|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2010. szeptember
Tegnap lett a nyíregyházi állatkert programba iktatva, és ez jó döntésnek bizonyult, mert tegnap csak baromi hideg volt, ma viszont esik is hozzá. (Meglehetősen eltekintettem attól, hogy én itt színházba fogok járni, úgyhogy a ruhatáram sajnálatosan sokkal inkább egy erdőjáró turistáé, mint egy ünneplő színházi nézőé.) Tavasz óta nagyléptékű fejlődés történt a vadasparkban, újabb épülések-szépülések zajlottak. Lassan nem is elég 2-3 óra a körbejáráshoz, hanem egésznapos programmá duzzad a látogatás. Állatban gazdag, mutatós az új Indonéz ház és az Óceániáriárium (vagy hogy is nevezték el), másfél méteres cápa is elúszkál az ember feje fölött. Ám az picit bánt, hogy minden olyan ordítóan mű a „tárlókban”. Műanyag sziklák, fröccsöntött korallok, és a madarak hangszóróból csivognak az őserdőben. Kedves ismerőseim mind jól vannak, Laci elefánt már nagyfiúcska, és ha csináltam normális fotót, akkor majd beiktatom ide, de otthon felejtettem a fényképezőgép-laptop összekötő zsinórt. Este A bugyogó a veszprémiektől, amit igen rosszul tűrtem, pedig a második részre hátrább húzódtam a nézőtéren, hátha onnan kicsit könnyebb lesz. A darab sem vaskos fogás – bár rémlik, hogy annak idején a Radnótiban nem volt teljesen élvezhetetlen (beszéltük kollégákkal, hogy mikor és kivel adta is ezt a Radnóti, most utánanéztem és meglepődtem, milyen jól emlékeztem: 1992, Gáspár Sándor és Tóth Ildikó a házaspár szerepében.) A veszprémiek előadása szánalmas. Valaha bármely vidéki színház nyereségként könyvelhette el, ha Valló Péter rendezett ott, hát lehet, hogy ez az idő elmúlt. Gyógyírként este 10-től a Tiszta viccet adták, hálásan fogadtuk. Milyen érdekes (egyben rendkívüli), hogy azt mondják a darabban Anáról: 67 éves és gyönyörű. De az őt megformáló Margitai Ági még le is pipálja, amikor bejön a színre, mert ő 73 éves és gyönyörű. (Ilyen egy párduc, amikor semmit tesz. Itt pedig papagájék fogyasztják el könnyű uzsonnájukat. Laci meg már-már kakaskodik.) A vigasztalan eső arra késztetett, hogy ki se dugjam az orromat, legfeljebb a múzeumomba lépjek át, ahol egyrészt Ország Lili-kiállítás van a Vidor idején, másrészt bábelőadások mennek délutánonként. Úgyhogy megnéztem a kecskeméti Ciróka Bábszínház Csalóka Péter-előadását. (Az mindig lehangol kicsit, amikor a gyerekszínház a gyerekek tévénézési szokására bazírozva teremt kontaktust a közönséggel.) Aztán a színházban A Káosz Katonái Hidat Vernek Társulat Nyuszilány című produkcióját adták, amelyet elhanyagolhatónak találtam, de legalább rövid volt. Tehát utána még átestem az egriek Csörgess meg!-jére, amihez – így alakult – már harmadszor volt szerencsém, de még mindig egész jól elüldögélek rajta. Bányai Miklóst hiányoltam az előadásból, főként a Mészáros Sára nénivel zajló jelenetben, dehát ő kivált a színházból. A kultúra.hu-beszámolóban, amit írandó leszek, nyilván fogok még kedves és elismerő szavakat ejteni Nyíregyről és a fesztiválról, de amúgy már a távozásra készültem, hogy a ma reggeli műszakot itthon indíthassam. Reménykedtem, hogy a csörgessmegező Máté Gábor lesz, aki Elvis, és így is lett. A hazafelé úton volt olyan pillanat, amikor a hátul ülő Fenyő Iván és Ötvös András éppen vagy telefonáltak, vagy egymással beszéltek, vagy hozzánk szóltak előre, ezt nem lehetett rögtön megállapítani, vagyis elképzelhető, hogy teljes testi valómban belekeveredtem a Csörgess meg!-előadásba :-) Ha már a választási törvényt átpofozták (sarokba szorítási irányba), nem bírtam elnézni, hogy a kopogtatócéduláink itt rohadjanak ránk a hűtőszekrényen (ahová kimágnesezem mindig, mert általában nem szoktuk felhasználni), leszaladtam tegnap és a környéken elsütöttem mind a négyünkét, családi tárgyalások után persze. Este a Trafóban Börcsök Enikő Nemsenkilény című monoelőadásának premierje. Túl nagy térben, túl nagy nézőtér előtt, ahol sok-sok, nyilván Börcsök-szerető-tisztelő színész is helyet foglalt, jó volt nézni őket. Én azt hittem, hogy mivel Börcsök fantasztikus színésznő, engem bármivel magával ragad, de ez most nem igazolódott be. Természetesen értékelem a produkciót mint tettet – több írásból összeszőtt autista monológ ez – mint feltárást vagy mint tudományos ismeretterjesztést, de irodalmi avagy színházi értékkel nem szolgált számomra. Így aztán sajnos unatkozó és engedetlen néző voltam. Mai: Mindazonáltal elhangzottak jó mondatok, mint például ez: A HANGYA SZEME ENGEM NÉZ. Csirkemellet vásároltam a hentesnél, részint házassági évfordulós, részint Máté-búcsúztatós vacsorához (ma költözködik vissza Győrbe). Rátévedt a szemem a csirkenyakhalomra és éppen hogy csak nem sírtam el magam. Aztán a boltban vettem egy üveg Chardonnay-t is. „Életkor rendben? I/N” – kérdezte a pénztárgép a pénztárostól. Életkor rendben? I/N – kérdeztem én is magamtól kétkedve. Most nem nagyon írok, csak mutatok. Ez Máté lakrésze Győrben. A ház elejében lakó főbérlőéknek van egy félénk rotweilerük, akinek még nem mondták meg, hogy félelmetes őrző-védő van a háznál, és az ő. Ez egy indiánmackó a Savoya parkban, Mackófalván. Vidor. (És én még aggódtam, hogy nem kerül-e fel szombat este 22 óra előtt, addig jelöltem embargósnak a díjlistát.) Mai: Ez a tegnapi kedvenc mondatom A nyomozó című Gigor Attila-filmből, Anger Zsolt mondja Rezes Juditnak, udvarlás helyett: HA AKAROD, MÉG MEGPRÓBÁLHATOK MOZIBA MENNI. Hagyjon nekem békét az Anger a dogmás filmeseivel, színpadon akarom látni, életnagyságban, lehetőleg azonnal! – heveskedem pillanatnyilag. Egyébként pedig Bécsbe szeretnék menni, Frida Kahlo-kiállítást nézni. „Hatventagú kórus” – írták az egyik fideliós anyagban. Mondjuk ez okozott némi fejtörést. Talán annyira ficeregtek a tagok, hogy nem lehetett ennél pontosabban megszámolni őket. Mivel egy 35 éves nő a dómkarnagy, ezért végül hatvan tagot szavaztam meg neki, hadd boldoguljon könnyebben. A szüleimhez menet az egyik sarkon a kertben végzetfa áll, amikor elhaladok előtte, mindig megállok szippantani egy verőcei slukkot. Kis híján bementem tegnap a Puskin mozi melletti Libri könyvesboltba, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy már nem is könyvesbolt, hanem kampányiroda, főpolgármesterjelölt-poszterrel a kirakatban. Majdnem mibe keveredtem, nahát. No itt a csigázás. Hozzáfűzném ehhez, hogy amikor a szavazatokat számláltam, nagy megkönnyebbülés fogott el az idei nemszavazásom tényétől. Ugyanis ha szavaztam volna, az két kategóriában befolyásolta volna a végeredményt, ami méltánytalanságot szült volna, mivel abban a két kategóriában nem láttam mindhárom éllovast (ha nevezhetjük így). Tartom szerencsémnek tehát, hogy a voksaimmal nem szóltam bele az idei díjak sorsába. (Ugyanakkor teljes mértékben megelégedésemre szolgál a díjazottak névsora, amelyre szeptember 26-án este a Budapest Bábszínházban derül majd fény.) Felködlött tegnap a távoli múltból, hogy van egy olyan intézmény: mozi, ahová emberemlékezet óta nem jutottam el (nem állt módomban), de most akkor uzsgyi! Megnéztem a Szellemírót. Nem mondom, ügyes kezű szakipari munka Polanskitól, egy élvezettel ráérős délutánomra, de ennél semmivel sem több. A címszerepet játszó Ewan McGregor figuráját – mondjuk magyarul nem szellemnek vagy szellemírónak, hanem négernek hívjuk – eléggé távol tartotta tőlem, hogy több olyan tettre ragadtatta őt a cselekmény, amit szerintem egyáltalán nem tehet meg. Azonban volt a filmnek egy olyan pontja, amikor mégis magaménak éreztem a McGregor dolgát. Mert velem is megesik, hogy jóhiszeműen és empatikusan meghallgatok egy embert, aki elmesél valamit. Azután meghallgatok ugyanolyan jóhiszeműen egy másik embert, aki elmeséli az előző történet gyökeresen ellentétes változatát vagy cáfolatát, és nekem fogalmam sincs, hogy melyik mond igazat (vagy több igazat). Sőt azt sem tudom, el kell-e ezt nekem döntenem, és ha sajnos mégiscsak el kell, akkor hogyan. (Anyukámmal orvosos nap volt tegnap, miközben a laptopom is beteg, ezért nem jelentkeztem – mondom, mintha magyarázkodnom kellene.) Néhány napja tettem fel itthon a falra Frédike-fényképet. Ma reggel, amikor egyedül volt a szobában, egyszercsak leesett, és összetört az üvege. Talán tekeregett egyet a kiskutya. Vagy csóküzenés ez, üvegtöréspostával. Belevetettem magam az évadkezdésbe. Először a Merlinbe mentem a kihelyezett debreceni alternatív szemlére, megnézni a Bárka Színház Gergye Krisztián rendezte Találkozását. Szép, artisztikus előadás, három Máriával és három fiatalemberrel. Spolarics Andrea és Varjú Olga profik, kifogástalanok, Varga Anikó szélsőségesebben teljesített: néha hamisnak hangzott, máskor jól ment neki, olyankor viszont lenyűgözött. És Dévai Balázs tökéletesen adta elő a fiú meséjét a lányról, aki vagy tetszett neki, vagy nem. A Merlinben, szokásuk szerint, csúsztak a kezdéssel, így aztán utána loholnom kellett, hogy odaérjek a Bárkába a szabadkai Kosztolányi Színház A kisinyovi rózsa-előadására, de még időben átszakítottam ázottan a célszalagot. (Szóval belga időjárás van nálatok – állapítja meg Annamari némi elégedettséggel a betűiben.) A produkció alatt – amelyet kicsit azért machénak találtam – itt-ott megcsodáltam Urbán András rendezői leleményességeit, valamint több ízben elgyönyörködtem Erdély Andrea és Mikes Imre-Elek játékában. Továbbá felkeltették az érdeklődésemet Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című verse iránt. Hazafelé jövet megláttam, hogy a Katonában diszkrét fények és száradó esernyők derengenek. Rögtön rájöttem, hogy itt ma van a nyílt próba a Cigányokból, úgyhogy gyorsan bementem még oda is. Sajnos már csak kábé öt perc volt hátra, amikor is Keresztes Tamás bevallotta, hogy nem fog bevallani semmit. Mindenesetre láttam, hogy van közönség és hallottam, hogy jól sikerült a program. Éljen az új színházi szezon! Mai: A Nádas Péter-dráma szövege megrázóan jó, ez időről időre egyre nagyobb súllyal nehezedik rám, amikor Találkozást látok. GONDOLT MÁR ARRA, HOGY MENNYI MINDEN NEM TÖRTÉNIK MEG VELÜNK? SZERINTEM SOKKAL KEVESEBB DOLOG TÖRTÉNIK MEG VELÜNK, MINT AMENNYI NEM. Az volt még pénteken, hogy amikor pakoltam el a boltban a bevásárlást, megnéztem a számlát, amelyen viszonylag nem nagy végösszeg szerepelt, a kosár tartalmához képest. Észrevételeztem, hogy a húsok valahogy kimaradtak az átvilágításból és hiányoznak a számláról. Visszamentem a pénztárosnőhöz, jól látom-e, hogy ezek a combok megúszták, kifizetném, mert nem szeretném, hogy hiánya legyen a kasszában. Innentől kezdve több mint húsz percbe telt, hogy megoldják a feladatot, és leperkálhassak plusz 1400 forintot. Ennek következtében elkéstem a munkából, ráadásul az orrom előtt romlott el a liftünk, úgyhogy mászhattam fel gyalog hat emeletet, cuccostul. Rövid összegzés: nem éri meg becsületesnek lenni. Tegnap megnéztük a II. bécsi döntés 70. évfordulója alkalmából rendezett kiállítást a Centrális Galériában. Nyomasztóan sugárzik az anyagból, hogy mennyire megoldhatatlan és kilátástalan volt ez az ügy elejétől fogva. Milyen kétségbeejtő diadal és mennyi emberi tragédia egyenként! A legbizarrabb az a fotó, amelyen a magyarok bevonulása után a kézdivásárhelyi rabbi lelkesen ünnepi szónokol a horogkeresztes zászló alatt. Ha neki magának is sikerült visszacsatolódnia Magyarországhoz, akkor alighanem jobb esélye lett a marhavagonra, mint ha nem. A terem közepén egy deszkaudvarban filmeket vetítettek, fejhallgatóval követtük a hangot. Úgy vettem ki, hogy a narrációt nagyjából az AlkalMáté Trupp biztosította, és Kovács Paci annyira rácuppant, talán le is nyelte a fülemben lévő mikrofont. Visszatértem az alternatív szemlére a Merlinbe, csak hát a Tünet együttes Az élet értelme-produkcióját elkényelmeskedtem. Tudniillik fejhallgatót kellett kiváltani, hosszú volt a sor, gondoltam, megvárom, míg lefogy, de ehelyett elfogyás történt. Mire odamentem, már nem volt masina. Márpedig itt a szereplők hosszas jeleneteket (vagy inkább mozdulatsorokat) bonyolítottak le ismétlődően, miközben motyogták maguk elé a szövegüket, ezt lehetett volna hallgatni, tetszőlegesen választva vagy váltogatva a csatornákat. Én meg ilyenformán és jobb híján egy másik, hallgatagabb (bár jó zenés) előadást láttam. Magács Laci mellettem kedvesen felajánlotta olykor a készülékét, egyszer bele is hallgattam, de nem éreztem úgy, hogy ez segít rajtam. (Sőt, talán így is túl sokat hallottam, többet, mint szerettem volna – gondolok itt az előadást kezdő hangos monológra.) Persze ha lett volna fülesem, akkor én biztosan oda kapcsoltam volna, ahol Szabó Mártát közvetítik. De jól el tudom képzelni, hogy ebben az esetben is azt gondolnám kissé lehangoltan, hogy a Márti sokkal-sokkal többet tud, mint amit ez a műfaj megkövetel és megenged. Utána megnéztem a Maladype Lorenzaccióját is Zsótér Sándor rendezésében, de erről nincs különösebben mondanivalóm. Volt szerencsém 1998-ban a temesváriak híresen nagyszerű Lorenzacciójához Balázs Attilával és Demeter Andrással. Ez a mostani előadás piros, horgolt, kesztyűs. Felmerült bennem, hogy Orosz Ákos egy igazi egészségfelelős. Mert ahogy a POSZT-on az Übü királyon, úgy itt is kiszólt egy „Egészségére”-t, amikor tüsszentett valaki a nézőtéren. Azt is szeretem az évadkezdésben, hogy ilyenkor szép barnák a színészek :-) Varjú Olgáról pedig az jutott eszembe, amikor egyrészt láttam a Találkozásban, másrészt pedig vasárnap összefutottunk a Merlinben és együtt néztünk Maladypét, hogy egyszer régen, még nyíregyházi korunkban mondta nekem Angéla, a kedvenc rendezőasszisztensem, hogy ő egy színészt ismer, aki egyszerre többfélét is el tud játszani, és az az Olga. Ami azért is érdekes, mert mi kritikusok elég sokszor fogalmazunk kritikában úgy, hogy a színész (vagyis az alakításában a figura) egyszerre ilyen meg olyan (az ellentéte), és emilyen meg amolyan és imilyen meg ümülyen. De könnyen lehet, hogy az efféle leírás nem annyira szakmai megállapítás, mint inkább elharapózott stiláris fogás. Mai: Még akkor egyet a Találkozásból. (Jóllehet nem tudom pontosan, hogy Nádas itt mire gondol): AZ EMBER NEM SZÍVESEN KEVEREDIK A KÍNJAIVAL TEGEZŐ VISZONYBA. A legutóbbi öthetes lottót még a Párisi udvarbeli újságosnál vettem, de ma már üresen áll a bolt. A Deák téri metrókuckó újságosa már vagy féléve befuccsolt. A Katona szomszédságában kiadó a Galéria helyisége, pedig arra mindig jó volt ránézni. A postánk egy tavaszi hétköznap délután 2-kor zárt be alaposan – bár igazán nem kisposta volt –, a házat, úgy hírlik, nem adták el, hanem felújítják, csak hát mind ez idáig nem fogtak hozzá. A kiskörútig vezető rövidke járdaszakaszon három kis élelmiszerbolt áll végleg lehúzott rolóval, szinte mindegyik nonstop nyitva tartással kísérletezett. Én nem tudom, miért nem bírnak itt a normális dolgok megmaradni. Csak a valutaváltók virulnak. Meg nyílt egy szép és hasznavehetetlen „delikátesz” bolt, ahol jószerével csak alkoholt lehet venni, de nyilván azt sem érdemes. Lett egy látványfagylaltos nemrégiben, és valami péksütemény-áruda is készülődik, Mindig friss! jeligével. Annak sem jósolok nagy jövőt. De a kocsma bezzeg hangos! A szemközti pubban és mellette a bisztróban minden hajnalra jut egy-egy dajdajozó társaság. Így élünk itt a Belvárosban és turistacentrumban, az új Főutca föl-följövő kövei közt. Megnéztem tegnap reggel a tévében egy Hauzit (mármint Doktor House-t), és az a Joel Gray játszotta benne a főhős beteget (egy öreg rákkutatót), aki annak idején a Konferanszié volt a Kabaréban. (Nemcsak a Bob Fosse-filmben, hanem a Broadway-n is adta a szerepet, láttam 1988-ban New Yorkban, csak akkor – fájdalom! – nem Lisa Minnelli körül forgolódott a színpadon.) Az volt az érdekes – nekem, persze –, hogy felismertem Joel Grayt ebben a tévésorozat-epizódban. Pedig ez nem könnyű, felismerni egy vénemberben az évtizedekkel ezelőtt látott színészt. Nota bene, a 95 éves Eli Wallachot például nem ismertem fel a Szellemíróban, csak utóbb derült ki számomra, hogy ő volt a tengerparti öreg, aki ismerte a dürgést. (A mondás ugyanis eredetileg így szól: ismeri a dürgést. Ami valamiféle párzani kívánó állat felajzott hangja. Jaj, ezek annyira jó kifejezések! Pl. a „sárló kanca”, az is gyönyörűen hangzik!) Annamari 17-esre írta a holland dolgozatot. (A húszas a legjobb érdemjegy.) Ha tizenötösre nem írta volna, akkor nem folytathatná ingyen a nyelvtanulást a félévben. Ha tízesre sem, akkor vissza kellene fizetni azt a 250 euró ösztöndíjat, amit a nyelvtanfolyamra nyert. De szülőbarát, takarékos gyermek. Én meg azon tűnődtem kissé kedvetlenül az Operettszínházban a Rebecca előadásán, hogy elég sokadik musicalrendezését nézem Kerényi Miklós Gábornak, de nem emlékszem, hogy bármelyiknél is érzékeltem volna, hogy eszébe jutott valami. Hogy gondolata támadt egy helyzet, egy viszonylat vagy egy hős vonatkozásában. Az olyasmit leszámítva persze, hogy amikor magas hangokat fog énekelni mindjárt, akkor emeljük magasba a szereplőt, körablakszerű fény forogjon, vagy – mint itt – erősen felstilizált vízihullák gurulós plexilapok mögött vonagoljanak. * Annál is sajnálatosabb ez a nemgondolás, mert az Operett sztárjai nem mind alkalmatlanok arra, hogy a dalok kifogástalan eléneklése közbeni sablonos mimikán és gesztusokon túl emberábrázolással is foglalatoskodjanak a színpadon. Szinetár Dóra például igyekvő, gazdag érzelmű, és kifejezetten jól áll neki ez a szerep. Bereczki Zoltánt illetően pedig megdönthetetlen bizonyítékkal bírok még 2001-ből, a kamaraszínházi Pókasszony csókjából, hogy ő színész. Ami többet jelent annál – bár Mr. de Winter esetében ez nem kevés –, hogy elég férfias, elegáns, lendületes, és a megfelelő pillanatokban gombolja ki, illetve be a zakóját. Ott van például a jelenet, amikor sakkozik a feleségével. Ekkor Bereczki eljátssza, hogy a házasság rossz ötletnek bizonyult, és most be van szorulva. Később ezt el is énekli. Hát lehet, hogy akkor az egyikre tényleg nincs szükség. De én – nem biztos, hogy szöges ellentétben az állva tapsoló közönséggel! – a színjátékot is szeretem/szeretném látni, mert a többi pusztán musical. Dal hátán dal, és valahol mind egyforma. (A „Nem vagy egyedüüüül” a Kihagyhatatlanból.) * E pillanatban ért a külön csalódás: a Rebeccát nem is Kerényi Miklós Gábor rendezte, hanem Béres Attila. Nos, úgy látszik mostanra Kerényi Miklós Gábor legjobb tanítványa. Schmitt Pált eddig még nem láttam színházban, csak tegnap a Madáchban, Jézus Krisztusnál. Nekem a Molnár László-féle Szupersztár (Musical Színház) az etalon, a Madáchétól nem vártam nagyon sokat, de a profizmuson túl annyit mégis, hogy nagyszabású, látványos előadás lesz. Ebben csalatkoztam tegnap, az utóbbi évek kedvező madáchos tapasztalatai után váratlanul és kellemetlenül. Ez szerintem semmi, de semmi. Még a jeruzsálemi bevonulástól sem telt ki legalább pár centiméternyi katartisztikus felemelés. 20-22 táncos hadonászott a zöldnövénnyel, a többi nép mögöttük vetítővásznon. És a befejezés is, a keret, a legnagyobb közhely. Nálam nulla hatásfok. Miklós Tibor háromnegyed részt újrafordította a szöveget, ami szintén csapásként ért. A korábbi fordítása is elég pocsék volt, de azt legalább megszoktuk, nem kellett rá odafigyelni. Az új verzió azonban friss erővel támadott. Szellemtelen megfogalmazások, primitív rímek, a prozódia lábbal tiprása. (De legalább engedett a nyomásnak, és helyesbítette a „szívlel”-t. Victory! :-) A szereplőgárda tisztességgel teszi a dolgát. Serbán Attila hisztis mitugrász Júdása ugyan mérhetetlenül idegesített, de például Polyák Lilla Mária Magdolnája ellen nincs kifogásom. Két örömöm volt, az egyik Feke Pál Jézusa. Láttuk mi már őt ebben a szerepben a Molnár Laciéknál, de most még jobb benyomást keltett, pláne Serbán mellett. Egy gyönyörű emberpéldány állt előttünk – meg is értem, hogy a tapsnál Rosta Mária két kézzel szórta neki a csókot mellőlem –, szép drámai erővel vívódva. (A fotót a Madách honlapjáról hozom.) S aki méltó jelenség és méltó partner volt mellette: Venyige Sándor Pilátusa. Az ő újbóli láthatásáért ugyancsak hálás voltam. De az úr az egyik kezével ad, a másikkal elvesz: megkaptam Pilátusnak Venyigét, Heródesnek viszont Szerednyei Bélát, akit egyszerűen ki kellene vetniük maguk közül a többieknek, e szavakkal: menjél te innen, hisz’ el sem tudod énekelni a számodat! Nem, nem, én a hét folyamán már kimerítettem magamban, számítógép mellett, cikkek formájában a kulturális örökség napjait és az évadnyitó színházi fesztivált. Van a pesti rakpartnak egy része, ahol 1978 telének hideg és nyugtalanító szele fúj mindig, amikor elhaladok ott a kocsival. Oda jártam az egyik sarki házba egy idős nőhöz orosz nyelvet gyakorolni, mielőtt felvételiztem 1979 januárjában az egyetemre. Mai: Szerb Antal (függetlenül a nyelvleckéktől). A FONTOS DOLGOK ÁLTALÁBAN NAGYON RÉGEN TÖRTÉNTEK. Elmentem tegnap is Szupersztárra, hátha péntek óta Miklós Tibor újrafordította. (Tréfáltam. Valójában azért mentem, mert az én időmben az volt a szokás, hogy az ember mindegyik szereposztást megnézte, mielőtt kritikát írt. Tapasztalatom szerint ma már ezt a lapok nem követelik meg, nem igénylik – igaz, most jegyet is nehezebben adnak nekünk a színházak a musicalpremierekre, mint húsz évvel ezelőtt –, de azért én azon voltam, hogy a három szereposztásból legalább kettőre beküzdjem magam.) Nos, ezúttal Tóth Attilát láttam a címszerepben, aki nem volt ugyan rossz, a maga vikidálos módján, de csak felértékelte nálam Feke Pál Jézusát. Ugyanakkor Száraz Tamás Júdását inkább tudtam méltányolni, mint Serbánét. És összeomolva jegyzem meg, hogy Posta Victor Pilátusa leragadt a szívlelnél. Hazafelé jövet egy váratlan fordulattal behajtottam a New York palotában működő luxushotelbe, hogy rápillantsak egykori dolgozómra. (Film Színház Muzsika szerkesztősége, 1985-1990). Felmentem lifttel, aztán lejöttem gyalog, és a lépcsőházat felismertem. A lépcsők és a kőkorlát mellette, az még mindig ugyanaz. Arra jöttem haza, hogy meghalt Polgár László, és ez lesújtott. Tavasszal egyszer előttem állt a postán, s jóllakásig legeltettem rajta a szemem. Mindjárt be is teszem vele a Kékszakállút, hadd halljam a simogató-borzongató basszusát. Mai: Miklós Tibor jóvoltából ezt énekelik a Madáchban az apostolok: MINDIG IS APóSTóL VÁGYTAM LENNI És senki nem énekelt vissza nekik, hogy mindenki érje csak be a saját apukájával. Polgár Lászlóhoz én kevés vagyok. Ezért is számítottam Brünnhildére (szept.19.) és Fáy Miklósra. Ölelem őket bánatosan. A Budapesti Művelődési Központban – ahová a Szabó LeVele Ervin könyvtárba járok – van épp egy kiállítás Mészáros Csaba színházi és táncos fotóiból. Gyönyörűek és nagyszerűek a képek, de amilyen egy vagyok, nem álltam meg, hogy be ne forduljak az irodába, mondván, nagyon szép a kiállítás, csak az egyik képaláírás téves, szeretném, ha kijavítanák. Melyik, mutassam meg – kérte a hölgy. Kimentünk, megmutattam, hogy A Danton-ügy fotóján nem Rusznák Adrienn szerepel, ahogy írják, hanem Homonnai Katalin. Mondta erre, hogy ő nem ért hozzá, nem döntheti el, a fotós így adta le az anyagot. Mondtam, hogy én viszont értek hozzá, úgyhogy szeretném, ha kiközvetítené a korrigálási kérelmemet a fotósnak. Ebben maradtunk. Jelentős késlekedéssel bár, de a napokban végre felpakoltam a Cikkek évenként rovatba a tavalyi második félév anyagait, és elkezdtem belapátolni az idei első félévi cikkeket is. Ennek kapcsán megállapítottam, hogy tavaly, főleg ősszel, igen kis mennyiségben termeltem szerzőként. (Kiskutya, kiskutya......) Idén majd igyekszem felbuzogni. Avval nem dicsekedtem még, hogy iszonyú nehezen, de átrágtam magam Krasznahorkai kötetén. Most Spiró új regényét, a Tavaszi Tárlatot olvasom, és ehhez majd lesz szavam. Nem mondtam még, nagyon tetszikelem a hírt, hogy Haumann Péter lett Kállai Ferenc utódja a nemzet színészei között. Túl azon, hogy nagyszerű színésznek tartom Haumannt, ő az, akin a mai napig is erősen látszik, mekkora öröm számára színpadon lenni és játszani. Emitt véleményeztem a Szupersztárt. Megjegyzem, tanulmányt tudnék írni Feke Jézusáról. Gyanúm szerint egyébként akkor szoktuk használni mi kritikusok ezt a kifejezést, amikor egyáltalán nem tudnánk tanulmányt írni, sőt evvel a mondattal nagyjából ki is merítettük mondandónkat a tárgyról, de én most tényleg. Kedves férjemnek hosszan értekeztem Feke Jézusának emberi megnyilvánulásairól. De azt mondta, hogy ha mindezt megírnám, avval esetleg sérteném vallásos emberek érzékenységét. Márpedig nem szeretnék ilyet tenni, úgyhogy maradjon köztem. Elmentem tegnap a Gerbeaud-ba a fővárosi önkormányzat színházi díjainak átadására. (És azt hittem, meg is írom majd a tudósítást róla, de nem jutott időm rá. Aztán láttam este, hogy semmi MTI-hír, úgyhogy fogam szívva éjjel mégis abszolváltam.) Ezeket a díjazottakat a kritikusok választották a tavalyi évad budapesti felhozatalából, erről még a kritikusdíj-szavazatokat megelőzően történt javaslás és voksolás. Volt némi bizonytalanság akörül, hogy az önkormányzat minden díjra ajánlottnak megadja-e a díjat, de megadta. Kerekes Éva kapott az Arturo Uiért, Kuna Károly és Koltai M. Gábor A Danton-ügyért és Alföldi Róbert a Nemzeti Színházért. (És az éjszakai postamunka sietségében kifelejtettem egy díjazottat a cikkből – és innen is – , a Gergye társulata és a Bárka Trilógiáját! A cikkben viszonylag hamar kijavítottam, de akkor is nagyon szégyellem magam.) Az esemény kapcsán Demszky Gábor átnyújtotta a mostanában kinevezett színigazgatók megbízatását, valamint elbúcsúzott, húsz év után, a színházi köröktől, kultúrpolitikus kollegáival együtt. (Majd erre azt hiszem, visszatérek még, hogy miről beszélt, mert utólagosan is tanulságos talán.) Bizonyos értelemben én is kaptam díjat. Mert a színészek és a színikritikusok abban kicsit hasonlítanak egymásra, hogy szükségük van néha egy-egy jó szóra, amivel a másik oldal illeti a működésüket. (A színészek gyakrabban igénylik és kapják meg, a kritikusok ritkábban :-) Ez történt. Azt mesélem még el – szabódva –, hogy amikor a Szupersztárt néztem, ült a soromban 6-8 székkel odébb egy remek színész, akit igen kedvelek, és akivel évek óta nem találkoztam. Az előadás kezdete előtt éppen előrehajolva egymásra néztünk, összeörültünk, és olyasmit találtam odakiabálni neki, hogy „Szünetben majd csókolózzunk vagy valami!” És pont e kiáltásom közben lett nagyjából csönd, elsötétedés, úgyhogy lényegében az én fülig pirulásomra ment fel a függöny. Olykor aggodalommal tölt el, hogy így ötvenéves koromra még nem minden vonatkozásban sikerült meghaladnom a 15-25 éves Stuber Andreát. (Kiegészítés van a tegnapban!) Most kéne-lehetne ecsetelnem hosszan a Bodó Viktor grazi Liliom-rendezését, amit tegnap láttam, de hát hajnali fél négyre értem haza, és aztán fél hatig csináltam a beragadt kultúra.hu cikkeket. Most pedig egy dolgos és zsúfolt hétvégével alapozom a jövő hetet, úgyhogy átmenetileg felmentést kérek! De annyit azért gyorsan bejegyzek, hogy érdemes volt megnézni, a fáradságos utazás árán is. Szép előadás. Persze vannak benne Bodó-féle túlzások – Liliom rohangál, vetkőzik, mindent csinál örömében, amikor megtudja, hogy Juli gyereket vár, pl. magára önt egy teljes vödör friss cseresznyét, csak úgy gurultak elénk a szemek, vagy a második felvonás végén egyszercsak lélegzetelállító égszakadás-földindulás történt a színpadon (lehet, ennek nézőtechnikai oka is van, mert enélkül túl kereken lezáródna a történet a Liliom halálával, és esetleg a közönség azt hinné, hogy most mehet haza) – és volt a Pető Kata konzisztens Julija és egy sötétszőke, magas, vékony, gumicsontú Liliom, és hát tulajdonképpen az a helyzet, hogy a Bodó szertelenségei és túlzásai valahogy mindig szeretetreméltóak tudnak lenni. (A német fordításban Wolfnak híjják a Hugót. Zeller Julit pedig Juli Cell’rnek mondják németül.) Vártam régóta és nagyon a kolozsvári Ványa bácsi miatt a Şerban Három nővérét a Nemzetiben. És ahogy telt-múlt az idő az előadás alatt, egyre mélyebb szomorúság és csalódottság lett úrrá rajtam. A végén a színházból kijőve, illetve még a lépcsőn csattogva lefelé, ránéztem Tompos Kátya fényképére. Az első gondolatom az volt: de hát miért is nem ő játssza Irinát? A második meg az: de jó, hogy ő legalább kimaradt ebből. (De evvel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Péterfy Bori Irinája a baja az előadásnak.) Karsai György haladt előttem a lépcsőn, az jutott eszembe: talán ő ír nekünk kritikát róla. Azután lesújtott rám a tényállás: én írok nekünk kritikát róla. Rosszkedvűen és gyorsan túlestem rajta az éjjel. Úgy húsz éve nem jártam a Mikroszkóp Színpadon. (A nyolcvanas években még nézegettem ott Markos-Nádast.) De már nem Mikroszkóp, hanem Kabaré 24, és Szép Ernő-egyfelvonásosokat játszanak Verebes István rendezésében. Úgy tűnik (a Karinthy-előadással is kalkulálva, amit még nem láttam), hogy itt egy bizonytalan kimenetű, végtelenül rokonszenves heroikus vállalkozásba lett belefogva. Idős vasárnap délutáni közönségnek – amely hozzá van szokva ahhoz, hogy megtapsolja a számokat – szinte szakrálisan mutatják fel a szép szót és a szelíd életbölcsességet. Közben persze színház is igyekszik lenni. Helyszűke miatt most nem sorolom a problémákat, csak a pozitívumokat. Hogy Csoma Judit lekomédiázza a színről a szakkomédiásokat, azt persze el is vártam tőle. De Balázsovits Edit például olyan jól eltalálta a szükséges hangot, ahogy máshol, más szerepben még tán soha nem hallottam tőle. És képzeljük el, Beregi Péter jól nézhető a Kávécsarnokban. Este lezajlott a színikritikusok díjának átadója. Tavaly is azt írtam a naplómba, hogy jól sikerült (és valóban), de most meg pláne. Az új, jelöléses módi nyomán zsúfolt szakmai ház volt a Bábszínházban. És mintha a színháziak is megálmodták volna, hogy ünnepélyes estet álmodtunk meg: csupa öltönyös, sötét zakós meghívott érkezett. Úgy rémlik, egyetlen farmer sem ment fel a színpadra díjat átvenni. A gálaest végén fogadás az előterekben. Mindenki cseveg, örül, gratulál. Még én is. (Én: – Gratulálok! Zsótér: – Ezt komolyan mondja? :-) Jelzem, Szalma Noémi, a legígéretesebb pályakezdő kategória jelöltje a színikritikusok díját ugyan nem nyerte el, de megkapta egy színikritikus díját, tőlem. Ha a 15-25 éves Stuber Andreámat is megkérdeznék az eseményről, valószínűleg elmesélné ujjongva, hogy egy általa jól jegyzett színházi alkotó ezt mondta neki: „Így, ahogy most vagy, beillenél az amerikai színikritikusok ugyanilyen díjátadójába New Yorkban.” (Nem tudom, miért van, hogy olykor névvel írok színháziakról, máskor meg nem. Lehet, magamban önkéntelenül eldöntöm, hogy vajon nem zavarja-e, ha névvel és privát mondatokkal szerepel a naplómban. A nyújorkos az Anger volt. Majd reklamáljon, ha gondolja.) A kritikusdíj gálaest fináléjában Ötvös András és Für Anikó (tánckarral) a kritikáról és a kritikusokról énekeltek, és ebben szerepelt egy olyan sor – pontosan persze nem tudom idézni –, hogy kritikus az, aki színész akart lenni vagy rendező, de ahhoz nem volt benne elég tehetség. Ez igaz is lehet, bár én nem tudom megerősíteni, mert amikor még foglalkoztatott ez a kérdés, akkor kórboncnok szerettem volna lenni. (Hát… talán rokonszakma.) Viszont egyszer életemben volt énnékem szerepálmom, azt bevallom. Amikor Verebes István 1994-ben Nyíregyházán megrendezte a Három nővért – ahhoz készült a fordításom –, akkor abban az igen jó előadásban Versinyin (Kerekes Laci) felesége is megjelent a harmadik felvonásban, a tűzvész alatt. A bal hátsó fal előtt gubbasztott a két lányával, guggolva ringatta magát, halkan és eszelősen énekelgetett. Gedai Mária játszotta ezt a szövegtelen szerepet, aki Debrecenből járt át az előadásra, és én titokban mindig drukkoltam kicsit, hogy késsen el egyszer, kapjon defektet a vonatja vagy bármi, és akkor én hátha beugorhatnék a helyére a harmadik felvonásba. Úgy éreztem, hogy ez az egy, ez a dilis nő ott a háttérben, ez menne nekem. De hát a megbízhatatlan MÁV ebben is megbízhatatlannak bizonyult, Marika mindig befutott időben, úgyhogy egyszer sem tehettem debütálási ajánlatot, és most már így is maradok, világot jelentő deszkátalanul. Még hadd térjek vissza pár mondat erejéig a kritikusdíj estre! (Mert gondolok rá, jó érzéssel). Voltak napok előtte, amikor úgy nézett ki, hogy talán nem bizonyul jó ötletnek ez a „nomináltsági” szisztéma, mert nem egy jelölt kényesnek érzi a helyzetet, hogy odajöjjön, aztán vagy ő kapja a díjat, vagy nem. Maga az est azonban igazán jól sült el, és ha az ember elolvassa például ezt az interjút a különdíj egyik jelöltjével vagy várományosával, akkor mégiscsak arra jut: jó, hogy ez ilyen formában zajlott. (Ja, és azt is el akartam mesélni, hogy a műsorhoz szükség volt tíz frekete frakkra /nyelvbotlás/, és szinte lehetetlennek tűnt ennyit összeszedni színházi jelmeztárból. Egyedül és kizárólag az Operettszínházban lóg a fogasokon tíznél több frekete frakk, úgyhogy onnan érkeztek kölcsönbe.) Romantikus komédiát néztem tegnap a Thália Színházban. Tudtam, hogy láttam ezt valaha a Madách Kamarában (a mai Örkény Színházban), de csak találgattam, hogy kik is játszották vajon. Aztán megkerestem itthon, és mivel megtetszett a számítógépes mondat, be is szkenneltem az Új Tükörben megjelent kritikámat. (1986-ot írtunk, ez volt az elképzelésem a számítógépről.) A mostani bemutató kapcsán mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy nem! Egy ilyen könnyű darab semmi esetre se legyen három felvonásos, csak kettő, és legkésőbb fél tízre érjen véget! Ezt részemről elvárom, sőt számomra megkövetelem. Mindazonáltal jól nézhető volt, elsősorban persze Szervét Tibor miatt. Valahogy ha ő játssza el, akkor bármilyen kontúrtalan, poénról poénra írt alak is ez, mégis egy egész ember van mögötte. Egy pasi. Hiúságával, nagyképűségével, kisfiússágával, esendőségével, humorával, szorongásával, sármjával, önsajnálatával. Még azt is pontosan látom magam előtt, hogy milyen, amikor nagybeteg, mert megfázott. Nekivágtam a környék antikvitás boltjainak avval a szándékkal, hogy porcelán bonbonničre-t vegyek nászajándékul. Nem tudtam eddig, hogy az ilyen üzletekbe szakaszos a bejutás: 1. becsöngetés, 2. eladó megmustrál 3. beenged. Már a harmadik, nem kifejezetten gördülékeny behatolásnál rájöttem, hogy valószínűleg nem volt jó ötlet épp csak térd alá érő nadrágot, csíkos zoknit, Máté csíkos ingét és a legnagyobb-legbővebb pulóveremet felvenni. A Katona melletti volt Galéria helyiségében már két napja egy fiatal kínai házaspár (plusz kiskrampusz) járkál, nézelődik, lépegeti le a métereket. Bemosolyogtam rájuk az üvegen keresztül és kérdeztem jelelve, hogy mire készülnek, kajáldát nyitnak? Mutatta vissza a fiatalember, hogy ruha és cipő. Hát nem tudom… Akkor majd itt a Váci utka szomszédságában fognak a külföldi turisták kínai edzőcipőt vásárolni? Még azt is tudatom, hogy a Westendben az aluljáró szinten nyílt egy remek könyvesbolt-találmány, egyfajta kölcsönző. Az ember megveszi az új könyvet, kiolvassa, visszaviszi, és 500 forint levonásával visszaadják az árát. (Számomra főleg azért előnyös, mert itthon már nehéz helyet találni könyvnek.) Mai: Hozok két szép mondatot Gabnai kollegina ("a mai magyar színikritika költője" – ahogy Tarján kolléga megfogalmazta) Három nővér-kritikájából, amelyet a gyermekszinhaz.hu portál Mindenki színháza című kritikai rovatában publikált: VERSINYIN (ALFÖLDI RÓBERT) KÉT TENYERÉBEN, MINT IDÉZŐJELBEN HOZZA BE ÖNMAGÁT. ILYEN KICSI, ILYEN KRISTÁLYOKRA VÁRÓ, CSUPASZ STENDHALI ÁGACSKÁT CSAK SZERELEM NÉLKÜL LÁT AZ EMBER. MÁSA MAJD PERSZE KIRAKJA CSILLAGOKKAL. Ilyen nap nincs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
