|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2011. november
Amikor apukám érdeklődik, mit nézek este a színházban, a válaszom után általában azt is megkérdezi, hogy hányadszor. Tegnap a Szent Johanna kapcsán azt feleltem hozzávetőleges fejszámolás után, hogy valahol 6 és 10 között lehet az eddig látott Johannáim száma. Ami jóval kevesebb a Hamleteknél, Rómeó és Júliáknál vagy Cseresznyéskerteknél, de több a Furcsa pároknál. A legjobban két Verebes István-rendezés maradt meg. Az egyik egy rendszerváltás környéki a Radnótin Egri Katival, a másik nyíregyházi Varjú Olgával. Az utóbbiban szerepelt hasonló kámzsás tömeg a tárgyaláson, mint a Nemzeti mostani bemutatójában az önkéntesek brigádja. (A nyíregyiek erőteljesebb hatást keltettek, talán többen is voltak, meg félkörben ültek, mint egy arénában.) Azon tűnődtem tegnap a Nemzetiben, vajon jól emlékszem-e Shaw drámájának ama vonására, hogy hagy gondolkodnivalót a néző számára. Mert ez a produkció nemigen hagy. Mondjuk ez jellemző is Alföldi Róbert színházcsinálására, hogy szereti egyértelműsíteni, amit gondol. Ahol meg nem gondol, ott maszatol. Ígéretesnek tűnt egyébként az előadáskezdet Baudricourt kapitánnyal és baromfiudvarával, de aztán nagyjából így maradtam, itt-ott egy-egy ígérettel. (Megjegyzem, nincs kedvem utánanézni, hogy Shaw is ennyi trágár szót adott-e a nemkatona szereplők szájába is, mint Nádasdy Ádám új fordítása. Lehetséges. De meglepne kicsit.) Bánfalvi Eszterben Johannaként valóban van valami. Nem a lendülete megragadó elsősorban, vagy a lányossága, vagy az esetlensége, vagy a kopasz feje (levágatta a haját, mint a férfiak – ezt is szemére vetik a tárgyaláson, pedig egyetlen férfi sem ilyen kopasz a színpadon, mint ő, a katonákat is beleértve), hanem amikor a nézőtér sötétje felé fordul és kiabálni kezd. Hátat borzongató hamvas bakfis fúria. Begyűrűzött belém a válság. Anyagi, szakmai, szellemi, lelki é satöbbi. Hogy valami jobbkedvűt is írjak, anyukám temetésének egybehangzó visszhangja az volt, hogy Annamarink milyen szép :-) Jut eszembe anyukámról, kerülvén épp a munkát, felötlött bennem tegnap, hogy ő bizonyos időközönként rákeresett a nevemre a gugliban. (És persze megviselte, ha véletlenül olyan oldalt talált, ahol ócsárolták a kislányát.) De hát akkor már milyen régen nem lett rámkeresve! Nosza. És nagy meglepetésemre magyar érettségi feladatsorban találtam magamat (egy részlettel a Három nővér-fordításból), idén októberben, sőt a tavaly októberiben is, akkor egy Tragédia-kritikarészlettel. Na, hát ennek biztosan örült volna anyukám. Mai: Fodor Ákos: A szabadság (haiku-rondó)
Minden hang, szín, szó, falat, korty, csók közelebb visz a halálhoz.
Minden harag, dac, kétség, kín, könny közelebb visz a halálhoz.
Választhatunk, hogy milyen út végén jussunk el a halálhoz. (Bár vannak kétségeim, hogy ilyen egyszerű-e ez.) Eljutott a válság a falig. A mászásig. Kifejezetten béna voltam az edzésen. Talán azért is, mert egy ideje a „három pont” technika (két láb, egy kéz) helyett kétpontost használunk, és ennek az ide-oda fordulós koreográfiának egyelőre nem kaptam rá az ízére. Meg nem is igazán értem, miért kell csárdásozni a falon. Lehet, hogy ez a közlekedési módszer hatalmas, bonyolult sziklákon nélkülözhetetlen, de én nem készülök hatalmas, bonyolult sziklákra. Lett mostanra egy halvány benyomásom, hogy Mészáros Árpi talán nem egészen tökéletesen hiánytalanul százszázalékosan megbízható fiú. Most itt állok megint holnapi interjúalany nélkül, és ez valószínűleg így is marad már. Persze én is oka vagyok ennek nyilván. Tavaly ilyenkor még sokkal alaposabban terveztem és szerveztem. Most meg sokat kapkodok, rögtönzök, lóhalálábankodom. Tegnap este Az utolsó tíz év, Bajor Gizi címmel Darvasi László darabjának felolvasószínházi bemutatója a Kamrában. Ebbe most nem folyok bele, megírtam, estére felkerül a szinhaz.net-re. Tartottam egyébként attól, hogy egy felolvasószínházi produkció nem kínálja a színibírálónak az írnivalók széles, gazdag tárházát, de ahhoz képest már-már túlzó mennyiségben jöttek elő belőlem a karakterek. A leütések. Szóval a betűk. Mai: Ezt most olvastam a neten, és annyira édesnek találtam, hogy muszáj idetennem. Psota Irén: Túl a nyolcvanon már nem veszek részt a szakma hétköznapjaiban, ezért sem szeretnék hozzászólni az Új Színházat érintő történésekhez. Ám hálás lennék, ha eljuttatnák gratulációmat, köszönetemet Hegedűs D. Gézának: csodálatos erővel, meggyőzően, hitelesen beszélt a teátrum előtt megtartott demonstráción. Néztem a Szép új világot a negyedéves bábosztály iskolásan igyekvő előadásában tegnap az Ódryn, és azon tűnődtem közben, mikor is írhatta ezt a disztópiát Aldous Huxley. 1850? 1770? Tudom, hogy nem, meg is néztem aztán: 1931-ben, ám meglehetősen ódonnak tűnik. Logikus persze az egész felépítmény, de épp ez az, hogy nem, emberek alkotta társadalmak, törvények, rendszerek hajlamosak fittyet hányni a logikára, lustaságból vagy önérdekből vagy ezer lehetséges más okból. Csizmadia Tibor osztályfőnök rendezte az előadást, és mintha túl sok lett volna neki a tizenkét növendéke. Terelődtek a fiatalok ide-oda az alapjában jól elgondolt, összességében mégis ügyetlenül és nehézkesen működő, sok energiát elvonó díszletben. Elvegyültek és ritkán tudtak kiválni. Egy meggyőző, nyugodt profi fiút láttamoztam, és itt van az a lány – már tudom, hogy Bohoczki Sára a neve –, aki már a Gothár nemzeti színházi Learjében is tetszett nekem. Mai: Galsai Pongrác Bajor Gizi-könyvéből: Úgy hiszem, valamennyi tehetség közül, korai stádiumában, a színészi a legkevésbé fölismerhető. Hiszen minden emberben legalább egy rossz színész veszett el. (…) A legtöbb nőben pedig egy jó színész veszett el. (A legtöbb nő nem én vagyok.) Nem lehet mondani, hogy Ascher Tamás bármit rendez, az nekem jó. Speciel a Dilettánsok láttán húztam a számat, A szerelem diadaláért sem voltam túlzottan oda, sőt elsőre az Ivanovnál is fanyalogtam kicsit. De ezt a Woyzecket nekem jó volt nézni. Nem taglózott le, mint a… tudjuk, melyik, talán nem egészen azt a hatást gyakorolta rám, amit Ascher előírt vagy előjegyzett a nyílt próbán (a ráncaim száma változatlan), de nekem nagyon jó volt nézni. Nem humortalan, nem egyfolytában nyomasztó. Rigorózus világot mutat, de nem dönti rám. Ha mégis dönti, sikerült kibújnom alóla. A zene az egyik menekülő útvonal. Nem lehetett egyébként előre biztosra venni, hogy ez bejön. Mert a Woyzeck sűrű, nyomós darab, és bár Tom Waits zenéjében is mindig megvan az erőtelj, éppenséggel meg is akaszthatták volna egymást. De nem, itt egymásra és egymásba épülés történt. És hát főként, ugye, a színészek, mind egy szálig. (Megjegyzem, van abban valami borzadályos, amikor rendezők kismama színésznőkkel gyerekeket gyilkoltatnak a színpadon, mint Zsámbéki Gábor a Médeiában, vagy amikor kispapa színészekkel a kismama feleségüket öletik le, mint Ascher itt.) Elek Ferenc alakítása a legnagyobb meglepetés számomra. Lehet, ez volt a Dilettánsok fő hivatása, hogy Elek Ferenc eljátsszon egy társfőszerepet Máté Gáborral, mert anélkül itt most talán nem lenne ennyire biztos. Jordán Adél rongybaba-hordozhatóságú teste. És hát Keresztes Tamás, egy kisebb isten. Woyzeckjében tűz és láz. Perzsel a szeme. Aki nem kerüli a tekintetét, másodfokú égési sebeket kaphat tőle. Bedőlt a pereces is. Látom, üres és kiadó a kis üzlethelyiség a Kacziánné nyakkendős mellett. Nincs egy éve sem, hogy nyitottak, és az első hetekben mindig állt a sarkon egy-egy fiatal lány, kosárkából kínálta a perecdarabokat. A negyedik napon már zavartan elhárítottam, hogy köszönöm, nem, törzskóstolóvá lettem. Szó mi szó, egyszer sem tértem be hozzájuk perecet venni, így azt sem tudom, mennyiért árulták. Ily módon tettestárs vagyok a pereces halálában. A sarkon olasz divatárubolt székelt évekig. Hosszan zajlott a végső kiárusításuk, vettünk is akkor egy szürke öltönyt Máténak (eddig még nem vette fel). Most szíriai étterem nyílik a helyén. Már többé-kevésbé készen van belül, de egyelőre csak 3-4 arabot látni az ablakon át, ahogy egész nap ülnek egy asztalnál. Ismerünk egyébként – csak kívülről persze – egy éttermet és éjszakai szórakozóhelyet a Bécsi utcában, amely mellett húsz éve járogatunk el, és a személyzeten kívül még soha egyetlen vendéget sem láttunk odabent. (Ennek a néptelen helynek az eredetije Párizsban a rue Petelen van, az egy kihalt indiai étterem.) Most meg épp egy New York-i sárga taxi áll lent az utcában. Forgatnak. Nyilván Die Hard valahány, avagy egyre drágább lesz az életünk. Na tessék, eldumáltam a mai helyemet, pedig arról lennék beszámolandó, hogy kaposvári színinövendékek Sziszüphosz-előadását láttam tegnap délután, aztán este a Stúdió K-ban a Szüleink szexuális neurózisait, és onnan hazafelé jövet még benéztem a Kamrába, ahol közönségtalálkozó zajlott A mi osztályunk után, és ezekről mindről akarok mesélni, de már csak holnap. A kaposvári színisek ugyancsak negatív utópiát adtak elő, talán 2015-ből, amikor már a kormány a kőszínházakat összevonta eggyé, az alternatív színház pedig illegális, büntetendő cselekedet lett. Úgyhogy titkos nyílt próbán ültünk mi nézők, ahol egy makacs csapat Sziszüphosz-drámát próbált, diákosan rímbe szedve az összes civil és szakmai sorukat. Tulajdonképpen jópofa volt. (Hat fiú, hat lány. Tetszettek a lányok. Mind sötét hajú, mind nagyon eltérő fazonú, mind csinos és érdekes. Hanem most, hogy láttam a napokban hat-hat leendő színésznőt Pestről és vidékről, megállapítottam: ezen a nemzedéken már erősen látszik a középiskolai sport megszüntetése. Nem rossz alakúak, de izom, az nincs rajtuk egy szál sem.) A Stúdió K Szüleink…-jétől eleinte idegenkedtem, s vágyódva gondoltam vissza az Ódry-előadásra. Aztán megértettem és elfogadtam, hogy itt mást akarnak kihozni a főszereplő Dora sorsából, mint a főiskolán. Homonnai Katalin szép alakításának ívét az adja, hogy Dora a gyógyszerek elhagyásával egészségessé és a maga módján természetessé válik. Ezt nem tudja betagozni magába a környezet. Gondoltam, talán beugrást látok, mert az apát a bemutatót rendező Sopsits Árpád játszotta. Ám nincs nyoma más apának, vagyis magára osztotta a szerepet. A mögöttem ülő Makk Károly a játék közben félhangosan megjegyezte: „Árpi a legjobb”. Ha ezt színészileg értette, akkor nem tudom osztani a véleményét. Ami a közönségtalálkozót illeti a Kamrában, értelmes volt, sőt megható. Jutott eszembe közben, én tudom kedves férjemtől, hogy annak idején Székesfehérváron színházba is lehetett járni, számos jó előadás jött oda Pestről és vidékről. Ha azt a kis Orbán-gyereket nem (vagy nem csak) meccsre hordták volna a szülei/barátai, akkor most talán nem kongó fővárosi futballstadionok bontásába és építésébe ölnék a tízmilliárdjainkat. Akkor talán az sem volna abszurd gondolat, hogy a miniszterelnök és hasonszőrű politikusok esetleg beülnek egy ilyen közönségtalálkozóra, és a saját szemükkel-fülükkel látják-hallják, hogy intelligens, szellemileg igényes, agyilag aktív emberek számára mit nyújthat, mit jelenthet a színház. De lehet, hogy rosszul sülne el ez. Vigyázat! Légiveszély! Gondolkodó népek! És gyorsan megszavazná a parlament a kaposvári színinövendékek utópiáját. Szombat volt a napja, amikor egyszer – sőt rögtön kétszer! – felvértezettnek éreztem magamat váratlanul, az egyetemi tanulmányaim jóvoltából. Az egyik eset az volt, amikor a kaposvári Sziszüphosz-előadás legjobb jelenetében Albert Camus felkereste Sziszüphoszt, hogy elmagyarázza neki metafora mivoltát, egyben megossza vele esszéjének ama tanulságát, miszerint neki (Sziszüphosznak) voltaképp boldognak kell lennie. És ehhez a magyarázathoz lett volna némi tudományos hozzáfűznivalóm. (Amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy át fogok menni a Narráció és metafora vizsgán, mert aligha fogok átmenni.) A másik ilyen helyzet a közönségtalálkozón állt elő, amikor egy fiatal néző valami olyasmit kérdezett a fiatal színészektől, hogyan tudnak személyes tudás, átélt tapasztalat nélkül azonosulni a színdarab hőseivel. Ezen a ponton elmondhattam volna, hogy az emlékezet szakterületén (nem a pszichológiai jelenséget értve ez alatt, hanem a kollektív, a kommunikatív és a kulturális emlékezetet) mit jelent a „sodródó hasadék” fogalom. Holnap lesz anyukám 84. születésnapja. Tudom ám, mit kellene tennem, a tiszteletére, az emlékére. Főznöm egy nagyot, aztán el vele. Amikor anyukám még főzött, és nem volt apukám mozgáskorlátozottsága miatt annyira házhoz kötve, akkor azt csinálta, hogy jó sokat főzött, rendes mennyiségű maradékkal. Aztán néhány eldobható műanyagdobozba kimért pár porciót, csomagolt mellé műanyag evőeszközt, papírszalvétát, majd felült a pakkal a villamosra és elment a Kálvin térig. Ott lebotorkált az aluljáróba és odament egy-egy hajléktalanhoz: „Ha meg nem sértem, elfogadna egy kis meleg ételt?” Teljesítettem a barátnőmnek tavaly tett, A fajok eredete láthatására vonatkozó ígéretemet. Nehezebben és lassabban indult be az előadás a Szkénében, mint a Vidoron, de azért csak kialakult. Mucsi Zoltán láttán most az jutott eszembe, hogy ha egyszer lesz egy darab Gyurcsány Ferencről, amely tényleg darab lesz és érdemes bemutatni, akkor abban Mucsinak kellene majd játszania Gyurcsányt. Randevúztam a minap egy középkorú színésszel, akit kedvelek és akivel sok éve nem találkoztunk. Beültünk egy kávézóba, és végigtárgyaltuk a dolgokat, gyerekeket, szakmát, színházakat, munkákat, lehetőségeket, kilátásokat. Hát nem vidultunk fel. Mondta, nyugtalanul alszik, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hívni fogják az Új Színházba… Jutott eszembe utána, milyen jó nekem, én egy egyetemista vagyok, előttem az élet. Mai (tegnap): Szegedy-Maszák professzor – imádom! – már kezdi kapiskálni: Állítólag Bartók… most olyat fogok mondani, ami bosszantani fogja önöket. Bár lehetséges, hogy nem ülnek önök között zenetudósok, és akkor talán nem fognak annyira bosszankodni… Egyebek közt Isolde-áriát hallgattunk, különböző énekesnőktől, aztán hazafelé az opera „végtelen dallamát” dudorásztam és odaadtam volna a vacsorámat azért, hogy találjak itthon Trisztán és Izolda-cédét és betehessem. És találtam! (1961-es londoni felvétel, vezényel Sir George Solti.) Ma nem jó. Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról, Bozsik Yvette rendezésében a gyergyószentmiklósi Figurától a Merlinben. (Arany János volt ilyen, hogy a kritikáiban az elején udvariasan tájékoztatta az olvasót, miről fog írni.) Egy-két áradó pillanatában nagyon jó volt az előadás. Akadt továbbá egy megragadó menés: ahogy Szabó Eduárd kiment, vállán színésszel. Az események valamely pontján az egyik színésznő kikeveredett a nézőtérre – mondjuk ez meglehetősen felesleges intermezzo volt –, és ahogy közlekedett, valahogy elbotlott az előttem ülő férfiban, aztán megfogta, elnézést kért, mire az ember gyorsan kezet csókolt neki. Vajon hány budapesti férfinak jut eszébe egyáltalán, spontán kezet csókolni egy nőnek, ha színésznő is? – gondoltam. A kézcsók látványos gesztus (bár ez itt, szándéka szerint bizonyára nem az volt), és mint vizuális elemnek, passzolnia kell ahhoz is, aki adja és ahhoz is, aki kapja. Láttam olyat néhányszor, hogy régivágású férfiak kézcsókkal üdvözölték anyukámat mint professzor asszonyt, aki ezt nem szerette ugyan, de tudta kifogástalanul fogadni. Na, hozzám nem illene a kézcsókos köszönés, ezt leszögezhetjük. Este megnéztem a tévében a Bódy Gábor rendezte győri Hamletet 1982-ből. Nem láttam annak idején. Nem tudom, mit szóltam volna hozzá akkor, élőben. Így a képernyőn keresztül eléggé belesimult a hetvenes évek magyar televíziójának Pirx kapitányos képi világába. Cserhalmi György formátuma nyilván sok mindent meghatározott. Tetszett Leviczky Klára mint Ophelia. Emlékszem rá fiatal színésznőként, aztán nem tudom, mi lett vele. Mai: Káin és Ábel, Sütő András Az Úr nem boroskorsó, hogy rájárjunk. Bíró Kriszta volt a vendégem a rádióban. Úgy rémlik, optimálisra sikerült a felvétel. Amikor este fél 7-kor Egerbe értem, gondolkodóba estem, hogy most hová. A Gárdonyi Géza Színházba-e a Gyertyafénykeringő Moravetz Levente rendezte premierjére, avagy Nádasy Erika és Szegvári Menyhért lakásszínház-avató Beckett-bemutatójára a Széchenyi utcába. (Tréfálok. Természetesen kétség nélkül a fszt. 2. színház volt a célpont.) Ideális helyszín: három, egymásba nyíló szoba, a középsőben ültünk fehér műanyag székeken, kábé negyvenen, nézők. A mögöttünk lévő szobában, az ajtóban a „technikus pultja” (a falon „társulati tabló”), a miénkben előttünk szűk sávban a „színpad”, az ajtónyílás mögött kvázi „hátsó színpad” a harmadik szobában. (Az ajtófélfában felül ott csavarog a kampó a gyerekhintának.) Előadás végén a félretolt székek között mintegy állófogadás, piknik alapon hozott sütemények, valamint Erika főzte legényfogó leves, amivel engem nemlegény létemre még pluszban is megfogtak. A kijáratnál cilinder, fölötte papír, hogy a kedves vendégek ide tehetik az ajándékukat, a.m. a hozzájárulást a további előadások létrejöttéhez. A pénz mellett kisebb üveg házilekvárt is volt, aki belerakott. Szép és méltó vállalkozás, az este minden résztvevőjére nézve léleképítő program. Ráadásul az előadás sem rossz. A vége kifejezetten megrázott. (De közben is jó volt nézni Nádasy Erika arcának sokféleségét.) Azt juttatta eszembe az Ó, azok a szép napoknak ez az interpretációja, hogy simán el tudom képzelni ilyennek az öregségünket. Én majd folyton beszélek, mondom, ami eszembe jut, kedves férjem pedig kissé hallgatagon újságot olvas. Aztán a végén, amikor már tehetetlenek leszünk, és csak a szemünkkel szeretjük egymást, én elhallgatok, kedves férjem pedig ugyanúgy némán zokog majd, mint Szegvári Menyhért itt. Remélem is, hogy nem fordított szereposztás vár ránk. Rendkívül helytelen, hogy egyesek nem gondozzák az elhunyt hozzátartozójuk sírját. Például Kiss Lőrincné leszármazottai. Hagyták benőni zölddel a sorszéli, támpont jellegű Kiss Lőrincné-sír feliratát, minek következtében én alig találtam oda az anyukám rokonainak …khm… szintén zölddel benőtt sírjához. És ahogy kutakodva gázoltam az avarban a sírok között, nem vettem észre a falevélhegy alatt egy tönkrement, leszerelt pad vas állványát. Úgy rúgtam bele, sípcsonttal, hogy annyira fájt, azt hittem, ott is maradok a temetőben végleg. Vonok magamra egy kis színes avart, aztán kész. Némi időhúzó fetrengés után végül elkúsztam a kocsiig, és távoztam. A jelek szerint kecses mozdulattal rúghattam, mert a vas függőleges volt, nekem viszont egy finoman hajló, 15 centis vérvörös csík ível felfelé a sípcsontomon. Este sem bírtam még lábra állni, így nem jutottam el a Bárkába a Telefondoktor előadására. Pedig szerettem volna megnézni, mert tulajdonképpen el sem tudom képzelni, hogy Göttinger Pál, ez a halk szavú, szolid rendezőfiú egyszemélyben színészkedik a közönség előtt. (Biztos csak azért nem tudom elképzelni, mert sosem láttam még a Firkin együttest, amelyben pedig zenél és énekel.) Na így. Tegnap erőlködés, máma gyengélkedés. Most bevallom: egy ideje már erősen csábít és vonz a naplóírás befejezésének vagy legalábbis hosszabb szüneteltetésének gondolata. Letészni a lantot vágyom. És ha semmi más nem is, de bizonyosfajta – talán vicces és oktalan, de mégis – kötelességérzet szól bennem ez ellen. Amennyiben olykor úgy érzem, hogy minden privátkodásom ellenére is voltaképp színházi tudósító vagyok itt. Hírhozó Andrea sk. Még nem tudni, mi lesz a kebelemben dúló küzdelem eredménye. Tévedésből a Szikszai Rémusz-adás ment le tegnap a rádióban a Bíró Kriszta helyett. A filmes óra melodráma témaköre kapcsán megnéztem a Hét élet című Will Smith-filmet dévédén. Nem rossz, de csak akkor, ha az ember nem ismeri előre a történetet. Mivel én ismertem, így voltaképp annyi érdekes maradt csak benne, az az utólagos gondolat, hogy vajon mit szól(na) ehhez a katolikus egyház. Vajon a film vége után eltemetné-e egy szabályszerű pap a Will Smith holttestét, illetve ami abból megmaradt? (De most már csak az nézze meg a filmet, aki nem tud róla semmit, ennyit se, amennyit most ideírtam.) Mivel sokat javult a lábam, este egy közeli és rövid színházba azért elmentem: a gyergyóiakra megint a Merlinbe. A téboly hétköznapjai, ez volt a címe, Katona Imre munkája. Három fiú, három lány, jelenetecskék, számos szellemes etűd. Kifejezetten frappánsan, jó érzékkel összehozva, például a szövegek és a mozgások-cselekvések izgalmasan ellentmondásos összeillesztésével. Jól éreztem magam nézés közben. Két mozdulatot kiragadok: az egyik lány gyönyörűséges fejtartása keringőzés közben. A másik: amikor székekkel játszottak, eszembe jutott, nemrégiben egy előadásban az egyik szereplő felemelt egy széket az egyik lábánál fogva, pont úgy, ahogy Marco szokta a Pillantás a hídrólban. De persze nem az Örkény Színház Miller-bemutatójára gondolok. Látom lelki szememmel az akciót a színpad jobb oldalán, látom az alakot, aki feltartja a széket, de nem látszik az arca, és így sehogy sem tudok visszaemlékezni, melyik előadásban volt ez. Na tessék, így játsszanak nekem a színházak, összefolyásig… Hálás lennék, ha valaki beküldené a megfejtést. (Nagy Ervin a Woyzeckben. Elnézést. Köszönöm.) Sötét fellegek gyülekeznek fölöttem, közeledik a szorgalmi időszak vége. Va banque szessziának nézek elébe (na tessék, váratlanul előjött a vizsgaidőszak szó oroszul), mivel a felkészülési lehetőségek erősen korlátozottak – mint azt már említettem. Úgyhogy megyek, aztán vagy beszélgetünk a vizsgáztató tanárral, vagy nem. Eszembe jutott, huszonsok évvel ezelőtt az újságíró-iskola újságjában megjelent tőlem ez. Másnap az osztályfőnököm, Erki Edit szorongva megkérdezte, hogy az ő órája vajon nem unalmatlan-haszontalan-e. (Nem tudom egyébként, miért neveztem hősnőmet Dezsőkének. Soha senki nem hívott Dezsőkének. Talán Kosztolányi miatt történt. Lehet, még 24 évesen is úgy gondoltam, hogy engem venne feleségül.) Most másképp kategorizálnám a tantárgyaimat. 10 kurzusra iratkoztam be a félévben. Ezek közül 3 tárgy óráit szerettem, élveztem és szürcsölve szívtam magamba. 2 tárgyat úgy ítélek meg, hogy nem volt haszontalan, nem volt érdektelen, de levizsgázhatatlannak tűnik. 3 további, enyhén humbugoid, erősen szócséplő tárgyat kevéssé találtam szisztematikusnak, de azért akadtak kicsipegetnivaló tudásmorzsák. A fennmaradó 2 tárgy óráinak látogatását értelmetlen időpocsékolásnak tartom. (De azért fegyelmezetten ott vagyok.) Nem tudom… ezek jó arányok? Ez. Bár nem tudtam előre. Mármint hogy írom. Presser Gábor és Parti Nagy Lajos Rutinglitang cédéjét hallgatva az jutott eszembe, hogy Presser (akit imádok) talán Tom Waits (akit szintén) szeretett volna lenni, de hát ilyen körülmények között az újszülöttek nehezen felcserélhetőek. Szerencsére könyv is van a cédéhez, különben valószínűleg egy szót sem értenék a versekből. (Parti Nagy olvasni való – ezt gondolom most is, meg színházban is gyakran.) Megnéztem Woody Allen új filmjét, az Éjfélkor Párizsban címűt. Az ember bármikor kellemesen végig tud ülni egy Woody Allent, ám nekem speciel az előző néhány filmje jobban tetszett. Nem voltak ennyire kiszámíthatóak, mint ez. (Akkor még tudtak kitalálhatatlan történeteket kitalálni, csak az biztos sokkal nehezebb, mint kitalálható történeteket kitalálni. Lehet, hogy ez kicsit zavaros, de talán kitalálható.) Az ellen nincs kifogásom, hogy Párizst mutogatják – sőt hálásan fogadom –, de hát ennek a munkának minden elemén meglátszik, a forgatókönyvtől a színészválasztáson át az alakításokig, hogy itt egy elég közhelyes párizsi felvételekből összeállított turisztikai filmbe nyomtak irdatlan mennyiségű didaxist. Múltkor a kulturális menedzsment órán Prezentáció NVV-módszerrel (a.m. Ne vetíts vázlatot!) címmel szinte hasznavehetetlen előadást tartott egy ember, úgyhogy ez idő alatt olvastam a padban, Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzát. És pont odáig jutottam, hogy pesti gimnazistaként Vörösmarty nem mindig figyelt oda az órákon. 1817-es Sok vész riaszt című versét például a Szűcs nevű tanár előadása alatt írta a tanteremben. Sok vész riaszt, de olyan azért nem, hogy én is nekiálljak verset írni. Ez még nem a redőny a naplóra, mindössze nem jutottam hozzá, hogy írjak. Most is csak így futólag, József Attila-szobor- és színházlátogatás között. Nem is fogok bele semmibe, a tegnapelőtti meg a tegnapi színházakhoz majd holnap fűzök megjegyzéseket. Annyit csupán, hogy amikor ma mentem apukámhoz víkendezni, eszembe jutott a Frédike, hogy voltaképp referenciát nyújtott mindennemű kutyatársa vonatkozásában. Régen én meg sem láttam a kutyákat. Bizonyára akkor is haladtak el mellettem az utcán kutyák, de rájuk sem néztem. Most pedig, ha észreveszek a járdán egy futrinka vizslát, kicsit lefékezem a kocsit, hogy vethessek rá egy hosszabb pillantást. Egyébként a József Attila-szobor szépen körbe lett kerítve-kötözve piros-fehér-zöld szalaggal, óvó-védő jelleggel. Nyilván csöppet sem hatékony védelem, de épp az a megható benne. Szerdán az Equus bemutatója a Tháliában. Nem vett le a lábamról, mint az ebből kiderül. Csütörtökön este az Asbóth utcában jártam a Honvéd Együttes előadásán. Ahogy nézem, a Honvéd Együttes mostanra erre az öt főre szűkült, aki ezt Az arab éjszakát játssza. (Minden összepasszol. A színházaknak nem lesz pénzük alkotókra és új produkciókra. A nézők után már a kritikusoknak sem lesz pénzük színházjegyre. /A hírek szerint januártól törvény szabja meg, hogy nincs többé tiszteletjegy, sőt félárnál olcsóbb szakmai jegy sem./ A színházi orgánumok, amelyek eddig sem fizettek rendesen, állami támogatás híján tönkre mennek. A színikritikus mint olyan megszűnik, a szóösszetétel szemantikai változáson megy át, talán éppúgy fagylaltfajta lesz belőle, mint a háborúból. A Magyar Teátrum nevű prapírújság – amely természetesen megmarad, egyedüliként a szakterületen – prófétikusan előre látta ezt, és időben felkészült: ott eleve a színházak alkotóművészei írnak pozitív bírálatot a produkcióikról.) Visszatérve: bár Schimmelpfennig nem nagyon vonz, de Az arab éjszakát megszerettette velem az Örkény Színház. Korrekt, szép előadás ez is, Zakariás Zalán rendezésében. Látszik, hogy komolyan, ihletetten dolgoztak együtt. Fazakas Júlia, M. Simon Andrea, Domokos László, Bocskor Salló Lóránt, Győry András Botond. (Neveknek is tud erdélyi levegője lenni.) Tulajdonképpen a házmestert játszó Bocskor Salló Lóránt volt a legfigyelemreméltóbb, amennyiben a legszélsőségesebb. Tőle lehetett hallani a legfantasztikusabban előadott mondatokat, hol jó, hol rossz értelemben véve. A tegnapi napot már holnapra hagyom. Tehát a péntek. Anger Zsolt érkezett a rádióműsorba. Mint általában, volt egy raklap kérdésem – hát még ha igazán jókat szoknék kérdezni! –, de közben rájöttem, avval járunk a legjobban, ha csöndben maradok és hagyom őt hangosan gondolkodni. Remélem, elég hamar jöttem rá erre. Délután rövid látogatás a József Attila-szobornál. Úgy 150-200 ember vette körül a szobrot, a színpadot, a sátornál lehetett jelentkezni fellépésre, civilek, művészek vegyesen szerepeltek. (Volt nálam kötet, latolgattam, hogy ha nagy a pangás… de szerencsére nem fajult idáig a helyzet.) Gyabronka Józsefet, Takács Katit, Ráday Mihályt és két alig szeppent privátot hallottam, aztán szaladtam tovább. Este a Szabadesés a Bárkán, kortárs ír darab (rendezte: Göttinger Pál), Kálid Artúr főszereplésével. Semmilyen vonatkozásban nem cuppantam rá. Talán azért is nem, mert voltaképp kerülöm a halál gondolatát. Nem félek tőle – evvel szemben a tartós fájdalomtól, attól igen –, inkább hogy el sem tudom képzelni. Magát a meghalást, azt persze igen, nagyon is, de a halál utánt, a nemlétet, a nemlétemet, azt nem. Hogy nélkülem semmi nem lesz, a világ sem, nekem. Hát ebből nem kérnék. Kedves férjem emlegeti néha a Katona Haldoklik a király-előadását (rendezte: Ascher Tamás), hogy ő ott, akkor… Állt Sinkó László valami falnál, és neki akkor jutott először eszébe igazán, hogy meg fog halni egyszer. Mármint nem Sinkó László, hanem ő. (Az ember a jóság és a szeretet nevében ne engedje beleszólni a halált a gondolataiba – írta Thomas Mann.) Mai: A haldokló Kosztolányi írja Füst Milánnak, „szeptemberi áhítata” idején: A szépség sokszor majdnem elviselhetetlen. Néztem ám szombaton a Duna tévén a régi kaposvári Öngyilkos-előadást (rendezte: Ascher Tamás). Az ablakra nem jól emlékeztem, viszont a Molnár Piroska rózsaszín melltartójára igen. Hiányzott az anyukám a tévé elöl. Biztosan nézte volna velem. Tegnap a Gyógyír északi szélre a Belvárosi Színházban. (Göttinger-napok.) Sokáig nagyon kellemes darabnak látszott, aztán hangilag és mailileg durván, felháborítóan beavatkozott Hegedűs D. Géza mint férj, és átment a dolog melodrámába. Mindazonáltal fölöttébb ügyes darab. Jóllehet az, hogy két ember folyton a neten lóg, ab ovo nem tűnik különösebben színpadravalónak. Egy elektronikuslevél-regényről van szó. (Liaison dangereuse. Nem a Choderlos de Laclos-féle többesszámú eset.) A műből megállapítható, hogy a szerző, Daniel Glattauer minden kétséget kizáróan látott már nőt közelről. Nagyon helyesek a színészek! Fullajtár Andrea ragyogó: csupa bájos, nőies viharzás, könny és mosoly, és Őze Áron is igen impozáns alakítást nyújt. Kicsit meg is lepődtem, mert őt évek óta nem láttam színpadon. Láthatólag előbbre tart a színészete és a személyisége ereje, mint ahogy én itthon látatlanban kiszámoltam volna matematikai úton. Mai: Gondolkodjatok és tűrjetek; alkossatok magatoknak belsőtökben egy világot, ha ki nem elégít a külső – mondja Káinnak Lucifer, Byron Káin-drámájában. Amikor tegnap a Kolibri Színház Háry János-előadásának elején képeket kezdtek vetíteni Kodály Zoltánról, akkor sajnos az jutott eszembe, hogy volt egy bizonyos özvegy Gruberné. Először Bartók nyakába szerette volna varrni magát, ám vele nem boldogult, mert Bartók nem volt annyira mulya, de végül a magánál 19 évvel fiatalabb Kodállyal sikerült elvetetnie magát a Grubernénak. (Szegedy-Maszák tanár úr szíves közlése.) Ami az előadást, Novák János rendezését illeti, a közönség meglehetősen élvezte, talán csak én találtam kissé soknak és ettől helyenként nehézkesnek a fogásokat: vetítést, bábozást, élő bábszínészt, élő operaénekest, nézők bevonását. Bár a szövegből húztak persze, így is kissé elhúzódott az első rész, és amikor a szünetben a gyerekek beálltak egy hosszú sorba, hogy felvásárolják és kiegyék a büfét, akkor megértettem, nem fog beférni az előadás a két egyetemi órám közé, ahová illeszteni igyekeztem, így kénytelen voltam távozni. Csak tíz előadást játszanak egyébként a produkcióból, mert özvegy Kodály Zoltánné, aki a teljes szöveg elhangzásához kívánt ragaszkodni, csak ennyire adott engedélyt. (Novák János szíves közlése.) Természetesen nem Grubernéről van szó, hiszen miután az asszony 95 éves korában meghalt, Kodály a következő évben elvette feleségül Péczely Saroltát, aki akkor 19 éves volt. (A Kodály-módszer híve vagyok – mondta Verebes István, amikor utoljára megnősült.) A Kolibri produkciója Grubernéval jobban járt volna. Vett már a családunk színházi széket, és az igazán jó befektetésnek bizonyult, mert sokat nőtt az értéke. A Madách Kamarában vásároltuk, most viszont az Örkény Színházban van. Ezúttal a Radnóti Színházban válunk zsöllye-résztulajdonossá. Lényegében anyukám emlékszék lesz ez, a bal 7. sor 1. Azt hittem, nagyobb nyomást kell majd gyakorolnom apukámra az akció érdekében – mert anyagilag persze ő finanszírozza –, de egyetlen gyengéd, ölelésszerű nyomás elég volt hozzá. Félek magától. Nagyon hideg, és rossz a kisugárzása – mondta nekem tegnap reggel az ismeretlen újbudai zöldséges, amikor apukámnak szőlőt vettem. Erre elég csúnyán néztem rá, mert szerintem a zöldséges munkaköri leírásában nincsen benne az auravizsgálat. De lehet, hogy belém dumálta a rossz kisugárzást, mert később elromlott alattam a 47-es villamos, leszállíttatták velem együtt az összes többi utast is, és a Jégbüfé gofrisütője is akkor mondta fel a szolgálatot, amikor én kifizettem egy csokisat. Este pedig előttem fagyott le a pénztárgép a boltban. Átmentem a másik sorba, ahol aztán a gép nem tudta értelmezni a zacskó naspolyámat. (Évek óta nem is láttam naspolyát. Szeretem a naspolyát.) Sajnos a naspolyát nem veszi be, azt hagyja itt – kérte a pénztárosnő. Nem!! – sikoltottam. Hogy egy ilyen rémes nap végén még naspolya se legyen?! Végül levajaztuk a naspolyát pénztárgépen kívül, és hazajött velem. Színházba nem mentem, így előadás nem maradt el. Az van, hogy már meg vizsgára jelentkezés zajlik. Érnek csalódások. Például úgy képzeltem, hogy a holokauszt-szeminárium abszolválásához elég lesz ott ülni, olykor okosan hozzászólni, máskor még sokkal okosabban csöndben maradni. Véleményt nyilvánítani a kötelező olvasmányként feladott Marton László-regényről és a Dohány utcai zsinagóga kitárgyalt kertjéről. De kiderült, hogy 8-10 ezer karakteres dolgozatot is kell írni decemberre, valami témánkba vágó tárgyról. Ez olyan nagyon nem hiányzik most a programomból, de ha így, hát így. Akkor kapóra veszem A mi osztályunkat, és arról fogok értekezni. Többé-kevésbé György Péter-i vonatkozásban; Apám helyett, vagyis nem annyira a György Péter apja, mint inkább az enyém helyett. Határidősorrendben: 1. Tudományos és kulturális menedzsment tárgyból prezentáció és tanulmány Fiatalok médiafogyasztási szokásai tárgyban. Most írom a következtetések fejezetet, a magam inkább olvas-, mint tudományos stíljében. Mindenekelőtt arra következtetek, hogy a teammunka egyáltalán nem ideális. Öten vagyunk társszerzők, három lány semmit tesz, de meg sem szólal a körmailekben. Egy lány dolgozik meg én, és mi ketten szinte semmiben nem értünk egyet. 2. Szerdán előadást tartok a filmes órán a kalandfilm műfajáról. Három filmrészlet köré prezentálok: a Királylány a feleségemből egy vívásos-szerelmes (még nem választottam ki, lehetőleg premier plan Gérard Philipe), a Cartouche-ból Vénusz temetése és A vasálarcos drámai végkifejlete. 3. A mi osztályunk dolgozat a holokausztra. A napló pillanatnyilag lecsúszott a dobogóról, majd utólag Olympos High School és Gondnokság 2. rész. Megjegyzem, a Szabó Ervin könyvtár központi fiókja olyan, mint egy pályaudvar. Tömeg, zsivaj, pénztár, automata könyvvisszaadó és kikölcsönző, bár nekem persze sikerült itt is olyan naspolyát kiválasztanom, amit nem bírt leolvasni a gép. Nem egy eredeti tőkefelhalmozás ez, hogy csak nézem sorban a színházi előadásokat, azután íratlanok maradnak, de csapkodnak a fejem fölött a hullámok. Vizsgarendezésemen túl vagyok; beosztóan feliratkoztam különböző vizsganapokra. Az Olympos High Schoolról mindenképpen. Vannak olyan vélekedések, miszerint előre lehet tudni, melyik kritikus mit fog írni egy-egy bemutatóról. Nem osztom ezt a véleményt, de speciel ennek az előadásnak az esetében talán tényleg lehet tudni, hogy mit fogok írni itt. Érzékeltem és elégedetten nyugtáztam, hogy ez a főiskolás produkció – negyedéves bábosztály, Tengely Gábor rendezésében – jóféle: lendületes, fiatalos, szellemes, kreatív, játékos, és végtelen természetességgel dolgozik a kvázibábokkal. (A báb én vagyok – mondhatta volna Flaubert, ha Meczner-Csizi-osztályba járt volna véletlenül.) Épp csak nem nekem való. Mivel a görög istenképző iskola keretében Odüsszeusz kalandjait rekonstruálják a növendékek, adekvát forma, hogy a játék és a közönség vándorol jelenetről jelenetre az Ódry Színpad épületében. Az én nézői alkatommal nem adekvát. Mert én negyedóra után feladom, hogy minden váltásnál erőfeszítéseket tegyek valami normális nézői pozícióért. Még csak nem is a korom miatt. Ab ovo hiányzik belőlem a küzdőszellem. Elég távoli az analógia, de az a típus vagyok, aki soha nem jutna el Auschwitzba, mert egy fél nap a marhavagonban elég lenne ahhoz, hogy sértődötten, elkedvetlenedve és megbetegedve félrevonuljak meghalni. (Már elfelejtettem, melyik görög istennő volt az egyik csoportvezetőnk, de azt a vörös lányt* tulajdonképpen megvettem.) Ami a Gondnokság 2. részét illeti, megérett a helyzet előfizetni rá az illetékes tévécsatornán vagy Sufni-bérletet vásárolni vagy ilyesmi. Beszámolóra előjegyezve a Hoppart-Nézőművészeti-Orlai-Trafó Ahogy tetszikje (Juci én vagyok – éreztem olykor, Szabó Márta szívszorító Juci-alakítása láttán) és a K. V. Társulat Gardéniája. * Andrusko Marcella Szégyellem, de van ilyen mostanában. Hogy szeretnék színházban megnézni valamit, és amikor kiderül, mennyit kell fizetni a jegyért, akkor elnézést kérek, storno, mert annyit nem engedhetek meg magamnak. És ezt nem azért mondom, hogy azt mondják rá: akkor megoldjuk olcsóbban, mivel szeretnénk, ha megnéznéd. (Volt ilyen mostanában.) Hanem mert tényleg nem futja rá. Tegnap a Merlinben 1500 forintot kértek, és nem volt annyi a pénztárcámban. Úgyhogy már fordultam is vissza, hazamenni. Ám aztán talált megoldást a pénztáros hölgy. (Hogy januártól mi lesz, az x.) Mindenesetre sajnáltam volna, ha nem látom ezt a Valika világát. Kiss Márton-féle színház, e nemben egyre jobb. A korábbi produkcióit is bírtam, amik mozaikosak és széttartóak voltak. Ez összetartó. Pontosabban nagyon átgondoltan töredékes. Talányos és találékony, lágy is, kegyetlen is, és az egészet eluralja egyfajta száraz, pikírt humor. (Az első jelenet akár beillene Pintér Bélába is.) A főhősnőt, az 56 éves gyerekgyilkos lambadapedagógust Bakos Éva játssza szépen. Jó a két fiatal is, Guary Szandra és Kroó Balázs, akik Valika gyerekeit, férjét, tanítványait, boszorkánykollegáit, angyalokat és mindenki mást adnak. Pazar kis előadásnak találtam. Ja, különben a halálról szól. Ami az Ahogy tetsziket illeti, Koltai M. Gábor rendezése valamelyest a korábbi temesvári munkáján alapul, bár a mai Pestre költözött a Trafóban, szenvelgő, köldöknéző fiatal értelmiségiek színpadi társaságába. Volt egy-két jó színházi pillanat, és olyan színészek, akiket különösen szeretek nézni. Meg a zene is nagyon tud valamit – gondoltam, amikor Kiss Diána Magdolna énekelt a heverőn állva. A Gardénia pedig egy nem érdektelen kortárs lengyel színdarab Pelsőczy Réka rendezésében. Formás, pedánsul bohém, az eleganciát nem nélkülöző produkció Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsa, Bartsch Kata és Spiegl Anna előadásában, az impozánsan bizarr, azonosítatlan zongorista közreműködésével. Alig aludtam az éjjel. Most már szinte mindent tudok arról, hogy mit történt Jedwabnéban 1941. július 10-én. Akartam már rég korrigálni, hogy az első filmóra után elégedetlenül nyilatkoztam a tanárról. Mondta aztán Urbán Balázs kolléga, aki járt a bölcsészkarra – szinte minden kollégám járt persze –, hogy miután hozzászokom a stílusához, jó lesz. És tényleg. Mai: Dologtalan olvasó! – evvel a megszólítással kezdi Cervantes a Don Quijotét. Alighanem azért, hogy engem bosszantson. Mivel van itt ez a napló, ki tudtuk keresni, hogy hat éve, 2005 decemberében láttuk legutóbb A padlást, a produkcióval egyidős Annamari és én. Csak akkor még Kaszás Attilával lehetett egyeztetni előtte a szereposztásról (ha hiába is). Akárhogy is, itt volt az ideje tehát. (És ha itt az idő, akkor minden sokkal könnyebb.) Amikor elkezdődött az előadás, mármint ment egy ideje a zene, Annamari kis híján belépett, hogy „Itt vagyo-ok!” Ugyanis nekünk egy olyan Padlás-kazettánk volt, amelynek az egyik oldala a vígszínházi előadás dalai, a másik oldal pedig afféle karaoke-változat, csak a zene. És amikor az autóban utazva ezt hallgattuk a gyerekekkel, akkor eleinte sosem tudtuk, melyik oldal megy éppen, amiért is mindig idő előtt beléptünk az „Itt vagyo-ok!-kal. Nem mondom, hogy forró hangulatú volt az este, de azért szépen, tisztességesen dolgoztak a színészek, vitték a darabot. A Rádióst játszó Szőcs Arturt ugyan láthatólag nem nagyon kötötte le az előadás, ő gyakran mustrálta a nézőteret. Amúgy az énekhangja megvan a szerephez, csak kissé merevnek, feszültnek, beszorultnak mutatkozott és hallatszott néha. Mészáros Máté helyes Barrabás. (Ez volt az a történelmi pillanat, amikor gyengéden szerettem Hegedűs D. Gézát: Barrabást játsztában.) Telekes Péter éneklése nem kifejezetten erőteljes, de Herceg-figurája bájos. Juhász István kétségkívül autentikus Meglökő, és akkor ott vannak még a legrégebbiek: Vallai Péter (akinek máig füstöl a kalapja), Igó Éva (aki Mamókaként beidéz egy Tábori Nórá-s legyintést) és Pápai Erika, aki még mindig Kölyökként annyira megható, hogy kitörő vágyam lett rádióműsorba hívni. Tulajdonképpen hátborzongató, hogy milyen kísértetjárta előadás lett ez. Élő és halott szellemek tömege a színen. Van az a kettős (hármas): Rádi, a Révész és a tükör, az Örökre szépek 2. Az alatt a sötétben kicsit megsirattam Kaszás Attilát. Ilyen nap nincs is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
