtatja a kis Magyarország nagytekintélyű vezetőjét. Haraso! – hangzott a gorbacsovi válasz.

Kádár, aki már a kézmosáson is túl volt, tehát Gorbacsovhoz képest előnyösebb helyzetben volt, egy váratlan nyelvi fordulattal juttatta kifejezésre mindazt, amit a magyar ember érezhetett egykori felszabadítójának fia iránt: Haraso? Nu, haraso! Jól? Na, akkor jó!”

vissza a lap tetejére

19. péntek

(Tegnap például 35 cikk ment át a kezemen, és egy sem volt köztük, amelyikkel ne kellett volna dolgozni. Azé’ sokallom kicsit. Semmi másra nem jut idő. Pl. belemélyedni a Pintér Béla-kritikába, amit mindjárt le kell adnom. Hablatyírás lesz csak, attól tartok.)

Voltaképp már szerdán elindultam a berliniek Peer Gyntjére. A liftben ellenőriztem, nálam van-e a jegyem, és akkor láttam, hogy csütörtökre szól. No hát mit is mondhatnék kérném tisztelettel. Értem, miről szól Peter Zadek rendezése és a magam részéről támogatom is. De nem éreztem a produkció erejét. Igazán csak a két felvonásvég hatott rám a szépségével. Rokonszenves számomra, hogy egyszerű, szikár az előadás – ehhez képest a kisebb szereplők elég meglepő dolgokat engednek meg maguknak –, viszont olykor semmi nem választja el attól, hogy unalmas legyen. Szép ívet rajzolt a Peert játszó Uwe Bohm. A legmegnyerőbbnek a tapsnál láttam, ahol csupa spontán gesztusa volt. Meg még az nagyon tetszett a tapsnál, ahogy az egy szem idős, kicsi, törékeny színésznőjüket vigyázták.

Egész előadás alatt világos volt a nézőtéren. Kritikában bírnék jól hangzó magyarázatot kerekíteni, de valójában nem tudom, miért. Amikor Bodolay Géza a kecskeméti Danton halálán rendszeresen felkapcsolta a villanyt a nézőkre, akkor az ennek okát firtató kérdésre azt válaszolta a maga arrogáns modorában: azért, hogy ne hagyja őket aludni.

Mai:

Kedvencem a Peer Gyntből. A Görbe mondja, amikor nem tudja Peert elkapni:

TÚL ERŐS. NŐK ÁLLNAK MÖGÖTTE.

vissza a lap tetejére

20. szombat

Részlet egy focimeccs-tudósításból:

„A német-cseh meccsen az eredeti tervek szerint a németek ünnepelték volna a továbbjutásukat, de egyórányi játék után a müncheni közönség kifütyülte a Nationalelfet. Addigra Csehország már 3-0-ra vezetett a világbajnoki bronzérmes ellen. Pedig a hosszú ősz haja miatt Kleki Petrának becézett Karel Brückner három kulcsjátékosa nélkül készült a meccsre.”

Ha eltekintek attól, hogy az apacsok bölcs tanítómesterének, Kleki Petrának nem volt ősz a haja, akkor sem túl hízelgő a becenév!

„Mindnyájan a hang irányába fordultunk. Vézna, púpos kis ember lépett elő egy fa mögül. Ruhája és fegyvere olyan volt, mint az indiánoké. Az első pillanatban nem is tudtuk megállapítani, fehér ember-e vagy indián. Naptól cserzett arca mégis elárulta, hogy fehérnek született. Sötét haja a vállát verte. Indián bőrlegginget viselt, vadászinget és egyszerű mokasszint.” (Karl May: Winnetou)

Lehet, hogy a becézők úgy voltak vele: a Kleki Petra egy fokkal mégis kedvesebb, mint az Old Death.

(2008. március 21.: olvasói levél jött az illetékesektől: "A Winnetou c. legendás filmben (Pierre Brice, Lex Barker stb) Kleki Petrának hosszú ősz haja van. Innen a becenév. Amit nem az újságírók adtak Brücknernek, hanem a cseh szurkolói folklórban ragadt rá ez a név.")

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

Az Örkény a legönreflektáltabb színház a környéken. De jól áll nekik, talán mert van bennük önirónia. Most például a művészi és emberi önelvesztegetés tárgyában tanultam tőlük, Kárpáti Péter Búvárszínház című új darabja kapcsán. Élveztem a dolgot, minden ízében. (Csupán a Kerekes Viktória betétszámaira nem tartottam volna igényt.) Valószínűleg jól tettem, hogy nem kapkodtam el a látogatást. Ez a negyedik előadás volt tegnap, nyilván szépen iperedik a produkció, és bő negyedórával korábban ért véget, mint ahogy előrejelezték.

Tetszik nekem Polgár Csaba. Van egy jelenet, amikor Széles László és Csuja Imre pazarul bohóckodnak a kabarészínpadon, Polgár meg csak áll a portálban, és nem tudtam a tekintetem levenni róla. Csillogó szemmel nézte szerzőként, Nagy Endreként a színészeket, akik az ő szövegét mondják. (Kifejletlen még ennek a fiúnak a mosolya. Meghatóan keveredik benne a csináltság az őszinteséggel.) És hát nagyon gazdag, érzékeny az a házassági-szerelmi szál, amit Hámori Gabival szőnek ők ketten az előadásban, Novák Eszter rendezésében.

Debreczeny Csabának meg remekül megy a pingvinség (is). Kimagasló egyénisége lehetne a pingvintársadalomnak. Mácsait is bírtam, ahogy élvezte a színészi helyzetet. A száját így fittyeszteni még nem láttam.

Mai:

A legjobb poén a Búvárszínházból, Széles mondta, istenien:

NEHÉZ AZ KÖNNYŰBÚVÁROK ÉLETE, DE AZ NEHÉZBÚVÁROKÉ SEM KÖNNYŰ!

vissza a lap tetejére

22. hétfő

Új színházi Veszedelmes viszonyok, restancia a tavalyi évadról, több kolléga dicsérte. Mondjuk arra nem számítottam, hogy nem a nagyszínpadon játsszák, hanem a fullasztó stúdiójukban, lábatlan emberekre tervezett nézőtér előtt.

Kiss Csaba új színpadi változatot készített Choderlos de Laclos levélregényéből. Azt találta ki, hogy a hat főszereplő mindvégig színpadon van, bóklászik, él, figyel, szöveg nélkül reagál. Ez megkönnyítette a jelenetek összehozását, a hősök egybeterelését, viszont nem igazán sikerült telítettre a folyamatos jelenlét. Voltaképp – számomra is meglepő módon – Györgyi Anna idegesített. Ahogy mindenbe belenézett, belefanyalgott vagy belenevetett. Nem találtam őt Merteuil márkinénak. Sértett műlovarnő, legfeljebb. Viszont Seress Zoltánból persze Valmont vikomtként sem hiányzott a szükséges elegancia. De az este gyönyörűsége Pálfi Kata alakítása volt: Madame Tourvel megkísértése, vívódása és bukása. Amikor végül behódolt Valmont-nak, láttam a szívét, ahogy a torkában dobog.

vissza a lap tetejére

23. kedd

Egyszerűen nem kell nekem ez az október huszonharmadika. Olyan országot szeretnék, ahol azokat az embereket, akik arcukat elfedve, harci szerszámokkal felszerelkezve vonulnak utcára, nem becézik tüntetőknek, pláne nem megemlékezőknek vagy ünneplőknek.

Nézem a nol.hu-n MGP kritikáját Zsótér szegedi Learjéről. És eszembe jut a múlt, meg a Népszabadságnak ez a szerkesztőségi jegyzete. Végtére is majdnem három éve jelent meg. Ennyi idő alatt már nyilván rég el kellett volna felejtenünk.

De olvastam most a Népszabadságban valami olyasmit is, amit nem tudtam, és amit jó tudni. Azt írja Nagy N. Péter, hogy Nagy Imréék 1989-es újratemetésén azért nem a Hősök tere közepén álltak a ravatalok, mert Losonczi Géza lánya néhány nappal korábban szült, kétóránként szoptatta a babát, és a kismama nyugodt félrevonulását csak evvel a Műcsarnok előtti elhelyezéssel tudták biztosítani.

Ha így történt, akkor alighanem ez volt a legutóbbi normális, reményteljesen emberközpontú, szívderítő gesztus az elmúlt 18 évben. Illetve volt még egy, amikor Esterházy Péter kijelentette: FÖLDET VISSZA NEM VESZÜNK! De több ilyen aztán nem is igen jut eszembe.

vissza a lap tetejére

24. szerda

Láttam tegnap a tévében a Budakeszi srácok című, tavaly készült ’56-os opust, Erdőss Pál rendezését. Én amondó vagyok, hogy ez legalább egy nézhető film. Igaz, nagyon halovány történéseket vonultat fel, de ennek fejében a sematizmustól többé-kevésbé megkímélt bennünket. Ami a legjobban tetszett: ült ott a filmbéli szanatórium szilveszteri ünnepségén gondterhelten Varga Marika, és csudálatosan ötvenes évekbeli feje volt.

Mai (program): munkálkodik a cimbalmos.

Helyesbítés: munkálódik a cimbalmos. (Gabnai Katalin fordítása :-) Elnézést kérek a cimbalmosoktól is.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

Azt hiszem, belefáradtam a naplóírásba. (Olvastam Isoldénél a blogfüggésről mint olyanról, de nem, én nem vagyon naplomán szerintem. /Kedves férjem szerint viszont lehet, hogy igen./) Meg az is mindig kedvetlenít, amikor olvasók széthordják innen a bejegyzéseimet. Még nagyobb betűkkel kellene talán jelölnöm a napló nyitóoldalán a szerzői jogokra vonatkozó linket. De lehet, hogy a leghatalmasabb lóbetűk is hiábavalóak, mert aki nem akar, az úgysem fog tudomást venni a copyright notice-ról. Ugyan mit tehetnék? Legalább kifejezem – nem először – a nemtetszésemet.

Amikor egy újság írást közöl tőlem, akkor a honorárium fejében részben lemondok a szerzői jogomról, s attól kezdve a lap rendelkezik a szellemi termékemmel. A sajtóban bevett szokás szerint a megjelent cikk – hivatkozással, forrásmegjelöléssel – idézhető, sőt utánközölhető. (Az utánközlésért egyébként elvileg szintén jár honorárium, csak még kevesebb.) Ámde ez a füzet itt egy privát napló, ami minden szempontból csak az enyém. Kétfülű, kétlábú tulajdonosi testületem egyhangú véleménye szerint NEM HELYÉNVALÓ a naplómban leírtakat a hozzájárulásom nélkül felhasználni. Az, hogy a szinhaz.hu portál fórumozói rendszeresen publikálják a színházi élményeimet, épp úgy nincs ínyemre, mint az, ha színházak a naplómból kiragadott részletekkel reklámoznak produkciókat a honlapjukon.

Mai:

Darvasi Ferenc készített interjút Kovács Lajossal az e havi Criticai Lapokban. Azt mondja benne Lajos :-), hogy nagyon szereti Csányi Sándort.

ÖLELNI VALÓ FIÚ. AKKOR DERÜL KI, HOGY ÉN IS ÖLELNI VALÓ FIÚ VAGYOK, AMIKOR Ő IS ÁTÖLEL ENGEM. KEVESEN ÖLELGETJÜK MOSTANÁBAN EGYMÁST. (Mondjuk Csányi ölelgetésére szerintem bőven lenne jelentkező.)

vissza a lap tetejére

26. péntek

vissza a lap tetejére

27. szombat

A megemlékezések napja volt a tegnapi. Találkozót szerveztek ugyanis a Damjanich utca huszonhatbés „gyerekek”. Ott nőtt fel az apukám. Én olyan 10-11 éves lehettem, amikor elköltöztünk, beljebb a Csikágóba. Ilyenformán jómagam alacsony évjáratú gyermek voltam a házban, nem is igen emlékszem tehát azokra a nálam idősebb „vénemberekre”, akik most összejöttek nosztalgiázni. (Kaptam egy csoportképet, ideteszem, mert nagyon helyes és nagyon korabeli, de senki nem tűnik nekem ismerősnek, pedig azért legalább a bátyámat vagy magamat biztosan felfedezném, ha rajta volnánk.)

Este a 3. születésnapját ünnepelte a kultura.hu portál egy gáláns vacsora keretében. Momentán kenyéradó gazdámról lévén szó, már előre elhatároztam, hogy nem fogom itt ecsetelni ezt a reprezentatív eseményt, amely nekem igen kevéssé műfajom. (Úgy tessék engem egy ilyenen elképzelni, hogy végig fel van húzva a fél szemöldököm. A bal. A jobbat nem tudom egyedül felhúzni. Illetve segítséggel sem tudom felhúzni önmagában, csak a balt. Jut eszembe, még Nyíregyen mesélte egyszer Gazsó Gyuri, hogy amikor már színész akart lenni, sokat álldogált a tükör előtt és gyakorolta ezt, mert úgy ítélte meg, hogy a színészethez elengedhetetlen a felemás szemöldökemelés tudománya.)

Mai:

A kultura.hu-ról tartogattam ezt. Proics Lilla beszélgetett egy fiatal festővel, Horváth Dániellel, aki az interjú alapján rendkívül figyelemreméltó. Az alábbi mondását jól eltettem magamnak, mert szerintem a színikritikussághoz is eléggé passzol!

KURT VONNEGUT KÉRDEZTE A MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ LÁNYÁTÓL, HOGYAN TUDJA EGY KÉPRŐL, HOGY JÓ. MEG KELL NÉZNI ELŐTTE TÍZEZER MÁSIKAT – VOLT A FELELET.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

Úgy tűnik, az előadások meghálálják, ha nem premieren nézem őket. Itt volt tegnap a Radnótin Térey János új darabja, az Asztalizene. Izgalmasan indult Csányi Sándor és Adorjáni Bálint jelenetével: derék prózai drámahősök darabkezdő információkat közölnek, miközben úgy beszélnek, ahogy ember nem: költeményi jelleggel, verslábakban. Valósággal rezgett a levegő ennek disszonanciájától. Azután bejött Kovács Patrícia, aki a maga életteli, temperamentumos karakterizálásával kicsit odébb vitte a vonalat, a realizmus felé. (De persze ekkor is rendre adoniszi sorok hullámoztak elő a szájakból.) Nemsokára megjelent Wéber Kata is, aki talán épp úgy nem tudta elhinni magáról, hogy ő a végzetes nagy nő a darabbéli férfiak életében, mint ahogy én sem tudtam elhinni, alighanem ezért kezdett rögtön valami kellemetlen nyafogásba. Közben meg ott volt – de nagyon! – Nagy Ervin. Nem tudom, miből gondolta Bagossy László – aki rendkívül imponálóan talált pontos, szabatos és elegáns formát ehhez az érdekes nemdráma drámához –, hogy ide épp Nagy Ervint kell meghívni, de igaza lett. Arra jutottam, hogy a Nagy Ervin–Csányi Sándor páros klasszisokkal jobb, mint a legújabb magyar filmekben összehozott Fenyő Iván–Csányi Sándor duó.

Volt két olyan jelenet, amikor nem pusztán megállt a kés a levegőben, de még jégréteg is nőtt rajta hirtelen, ahogy a lehűléses katasztrófafilmekben szokott. Először amikor Nagy Ervin kivégezte a Patrícia játszotta operaénekesnőt, másodszor amikor Patrícia végezte ki a Schneider Zoltán játszotta kritikust. (Bevallom: nekem az jólesett, hogy Téreynél a kritikust „csak” mint férfit és mint embert tapossák agyon. A szakmaiságát viszont senki nem vonja kétségbe!)

Most pedig két napra elmegyek Kosztolányi Dezső szülővárosába, a délvidéki színjátszás ünnepére. Amikor felhívott Brestyánszki Rozi, hozzáfűzte az invitációhoz, hogy nem lehet nemet mondani. Ha nem, hát akkor igen.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

vissza a lap tetejére

30. kedd

Nagyon gyötrelmes kedd ez, fél napig nem volt áram, úgyhogy a Nagyi palacsintázójának internetes drosztján dolgoztam, a Sláger rádió üvöltözésére, aztán meg itthon küszködtem iszonyat lassú netkapcsolattal, nagy nehezen gyömöszköltem fel 24 cikket, és közben nem hogy naplót írni nem jutott idő, hanem a szabadkai tudósítás abszolválására sem. Majd holnap igyekszem bepótolni, de ha holnap is ugyanez lesz a hálózaton, akkor inkább azt tervezem, hogy eszemet vesztem.

(Aztán amikor ennyikét megírtam ide késő este, akkor ezt sem tudtam feltenni. Nem lehet élni zökkenőmentes, széles sávú, gyors lábú internet nélkül.)

vissza a lap tetejére

31. szerda

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra