Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2012. július

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

Bulgakov Moličre-jét (úgy is mint Őfelsége komédiását és úgy is mint Képmutatók cselszövését) láttam annak idején a Vígszínházban Darvas Ivánnal (1980-as bemutató volt), de abból nem sok maradt meg. Láttam az Új Színházban Eperjessel, onnan a királyt játszó Szakácsi Sándor színészi eleganciájára emlékszem. A legerősebben a szabadkaiak előadása ragadt meg, Telihay Péter rendezése Kovács Frigyessel, Vicei Natival és Béres Mártával, amihez Kisvárdán volt szerencsém 2007-ben. Most pedig itt a tegnapi bemutató a Szkénében. A Vádli társulat felől eléggé nyugodt vagyok, mert az a határozott benyomásom, hogy az előadásaikat létrehozó Szikszai Rémusz történetesen ugyanazokat a színészeket szereti, akiket én. (Fodor Tamástól Nagypál Gáboron és Király Attilán át Kovács Krisztiánig és tovább.)

Az előadás nem különösebben mély és alapos, de formájában jól kitalált, flott és módfelett élvezetes. (Valószínűsíthető összefüggés a próbaidőszak hossza és az elmélyültség mértéke között.) Mondjuk Fodor Tamásban – akibe gyerekkoromban, merőben szinkronhangi ismeretség folytán, valósággal szerelmes voltam – nem látom azt a férfit, akibe egy húszéves lány belebolondul, de lehet, ennek az az oka, hogy én nem vagyok elég fiatal ehhez. Kerekes Éva játéka imponálóan egyszerű. A legjobban Nagypál Gábor és Tamási Zoltán tetszettek. Kettejük alakítása túlnyúlni, túlnőni is látszott az előadás formátumán.

A kisvárdai szakmai zsűri – amelynek az összetétele adott okot némi csodálkozásra – a legnagyobb megelégedésemre úgy döntött, hogy a sepsi Bánk bán látható lesz Pesten, és a tévé is felveszi.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

Nem mondhatni, hogy nagyon élvezetesre sikerült az európabajnoki döntő, annyira egyenlőtlen erők küzdelmévé vált. Az olaszok csak küszködtek. Közben elrajtolt a Tour de France is, együtt nézem otthon Andy Schleckkel. Mármint nem ugyanott otthon, de ő is csak nézi. Nem indulhatott a versenyen, mert eltörte pár hete a medencecsontját.

Átállok a csökkentett nyári üzemmódra. Témahiány, júliusi hallgatagság. Meg kell írnom egy anyagot az Örkény Színház elmúlt évadáról, ki kell találni a szavazatomat az idei kritikusdíjra. Most egy időre elmegyek apukámhoz, bő két hét múlva pedig elutazunk a New Yorkba, és azt nem is tudom, hogy állunk majd ott az internettel Zsuzsi rokonnál, akinél lakunk, lakni szoktunk.

vissza a lap tetejére

3. kedd

vissza a lap tetejére

4. szerda

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

Rossz passz.

Morzsolgatom a kánikulai napokat apukámmal és különböző lelkiismeret-furdalásokkal a családtagjaim irányában. A legközvetlenebbül apukámmal szemben, akivel folyton türelmetlen vagyok. Mint egy ifjú anya a gyerekével. Pedig azt hittem, hogy koros anyaként már türelmes vagyok vagy lennék. Ebből is látszik, hogy a gyerek meg a szülő, az kettő. (Bár ez enélkül is elég nyilvánvaló.)

Sínylem kedves férjem hiányát.

Dolgoznom kellene, de képtelen vagyok nekiülni írni.

Délutánonként kalandosakat alszom a Tour de France-ra. Voltaképp lehet, eleve azért találták ki Franciaországban azt a sok körforgalmat, mert istenien néz ki helikopterről közvetítve, ahogy 200 kerékpáros bekígyózik két oldalról a körforgalomba. (Vagyis nem két oldalról, illetve nem két irányból, mert az kritikus helyzet lenne, hanem egyből, csak jobbról-balról kerülve a körforgalom közepe kört.)

vissza a lap tetejére

6. péntek

Itt egy füzet a polcon, tavaly áprilisban kezdte írni az első segítségünk. Minden nap bejegyzés: mi történt, apukám anyukám hogy van, mit és mennyit evett, gyógyszer, hangulat, állapot, esemény. Azután mind folytattuk ezt a naplót, akik itt voltunk szolgálatban. Elég lehangoló lekövetni benne anyukám keserves utolsó fél évét. De mellé lehetne tenni azt a naplót, amit anyukám vezetett az én csecsemőkoromban. Nyilván itt van valahol az is a házban, olvastam felnőttkoromban. Koraszülött voltam és beteges baba, sok gond akadt velem. Refrénszerű ismétlődés a füzetben: „sugárban hányt”. Allergiás lehettem a tejre. Aztán allergiás lettem a saját hányásomra is, bőrkiütések, anyukám belevarrt nejlonba, akkor arra lettem allergiás, szóval elég nehezen talált megoldást rám :-)

Mesélte többször, hogy a születésemkor azt mondta neki a bába: meg ne haragudjon, asszonyom, de ilyen csúnya kis szőrös vakarcsot még életemben nem láttam! Az én lányomat is lefitymálta egy 24 évvel későbbi bába. Lehet a bábáknak egy ilyen erős ambíciójuk, hogy szeretnek a szavaikkal megragadni a szülő nők emlékezetében.

Emlékszem arra a fiatal, szemüveges doktornőre is, aki a halálhírt hozta. Amit akkor én magamban már valahogy tudtam. Jött utánam a folyosón és éreztem a pillanatnyi habozását, hogy miként is szólítson meg. Kórházban, óvodában, iskolában az „anyuka” dívott, de ő épp azt jött mondani, hogy én már nem vagyok anyuka. Rövid hezitálás után az „asszonyom” mellett döntött.

vissza a lap tetejére

7. szombat

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

Legutóbb a múlt évezredben, 1998-ban jártunk New Yorkban, télen, átutazóban Nashville-be. Én akkor már a negyedik alkalommal időztem a városban. (Nashville egyszer is elég volt.) 1998 óta nagyot változott az élet: lett internet. Eddig ez nem jutott eszembe, de most beleszörföltem New Yorkba a neten, és hangosan örvendeztem afölött, hogy megtalálható és csekkolható minden, amit ott megismertem és megszerettem. Látom, megy még az 1996-os Chicago a Broadway-n, látom a Sbarro sajtos calzonéját, látom, hányas számú buszokra szabad felszállni a 42. utcából New Jerseybe menet, és megtudom azt is, hogy amikor a repülőtérről jövet leszállunk majd a buszról (22.21-kor), akkor még 62 lábnyit kell mennünk a Zsuzsiék házához. De lehet, hogy kedves férjem lábaival csak 55-öt.

Lelkesen mesélem mindezt Annamarinknak (aki a dabasi bál fényét emelte tegnap este), mire ő elnézően tekintget rám, udvariasan nem vonogatja a vállát, de egyáltalán nem érti, hogy ez mitől olyan fantasztikus.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

vissza a lap tetejére

10. kedd

Úgy éreztem, változtatni kell az életemen, különben sosem készül el az örkényes cikk, amelyet hetek óta írandó vagyok. Kijöttem hát Verőcére, hogy végezzek vele.

Láttam az értelmezhetetlen nevű Duna World csatornán A tanítónőt a szolnoki Szigligeti Színháztól. Lett az állami televíziónak ez a szokása – intenciók nyomán vagy önkéntes alámenés révén, ki tudhatja ezt –, hogy színházi előadásokat csak a Teátrumi Társasághoz tartozó színházakban rögzít és azokat sugározza. Ennek köszönhetően például a Stuart Mária nem Eszenyi Enikő és Börcsök Enikő alakításában maradt fenn korszakunkból, hanem Dobó Kata és Kovács Edit békéscsabai produkciójában. A tanítónő Nagy családját sem a nemzetis Bodrogi Gyula – Molnár Piroska – Nagy Zsolt összeállításban hagyjuk az utókorra, hanem a szolnokiak Karczag Ferenc – Császár Gyöngyi – Barabás Botond famíliájával. Nem tudom, hálásak lesznek-e ezért. (Mármint az utókor.)

A szolnoki előadásban erős, kifelé közlős hangsúlyt kapott néhány magyarféltő mondat a (különben velejéig romlott) szolgabírótól, ebben látszott kulminálni Kerényi Imre rendezői munkája. Enyhe aggodalommal néztem a címszereplő Molnár Nikolettet, aki bájos és képességes fiatal színésznő. Az üvegcipőben még jóval több természetességet mutatott, mint itt. Igaz, nem könnyítette meg a dolgát Barabás Botond, aki ifjú Nagy Istvánként mintha paródiát adott volna elő. Úgy búgott, döngött, bazsalygott és dübörgött, mintha valamely 1930-40-es magyar film prózai bonvivánját utánozná. Természetesen egy ilyen gúnárba pasasba is bele lehet szeretni – szinte bárkibe bármikor bele lehet szeretni, ezt mikrofonba mondtam, azt hiszem, A makrancos hölgy szakmai beszélgetésén a POSZT-on –, de ha egy értelmes, intelligens, magára adó nő beleszeret egy ilyen pasasba, akkor kicsit szégyelli és mentegetni magát emiatt. Ám Tóth Flóra tanítónő szerepe erre nem terjed(het) ki.

vissza a lap tetejére

11. szerda

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

Már a múltkor észrevettük Verőcén, hogy kiépítették a hozzánk legközelebb eső Duna-lejáratot. Korábban itt csak egy meredek lejtő volt, négy-öt odahordott nagyobb kővel mint néhány lépcsővel. Frédike fiatalon úgy közlekedett erre, akár egy hegyi kecske, vagy talán inkább zerge, mert az biztosan gyorsabb a kecskénél. Mire mi odaértünk a közhöz, a kiskutya már nem is látszott, addigra rég lent csatangolt a Duna-parton. Amikor megöregedett, illetve már rosszul látott, akkor elkezdtünk nem arra járni lefelé, de felfelé még jól vette az akadályokat, legfeljebb kicsit megtoltuk felkapaszkodás közben a fenekét. Később aztán karban, ölben vittük le. Most meg lett szép kikövezett, széles, alacsonylépcsős út. Kicsit elszomorodtunk amiatt, hogy Frédi ezt nem érte meg. De aztán meg felvidámultunk, mert az jutott eszünkbe, hogy így legalább mi is tudunk majd jönni-menni itt, ha megöregszünk, és nem kell, hogy karban-ölben vigyenek.

vissza a lap tetejére

13. péntek

Annamarinknak évfolyamtársa volt a meggyilkolt pécsi lány. Úgyhogy gyorsan megmutattam neki két önvédelmi fogást fojtogatás esetére. Ezeket nekem még Moszkvában tanította a PB (nem pártbizottságot értek alatta, hanem a matematikus-közgazdász aspiránst a Viszotkában), és jól megjegyeztem. Jut eszembe, talán azért okított ilyesmire, hogy ha egyszer engem megfojtatni támadna kedve, ki tudjam védeni. Viharos volt a viszonyunk. De most inkább csak vicceltem, mert soha egy ujjal nem nyúlt hozzám egyetlen pasas sem, mármint bántalmazásilag. Ennek két oka lehet. Vagy egyik, vagy másik, vagy mindkettő. Olyan férfiakkal volt dolgom, akiktől idegen a tettlegesség, a fizikai erőfölény alkalmazása nincs benne a repertoárjukban, illetve eleve elfogadhatatlannak tartják a nővel szembeni erőszakot. Részemről pedig, én nem az a típusú nő vagyok, aki a veszekedést kibontakoztatni, fokozni, feszíteni akarja, hanem aki inkább lezárná vagy abbahagyná. (Remélem, igazat mondtam most magamról.)

vissza a lap tetejére

14. szombat

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

Jártam tegnap Szentendrén a beregszászi A viharon, de erről majd holnap ideteszem a gyorsan írt kritika linkjét.

Azt akartam mondani, hogy Verőcén találtam Nyírő József Néma küzdelem című regényét (azt is tudom, hogyan került oda), és elolvastam. Eltekintve az író életrajzától – bár nehéz attól eltekinteni, hogy épp 1942 és 1945 között volt tagja a parlamentnek –, pusztán a műre figyelve, nem, nem érzem úgy, hogy jelentős irodalmi érték lenne. Sőt helyenként inkább elhibázottnak találtam szerkezetileg és nyelvileg. Ami a tartalmát illeti, értem én, hogy ez tragikus és súlyos aggodalom, traumatikus érzése a magyarság elveszésének Erdélyben, de nem tudok rokonszenvezni avval a szemlélettel, amelynek jegyében a regény zsidó szereplői alattomosak, számítók és pénzéhesek, a románok gonoszak, érzéketlenek és alacsonyabb rendűek, egyedül a magyarok sokra hivatottak. A magyarok nagyok és jók, még akkor is, ha történetesen kicsik és rosszak. Nekik (nekünk) adott faji képességü(n)k a kiválóság – szó szerint így –, részü(n)kről „az ősi jog, a minőség, az emberfölény küzd szakadatlan” az idegen rajokkal. „Alapjában véve jók ők (ti. a magyarok), mélyek, a bűn alatt is arany van a szívükben.”

Milyen szép és egyszerű is lenne ez így. Vagy talán nem is volna olyan kívánatos, mert ez esetben az egész világ bennünket irigyelne. És hát bizonyos források szerint ez így is van, mármint hogy az egész világ bennünket irigyelhet. Másrészt viszont az sem lehetetlen, hogy külföldre utazván manapság célszerű volna pólót nyomatni „Turista vagyok, nem magyar” felirattal.   

vissza a lap tetejére

16. hétfő

vissza a lap tetejére

17. kedd

A vihar. Az volt a legjobb az estében egyébként, hogy amikor Szentendrére értem, úgy festett, tényleg vihar lesz, zuhé és hideg. Aggódtam is, mert nem öltöztem vastagon, hogy jól elázom, megfázom. De csak amíg A vihar viharja tartott, addig fenyegetett vihar, utána megenyhült, sőt felmelegedett az idő az éjszakában.

 Véletlenül tévét néztem mostanában kétszer, a Szürkületet, aztán tegnap a Szenvedélyt. Azóta nem tudom eldönteni, hogy Fehér György csinált Tarr Béla-filmeket vagy Tarr Béla Fehér György-filmeket.

Kedves férjem nemzetközi tanárigazolványt csináltatott, úgyhogy megyek én is, kiváltom a nemzetközi diákigazolványt, legyen komplett a családi iskola.

vissza a lap tetejére

18. szerda

A New York-i Zsuzsi másodfokú, másodízigleni unokaféltestvérem nekem. Volt egy közös dédanyánk, a Grünbaum Netti. Az úgy volt, hogy Stuber József dédapám, aki pont száz évvel született előttem, Mohácson volt asztalossegéd, Bleier Ármin keze alatt. 1892-ben a mester meghalt, ottmaradt utána a műhelye, a felesége meg a három lánya. Stuber segéd elvette az özvegyet, a Nettit, ennek folytán betért izraelitának, majd felköltöztek a fővárosba. Az 1900-as budapesti lakcímjegyzékben már szerepel: „Stuber József asztalos m., VII. Garay tér-15.” A három hozott lány mellé egy fiuk született, a nagyapám. Stuber József dédapa nem érte meg egyetlen fia 1944-es halálát, mert még az első világháború előtt elhunyt végelgyengülésben, 53 évesen.

A középső Bleier lány lánya volt a Klári néni. Ő meg a férje, Imre bácsi hamisított igazolvánnyal Zuglóban béreltek lakást 1944-ben, ott bujkáltak. Amikor apukám kiszökött a gettóból, hozzájuk ment, éjszakánként egy sublótfiókban aludt. Az ötvenes években Klári néni varrógéppel járta az országot, ruhákat javított házalva. 1956 októberében elhagyták Magyarországot három lánygyerekkel, attól félvén, hogy zsidóként nincsenek biztonságban. (Mert 56-ban nemcsak forradalmárok, ellenforradalmárok és kalandvágyók mentek el, hanem fenyegetettséget érző zsidók is.) A három lány fodrász lett, idővel jól menő, elegáns hajszalont nyitottak Manhattanben, ma is abból él az egész család. Amíg Klári néni élt, a lányok minden nap hazavitték neki az üzleti könyvet, ő írta össze ceruzával a bevételeket, kiadásokat. A három nővérnek – Zsuzsi a legfiatalabb – két-két gyereke született, ők már kicsit törve beszélik a magyart, amerikaiakkal házasodtak, és van egy sor igazi amerikai unoka, Jessicától Matthew-n át Sophie-ig.

Pár éve előkerült egy barnás portréfotó a Nettiről, beszkenneltem és elküldtem Zsuzsinak. A vékony szájat tőle kaphattuk mindketten.  

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

.vissza a lap tetejére

20. péntek

Amikor 1988-ban először jöttem New Yorkba – egyáltalán: először Nyugatra –, megérkezve a repülőtérre, meglátva az üvegen túl a sárga taxikat, ugráltam és szaladgáltam és kiabáltam, hogy New York, New York! Sosem gondoltam igazán arra, hogy eljutok majd ide, és hogy ez a város tényleg van, a filmeken kívül is. És voltaképp most sem tűnik sokkal valószerűbbnek az egész, amikor az ember leszáll a repülőtéri buszról a 42. utcánál, a buszpályaudvar állomásnál, és este 10 után hirtelen belecsöppen a Times Square fényáradatába és emberáradatába és nyüzsgésébe. Az elmúlt 14 évben némiképp elfelejtettük, hogy mi merre és hogyan, bénáztunk itt-ott, így aztán volt itteni éjjel fél 12, otthoni reggel fél 6, mire beestünk Zsuzsihoz, de aztán még másfél órát beszélgettünk, csekkoltuk a családtagokat, elvégre Grünbaum Nettinek 12 szépunokája él a városban.

A fényképnél szélesebb sávban, de ez van látványnak az erkélyről, a nappaliból, a hálószobánk ablakaiból. Minden reggel és este lefényképezem.

vissza a lap tetejére

21. szombat

Úgy gondoltam, legelőször is menjünk el oda, ahol a World Trade Center állt. (Volt már szó itt arról, hogy 2001. szeptember 11. milyen traumát jelentett számunkra. Elképzelhető volt, hogy soha többé nem jövünk vissza miatta. Én úgy éreztem, nem akarom látni New Yorkot a tornyok nélkül.) Gyaloglásilag túlméreteztem az emléktúrát a lányok üzletétől dél-Manhattanig, gyakorlatilag fává változott a lábam, mire odaértünk. Az épületek helyét, az alaprajzi négyzeteket meghagyták, körülöttük fák, park, azon túl viszont bőszen építik az új World Trade Centereket, már a sokadiknál tartanak, áll a legmagasabb is, bár a tükröződős borítása még nincs meg végig. (Így fest az erkélyről.)

Annyira lestrapálódtam, hogy mondtam kedves férjemnek, a következő napon olyan programunk legyen, metróval elmenni egy cipőkiállításra és vásárra, ahol én leülök, és futószalagon cipők érkeznek elém. Amelyik megtetszik, annál intek, leveszik, elém teszik, nézegetem, felpróbálom, kiválasztom, és amikor már nagy halom cipő gyűlt össze mellettem, akkor váratlanul felugrok és elszaladunk. (Szeretem a cipőket. Bár a szeretetem sehol nincs a Zsuzsiéhoz képest, akinek lépten-nyomon cipőarzenáljába bukkanni a lakásban.)

A nap kérdése: nem vetették-e el a sulykot a párducmintagyártók. Azok, akik a párducminta-rajongókra (mint pl. Zsuzsi) bazírozva az égegyadtavilágon mindenből csinálnak párducmintásat. Zsuzsinál nemcsak bunda, szandál, bútorhuzat, pléd, hamutartó, fényképkeret, album, díszgyertya párducmintás, de még a partvis is.

A Ványa bácsi hivatalos bemutatója ma este lesz, amit eddig játszottak belőle, az két főpróba volt. Aschertől tudom, hogy állva tapsolt a közönség, de evvel egyébként nem hódította meg a rendezőt, aki számos kivetnivalót talált a nézők viselkedésében. Azt mondja, a színház akkora, mint két Vígszínház, de intimebb és jó az akusztikája, kár, hogy úgy néz ki, mint egy török kupleráj.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

Mondjuk lett némi cipő a tegnapi napban egy környékbeli bevásárlóközpontból – ahol egy-két nagyobb üzlet bezárt mostanában, ezt teszi a gazdasági válság, mondják a lányok, amely válság a távolról jött turista számára nem érzékelhető –, de amúgy ez egy nagycsaládi nap volt. Távoli rokonokat 15-20 évente szemügyre venni, annak megvan a bája, például hogy a hatéves kis Benjamin pontosan úgy néz ki, mint Steven, az apukája, amikor 24 éve láttam. (A három fodrászlány legidősebbjét Arinak hívják, Steven az ő fia. Steven felesége, akit most ismertünk meg, amerikai, de a nagyapja még erdélyi származású magyar zsidó volt, focista, egyszer egy bajnoki meccsen Puskás Öcsi eltörte a lábát, mint megtudtuk. Úgyhogy akadhat egy-két kósza ember a világban, aki nem rajong Puskás Öcsiért.)

Manhattanen nem látszik a recesszió, sok felhőkarcoló nőtt ki, amit még nem láttunk, jelenleg is jó néhányat építenek. (Egyet például galád módon úgy húztak fel, hogy nagyjából hónaljig takarja az Empire State Buildinget, mármint innen Zsuzsi erkélyéről nézve. Itt előttünk is, korábban elegáns, éjszaka is nyitva tartó, kivilágított golfpályák voltak, de mostanra lakóparkokat építettek. Pillanatnyilag pedig boxutcákon és garázsokon dolgoznak, mert Forma 1 futamot fognak rendezni jövőre, történetesen pont itt, a ház előtt. A garázsok fölötti úszómedencés teraszról kiválóan látszik majd a két egyenes.   

A nap kérdése: hogy bírnak itt ilyen hihetetlenül puha vécépapírt gyártani?

vissza a lap tetejére

23. hétfő

(Úgy álltam az imént a zuhany alatt, fél kézzel a falnak támaszkodva, ahogy a gondterhelt férfihősök szoktak a hollywoodi filmekben :-)

Voltunk tegnap a Jupiter bolygón, épp csak annyi ideig, hogy megméretkezzünk. Én 364 fontot nyomtam. Kicsit híztam. (Kedves férjemről fontos információt nem adok ki.) Valójában a Természettudományi Múzeumban voltunk, de épp csak benéztünk. Ez az a hely, ahol az aulában hatalmas dinócsontvázak állnak, éjjel pedig mindenki megelevenedik az idevágó film szerint. Megnéztük az embereket, akik épp nézték azt a házat, ahol John Lennon lakott és kilépett, mielőtt lelőtték, azután hamar bevetettük magunkat a Central parkba, és ott üldögéltünk-heverésztünk fél napot, miután megtaláltam a lehető legkényelmesebb, háttálmás bazaltsziklát. Koraeste még műélveztünk egy keveset,  egy nézőtér jellegű sziklán ülő kábé ötven főnyi közönség előtt játszott a parkban egy társulat Moliere-t, A nők iskoláját. Nem kritikusi, hanem turistai minőségben tanúsítottam részvételt.

A nap kérdése. Kisvárdán egy éjjel Bogdán Zsolttal beszélgettem, szóba került az ausztrál Ványa bácsi. Mondta, látta az előadás trailerét a youtube-on, és az volt a benyomása, hogy Ascherra hathatott az ő Ványa bácsijuk, mármint a kolozsvári, Andrei Serban rendezésében. Vajon hatott-e, érzékelhető-e ez az előadás láttán? Megyek, és megvizsgálom ma.

(Majd fogom később, a messzi távolban sajnálni, hogy csak ennyi idő van írni itt.)

vissza a lap tetejére

24. kedd

A 46. utcánál parkol a Hudsonon egy repülőgép-hordozó hajó, az Intrepid, jártunk rajta a gyerekekkel annak idején, így most mentesítve voltunk az alól, hogy mindenét újra megnézzük (pl. a vele együtt horgonyzó tengeralattjárót). De történtek új beszerzések az elmúlt másfél évtizedben, pl. odakerült mellé a mólóra egy Concorde repülőgép, a múlt héten pedig új kiállítási területet nyitottak egy nagy, szürke ételfedő alatt (legalábbis tőlünk úgy néz ki az a méretes műtárgy), ahol az Enterprise űrsiklót helyezték el. Ez próbagép volt, űrben nem járt, így annyi híja van, hogy nincsenek rajta azok a kerámialapok, amelyekből a baj származott a Columbia-katasztrófánál. Fényképen nehéz érzékeltetni, milyen impozáns jármű, de talán ezen látszik valamelyest. A hajó beltéri kiállítása is érdekes, lehet pl. űrhajós kesztyűben megpróbálni szerelni, vagy beleülni a Gemini űrhajó visszatérő egységébe. Szert tettek egy Kazahsztánban földet ért, jól megpörkölődött, gömbölyű Szojuz kapszulára is, úgy néz ki, hogy az ilyesmit zsoké termetű űrhajósokra tervezik – megdöbbentően kicsik.

Este Ványa bácsi. A valóban keleties beütésű színházépület a Broadway egyik „mellékutcájában” áll. Ahhoz képest, hogy több ezres befogadóképességű és az internetes jegyvásárlásnál kiterítve hatalmasnak tűnt, nem is rémisztő hodály. Igaz, a harmadik szinten olyan sok sor van olyan meredeken, hogy ha oda szólna a jegyem, nem mernék előredőlni, nehogy lezuhanjak a mélybe. De nekünk földszinti jegyünk volt. Ascher  jött, bevizsgálta a helyet és ismertette, hogy az előadás elején hátul egy ember fát hasigat, azt nem fogjuk látni, csak hallani, de tudjunk róla. (Ami pedig a női vécét illeti, ott egy elegáns fekete hölgy irányította a forgalmat: jobbra, 3. fülke! Távozáskor enjoyt kívánt.)

Az előadás, jaj, nagyon szép. Kicsit meg is leptek engem ezek a filmsztárok, hogy színházban ennyire profik. (Nem, nem ez a jó szó, hogy profik. Hogy ennyire birtokukban van a színházi színészetben való kiválóság képessége. Na, ez kicsit bonyolult lett.) Pontos, alapos, aprólékos, végiggondolt, végigvezetett, következetes alakítások sora. Cate Blanchett finomsága engem ab ovo el tud bűvölni, de Hugo Weaving (Mátrix – Smith ügynök, A gyűrűk ura - Elrond) is igen tetszett. És ha a Ványát játszó Richard Roxburgh (Moulin Rouge, Mission Impossible II.) játszotta volna Asztrovot, valószínűleg ugyanolyan vonzónak találtam volna, mint Hugót.

Minimum két rendezőnagyság ült egyébként a nézőtéren: Ascher Tamás (Három nővér, Ivanov, A Bandy-lányok) és Robert Wilson (A süket pillantása, Einstein a tengerparton, Tom Waits-Woyzeck).

Majd írok még az előadásról, vagy itt, vagy a kritikában. Nem tapsolt hosszan a közönség – az nyugaton nem szokás –, hanem röviden, de lelkesen, és a nézőtérnek kábé a fele fel is állt hozzá. (Felálltam persze én is, csak nem akartam az első tízben lenni.)

vissza a lap tetejére

25. szerda

Nagyon szerettem a Cate Blanchett Jelenáját. Egy bakfis van még meg benne, kontrollál és önreflektál, beleomlik helyzetekbe aztán rémülten kisiklik, gyönyörű testkoreográfiával érintkezik, közelít-eltaszít, ölel-öklel, Szerebrjakov férji bizalmaskodását pl. úgy tudja elhárítani, hogy az látszólag átkarolás, valójában ellökés. Egy tánc az egész nő.

Abban is van valami, amit Bogdán Zsolt feltételezett: markánsak, élesek az érzelmi összeütközések és konfliktusok, semmi nem maszatos, és gátlástalanul sok a komikus elem. Hugo mint részeg Asztrov például épp úgy kiesik háttal az ablakon, mint a Bányavirágban a fiúk, csak neki még a nadrágja feneke is nedves lesz ekkor. Na, majd folytatom, ma úgyis újranézem az előadást, úgy néz ki. 

Velünk az a helyzet, hogy egyre később szoktunk elindulni be a városba. Jó alvás, bőséges reggeli, dumálunk, főzünk a Zsuzsival, aztán 10-kor kinyit a swimming pool, szóval végül dél előtt ritkán hagyjuk el a házat. (Ez egy sokemeletes, soklakásos társasház panorámás nagygarázzsal, fitnessteremmel, szabadtéri úszómedencével, kapus szolgálattal, javítószolgálattal, mosással stb.) Ez különben meg is felel a teherbíró képességemnek, mert már nem bírok egész nap a városban mászkálni. Egyébként is úgy fest, hogy ez az első „öregkori” utazásunk. Minden körülményesebb: ha meg kell nézni valamit térképen vagy útikönyvben, nem látunk, szemüveget kell előkotorni, aztán ha megnéztük, hányas utca vagy melyik metró, elfelejtjük. Plusz nekem nagyon meg tud fájdulni a lábam bizonyos menésmennyiség után. Volt nap, amikor végül már úgy araszoltam le az aluljárólépcsőn, mint az öreg öregasszonyok: kapaszkodva a korlátba, minden fokra két etapban.

Tegnap a Lower East Side-ot jártuk be, átsétálni terveztünk végül a Brooklyn hídon, el is indultunk, de ki volt szúrva velünk, mert a középen elhelyezett, emelt gyalogosjárdánál építkeztek, végigfalazták ideiglenesen az út mellett, úgyhogy semmit nem lehetett látni, de a makacsok elnyerték jutalmukat: az első pilléren túl lebontották.

A nap kérdése: miért, hogy még a mag nélküli görögdinnyét is itt találták fel, ahelyett, hogy nálunk?

(Egy „irigy” olvasó kedvesen jelezte, hogy a jupiteri font nem stimmel, vagy ha igen, akkor tényleg nagyon meghíztam. Most akkor majd utánanézek vagy a számításnak, vagy a formámnak.)  

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

A megbeszélt időpontban sem Ascheréknak, sem nekünk nem sikerült ott lennünk a bronxi állatkert előtt, így máskor-máskor mentünk be, és bent is elkerültük egymást. De lehet, hogy egyszerűen nem ismertek meg engem. Mivel mi lábkímélés céljából a bejáratnál rögtön vettünk egy kerekesszéket, amin kedves férjem végigtolt engem az állatkerten, miközben igyekeztem „a szerencsétlennek éppen nagyon jó dolga van” arcot vágni. Érdekes volt egyébként megtapasztalni, hogy vannak, akik észre sem és tudomást sem vesznek rólam a kocsival. Ilyenkor hosszan lehet várakozni a kijövők elfogyására az ajtónál, amelyet azért nyitottunk ki, hogy bemenjünk rajta. A többség viszont kedves és segítőkész, olyannyira, hogy mindent meg akar csinálni helyettem, mintha kezem sem lenne.

A bronxi állatkert volt az első nagy külföldi állatkert, amelyben jártunk, és el voltunk ragadtatva tőle. Azóta viszont láttunk a világban számos másikat (plusz a nyíregyházi), és most már nem vagyunk annyira oda a bronxiért. De azért jó hely. (Az oroszlán Ibsenre hasonlít – állapította meg Ascher. De mi egy oroszlán, bárha Ibsenre hasonlít is, a nyíregyi oroszláncsordához vagy -nyájhoz képest?!)

Az esti Ványa bácsin – ahol, könnyen lehet, 225 dolláros helyen ültem ingyenért – leszögeztem magamban, hogy simán meg lehetne nézni még háromszor az előadást, annyira szépen, sokat megélően játszik mindenki. Bármelyik szereplőt lehetne egész estén át figyelni. Blanchett Jelenáját most kicsit másképp láttam – jóllehet konkrétan ugyanazt csinálta, mint hétfőn –, kevésbé empatikusan és megengedőn. Végtére is az ilyen, nőiségükre alapozott nők elég sok bonyodalmat és pusztítást tudnak maguk után vonni bármely házban. Gondoltam is, amikor mondta Asztrovnak a negyedik felvonásban, hogy a respectjét szeretné: azért azt el kellene döntenie a nőnek (minden nőnek), hogy asszonyi csáberőből dolgozik vagy az emberi értékeit kívánja akceptáltatni. Ja, ezek nyilván nehéz női dolgok tudnak lenni.  

vissza a lap tetejére

27. péntek

Említettem már a magyar származású amerikai újságírót, aki naplómolvasó. Írt most, amikor itt vagyunk: látogassunk el Washingtonba. Felültünk tehát tegnap reggel a minden kényelemmel felszerelt Peter Pan buszjáratra. (Megjegyzem, számottevően olcsóbban szállít Washingtonba és vissza, mint amennyiért Kisvárdát megjárom a MÁV-val.) Négy és fél kellemes óra alatt megérkeztünk a fővárosba, ahol azonnal égni kezdett a lábunk alatt a talaj, mivel  több mint 100 fok volt (de tényleg, Fahrenheitben). Elindultunk kicsit a Capitolum felé. Az a Mall nevű, hosszú zöld placc egyik végén van, a másiknál pedig a hegyes pucu, a magas emlékoszlop meg a vizes medence, amelyen Jenny átvág a Forrest Gumpban. Ámde a több mint 100 fok árnyékban volt, árnyék meg nem volt, csak a napon járhattunk, és itt nem álltak százméterenként manhattani vidám fekete fickók, egy dollárért ásványvizet árulva hűtődobozból. A füvet forgó locsolók öntözték, de a gyep kerítéssel van elzárva az utaktól, ahol a féleszű turisták bóklásztak tikkadtan. Hamar beláttuk, hogy innen menekülni kell, de a várost a méretei járhatatlanná teszik, igazi birodalmi nagyság (horribile dictu: moszkvai stich, büszke megalománia), hatalmas szövetségi hivatali épületek és széles sugárutak, egy ház egyik sarkától eljutni a másikig kimerítő gyalogtúra, s közel-távol sehol egy bolt vagy csehó nem mutatkozott. Amikor már nem bírtam tovább a menetelést a sivatagban, benéztem egy nagy ház ajtaján, puffot láttam az aulában, nyilván hűtenek is, gondoltam, bemegyünk kicsit leülni és hűsölni, akármi is ez. Nem rúgott ki az egyenruhás kapusszolgálat, sőt ott sem tartottak bennünket, ami nagyobb szó, mert utóbb kiolvastuk, hogy ez az épület a  börtönigazgatóság. Végül jótékony manók a következő sarkon letettek számunkra egy életmentő Starbucks kávézót. A Starbucks egyébként is rendszeres támaszpontunk, részint a légkondicionálás foka és a wifi, részint pedig a jegeskávéjuk és az áfonyás piskótájuk miatt.

Nemsokára értünk jött egy metróvégállomáshoz Frank, kivitt bennünket Washingtonból a kertvárosba, ahol Sylviával, a feleségével laknak. Kedves, borozgatós, beszélgetős ismerkedési estét töltöttünk együtt és a filmekből ismert, emeleti gyerekszobában aludtunk. 

vissza a lap tetejére

28. szombat

Délelőtt Frank bevitt bennünket a metróhoz, és az előző nap tanulságait figyelembe véve csak légkondicionált programokban gondolkodtunk: múzeum, városnéző busz, Starbucks. Ebből sem sikerült mindent abszolválni, úgy elröpült az idő a visszaindulásig. Mindenesetre ültünk két és fél órát egy városnéző busz alsó, hűtött terében (és néztük szánalommal, amint megviselt turisták leszédültek közénk a nyitott tetőről), körbejártuk a fontosabb pontokat (korrigálok, a Mallnak voltaképp nem a pucu a vége, hanem a Lincoln-emlékmű, ahol ott ül szoborként az a nagy Lincoln-figura, amelyik elmajmosodott A majmok bolygója-film végére). Szereztünk némi benyomást a város arányairól, impozáns voltáról. Arra jutottunk magunkban felszínes következtetésképpen, hogy míg New York az üzletről és a szórakozásról szól, addig Washington a tekintélyről és a hatalomról. Meg a kultúráról, már csak azért is, mert nagyszerű múzeumok vannak itt kazalban. A legjobban azt sajnáltuk, hogy nem láttuk a Nemzeti Levéltárban a Függetlenségi Nyilatkozatot (már ha Nicolas Cage és Sean Connery egyáltalán visszavitték). Kimaradt a Repülési és Űrhajózási Múzeum, pl. a Spirit of St. Louis, a repülőgép, amellyel Lindbergh átrepülte először az Atlanti óceánt vagy az Apolló 11 visszatérő egysége. Kedves férjemnek a történeti múzeumért is fájt a szíve.

Amikor éjjel megérkeztünk New Yorkba, a buszpályaudvarra, ahonnan New Jersey felé még tovább kell mennünk, mondtam, szaladjunk ki egy kicsit a 42. utcára, hadd lássuk újra a fényeket, hadd szagoljuk viszont Manhattant. A szagát is szeretem ennek a városnak. Van benne benzingőz, por, metrószag, hús- meg égettolajszag, mert minden sarkon kaját sütöget és árul valaki gurulós kocsin mozgó konyháról, és még ki tudja, hányféle részszag.

I like your fit – mondta nekem egy idősebb nő csak úgy, a színházban a szünetben, némi meglepetésemre. (Tom Hanks is megnézte az előadást, bár sajnos nem akkor, amikor én.)

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

(Mondtam kedves férjemnek, hogy igazán eljöhetett volna megnézni a Ványa bácsit Harrison Ford is. Mire azt felelte, hogy szerinte nem értette volna a darabot. Erre megsértődtem :-)

Tegnap a Modern Művészetek Múzeuma, de csak mértékkel, mert festményekből, képtárból nem bírok egyszerre sokat, sem lábbal, sem szemmel, sem lélekkel. A harmadik emeleti fényképészeti kiállításra koncentráltunk, de azért utána még felmentünk az ötödikre is, nézni egy kis Cézanne–Monet–Seurat–Matisse–Rousseau–van Gogh–Gauguin–Picasso–Miro–Chagall–Klimt–Kandinsky–Munch–Kahlo–Kokoschkát is. (Este a MoMában a budapesti állatkertről 1933-ban készült amerikai filmet vetítették egyébként!) Ezután a pesti szomszédunkkal kávéztunk, aki egy New York-i ügyvéd, és a mi belvárosi házunkban veszi a lakásokat sorra. Már a harmadikat vásárolta most, úgyhogy előbb-utóbb tán párbajra kell majd kelnie Kolozsi Tamásékkal, akik szintén falják a házunkat.

Hazafelé megvettük az esti gyümölcsjoghurtunkat, négy dobozt, mert sajnos már csak annyit fogunk elfogyasztani itt (és azóta már annak is csak a felét). Hajnalban felébredtem, nem tudtam aludni. Ültem az ágyon, Hugh Laurie albuma szólt a fülemben, néztem az ablakon át Manhattant és kicsit sírdogáltam. Ki tudja, eljutok-e még ide valaha. Nyilvánvaló, hogy ezt a mostani utazást sem engedhettük meg magunknak. Apukám célzott támogatása és Zsuzsi kedves, rokoni vendégszeretete nélkül szóba sem jöhetett volna.

Kisebb (húsz fős) családi parti keretében megünnepeltük Benjamin születésnapját, ez történt még tegnap. Bájos-szép kisfiú, és most már 6 éves.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

vissza a lap tetejére

31. kedd

Megjöttem. Alaposan korán útnak indultunk tegnap, mert délután Obamát várták Manhattanbe, és ez erőteljes útlezárásokkal jár. Választási kampány zajlik már, alighanem, mindenesetre vacsorát adott este New Yorkban az elnök, 40 ezer dollárért lehetett részt venni rajta. (Annyiért talán az ital is benne van.)

Londonban átszállva sms-t váltottunk a bátyámmal, írta, 10-kor kezdődik a magyar vízilabdameccs, menjünk ki mi is. (A bátyám Londonban van az olimpián, mert ez ő.) Alighanem elkelt volna a helyszíni drukkolásunk. 

Hazaérkezés után áthelyezést nyertem apukámhoz, és most eléggé fáradt vagyok, mert utazással telt az éjszaka, és ezek a repülőgépek nem tudnak elég nagyok lenni ahhoz, hogy kényelmesek is legyenek. Majd még mesélek.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra