|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2008. január
Jong-Kvon – kedves férjem leendő hallgatója – elkísért bennünket körülnézni az egyetemen. Szép nagy, parkos campus. Utána mászkáltunk egyet a belvárosban. Cipőmegtartó helyen ebédeltünk, ahol az asztalunk közepén egy serpenyő terpeszkedett és sistergett, a pincér beleszórta az alapanyagokat és otthagyta fortyogni. Talán úgy képzelte, hogy majd én megfőzök – még köténykét is akasztott a nyakamba –, de rossz lóra tett. Aki személyzet arra járt, mind megkevergette a masszát, végül elkészült valami nagyon csípős étel. Egyelőre úgy tűnik, itt minden nagyon csípős. Még ami savanyú, az is. (Pl. a nemzeti eledel, a kimcsi. Már a Frankfurt-Szöul járaton feltálalták, gondoltam is, hogy a kimcsi megvolt, nyugodtan haza is mehetünk, fordulhatunk vissza akár…) Vettünk egy üveg bort újévet koccintani, és az volt a szilveszteri programunk, hogy megnéztük a Mi ez a hang? DVD-t, amit karácsonyra vásároltam magamnak anyósomtól ajándékul. (Ha már egyszer megint lemaradtunk az előadásról.) Egy dévédét, egy cédét és egy könyvet hoztam magammal. Az utóbbiak: Cseh Tamás: Esszencia és Kosztolányi Dezső összes versei. Gondolhatnánk esetleg, hogy ázsiaiak lévén alacsonyak és egyformák itt az emberek, de tévednénk. Változatos termetűek – magasak is akadnak – és ezerféle arcúak. Elnézem a fiatal lányokat, meghatóan szépek, finom vonásúak, törékenyek, nőiesek. Hál’istennek nincsenek szőkére festve és nem túlsúlyosak. Kövér embert, kövér gyereket egyáltalán nem látni. A 6 és 12 év közötti koreai állampolgárkák nevetgélve megbámulnak bennünket, gülüszemű külföldieket. Mi rájuk mosolygunk, és nem lehetetlen, hogy ettől aztán kifejezetten ijesztőnek látszunk :-) Igazán nem áll szándékomban folyton az evésről írni, de tegnap punnyadós, illetve rákészülős napunk volt, és nem mentünk ki a szállodából. A hotel kínai éttermébe ereszkedtünk alá tehát, mert valami megbízható ízre vágytunk. Úgy gondoltuk, hogy speciel a kínai csípős-savanyú levesről tudjuk, micsoda. Hát nem jól tudtuk. Kértünk kétféle, kis adag levest – megörültünk, hogy az étlap kis adagot is jelzett –, mire kaptunk két hatalmas levesestálat, világos színű levesekkel, amelyek egymásra nagyon hasonlítottak, az általunk ismertekre viszont egyáltalán nem. Ezelőtt már rendeltünk második fogást is, szintén kis adagot, ebből ismét nagycsaládos húsételek kerekedtek ki, és itt jegyzem meg, a pincérlány megrázó módon nem értette, hogy „rice”, ennek megfelelően rizsköretet nem is hozott. Ugyanakkor komoly kedvességnek értékelem, hogy idővel megszántak bennünket, pálcikákkal hadakozókat, és tapintatosan az asztalunkra helyeztek két villát. (Úgysem látta senki. Az egész szálloda mintha lakatlan volna. Rajtunk kívül vendég még sehol nem mutatkozott.) Ami nem keleti, hanem európai vagy amerikai, arra itt azt mondják: western. Western stílusú például a szobánk. (A koreai típusúban a földön van az ágy.) Western a vécénk is, és leginkább űrhajósülésre emlékeztet. Egybe van építve a bidével, a kiszélesített vécédeszkába beleszerkesztették az irányítóközpontot. Különböző gombok, az egyik elindít egy kinyúló csövet, amely egy másik gombnyomásra locsolni kezd, és vannak a vécénken gombok, amikhez még egyáltalán nem nyúltam, mert ki tudja, milyen atrocitásokhoz vezetnek. Időközben kiderült számunkra, hogy az első napi coffee-copy félreértés teljesen általános, mert a koreaiak nem tudják vagy nem akarják kimondani az f hangot. P-t használnak helyette. Különös módon azt is értetlenül fogadják, ha mi magunk például „far”-nak ejtjük az angol „messze” szót. A legspeciálisabb eset a four (négy), mert azt egyáltalán nem hajlandóak a szájukra venni, mivel a hangzása – a Lonely Planet szerint – hasonlít a koreaiak „halál” szavára. Olyannyira negligálják, hogy a szálloda liftjében az emeletek gombjai között nem szerepel négyes. Pont a negyedikre akartam menni, és két kuncogó takarítónő között hosszan keresgéltem a 4. emeletet hiába, végül feladtam. Utóbb ismét tanulmányoztuk a gombkínálatot, és akkor megtaláltuk 4 helyett azt, hogy F. Talán azért adták ezt az álnevet, mert ezt úgysem tudják/akarják kimondani. Arra jutottam, hogy ha hiába beszélünk angolul, mert nem értik, akkor nincs más hátra, a koreaival kell boldogulni. Megpróbálok szert tenni koreai alapszavakra. Enni, inni. Hideg? Meleg? Nem csípős!! Van Daegunak Guemho nevű folyója – épp fagy be –, csak sajnos szép hidat nem építettek rá egyet sem. Az utcán minden 4-5. ember maszkot hord. Fogalmam sincs, mi ellen, de arra gondoltam, nyilván tudják, mit csinálnak, úgyhogy vettem magamnak. Minél többet takar, annál előnyösebb esztétikailag. (Idegen embereket nemigen szoktam fotózni, hiszen én sem örülnék, ha bárki lefényképezne a beleegyezésem nélkül. De ezt a nénit muszáj volt megörökítenem.) Most, amikor írok, kedves férjem épp órát tart (drukkolok neki), a légierő pedig alighanem repülőgyakorlatot. Kisméretű, szürke gépek kétpercenként szállnak fel az ablakon túl. Később, este, a vendégprofesszorok tiszteletére rendezett vacsorán vettünk részt. Három amerikai, két szlovén, két ausztrál és egy szingapúri tanárral ismerkedtünk meg. A vendéglátók főszervezőjével is felvettük a kapcsolatot, jelezve a tegui színházi élet iránti élénk érdeklődésünket. Mint „vasfüggönyös múltú” egyének, vegyes érzésekkel és kommentár nélkül hallgattuk a vacsorán – pazar svédasztal egy koreai-japán étteremben –, hogy az amerikaiak milyen borzongva és kíváncsian érdeklődnek Észak-Korea szomszédsága és a két ország közötti lezárt határsáv, a DMZ, a demilitarizált zóna iránt. Az egyetem nemzetközi kapcsolataiért felelős illetékese egy itt élő amerikai nő, aki krimiszerű izgalommal mesélt a dologról. Az ominózus területre dél-koreaiak egyáltalán nem léphetnek be, viszont a külföldieknek egyenesen túrákat szerveznek oda, a kirándulók saját felelősségére. Például el lehet látogatni azokba az alagutakba, amelyeket az észak-koreaiak fúrtak, nem abból a célból, hogy átszökjenek, hanem hogy innen is támadhassák majd Dél-Koreát. Emezek viszont felfedezték a furatokat és elaknásították. A turista a beugró ellenében akár levegőbe is repülhet, ha úgy alakul. A dél-koreai hatóságok szigorúan megszabják az öltözködés mikéntjét a DMZ-be lépők számára. Ugyanis Észak-Koreából fényképezik azokat az embereket, akiket a zónában látni lehet. És ha ujjatlan pólós, rövid farmernadrágos népeket kapnak lencsevégre, azt a maguk országában úgy interpretálják és propagálják, hogy lám, az odaátiak annyira csórók, még rendes ruhára sem telik nekik. Ezért az itteniek tiltják, hogy a zónában bárki farmerban, trikóban mutatkozzon. Hát vannak rossz-szomszédi viszonyok, amikhez azért mindkét fél részéről jó nagy adag hülyeség szükségeltetik. Mai: Üdvözlet a témámba vágó új orgánumnak! :-) Reggel a buszmegállóban összefutottunk az amerikai házaspárral. Feketék, Mississippiből jöttek, a férfi üzleti etikát tanít, helyes emberek. A suliba igyekeztünk – különösen színes látványt nyújtva az utazóközönségnek –, ahol nyelvi eligazítást tartottak számunkra. Két koreai nyelvórát kaptunk, egyszeri alkalommal. Talán jobban jártunk volna, ha beszélni tanítanak minket kicsit, alapmondatokra, de a tanárnő inkább az olvasás rejtelmeibe avatott be bennünket. Megismerkedtünk az írásjelekkel; melyikhez milyen hang tartozik. Úgyhogy most már képesek vagyunk a kis „logaritmustáblázatunkkal” a kezünkben utcai feliratokat kibogarászni és kimondani, ámbár a jelentésüket nem ismerjük. A lista közepén kedves férjem neve szerepel. Szépen sorban, vízszintesen nyomtatták a betűket, jóllehet egyébként betűcsoportokat szoktak alkotni: két-három betűt egymás alá írnak, s ezeket az építménykéket sorakoztatják egymás mellé. Meg kell jegyeznem, hogy a papíron elírták kedves férjem keresztnevét, és a vezetéknevének átírásánál sem kalkuláltak avval, hogy mi a j-t nem dzs-nek ejtjük, valamint arról sem volt tudomásuk, hogy a magyar „a” betű kimondásához sem a legmegfelelőbbet választották a hangzókészletükből. Véleményem szerint tehát kedves férjem nevének koreai változatára ez a helyes megoldás, ami a sárga papíron olvasható. (Végtére is mi egyebet várhatnánk egy olvasószerkesztő tyúktól, mint hogy belekontárkodván a koreai ábécébe, rögtön kijavít egy koreai szöveget?! :-) Egyébként a koreai ábécé – Hangul a neve – egyedi ezen a tájékon, amennyiben nem szóképen vagy szótagokon alapul, hanem minden egyes jel külön hangot jelöl. S hogy itt betűírást alkottak annak idején, ennek bizonyára része van abban, hogy Koreában a lakosság jóval nagyobb százaléka tud írni-olvasni, mint ami a környező országokban jellemző. Tegu Dél-Korea harmadik legnagyobb városa, 2,4 milló lakossal. Elég sokat csatangoltunk már benne, de egyáltalán nem találtunk olyan, belvárosszerű részt, ami régi volna. Aztán tegnap jártunk a tegui Nemzeti Múzeumban, láttunk egyebek közt egy fotókiállítást az 1954-es Teguról, és akkor megértettük, hogy ötven évvel ezelőtt itt semmi nem volt. Nincstelen, mezőgazdasággal foglalkozó emberek éltek erre nagy szegénységben, nyomorúságban. A múltra utal viszont ez az emlékmű, amelyet a tartozásmegadási mozgalomnak állítottak egy parkban. Mint az ismertető tábla írja, a XX. század elejére Korea 13 millió won adósságot halmozott fel Japánnal szemben. 1907 januárjában Seo Sang-don kezdeményezésére civil szervezet alakult azt szorgalmazva, hogy fizessék vissza a pénzt. Minden ember adja bele legalább egy cigi árát, az asszonyok az ékszereikből ajánlottak fel, mindenki hozzájárult valamennyivel – azt nem írja a tábla, hogy a kormány tagjai és a parlamenti képviselők is lemondtak volna valamijükről –, és rendezték az ügyet. Erről emlékezik meg a park, ahol egyébként gondosan óvják a fákat a torok- vagy derékfájástól. Azt mondtam-e már, hogy a szállodánkban nagyszerű szauna van, három-négy merülő medencével? Kedves férjem meséli. Nőket ugyanis nem engednek be oda. Már gondolkodom azon, ne indítsak-e mozgalmat a nők szaunális egyenjogúsításáért. (Nyolc órával – meg a resztlivel – vagyok idősebb az otthoni olvasóknál.) Tegnap a Durju parkot céloztuk meg. Óriási területen fekszik, tartalmaz dombot-völgyet, foci-, golf- és baseball-pályát, uszodát, kis templomot, kulturális centrumot, vidámparkot és sok szabad területet. Ilyenformán megtudtuk, hogy mit csinálnak hétvégén a helyiek. Mármint azok, akik nem dolgoznak. Úgy tűnik, sokat dolgoznak itt az emberek. Minden apró műhely, irodácska, bolt, kóceráj, puceráj és kifőzde teljes kirakattal az utcára néz, látjuk, hogy este 9-kor, 10-kor még nyitva vannak, munkálkodnak – és közben mindenhol nézik a tévét. Vasárnap sétálnak, tornáznak, bicikliznek, görkorcsolyáznak, gördeszkáznak (a gördeszkájukon csak két kerék nőtt, nem négy), valamint rollereznek egy különös járgánnyal. Trirollernek nevezném, mert háromkerekű, a lábtartója kettéválik, és hullámzó lábmozdulatokkal lehet hajtani. Lefényképeztem, remélem, hogy az elszántan érdeklődők így már el tudják képzelni a működését. Tulajdonképpen azért mentünk el ebbe a parkba, mert a térkép turisztikai információs központot is jelzett itt, és azt reméltük, hogy szerezhetünk angol nyelvű közlekedési térképet a buszjáratokról, vagy prospektust a kultúrprogramokról (színházak). Meg is találtuk az épületet, teli emberrel, majd az irodát is, de ott sem igen beszéltek angolul. Alighanem a belső turizmusra gondoltak. Olvasom a kultúra.hu-n Bacsó Péter 80. születésnapja alkalmából – Isten éltesse! –, hogy 1972-ben a Taorminai Nemzetközi Filmfesztiválon nagydíjat nyert a Forró vizet a kopaszra! című vígjátéka, megelőzve az akkor még ismeretlen Steven Spielberg Párbaj című filmjét. Hát a legkevésbé sem szeretném leszólni Bacsó Péter munkásságát, de meg kell állapítanom, hogy az a zsűri minden bizonnyal vak volt. Az emberekről. Vagyis a látszatukról. Dél-Korea rendkívül erőteljesen és gyorsan fejlődő ország. Degu is – úgy döntöttem, ez lesz magyarul a neve, mivel így ejtik – számos részében nyugatias nagyvárosnak hat; széles utak, modern házak, villogó fényreklámok. Az embereken egyelőre talán kevésbé látszik a jólét. A fiatalok – szépek, filigránok, erről már volt szó –, úgy öltöznek, mintha még az első igazi farmerjüknél tartanának, amit le sem tud imádkozni róluk a mamájuk. A tinédzserek gyakran örömmel ránk köszönnek: Hello! vagy Hi! – úgy sejtem, hogy automatikusan amerikainak néznek bennünket. (Az arcok egyébként igen változatosak azért is, mert itt is jelentős a keveredés, olvadtak be a koreai népbe-nemzetbe japánok, mongolok, kínaiak, s ha az ember nagyon figyel, akkor vonások meg bőrszín alapján meg is különböztethetőek ennek mentén.) Az idős asszonyoknak szinte mindegyike színes, mintás nadrágot és görbe lábat hord. A frizurájuk rövid és dauerolt. Feltűnt, hogy nagyon ritkán látni ősz hajat. Aztán egyszer csak felfedeztem a metrón állva nézdigélve, hogy festik a hajukat. Nemcsak a nők, hanem a koros férfiak is – olyanok, akik egyébként láthatóan nem adnak a külsejükre, az öltözködésükre – ott ülnek előttem 1-3 milliméteres ősz lenövéssel a fekete hajukban. Biztos megvan ennek az oka, és nem feltétlenül szépészeti, de igazán nem gondoltam volna, hogy amikor vén fejjel egzotikummá avanzsálok a Távol-Keleten, akkor még a szürke hajammal is kuriózum leszek. Néha kicsit úgy érzem magam, mint egy edzőtáborba zárt mosolyversenyző. Az itteniek ugye eleve kedvesek, mosolygóak, hajlongóak, mi meg, akik nem értjük őket, jószándékunk jeléül szintén mosolygunk, ez a minimum. Köztünk szólva a nevetés sem megy ritkaság számba minálunk, úgyhogy lassan már izomlázas a szám. Nemigen akar alakot ölteni a degui színházi élet. (Akkor én így miről írjak januárban a CompLexnek?!) Bárhol érdeklődtünk, mintha nem is értenék, mire gondolunk, rendre mozikat ajánlgatnak. Viszont van itt szép új Operaház, oda elsétáltunk valamelyik nap. Igen rokonszenves módon tárva-nyitva az épület kapuja, még a nézőtérre is betrappoltam, ámde egész hónapban nem tartanak egyetlen előadást sem sajnos. A minap olvastam egy kultúra.hu-s kéziratban – és nagy utólagos rémület fogott el –, hogy a szeptemberben született nyíregyi elefántborjú életveszélyben forgott hetekig. A mamája tőgygyulladás miatt nem tudta szoptatni, európai összefogással kerítettek táptejet számára, és az aggódó gondozók vele aludtak! Én meg mit sem sejtettem. (Amikor itt bemutattam a kis Lacit, képet nem mellékeltem, de most már, úgy érzem, lehet. Ilyen volt háromnapos korában.) Ugyanebben az anyagban tudósítanak Layláról is, aki immár kinőtte a mérleget, így ezentúl becsült súlya lesz neki. A sikerélménynek különleges formája az, amikor az ember diadalmasan kiolvassa egy koreai szórólapon a saját, személyes metróállomása nevét! (Kifejezetten jóindulatú, idegenbarát, rövid nevű metrómegállónál lakunk.) De a metrónak külön fejezetet szentelek majd holnap. A közlekedés avval kezdődik, hogy az ember „DKV”-kártyát vesz, és arra bármelyik metróállomáson automatából pénzt tölt fel. (Nem bonyolult szerkezet, de láttam már olyat, hogy egy tanácstalan helybéli nőnek kedves férjem tanította meg a feltöltő használatát.) A kártyát az ember a metró bejáratánál, illetve buszra szállván odateszi a leolvasóhoz, az pedig levesz róla egy utazásnyi pénzt: 950 wont, kábé 180 forintot. (Jó szeme van a leolvasónak, mert akkor is reagál a kártyára, ha elő sem veszem, csak odatartom táskástul). A metróban kifelé is felmutatjuk, mert ott a megtett út alapján vonja le a viteldíjat. (RFID – Radio Frequency Identification – mondja kedves férjem, bár ez nekem akárha koreaiul lenne.) Itt jegyzem meg, hogy Deguban a nem látók és a mozgáskorlátozottak kifogástalan kiszolgálásban részesülnek. Minden villanyrendőr beszél, minden sarok lekerekített, minden lépcső mellett ott a kerekesszék-emelő, minden metróállomáson lift, minden járdán végig vakvezető sáv. Hogy egy pillanatig sem tartottam elveszéstől, tévelygéstől, haza nem találástól, annak az az oka, hogy a metró jól átlátható és tökéletesen informatív. Épp csak megtalálni nehéz – mintha földalatti mozgalomban építették volna –, mert az állomásokat jelző felszíni táblákat alig lehet észrevenni. De lent minden világos. Két hosszú, egymást középen keresztező metróvonal van, a megállók száma meghaladja a pestiekét. Mindenhol bőségesen kiírják az előző, az aktuális és a következő megálló nevét, koreai, kínai és „rendes” betűkkel egyaránt. Egy-egy angol nyelvű tábla még azt is elmeséli, miről kapta nevét az állomás. A helyiek a kocsiba szállván nagyon leülősek – elférnek hatan a hat ülésen – és rögtön elalvósak. Ebből is gondolom, nyilván nincs könnyű életük. Folyton fáradtnak látszanak. Alvó emberek közt utazom a metrón. (Mondjuk olyan Csipkejózsikát még nem láttam, akit kedvem lett volna csókkal felébreszteni.) Ez egy olvasósarok a metróállomásunkon. A könyvek sértetlenek. (Igaz, még soha nem láttam senkit itt üldögélni.) Más megállóban jóegészség zug van, vérnyomásmérő automatával, mérleggel. A buszhelyzet bonyolultabb, de arról majd máskor. Az egyetemről. (Tudósítónk tudósítójának tudósítása alapján.) Mint minden rendes, hierarchia alapú helyen, itt is a portás a legnagyobb úr. Általában lekési öt-tíz perccel az órakezdést, pedig neki kell kinyitnia a termet előadás előtt. És minthogy a fűtés is nyitástól indul, a tanulók jó darabig hidegben, kabátban, sapkában hallgatók. (Na, ezt magam is tapasztaltam, a nyelvórán olyan fagyos volt a szoba, azt hittem, odavész a két lábam.) Mondták előre, hogy a diákok merev arcúak, a tréfát nem értik, nehéz őket reakcióra, megnyilvánulásra bírni. (No de korábban vagy még keletebben keljen fel az, aki az én szellemes férjemen ki akar fogni! Nem az a típusú tanár, aki annyival beéri, hogy bemegy, szájat kinyit, elmond, szájat becsuk, kijön. /Akárhonnan nézem őt, rém büszke vagyok rá!/ {Mi az, hogy „rém”? A rémesen rövidítése?!}) De az első néhány nap után az órát követően már elkezdtek a fiatalok kérdezősködni, érdeklődni, szóval szépen beindult a dolog. Egy hét után tesztet íratott – tetszőlegesen névtelenül vagy névvel –, hogy lássa, mennyi ment át mindabból, amit előadott. (Segítettem neki a dolgozatjavításban – „teamteaching” :-) Az eredmények a kevéstől a sokig szóródtak, és akadt olyan Anonymus vagy Anonyma is, aki száz százalékot teljesített. Ráérő idejében az otthoni hallgatóit vizsgáztatja kedves férjem, miután egy kollégája megírattatta, beszkennelte és elküldte a dolgozataikat, én meg ellenőrzöm az értékelését. Mondjuk azt nem vártam volna magamtól, hogy infokommunikációs rendszerek integrálása tárgykörben is korrektorkodni fogok! Az erősen fogyásnak indult szlovén sorstárs kétségbeesetten kérdezi a liftben, hogy mi mit eszünk itt?! Mondjuk nevetve, hogy tele van a város jó kajálóhelyekkel. És tényleg! Ettünk már teljesen autenikus spagetti frutti di marét is, aluljáróbeli restaurant Californiában. Nem mondom, amikor egy Subway sandwiches and salads-ban pálcikát adtak a kukoricás zöldsalátámhoz, akkor kicsit összeomlottam, de azóta mindig hordok magamnál lufthansás műanyagvillát. Tegnapelőtt ebéd-vacsorára füstölt csirkecombot ettem mézes mustárba tunkolva, ecetes retek és diós káposzta kíséretében. Finom, finom, de azért ezt sem rendelnék mostanában még egyszer. Mai: EZER TITOK KÖZT FÁZVA, GYÚLVA BOTLUNK, BUKUNK MINDANNYIAN. MIND LÁTOMÁNY LENN, AMI DURVA, S A LÁTHATATLAN AZ, MI VAN. (Kosztolányi Dezső: Plato olvasása közben) Buszos osztálykirándulásra mentünk a tanárokkal Székesfehérvárra. Vagyis oda, ahol a főváros volt régen, és ahová a királyok temetkeztek. Az államiság itt ezer évvel idősebb, mint nálunk, nem csoda, ha az egykori fővárosból szinte semmi nem maradt meg, jószerével csak a királysírok. De azok épségben, és a feltárt anyagból kitelt a helyszínen egy Nemzeti Múzeum. Nagyon sok érdekeset láttunk, csak hát egész nap esett. Áztunk, fáztunk, a magam részéről kevéssé élveztem a dolgot. A királyokat dombokba temették, pontosabban dombokat emeltek a sírhely fölé. És ha hozzáveszem, hogy szolgák ezreit, sőt tízezreit végezték ki a temetés alkalmából és hantolták el ugyanitt, így biztosítva a további szolgálatot, akkor azt is lehet mondani, hogy hullahegyekbe helyezték az uralkodókat. Bár később evvel a szokással felhagytak, és beérték kis kerámiaszobrok mellétemetésével. Ez egy családi sírbolt. Ízelítőnek: háromezer éves bálnaábrázolás. 1600 éves obszervatórium. (Nem bántotta soha senki.) Bronzkori bugyibetétek. Ez pedig az 1200 éves Bulguksa templom melletti kívánságkő-kert. A kavicsokból tornyocskát kell építeni, és közben kívánni valamit. (Alul, a résben a mi szerény tornyunk. De elmulasztottam azonnali, drasztikus időjárás-változást kérni.) Közben a Színikritikusok Nemzetközi Szervezetének honlapja jóvoltából felvettük a kapcsolatot egy koreai kollégával, aki megerősítette, hogy Deguban nincs semmi. Kapacitált, hogy menjünk el Szöulba, ott azért tud színházi előadást ajánlani. Viszont a minap kedves férjem diákja előállt egy produkció hirdetésével, még a bónuszcédulát is kivágta hozzá az újságból. Úgyhogy elmentünk és vásároltunk jegyet. Ma megnézzük a Bong San Art Center kistermében a Manhoabang miszugit, bármi legyen is az.
Nem lehetetlen, hogy betekintést nyertük az igazi koreai gagyiba.
Mégsem simfelném a Manhoabang miszugit, hiszen alapjában véve betöltötte
a színháznak azt a szerepét, hogy közösségi élményként funkcionált. (Még ha mi
kívül Stúdió K formájú, kilencven férőhelyes színházterem. (Jópofa székekkel. Könnyű, fekete, műanyag, nyúlós-hajlós ülőkék láb nélkül, oda rakogatják le a lépcsőzetes tribünre, ahová akarják, és magam is odébb húzhatom, ha tetszik.) Musical comedynak hirdették a produkciót. Tíz színész, két középkorú, a többi fiatal. A történet, ha jól vettük ki, egy könyvtárban(!) játszódik, lazán felfűzött tréfás jelenetek különböző emberpárok között, énekes-táncos betétekkel. Énekelni viszonylag tudtak a szereplők – érdekes, hogy egy ilyen kis térben is mikroportot használtak –, a táncokban lendületes amatőrként mozogtak. Az egészen átütött némi műkedvelő buzgalom, ugyanakkor lelkesedés, felszabadultság, öröm és magabiztos színpadi jelenlét érződött. Hangulatilag belevegyült még egy s más: koncert, gyerekszínház, interaktív akciózás. Az elsőnek színre lépő szereplő köszönésére vehemensen válaszolt a publikum, majd a színész megversenyeztette a nézőket, hogy ki tud utánatapsolni-mondani egy szöveges ritmusképletet. Többeknek nem sikerült, az eredményes induló jutalmat kapott. A nyitó konferansz után, a történet játszása közben is gyakran bevonták az első sorban ülőket. (Persze volt eszünk hátrább ülni.) A nézők – túlnyomó részt fiatalok – maximálisan együtt éltek a játékkal (hát azt azért be kell árulnom, hogy a legordenárébb gegeken nevettek a legnagyobbakat), élvezték az egészet, pusztán a saját jelenlétüket is – előadás előtt és után mobiltelefonnal fényképezték magukat a nézőtéren meg a díszlet előtt. Az előcsarnokban a szereposztás képes tablóként függ a falon, ragasztható jegyzetlapokkal. Nyilvánosan üzenni lehet a játszóknak. Mi nem üzentünk. De már sajnálom, hogy nem. Volt egy legjobb lányszereplő, odaírhattuk volna, hogy she is the best. Az úttest errefelé elég veszélyes, mert az autósok nem akceptálják az átkelni kívánó gyalogosokat. Az úttestnél már csak a járda veszélyesebb, mert ott közlekednek a motorosok. A buszról csak annyit tudhatunk biztosan, hogy hányas. Különben mindent koreaiul ismertetnek. A megállókban kiírják az útvonalat, de nehezítésnek nem tüntetik fel az összes megállót, csak a fontosabbakat. Az egyetlen mentsvár az, hogy kis rajzocskával jelzik az olyan megállót, ahol metróhoz van csatlakozás. Ez végül is elég a boldoguláshoz. Már csak résen kell lenni a buszon, figyelni, hogy melyik megállónál fedezhető fel metrólejárat. A buszozás láthatási szempontból sokkal előnyösebb, mint a metrózás, de mégsem nagyon szeretek buszozni itt, mert a buszban jellegzetes, nem kellemes szag van. Nem tudom, talán a műbőr ülésekből és az emberek kipárolgásából adódik össze. Nyilván más tisztálkodó szereket használnak az itteniek, mint mi. Idegen számomra a szaguk. Kimcsiszagúak :-) Bizonyára egy csomó eltérő szokásunk és illemszabályunk is van. Most olvastuk például az útikönyvben, hogy asztalnál orrot fújni tilos. Mi meg sajnálatosan fújtunk orrot a nedves kiránduláson az ebéd alatt is, ámbár elfordulva. No de minket meg az vágott mellbe (szerencsére csak képletesen), amikor tegnap a metrón a velünk szemben ülő, középkorú nő egyszer csak odaköpött középre. Jól kihajolt hozzá ültéből, hogy a cipőjét ne érje. Nagy lélekjelenléttel nem reflektáltunk. Kultúrprogram! Bejelentkeztünk nézőnek az egyetem újévi koncertjére az Operába, és kaptunk jegyet a délutáni főpróbára. (Az egyetemnek egyébként Kyungpook National University a neve, nagy, állami tudományegyetem 26000 diákkal, mindenféle karral az orvositól a gazdaságin át a művészetiekig. Itt nem nyelvvizsgát követelnek meg a diplomázóktól, hanem azt, hogy a tanulmányaik során egy tárgyat idegen nyelven teljesítsenek. Kedves férjem egy háromkredites téli kurzus, bár én többet is adnék érte!) A koncertet a zeneművészeti szakosok tartották az Operaházban, kompletten persze, nagyzenekar, szólisták, kórus, énekesek. A program népszerű művekből állt, Strausstól Bizet-n és a Monti Csárdáson át Verdiig, aztán a Radetzky marssal zártak, ahogy kell. A zenészek meggyőzőbbnek tűntek az énekeseknél. Főként azt a hölgyet találtuk tréfásan bizarrnak, akik Carmen-jelmezben, piros rózsával a kezében kacagva penderült színre és különös agresszivitással igyekezett kacér alakítást nyújtani, miközben nem voltunk képesek megállapítani, hogy koreaiul vagy franciául énekli a Habanérát. A karmester a műsor folyamán néhányszor beintett nekünk, a közönségnek, hogy most erősebben tapsoljunk. Színvonalas, kedves és jóleső volt az egész.
A színházterem akusztikája elsőrangú. Nemcsak az, ahogy mi
hallottunk, hanem az is, amilyen erőteljesnek hangzott a taps, amelyet a
mindössze negyedháznyi néző produkált. Úgy nyolcszáz férőhelyes a degui Opera,
és voltunk vagy alig. De ha telt ház lett volna, azt sem láttuk volna
másmilyennek. Ugyanis a nézőtéri ülések a plázamozik székeire emlékeztetnek.
Kényelmesek és magas támlájúak, elvész bennük az ember. Mi a tizenhetedik sorban
ülve jószerivel nem láttunk fejeket előttünk sehol, csak széktámlákat, ami elég
különös látvány egy ekkora nézőtéren. Szerintem ezt a székdolgot elszúrták. Úgy
értem, én sokkal jobban szeretek emberfejekkel Kedves férjem kicsit pirongat engem, hogy a nyelvi gátlásaim miatt nem igazán vagyok hajlamos vegyülni az itteni nemzetközi társaságba, és evvel őt is visszahúzom. Bizonyítandó, hogy mennyire nem így van (miközben abszolút így van persze), tegnap összefutván az ausztrál tanárnővel, fél egész órán át szövegeltem neki a magam esetleges angolján, és több ízben megnevettettem (bármit jelentsen is ez :-) Lisának hívják, művészettörténetet ad elő, és el fogok menni egy órájára. Azért gyűltünk megint össze a suliban, mert a rektor, akit itt az egyetem elnökének neveznek, fogadta a társaságot. Egy órát töltöttünk nála, mindenkitől kérdezett néhányat. Ezután pedig betereltek bennünket egy terembe, filmvetítésre. Nyilván azért kerítettek sort erre, mert a hétvégén lesz kirándulás a DMZ-be, amire mi egyébként nem jelentkeztünk. (Érdekes, a szlovének sem. Nyilván úgy voltunk vele, láttunk mi már kommunista országot közelről, ingyér’ is. Rendesen megkérik ugyanis az árát a túrának.) Viszont a körmail, amelyben a mozizásra invitáltak, elég nyomatékosan kifejezte, hogy elvárják a részvételt. Egyszóval kötelező agitkán, afféle Szabad Nép-félórán vettünk részt, csak sokkal tovább tartott. Két és negyed órán át néztük üveges szemekkel a Tegugki című véres háborús drámát. A mű olyan benyomást keltett, mintha egy nemzeti filmművészet most kívánna létrejönni, s ehhez a mintát Hollywoodból, például a Ryan közlegényből veszi. (De persze nem lehet a Tegugkit Spielberg filmjével „egy kalapon említeni”. Ezt a szófordulatot a kultúra.hu-n olvastam, bár aztán fájó szívvel kijavítottam.) Filmművészeti, vagy mondjuk inkább: moziipari szempontból csak egy vonatkozásban nem hagyott kívánnivalót maga után: lövöldözés, robbantás, végtagok hullása, belek kifordulása, testek cafatokra szakadása – ebben profinak mutatkoztak az alkotók. (A játékidő háromnegyedét ez tette ki.) Kedves férjem, akinek igazán lett volna más dolga – pl. kijavítani a diákjai dolgozatait – visszafojtott indulattal igen barátságtalan gesztusként értékelte számomra a vendéglátóink akcióját. Úgy tűnik, hogy itt a buszokat papok vezetik. Mindegyik Ráng atya. (Tréfáltam. Élőszóban.) Olvasói érdeklődésre, a kimcsiről:
A kimcsi nem úgy nemzeti eledel, mint nálunk a Természetesen árulnak is kimcsit csomagolva vagy kimérve. Találtunk tíz perc sétára tőlünk egy nagyáruházat, a föld alatti szintjén gyönyörűséges élelmiszerosztállyal. Ő a kimcsipultosnő. A tengeri herkentyű részleget is minden alkalommal megcsodáljuk, bár ott sosem veszünk semmit. A gyengébb idegzetűek miatt nyers polipot nem mutatok, csak szárítottat. Vannak rákok, ismeretlen hosszú halak, tengeri bigyók, kagylók és ki tudja, mi minden még. Az áruháznak Homever a neve, bár én csak házi feladatnak hívom, és rendelkezik olyan jellegű étkezdeválasztékkal, mint amilyen otthon például a Westend aljában van. Itt bukkantunk, oly sok szenvedés után, arra a levesre, amely jól összeegyeztethető a mi levesről alkotott fogalmainkkal. Azóta két-három naponként megejtünk ott egy levesezést. Az élelmiszerkínálat széles skálájának egyik végén a Homever. A másikon az utcai árusok tömege, akik hosszú sorokban ülnek mindenhol a járda szélén, fázósan, kartondobozokba bújva, és árulnak zöldséget, gyümölcsöt, moszatot és szintén ki tudja, mi mindent még. Van ám passzív koreai szókincsem is! Egy darabból áll. Amikor bemegyek a Paris baguette üzletlánc valamelyik boltjába – márpedig naponta bemegyek bagettért, mivel mindenhol máshol csak édes kenyérneműt lehet venni, az édeset szeretik itt, még a rozsos kenyérbe is belesütnek valami cukrosat, meg diót például –, szóval amikor fogom a bagettet és viszem a pénztárhoz, akkor ott kérdeznek valamit, ami megismételhetetlen számomra, de tudom, hogy a kérdés arra vonatkozik, akarom-e, hogy felszeleteljék. Nem akarom, és mégsem azt válaszolom, hogy „ne”, mert az történetesen pont azt jelenti koreaiul, hogy igen. Agatha Christie Öt kismalacát olvasom angolul, az egyik kedvenc krimim tőle. Ennek kapcsán nézem a laptopon a szótárban, hogy mi az: brace (and bit). Azt mondja: furdancs. Köszönöm szépen. De aztán jön kedves férjem (fehér lovon) és csillogó szemmel magyarázza, hogy az egy fúrófajta, és ő gyerekkorában egyszer mellfurdancsolt (vagy „micsinyált”) a nagypapájával. Mai: (csak mert rég idéztem, és most hely is van). Sándor Erzsitől olvastam a Premierben: NORMÁLIS NŐK AHHOZ MENNEK FÉRJHEZ, AKI A LEGKEVESEBB ÖNCSONKÍTÁS ÁRÁN KÉPES BELEVERNI A FENYŐFÁT A TALPÁBA. Néhány fénykép erről a hétről (esetleg korábbról). Kerestem a neten fotókat a gjangdzsui királysírokról. (Megküzdök a nevek átírásával, mert a koreai betűkből és hangzásukból dolgozom, elvégre semmi okom arra, hogy az angol verzióval /Gyeongju/ jöjjek. Én speciel ahhoz is utolsó csepp véremig ragaszkodni fogok, hogy Sztravinszkijt magyarul nem Stravinskynek kell írni. Jó, hogy nem mindjárt Chekhov!) Királydomb télen. Nyáron. És most. Ez az, amelyikbe be is lehet menni, és megnézni az uralkodó sírjának hűlt helyét. Lee ilyen fiú – egy degui western kocsma homlokzatán. Ez pedig édesség, attól tartok. A piacon utcahossziglan sorakoznak műhelyek és árusok, akik ilyeneket készítenek és kínálnak. Fénylik, kemény, és csak desszertként tudtuk értelmezni, bár nem vettünk belőle kóstolót. Cukorhal és kandírozott polip, nem lehet más. A tegnapi ebédnél úgy kellett ételt rendelnünk, hogy totószelvényt töltöttünk ki. Nyertesnek bizonyult, ezt adták érte. Megkeresett egy kedves ember, Dzsong-Szab Nam a neve, az egyetem angol tanszékén tanít, nemrég jött haza az USA-ból, ahol amerikai drámából és filmből doktorált. Beszélgethetnénk, esetleg elvinne színházba, egy fiatal társulat első produkciójának utolsó előadására, ő sem látta még. Nosza. A hely egy másik Stúdió K, kilencvenfős nézőtérrel, zsúfolásig megtelve fiatalokkal. A produkció több szempontból erősen hasonlít a múltkor látotthoz, bár ez a darab nem musical comedy, vagyis nem azokra a Fásy Ádám mulatója jellegű műsorokra emlékeztet, amelyeken itt néha keresztülfutok a tévé csatornaváltójával a kezemben. Viszont szintén megszólították és megszerepeltették a publikumot, amely itt is ugyanúgy viselkedett és élvezett. Maga a darab valamivel darabszerűbb volt, mint amaz. Olykor helyzetféleség is kialakult. (Például amikor az egyik fiú felhozott a közös lakásra egy japán csajt, akit senki nem értett. A házigazdák udvariasan megpróbáltak beszédbe elegyedni, japán és koreai szavakat vetettek össze, úgyhogy mi magunk egy füst alatt megtanulhattuk /volna/, hogy például az asztalt hogyan mondják koreaiul meg japánul. Három fiú, három lány alkotta a szereplőgárdát, barátság, szerelem. Volt egy Mercutio-típusú színész és két Benvolio-típusú. Rómeó nem akadt. De a fiúk kétségkívül színészek voltak.) Két előadás láttán már hajlamos vagyok következtetni. Dzsong-Szabtól – akinek Az ügynök halála a kedvenc drámája – megtudtam, hogy Degunak egy állami fenntartású színháza van, de az most épp a felkészülési időszaknál tart. Felteszem, ők sem pont a kedvenceimet játsszák, hiszen a koreai kritikuskolléga írta, hogy Szöulban is főként musicalek mennek, klasszikus dráma nem látható. Tehát a tradicionális színházukhoz, ha van olyan, nincs szerencsém. Az „alternatívos” helyeiken pedig tévés szappanoperákon, sitcomokon és talkshow-n szocializálódott ifjú közönséget szórakoztatnak szappanoperai, sitcomos és talkshow-elemekre épített produkciókkal. Hát nekem ez nem egy szívderítés. Ámbár szakmailag nyilván van logikája. Dzsong-Szab említette, hogy Dél-Korea a szappanoperáival igen sikeres a térségben, egy valóságos szappanopera-nagyhatalom. Tehát aki színésznek tanul itt – gondolom –, az ezt fogja csinálni a pályán, ha jut valamire. Érthető, ha erre treníroznak a színpadon is. Csak hát a színház nem erre való szerintem. (Apropó színház.) Van a tévénkben vagy hatvan csatorna, mind koreai. A műsoruk meglehetősen állandó. Jó néhányon folyton teleshop megy, hirdetnek-árulnak takarítószerszámot, csizmát, férfiak fején a kopaszodás foltját befedő fekete festéket (!) Néhány sportadón amerikai pankrációt, golfot, illetve európai futballt adnak. (A focimecset éberen kell figyelni, hogy az ember felismerje a szembenálló feleket, mert a csapatok nevét és a focistákét is koreaiul írják ki.) Két adón 24 órában tanítanak, hol matekot, hol angol nyelvet, hol kínait, máshol mindig főznek. Akad csatorna, amelyik számítógépes játékversenyt közvetít. Vagyis egy-egy fiatalember öldöklős-menekülős játékban csap össze, és azt lehet nézni. Egy adón éjjel-nappal go-játszmákat magyaráznak. A fennmaradó helyeken tréfás vetélkedők, drámainak ható szappanoperák, kibeszélő-show-k és fásymulatós zenés műsorok futnak. Két-három csatornán eredeti nyelvű, koreaiul feliratozott filmeket vetítenek, zömmel amerikaiakat. Az első napokban elkényeztettek: A királynő, A mások élete, Bridget Jones, Igazából szerelem. Azóta alább adták: B-kategóriás akciófilmek mennek, ráadásul újra meg újra ugyanazokat ismétlik. A legsajátosabb tévéműsor a cenzúrázott pornó, vagy minek is nevezzem. Az egyik adón késő esténként olykor koreai gyártású pornófilmek láthatók, de nemi szerveket nem mutatnak. A kényes helyeken elhomályosítják a képet, mint amikor a bírósági tudósításban felismerhetetlenné teszik a börtönőr arcát. Egy nagy maszat látszik a szexből. Ami jelzi, hogy itt komolyan vigyáznak a nézők erkölcseire. Erre utal az is, hogy az Igazából szerelemből cakkpakk kivágták a szexdublőr fiatalokat. Az a helyes, szolid fiú és lány itten szőrén-szálán eltűnt a történetből. Nem mosatunk a szállodában, mert drágának találjuk a szolgáltatást. (3000 mukiért mosnak ki egyetlen pár zoknit. Ennyi pénzért egy láda mandarint kapni.) Vettünk hát mosóport, és mosok a mosdóban vagy a kádban, kihúzható szárító is van fölötte. (És ahogy hajszárítót, úgy vasalót is adtak, kérésünkre.) Hanem az utóbbi időben kis, rózsaszín pöttyök bukkantak fel a fehérneműinken. Nem tudtam mire vélni, de tegnap mosás közben megfejtettem. A fehér színű mosóporba, ahogy otthon is, keverednek színes szemcsék. Az itteni mosópor tartalmaz rózsaszínűeket is, és ezek apró foltként ott maradnak a western cuccainkon. Nem lehetetlen, hogy üzletpolitikával állok szemben. Fixen nyereséges olyan mosóport forgalmazni, amelytől az ember újabb mosóport vesz, hogy kimossa a ruhájából, amit az előzővel belemosott. Közben az volt még, hogy bár a városban nem tévedtem el egyszer sem, a minap az egyetem területén igen, és végül autóstoppal jutottam el kedves férjem épületéhez. Megnéztük a múzeumot – az egyetem területén található, de nem az egyetemmel foglalkozik, hanem Korea őstörténetével –, és megállapítottuk, hogy a helyiek elődei nagyon előrelátó emberek voltak, mert már akkor készítettek óraszíjat, amikor a karóra még fel sem volt találva. Megütközve konstatáltam, hogy annak a tejnek, amit legutóbb vettem, akkor jár le a zamatossága, amikor már itt sem leszünk. (Remélem, boldog első születésnapja volt tegnap Laylának, és tett az óvó bácsi egy szál gyertyát a szénabálájára!) (Azóta már láttam a szülinapi zsúrját az indexen :-) Élveztem Lisa óráját. Ikonikus fotók, erről beszélt és mutatott. (Az nem lepett meg, hogy dél-koreai fiatalok eme nem véletlenül kiválasztott csoportja számára semmit nem mondott a berlini fal tetején diadalmasan ugrálók képe, de azon kicsit csodálkoztam, hogy Marilyn Monroe-t sem ismerték – a felfújt szoknyájával persze.) Volt szó ezekről a Pulitzer-díjas felvételekről: Iwo Jima (1945), Vietnám (1972), aztán a férfi a Tienanmen téren 1989-ben, egyebek. Ez a fénykép viszont engem lepett meg: egy csók New Yorkban 1945-ben, a győzelem ünneplésekor. Nem tudtam ugyanis, hogy nyáron ennek a csóknak a szoborváltozatát láttam San Diegóban. Viszont azt meg Lisa nem tudta, hogy a fotó átment szoborba :-) Azután volt egy filmes blokk szeptember 11-ről. Ez engem mindig megvisel, ahányszor csak találkozom vele képileg, de ez a feldolgozás nagyon érdekes volt. Hosszan taglalta például ezt a fényképet, amerikai újságok másnap hozták kolumnás méretben. (Emlékszem rá, a Népszabadság hétvégi mellékletében is megjelent akkor.) Arról beszéltek a fotós Richard Drew meg a szerkesztők, hogy miért pont ezt közölték (hiszen csak a zuhanó emberekről készült felvételekből is rengeteg közül válogathattak. Körülbelül kétszázan inkább leugrottak. Egyedül ennek a férfinak az esését egy tucat fotó örökítette meg), és milyen hatást keltett. Nem tévedtek, azt kell mondanom. Az ember ezt a képet nem felejti el, és úgy emlékszik rá, hogy ilyet nem szeretne többé látni, és nem csak olyan értelemben, hogy ne tegyék elé. Délután busszal elvittek bennünket meglátogatni az amerikai hadsereg itteni támaszpontját. Katonák, család, kiszolgáló személyzet: mintegy tízezres kolónia. Hogy minek mentünk oda, voltaképp nem derült ki. Hacsak nem azért, hogy dollárért vehessünk koreai bigyókat az ajándékboltban. Egyedül ebédeltem tegnap a Kimbab Narában, rendeltem a totószelvényről ramjont (csípős tésztalevest). Amíg vártam rá, gondolatokba merülve eddegéltem a kimcsit, valamint eddig még nem látott, ismeretlen eredetű, kátrányszerű darabkákat, nem rossz ízűeket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy könnyedén közlekednek a pálcikáim a tányérok és a szám között. Megnéztem, mit csinálok: a mutatóujjammal csak lezártam a pálcát, a következő két ujjammal viszont betonbiztosan támasztottam és irányítottam – úgy látszik, ez lett a technikám. Gond nélkül pálcikáztam. Olyan érzés volt, mint amikor az ember először marad állva a biciklivel, és megy, megy :-) Holnap nem írok. Elvonatozunk Szöulba, reggel oda, este vissza. Színházba is megyünk ott délután! A koreai kolléga szívélyes tippadása nyomán megtekintjük a Maude és Harold musicalváltozatát. (Vajon prózában nem találták elég kommersznek a művet?) Dél-Korea legnagyobb színésznősztárja játssza, és úgy képzelem, hogy a Deguban látott produkciókhoz képest ez nagy előrelépés lesz a színháznézői pályánkon. Közben Dzsong-Szab jelentkezett: elvinne ma este egy kísérleti Csehovra. Állunk elébe a meglepő fordulatnak. Jött Dzsong-Szab, vitt minket, félóra múlva már a Durju park kulturális centrumában ültünk az igazgatónál, egyben a degui színházi szervezet elnökénél, és arról tárgyaltunk, hogy vajon volna-e kis méretű magyar előadás, amelyet meghívhatnának július végén az 5. Degui Nemzetközi Színházi Fesztiválra, amelynek a horror a témája. (Ötlet? Nekem elsőre a Démonológia, másodikra a Párnaember jutott eszembe.) Közben maguk is ajánlgatták egy produkciójukat, amely júliusban és augusztusban úgyis Németországban turnézik. (Ötlet?) Azután megnéztük a nagyszínházukat – ezer férőhelyes, hagyományos –, épp üresen. Ez az egy állami színháza van Degu városának, a hozzá tartozó trupp januárban tréningen vesz részt Szöulban. Hogy mégse teljen eseménytelenül az év eleje, a kulturális centrum kávézójában mutattak be két, kis személyzetű egyfelvonásost. Ennyiben nevezhetjük kísérletinek, amit láttunk: itt és így még nem játszottak, „bárszínházi” jelleggel. Asztaloknál ültünk, előttünk nassolnivaló. Wedding – jelezte előre Dzsong-Szab, úgyhogy a Lakodalom című Csehov-darabkát vártam, erre készítettem elő kedves férjemet is, de a Leánykérés volt. Kis szünet után pedig A repülő doktor című Moličre-zsengét adták. Hogy is mondjam, azt tudom értékelni, hogy a szerény színészi eszközeikhez és ambíciójukhoz nem választottak az erejüket túlságosan meghaladó műveket. És a Moličre-hez azért volt egy néhány hájjal megkent komikusuk, aki Sganarelle-t játszotta. Mutatom. A kép onnan ered, hogy előadás után a nézőknek módjukban állt fényképezkedni a színészekkel a színpadon. Erre itt nagy igény mutatkozik. Engem is kapacitáltak kedves új ismerőseink, de ellenálltam. Aztán Dzsong-Szabnak elmagyaráztam, hogy mi nem kevésbé, de másféle módokon tiszteljük-becsüljük a színészeket. (Pl. biztosan nem rágicsálunk sütiket az arcukba, míg játszanak :-) A színháziakkal való találkozó és az előadás között az igazgató, a művészeti vezető és a menedzserasszony elvittek vacsorázni. Hát nem úsztuk meg végül a földön üléses étkezést, kedves férjem lábait úgy kellett bepasszírozni az alacsony asztalka alá, a végén pedig daruval kiemelni, mindazonáltal rendkívül hangulatos, élvezetes és családias volt az egész. A KTX nevű gyorsvonattal mentünk, kicsit tágasabb és kényelmesebb, mint a repülőgép, s nem is sokkal lassabb. A fenti monitor jelezte olykor a sebességet, előfordult, hogy 298 km/órát mutatott. Szöulban örömmel állapítottuk meg, hogy itt igazán meglátszik az ország gazdasági ereje – ez egy fényűző nagyváros. Tetszéssel fogadtuk a modern építészetét, csupa fém és üveg magas házak, mégsem hatnak ridegnek, talán mert mindegyiken játékosan tükröződik valami, és mert jópofán él egymás mellett a régi és az új. Ez lett a kedvenc házunk. Így találkozik ő a történelmivel és ilyen, amikor megkettőződik egy másik épület jóvoltából. Jók a város adottságai, van széles, nagy folyó és van kis patak is, beépülve. Ez meg a patakpart. A metróhálózat csöppet bonyolultabb a mienknél (értve ez alatt akár Degut, akár Budapestet). Ez egy antik vízóra a királyi család egyik palotájának kertjében. Ez pedig egy modern szobor, hacsak nem egy eltört antik vízóra. Ezt is szerettük: gyalogoshíd, egy-egy zebra nem túl távoli szomszédságában. Ami a színházat illeti, egy ilyen sikeres produkció drága mulatság, állapítottuk meg, amikor megláttuk, hogy a kábé 7000 forintos jegy támlátlan, ámbár bőrbevonatú lócára szól. 19 és 80, ez a címe a zeneileg igényesnek mondható Maude és Harold-musicalnek. (Amerikaiak a szerzők: Joseph Thalken és Tom Jones.) Korrekt Broadway-produkciócskát láttunk koreaiul. Egy jó képességekkel rendelkező, szép, sikkes fiú játszta Haroldot. (Ilyenformán nem szolgál magyarázattal arra, hogy mi baja a világgal. Bede Fazekas Szabolcs úgynevezett fura figura volt Haroldként, a Ványa bácsi Asztrov doktorával szólva. Bertóké talán egy deviáns zseni. A Kolovratniké meg alighanem unalmában szórakoztatja magát morbid akciókkal.) Hanem Maude-ot nem bírtam lenyelni. Narancssárgás vörösre festett hajú színésznő. Úgy járkál a színen, ahogy itt keleten az öregasszonyok szoktak: kicsit meghajolva, tipegő léptekkel. Hát ez azért nem az a pozíció, amiből könnyű hitelesen elcsábítani egy fiatalembert. (Gondolkodtam most ezen. Én Maude-ot úgy képzelem, hogy legyen sok-sok éves, de olyan lányos alkatú és laza mozgású, mint Törőcsik Mari, vagy annyira könnyed és nőies, mint Vári Éva. Hogy Tolnay Klári mivel hódított, arra már nem emlékszem. De azt tudom, hogy megértettem az érzéseit.) Még egy kis Szöul by night. A vonaton összefutottunk egy kedves színházi lánnyal, akivel eddig már kétszer találkoztunk degui előadáson. Csak ő sokkal könnyebben megismert bennünket, mint mi őt : -) Ma csomagolás, még egy kis vásárlás, utolsó levesevés, kedves férjemet elbúcsúztatják a diákok (mindenki levizsgázott, több ötös is lett), este búcsúvacsora a tanárokkal. Holnap hazamenés. Ezt már napok óta akartam ideidézni: Mai: VIGYÁZZ. EZ A NAGY PILLANAT. EGY EMBER JÖN FELÉD, BEMUTATKOZIK, MÁR TÁRJA KEZÉT, MOST LÁT LEGELŐSZÖR, RÁD NÉZ, ÉS ELVISZI MAJD AZ ARCOD, A HANGOD, S ŐRZI. (Kosztolányi Dezső: Vigyázz)
Ha otthon lettünk volna tegnap hajnalban, integethettünk volna a repülőnknek, amikor felszállt Deguból. De nem voltunk otthon, hanem a repülőn ültünk, így hát a szállodai ablakunknak integettünk búcsúzóul. Itt jegyzem meg, sokáig vártuk, hogy magától feltáruljon előttünk a „bunyi” rejtélye, de hiába. Ezért aztán az utolsó napok egyikén megkérdeztem Jong-Kvont, kedves férjem „body-student”-jét. Rögtön kiderült, hogy nem bunyi, hanem munyi. (Bizonyos mássalhangzókat a koreaiak összemosódóan ejtenek. Keverhető a r-jük az l-lel, a m-jük a b-vel és a b-jük a p-vel.) A munyi az ajtó többes száma. Vagyis a lift falába beépített nő azt mondja, hogy az ajtók záródnak. (Dvéri zákrivájutsza.) Rendben is van ez így, legalább megőrizheti a bunyi mindama jelentését, amivel felruháztuk. Tehát ha koreaira lefordítják és előadják Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékát, akkor a szöuli Sipos Lajos majd azt fogja kiabálni, hogy „Muuuun!” Éreztem ott a világvégén némi aggodalmat és sajnálatot irányomban, de ezt indokolatlannak minősítem. Jó volt Deguban. (A degui eper máris hiányzik! Szép volt, nagyszemű, ízletes, minden nap ettünk.) Elsősorban azért volt jó, mert sokkal többet lehettünk együtt kedves férjemmel, mint itthon. És nagyon érdekes közeg vett körül bennünket. Ez a hely nem hasonlított semmihez abból, amit a világon eddig láttam. (Na, talán némely vonatkozásban a néhai Szovjetunióhoz.) A vendégtanári karhoz talán fűződhettünk volna erősebben, de így is lett közünk egymáshoz, hiszen sorstársak voltunk. Érzékeny búcsút vettünk mindenkitől az utolsó estén, egy felszabadult, jókedvű vacsora után. Voltaképp csupa rokonszenves ember volt. (Na, talán engem leszámítva.) Tegnap kedves férjem lement házmester Tamáshoz, hogy visszavegye tőle a lakáskulcsunkat, és merő megszokásból hosszan hajlongott, amikor elköszönt tőle.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
