|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2012. augusztus
Előfordult már velünk, hogy kiemelt médiaeseménybe estünk bele Amerikában, amikor is reggeltől-estig ugyanavval a tragikus eseménnyel foglalkoznak a tévék. 1994-ben az O. J. Simpson-ügy volt ez – amely egyáltalán nem látszott megosztani a közvéleményt, mert mindenki úgy gondolta, hogy ő a gyilkos, és feltehetően az igazságszolgáltatás is így gondolta, hiszen Simpson jelenleg 15 éves börtönbüntetést tölt, más ügyben –, most pedig a tömeggyilkosság a denveri moziban. Folyamatosan ezt taglalták és ismételték, megszólaltattak mindenkit, sérülteket, szemtanúkat, szomszédokat, rendszeresen mutatták az áldozatok fényképeit, holtukban megismerhette őket az ország. Kicsit meglepett, hogy az égvilágon mindenki nyilatkozik a tévéseknek, a sérültek a nézők elé tárják a sebeiket, a gyászolók a könnyeiket. (Azt ugyan nem tudom, hogy a tévécsatorna, amelyet a lányok néznek, milyen a többihez képest. Kedves férjem tudja, azt mondja, erősen jobboldali bulváradó. Elfelejtettem a nevét.) Általában csudálkoztam, hogy a hírműsorok mennyire nem zsenírozzák magukat. Egy éjszakai tűzeset kapcsán például egy idős nő hosszan látható és simán azonosítható volt (mármint annak számára, aki ismeri), amint épp cipelték ki a tűzoltók, ott lógott a karjaikban egy szál vizes bébidollban, ziláltan, csurogva. Amikor ilyen felvételeket leadnak – kérdeztem Zsuzsit –, nem tiltakozik utóbb az alany? Vagy a jogvédők? Nem jelennek meg publicisztikák, glosszák, a személyiségi jogok védelmében harciasan fellépve? Azt felelte, mutatnak itt ennél különbeket is, mutatnak mindent. És hogy az emberek nem ódzkodnak szerepelni, örülnek, ha csak egy fél percre is benne lehetnek a tévében. Na ja, nagy ország, nagy népszerűség. Én is örülök Gyurta Dániel olimpiai aranyérmének, de amúgy nyilván rosszul vagyok összeszerelve, mert ki nem állhatom sportriportereink mentalitását, akik ilyenkor valami harcias nemzeti diadalmámorban ünnepelnek. Minden, ami az első helynél kevesebb, az nekünk smafu, miért is nem tudunk mi egy döntőbe jutásnak is örülni… – ezen sajnálkoztak a szpíkerek. Majd pedig így ujjongtak: A hat-három után most megint megvertük Londonban az angolokat! – Miközben a megvert, megszégyenült, általunk kullogásra ítélt brit úszó szemmel láthatóan boldogan járta körül az uszodát az ezüstérmével, a közönség pedig szemmel láthatólag boldogan köszöntötte őt. (Azt láttam egyébként New Yorkban is a tévében, hogy minden amerikai olimpikonnal, helyezettel egyforma szeretettel és elismeréssel foglalkoztak az adásokban.) A mi tegnapi közvetőink meg büszkén beolvasták az esemeseket, amelyeket a szakkommentátor kormányhivatalnok a telefonjára kapott. Néznek, hallgatnak minket és tetszünk nekik! – újságolta lelkesen. Pedig csak nincs más választásunk. Én például igen jól elvoltam nélkülük az olimpia első napjaiban. És akkor abba ne is menjünk bele, milyen ötlet az éppen hogy végzett, magát még ki sem fújt olimpiai bajnokot hosszan faggatni a kamera előtt. Természetesen csinálták ezt az amerikai riporterek is, de röviden, egy kérdés erejéig, nem pedig kétes szakmai értékű mélyinterjú készítését ambicionálva. Viszont ez is milyen szépen, kereken magyaros, hogy egy ilyen kitűnő sporteredmény kapcsán a járulékos negatívumokkal jövök elő… Orvost kellett hívnom tegnap apukámhoz, de mint megtudtam, a háziorvos augusztus végéig szabadságon van. Anyukám küldött helyette másikat. Felvette a telefont egy idegen doktornő, kiderült róla, hogy szerette-tisztelte anyukámat, aki tanította őt, és ki is jött hozzánk gyorsan. Gyógyszereket is írattam fel vele. – Neo-Panpur? Ezt inkább nem írnám fel. Van ennél újabb, korszerűbb, recept sem kell hozzá. Kreon tabletta. – Kreon, úgy mint Antigoné apósa? – Pontosan. Hasmenéssel küzdünk már több napja, de egyre jobb időket futunk, lassan szóba jöhet a paralimpia valamelyik kerekesszékes gyorsasági száma. Mai: Chat a Facebookon a sydney-i Ványa bácsiról: – Láttad? – Láttam. – Jobb volt, mint a miénk? – Eszembe sem jutott összehasonlítani. Az jó. Ez is jó. Egészen más. – Jól van, mindig ezzel szúrjátok ki nekünk férfiaknak a szemét, ti nők. Megírtam a Ványa bácsit, hét flekk lett, hozzám képest szokatlanul hosszú kritika, de a helyzetre való tekintettel deskriptíven dokumentáltam. És még így is mennyi-mennyi minden nincs benne... Mondjuk Blanchett Jelenájáról háromszor annyit tudnék írni, mint bármelyik másik alakításról. Vissza-visszajárnak belőle képek, hangok. Például ahogy megbúgatta hosszan az altját, amikor Szonyával Asztrovról beszélgettek: „sztrééééndzs meeeen". Íme, az idei kritikusdíj várományosai! (Idén elutaztam, úgyhogy nem számoltam szavazatokat.) Meg vagyok elégedve a dobogósok listájával. A legjobb pályakezdők kapcsán megjegyzem, magam is erősen hajlok Tasnádi Bence irányába, de úgy gondoltam, egyelőre nem szavazok rá, megvárom az első „felnőtt” évadját. A hőségriadó idejére kijelölt kényszerlakhelyen tartózkodom, vagyis Verőcén. Nagy dolog a Duna, hosszában is, széltében is. Tegnap Zsámbék, Péter Kata*. Színházi előadás esetén mindig legalább kettőn áll a vásár, úgyhogy vagy én voltam lapos, vagy a produkció, de kevésbé élveztem, mint a korábbiakat. Tán soha ennyire kilátástalannak nem mutatták a mindent, és hiányzott legalább valami kicsi, átmeneti fergetegesség. Csak a produkció utolsó harmadát éreztem megemelkedni. De nem azt akarom mondani, hogy nem voltak nagyszerű jelenetek benne, mert voltak. Pl. Péter Kata egyik dala. Vagy Mészáros Béla (egy páros ujjú patás) kocsmai eszmecseréje Czukor Balázzsal (másik páros ujjú patás). Vagy a Magyar Színházi Szakmát játszó Dömötör András és a Politikát játszó Mészáros Béla, a körülöttük tévelygő Péter Katával (Jordán Adél). Számomra Szandtner Anna és Czukor Balázs voltak az est emberei. Szandtner Anna egyrészt tökéletesen adta Péter Kata libbenéseit is, másrészt ezer arcot mutatott, egyik szebb volt, mint a másik. Czukor Balázson egyszerre láttam a kezdődő modorosság és a személyiségbeli súlyosodás megragadó jeleit. (Lehet összefüggés a kettő között.) Fenyő Iván, Kovács Patrícia és Száraz Dénes nem vettek részt a bemutatóban. Drukkolok, hogy ez átmeneti mulasztás legyen, ne pedig veszélyes repedezés a példa nélkül álló, nagyszerű, hosszú távú vállalkozás mijén. Falán. Mai: Annyira sokat ígérően szép volt a Péter Kata ajánlója…: Született egyszer egy lány piros csókos szájjal, mert anyja, érkezése előtt, egy nagy doboz málnát megevett. Felnővén is óhajtotta ezt a piros édességet, de csak álmaiban érezte ezt az ízt, a valóságban minden keserűvé vált. Járkált sokfelé, de mindenhol egyre csak azt kérdezte: „Ennyi? Tényleg csak ennyi?” Ennyi. *Péter Katát kezdettől fogva rokonszenvvel figyelem. Talán azért is, mert kicsit úgy éreztem, hogy elnyomják őt az osztályban. A Czukor Show volt az a produkció, ahol aztán odaadó hívévé szegődtem. Olvasói levél a Verőcei Tükörből: Mély megindultság vett rajtam erőt, amikor megtudtam, hogy a Gorka családon kívül korának egyik legnagyobb építőművésze, Giergl Kálmán is a verőcei temetőben alussza örök álmát. E nagy művészek nem tartottak igényt az őket megillető fővárosi díszsírhelyre. Szerették és becsülték azokat az embereket, akik között több-kevesebb időt töltöttek. Ezért pihennek a mi temetőnkben. Fejet hajtok e nagyszerű ember és zseniális művész egyszerű sírjánál. Fájdalom tölti el a szívemet, mikor a sír bal oldalán meglátom a levágott tuja törzsét. Ki engedheti meg magának, hogy növényt elpusztítson? A művész sírja mellett egy erdész sírja található. Ők nem tehették, hiszen az erdész egész életét a természet szolgálatának szentelte. Ideírom szomorúan a Safi nevét. Még a régi Nyíregyházáról ismertem. Safranek Károly. Jó színész volt. Tegnap a fővárosban jártam szülőnézni, és ha már, gondoltam, szívesen meglátogatnám a Szerencsés flótást is a Városmajorban. De az összes eddigi előadás telt házzal ment – jelentem a jó hírt –, és a tegnapin is csak 40. lettem volna a várólistán. Lecsót vacsoráltunk, recsegő rádión hallgattuk hozzá az olimpiai közvetítést. Tisztára 70-es évekbeli este volt. (A magyar olimpikonok nem szoktak jól járni az érdeklődésemmel. Amikor egyáltalán nem figyeltem oda, vasárnap, akkor nyertek két aranyat.) A Mars. Rögtön hogy’ összemászkáltuk… Vajon épp úgy ott marad rajta a nyom, mint a Holdon az űrhajósok lábáé? A tegnapi volt az évi rendes moszkovita összeesküvés napja Zamárdiban, vagyis találkozó régi egyetemista pajtásokkal. Mai (tegnapról): Kultúrdiplomaták egymás közt (és köztünk) – A te állomáshelyeden is megjelentek a helyi sajtóban olyan újságcikkek, amelyekben rosszakat írtak Magyarországról? – Megjelentek. – És írt rá a nagyköveted válaszcikket olvasói levélként? – Írt rá. – És másnap az elsőnél kétszer nagyobb cikkben cáfolták őt pontról pontra? – Pontról pontra. Egri Halleluját néztünk este. (A kornismihaly.hu Színház menüpontjából elérhető.) Nyilván mert Péter Kata emlegette a Péter Katában. Vicces is volt, hogy Mészáros Máté papírból silabizálta ki az előadás címét. (Ő játszotta a főszerepét.) Az jutott eszembe az első felvonásról, hogy úgy sejtem, Sata Árpád élete nagy szerepe volt az öreg Lebovics. Gondol-e néha az Angerra Egerben. Mai: Az ATV augusztus 8-i Világhíradójában volt Bombera Krisztinának egy hibátlan tudósítása a New York-i Ványa bácsiról. Ebben a címszereplő Richard Roxburgh ezt mondta: Ausztráliában nagyon megbecsülik a színészeket. A rendezők a széltől is óvnak bennünket, lesik minden szavunkat, úgy bánnak velünk, mint a hímes tojással. Mondjuk nagyon kedvesen azt mondják: megtennéd, hogy odamész a zongorához és játszol valamit ebben a jelenetben? Persze csak akkor, ha szerinted is jó ötlet. Na hát Ascher Tamással ez egy percig sem volt így. Láttam-olvastam interjúkat szereplőkkel, de ezt eddig nem hallottam. Lehet, speciálisan csak nekünk magyaroknak mondták el, mert mi úgyis tudjuk :-) (Az is elhangzott egyébként az anyagban, hogy Cate Blanchett már tervezi az újabb munkát a magyar rendezővel.) Hihetetlen, hogy itt Verőcén mekkorákat lehet aludni. 11-ig, délig. Legutóbb egyetemista koromban (anno) ment nekem ilyen jól az alvás. Aztán délután kiheverünk a kertbe szkreblizni, vagy lemegyünk a Dunához, vagy el biciklizni, ilyenek. Főztünk a napon egy XXL-es üveg kovászos uborkát, ahhoz kotyvasztok népies vacsorákat. Leadtam a Ványa bácsi-cikket, ezt megelőzte a címadás, ami általában közös játék. Nemzetközivé lett, javasolta kedves férjem, én viszont sportújságírósan szerettem volna megoldani, „A magyar puli beterelte az orosz medvét és az ausztrál kengurut a Nagy Almába” stílben… aztán lett valami címe. Az újságról jut eszembe, nem tudni még Amerikában sem, hogy mi lesz a nyomtatott lapok sorsa, megmaradnak-e. Arra mindenesetre rájöttek már az illetékesek, mi a bonyodalmas a lepedő méretű napilapokkal. Hogy amikor az ember lapozza, akkor az áthajtott oldal közepe berogy vagy kiakad, és mivel a két kezünk ilyenkor foglalt az újsággal, ezért orral kell helyreböködni. Ez ellen találták ki, felteszem, a nadrágszíjforma napilapot. A New York Times, a Washington Post, a Wall Street Journal is keskeny, hosszú lett, hat kishasábnyi a szélessége (keskenysége) a kolumnának. Még az újságról az is eszembe jut, hogy ohó, vigyázni kell! Csáki Judit és Koltai Tamás kollégák simán, figyelmeztetés nélkül megírják publicisztikáikban, amit az ember a velük való kollegiális csevegésben elejt. Olykor nem is egészen pontosan azt. Bár az lehetséges, hogy egyszerűen nem tökéletesen emlékeznek, ki mit ki mondott. De például Szemere Katával az ember sosem jár így, ő mindig megkérdezi, megírhatja-e, amit hallott. (Mondjuk, lehet, hogy éppen tőlem nem helyénvaló a szakmai indiszkréció esetleges, enyhe rosszallása. Végtére is én itt naponta kiadok mindenfélét, amit mások gyanútlanul mondanak nekem. Reklamáció esetén azonban gyorsan törlök. De ez meglehetősen ritkán fordul elő. /A reklamáció./) Már napok óta halljuk a kopácsolást a nagy diófáról. Azt gondoltuk, harkály, de aztán kifigyeltem: egy nagyon pici madárka hasogatja a csőrével a dió zöld burkát. Ó, ha mondta volna, felszeleteltem volna neki. Elindultunk biciklizni, ámde nem működött az első fékem, elszakadt a bowden, és a váltó sem váltott lefelé. Betértünk hát a faluvégi kerékpárszervizes fiúhoz, 10 perc alatt megjavította. Mennyivel tartozom? – kérdezte kedves férjem, 600 forint, felelte. Ó, itt ilyen komolyak az árak? – kérdezte kedves férjem mosolyogva, de a fiatalember nem nevetett. Láttam az arcán, hogy nem érti a tréfát, amennyiben eszébe sem jut, hogy a székesfővárosban nincs az a szerelő és nincs az a bármi, amihez három számjegyű összegért hozzányúlna egyáltalán. Elmentünk Zebegénybe a Beatrix királynőről elnevezett kerékpárúton (hollandok adták a pénzt rá), aztán vissza, nagy útnak tűnt nekem, de akadt benne pihenőszakasz. Jogos fitymálattal álltunk Zebegényben a helyi térkép előtt, mert abban a faluban mindössze egy emlékmű van, az is régi, egy rendszerközönyös hősök emlékműve. Bezzeg Verőcén az elmúlt húsz évben úgy nőttek ki a földből az emlékművek, akár a gomba. Alig győzzük megszámlálni szobrainkat a honfoglalótól a szenten át az 56-osig és Wass Albertig. A Géza fejedelem lovas szobráról nem is beszélve, amelyet egy időben nélkülöznünk kellett, miután egy autó néhány fiatal utassal nem tudta bevenni a kanyart. Mindannyian jobban örültünk volna, ha inkább a fiatalokat lehet helyrehozni a baleset után, mint a szobrot. Milyen jó, hogy vendégeket várunk holnap! Enélkül aligha fogtam volna bele abba a nagyon megérett, alaposabb takarításba, aminek ma nekiláttam. Ha megérkeznek, elmegyünk – néhány napig nem mi leszünk itt, hanem egy kezdő mostoha az övéivel :-) Könyvek. Ulickaja. Agatha Christie-től egy álnéven kiadott „lélektani regény” Az élet súlya címmel. Eléggé gyenge női lektűr. Néhai apósom érdeklődése nyomán sok itt a történelmi tárgyú kötet. Nagybaczoni Nagy Vilmos Végzetes esztendők című memoárját lapozgattam. Igaz, a fordulat éve után írta, majd az átdolgozott 2. kiadás 1986-ban jelent meg. A tények azért alighanem tények benne. Elképesztően nevetségesnek hatnak a katonai vezetés (ill. Horthy) elképzelései a második világháború részünkrőli befejezéséről. Mi még maradunk egy kicsit a németekkel, megvárjuk, míg ejtőernyős angol katonák szállnak meg bennünket, majd nekik adjuk meg magunkat. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter visszaemlékezései nyomán elég mellbevágó, amit mi itt műveltünk. Ahogyan én értem: saját erőből a sarokig nem bírtunk volna elharcolni, de azért utolsó csatlósként kitartottunk a németek mellett. Közben folyton tőlük kellett fegyvert és sereget kunyerálni. Örökké duzzogtunk: megígérték, mégsem küldtek öt hadosztályt, csak kettőt, brühü. Amikor már az egész világ tudta, hogy ezek elbukták, akkor elkezdtünk fészkelődni és ábrándozni az angolszászokkal kötött fegyverszünetről. Miközben kelet felől már özönlött be a szovjet hadsereg a két hónapja átállt románokkal együtt. Ekkor, 1944. október 15-én Horthy Miklós összehívta a koronatanácsot: „Abban valamennyien egyetértettek, hogy a fegyverszünetre szükség van, mert a helyzet teljesen kilátástalan, a döntést tovább halasztani nem lehet. Még azt kellett megállapítani, hogy milyen eljárást kövessenek a parlamenttel és a németekkel szemben. Lakatos miniszterelnök ugyanis azt ígérte bemutatkozása alkalmával, hogy a parlament tudomása és hozzájárulása nélkül fegyverszünetet nem fog kérni. A parlamenttel kapcsolatban az a vélemény alakult ki, hogy amennyiben a kormányzó megmarad ama felfogása és elhatározása mellett, hogy a parlament előzetes értesítésére és jóváhagyására nincsen szükség, a kormány beadja lemondását. Ha azonban a kormányzó felszólítja Lakatost, hogy vállalja el újra a kormány megalakítását, minden miniszter helyén maradva újra esküt tesz, és ezzel, bár ugyanazokból a személyekből, de új kormány alakul, melyet már nem köt az első Lakatos-kormány által tett ígéret a parlamenttel szemben.” Milyen egy fideszes-furmányos megoldás, mi?! De tény, hogy a parlament elé vinni az ügyet, ez rossz sansznak tűnt. A politikai pártokat már Sztójay feloszlatta, a képviselők egy részét elvitte a Gestapo, jószerével csak a nácibarátok maradtak (pl. Nyírő József, ugye), akik ragaszkodtak az elvesztett háború folytatásához. Különben meg mindegy lett, mire (nem) jutottak a miniszterek, hiszen másnap késő este Horthy átadta a hatalmat a nyilas nemzetvezetőnek. Nagybaczoni ennyit írt erről, empatikusan: „A kormányzót teljesen megtörték a 15-i súlyos események: fia eltűnése, az éjszakai ébrenlét, az eredménytelen tanácskozások. Végül is engedett a rábeszélésnek, de kikötötte, hogy a fiát adják vissza.” Talán a feje is fájt. A fiára mindenesetre volt érkezése gondolni. Az én nagyapámra nem. Őt két hónappal később megölték a nyilasok, számos más nagyapa, nagyanya, gyerek és unoka mellett. Kérdezte valaki, mit szólok ahhoz, hogy Schilling Árpád visszautasította a kritikusdíj-jelöltséget. Hát mit, semmit. Mint tudjuk – legalábbis Schilling tudja, meg mi, kritikusok is –, ez valójában nem jelöltség, hanem maga az eredmény. A Krétakör A papnője a kritikusok szavazatai alapján a működése, finanszírozása szerint független (ha tetszik: VI.) kategóriába sorolt produkciók három legjobbja között volt. Ezen tehát nincs mit visszautasítani, legfeljebb majd a díjon, ha esetleg az derül ki, hogy A papnő kapta. (Nem tartom valószínűnek. Hm. Azért az sem véletlen, hogy anno a Siráj az „abszolút” kategóriában nyert.) Schilling keresi a nyilvánosságot, fel akarja rázni a szakmát – amelyen belül mi, kritikusok talán nem is alszunk –, tegye. Legyen minél több szó a függetlenekről. Mármost ami konkrétan a kritikusdíj kategóriáit illeti, azokat rendre újratárgyaljuk-pontosítjuk-bővítjük-változtatjuk. Így lesz az idei díjátadó után is, meg van már beszélve az októberi konzultáció Schillinggel is, aki egyébként korábban már visszautasított egy hasonló kritikusdíjat, aminek akkor még legjobb alternatív előadás volt a neve. Kezd nyomasztani, hogy még nem fogtam hozzá a Péter Kata megírásához, de legalább eszembe jutott, hogy az előadás alatt eszembe jutott Propp A mese morfológiája című jelentős szakkönyve, amelyet kötelező olvasmányként abszolváltam a narráció és metafora kurzuson. Ugye, ugye, a tanulás… itt valami iskolás vagy tanítómesteres közmondást akartam idézni, de még nem vagyok elég tanult, mert nem jut eszembe semmi ilyen. Csak ez, a hajléktalanújságból: – Ki volt Árpád apánk felesége? – Árpádné Pehely. – Honnan tudod? – Hát az István a királyból. (Ár-pád-né-pe-hej!) Voltaképp nem tudom, minek megyek a Szegedi Szabadtéri Színpadra, amikor a méret és a fajta ismeretében előre lehet sejteni, hogy nem fogom különösebben élvezni. Ezt a Mágnás Miskát például egyszerűen untam tegnap este 9-től éjjel Ľ 1-ig. Igaz, Stohl Andrásnak jól áll a címszerep, viszont Radnay Csilláról úgy vélekedem, hogy nem szubrett, hanem primadonna. A Rolla-Baracs páros épp az, ami lenni szokott, amikor operistákat hívnak a színészek közé. Hirtling István Korláthy grófként olyan, mint a cifraszűr: sok rajta a rátét. Maradt tehát kedvtelésnek Molnár Piroska nagymamája, akinek a szerepét, érzésem szerint fel is dúsították. Pixit-Mixit László Zsolt és Znamenák István játsszák, kiegészítve egymást, jelmezüket tekintve is. Sőt mintha László Zsolt fején épp az a haj lenne, ami a Znamenákéról hiányzik. A nyitány alatt – ahogy értem – kocsonyát főztek a Korláthyék konyhájában, a sertésfejmotívumot pedig továbbvitte a díszlet a kertig, három hatalmas, pirosszemű zöld disznó alakjában. Két, örömös mosolyom volt az előadás alatt. Az egyik, amikor hullámzott a vendégsereglet a Korláthy-házban. (Talán ők is unatkoztak, mint focimeccsen a hullámzásba kezdő nézők.) A másik, amikor azt láttam a nézőtér legszélén ülve, belátva a színfalak mögé, hogy a kórista lányok a takarásból nézték néha a játékot, és miután Molnár Piroska előadott egy számot (amit még talán nem hallottam eddigi Mágnás Miskákban), távoztában megtapsolták. Azt hallom, hogy Ascher jövőre Godot-ra várvát rendez Sydneyben. Ilyen kegyetlenül elbánni velem!! Mivel hogy utálom azt a darabot. Nincs az a pénz (esetünkben: amit fizetnék) azért, hogy megnézhessem valahol a világban. Úgy képzeltem, megint Csehovot fog csinálni, immár egy anyaszerepest Cate-nek, s a Sirály és a Cseresznyéskert közül azért tippeltem magamban az utóbbira, mert Ascher azt szereti jobban. (Ezt a rádióműsoromból tudom.) Sóhajtozom kicsit a New York után. Zsuzsinál egy rádiós ébresztőóra minden délben megszólal és egy ismeretlen énekes rákezd a Fizetek, főúr! kezdetű műdalra. Nem tudni, ki programozta bele és mikor és hogyan lehet elállítani, de nem is baj. Minden délben fizetés a főúrnál. A buszok Manhattan és New Jersey között a Lincoln alagúton járnak át a Hudson folyó alatt. Minden alkalommal, amikor bent a városban kibukkantunk a felszínre és megláttam a felhőkarcolókat, elfogott a gyönyörűség. Mai: – Nagymama, miért olyan nagy a fogad? Nagymama, miért olyan nagy a szemed? Nagymama, miért olyan nagy a szád? – Piroska, menjél már innen a nagyítóddal! A vajdasági Tanyaszínház 1978 óta működik. Minden nyáron létrehoz egy-egy szabadtéri produkciót, általában az aktuális újvidéki színiakadémistákkal, azután július-augusztusban járja a Vajdaságot, naponta más-más tanyán, faluban, kistelepülésen játssza el az előadást. Amióta tudok róluk, azóta Magyar Öcsi Attila újvidéki színész a góré, Kisvárdán volt szerencsém pár bemutatójukhoz, és mindig szerettem volna egyszer mentében látni a Tanyaszínházat. Ránéztem az idei menetrendjükre, augusztus 19. Zenta – na most. Gyerünk! – gondoltam. Zenta csendes, nagyobb részt falusias jellegű, helyes kisváros szép, természetes Tisza-parttal – legalábbis ilyennek hatott ránk tegnap koraeste –, zömmel magyar szót hallottunk, és az egyik helyi szupermarket hirdetési újságja így ír: Top árajánlat! Elodázott fizetés a polgárok csekkjeivel 210 napig! Az idei trupp – sok-sok fiatal – a Tisza-parton lépett fel, legalább egy vígszínháznyi ülő-álló közönség előtt. A darabot Mérföldkő címen Gyarmati Kata írta, Puskás Zoltán rendezte. Témáját tekintve meglehetősen bőséges: fel- és megcsippent médiashow-t, virtuális valóságot, Jézus és tanítványai parafrázist, sok zenével. Nagy színészi csapaterő, kedv, fiatalos lendület – erős ambícióval beszél az előadás az életünkről. Illetve részint az életünkről, részint pedig az ő életükről, mert nyilván tele van a darab helyi, szerbiai, vajdasági, kisebbségi magyarsági utalásokkal és érzetekkel (úgy tűnik, ott is állni látszék az ország, míg a világ halad). Mi persze nem mindent értettünk, pláne volt két mellékszereplő, aki szerbül beszélt, ennek ellenére egy percig sem éreztük úgy, hogy kimaradtunk ebből a szépséges, klasszikusan közösségi színházélményből. Ha itthon vagyunk augusztus 20-án, akkor azért este 9 előtt pár perccel eszembe szokott jutni, hogy menjünk le tűzijátéknézni. Ilyenkor leszaladunk legalább a Régiposta utca elejére. Most is. Azon nevettem, voltak emberek, akik a Régiposta utcai bárteraszon, háttal ülve a Dunának, a kitett tévén nézték a tűzijátékot. Az eredeti hanggal. Később beleszaladtam a tévén a Honfoglalás című filmbe, amelyet, be kell vallanom, még sosem láttam. Most hát megnéztem belőle egy nagyobb darabot. Tulajdonképpen lenyűgözött a képsorokból áradó rendezői dilettantizmus. Anger vajon hogy bírta ki röhögés nélkül ezeket a beállításokat. (Ő volt a marcona szakállasok között a marcona bajuszos.) Arra gondoltam, Várkonyi Zoltán, ha látná ezt a filmet, valószínűleg szálanként tépné ki a haját a fejéről. A sajátjáról vagy Koltay Gáboréról, ezt nem tudni. Céhesen jött meghívó az országos színházi évadnyitó nevű pécsi rendezvényre, gondoltam, időm engedi, elmegyek. Írta egy helyi lap: mindenki ott lesz, aki a szakmában számít. Erre én nem számítottam, tudván, hogy ez a nap minden színházban az évadnyitóké és olvasópróbáké. De a helyi lapnak igaza lett, igaz, azt nem írta, hogy a részvétel kötelező volt, és regisztráció formájában csekkolták is, hogy melyik színház milyen vezetői szinten képviselteti magát a protokollárisnak ígérkező eseményen. Nincs avval baj, hogy van egy ilyen program, már csak a másfél perces Híradó-híradások érdekében is, és az is természetes, ha ezen részt vesznek a színházvezetők, amikor az államtitkár is jön és fellép nyilvánosan. De L. Simon László első mondataiból kiderült, hogy ezt az évadnyitót nem a minisztérium találta ki, hanem a Pécsi Nemzeti Színház, neki magának (L.Simonnak) nincs evvel szándéka, ő vendég, és ha már itt van, összefoglalja a helyzetet. A beszédet nem tudósítom le, itt megtették korrekten, csak a benyomásaimmal jövök. Az elején a művészeti díjak új módijáról, a hozzájukhoz rendelt megnövelt összegekről beszélt. (Azt nem érintette, hogy milyen szakmai alapon, milyen megváltoztatott módon fogják osztani a kitüntetéseket.) Éreztem ebben valami lekezelőt, hogy rögtön pénzzel kezd dobálózni, mint aki úgy gondolja, a szakmát úgyis csak ez érdekli. Beszéde további részeiben is elég rosszul hangzott egy s más. Pl. az értelmezhetetlen figyelmeztetése a TAO kalandorok általi eltulajdonlásáról, meg a saját vizsgálataik, amikből „eddig úgy látják”, hogy a színházvezetők nagyon jól keresnek, és egymást követő mondatokban rótta fel, hogy a szakmában nincs szolidaritás, és szakmabeliek aláírásokat gyűjtenek egy bemutató ellen, mert annyi tolerancia sincs, hogy elviselnék, ha „egy színház bemutat egy olyan szerzőt, amelyet más színházak nem szeretnek bemutatni”. „Ha nem tetszik, nem kell elmenni rá” – mondotta. (Volt „egyes kritikusok” kitétel is, ez kedvenc szóösszetételem.) Az államtitkár fellépte után Molnár Piroska elszavalta Petőfi Színészdalát, amit nagy, hosszú taps követett. Úgy éreztem, az adott keretek között lehetséges módon evvel a tapssal demonstráltunk kétségbeesetten a színházművészet mellett. Piroska a tapsra maga mellé vonta Wunderlich József színinövendéket is, aki korábban, bevezetésképp egy szál gitárral énekelt, és két, hervasztó dala adekvát felütése lett ennek a deprimáló programnak. Azután a büfében szerény fogadás. Dörner György és Pozsgai Zsolt hosszan úgy álltak az üvegajtó előtt, mint örömszülők, akik a gratulálókat várják. Talán nem is vártak hiába. Nem néztem oda. Úgy hatott rám az egész, mintha évtizedeket mentünk volna vissza az időben. De maradtak nyitott kérdések is, pl. hogy Pinczés István pólója hátán rovásírásos vagy japán nyelvű felirat volt-e, mert ezt onnan, ahol ültem, nem lehetett jól látni. Az én fülem olyan, hogy aminek ki kellene jönnie belőle, az mindig benne marad (pl. víz), aminek viszont benne kellene maradnia, az mindig kijön (pl. fülhallgató). A tegnapi nap legjobbja a Duna volt, este 7-kor, egy lecsurgás erejéig. Mai, egy kulturális államtitkártól: Szoktam mondani interjúkban, amikor kérdezik, miért nem járnak a politikusok színházba, hogy majd akkor, ha a színigazgatók meg ott ülnek a parlament karzatán, és belebeszélni is akkor fogunk a dolgukba, ha a színigazgatók a parlament karzatáról fognak bekiabálni, hogy mit hogyan csináljunk. Érdekes, lassan retorikai szinten is betölti országunk horizontját a futball, a stadionok népe és a tribünök hangulata. Most ez nem tudom, miről jut eszembe, de elolvastam Csurka István A hatodik koporsó című, áldokumentarista színdarabját, amely egészen konkrétan arról szól, hogy a XX. században minden rossz – az első világháborútól a szovjet proletárállamon át a második világháborúig és tovább – pénzéhes zsidók tervei, szándékai és ambíciói szerint történt. Ebben elég nehéz nem látni antiszemitizmust, fajgyűlöletet. Ám ha törvénybe nem ütközik, mutassák be. (Jók-e a törvényeink?) De hogy közpénzből, azt ellenzem. Ez elvi kérdés, amihez képest lényegtelenek az esztétikai vonatkozások. (Az lesz még dilemma, hogy tisztességes /szak/ember meg sem nézi-e az előadást, vagy épp ellenkezőleg, és azután hápog vagy ordít?) Bár úgy vélem, jelenleg nem az esztétikai mérlegelés a teendő, azért annyit elárulok, hogy a mű olvashatatlan. Minden bizonnyal játszhatatlan és nézhetetlen is. Az ugyan nem lehetetlen, hogy a Mohácsi fivérek tudnának mit kezdeni vele. De közpénzt természetesen ők se kapjanak rá. Nem bánom, esetleg csinálják meg az Orlainál. Anyukámról álmodtam. A napokban volt 11 hónapja, hogy meghalt. Erzsi barátnőm mondta nemrég, szívesen olvasna a naplómban anyukámról, ha írnék róla néha. De nekem anyukámról, amikor eszembe jut, még mindig az a kép ugrik be elsőként, hogy ül a szobájában a földön, sötétlila foltokkal az arcán, mert elesett, megütötte magát, és nem tud felkelni, és ettől sírhatnékom lesz. Nem is értem, hogy az öregemberek, akik annyi halált megéltek már, hogyan tudnak egyáltalán nevetni. Nyilván úgy, hogy már feledékenyek. Erdős Virág Eurüdiké című novelláskötetét olvastam, van benne egy (Szép Ernőtől nyilván nem függetlenül) Május című darab, azt annyira szépnek találtam, hogy szeretném megosztani, és mivel meg is találtam a neten, idetűzöm. Azt hittem, hogy e pillanatban Nyíregyházán leszek, és a kecskeméti Buborékokat nézem a Vidor fesztiválon, ám a MÁV kikelt ellenem. Volt valami zavaros közlemény arról, hogy aug. 21. és 27. között bonyolult lesz a vasúti helyzet a Budapest-Nyíregyháza vonalon, de nem volt kitől érdeklődni, mert senki nem tudott semmit, illetve mindenki mást tudott. Mindenesetre rendelkeztem Budapest-Nyíregyháza vonatjeggyel, amelyet úgy vettem tegnap egy MÁV-pénztárban, hogy azt hitték, a járat 14.20-kor indul a Nyugatiból és 17.40-re megérkezik Nyíregyre. Ma viszont nyoma sem volt ennek a vonatnak, csak egy másiknak, pár perccel korábban, amely Kisújszállásra ígérte magát, ott aztán át kell szállni buszra, onnan később visszaszállni vonatra, és öt óra múltán be is lehet érni Nyíregyre. Ekkor átmentem a Keletibe, jó, nem részletezem a menet többi állomását. Röviden szólva közel három órát töltöttem el két pályaudvaron, és ez idő alatt nem akadt olyan vonat, amelyik elindult volna velem Nyíregyházára. Amikor láttam, hogy most már esélyem sincs elérni a 7 órás előadást, akkor leszálltam a vonatról, amelynek rég el kellett volna indulnia, de még mindig állt, illetve az emberek álltak egymás lábán, mert mindössze két, másodosztályú vagon volt ezen a vonaton, amely ma délután egymagában kívánta megoldani az emberek elszállítását Kelet-Magyarországra. Jószerével háborúsnak látszottak a szervezési és utaztatási szolgáltatási viszonyok. Szóval itt ragadtam Pesten. Kárpótlásul kiértem még az Örkény-kertbe, épp akkor, amikor Rick Zsófi (Hanem zenekar) a hegedűjén azt a tangót húzta, amelyre a vak Al Pacino oly csodálatosan táncol a lánnyal A nő illata című filmben. Hogy’ abbahagytam tegnap, nyilván mert tegnap volt, és tegnap a tegnapelőtt szokott lenni a naplómban. Volt aztán még az Örkény-kertben Rost Andrea, Kocsis Zoltán kíséretével, majd Szandtner Anna zenekara, aztán Nézzünk bizakodva a jövőbe. Távolról láttam Aschert, akitől egyébként úgy tudom – mint sydneyi hírharang jelzem ezt –, hogy ez idő tájt Ausztráliában Geoffrey Rusht hajkurásszák a Godot-ra várva Pozzo-szerepére. Na így szúrnak ki velem csak igazán! Mivel kedves férjem erősen kedveli azt a színészt (Ragyogj!, Szerelmes Shakespeare, A Karib-tenger kalózai, A király beszéde), és a szereplése számára már kezdi csábítóvá tenni a produkciót. (Rush életrajzából: Paris, 1979 – he shared an apartment with actor Mel Gibson for four months, while they co-starred in a stage production of „Waiting for Godot”.) Közeledik a kritikusdíj-átadó gála, ilyenkor sűrűsödnek az interjúmegbízatások. Mondhatom, felkészült szerkesztőim vannak, mert eleve csak olyan alanyokra kérnek fel, akiket szeretek. (Persze hogy felkészültek, munkatársaim voltak Kisvárdán. Megjegyzem, HDG személyében van egy múlhatatlan rajongója néhai lapunknak, illetve a lap nem néhai, hiszen létezik, csak mi vagyunk néhaiak mint csinálói.) A rádiós szezont is elindítani tervezem a héten, bár evvel akadnak technikai, technikusi nehézségek. Én már úgy várom itt a Belvárosban a lehűlést, mint megváltást. Dús nap volt a tegnapi, apukám, Molnár Piroska-interjú, némi előrehaladottabb Máté Gábor-interjú, valamint várpalotai vizit. Egyelőre nem hagytam ott fogamat, de Józsi doktor kimondta a végítéletet és kijelölte a végrehajtás dátumát. A Rákóczi úton, az Astoriánál egy éjjel-nappalos élelmiszerboltban dobozos Dr. Pepper üdítőt lehet kapni! – már akinek ez mond valamit. Mai: Egy évekkel ezelőtti Molnár Piroska-interjúban olvastam ezt: "Én már ráálltam arra, hogy a színpadon éljem ki szenvedélyeimet, nagy fellobbanásaimat, felfokozottabb érzelmeimet. Nem is tudom, mit csinálnék, ha mégis jönne valaki. Ha találkoznék valakivel, akinél azt érezném, amit régen. Biztosan nagy bajba kerülnék! Nem bírnám már még egyszer a fürdőszobapolcomon a borotva látványát és a felhajtott vécéülőkét elviselni. Persze olykor fordul elő, hogy meglegyint valami, ha meglátok egy zongoristát, egy karmestert, úgy látszik, a zenészek különös hatással vannak rám. Vagy magas hőfokon próbálunk valamelyik kollégával, de akkor sem engedem már, hogy hatalmukba kerítsenek ezek az érzések. Jó, hogy még vannak ilyenek, és ennyi elég. Aznap kicsit felfűtöttebben játszom, és mások nem is értik, hogy miért. Én sem." Fiúkkal élek, úgyhogy ismerem a vécédeszka-problematikát. De eszembe jutott elvált asszony koromból, hogy ha az ember hosszabban egyedül él, akkor idővel esetleg be sem csukja maga mögött az ajtót, ha vécére megy, mert minek, úgysincs senki más a lakásban. És lehet, hogy ez kicsit rosszabb, mint a felhajtott vécédeszka. Napi interjú: a tegnapi alanyom Stefanovics Angéla volt. Én a héten csak mérsékelt alkalommal tudom élőben prezentálni magamat, Angéla meg éjszakánként forgat, úgyhogy el lehetne képzelni ennél ideálisabb időt is az összejövetelre, de sikerült. Hát én halálosan bírom ezt a csajt. Nézőtérről nézve is, meg így asztalnál ülve nézve és hallgatva is. Bár hagyott maga után kívánnivalót a külleme, mivel feketéről lenőtt festett szőke hajat visel. Mindjárt gondoltam is, hogy nyilván a filmszerep sújtja őt evvel a borzadvány fejjel, amivel nappal is emberek közé kell mennie szegénynek. Svájcban dolgozó magyar prostituáltat játszik egy svájci elsőfilmes rendezésében. Nehéz a sorsa, Nagy Zsolt a stricije, és még jól meg is ölik. Napi kritika: hogy a Centrál kávéházban a bodzás-mentás limonádét Dreher feliratú pohárban hozzák ki, az szerintem nincsen rendjén. Mai: A szüleim könyvtára meglehetősen eklektikus, ráadásul a korosabb jó könyveket már rég lenyúltuk, a bátyám és/vagy én. (De például Moldova György Ferencvárosi koktél című kötetének eltulajdonlását mindketten tagadjuk, mégsincs itt.) Hervé Bazin A Rezeu család című családregény-trilógiáját olvasom – soha életemben nem hallottam még a szerzőről –, de levettem a Harmonia Caelestist is. (aztán hogy a német után bejön az orosz, arra nem is mertek gondolni; arra meg, hogy az orosz után nem jön be senki, mégis majdnem olyan, mintha itt volna valaki, na, arra végképp nem)
Töredelmesen bevallom. Amikor reggel a neten találkoztam a hírrel, hogy Derzsi
János felpofozta Pozsgai Zsoltot, az első érzésem az volt, hogy Derzsi a
szívemből Gondolkodtam már Pozsgai Zsolton, egy csomó mindent meg lehet érteni belőle. Nyilván voltak helyzetek, amikor csak egyfelé mehetett a szakmában, ha menni akart valamerre. (No de hogy attól legyen lelki sérült valaki, hogy az Ascher nem olvasta el a színdarabját, ez azért... nyilatkozott ugyanis valami ilyesmit Pozsgai az Új Színház elfoglalásakor. Jól is néznénk ki, ha mindenkinek eltorzulna a személyisége, akit az Ascher nem olvas. /Akit olvas, arra nézve meg az jelent kockázatot. Elnagyarcúsodásit. :-) No de azt az alávaló közleményt kiadni, azt biztosan nem kellett volna. Nem volt muszáj. Néhány mondat csupán, de háromszorosan denunciálja Derzsit. 1. kis színész, örüljön, ha az új vezetéstől nagyobb szerepeket kap. 2. lógós, aki munka nélkül akar pénzhez jutni 3. suttyomban lepaktált velük, és besúgott nekik. Erre már csak meglendülhet egy lapátkéz… Ilyeneket gondoltam, de aztán elszégyelltem magam. Én elítélem az erőszakot. Nem akarom, hogy pofonokat, bemosásokat, sallereket és kokikat szortírozzunk, egyesek jogosak és hadd menjenek, mások meg felháborítóak és megengedhetetlenek. Hát hova vezet ez? Ne bolonduljunk már meg mindannyian! Abcúg tettlegesség! Le a pofonokkal!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
