Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2011. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. csütörtök

Fullajtár Andrea a másik emberem a Revizor-sorozatban, tegnap mentem hozzá interjúért a Katonába. Hogy jó alany, azt tudom még a Médeia idejéből, akkor dolgoztunk. Azt sajnos nem állíthatom, hogy most egy igazi beszélgetésben vettem részt – fáradt voltam, leeresztett –, de legalábbis kikérdeztem kicsit és készségesen válaszolt. Jól beszél és jókat mond, úgyhogy evvel az anyaggal sem lesz gond.

Olvasói reakció miatt elmesélem: tavaly fordult elő először, hogy egy fiatal lány átadta nekem a helyét a villamoson. Ez mélyen megrendített. Rövid gondolkodás után azt válaszoltam, köszönöm, nem, majd tíz év múlva. Viszont olyan is volt nemrég, hogy egy hatvanas, smukkos-sminkes nő megállt az ülésem mellett és fixírozott, sőt meg is jegyezte, hogy igazán átadhatnám a helyemet. Mire mondtam, hogy nem pontosan értem, mit akar tőlem. Ő egy fiatalos festett vörös, én meg egy ősz öregasszony vagyok.

Szóval sok minden relatív.

vissza a lap tetejére

2. péntek

Örömmel tudatom, hogy Nagypál Gábor a zsámbéki Caligula helytartója-előadás Petroniusának megformálásával elnyerte az Ananász-díjat. (Megjegyzem, régebben drágább volt ugyan az ananász, de nagyobb és szebb is. Most hosszú kutatómunkát követel egy igényesebb darab fellelése, és díszítés nélkül meg sem áll a lábán a díj. )

Ma beiratkoztam az iskolába. Azt írták levélben, hogy ez egy bonyolult, több órát igénybe vevő aktus, úgyhogy izgultam, miként tudom abszolválni. Reméltem, lehet majd lesni a padszomszédról, és lehetett. Amikor letettek elénk egy pucukát, hálásan elmosolyodtam. Azt hittem, hogy ilyen átfestő kis izé, amivel az ember lekeni fehérrel, amit elrontott. De nem. Ragasztó volt, beragasztandó a fényképet az indexbe. Kénytelen voltam az előadó hölgynek egy-két keresztkérdést feltenni – mivel az én koordinátáim nehezen illeszthetőek a rendszerbe –, de azt hiszem, végül is sikerült szabályosan beiratkoznom, és nem fognak átirányítani kisegítő iskolába.

vissza a lap tetejére

3. szombat

Harminchárom éve ismerkedtünk meg. Harmincegy évvel ezelőtt szerettünk egymásba. Harminc éve váltunk el. Huszonhárom évvel ezelőtt találkoztunk újra. Huszonhárom éve nem váltunk el. Azóta nem fogytunk ki a szóból. Ma húsz éve lettünk férj és feleség. Remélem, ez már így lesz, míg világ a világ. 

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

Kedves férjem kapott ajándékba – anyagi kategória: családi összefogás – éves bérletet egy közeli konditerembe vagyis klubba, így mostantól együltő helyében biciklizhet a Dunára nézve.

Adós vagyok még a péntekkel, amikor is Epres Attila volt az Ahol hely van vendége. Az úgy volt, hogy néha felteszem itthon a fél-költői kérdést: Kit hívjak a rádióműsoromba? És akkor Máté – aki színházba nemigen jár, viszont filmeket néz napszámban, teljes szinkron adatbázis van a fejében, és egy elhaló köhintésről is megmondja, ki a magyarhangja – elkezdi sorolni a szinkronfavoritjait. Azt mondja: X. Én legyintek: ááá, az nem színész. Mondja: Y. Mondom: ááá, az sem. Mondja: Epres Attila. Mondom: na ő színész!

Ó, nagyon jó volt az Eper! (Én még mindig nem vagyok jó, majd szólok, ha igen.) Gondoltam utána, hogy vele is gyakrabban kellene beszélgetnem ennél a 10-12 évenkéntinél. (Mint megtudtam tőle a műsorban, élete első interjút én csináltam vele.)

Tegnap Örkény-kert, délelőtt sajtótájékoztató, kiállítás-megnyitó és Hofi Géza gyermeki lábnyomának elhelyezése a színház előcsarnokában. Kint, az épület bejárata fölötti erkélyen ott sorakoznak a társulat tagjainak papírfigurái. Megláttam köztük könyökölni Vajda Milánét, amiből nyomban arra következtettem, hogy leszerződtette őt Mácsai Pál, és ennek igen megörültem. Délután ugyanitt műsor – van abban valami kedves, hogy még a gazdasági igazgató is Cseh Tamást gitározik a színpadon –, irodalmi összeállítás, gyermekvidámítók, minicirkuszsátor, Hanem-koncert (de ki gondolta volna, hogy Rick Zsófi kollegina énekszámban majdhogynem egy Karády Katalin?!), sok ember, jó hangulat.

Még annyit, Mácsai Pál korrekten tájékoztatott a rádióban: kislánya kacér. Vállról indítható mosollyal kikezdett a kedves férjemmel.  

vissza a lap tetejére

5. hétfő

Kulka-interjú. (Nem szoktam írott anyagban tegeződni, úgyhogy ezt is megpróbáltam átfordítani magázódósba, de nem sikerült.  Hülye mondatok lettek benne tőle.)

Egyetemi tanulmányaimnak e pillanatában némiképp értetlen és kissé csalódott vagyok. Úgy képzeltem ugyanis, lesz szabad választásom abban, hogy e széles tárgykörű szakon mit tanuljak, mi érdekel. A mintatanterv azonban 13 kötelező tantárgyat jelöl ki nekem első féléves abszolválásra. Az több mint sok. Még szerencse (?), hogy négyet közülük egyáltalán nem látok a meghirdetett, felvehető kurzusok között. Némelyek pedig időben egybeesnek. Úgyhogy nehezen tudtam összehozni valami kezdetleges órarendet magamnak. Ráadásul fogalmam sincs, hogy ezt majd érvényesíthetem-e, mert a rangsorolásos kurzusfelvétel csak most kezdődött – ezt a dolgot nem is igen tudom értelmezni: múlt nélküli elsősöket milyen alapon rangsorolnak? aligha születési idő szerint –, és a versenyjelentkezéses kurzusfelvétel is előttünk áll még. (Amitől végképp hüledezem.) Szóval attól tartok, hogy egy ahogy esik, úgy puffan szemeszterben lesz részem, amelyből egyébként a péntekeket en bloc kihagyom, nemcsak a rádió miatt, hanem mert a szüleimmel lévő kedves rokon péntek délelőtt szokott hazautazni hétvégére.

Nem említettem még, hogy testnevelésileg is reaktiválni tervezem magamat. Áttekintettem az egyetemi sportkörök kínálatát. Mivel öregfiúk/lányok egyesület nincs, úgy döntöttem, nem fogok magammal sújtani egyetlen csapatot sem, hanem valami egyéni után nézek. A falmászást választottam. Véleményem szerint egy színikritikusnak direkt előnyös, ha tud szakszerűen falra mászni.  

vissza a lap tetejére

6. kedd

Van olyan, hogy nincs kedvem naplót írni.

Kényszeresen mégis jegyzetelek kicsit.

Vekerdy Tamás: Ó, azok a hatvanas évek novelláskötet. Szépirodalomnak gyengének találtam.

Egy tévéműsor Csákányi Eszterről, Csákányi Eszterrel. Részlet a kaposvári Liliomból. (Minthogy az előttemi időkből való előadás, élőben nem láttam.) Pogány Julika és Csákányi Marika a padon. Olyanok, de olyanok… Ölbe kelleni venni őket.

Kárpáti Péter Nick Cartere a Fogasház nevű kibelezett gangos bérházban. (Ilyenben nőttem fel. Jópofán néznek ki ezek a lepusztult épületek így szórakozóhelyesítve.) Szobaszínház. Tegnap este effektív szaunaszínház. Három szeretem-színész: Láng Annamária, Bánki Gergő, Kovács Krisztián. Őket nézni mentem. Láttam őket. Ennyi, semmivel sem több. 

vissza a lap tetejére

7. szerda

Tegnap hoppon maradtam a Károlyi-kertnél. Régen, amikor a Múzeum körúton laktam, még volt ott több működő átjáróház, keresztbeudvar a kiskörút felé. Most meg mindenhol bezárt, felcsöngetős kapukat találtam. Nyilván jó okuk van rá a lakóknak, megértem, de mégiscsak kár, hogy becsukódik a belváros.

Tájékoztató napra mentem az egyetemre, és ennek kapcsán jól ki is találtam, mit értenék én verseny-kurzusfelvételen. Hogy a tájékoztató napon jelenjen meg minden oktató, és beszéljen tíz percet a tárgyáról. És akkor én a látottak-hallottak alapján eldöntöm, milyen kurzusokat veszek fel. Na hát szó sincs ilyesmiről. Kurzusleírásokat egyetlen mondatnyit sem találtam a neten, úgyhogy zsákbamacska szakos hallgató leszek. Kreditért kaparászva felvettem például egy Bevezetés a nemek tudományába című kurzust. Sejtelmem sincs, mit takarhat, de remélem, nemcsak nemek lesznek benne, hanem igenek is.

A tájékoztatón azt is megtudtam, hogy a diákigazolvány október végére várható. (Ezt is ki érti? Hiszen még júliusban befizettük rá a csekket.) Bementem hát a Quaestura Irodába ideiglenes diákigazolványt igényelni. (Égek a vágytól ugyanis, hogy diákbérlettel túráztassam a BKV-ellenőröket.) És ott az irodában olyan fantasztikusan segítőkész és operatív munkaerőlányokat találtam, hogy jövő hétre meg is lesz az állandó diákigazolványom. Ez az egyetemistaság mégis jól kezdődik – reszkíroztam meg a kijelentést.

(Kockás füzetem iskolanapló fejezete következik, úgy látom.)

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

Megírtam ám hétvégén a Fullajtár-cikket, aztán elolvasván szomorúan megállapítottam, hogy ez nem lett olyan jó, mint a Kulkáé. És nem rajta múlt, hanem az én indiszpozíciómon. Úgyhogy kértem tőle egy póttalálkozót tegnap estére, és most egy fokkal elégedettebb vagyok az interjúeredménnyel.

Holnap pedig Kézdy György lesz a vendégem a rádióban, aki exkluzív alany számomra, amennyiben kifejezetten szeret engem. Evvel, ha egészen egyedül nincs is a színházi szakmában, de nem hinném, hogy nagyon sokan tolonganának körülötte hasonlók.

Mai:

VÉGÜL: AKÁRMIBE FOGSZ, LEGYEN EGYSZERÜ, VÁLJON EGÉSSZÉ.

Horatius: Ars poetica (Bede Anna fordítása)

vissza a lap tetejére

9. péntek

Nyílt nap alkalmából ellátogattam a budai mászókába. Nagy, díszletszerű szoba, kék falak, színes bütykök. Arra nem számítottam, hogy a falak nem is függőlegesek, hanem dőlnek felém. Törések, lépcsők is vannak bennük, de azok is mind felém tartanak. (Megvan ennek a logikája, azért ilyenek a falak, hogy aki leesik, ne verje be magát sehová, és ne szántsanak végig hulló testén a bütykök, mire földet ér, vagyis a laticelen landol.) Egy félórán át csak ültem a földön és nézelődtem. Közben mondogattam magamnak: Marad! Marad! Aztán egy fiatalember összefoglalta az alapokat, ami nélkül ne menjen az ember a falnak. Majd nekiláttam. Javasolták, hogy a kezdők oldalazva másszanak, de engem a magasság jobban motivált. Úgyhogy egy jól kiszemelt falon egyszer sikerült egészen a plafonig felmásznom. Amikor egy óra múltán elhagytam a helyiséget, úgy tűnt, hogy a két alkaromat elvesztettem, leszakadt és ott maradt, ezért kénytelen leszek lábbal vezetni az autót, jóllehet a lábaimmal is hadilábon álltam. De a hiányérzetnek némiképp ellentmondott, hogy az ujjaimat nagyon is éreztem, mert még órákkal később is reszkettek.

Mindazonáltal egyértelmű volt, hogy tetszik ez a dolog, és jó lesz nekem itt. Úgyhogy ELTE-kedvezménnyel beiratkoztam az anyagilag barátságosabb, heti egy alkalmas őszi edzésfélévre.

(Azóta már tudom, hogy ez a boulder. Biztosítás nélküli nehézségi mászás alacsonyabb magasságon. Na majd legközelebb megmérem, mekkora az alacsonyság.)

vissza a lap tetejére

10. szombat

Már vagy tíz perce felvételben kellett volna lennünk, amikor Kézdy György telefonált, hogy el van tévedve, fogalma sincs, merre jár az autójával, sehol egy utcanévtábla. Szitkozódott és kétségbeesett hangokat hallatott, én meg kifejezetten aggódtam érte. (Mármint nem úgy, hogy elveszett, hanem hogy ennyire felzaklatta.) Amikor megérkezett, már tudtam, hogy a szokásosnál több zene és kevesebb perc beszélgetés lesz a műsorban, mert a hangtechnikus beosztása szigorú, neki időben tovább kell állnia az élő adásba. Ott volt előttem a papírlapom a négy blokknyi kérdéssel, ezt nagyjából el is dobhatom – gondoltam. És meglepő módon úgy történt, azt hiszem, hogy ez jót tett a beszélgetésnek. Oldottabb, szabálytalanabb volt, mint máskor. Egyrészt mert amilyen dúltan ült be, szerettem volna, ha felenged. Másrészt úgysem mehettem végig minden témán, amit elterveztem, hát szabadabban hagytam folyni a diskurzust és legfeljebb, ha egyszer vágtam a szavába. Alighanem először voltam nagyvonalú, elnéző a szándékaimmal szemben. És például amikor az utolsó tíz percben ketten összeszedtük két Vasas-focicsapat összeállítását, akkor azt is elfogadtam, hogy innen már nem fogunk színházi témára visszatérni.  Majd ha meghallgatom a felvételt, akkor cáfolom vagy megerősítem, de most úgy érzem, hogy ez az adás végül is jól sikerült.

Mai:

Készültemben egy 1991-es Kézdy-interjúban olvastam ezt (talán Bóta kolléga készítette), ahogy visszaemlékezik a hatvanas évekbeli debreceni színész-korszakára:

SZÖRNYŰNEK ÉREZTEM, ELBORZADTAM ATTÓL, HOGY EGY OLYAN VÁROSBA KERÜLTEM, AHOL A SZÍNHÁZ ELŐTT DISZNÓKAT VONSZOLNAK ÁT AZ ÚTTESTEN.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

Amikor anyukám megismer és rám mosolyog, az sikerélmény. Plusz a szeptemberi napsütés, amit úgy tudok élvezni, mint az öregemberek.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

vissza a lap tetejére

13. kedd

Első nap az iskolában. Szemérmetlenül visszaéltem avval, hogy nem feltétlenül látszik rajtam a diák mivolt: lifttel közlekedtem a negyedik emeletre. (Ki van írva, hogy diákok a liftet csak dékáni engedéllyel használhatják.) Az első előadást a Magyar Rádió adáslebonyolító igazgatója tartotta a Tudományos és kulturális menedzsment című tárgy keretében. A projektről mint olyanról beszélt hosszan. Az óra elején a tanügyi illetékes felhívta a figyelmünket arra, hogy tavaly többen befürödtek, mert az első félévben nem vettek fel olyan tárgyakat, amiket kellett volna. És hogy mind feliratkoztunk-e a szükséges és elkerülhetetlen kurzusokra? Hát honnan tudjam – gondoltam kissé ijedten, mert én ugye elég intuitíve vettem fel kurzusokat. Ezért aztán az előadás után a frissen támadt aggodalmammal bementem az illetékes hölgyhöz, majd negyedóra múltán avval jöttem ki, hogy felkért vendégelőadást tartani a szerkesztési ismeretek kurzus résztvevőinek a következő félévben. (Azt persze elfelejtettem megkérdezni, hogy fizetnek-e érte. Vagy legalább adnak egy ötöskét, vagy hogy?!)

Részt vettem továbbá a Bevezetés a nemek tudományába kurzus első óráján, ahol nem lettem sokkal okosabb a tekintetben, hogy ez a diszciplína micsoda. Annyit megértettem, hogy gender-elmélet, feminizmus – és ez nem különösebben vonzó számomra. A Narratíva és metafora előadását elég érdekesnek találtam, bár sajnálatosan sokszor emlegetett a tanár olyan neveket (nyelvfilozófusokét), akikről még soha nem hallottam.

Stiláris meglepetésként ér, hogy bölcsész tanár az előadásában a „kurvára” határozót, a „le se szarjuk” állítmányt és a „megdugja” igét használja. (Utóbbit Kosztolányi Dezsőről szólva). Hát hogy vigyem így el a kiskorú Brumi medvét magammal az iskolába?!

De nem, nem fogok ilyeneket írni, elhatároztam, hogy diák leszek, nem kritikus.

vissza a lap tetejére

14. szerda

Reggel a kari nagyelőadó folyosóján a padon kipakolva egy hajléktalan falatozott. Ó, ha lett volna ott egy újságíró, az biztosan szóba elegyedett volna vele…

A Nyelvészeti pragmatikát egy nagyon helyes ember adja elő, csak kicsit magának való, így hamar elvesztettem a fonalat. Túl sokat hivatkoznak itt általam nem ismert emberekre, könyvekre és elméletekre. Gondjaim lesznek a nyelvtudományi tárgyakkal, úgy érzem most. Tanultam ugyan ilyesmiket 25 éve Egerben, de nem úgy, hogy tudjam is, máig!

A Nyelvelméletek órát tartó tanárnő kifogástalan. Szabatos, összeszedett, kommunikatív, és az előadása tökéletesen áttekinthető. Ő az első, aki használja a táblát, ezért külön hálás vagyok. Felírta ugyanis annak a tudós külföldi pasasnak a nevét, akit napok óta emlegetnek alig artikulálva az előadók. Sosem hallottam jól a nevét, ráadásul fogalmam sem volt, hogyan kell leírni.

Harmadikként Zene és irodalom óra, avval az alapkérdéssel, hogy az irodalmi mű értéke átmegy-e, megjelenik-e a zenei feldolgozásában. Schubertet, Bartókot és Lisztet hallgattunk, Szegedy-Maszák Mihály volt a DJ, közben sokat beszélt mindenféléről, annak eleganciájával, hogy nyilván számunkra is ismerős mindaz, amire utal. Erre azért nem mernék megesküdni. Még a magam nevében sem, nem hogy a pajtásaiméban. Nekem mindenesetre igazi szellemi élvezetet jelentett ez az előadás.

Úgy néz ki egyébként, hogy tanárok között felülreprezentáltak a bajuszos férfiak, a diákok között pedig a hosszú hajú lányok.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

– Itt lesz a beszédtudomány óra? – kérdezte egy lány.

– Igen. De nem én tartom – mondtam.

Jó, hát persze nem fogok minden órát elmesélni, csak most így az első héten rögzítem a tapasztalataimat.

Írtam a dékánnak, korengedményes lifthasználat tárgyában. Remélem, nem tudja meg, hogy falmászásra is járok, mert akkor esetleg azt válaszolja majd a kérelmemre, hogy szíveskedjek ne csak falra mászni, hanem emeletekre is.

Átvettem tegnap a diákigazolványt. Kicsit izgultam, hogy ha a hajfestéklobbi összefogott a BKV-val, akkor ősz asszonyoknak talán nem is adnak el diákbérletet, de nem állták utamat a pénztárnál.

Mai:

Most aztán ilyeneket fogok idézni:

 A SZÍNÉSZEK MESTERSÉGE A TUDTUKKAL UGYAN, DE MEGTÉVESZTI AZ EMBEREKET: A SZÍNÉSZEK UGYANIS MÁST MONDANAK ÉS MÁST GONDOLNAK. UGYANOLYANKÉNT JÖNNEK BE ÉS MENNEK KI, ÉS MÉGSEM UGYANAZOK. BENNE VAN AZ EMBERBEN, HOGY MÁST MONDJON ÉS MÁST TEGYEN, ÉS HOGY UGYANAZ AZ EMBER NE LEGYEN UGYANAZ, ÉS HOL ILYEN, HOL OLYAN VÉLEMÉNYE LEGYEN. (Hippokratész)

vissza a lap tetejére

16. péntek

Csütörtök reggelre felvettem egy Dráma- és színjátékelemző szemináriumot, amelyet céhbeli kolléga, Imre Zoltán tart – valamelyik nap rám is köszönt a…khm…liftnél, csak én nem tudtam, hogy ő az –, ebből tegnapra egy Színház a kultúrában: színház és teatralitás nevű kurzus lett. (Rendszeresnek mondható ez. Nem elég, hogy nem tudni, mit takar a tárgy, de aztán egyszer csak a címe is más lesz.) A tematika a vártnál messzebb esik a szakmámtól, de azért így is érdekes. Ezután egy hosszú, megjegyezhetetlen nevű tantárgy órája következett a nagyelőadóban, amiből végül is az kristályosodott ki, hogy az irodalomtörténet-írás történetéről lesz szó. Nagy tudású és jó humorú ember a tanár, úgyhogy ezt minden bizonnyal élvezni fogom. Szerepelt még a programomban A holokauszt és az emlékezet politikája Magyarországon 1989 után nevű tárgy, de nem találtunk egymásra a tanárral. (Ez sem ritka. Hogy nem abban a teremben van az óra, ahová meghirdették.) Ezt a kurzust egyébként latolgattam leadni – azt mondják, fiatalember az előadó, mi lesz, ha én másként emlékszem?! –, de most, hogy már eligazodom valamelyest a tantárgyi kódok között, látom, hogy nagy luxus lenne kimenekülnöm a holokausztból.

Megjegyzem, a bölcsészkar összes emeletén plakátokon kérdezi a Katona József Színház: „Biztos, hogy a legjobb előadásokra jársz?” És kínálja a Katona DiákKártyát, amire 25 százalékkal olcsóbban adják a színházjegyet. Mentem és vettem. Nem mintha élni kívánnék vele, de azért legyen. Hátha majd fogom mutogatni az iskolában a többieknek, mint Mr. Bean az első osztályra szóló repülőjegyét.

vissza a lap tetejére

17. szombat

Elmentem tegnap délután megtekinteni a szépségesen felújult színháztermű Radnóti Színházat, ahol épp a székátadás zajlott. Mármint elfoglalták helyüket azok, akik jótékonyan széket vásároltak. Annyira szép, kényelmes és csendes a székük (zajtalanul lehetett felállni és kijönni, amikor eljött ennek sajnos az ideje), hogy elfogott a sárga irigység. Nekem miért nincs székem?! Ez tűrhetetlen.

Azért kellett távoznom, mert Veszprémbe igyekeztem a Szinetár Miklós rendezte Koldusopera premierjére. Az előadás előtt színpadra lépett Oberfrank Pál igazgató – remekül mutatott, ritkán látni ilyen jól szabott öltönyt –, és elmondta, hogy jártak a napokban Szemesen Latinovits Zoltánnál, aki most volt 80 éves, kérték a segítségét és a közbenjárását, és beszámolt arról is, hogy a kanonok megáldotta a most kezdődő, jubileumi évadot. De lehetséges – gondolom bátortalanul –, hogy a közbenjárás és az áldás nem azonnali hatállyal lép életbe, mert ezt a Koldusoperát meglehetősen érdektelennek, sőt kifejezetten unalmasnak találtam. Ha valami jót szeretnék kikeresni belőle, akkor legfeljebb annyit említhetek, hogy Hirtling Istvánnak Bicska Maxihoz megvan az eleganciája, és hogy a nagyon koncentrált jelenlét – mint amilyen Módri Györgyié konferansziéként –, az mégiscsak lejön a színpadról és nem marad teljesen hatástalan.

Ma: Huszár Zsolt színész biciklibaleseti halála. Lesújtó és iszonyú nyomasztó. Abban bíztam, talán nem is igaz. Hiszen mi a túrót kereshetett itt a kiskörúton a 41-es villamos, amelyik elütötte őt?!*

* Utóbb: bár lehet, nem is az a kérdés, hogy a villamos hogy került oda, hanem hogy ő hogy került elé.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

Múlt vasárnap a magyar dal napja elsodorta az Ahol hely van esedékes adását, így Epres Attila ma hallható majd. És mivel ennek folytán hirtelen két hét előnyre tettem szert, e héten nem vettem fel újat. Meghallgattam a jövő vasárnapra váró Kézdy György-anyagot: szép műsor lett. Hangulata van. Kicsit szomorkás.

Mai:

Schilling Árpád Kultúra eladó! című, igen figyelemreméltó cikke az ÉS-ben. (Úgy látszik, mostanában teoretikusként-publicistaként kerül szem elé*.) Az egyik érdekes gondolata:

AZ OLYAN TÁRSADALMAKBAN, MINT A MIÉNK, A MŰVÉSZETNEK AKTÍV BEVONÁSSAL KELL KÖZÖSSÉGI ÉLMÉNYT GENERÁLNIA, MERT AZ ESZTÉTIKAI PERCEPCIÓ MÉG NINCS AZON A FOKON, HOGY A PUSZTA SZEMLÉLŐDÉS IS ELEGENDŐ LEGYEN A VALÓS ÉRTÉSHEZ. A SZÍNHÁZ JELENLEGI FORMÁJA TEHÁT NEMHOGY LEJÁRT VOLNA, HANEM ÉPPEN HOGY MÉG NEM JÖTT EL AZ IDEJE.

* Itt arra céloztam, hogy nem nagyon tudni, mit csinál, és csináláshoz miért nem keres szövetségeseket.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

vissza a lap tetejére

20. kedd

Vasárnap délután a Pesti Színházban sok vándorló érdeklődő előtt játszottak el főiskolások nagyon fiatalok által írt jeleneteket, de én ez idő alatt egy kényelmesebb, Dunára néző biciklin tekerésztem éppen a konditeremben mint vendég. 7-re azonban már ott voltam a Pestiben, ahol is Galgóczi Erzsébet Egymásra nézve című művéből rendezett felolvasószínházi előadást Hegedűs D. Géza. (Aki, füllel hallhatólag, beszólni is kívánt a mai magyar közéletnek-értelmiségnek-politikának, ha már váratlanul áthallásos lett az ötvenes évekbeli lapfőszerkesztő elvtárs némely szólama.) Galgóczit pont mostanában olvastam újra, nekem tehát amúgy is ismerős volt, és úgy találtam, hogy a főszerepet adó Bata Évának – akiben van valami derb – jól áll a figura. Megcsodáltam Hegedűs D. Géza repkedő aranyszőke fürtjeit és ifjabb Vidnyánszky Attilát, aki ígéretes fiúnak látszott a debreceni Kun László-előadás gyerekkirályaként, most pedig, mint itt kiderült, harmadéves színésznövendék a főiskolán. Rajhona Ádám ugyancsak helyes volt; meg is tanulta a néhány mondatos szerepét, valamint szép gesztussal részt vett a produkcióban egy pár szavas szerep erejéig a néhai győri színigazgató, Földes Gábor özvegye.

Tegnap az iskolában némi unatkozás, némi bosszankodás, és gluten-free tetoválás az előttem ülő lány nyakszirtjén. Nem a hétfő lesz a kedvenc tanítási napom.

vissza a lap tetejére

21. szerda

Láttam a New York-i Broadway-n a Miss Saigont (amiben szépen leszállt a nagyon igazinak látszó helikopter), azt hiszem, 1994-ben.  Láttam azt a Miss Saigont is, azt hiszem, amiben Kaszás Attila játszotta a Professzort. (Utánanéztem, 1994-es volt az is, és rockszínházinak mondanám, nem operettszínházinak, amint az az Operettszínház honlapján szerepel.) Most pedig láttam az Operettszínházban, Kerényi Miklós Gábor rendezésében, a szokásos, ventilátorosan forgó kék fényeivel. Dolgos, derék produkció. Működik. A második részben leült itt-ott, amit én önkéntelen ásítozással jelzek. Szabó P. Szilveszter alakította a Professzort, komfortosan mozgott a szerepben. A Kimet játszó Vágó Zsuzsit nem mondom, hogy megismertem, de gondoltam, hogy ez ugyanaz a lány, akit Abigélnek láttam, mert abban a szerepben is volt neki dacos drámai ereje. Chrisnek a plakát szerint Dolhai Attilát kellett volna kapnom, de megvonták tőlem, és Kerényi Miklós Mátéban részesültem, aki eléggé más alkat, helyenként még mindig rosszak az s hangjai, és van valami kétségbeesett az éneklésében, de azért nem ellenszenvesen izgága fiú.

Elnéztem az elragadtatott, állva tapsoló közönséget. Én is szeretnék elragadtatottan, állva tapsolni. Nem itt és nem ezért, de szeretnék.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

vissza a lap tetejére

23. péntek

Anyukám meghalt tegnap. Nem voltam ott akkor, a bátyám pedig kicsit korábban jött el tőlük, de a szemét már én zártam le. Még sokáig mindig úgy mentem be a szobájába, hogy azt káprázta a szemem: lélegzik. Aztán ahogy múlt az idő, egyre valószerűtlenebb lett. Utolsónak a tenyerében maradt egy kis melegség, de lehet, inkább attól, hogy fogtam a kezét, míg két óra múlva meg nem érkezett a halottkém.

Nem nagyon panaszkodhatom. Volt sokáig jó anyukám.

vissza a lap tetejére

24. szombat

Sok együttérző jó szót kaptam írásban, köszönöm. Nagyokat bőgtem rajtuk.

Felvettem a betervezett és leszervezett Játszótársak műsort Vándor Évával és Újréti Lászlóval, akik az utolsó pillanatban estek be a stúdióba. (Legalább térképet kellene adnom a vendégeknek, ha már honorárium nem jut nekik. Nekik sem.) Én leginkább a túlélésre játszottam, ők viszont kedvvel és kedéllyel vettek részt a beszélgetésben, úgyhogy alighanem élvezhető műsor lett. Edith Piafot adtam hozzá, anyukám emlékére, a műsor végére bejátszottam a bátyám hozta párizsi zenedobozának La vie en rose-át is.

Este az Eredeti helyszín Böhm György rendezte bemutatója a Karinthy Színházban, ahol sajnálatosan megsértettem a kritikusok etikai kódexének állapothatározós pontját. Amikor olykor nem a fáradtságommal és álmosságommal küzdöttem, akkor ingerült értetlenség fogott el: vajon minek kellett ezt a nagyon hetvenes évekbeli, meglehetősen érdektelennek látszó színdarabot közönség elé vinni, ha csak azért nem, hogy Moldova György mellett Csurka István is repertoáron legyen a Bartók Béla úton. A fentiekre való tekintettel kérelmet nyújtottam be a szerkesztőhöz, és most izgulok, hogy felmentést ad-e a kritikaírás alól. (A kérelemről jut eszembe, válaszolt a dékán és engedélyezte számomra a lifthasználatot.)

Azt azonban nem hallgathatom el – eszem ágában sincs elhallgatni –, hogy Zsurzs Katitól el vagyok ragadtatva. Ez a színésznő oly stílusosan, pontosan és magabiztosan játszik, mintha stabilan színpadon és a legjobb kezekben lett volna az elmúlt évtizedekben.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

„De hát miért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más? Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! mmmm m m” (Esterházy Péter: A szív segédigéi)

Valahol mindig tudtam, hogy ezt a könyvet most fogom újra elolvasni.

Vigyáznom kell majd, hogy anyukámról ne az utolsó 1-1,5 év maradjon meg bennem élesen.

Most az jut eszembe, hogy jó idővel ezelőtt, amikor még nem voltunk szkájpon, a gyaloglón cseteltünk. Volt egy „családi”-nak elnevezett szobánk, benne ült anyukám, én, néha bejött az unokaöcsém vagy a bátyám. Amíg be nem futott a másikunk, addig nyitott szoba volt, így aztán betévedtek olykor mások is, akik kíváncsiak voltak, mit takarhat az, hogy „családi”. Nem egyszer előfordult, arra mentem be, hogy idegenek is vannak bent, és túljutván azon a meglepetésen, hogy egy hetvenvalahány éves nagymamát találtak ott, odaadóan „hallgatják” anyukám életvezetési tanácsait.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

Tegnap összeomlott, megbolondult a Rádió Q nem tudom mije, minek következtében nem ment le az Ahol hely van, vagyis Kézdy György már a második vasárnapon ült hiába a rádió mellé délután 3 órakor, amitől elég kínosan érzem magam.

Este a színikritikusok díjának átadója a Magyar Színházban. Mindenki azt mondja, nagyon jól sikerült (kedves férjem is úgy összegzett, hogy sok szeretet érződött benne és egymás sikerének való örülés, márpedig akkor rendben volt), csak én éreztem magam a tavalyin sokkal jobban, mint a mostanin. Persze lehet, hogy ez nem a díjátadó miatt volt így, hanem miattam. Mindenesetre úgy láttam, hogy az előadás egyszerre akart bensőséges atelier-program lenni a szakmának, ugyanakkor revüműsorral szolgálni a nem olcsó jeggyel jelenlévő civil közönségnek, és a kettőt oly nehéz összeegyeztetni, hogy nem is igazán sikerült. Ezt a diszkrepanciát szinte minden elemben, a sokat markolásban is, tetten érni véltem. És ott volt még hangulati nehezítő tényezőnek az, hogy a kormány – Vidnyánszky Attila intenciói nyomán – épp kinyírja a teljes alternatív színházi szcénát, valamint Csomós Miklós főpolgármester-helyettes kevéssé szerencsés és sikeres fellépése a színpadon. (Természetesen azt az önkormányzati színházi díjat, amit átadott Zsámbéki Gábor színházigazgatói működéséért, éppúgy mi kritikusok ítéltük oda, mint a többi díjat.)

Ami ez eredményt illeti, kicsit sajnálom, hogy én mint számláló biztos, mindig tudom előre, mert másképpen nekem is izgulatosabb lenne az este. A díjazottak névsora megelégedésemre szolgál. Annyit fűznék hozzá, hogy ekkora egyetértés ritkán adódik, mint most a legjobb előadás esetében. A 28 szavazó közül 19 tette első helyre az Egyszer élünket, és csak 6 olyan voks volt, amelyen nem került dobogóra.

És tessék, sikerült örömmel állva tapsolnom, Törőcsik Marinak az életműdíja alkalmából.

vissza a lap tetejére

27. kedd

Most, hogy már több mint két hete egyetemre járok, elmondhatom: két domináns érzés fordul elő. Az egyik, hogy mennyi mindent nem tudok. Máskor meg hogy miért kellene mindezeket tudnom? Például a fonetikatörténet keretében azt, hogy a XIX. században ki hol milyen szájbadugott ketyerét talált ki a hangok képzésének leírásához. Ámbár ennek kapcsán legalább arról is értesültem, hogy egy Henry Sweet nevű fonetikus volt Higgins professzor modellje. Igaz, a kivetítőn George Bernard Show-ként szerepelt a szerző neve, és máig bűntudatom van, hogy ezt nem tettem szóvá. De már így is izgága és kotnyeles diáknak bizonyulok, ami aligha fog a népszerűségi lista élére repíteni, bár ez nem is cél. Például a Filmműfajok, műfajfilmek szemináriumon, ahol mindössze öten vagyunk, a tanár egész idő alatt monotonon beszélt, előadott a papírjai mögül. Én meg éreztem, hogy ez a tantárgy ebben a formában az én szörnyű, unalom általi halálomhoz fog vezetni, úgyhogy igyekeztem őt megakasztani kérdésekkel, véleménnyel. A burleszk volt a téma, és végül egy kis Chaplint azért nézhettünk. A filmecske után elmondta, hogy a hangosfilm a burleszk végét jelentette, azóta legfeljebb csak idézik, illetve a hatvanas években Jacques Tati az Hulot úr-filmekkel megpróbálta feléleszteni, ám ez is elhalt. És igaz, hogy épp az óra vége volt soron, de megkérdeztem, nem gondolja-e, hogy a Mr. Bean egy sikeres felélesztési kísérlet. Mire azt válaszolta, hogy nem ismeri Mr. Beant. De ha gondolom, hogy az, akkor tartsak róla referátumot a következő órán. Úgyhogy ez lesz holnap. Bemutatom Mr. Beant, Chaplinnel való összevetésben. Ezt viszem demonstrációs anyagnak.

vissza a lap tetejére

28. szerda

Vannak napok, amikor úgy megyek iskolába, ahogy Fullajtár Andrea jön próbálni a Katonába. Egy zebra környékén szoktunk ilyenkor összefutni. Tegnap, jobb ötletem nem lévén, odaszaladtam és megpusziltam, a kritikusdíj miatt. (Ja, ez volt az interjúnk egyébként.)

Vannak olyan napok is, amikor kedves férjem elkísér a suliba, viszi a táskámat, és szülői értekezletre is ő megy majd, ha kell.

Vannak tantárgyak, előadások, ahol csak bámulok, milyen elegánsan, mennyi idegen szó felhasználásával lehet evidenciákat ragozni.

Vannak tanárok, akik nyilván úgy érzik, politikailag is oktatniuk kell az ifjúságot, ezért tetszőleges téma kapcsán tudnak gyurcsányozni, sukorózni, avagy a nyolcvanas évekről regélni olyanképpen, hogy akkoriban az utca üres kommunikációs tér volt, az emberek legfeljebb szocreál stílusú presszókba járhattak, de ott sem mertek beszélgetni, mert hátha lehallgatják őket.

Ilyenkor latolgatni szoktam, nem lenne-e jobb mindannyiunknak, ha én épp nem lennék jelen.

De a globális alapélményem mégis az, hogy egyetemre járni jó.

Tegnap megnéztem Almodóvar új filmjét, A bőr, amelyben élek címűt. Házi feladatként volt kijelölve a Nőiség – reprezentáció témában. Nem fogok itt most mélyenszántó véleménynyilvánításra vállalkozni, csak annyit jegyzek meg: milyen gyönyörű az a lány fiú lány!

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

Amikor a bátyám felkereste a temetkezési vállalatot, elintézni a búcsúztatót és a hamvak szétszórásának aktusát, előtte természetesen kibélelte a tárcáját. Ám a nála lévő pénzből az előlegre sem futotta. Döbbenetesek az árak. Elképzelni is nehéz, hogyan tudják az emberek eltemettetni a szeretteiket. Hitelt vesznek fel? Svájci frank? Sírvédelmi program?

Friss tanulmányaimból tudom, hogy a beszédhelyzet folyton változik, a diskurzusuniverzum csak az adott pillanatban zárja ki a valós külvilágot, úgyhogy a „szüleimhez megyek” mondásomat majd bizonyára felváltja az „apukámhoz megyek”. De most még nem, sehogysem.

El vagyok anyátlanodva.

vissza a lap tetejére

30. péntek

vissza a lap tetejére

31. szombat

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra