|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2011. február
Nádas Pétert hűvös eszű, precíz, komor, csöppet száraz, lélekben száz kilós embernek képzelem. Meglepett tőle ez a játékos, szarkasztikus humorú, szeles Szirénének a Kamrában, Dömötör András rendezésében. Azt gondoltam közben, hogy az első negyedóra során a hármas csoportozatban vonulászó szereplőknek voltaképp bizonytalan kontúrú, elmosódott arcú figuráknak kellene lenniük. Csak hát vannak dolgok, amiket színházban nem lehet megoldani. Viszont: Lengyel Ferenc kardigánja, ha jól láttam, kalózjel mintázatú (koponya, alatta a két csont keresztben). Rajkai Zoltán pedig olyan katonai egyenruhát viselt, amire rangjelzésként óvodai jeleket varrtak fel. Még azt mesélem el, rácsodálkoztam, hogy Szirtes Ági színpadi beszéde – hangszíne, regisztere, skálája, dinamikája – mennyire gazdag és változatos. Megnéztem az Ódryn A hülyéjét – illetve csupán a kétharmadát, bár evvel a közönség nagyobb része talán nem volt tisztában, ennek ellenére élményszerűnek bizonyult a közönség. Ez a világ konstans eleme, hogy az Ódry vasárnap délutáni előadásaira mindig jutnak olyan nénikék, akik érdek és tapasztalat nélkül jönnek, ismeretlen indíttatásból, kíváncsian, tartózkodó szeretettel. Ami a produkciót illeti, most Tasnádi Bence mellett teszem le a voksomat, akit egyébként már a Pesti Színházban a Maszathegy-előadásbeli munkálkodásakor is figyelemreméltónak találtam. Még mindig elmaradásban vagyok, de a ma tegnapjáról majd holnap. Mivel A mizantrópból rádióműsorra készülök, hétfőn megismételtem. Az újranézésből mindig profitálhat az ember. Kifigyeltem, mi mihez van téve. Volt kollégai tanakodás, hogy Ónodi Eszter Célimčne-je szereti-e ezt az Alceste-et vagy nem, úgyhogy rajta tartottam a szememet. Szerintem kétségkívül. Nő ennél egyenesebb már nem is lehet, amikor Alceste számon kéri rajta a levelet. Megmondja, elsírja, hogy ez a kapcsolat működésképtelen, ő a maga részéről befejezi. Majdhogynem leszögezi, hogy ez az elviselhetetlen pali űzi őt más karjába. De Máté Gábor első felvonásbeli Oronte-ját tekintve is, az előadás a szereplők motivációit illetően kellően bonyolult. Mondhatni: Zsámbéki Gábor (úgy is mint kivonuló) megosztja a felelősséget, a hibákat és erényeket. (Már bocsánat, de hogy Alceste, az igazság bajnoka egy ponton épp azt kérje számon Célimčne-től, hogy miért nem hazudik: miért nem tagadtatja le magát, amikor a házába vendégek érkeznek?!) Megjegyzem, Vajdai Vilmos Alceste-portréja, amit felskiccel a falra, hétfőn kicsit mosolyos szájúra sikerült, mindennek dacára. Más. A sírva-röhögős cikkolvasások idejét élem, de a röhögés lassan kikopik a programból. Itt van például az interjú, amit Blaskó Balázs adott, mielőtt megkapta az egri színházat. Nem, nem fogok itt most sem a leg-ek nem szeretéséhez, sem a remek szakemberek érkezéséhez vitriolos megjegyzéseket fűzni – bár adódnának. Csak a „leminősüléshez” szólnék hozzá. Ahhoz, hogy Blaskó kiterjeszti a véleményét az egész városra. Miközben én az elmúlt az években az egri nézőtéren azt éreztem, láttam és hallottam – szünetben kagylózó típus lévén –, hogy a közönség szereti ezt a színházat és büszke rá. Tegnap az Asbóth utcában a Piszkos fotók című Ravenhill-darabot láttam, Németh Ákos rendezésében. Nem nagy élmény, de belőlem mint nézőből megélne egy olyan színház, amelyiknek a színpadára minden este bemegy kicsit Stefanovics Angéla. (Eszmeileg legalábbis, mert anyagilag biztosan nem.) Azon tűnődtem az előadáskezdés előtt a helyemen, miként fogalmazzam meg ma itt, milyen hálát érzek azért a figyelmességért és kíméletért, hogy letettek nekem egy foglalt táblát szélre. Ami mégiscsak beteges – mármint az, hogy az ember azon tűnődik, mit írjon másnap a naplójába. Aztán ma reggel, ide tartván, ráesett a pillantásom 2009 decemberére, amikor is nem írtam, és vágyakozó lett a tekintetem, tisztán éreztem. Sok van most rajtam, a kedv meg kevés. Kedves jó olvasók, azt hiszem, kell tartanom egy kis szünetet. JÖN..... JÖN..... JÖN! – ahogy azt gyerekkoromban a mozivásznon láttam. Na most ez érdekes, világosan kiderült, hogy tíz nap szabadságot kaptam. Az utóbbi napokban már jelzéseket adtak becses olvasók, becses olvasók egész sorozata, hogy „mi van már?!” Illetve kifejezték megtisztelő hiányérzetüket, valamint biztattak, hogy Folytassa…! (A Folytassa…-sorozat is azok közé a filmek közé tartozik, amiken gyerekkoromban fetrengtem a nevetéstől, most pedig tíz percnyi gúvadt szemű nézés után kihalnék az unalomtól.) Mióta nem találkoztunk, azóta volt – kevéssé meglepő módon – színház, mozi, könyv, majd a fontosabbjára biztosan visszatérek még. Írtam és olvastam cikkeket, csináltam két rádióműsort – jó, akkor ezeknél megállok egy kritikus szóra. A mizantróp témájúban Koltai Tamás és Markó Róbert kollégákkal cseréltünk eszmét, és azért a legvégén, a lekonfnál csak sikerült Koltai Róbertet mondanom. Rekordmennyiségű hebegéssel értem a gondolataim és a kérdéseim végére, három évvel félredatáltam a Madách Színház 1971-es Mizantrópját, valamint kitört belőlem az ismeretlen feminista, minek következtében könnyen kelthettem azt a hatást, hogy valaki veri a nőket. Vagy Alceste, vagy Zsámbéki Gábor, vagy Fekete Ernő vagy az én férjem. A legutóbbi Ahol hely van vendégei Szervét Tibor és Tóth Ildikó voltak, az adást nem hallottam, de magáról a beszélgetésről az a benyomásom maradt, hogy dekoncentrált voltam és ellenszenves. 11 műsort készítettem már, többször azt hittem, hogy adásról adásra jobban megy ez nekem, de eddig még mindig sikerült rácáfolnom. (Zárójelben megjegyzem: az, hogy simfelem a műsoromat, nem jelenti azt, hogy másoknak sem tetszik.) Látom a Facebook falán fényképen azokat a napokban született, bűbájos nyíregyházi kiskutyákat, akikből tavaly már előre ajánlottak nekünk egyet kedvesen. Szóba sem jöhet. Van egykönyves szerző, egyszerepes színész. Mi egykutyás család vagyunk. Mai: A közkedvelt színházi folyóiratból, a Magyar Teátrumból idézek: „Gyakran éri az vád a kritikusi kört, hogy sértődött, a színház világából kiszorult, vagy alkalmatlanságuk miatt be sem került 'szakújságírók' kezdtek kritikaírással foglalkozni. Akikből nem lehetett színész, rendező, akik nem tudták a színpadra álmodni magukat, azok – valami íróasztal mellett kiagyalt szakmaiság gőgjével – elkezdték lemocskolni onnan az odaálmodókat, vagy jobb esetben a tudattalan ösztönösség bárgyú bájával, szerencsés kimenetelével igyekeztek kisebbíteni alkotói teljesítményüket. Teszik mindezt ma is – tisztelet a kivételnek – lehetőleg olyan nyelvezettel párosítva, amit igazán csak a bennfentesek értenek, így a kritikák jó részét – talán szerencsére – nem is olvassa más, csak néhány tucat vájt fülű, és fáradt értelmiségi...” – írja a lapban a békéscsabai színház igazgatója. Na ez a helyzet velünk. Egyre feljebb fogunk törni a hivatalos bűnbaklistán. Mindannyiunk megnyugtatására közlöm, hogy a békéscsabai színház igazgatója olykor mégis képes eltekinteni lesújtó véleményétől. Például amikor Jászai Mari-díjra terjeszti fel színészét, és a hivatalos indoklásban kritikából idéz elismerő szavakat. Enyémből, történetesen. Persze lehet, hogy én volnék a kivételek egyike – akiknek tisztelet –, de egyrészt ez nincs beleírva a cikkbe, másrészt nem szeretnék kivétellé avatódni. Tagja vagyok a kritikusok céhének, és közösséget vállalok vele. Nem ambicionálom eléggé, hogy én legyek a bezzegkritikus Békéscsabán. Azt most nem ismétlem el, hogy 25 év alatt milyen jól kifejlett herótom lett Tennessee Williamstől és Eugene O’Neilltől. De ennek a Balsai Móni – Pál András párosnak a Magyar Színház Macska a forró tetőn-bemutatójában előre örültem. Béres Ilonáról nem is beszélve, akinek a láthatásáért felárat is szívesen fizetnék. (Na, ezt csak úgy költőileg hoztam fel.) Mondjuk Big Daddynek igazán való, hatvanas erős férfiszínész nincs a társulatban szerintem, pláne olyan nem, aki Béres Ilona mellé kiállítható. Talán azt mondanám: Ujlaki Dénes m.v. A színpadon ültünk hideg, kékes, szögletes díszletben, különben minden fekete-fehér (még az ennivaló is, még a pénz is), na ezt kicsit modorosnak találtam Guelmino Sándor rendezőtől. Nem nagyon tetszett a szöveg, új fordítás. Nem végeztem az éjjel összehasonlító elemzést, de az az érzésem, vulgárisabb a korábbinál. Az „Édesapa” és „Édesanya” megszólítások pedig direkt zavaróak, ha nem családtag mondja, hanem az orvos vagy a pap. Magát a darabot ezúttal sem ettem meg, de Balsai Móni Maggie-jét gyönyörködve néztem. Volt benne minden: kétségbeesés, pajkosság, magakelletés, gonoszság, kedvesség, lányos zavar, bakfisbáj és magabiztos nőiesség. Megjegyzem, a szereposztásnak mindig problematikus pontja a Gooper-família. Nehéz leakasztani öt nyakatlan, gnóm kisgyereket. Nyakatlan, gnóm kisgyerekeket castingolni színházi előadáshoz – eleve van ebben valami embertelen. A gyerekekről jut eszembe: a tegnapi közönség főpróbanénikből állt. Reakcióik mint a gyerekeké: kuncogás, vihogás és szörnyülködés. Az első sor egyik nénije visszanyújtotta Brick elrepült mankóját, és épp csak nem ment oda felsegíteni Pál Andrást a földről. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy atomkísérletek folytak Albertfalván. Az utcára néző kiskertekben mutáns hóvirágok nyílnak, hosszú szárú, nagy, lógó fejűek, XXL-es méretűek. A legjobb könyv, amit a naplószünet idején olvastam, Molnár Ferenc Andor című regénye. A legjobb film, ugyanez idő alatt, A király beszéde. Nem mondom, lehetett volna úgy 20 perccel rövidebb – mondjuk ha Colin Firth kicsit gyorsabban beszélt volna –, de kétségkívül fel lehet lelni benne jó néhány Oscar-díjat. A legjobb színházi élményem a győri Vaskakas Bábszínház Repülési lecke kezdőknek című produkciója volt Tengely Gábor rendezésében, Ujvári Janka és Badacsonyi Angéla előadásában. (Legjobb gyerekelőadás kategóriában dobogós volt tavaly a kritikusok díjánál.) Na az az előadás egy csuda! És még kiemelném az elmúlt két hétből Varga Zoltánt, aki remekül adta elő Columbo hadnagyot Szabó Gyula magyarhangjával a Budapesti Kamaraszínházban Sultz Sándor Zöldalma című színdarabjában. Mai: A Schöpflin Aladár szerkesztette Magyar színművészeti lexikon 1930-ban kiadott III. kötetéből: Krisztinkovics Imre, színész, sz. 1892 nov. 1-én, Dunaszentpálon, Győr m., megh. a harctéren. Színpadra lépett 1913 szept. havában. (Lásd: Világháború címszót.) Tegnap zajlott az e heti Ahol hely van felvétele, Tasnádi István jött vendégnek. Erős felkészülés után szétszórt voltam megint. Attól tartottam, hogy neveket fogok eltéveszteni, ezért hosszú hallgatásokkal színesítettem az adást, mindig mielőtt belefogtam egy-egy egyszerű vezeték- és keresztnév kimondásába. Így hát nem is rontottam el nevet, csak címet, és olvasónak neveztem a hallgatót. (Alig várom, hogy tönkre menjen már a rádió!) (Tréfáltam.) (Kicsit.) Este elvittem Mátét a Centrál Színházba a Pletykafészek premierjére, mert szeret nevetni a gyermek. Én is szeretnék. Megengedem, talán rossz a humorérzékem, de ebben szinte semmi mulatságosat nem találtam. Csalódott is vagyok, mert úgy emlékszem, vagy úgy él bennem, vagy csak úgy tudom, hogy Neil Simon az angolszász bulvár legeleje. Nahát ehhez képest itt az írói befektetés a lehető legszerényebbnek mondható. A cselekménybe jószerével semmi nincs feccölve, a poénok pedig nem érték el az ingerküszöbömet. Mondjuk félestés poénsorozat volt szentelve például annak, hogy Simon Kornél átmeneti halláskárosultként mindent félrehall. A New York-i alpolgármester csinos, szőrösfalú nappaliját tették elénk a színpadra, amibe aztán Puskás Tamás a szélrózsa minden irányából hozatta a színészeket, a celebtől az alterig terjedő széles sávból. Liptai Claudia tulajdonképpen tetszett nekem, amennyiben némi fanyarsággal próbálkozott. És Rudolf Péterben, a végső megoldás jellegű monológjában csillant szellem, szellemesség, a színészi intelligencia fénye. Egyébként most reggel van, mindjárt elindulok Temesvárra a 18 órakor kezdődő Ahogy tetszik-előadásra, utána pedig vissza haza, és pillanatnyilag úgy érzem, jobban meg kellett volna gondolnom, ilyen víkendre van-e most szükségem, de már mindegy. Temesvár előtt (vagy már bent a városban) lestoppolt bennünket egy lány, felszállt és műsort adott. Volt kollégám, aki ezt eléggé értetlenül és idegenkedve fogadta, én viszont – jóllehet nincs ínyemre az interaktív színház – tőlem szokatlanul együttműködően és barátságosan viselkedtem. Mivel volt szerencsém látni tavaly Kisvárdán ezt a Mady-baby produkciót, így hát tudom, milyen kemény munkát végez itt Borbély B. Emília. Ráadásul most hidegben, esőben, sárban szaladgált ki az utcára. A meglepetés-előadás végeztével beültünk ebédelni/vacsorázni (pacalleves rulez!), majd helyi idő szerint 5-kor kezdődött az Ahogy tetszik Koltai M. Gábor rendezésében. Az első felvonásnyi 20 perc, az udvarházi, az udvari jelenet és a párviadal a színpadfenékben játszódott, körülálltuk, úgy néztük. Az összecsapásban a mackóalsós díjbirkózó olyannyira elintézte kihívóját, hogy a fiatalember lábon esett engem. De aztán az eredményhirdetés alatt a vesztes unfair play díjas módon nekiesett a győztesnek és konkrétan megfojtotta. Ez a mi nemes és bátor Orlandónk? – kérdeztem magamban ingerülten, de aztán ez elmúlt, miután átsétáltunk a rendes nézőtérre. Onnan nézve nagy, heroikus vállalkozássá kerekedett a történet, sok önkezű zenéléssel, egyfajta őszi erdei hippi-happening hangulatban. Bár jönnek határon túliak Kisvárdára, Pestre is olykor, az mégis kihagyhatatlan, hogy az ember néha a helyükön lássa őket. Lássa a városukat, a színházépületüket, a közönségüket, a mindenüket. Úgyhogy én is igazán mehetnék a 15 évenkéntinél nagyobb sűrűséggel Temesvárra például. (Ha tudnék.) Kicsit nehezen indultunk el haza, de végül 1/4 4-re itthon voltam. A hazafelé úton összeszedtem minden bátorságomat és meghallgattam az Ahol hely van legfrissebb adásait, minek nyomán 2-3 grammal megkönnyebbültem. Az alanyok – Szervét Tibor és Tóth Ildikó, valamint Tasnádi István – igen jók voltak. És hát az a lényeg. Azt ha valaki elárulná, hogy mi a fenének küld a mobiltelefon-szolgáltató éjszakai vagy hajnali órában esemest arról, hogy 273 vagy 311 nap múlva le fog járni a nem tudom mim, amim egyébként még sosem járt le?! Mai: „Ismerek egy embert, aki ötven esztendővel ezelőtt az egyetemi lapunkat nyomtatta. Ez abban az évben volt, amikor az új szemeszter kezdetén már csak egy hallgató vette fel A dráma Aiszkhülosztól O’Neillig című előadást. Érti? Mint amikor a nap elolvaszt egy gyönyörű jégszobrot! Akkor kezdtek az újságok kipusztulni, úgy haltak el, mint az óriási éjjeli lepkék. Senki sem kívánta őket vissza, senkinek sem hiányoztak. A kormány pedig látta, milyen előnyös számára, hogy olyan polgárai vannak, akik csak szenvedélyes ajkakról és gyorsan csattanó öklökről óhajtanak olvasni.” Ha van valami, ami erősen megszólalhat ma, az Ray Bradbury Fahrenheit 451-e – mondom magamban biztatóan mosolyogva Anger Zsoltra és tettestársaira a Bárkán. Meller Rózsi egy írónő és vegyésznő és kutató volt a múlt század elején, s az ő elfeledett színháztörténeti intermezzójával foglalkozik a Notóriusok VII. a Katonában, a Sufniban. A hölgy írt – vagyis talán inkább szerzett, kissé kétes módon – egy Irja hadnagy című színdarabot, amely váratlanul nagy siker lett Európa-szerte. Pesten a Belvárosi Színház (a mai Katona helyén) játszotta el több mint százszor. A Notóriusok VII. első része ebből a műből ad ízelítőt, a másodéves Zsámbéki-Zsótér színészosztály előadásában, erősen diákszínjátszás-érzetet és enyhe unalmat keltve bennem. A második részben katonás színészek szemelvényeket és újságcikkeket olvastak fel Meller Rózsi kalandos életéből, különös tekintettel egy ál- vagy ön- vagy valós merényletre. Tanulságosnak mindenesetre mondható. Hazaügetvén (csendes, ütemes ügetés, mivel nem szoktam a Katonáig vezető rövid útra kabátot venni) megnéztem az Appaloosa – A törvényen kívüli város című westernfilmet. Hangos örömmel nyugtáztam, hogy olyan kedves színészeimnek, mint Jeremy Irons és Ed Harris, milyen hihetetlenül jól áll a vadnyugati kovboj figurája. Még akkor az érdekesség kedvéért és a korrektség jegyében idelinkelem Blaskó Balázs egri színigazgató pályázatának megismerhető részeit, hozzászólásostul. A Szentivánéji álomot láttam tegnap a Kolibriben Novák János rendezésében, Mendelssohnnal, terepasztallal, kivetítéssel, sok kedves ötlettel és például olyan rutinos athéni mesteremberrel, mint Tóth Jocó. Általában – gondoltam – egy gyerekelőadás minimum ennyit tudjon és mutasson, mint ez. A tapsnál elcsodálkoztam, hogy csak hat színész hajolt meg, mert a játék menetében úgy tűnt, mintha sokkal többen lennének. Megállapítottam nemrégiben, hogy szemüveg helyett jegyszedőt használok az ülőhelyem azonosítására a színházban. Ha lenne velem jegyszedőtok, magammal is vinném, mert az ismeretlenebb busz- vagy trolimegállókban szintén tudnám hasznosítani. Westernnézői sorozatunk A félszeművel folytatódott, amire elmentünk tegnap a Puskinba. Nekem örömömre szolgál, ha kitör a műfaj reneszánsza, mármint ha ezen a színvonalon. Megfigyelhető a művön a kitűnő rendezőnek az az ismérve, hogy ki tud állítani és végigvezetni a filmen egy gyereket – esetünkben egy 14 éves lányt –, aki nem hogy nem marad el figurális erősségben és színészi játékban a nagyoktól, hanem szinte sőt. Mint állástalan háztartásbeli hobbikritikus, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy bejelentsem igényemet arra a két, államilag finanszírozott egyetemi félévre, ami állampolgári jogon jár még nekem. Tehát jelentkeztem egyetemre, magyar nyelv és irodalom mester szakra, nappali tagozatra. Eddig fiatallottam magamhoz az ELTE-t, de most, hogy 375 éves, már elég öreg hozzám. Ha felvesznek – kérdéses, hogy fel-e –, a lehető leghagyományosabb egyetemista tervezek lenni, tornaórára járni meg néptáncra vagy énekkarba (már ha vannak még ilyesmik), tegeződni fogok a csoporttársakkal és magázódni a tanárokkal, ha netán színikritikus kollégák is. Mindemellett elvárom, sőt megkövetelem kormányunktól, hogy szüntesse be a diákkedvezményeket, nemcsak azért, mert ilyen az én formám, hanem mert úgysem lesz időm minden mozgólépcsőnél elmagyarázni az ellenőröknek a diákigazolványomat. Maga a jelentkezés, az e-felvételi nem volt egyszerű, és bizonyára hagytam magam után kérdőjeleket a rendszerben. Olyan diplomákat és intézményeket kellett beírnom, amiket, hiába görgettem végig a felkínált lehetőségeket, a választék egyáltalán nem ismer. Arról nem is beszélve, hogy az adatlap szerint nevem Stuber Andrea, születési nevem Stuber Andrea, viszont van egy egyetemi diplomám Selmeczi Andrea névre, és sehonnan nem lehet tudni, hogy személyazonosság szempontjából ez egy és ugyanaz. Mai: DE ELCSITULT A JÓKEDV-FÖRGETEG S HELYÉRE ÜLT A DÖBBENT NÉMASÁG: KÖRÖTTÜNK MÁR AZ ÉLET CSÖRTETETT. Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba. Mondjuk ez a vers olyan, mintha a költő halkan a markába röhögve írta volna, direkt abból a célból, hogy az örökkévalóságig szavalja minden évzárón egy-egy piros fülű diáklány. (Néha fiú.) A tegnap esti programom a Tabi László írásaiból készült Retró kabaré lett volna a Kabaré 24-ben, de Bősze Péter váratlan és sajnálatos halála miatt elmaradt az előadás. Álltam a piros hetesen, az alattam ülő nő kapott egy telefonhívást, majd a Felszab tér és a körtér között öt ismerősét felhívta a hírrel, hogy Judit nem rákos, három és fél órán át műtötték, de csak egy elhanyagolt gyulladást találtak. A végére már annyira megkönnyebbültem, mintha engem is felhívott volna. Minap egy alkalmi színházi társaságban a vidéki színigazgató elmesélte, hogy buszt küldött kritikusokért, nézzék meg az általa rendezett és játszott előadást. Jöttek is, utána pedig dehonesztáló kritikákat publikáltak a produkcióról. Ilyenek ezek – mondta erre a legjobb magyar rendező –, nem lehet őket utaztatással megvenni. Jómagam kifejeztem sajnálatomat, hogy nem tarthattam a kollégákkal, mivel aznap Pesten az újvidékiek vendégszerepeltek Az ember tragédiájával. Bizonyára megérti a vidéki színigazgató, hogy azt választottam, de biztattam őt, máskor is utaztasson bennünket. Gondolkodtam azóta a dolgon, a dehonesztáló kritikák elkerülésén. Akadhatnak olyan előadások, amelyeknek színvonala indokolja, hogy a vidéki színigazgató ne buszt küldjön, hanem autót. Minden kritikusnak egyet-egyet. Épp olvasom az ÉS-ben Koltai Tamástól, hogy miért jó az a Mohácsi rendezte kaposvári Játék a kastélyban, ami nekem nem volt jó. Tegnapi Ahol hely van, Kilátó rovat, vendég: Marton László. Néhány hete jött haza Torontóból, ahol szám szerint az 54. külföldi rendezését abszolválta. Kellemes és információgazdag beszélgetés volt, kissé talán színtelen, egyetlen énekes-táncos betétet sem lejtettünk el benne. Tervezgetem a következő hetek témáit, kettő már szervezés alatt áll, aztán március 15. után talán majd szeretnék meghívni friss Kossuth- (vagy másmilyen)-díjast, már ha lesz olyan, akivel szíves-örömest beszélgetnék. Ennek kapcsán gyorsan megszámoltam magamban, Marton volt a hatodik Kossuth-díjas vendégem. Este a Fahrenheit 451 bemutatója a Bárkán. Egyetlen árva kritikusként ültem a meredek nézőtér kakasülő szintjén, a szereplők feje búbjára koncentrálva. A kollégák nyilván a Nemzetibe mentek Mohácsira. Ami a Bárka-előadást illeti, laposnak találtam, meglehetősen laposnak. Keresem, kutatom, milyen gondok lehetnek vele – meg is kell találnom, mert kritikát írok róla. A műsorfüzet csupa személyes vallomás (megtudtam belőle például, hogy Anger Zsolttal közös szerelmem Fejes Szerelemről bolond éjszakánja), és értelemszerűen feltevődik a témába vágó kérdés, hogy kinek mi az az egy könyv, amit átmentene, könyvégetésen túl is, a fejében, megtanulva. Megtárgyaltuk ezt hazafelé kedves férjemmel és arra jutottunk, hogy mi a Winnetou-t vállalnánk be közösen, az úgyis két kötet, meg azt már nem is nagyon kellene tanulnunk. Megeresztek egy hurrát abból az alkalomból, hogy száz éve született Kazal László, akit nagyon szerettem gyerekkoromban és ez speciel így is maradt. (Ünnepi nézésre ajánlom a TeCsőn a Borkóstolást vagy a Cippzárat.) Verőcén Irénke szomszédék kutyájának, a Buksinak szabad átjárása van hozzánk a hátsó kiskapun át a kertbe, hogy távol tartsa a háztól a macskákat. Járőrözik is szépen az udvarban és macskariasztó kupacokat helyez el itt-ott. Amikor kimegyünk, kis lapáttal összeszedem és arra gondolok közben nagyon szomorúan és kicsit bosszúsan, hogy ha már kutyakakival kell szarakodnom bíbelődnöm, legalább a Frédike kakija volna. Az mégis kedvesebb volt. Mai: A Fahrenheit 451 műsorfüzetében kifejti véleményét Blaskó Péter is, aki helyett, betegség miatt, Seress Zoltán játssza Beatty kapitány szerepét március 17-ig. Egyebek között ezt mondja: „Ha így haladunk tovább, el fogunk jutni a Fahrenheit 451-ig. A demokráciában mindenki tegye azt, amit a törvényes kereteken belül jónak lát. Virágozzék a mezőn ezer virág. Igen ám, de ha a parlagfű elszaporodik, akkor abból baj lesz. A kultúrában most a parlagfű szaporodott el. El kell kezdeni irtani, mert a gyökerei nagyon mélyre mennek és mindenki allergiás lesz. És nem fogjuk tudni, mi a bajunk, de mint a mérgezett egerek fogunk rohangálni.” Csak hát itt van az a nyugtalanító kérdés, ugye, hogy ki mondja meg, mi a kultúrában a parlagfű, amit el kell kezdeni irtani. Tán csak nem csatol majd a parlament az új alkotmányhoz kis növényhatározót? A Marton-műsorból azt tanultam meg, hogy az első kérdésre különösen fokozottan ügyelni kell, nehogy rossz hangulatot, gyanakvást vagy rosszhiszeműséget keltsen. Este a Radnóti Színházban a Pygmalion-premier szünetében, miután már eléggé kiunatkoztam magam az első rész alatt, arra gondoltam, talán az a bajom nekem is, hogy ennél többet akarok a színháztól. Akarjon valamit a színház is, túl azon a mérsékelt szórakozáson, amit ez az előadás nyújt. (Milyen érdekes, hogy a közel 30 éves Katona és Radnóti színházak az idei évadban nyúltak először olyan színműhöz, amelyet történetük során egyszer már bemutattak. A Katonában ez A mizantróp, a Radnótiban a Pygmalion.) Az külön nem szerencsés Valló Péter rendezésében, hogy akadozott, töredezett az egész, sok apró jelenet, kép, köztük sötétek. Időben valószínűleg többet nem láttunk semmit, mint a pislogástól. (Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című színdarabjának számításai szerint egy átlagos színházi előadásból az átlagos színházi néző összesen 28 percet nem lát pislogás miatt.) A második rész jobban ment nekem, Szervét Tibort – aki jó persze – mégiscsak elkezdtem élvezni, meg ott volt néznivalónak Csomós Mari Higgins anyukája, finom is, elegáns is, bájos is. Plusz Kováts Adél ugyancsak kompakt Pearce-néja. (A házvezetőnő figurájáról egyébként mindig Sándor Erzsi jut eszembe, láttam őt ebben a szerepben 1987-ben Kecskeméten, azóta is előttem van.) Az előadás végén a közönséget némileg meglepte a befejezés, de hát nem a My Fair Ladyt, hanem a Pygmaliont láttuk. Itt nincs hepiend. Shaw a darabon túl hosszú prózai epilógusben ecseteli, hogy mi lesz Eliza és Freddy további sorsa. Ez az utolsó mondata: GALATEA SOHASEM SZERETI PYGMALIONT MINDENESTÜL: A MESTER ELVISELHETETLENÜL ISTENI. Nincsen ilyen nap. Meg a következő kettő se nincs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
