Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2009. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

Új munkarekord született a csonka héten! Napi 53,5 cikk.

Ma arra ébredtünk, hogy az erkélyünkről látható valamennyi parkolóhelyet semmisnek nyilvánítják megállni tilos táblák és provizórikus kordonok. Mint megtudtuk, filmforgatás miatt vagyunk elűzve. Kíváncsi lennék, hogy ki engedélyez egy ilyen szabálytalan akciót. (Volt már módunk kiokosodni e tárgyban, tehát tudjuk, hogy az efféle alkalmi tiltó táblákat 48 órával az életbe lépés előtt kell kihelyezni, márpedig ezeknek a filmeseknek tegnap késő este még hírük sem volt.) No, esszük a kefét két napig, de végül is nagy gyakorlatunk van már a kefeevésben.

Mai:

Thomas Bernhard Megzavarodás című regényéből. (Könyvtárból megint. Próbáltam, de sehogy sem bírok számítógépen szépirodalmat olvasni. Talán mert egész nap a monitort nézem, cikkeket bogarászok, muszáj utána más formában találkoznom a betűvel. Kell a könyv maga, a papír tapintása, az oldalak tagolása, a lapozás mozdulata.)

EGY EMBERREL, AKIT SZERETÜNK, CSAK AKKOR VAGYUNK VÉGLEG EGYÜTT, AMIKOR AZ ILLETŐ MÁR HALOTT, ÉS TÉNYLEGESEN BENNÜNK VAN.

Megvitattam ezt az állítást kedves férjemmel, aki tagadja. Azt mondja, ő jól el tudja képzelni, hogy mondjuk kimegy a kiskutyával a Margitszigetre, lefekszik a fűbe, rám gondol, és teljesen betöltöm őt. De sokáig ez nem tarthat persze, mert szaladnia kell az elkódorgott Frédike után. Apropó, Frédi cica alszik. Van neki kisgyerekes alvása is. Máskor meg úgy bóbiskol, mint az öregek: le-leesik a feje, de ezt nem fotózom fázisokban. (Egyébként azért kap ágyneműt, mert két csúf, foltos, lakályos lószőrmatrac van alatta.)

vissza a lap tetejére

2. szombat

Leadtam a héten az évad-összefoglaló cikket a Jelenkornak, és ez önkéntelenül is olyan érzést kelt bennem, mintha végeztem volna az idei szezonnal. Csak evvel tudom magyarázni, hogy már napok óta nem jártam színházban.

Néztem viszont a Vígszínház következő évadának tervét. Az Othello szereposztása kissé zavarba ejtő. Ha az új igazgató-rendező első évadának nyitó premierje az Othello, három kívülről hívott színésszel, az nem valami biztató üzenet a társulatnak. Nagyjából azt jelentheti: „nem vagytok jók semmire erre”. Maga a szereposztás persze egyáltalán nem kifogásolható, sőt kifejezetten vonzó. Nagy Zsoltban van ígéretes erő, nyersség és másság Othellóhoz. Ami a Desdemonának kiszemelt vajdasági Béres Mártit illeti, direkt örülök, hogy Eszenyi Enikő – nemhiába járván tavaly nyáron Kisvárdán a fesztiválon megmutatja őt Pestnek. Fekete Ernő, akit igen sokra tartok, szintén izgalmas választás Jago szerepére. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy jó Jago házon belül is akadt volna Epres Attila személyében. 

Annamarink születésnapja alkalmából kedves férjem nekilátott vadast főzni. Soha nem csinált még vadast, ez az anyukája reszortja volt, akinek a vadasát mind szerettük, Annamarink különösen. Kedves férjem tehát megpróbálta rekonstruálni, hogyan is készítette Nagymama a vadasát. Ehhez segítségül, nagy örömünkre, megtaláltuk a receptet anyukám Gyorsan, ízesen címmel 1992-ben megjelent szakácskönyvében, Vadas (Marika módra) címszó alatt. Szép sikert aratott a debütáns vadas. 

 Ez a falfirka nem rossz.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

Ez szomorú nap. Reggel a mosogatónál véletlenül összetörtem a borospoharamat, amelyet kedves férjem 1991-ben hozott nekem Darmstadtból. (De már rajta van az ügyön, megtalálta azt a szakembert, aki a pohár ón talpába egy új üvegfelsőrészt fog applikálni.)

Annamarink felhajtóerejével eljutottunk az állatkertbe. Ott aztán csalódást okozott az új szavannakifutó és -ház. A kifutókat szemetesnek és rendetlennek találtuk, a házban lévő tereket pedig szűkösnek és helyszegénynek. Lehangolt bennünket, hogy Laylát – aki ilyen szép nagy orrszarvúvá nőtt – gondozatlannak és boldogtalannak látni véltük egy csupasz, néhány ablakos, tágasnak egyáltalán nem nevezhető szobában. Egyedül volt és reklamálva böködte az ajtót. A kistestvére, aki még viszonylag friss celeb, legalább felnőtt-társaságot élvez.

Hanem a jegesmedvét feltehetően Favourite fehérítő samponnal mossák, mint mi a Frédikét, mert igen szép fehér a bundája.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

Az jutott eszembe a Homburg herceg bemutatóján tegnap az Örkény Színházban, hogy én alapjában véve szeretem, ha valaki mindig nagyon másmilyen előadásokat rendez. Igaz, az már kevésbé nyerő, ha közben hasonlít is, mindig másokra. (Bár az is egy lehetséges megközelítés, szimpatikusabb is, hogy még keresi rendezői önmagát.) Dömötör András legutóbbi munkájának, a Pokoli disznótornak mintha enyhe Pintér Béla-i íze lett volna. Ez a Homburg pedig, a nézőtérre beülve, a díszletet elnézve úgy festett, mintha itt egy Zsótér-előadás készülődne.

De ezt most nem folytatom, mert estére majd úgyis felkerül a mondandóm a szinhaz.netre. (Felkerült.) Inkább csak a zsöllyéből tudósítok: Molnár Piroskának nagyon szépen alakul a rövid, ősz frizurája. Kézdy György úgy megpuszilgatott, elpirultam belé. Zsótér Sándor elvesztette csíkos manósapkáját a nézőtéren, s Békés Itala lett a becsületes megtaláló. 

vissza a lap tetejére

5. kedd

Délelőtt azt találtam ki, hogy Lolitára megyek este, de aztán másképp alakult. Viszont megnéztem a Pánik című magyar filmet. Tökéletesen épkézláb. Gubík Ági színpadon is figyelemreméltó jelenség/színésznő, de a vásznon meg éppenséggel különösen izgalmas az arca. Kovács Lehelt találtam a legátütőbbnek.

Más. Bizonyos szempontból nem is való nekem egy olyan kedves, szép és barátságos kutya, mint a Frédike, mert személyes varázsával folyton kommunikációs helyzetekbe kever engem. Amikor biceg kicsit, akkor egymás után kérdezik meg a járókelők: „Hát neked mi történt a lábaddal?” Erre nemigen szoktam reagálni, mert már a kérdés tegező formájából is nyilvánvaló, hogy magánál a kutyánál érdeklődnek, tehát nem tőlem várják a választ. De bicegéstelen esetben is sűrűn kezdeményeznek beszélgetést a Frédikére rámosolygó emberek, amit én udvariasan, de zavartan és tartózkodóan fogadok, és a legkevésbé sem szoktam kiteljesedni benne.

Ma azt kérdezte egy férfi a kiskutyáról: „És hűséges?” Erre nem tudtam rövid gondolkodási idővel felelni. Mondjuk az biztos, hogy bír minket, és nem keresne újsághirdetésben másik családot. Viszont gyakran félrelép. Olyankor általában leesik a járdaszegélyről.    

vissza a lap tetejére

6. szerda

Este átmentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol virrasztás zajlott Radnóti Miklós századik születésnapja alkalmából, néhány száz kedves megemlékező részvételével. Megnéztük a kiállítást Radnóti életének dokumentumaiból – azt hiszem, először láttam olyan fényképet róla, amin teli szájjal nevet –, és beültünk abba a terembe is, ahol a MobilVers sorozat darabjait vetítették.

Én annyira szerettem Radnótit tizenévesen (most is, csak elsodort tőle az élet), hogy emiatt lettünk mi Radnóti őrs, hetedik általánosban. Készítettem akkor egy Radnóti-műsort is az osztállyal, avval szerepeltünk iskolai meg kerületi Ki mit tud?-on. Attól tartok, én szavaltam benne a Hetedik eclogát. (Megmosolyogtató lehet egy kislány avval a verssel.) Mindenesetre ez elég ok arra, hogy nekem Hujber Ferenc ne jöjjön a Hetedik eclogával! :-)  Történetesen épp ott tartott a tévéműsor, amikor eljöttünk, hogy ő szavalt, és pont azt. De persze nem ezért távoztunk, hanem mert már nagyon beleértünk a Frédike sétaidejébe. Gondoltunk arra, hogy esetleg magunkkal visszük őt a múzeumba, ám aligha engedték volna be. Pedig hát annyi könyv veszi körül, mostanra már bizonyára irodalomkedvelő kutya.

Mai:

Gondoltam, pár sort a Hetedik eclogából. Rákerestem a neten, kijött egy felvétel a YouTube-on, rögtön szíven ütött, hogy Kaszás Attila adja elő a verset. Meghallgattam, és ez sem tetszik. Kaszás hangvétele rendben volna, de alákeverték a Holdfény szonátát, amitől úgy hat az egész, mintha temetési beszédet hallanánk. Ráadásul „nyöszörög”-öt mond „nyöszörg” helyett, sajnos szétdúlva evvel a hexametert, amelyet Radnóti épp a következő sorban emleget. Nos, azt hiszem, Darvas Ivántól szeretném hallani.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

Privát szakmai érdeklődésből elmentem a Marczibányi térre a Gyermekszínházi Szemle első napjára, és ott avval szembesültem, hogy csak nekem vannak ásatag képzeteim a gyermekszínházról, a csinálóinak koránt sem! Két teljesen eltérő stílusú és műfajú előadást láttam, és igen jónak találtam őket. Mindkettő munkás, tehetséges, szellemes, játékos és fantáziadús produkció. Az első (Pöttöm Panna, veszprémi Kabóca Bábszínház) már az elején elvarázsolt, amikor az egyszemélyes játszó, Futó Ákos az aprólékosan összeállított, rengeteg titkos tartalékot rejtő díszletéből előbányászta a pici, élettelen Pöttöm Pannát, és aztán addig böködte és szuszogtatta gyengéden, amíg életre nem keltette. Aztán pedig jó színészként és gondos bábőrként vitte végig ennek a kis néma Pannának a sorsát. Végezetül pedig hagyott némi egészséges nyugtalanságot bennem amiatt, hogy boldog hőseinknek a happy endnél nem jutott eszébe a történet elején játszó Pöttöm Panna-nagypapa, akit ilyenformán egyszerűen sorsára hagytak.

A második előadáson (Metamorfózis) a győri Vaskakas Bábszínház négy, nyilván nagy gyakorlatú színésze nyűgözött le avval, hogy mi mindent lehet előállítani néhány zsebkendőnyi és lepedőnyi fehér vászonból, a kakasviadaltól kezdve az elefánton át a hastáncosnőig és tovább.

Legszívesebben ma is odamennék, és egy hétig minden nap, hogy lássam, ilyen-e az országos gyermekszínházi élmezőny, és hogy Tóth Miklós rendezőnek milyen élményt nyújthatott a válogatás a szemlére. (De sajnos nem tudok.)    

vissza a lap tetejére

8. péntek

Azt hittem, van egy jó sanszom, hogy tegnap délután Kőmanót, este pedig Aida-musical főpróbát nézve végezzek a békéscsabai színiévaddal. De egyrészt beintett a MÁV, miszerint sztrájk felkiáltással megtagadja a Bcsabáról történő ma hajnali hazahozatalomat, másrészt döbbenettel vegyes elismeréssel konstatáltam a színház májusi plakátja láttán, hogy a hónap végén még két bemutatót tartanak.

Egyébként  szívesen megyek Békéscsabára, egyrészt mert annyira kedvesek, másrészt mert annyira nekibuzdultak ott a színháziak. Most például az egész ház a vadonatúj porondszínház mai megnyitására készült, dolgoztak lelkesen. (Megnéztem, impozáns.) Másrészt viszont hiába járok oda rendszeresen, öt mondatot sem beszélek soha senkivel, mert nekem két előadás között, sőt két felvonás között is folyton kultúra.hu-cikkeket kell esztergálnom.

Nos, bezuhantam a Sultz Sándor írta és Darvas Ferenc zenésítette Kőmanóra – ha nem esik, ha nem fúj, a vonat megbízhatóan késik –, varázstalan produkció, de némely színészeket szívesen elnéztem. A Jancsit játszó Szabó Lajost például Pista nevű és jellegű apró szerepekben kedveltem meg az évadban, Tarsoly Krisztina pedig az a ritka nő, akinek jól áll, hogy az ínyével is mosolyog. Plusz a vérprofi Csomós Lajos mint Bandi Kandúr. Azután irány Budapest.

Mai:

Márai naplója, 1984. november 13.

A DISCOVERY ELNEVEZÉSŰ ŰRHAJÓ ÖT ASZTRONAUTÁVAL ÖTÖDIK NAPJA KERING A FÖLD KÖRÜL. VADÁSZNAK EGY MESTERSÉGES BOLYGÓRA, MELYET ESZTENDŐ ELŐTT REPÍTETTEK AZ ŰRBE, HOGY RÁDIÓJELENTÉSSEL HÍREKET KÖZVETÍTSEN, DE AZ IRÁNYÍTÓ SZERKEZET VALAHOGY MEGZÁPULT, A MŰBOLYGÓ ELTÉRT KIJELÖLT ÚTJÁTÓL, ÉS KÉT ASZTRONAUTA MOST 1.600.000 MÉRFÖLDET BOLYONGOTT AZ ŰRBEN, AMÍG MEGTALÁLTA, SZÍJRA FŰZTE AZ ŰRBEN A SZÖKEVÉNYT, BEEMELTÉK SZABAD KÉZZEL AZ ŰRHAJÓBA, HOGY VISSZAHOZZÁK A FÖLDRE, AHOL MAJD REPARÁLJÁK ÉS ÚJRA VISSZAENGEDIK AZ ÉGI PÁLYÁRA, AHOL TOVÁBB KERING ÉS SZOLGÁL. (…) MINDEZ NAPIHÍR. SOK GONDOM KÖZÖTT ILYENKOR ÉRZEM EGY PILLANATRA, HOGY MÉGIS ÉRDEMES VOLT EBBEN A SZÁZADBAN SZÜLETNI ÉS ÉLNI.

vissza a lap tetejére

9. szombat

Már azt innen lehet tudni, hogy törvénytisztelő népség vagyunk. Amikor Frédikét decemberben kényszerűségből Pestre hoztuk nem szándékoztunk ugyanis kutyát tartani a Belvárosban , kedves férjem bement az önkormányzatba megkérdezni, van-e valamilyen kötelezettségünk: bejelentési, adófizetési, vagy egyéb előírás. Azt válaszolták, nincs. Hanem most megjelent a kerületi újságban a vadonatúj ebrendelet, Rogán Antal polgármester aláírásával (aki egyébként a bulvársajtóban szereti kutyás emberként feltüntetni magát.) Ennek értelmében Frédikével a lakásból csak úgy mehetek ki, ha egyméteres pórázon vezetem és szájkosár van rajta. Az utcán akár kétméteres pórázra is engedhetem, bár úgysem mehetünk sehová, mert minden park tiltott terület. Vihetjük a kerületben kijelölt három kutyafuttató valamelyikébe, de ott is kötelező a szájkosár. A három kutyagettó közül kettő tőlünk több kilométerre található, tehát a mi 16 éves kutyánk járótávolságán kívül esik. Ha nekivágunk, meg kell szállnunk valahol út közben. Busszal sem mehetünk, amióta a 15-ös nem alacsonypadlós, mert a gyengén látó kiskutyánk leszállván rendre beesik a lépcső és a járdaszegély közé, s összetöri magát. (Kedves férjem ölben szokta levinni, de az nekem nem megy.) A harmadik futtatót megnéztem ma, de nem volt könnyű felismernem, hogy mit értenek Hild téri kutyafuttatón. Az egy kis tér, kis játszótérrel, amelyen tábla hirdeti, hogy bezárták a sétálóutca-építés miatt. No itt van egy 3 méter széles, 20-25 méter hosszú sáv a kutyáknak, el sem választva a kis utcától. Itt kellene sorba állniuk a kerületi kutyáknak szájkosárban? Hogy előbb-utóbb elfogyjanak, arról meg az autók gondoskodnak majd?

További paragrafusok köteleznek a kutyapiszok-eltakarításra (teljes joggal, mi nem is vétünk ez ellen sohasem), valamint azonosító mikrochip behelyeztetésére a kiskutyába, akinek a fülén persze ott a tetovált személyi szám. Az ebrendelet megsértését 3000-20000 forintnyi bírsággal büntetik, ismételt szabálysértés esetén az állat elkobzása (!) is elrendelhető. 

Jószerével csak azt nem írják: akasszátok fel a kutyátokat! Előtte pórázon, szájkosárban, ketrecben toljátok a vesztőhelyre. Nem tudom, mihez kezdünk most, ilyen tomboló kutyaellenességben. Költözzünk el, vigyük messzire Fenyegető Frédike Fenevadot az érte rajongó belvárosi tömegektől? 

Megjegyzem, vannak emberek, akik annyira veszélyesek, hogy esetükben az egyméteres pórázt és a szájkosarat is kevesellném. 

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

Négy előadást láttam tegnap, három gyerekszínházit a Marczibányi téren, azután Egerben egy felnőttszínházit, de most vasárnap este fél kilenc van, és olyan fáradt vagyok, hogy ma már nem bírok beszámolni. Prolongálva.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

Úgy indult, hogy szombaton délelőtt is jó fogást csinálok a Marczibányi téren, mert a Badacsonyi Angéla által előadott Zsiga föstő fest-előadást (Lázár Ervin meséiből) nagyon kedvesnek és ügyesnek találtam. Viszont a kecskeméti Ciróka Bábszínház A rút kiskacsája lohasztott a kedvemen, mert a meseátirat gyengének és szétesőnek tűnt, az előadás csiricsáré világát pedig nem találtam eléggé jó ízlésűnek. (Plusz úgy nézett ki a rút kiskacsa, mintha pingvinbébi volna.) Azután a Dido és Paulinében láttam ugyan egy jó színészt (Schneider Jankó), de sem a darab, sem a kétszemélyes játék nem bizonyult eléggé figyelemfenntartónak. Bár a vége előtti vége szép volt – konstatáltam magamban, ám azóta elfelejtettem, mi volt a vége előtti vége.

Estére elmentem Egerbe a Chicagóra, gondoltam, az nekem jó lesz. Nem mondom, hogy rossz volt, csak nem elég jó. Ez a darab annál sokkal markánsabb, mint hogy a színrevivője csak a korrekt zenés színházi lebonyolítást ambicionálja. Tánc, ének, revüfény – megvolt. De e téren sem törtek át eléggé. Beszorultak valahogy a függönyök mögé. Semmi elementáris hatás. Járó Zsuzsa (Velma) játszott, énekelt, rendben. Szép a háta. Igyekvően, ám nem különösebben meggyőzően táncolt (erre utalt a Velma számát bemutató dal szerény koreográfiája is). Szabó Emília hasonlóan tisztesen dolgozott, de neki volt egy olyan száma (Rok-szi, Rok-szi Hart), amiből több jött ki: érzékeltetett valami lebegő, vibráló, szexis, álságosan védtelen nőiességet.

Jószerével csak Nádasy Erika Morton mamája és Hüse Csaba Amos Hartja nem hagyott bennem hiányérzetet (pedig az első pillanatban sajnáltam, hogy nem Mészáros Máté jut nekem). Örültem az ismertnél sokkal frappánsabbnak ható szövegváltozatnak, és igen jól sikerültnek éreztem a Katalin Hunyák-vonalat, Bozó Andreával, a Magyarország-reklámmal és a köteles csárdással együtt.         

vissza a lap tetejére

12. kedd

Vasárnap egyébként a zuglói lakást takarítottuk. Már csak az új konyhabútort várjuk oda, amit együtt vettünk a Huszti Péter – Piros Ildikó házaspárral (nem mintha beszálltak volna pénzzel, csak ők is ott vásároltak épp a Domusban, amikor megrendeltük), úgyhogy a kedves olvasók kezdhetnek gondolkodni azon, nincs-e olyan ismerősük, aki egy zuglói kétszobás, újszagú, bútorozatlan lakást szeretne kibérelni néhány évre.

A tisztogatások közben végig élt bennem a „húi remény”, hogy 15 hára esetleg elmegyek Felhőfiékhez, ahol e hétvége mindkét délutánján alternatív színházi előadást prezentáltak, de szembe kellett néznem avval, hogy ez cserbenhagyásos arcátlanság lenne a többi takarítóval szemben.

Megszerettem azt a színházat, amit Bozsik Yvette a Katonában csinál – gondoltam tegnap este a Kamrában, a Lány, kertben előadásán. Olyan az egész, mint egy kaleidoszkóp. Mindig újabb képet ráznak elém, olykor nem tudom kivenni, hogy micsoda, máskor meg csak sorminta, de mindig gazdag: csupa szín, impresszió, hangulat.  Örülök annak is, hogy Mészáros Béla benne van, jóllehet nem tűnik annyira táncon edzett testnek, mint például a korosodni egyáltalán nem látszó Rajkai Zoltán, Keresztes Tamással pedig megint nem bírtam betelni.

Mit láttál? – kérdezte kedves férjem. Nem tudom elmondani, miről szólt – feleltem. Akkor mutasd meg! – mondta. Mire azonnal ostromolni kezdtem a csúcsot: megpróbáltam előadni azt a frenetikus és gyönyörűséges jelenetet, amikor Szabó Győző egy üveg Kőbányai és tejfölbe tunkolt virsli mellett dalolászva belerévedett a Hull az elsárgult levél című Máté Péter-sláger mély emberi igazságaiba. 

vissza a lap tetejére

13. szerda

Autóztomban óriásplakátokat látván megállapítottam, hogy rafinált belső ellenség lehet az a szakember, aki az MSZP európai parlamenti választások plakátjainak szövegéhez nagyjából az ötvenes évek kommunista sajtójának tipográfiáját társította. De láttam olyan óriásplakátot is, amelyik nagyon tetszett. Egy Ford valamit hirdet, felhívva a figyelmet a rendkívül nagy csomagtérre oly módon, hogy a kocsi belső visszapillantó-tükrében egy elefánt szeme látszik.

Mai: Márai naplójából. (Jóllehet most éppen Nadányi Zoltán Hajnali találkozás című kötetét olvasom.)

A DÉLUTÁNI RÁDIÓJELENTÉS SZERINT AZ ÜNNEPNAPRA HIVATALOSAN ELŐIRÁNYZOTT 550 HALÁLOS ORSZÁGÚTI BALESETBŐL VASÁRNAP ESTIG 270 MÁR BEKÖVETKEZETT, A HÁTRALÉK HÉTFŐ ESTIG RÁÉR.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

Szabó Borbála – Varró Dániel: Líra és Epika, a Bábszínházban. Nagyon rendben volt, minden ízében rendben. Ez egy boldog végű Rómeó és Júlia-történet, az ellenséges műfaji családok közegében (Próza márki :-), végtelenül bájos és vicces. Mondjuk az nem állítható, hogy Varró Dani elfogultságtól mentesen ábrázolná Líria és Epikum lakóit, mert feltűnően lírapárti. E tekintetben majdhogynem társadalomrajz is ez: a másik platformon lévők nemcsak ellenszenvesek és unalmasak, de tök hülyék is. Az a csúcsjelenet, mikor Poézis király és Eposz király hadai összecsapnak a csatamezőn, és vezérek mintegy (golyó alakú) lyukat próbálnak dumálni egymás hasába. 

Az jutott eszembe közben, míg néztem a játszókat – Mácsai Pál finom rendezésében –, hogy sajnos bábszínésznek sem lennék jó, mert fekete kesztyűt viselnek, és nekem az alatt némán elrohadnának az ujjaim a pikkelysömörtől. 

A legjobban egyébként Bagossy Levente elmosódott arcú, mégis karakteres, sőt a színészt idéző, papír alapú bábjai tetszettek. Jóban tudnék lenni egy ilyennel. Úgy képzelem, hogy amikor a bábszínész megkapja a próbaidőszakban a maga bábját, akkor hazaviszi, odateszi az ágya mellé, nézegeti, hogy mikor milyen, ismerkedik, belelát, kitanulja, megszereti. Ez a része a dolognak még nagyon menne nekem, erről akár Brumi medve is készséggel tanúskodna.

vissza a lap tetejére

15. péntek

Mi már sejtjük, milyen lesz A Jövő Városa. Minden jel arra mutat, hogy a Rogán Antal polgármester által elképzelt Belvárosban nem lesznek lakók, csak turisták és fogyasztók. Nem kellenek ide, akik itt élnek, csak azok, akik ide jönnek pénzt költeni: enni, inni, vásárolni. A lakókat kiszorítják, és elüldözik lármás, helyigényes vircsaftokkal. (És én még csodálkozom, hogy italozik a népség a Városháza parkban. Hiszen rendre beépítik bódékkal, és vagy Borfesztivál zajlik napokig, vagy Pálinkafesztivál.) Az összes szabad teret – a Vörösmartytól az Erzsébetig – időről időre elfoglalják a vásározók, amit nem, arra rátelepül a vendéglátóipar. A Kristóf téren alig lehet átvágni az alkalmi teraszoktól, a széles Deák Ferenc utcát is nagy léptékben építik be, már nem fér el három ember egymás mellett a maradék járdán.

No és itt a nagyszabású sétálóutca-program. Több mint egy hónapja vágtak bele nagy dérrel-dúrral, ünnepélyes alapkőletéttel. Első rohamra felszedték végig a fél úttestet és a fél járdát. Azóta az autók egy sávban, a gyalogosok pedig libasorban araszolgatnak. (Nekünk speciel igazi Challenge Day minden napunk: Frédikével úgy kell eljutnunk a keskeny járásban a tágasabb sarokig, hogy addig még ne kezdjen el pisilni.) A felbontás végeztével a dolgozóknak nyoma veszett, munka hetek óta nem folyik errefelé. Pánikszerűen távoztak, itt hagyva például ezt a kupacot a kapunk előtt. Egy hete kerülgetjük, botladozunk benne, miközben a biztonsági emberek éjjel-nappal árgus szemekkel figyelik, hogy az érintetlen munkaterületen nem esik-e bántódása valaminek. Őrzik a kupacot, nehogy ellopja valaki.

vissza a lap tetejére

16. szombat

A Színház folyóirat utóbbi két számát olvasom, és érnek megrázó élmények. Mindenekelőtt a fehérvári Stuart Máriáról írt kritika, Zsedényi Balázs nevű, általam nem ismert, felteszem, fiatal kolléga tollából. Érzékelhető ellenszenvvel és lekezeléssel viszonyul a produkcióhoz, és a végére oda konkludál, hogy a műsorfüzet jellemző módon nem közöl rendezői koncepciót, dramaturgi értelmezést, nyilván mert nincs is, nem kapunk választ az „éppen itt, éppen ma miért pont a Stuart Máriát?” kérdésre, „az előadás arra sem képes, hogy önnönmagát indokolja”. Igaz, ennek ellentmond az az állítása, amit én elképedve olvasok, miszerint itt „sántán aktualizálták a gonosz, hatalommániás királynő alakját”, és hogy mindenkinek leessen a tantusz, „még a díszlet is vörös színekben pompázik”. Vagyis a kritikus ezt egy „Gyurcs., takarodj!” mondanivalójú Stuart Mária-előadásnak találta.

Nos, vagy én vagyok süket és vak, vagy hiányzik belőlem a rosszhiszeműség, a jóhiszeműség, a hiszeműség, de halvány árnyéka sem merült fel bennem ilyesminek. (Hoppá! Most eszembe jutott egy másik Színház-kritika az elmúlt hónapokból, a soproni Hamletről /azt nem láttam, csak az eredetijét a Madáchban/, amelyben a szerző szerint Nemcsák Károly Gyurcsány Ferencet parodizálta a bohóc Polonius képében. Nem szintén Zsedényi Balázs írta? Nézzük csak! De. Nem lehet, hogy egy Mórickával állunk szemben, akinek mindenről az jut eszébe?!)

Azután van két színházportré a májusi számban, Koltai Tamásé a Vígről, Tompa Andreáé a Radnótiról szól. (Koltaié hasznos és figyelemreméltó, Tompáé valamivel kisebb meggyőző erővel hatott rám.) Azt találtam a legérdekesebbnek, hogy mindkét írás olyasmit állít: az a jó színház, ahová Zsótért nem csak úgy tessék-lássék meg alibiből, a szakmai jó pontért hívják rendezni időről időre, hanem ahol ez kihat a többi produkcióra is, mintegy átsugározva a színház arculatát. Jesszusom, gondoltam, csak ki ne követeljék a kollégák, hogy minden színház Zsótér-színház legyen!

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

Győrbe mentünk Erzsi barátnőmmel Koccanást nézni. Mondjuk az impozáns, hogy ott áll hat személyautó meg egy (félig-meddig) teherautó a sorozatkoccanásban azon a szép nagy, széles színpadon, ahová aprólékos realistán felépítették a felüljáró alatti baleseti helyszínt. De megvan a tekintélyes méreteknek a hátulütője is: az a beszédtechnika, amit a nagy tér igényel, és amit a győri színészek egy része igen becsülendően alaposan megtanult és meg is szokott nyilván, az valahogy nem passzol Spiró hőseihez, például egy hajléktalanhoz. Úgy is látszott, hogy a színészek zöme kicsit többet merített az operettjátszási tapasztalatokból és eszközökből, mint az életből. Képzeljük el például a két, közönséges kismama egyikét, aki Marilyn Monroe-s pózokkal és gesztusokkal adja elő szerepét. (Istenem! Rezes! Pelsőczy! Mármint a Katona előadásában.)

Biztos tudnék valami jót is kicsiholni magamból az előadásról, de már megint este fél tíz van és hullafáradtság, úgyhogy majd holnap talán.

Éjjel, Győrből hazafelé jövet dugóba kerültünk az autópályán. Elöl baleset. Üldögéltünk a kocsiban jó darabig tétlenül és tanácstalanul, szinte vártuk, hogy megszólaljon a Koccanó Rádió, mint a Spiró-darabban. De nem. (Amikor végre tovább mehettünk, láttuk, mi történt. Rondán festett, a szemközti irányból jött át a teherautó, letarolta az átjárót és aztán az árokban landolt, az oldalára fordulva. Hírként nem találkoztam ma az esettel a neten, ebből arra következtetek, hogy szerencsére nem lett komolyabb baja a sofőrnek.)

vissza a lap tetejére

18. hétfő

A múlt héten valamelyik nap két meglepetés is várt a Városháza parkban. Egy kis Eiffel-toronyka, amelyet környezettudatos kisdiákok emeltek alumíniumhulladékból, valamint öt vadonatúj szelektív hulladékgyűjtő. El is újságoltam rögtön kedves férjemnek, aki szelektív szemetelő (lenne), csak hát az Engels Erzsébet téri szelektív kukákból igen ritkán viszik el például a műanyag palackokat. No, másnap boldogan le is vitte az ásványvizes üvegeket, de kukát nem talált egyet sem. Megkérdezte az ott sertepertélő köztisztasági alkalmazottat, hová lettek, mire az ember felvilágosította, hogy csak a médiaesemény miatt rakták ki, és miután elment a Híradó, el is vitték azonnal. Azóta Patyomkin falunak hívjuk a Városháza parkot, kedvesebben Patyinak. Sőt Pityi-Patyinak, egy régi, jópofa, alfonzós kabaréfilm miatt, amelyben az el nem készült Pitypang Hotelt igyekeztek késznek mutatni.

Egyébként elhagytam a várost. Mivel Frédike rosszul viseli a meleget, én pedig rosszul viselem a koszt, a rumlit és a lármát, hétvégén kiköltöztünk Verőcére, kinevezvén nyári rezidenciánknak. Vasárnap délelőtt a kiskutya még shoppingolt egyet a Belvárosban, koraeste pedig már a verőcei Duna-parton botladozott bénácskán a sóderben. Úgy tűnik, nagyon hozzászokott az aszfalthoz és a Budapesthez. Most például úgy álldigál és nézdigél a konyha előtti kisteraszon, mintha ez is egy ötödik emeleti erkély volna.

vissza a lap tetejére

19. kedd

Nos, a nyári rezidencia kifejezés talán valóban túlzás – állapítom meg, körülnézve. (Még egy nagy takarítás is előttem áll, munkaközi részletekben.) Mindazonáltal látom előnyeit annak, hogy a ház árnyékába ülök ki dolgozni, miközben Frédike szuszog hortyog a lábam alatt, vagy hogy lent a Dunánál fecskék fogócskáznak.

Legfeljebb majd nem fogok naplót írni, kitűzök egy cédulát, hogy eseménytelenség miatt zárva.

vissza a lap tetejére

20. szerda

Mesterséges dugókkal fognak kísérletezni júliusban a Belvárosban, hogy így próbálják meg csökkenteni az autóforgalmat. És ezért az ötletért még pénzt is vett fel valaki? Én inkább borogatást javasolnék.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

Tegnap két legyet egy csapásra akció Békéscsabán. Ami a Porondszínházat (a sátrat) illeti, az egy nagyszerű színházi tér. Befér 500 ember, de a viszonylag nagy nézőszám ellenére is mindenki közel van a színpadhoz, amit kábé 270-290 fokban ülünk körül. (Mondjuk 12 órától 10-ig - fél 11-ig, az óra számlapján.) Meglehet, talán nem is annyira musicalt kellene játszani benne, hiszen a látványosságnak, a díszletnek, a vizuális effekteknek mégiscsak korlátozottak a lehetőségei egy ilyen ponyva alatt. (Na, talán Kentaur itt is képes lenne csodákra.) Ráadásul ezt az Aidát (Elton John – Tim Rice musicalje) meglehetősen középre rendezte Szomor György, valamint számos apró ügyetlenség jelzi, hogy nincs elég rutinja egy ilyen nagyszabású színrevitelhez ilyen speciális helyen. Pláne úgy, hogy nem látja kívülről, hiszen maga is játszik (vonzó Radamest). Viszont ha nem ő rendezi, akkor nyilván nem az ő találmánya játssza nekem a címszerepet, márpedig Gubik Petrával igen meg voltam elégedve. Egészen fiatal, sudár lány felnőtt hanggal, jól énekel, van tartása, ereje, dacossága, egyszóval csöppet sem volt hihetetlen, hogy kirí a szolgaállományból.

A produkció különösen rokonszenves és sikeres vonásának láttam, hogy tud a szerelemről mint olyanról. Tudja, milyen az. Hogy például a fiú (legyen bár Radames néven egyiptomi hadvezér – az persze hiú remény, hogy egyetlen szereplő se mondja 3 gy-vel Egyiptomot –) nyilvánvalóan azért bóklászik lendületesen a palotában, mert hátha összefut a lánnyal, s az inkognitóban raboskodó hercegnő pedig addig lesi a fiút, amíg az vissza nem néz rá, azután viszont rögtön elkapja a szemét. És egyéb hasonló, ismerős momentumok.

Meg kell jegyeznem, hogy Verdi Aidájához képest ebben a musicalben jóindulattal és nagyvonalúan bántak a szereplőkkel. Mindenekelőtt Amnerist ajándékozták meg egy nemes gesztussal, amit gyakorolhat. Tudniillik ő dönt úgy, hogy Radamest és Aidát együtt temessék el élve. Énszerintem az kifejezetten heppiend, hogy szerelmeseket, akik alig érintkezhettek egymással, kettesben befalaznak egy sziklabörtönbe. Végre együtt lehetnek, egészen a közös halálig. Ez végtelen boldogság akkor is, ha csupán egy hétig, vagy csak három napig tart ki a levegőjük.

Hú, nagyon megszaladt a tollam, a másik előadást – a Sör és cigi címűt – meghagyom holnapra.    

vissza a lap tetejére

22. péntek

A Sör és cigit a békéscsabai színház színésze, Bartus Gyula írta hajléktalanokról, mérsékelten ügyesen építkezve közhelyekből. Remek a hely – Jókai Ro(o)mszínház –, egy lepukkant épületegyüttesben. Kommunizmusmúzeumot terveztek itt, mint hallottam, de nem lett rá pénz. Az egyik alpolgármester találta ki, hogy adják oda a darabhoz ezt a félig elbontott házrészt. Ideális helyszín. (Legfőképpen persze egy Éjjeli menedékhely-előadáshoz, de hát maga a Bartus-darab is a Gorkij-dráma után megy.) Érdekesség továbbá, hogy az előadásban három színház színészei vesznek részt, békéscsabaiak (a szerző mint Tanár úr), temesváriak és újvidékiek. Bár nekem személy szerint csalódás volt, hogy az újvidéki Magyar Attila, akit pedig feltüntetett az előzetes színlap, nem volt sehol.

No mit mondjak még, vannak esetek, amikor egy produkciónak nem az a fő érdeme, hogy megnézi a néző és tetszik neki.

Még mindig maradt két menésem Bcsabára! Az utsó már a gálaest lesz, amikor átadatik a Gálfi-gyűrű, amelynek odaítélése ügyében fáradozom-járadozom. Persze ha tudtam volna, hogy privátim milyen bonyolult és körülményes lesz ez az évadom, akkor nem vállaltam volna el a részvételt a grémiumban, de hát pont ilyen ez, hogy az ember előre nem tudja. Ugyanakkor feltett szándékom nem veszíteni teljesen szem elől jövőre sem, hogy mi folyik Békéscsabán. Olyan lelkesen, pörgősen, odaadóan és ambiciózusan dolgoznak, előbb-utóbb kell hogy legyen ennek művészi eredménye is! 

vissza a lap tetejére

23. szombat

Itt a lebontott öreg ház helyét felverte a gyom, aminek én direkt megörültem, mivel zöld. (Növesztett virágok, zöldségek, konyhakerti növények és hasonlók rám ne számítsanak.)

Emlékszem, valaha megbolondultam az olyan programtól, amelynek jegyében kirándulás vagy látogatás jelleggel az úgynevezett zöldben kellett időzni, kifeküdni napra vagy árnyékba és heverészni. Fogalmam sem volt, mi abban a jó. Az egész kamaszkoromat egyfajta szolid nyughatatlanság jellemezte. Általában otthon ültem és olvastam, és közben úgy éreztem, máshol kellene lennem, mennem azonnal, mert különben lemaradok valamiről.

No hát vannak dolgok, amik a korral jönnek meg. Például ennek élvezete, hogy ülök a kertben, fújatom magamat a szellővel, és elnézegetem, ahogy a Frédike csóválva mászkál. Ez különben eredmény, hogy mászkál egyedül. Mert az első napokban úgy kellett „lehozni” sétálni ide az udvarba is. Nyilván megváltozott kicsit attól az öt hónaptól, amit a fővárosban töltött – végtére is kutyamértékkel mérve az nagy idő. Mintha kevésbé vonzaná a Duna-part, mint régen, már nem villanyozza fel annyira. Talán az öregség miatt, de az is jelentős tényező lehet, hogy a verőcei Duna-part kevésbé gazdag izgalmas lánypisiszagokban, mint a Belváros.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

1. Lukáts Andor egyszer már rendezett jó Liliomot, a főiskolán, Csányi Sándorral és Hámori Gabival.

2. Tarján kolléga dicsérte a Tivoli-beli bemutatót a kultúra.hu-n.

3. Stefanovits Angéláról simán feltételezek egy olyan Julikát, amivel helye lehet a hamarosan kitöltendő kritikusdíj-szavazólapon.

Mindezek arra indítottak, hogy szerettem volna megnézni tegnap a Liliomot a Tivoliban. Ám a Kamaraszínház titkársága sajnos nem volt segítőkész, amikor felhívtam őket pénteken.

(Segítőkészség alatt természetesen nem azt értem, hogy „drága asszonyom, épp önre vártunk az utolsó jeggyel”. Hanem ilyesmit: „nézd, mivel teltházas az előadás, semmit nem ígérhetünk. De nyár van és szombat este lesz, nem biztos, hogy mindenki eljön. Gyere oda, próbáld meg, hátha meg tudjuk oldani valahogy”. Gyakran mondanak nekem hasonlót. Azt szoktam válaszolni, hogy köszönöm, jövök, aztán ha nem sikerül, legfeljebb hazamegyek. /Azt hiszem, soha nem fordult még elő, hogy ne lehetett volna megoldani./)

Hát így van most liliomtalanság.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

Rövid jelentés közérdeklődésre számot nem tartó családi eseményekről:

Unokahúgomékkal szezonnyitó ebédet ejtettünk meg a kismarosi Patak vendéglőben, majd megtekintettük a verőcei Gorka-múzeumban Félegyházi Károly fémműves iparművész tárlatát. Kissé talán szerény a felhozatal: fényképek láthatók a mester munkáiról. Ha tudtunk volna a kiállításról, gyarapíthattuk volna néhány fotóval az otthoni kilincseinkről – amelyek az eredetiek nyomán készültek (Lajta Béla főműve a házunk, a modern magyar építészet százéves mintapéldánya) –, valamint a nagyszerű, falra szerelt, fém edénycsöpögtetőmről, mert ezek szintén Félegyházi Károly alkotásai.

Most pedig megindítom a nyári Duna-part fotósorozatot.

Mai:

Kiss Judit Ágnes Óbordal című verséből, a múlt heti ÉS-ből:

HOGY NEM VAGYOK SZÉP, LASSAN MEGSZOKOM.

HOGY NAPRÓL NAPRA VÉNEBB, AZT IS EGYSZER,

DE MI LESZ A RÁM TAPADT SZERELEMMEL?

vissza a lap tetejére

26. kedd

Tegnap azt nézegettem, hogyan pirul a ribizli a bokron. Ma ingázós, futkosós, de amúgy eseménytelen nap volt. Ulickaját olvastam a vonaton, a Kukockij eseteit. Ezt írja:

HÁZASSÁGUK BOLDOG VOLT ÉJSZAKA IS, NAPPAL IS, ÉS A KÖLCSÖNÖS MEGÉRTÉS KÜLÖNÖSEN ATTÓL TŰNT TELJESNEK, HOGY MIVEL MINDKETTEN TERMÉSZETÜKNÉL ÉS NEVELTETÉSÜKNÉL FOGVA IS ZÁRKÓZOTTAK ÉS HALLGATAGOK VOLTAK, EGYIKÜKNEK SEM VOLT SZÜKSÉGE SZÓBELI MEGERŐSÍTÉSRE, HISZ A SZAVAK OLY GYORSAN ELHASZNÁLÓDNAK A SOKAT BESZÉLŐ EMBEREK KÖZÖTT. 

Hm. Ez nekem idegen. Lehet, hogy Tolsztojnak nem is volt igaza, amikor azt állította az Anna Karenina első mondatában, hogy minden boldog házasság egyforma?

vissza a lap tetejére

27. szerda

Hát nem gondoltam volna, hogy négyfős családunk szűkös otthona, az egy szoba plusz két félszobás, 79 négyzetméteres belvárosi lakásunk jó eséllyel pályázik arra, hogy évi százezer forintos adóval sújtott luxusingatlan legyen! Minthogy a belvárosi lakások négyzetméterét 400 ezer forintban állapítják meg, így 31600000 forintra hozzák ki a lakásunk értékét (bár erősen kétlem, hogy el lehetne adni ennyiért).

Nézem a korrekciós mellékletet, elég érdekes dolgok vannak benne. Az például, hogy a mi ötemeletes házunkban lift van, fényűzés, tehát feljebb szorozza a lakás értékét, pontosan ugyanolyan mértékben, mint ha egy családi házhoz 16 négyzetméteres garázs vagy egy 20-40 négyzetméteres úszómedence tartozna! Különös továbbá, hogy a szabályozás nem ismeri a félszoba fogalmát, illetve ismeri annyiban, hogy zárójelben odateszi a szoba kifejezés mögé mint ugyanúgy értendőt. Ennek megfelelően a mi egy szoba két félszobánkat háromszobás lakásnak tekinti. Az egyetlen, lefelé korrigáló szerencsénk, hogy a házunk 80 évesnél idősebb.

Hogy végül is 30 millió alatt leszünk pár tízezerrel vagy fölötte, az azon a kérdéses értelmezésű tényálláson múlik, hogy a „három szobánk” egyike, Annamarié, amelyik 8 (nyolc) négyzetméter alapterületű – fél garázsnyi –, az ablaka pedig három oldalról zárt lichthofra nyílik és a vécénk ablakára néz, felfelé szorzó tényezőnek számít-e. Ha igen, akkor valószínűleg jól elkapnak bennünket, bujkáló milliomosokat. (Csak ki ne derüljön majd, hogy a nyolcéves Skodánk is luxus.)

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

Reggel öt kerekesszékes fiatalt láttam lent üldögélni a Duna-parton a hajórámpán, két kísérővel. Megörültem, hogy ilyet találnak ki. Egyikük le is vette a cipőjét és belelógatta kicsit a vízbe a lábát.

Tegnap a kritikuscéh ülése után szívesen megnéztem volna a milánói Piccolo Teatro Goldoni-előadását, a Nyaralás-trilógiát, de amikor a napokban bejelentkeztem, már nem volt jegy erre az estére. Lettek volna egyéb színházba menési lehetőségek is, de azoknál a BL-döntő erősebbnek bizonyult. A Barcelonát is, a Manchestert is kedvelem, úgyhogy nekem mindegy volt, ki nyer. Az jutott eszembe közben, milyen érdekes, hogy Th. Henry így öregségére elhullatta a kopaszságát. Már-már haja van.

Tegnap esti séta.

Mai:

Vicc a hajléktalanújságból, kedves férjem ajánlásával:

AZ AGRESSZÍV KISMALAC BEMEGY A JÁTÉKBOLTBA:

KÉREK EGY TÜRELEMJÁTÉKOT! DE AZONNAL! 

vissza a lap tetejére

29. péntek

Békéscsaba, az Edith és Marlene bemutatója a stúdióban. Hát Edith Piaf nehéz ügy. Olyan színésznő kell hozzá, aki nemcsak figyelemreméltó hang és nagyon tud énekelni, de még valami különleges és megragadó is van benne (hogy ne mondjam: zseniális). Az amúgy rokonszenves és tisztesen dolgozó Tarsoly Krisztában nem láttam a szükséges pluszt. Egy 50-60 nézős stúdió-előadás alighanem bensőségesebb játékot is igényel, mint amit nyújtott. (Sőt, ha halkabban énekelne, akkor talán nem hangzana annyira derbnek. Ámbár énekileg jó darabig reménykedtem, hogy talán a fejlődést kívánja ábrázolni. Hiszen ha Edith Piafot hallgatom, az ő fejlődése észlelhető. A korai számaiban még némiképp gépzenének hatóan, kissé monotonon és szerény kifejezőerővel énekelt.) Prózában is elég sprőd hangvétellel operált a színésznő, úgyhogy amikor haldokoltában azt károgta: „pénz, pénz”, zoológiailag úgy tűnt nekem, hogy ezúttal inkább fekete varjúval, mint szürke verébbel van dolgunk.

Viszont Kara Tündét méltányoltam. Elegánsan hozta Marlene Dietrich ikonikus pózait az emblematikus kosztümökben, és talált hozzá (magában, hol máshol?) egy hűvösen fürkésző Marlene-tekintetet és egy jóindulatúan leereszkedő Marlene-mosolyt. Az éneklést is hozzáértőn, színesen abszolválta. (Legjobban a Szörnyen lusta lány vagyok számot adta elő, bár arról az embernek óhatatlanul Hernádi Judit jut eszébe. Nemcsak azért, mert játszotta ezt a szerepet, hanem mert a dal olyan, mintha neki írták volna.)

Kedves volt összes férfiként Csomós Lajos, legfőképpen mint fekete parókás, görög-égszínkék kardigánt viselő Theo.

Akárhogy is, szép az a színházban, hogy amikor bemondják egy Marcel nevű bokszoló halálát, s főhősnőnk dalba fog: „Leomolhat fenn a magas ég”, akkor lányok, asszonyok törölgetik könnyeiket a nézőtéren.

vissza a lap tetejére

30. szombat

Délután Zsótér földmunkás Lírje a színművészeti egyetem Szentkirályi utcai udvarán. Neeeem, engem ez egyetlen pillanatra sem győzött meg. (Ugyanakkor adekvát volt az aktuális Belváros-élményemmel: fel van túrva minden.) Felteszem, azért végeztet ásást és lapátolást Zsótér a Marton-osztály növendékeivel, mert úgy gondolja, hogy a fizikai munkától meg a természeti közegtől majd másképpen játszanak, de én megesküdnék rá, hogy épp így elmondták volna Shakespeare szövegét akkor is, ha közben nem ugrálnak sírokba és nem temetgetik el egymást. (Felmerült közben a földigiliszták hasznosításának lehetősége is, ez aztán szerencsére elmaradt.) Klem Viktor Edmundként tetszett egy kicsit.

Este a Müpában a milánói Piccolo Teatro, Goldoni Nyaralás-trilógiájával. Szép, szomorú előadás a szerelemről. Míves, kifinomult, érzékeny játék, szerettem. Egy erőteljes, leszegett fejű nő és kissé már kiélt, elképesztően sármos férfiak a szerelmes szerepekben. Én különösen a szép hangú pasastól aléltam, akire mintegy rá volt írva láthatatlan verzál betűkkel: "bukniuk kell rám a nőknek!", és én engedelmesen szót fogadtam. 

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

Tűnődtem még kicsit az olaszok Nyaralásának szerelmes színészein. Ezek a hősök nyilván fiatalok Goldoninál – huszonévesek –, itt pedig fess negyvenes színészek játszották őket. A szép hangú emberen rögtön látszott a kora, a másik férfin ugyan nem annyira, de mégis szembe tűnt hamar, mert mindjárt az első jelenetben, átöltözés során félmeztelenül mutatkozott, és a csupasz felsőtest nagyon árulkodó tud lenni. Biztosan nem véletlenül vetkőztette le a rendező, gondolom, hanem akart emlékeztetni az évek múlására, a test romlékonyságára. És ettől, hogy nem csak a női szépség nem időtálló, lett valami halk, kimondatlan, férfias fájdalma az előadásnak.

Olvastam Brünnhildénél, hogy babakocsiban tologatja el a Dunához a 13 éves, megroggyant egészségű kutyáját. A szívemet mintha vasmarokkal szorongatnák. Az ember erre sem gondol „időben”, hogy ha a kutyának nem adatik meg a hirtelen halál, akkor előbb-utóbb dönteni kell arról, meddig tartson. A pesti állatorvos azt mondta a mi 16 éves Frédinkről, hogy lehet még egy jó éve. (Utána már csak rossz.) Ha ez jut eszembe, könnyen sírva fakadok. Talán nem is szabadna hagyni, hogy ennyire szívhez nőjön egy múlandó lény. (Kutya. Ember.) Azt már rég megmondtam kedves férjemnek, hogy nem akarok több kiskutyát tőle. Ami számít, abból egy elég egy életre.  

vissza a napló oldalra

 

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra