|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2012. június
Pálmai Annával találkoztam fidelio.hu interjú tárgyában. Nem volt könnyű összehozni. Ez a tegnapi időpont, amit nagyjából utsó esélyként kaptam tőle (még a POSZT előtti megjelenéssel kalkulálva), voltaképp nem volt jó nekem, hamar vissza kellett sietnem belőle apukámhoz. Szűk háromnegyed óra alatt célirányosan felvettem tehát a hasznos anyagot (a hasznos az, amit bele is írok a cikkbe), de ismerkedni nem volt idő, épp csak megízlelni, hogy klassz lány. Visszatérnék a Várkonyi-pályázat különdíjára. Egyrészt kaptam egy oklevelet Ascher Tamás és Eszenyi Enikő aláírásával, amelyet becses és értékes autogramként fogunk fel. Eszenyi-aláírás van egyébként a háznál, egy egérke alján, amit a gyerekeknek adott a Vígszínház nézőterén egyszer, amikor még kicsik voltak. Ascher-autogramom is volt, mert aláírta a Történeti Hivatal levéltárában végzendő kutatásom támogatását, csak azt a papírt balga módon beadtam a hivatalba (Nem fénymásoltad le előtte? – kérdezte kedves férjem), így az már az övék. No de ez meg az enyém. 50 ezer forinttal járt a különdíj, ami fejtörést okozott számomra. Nekem ugyanis az az álláspontom, hogy praktizáló kritikus lehetőleg kerülje el azt, hogy színháztól pénzt kapjon. (Annak idején Bálint Andrást is győzködtem, sikertelenül, amikor a Radnóti az én fordításomban játszotta a Három nővért, hogy ne fizessen már ezért.) De ha most ez így alakult, akkor úgy döntöttem, megpróbálom adekvát és méltó módon felhasználni az összeget. Ha már úgyis épp a színifőiskola néhai rektora képezte pályázatunk tárgyát, akkor ezt a pénzt arra szeretném fordítani, hogy vegyek egy színházjegyet (vagy esetleg kettőt, ha kitelik belőle) a színiegyetem jelenlegi rektorának egy előadására!! Bemenvén a Nemzeti Színházba a Hamlet előadására, meglátván a szétdúlt nézőteret, állványokat, fekete fóliákat, óhatatlanul az az első gondolat: talán lebontják a Nemzetit? De nem, csak Alföldi Róbert rendező egy koszlott, vedlett, rendetlen Dániát akart elénk tenni. Ehhez a színpadon felépítettek a közönség számára egy kábé akkora nézőteret, mint a nézőtér. Mindenesetre szolgál érdekességekkel a térfelborítás, például jópofa, ahogy a helsingőri vár őrei dobogva rohangálnak körülöttünk-felettünk, a színpadot körülölelő folyosókon. Olyan benyomásom volt egyébként, hogy az akusztika talán jobb a nézőtéren, mint a színpadon. Erősen indult az előadás a protokolláris udvari eseménnyel, aztán pedig különböző színvonalú és hatású szcénák váltakoztak este tízig. Mondjuk avval nehezen barátkoztam meg, hogy Szabó Kimmel Tamás a címszerepben heveskedik és kiabál állandóan. Ha ennyi energia van benne, érthetetlen, miért nem tesz valamit. Ámbár lehet, pont ettől mai az előadás, hogy Hamletünk folyton fortyog és ágál, és ebben merül ki. Ült mellettem egy fiatalember, percenként ötször aludt el, mindig úgy, hogy előbb a jobb keze esett le, amellyel az állát támasztotta, azután a feje. Biztosan nagyon fáradt volt, mert Alföldi-rendezésre sok mindent lehet mondani – pl. hogy könnyedén átsiklik megoldatlanságok felett –, de hogy unalmas volna, azt nem. Az utolsó jelenet előtt a kellékes pont mellettünk helyezte el a párbajhoz a két tőrt és a kupákat. Gondoltam is, most megváltoztathatnám a végkifejletet, ha a fegyver bemártott hegyét kimártanám. Pusztuló laptop, elromlott router – műszaki akadályok léptek fel az internetezésben, ezért van az, hogy pótlólag teszem fel az elmúlt három napot. Margócsy tanár úrnál azt jeleztem előre, hogy a magyar regény kurzust a szóbeli vizsgán az Édes Anna tárgyában szeretném abszolválni. Gondoltam, ez kitűnő regény, szeretem, és nem is hosszú. No, ehhez most meg kellett vennem az új, kritikai kiadást. 906 oldalas kötet, áááááááá… Mit szoktam én írni ide ilyenkor, amikor nem járok színházba? Méltatlankodom valamin? Pampogok, dödögök? Lássuk csak… A legbelebb Belvárosban lassan semmi más nem marad talpon, mint a vendéglátóhelyek és a használtruha boltok, amelyek gombamód elszaporodtak az utóbbi időben. (Plusz még a kínai cipős virul.) A napokban épp a Kígyó utcában konstatáltam egy új boltot. Korábban, azt hiszem, divatáru volt. Elegáns, tágas, kétszintes üzlethelyiség, a jellegzetes, orrfacsaró használtruha szag és nagyjából Keleti pályaudvar környéki árukészlet. Rémes. Megírtam hétvégén három cikket, ez mindenesetre derék dolog. Már én úgy szívesen írnék valami jót, de nincs mit. Hétvégén nagy érdeklődéssel megnéztem a televízióban Kocsis Ágnes Friss levegő című filmjét. Van egy (deprimáló) világa, kicsit talán visszatolva a nyolcvanas évekbe. Mindenesetre megértettem belőle, hogy ezt a sikeres fesztiválfilmet kellett megcsinálnia a rendezőnőnek ahhoz, hogy utána módja legyen leforgatni a Pál Adriennt. Fordított sorrendben ez talán nem ment volna. Mai: Ami Stifter Nyárutóját illeti, az eléggé megosztotta az olvasóközönséget az elmúlt 150 évben. Itt van két jól sikerült becsmérlő mondat Arno Schmidttől, Adamik Lajos fordításában: Rá kell mutassunk végre: hogy itt egyezer nyomtatott oldalon át a látatlan életről számolt be valaki: az „időtlen” mindig is az irodalmi sunnyogók és emberi dezertőrök találkahelye volt! Meg kell bélyegeznünk a nyelv semmitmondó laposságát; amely, akár tudatosan, akár öntudatlanul, stúdiumot űz abból, hogy színültig előkelő unalomból vagy tétova világfélszből mindent, de mindent a lehető legterjengősebben fejezzen ki. A legutóbbi, korántsem felhőtlen írásos interjúim tapasztalatai segítettek felbecsülni, hogy a szakmai beszélgethetnékemnek akadálytalan és problémamentes terepe a Rádió Q stúdiója. Bár tegnap történetesen már az évadzáró epizódot vettem fel Orlai Tiborral. (De ha Máté szépen megtanulja a hangtechnikusi teendőket, akkor akár nyáron is bármikor eszembe juthat soron kívül műsort csinálni.) Kijöttem a rádióból, bementem a boltba, és a gyakorlatnak megfelelően bevásároltam apukámnak hétvégére, abban a hiszemben, hogy péntek van. Leadom ma a szekszárdi miniévadról szóló kis beszámolómat, s közben megállapítottam, hogy sem abban, sem pedig itt a naplómban nem említettem Ferdit, és ez voltaképp érthetetlen. Ferdi a színigazgatóék (akkor) tízhetes boxerkölyökje. Pontosabban Ildikóék gyerekeié, csak hát szokott az úgy lenni, hogy a gondozás-nevelés a szülőkre marad. Egy tízhetes selymes, barna boxer, hát képzelje el őt a kedves olvasó, ha van lelki kutyás szeme. A Black Comedyt tudom, hogy láttam egyszer színházban. Az alapötlete megmaradt bennem, miszerint akkor látjuk a szereplőket, amikor sötét van náluk, amikor meg világos, akkor nem. És még arra emlékszem, hogy Benedek Miklós játszott benne, de ezen kívül semmire. (Illetve utánanéztem most, és kiderült, hogy ez tévedés. Nem játszotta Benedek Miklós. De bizonyára a Játékszínben volt szerencsém a darabhoz, ahol Darvas Iván adta a milliomost, és akkor nem értem, hogyan felejthettem el.) A Centrál Színházban nagy hangzavar közepette vettem fel a jegyet, azután kiderült a zenebona mibenléte: a színpadon éppen a Beatles együttes koncertezett. Ez kifejezetten jó hangulatot csinált a nézőtéren, és Sir Vári-Kovács Péter igen szépen énekelte a Yesterdayt. Maga az előadás, Puskás Tamás rendezésében, Baráthy György fordításában, 90 perces gyors lefolyásában (szubjektíve azért többnek tűnt) nem bizonyult különösebben szórakoztatónak számomra. Volt egy-két tüchtig karakterformálás, vagy inkább figurateremtés (pl. Pokorny Lia), de ezt egy egész estére kicsit kevésnek találtam, más vonatkozásban meg spilában éppen hogy soknak (pl. Pokorny Lia). Szerintem az emberek nem kezdenek el egyfolytában pofákat vágni attól, hogy sötét van és úgysem látják őket a többiek. Beslattyogtam az iskolába, ahol tömegek várakoztak arra, hogy bejussanak vizsgázni Margócsyhoz. (Tucatból voltam nyolcadik.) Szerencsémre többen annyira féltek bemenni hozzá, hogy inkább maguk elé tessékeltek. Én elmondtam odabent mindazt az izgalmasat, ami az Édes Anna kritikai kiadásának olvasása közben eszembe jutott, Margócsy tanár úr pedig csak annyit kérdezett a végén, hogy miért járok én ide a bölcsészkarra. Ezt is megválaszoltam, aztán beírt egy ötöst, és távoztam. Már most felvettem egyébként egy Margócsy-órát őszre is, előzetes kurzusfelvétel során. Van ez az ELTE egyetemi tanulmányi rendszer az interneten, hát azt még nem bírtam teljesen áttekinteni, úgyhogy érnek olykor meglepetések. Most például találtam egy Képzési adatok nevű menüpontot, abban pedig az eddigi teljesítményemet. Jé, az első félévben 4,56 (jeles) volt az átlagom. Ugyanitt fedeztem fel azt is, hogy a következő, őszi szemeszterre továbbra is állami finanszírozású, tandíjmentes hallgatóként iktattak. Háromszoros hurrá ennek, mert eredetileg azt hittem, hogy két félév után már fizetősnek kell majd lennem. De úgy tűnik, sikerült annyira rafinált, értelmezhetetlen és időszámítás előtti tanulmányi előélettel rendelkeznem, hogy a rendszer nem képes a rovásomra kategorizálni a (rovott) múltamat. Nos, ezek szerint nincs akadálya annak, hogy jövő ilyenkorra igazi, igazi bölcsész legyek (vagy mi). Sőt, utána még egy újabb szakot is elvégezhetek akár. Mai: Kosztolányi Dezső egy 1926-os interjújában: Ma nagyon nehéz még akarni is, amikor az egész világon zűrzavaros bizonytalanságban gomolyog minden. Épp ezért nem is lehet igazi drámát írni. Az emberek világnézete chaotikus: nem teljesedhetik drámai cselekménnyé. Jól kezdődött a foci EB. Csak ilyenkor én még nem szoktam tudni, ki(k)nek fogok drukkolni. Előbb látnom kell működésükben a csapatokat, hogy kiderüljön, melyik tetszik. (Ebből a gyakorlatból aztán olyan képtelenségek is kisülhetnek, mint hogy a múltkori világbajnokságon majdhogynem a németeknek drukkoltam.) A tegnapi nyitónapon bemutatkozott négy csapat közül az oroszok játékát találtam a legtetszetősebbnek. De nem ezt akartam írni, hanem hogy elköltöttem a Várkonyi-pályázat pénzdíját! Ide ment! Előtte azért megkérdeztem Ascher Tamást, hogy rendezői balon vagy jobbon üljünk. Ez egy iszonyat nagy színház (a New York-i /! Péter kolléga! :-)/ Lincoln Center), 1500 férőhelyig jutottam a számolásban. Tovább nem ment, mert a balkon 50 és 25 dolláros jegyeit már mind eladták a 10 napos ausztrál Ványa bácsi-szériára, így balkonhelyet nem tudtam megjeleníteni. Érdekes módon a 200 dolláros jegyek között sem láttam olyat, amelyik számottevően közelebb lenne a színpadhoz. Te jó ég – gondoltam –, mi folyhat egy ekkora nézőtér előtt a színpadon? Na de meg fogjuk látni. Majd viszünk katonai távcsövet. Jelzem, az Ascher tett néhány kedvesen pikírt megjegyzést, pl. olyasmit, hogy nekem elsőre úgysem fog tetszeni ez a rendezése sem. Hát akkor megnézem kétszer! – gondoltam pofonegyszerűen. Az már az ő feladata lesz, hogy ezen az előadáson kívül egy másikra is beszerezzen valahogy. Végszükség esetén szívesen ülök vagy állok az ölébe :-) (Nem mintha ülni szokna. Áll meg mászkál, szigorúan felügyeli a közönséget. Aki rossz, arra rászól. De megyek vele, ha kell, voltaképp lehetnék mellette én a jó rendőr.) POSZT, Dramaturg Céh, felolvasószínház, Szálinger Balázs: Köztársaság. Szép is az, hogy mai magyar költők időszámítás előtti rómaiakról írnak színdarabot. (No jó, áttételekkel nyilván.) Laboda Kornél rendezte, tucatnyi innen-onnan színész kedvvel, ambiciózusan olvasta-játszta, Tasnádi Bencétől Gazsó Györgyön át Faragó Zsuzsáig, aki nem is színész, de attól még. A Harkovban rendezett dán-holland meccs közvetítése előtt a tévéadásban mutattak pár képet Harkovból (a rendkívül bénának látszó LED-tévén a Hotel Millennium szobájában. Még sosem laktam Pécsnek ebben a szállodájában, de épp ideje volt, mert voltaképp elég szépkorú vagyok már ahhoz, hogy jobban értékeljem a kálváriadomb csendjét és zöldjét, mint a Király utca lármáját és színeit). Szóval kedves férjem felhívta a figyelmemet a nyitóképekben láthatott térre és szökőkútra. Miszerint 34 évvel ezelőtt, nyelvi előkészítő-táborosként abban a szökőkútban mostunk fogat és mosakodtunk, amikor már két napja nem volt víz a kollégiumban. Este Makrancos Kata a nagyszínházban. Jól ment, főleg az első rész, úgy éreztem, így érezte Gothár Péter is. Szerette a közönség az előadást. Remélem, nem kell majd a szakmai beszélgetésen mentegetni a Vígszínházat, vagy mentegetni nekik magukat, amiért nagyszínházban sikerre visznek egy Shakespeare-vígjátékot, nem ízléstelenül, nem méltatlanul és nem gondatlanul. Ahogy másztam fel a kálvária felé, elment mellettem egy esküvőre induló autó, zörgő sörösdoboz-utánfutóval. Megálltak a piros lámpánál, így volt idő beérni őket. Közben előkotortam a pénztárcámból egy külföldi pénzérmét, nem is tudom, milyen muki, talán tévedésből adták vissza apróként valahol. Azt bedobtam a kocsi ablakán a menyasszony ölébe, hozzon neki szerencsét. Utóbb eszembe jutott, azért csináltam ezt, mert az első esküvőmre menet, ahogy átvágtunk kocsival a Kossuth téren, külföldiek kedvesen hangoskodva pénzérmét dobtak be nekem. De az nekem nem hozott szerencsét, ha jobban megvizsgáljuk a tényeket. Úgyhogy most kicsit szorongok, nem sodrom-e két év múlvai válásba azt az ifjú pécsi párt. Szakmai beszélgetés, elköltözve a manzárdból a Hotel Palatinus volt sörözőjébe. Lévai Balázs, Gothár Péter, Kállay Géza, Kárpáti Péter és én az asztalnál, a résztvevőkkel szemben. Gothár nem kimondottan közönségbarát (de sőt) első megszólalása nem volt nagyon szerencsés szerintem, majd elhangzott mindenféle, pozitív is, negatív is, érdekes is, érdektelen is. Én a jót mondtam az előadásról, és valósággal rákaptam a mikrofonra, többször magamhoz ragadtam. Most hogy ez a nem várt aktivitásom előnyösnek vagy előnytelennek bizonyult, avval már nem t’ok foglalkozni. Utána haladéktalanul irány Budapest. Szekszárd (mérsékelten izgalmas cikk) Mind olyan bőszen róttuk a sorokat a tegnapi Stifter-vizsgán, hogy a tanár egy idő után aggodalmasan megkérdezte: lehet, túl könnyű kérdéseket tett fel? Ezek után nem is mertem két oldal teleírása után még egy lapot kérni a válaszoláshoz. Hanem inkább befejeztem előbb és eljöttem. Azt a megállapításomat nem tudom, ismertettem-e már, miszerint a Katona József Színház Gondnokságának határozottan előképe a toronybeliek társasága Goethénél, a Wilhelm Meister tanulóéveiben. Most pedig eljött az idő, amikor azt olvasok, amit akarok, nem pedig amit tanulmányilag muszáj. Ennek jegyében Györffy Miklós A férfikor nyara című, 1987-es regényét olvasom. A szerző az a kicsit száraznak tűnő, nagy tudású ember, akihez Filmes műfajok, műfaji filmek nevű szemináriumra jártam ősszel. Géher Istvánt természetesen kinéztem magamnak kurzusra, de ő már sajnos nem adatik meg. Megtekintettem a Gondnokság VIII-at interneten. Feri megemberesedett, Szabó Győzővé nőtte ki magát, aztán bele is halt. Ó, hogy miért nem dumálták meg Bruce Willist, jöjjön be 10 másodpercre! Épp csak keresztül a színpadon vagy beállni az ajtóba! Nem hittük volna el, azt hittük volna, trükk, álca vagy káprázott a szemünk. (Pláne én, aki eleve ott sem voltam.) Lett egy legeslegközelebbi színház nekem, a Rózsavölgyi Szalon. Illetve inkább csak pódium. Itt kaptam el végre a Nő az időbent, Ráckevei Anna estjét Falcsik Mari verseiből, Kováts Kriszta rendezésében és kíséretében. Fehér, piros, fekete. A pólyától a szemfedőig – hogy egy kicsit költői legyek. (Ámbár nem pontosan tudom, mi az a szemfedő. Le kell takarni a halottat a ravatalon vagy a koporsóban vajon? Ne válaszoljatok, nem szeretnék „szemfedő” subjectű leveleket kapni.) Ez a három nő nem rossz csapat. Ráckevei tisztasugárzása. Kováts Kriszta odaadó figyelme. Falcsik Mari meg a már mindent tudó nő verseivel. Kedvenc sorom: nem estem még le s nem húzódtam hátrébb. Most pedig elmegyek Pécsre, az eléggé jövőtlennek látszó POSZT-ra. („Provinciális Országos Színházi Találkozó” – mondta valaki. „Pécsi Országos Szalámi Taktika” – mondta másvalaki.) No de itt meg nincs idő írni. Úgyhogy most csak jegyzetképpen, hogy ne felejtsem el, ha majd pótlok: Nyílt Fórum felolvasószínházban Nényei Pál Tempefőije (ámbár mintha nem ez lett volna a címe), Hopparték, jópofa zenés, leginkább rádiójátéknak hat. Szívderítően dolgoznak, Gyabronka, Kiss Dia Magdolna, Szilágyi Kata. Aztán Jordán Tamás Széllel szembe című, stand upnak mondott estje, viccek és versek ettől az igen szeretetreméltó színészembertől. Majd János király, nagyszínpadra turbózva. Azt sem mondtam még, van színésznő, aki mostanában talált rá a már szakállasnak mondható, nyolcéves naplómra, alig volt még érkezése elolvasni másfél évet visszafelé, és avval fogadott Pécsen, hogy hogy’ van apukám. Mert nemcsak kicsi a világ, de nagy is. Bár azt nem tudom, mit is akartam most evvel. Énszerintem a János király szakmai beszélgetése jól sikerült. Legközelebb, ha kérhetem (nem mintha lenne legközelebb a távolban), Grecsó Krisztián legyen ismét a párom, jól lehetett vele labdázni, ő mondott, én mondtam rá, én mondtam, ő mondott rá, nem egyformán láttuk az előadást. És persze beszélt Bagossy László, Mácsai Pál, meg Gáspár Ildikó és Polgár Csaba, valamint további hozzászólók. (Előtte kicsit tartottam attól, hogy eljön Kerényi Imre zsűritag is és ismerteti véleményét a produkcióról, amely véleményt volt módom az előadás után meghallgatni tőle, amikor megkérdezte, hogy nekem hogy tetszett.) Dicsérte viszont a János királyt Koltai Tamás zsűritag, aki jószerével minden nap igen derekasan megkérdezi a szakmai beszélgetésen, hogy miért nincs itt A mi osztályunk. Ma jutottam el egyébként oda, hogy megnéztem a szakmai beszélgetéseket a POSZT honlapján. Látom, hogy egyrészt felteszik a felvételt, meg lehet hallgatni, másrészt viszont van írásban egy beszámoló. Hát, ami a Makrancos hölgy beszélgetését illeti, amennyit ott belőlem az összefoglalóba éppen hogy beszerkesztettek, annak alapján nyugodtan lehetnék a Nők lapja házassági szakírója. Délután felolvasószínházban Jon Fosse Valaki jön majd című darabja Forgács Péter rendezésében, Kuna Károly, Petrik Andrea és Csémy Balázs szereplésével. Emberpróbáló feladat volt ébren végighallgatni, a szofisztikált semmitmondáson kívül egyebet nem hallottam ki belőle. Este a debreceniek versenyprodukciója, a Scapin furfangjai Silviu Purcarete rendezésében. Igen, a Purcarete-rendezések mindig érzéki élményt nyújtanak, és ott van középen Trill Zsolt nagy ön- és közélvezeti értékű Scapin-alakítása, de ezen túlmenően nem tudnék mondani a produkcióról szinte semmit. Ma – sőt már tegnap is –: Bogdán Zsolt élőben! (Az „élőben”-t úgy értem, hogy a Facebookhoz képest.) A délelőtti két szakmai beszélgetés mintha az én megtévesztésemet kívánta volna szolgálni. Az első óra a szombathelyi Szentivánéji álomé volt. Mohácsi-rendezés, nagy lelkesedés kísérte (amely mértékű lelkesedést én korántsem éreztem, amikor télen valamely naplótlan korszakomban elmentünk érte Szombathelyre). Majd a marosvásárhelyiek Bányavirága következett. Dicsérték ez utóbbit is, de az mégsem jött le számomra, hogy ez ilyen kitűnő produkció, mint amilyennek láttam, amikor délután megnéztem. De még előbb részt vettem azon az eseményen, amelynek keretében a Csontváry Múzeumban bemutatták a sajtónak Csontváry Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása című, kalandos sorsú festményét. Winkler Nóra kedvesen elmesélte, milyen volt, amikor 2006-ban azt az árverést vezette, ahol 230 millióért megvették a képet, közben meg szemügyre vettük: kis méretű (mármint Csontváry-viszonylatban), szép festmény. Szóval a Bányavirág – fiatal erdélyi szerző, Székely Csaba első darabja, egyszerre csehovias és ellenkezőleg – lenyűgözött. Az ember szinte nem is érti, hogy' került ide ez az előadás. Illetve, ha már bejutott a POSZT-programba, tényleg miért nincs mellette, mintegy párban vele a Pintér Béla Kaisers TV Ungarnja, hogy teljes legyen a Nagy Magyar kép. Sebestyén Aba rendezése tökéletes, a színészek az alkoholizálást ábrázolva borotvaélen táncolnak és nem esnek le. Bányai Kelemen Barnán az utóbbi évek Kisvárdáin lehetett látni, hogy jó színész, Viola Gábort szintén ismerjük onnan, de ő mégis meglepetés volt most számomra. Este a kolozsvári Hedda Gabler. Próbálkozom, próbálkozom én becsülettel, de megint arra jutottam, hogy Andrei Serban színháza meglehetősen idegen számomra. Ez például olyan előadás, ahol a díszletre vigyáznak (nejlonzacskót kellett húznunk a cipőnkre, mielőtt bementünk a nézőtérre, keresztülgyalogolva Tesmanék kertjén), a nézőre viszont nem: kisütötték a szemünket a kerti reflektorokkal. Kiváló színészek – főként Bogdán Zsolt, Hatházi András és Györgyjakab Enikő – perfekt, éles játékkal parádéztak. A pécsi színház második emeletén, a sajtóirodából jövet mindig szembetalálkoztam a nagy, fekete-fehér képpel a falon, és mindig megálltam tőle. Már csak a magamfajta korosak tudják, ki az, mi az: terepszínű katonaruhában Sipos László Brecht Egy fő az egy fő című darabjában. De jó is volt. De rég meghalt. Délelőtt még részt vettem a Scapin és a Hedda Gabler szakmai beszélgetésén, amelyet együtt tartottak, Visky András vezetésével, a közös vonás okán: egy-egy világhírű román rendező rendezte mindkét előadást. Némiképp verbalizálták is enyhe idegenkedésemet. (Visky mesélte ott áhítattal: mondtuk Andreinek, ez 2 óra 40 perc egyben. Nem lehetne szünetet tartani? Szenvedni fognak a nézők. Szenvedjenek – felelte –, mi is szenvedünk.) Délután hazajöttem vonattal és avval az elégedettséggel, hogy remek ötlet volt a zsűriktől a Bányavirágot díjazni mindenekelőtt. Kováts Adél vágyvillamosos színészi díja annyira biztosra vehető volt, hogy már a hét elején be is terveztem e heti Ahol hely vannak a tavaszi Kováts Adél-műsort. Mivel nyáron ismétléseket fogunk sugározni. Nem összegeztem még a rádiós évad végeztével, hogy Szanitter Dávid és Péterfy Bori voltak azok, akiket a legtöbbször hívtam és akik a legtöbbször nem tudtak eljönni (vagy a legtöbbször tudtak nem eljönni), mögöttük szorosan Pápai Erika és Pokorny Lia következik ebben a sorban. De nem adom fel, szeptemberben majd újra kezdem a hívást. Olvasom a Magyar Teátrumot, amely az idei szép stafírungjából megújulni és tematikailag bővülni készül. Üdvözlendő, én legalábbis örülni fogok, ha ez az újság afféle szocializmuskori üzemi lapból (munkásportrék, termelési riportok, ideológiai útmutató publicisztikák stb.) komoly szakmai orgánummá válik. A mostani, már-már érdemi fesztiváli mellékletből két igen érdekes információt rögzítenék itt. Az egyik az, hogy miközben mondjuk az Ördögkatlan Fesztivál 27 milliót, a POSZT 30 milliót, a Gyulai Várszínház 22 milliót nyert az idei NKA-pályázaton, addig a határon túli színházak nagymúltúnak mondható fesztiválja, a XXIV.(!) Kisvárda mindössze tízmilliót kapott. Teljességgel érthetetlen számomra, hogy éppen ez a kurzus ilyen mostohán bánik evvel a fesztivállal. A másik figyelemreméltó anyag a körkérdés a POSZT válogatóihoz. (És a zsűri előzetes kikérdezése sem érdektelen. A zsűritagok közül többen szóvá teszik A mi osztályunk hiányát.) Zappe László kolléga elmondja, mi az a 14 produkció, amely a versenyprogramot alkotta volna, ha ő egyedül válogat. És ebben a listában 5 olyan produkció szerepel, amely jelen volt a POSZT-on és 9 olyan, amelyik nem. Erre azt kell mondanom, hogy Zappe kolléga sajnos igen szerény eredménnyel és csekély hatékonysággal képviselte az értékítéletét a válogatásban. És ebben alighanem szerepet játszott az, hogy ő az évad során kritikákat publikált, amit kritikus válogatóelődei nem tettek. Rosszul jártunk evvel, mert így Zappe kolléga nem kényszerült rá arra, hogy magában a döntésben domináljon. Megnyugtathatta az a tudat, hogy a kritikáiból majd úgyis kiolvashatjuk, hogy ő az adott kimaradt vagy bekerült produkció mellett volt vagy ellene. Biztosan sokkal nehezebb lett volna a válogatás eredményében fejezni ki markánsan a véleményét, de mégiscsak az lett volna az igazi. Mentem tegnap az iskolába jegyet beíratni Nyárutóból. Hármast adott a tanár az írásbeli dolgozatomra, mondván, hogy nem mintha nem élvezte volna, amiket írtam, de ő vaskalaposan tudományos. Mindazonáltal magából a tárgyból ötösre értékelt, mondván, hogy nagyon jót tettem a kurzusának. Tehát az egyéniségem varázsát díjazta. Pedig nem is olvassa a naplómat. Ezt most azért tettem hozzá, mert megszokhatatlanul érthetetlen és meglepő tapasztalásom az, hogy engem a naplómból meg lehet szeretni. Legalábbis vannak emberek, akiknek ez sikerül. Hová vezet ez, nem tudom. És még Várpalotán jártam tegnap, mert a múlt héten az egyik nem igazi fogamból letörött egy darab, jó étvággyal meg is ettem, és most csinálhat nekem másikat Józsi doktor. Ráadásul nekiesni kíván az alsó fogsoromnak is, amelyben már mozog egy-két fogam a fogágybetegségből kifolyólag. Erről jut eszembe egy női dialógus a Rádió Q stúdiójában. Egri Kati mondta nekem, az irigység egészen halvány árnyalatával a hangjában: – De te hogy le vagy fogyva! – Nem vagyok lefogyva szerintem. – De olyan beesett az arcod. – Ó, az csak attól van, hogy nincsenek már meg a hátsó fogaim. Láttam, hogy a következő napokra 33-36 fokot jeleznek előre. Az nálunk a lakásban 30+-t jelent, számomra pedig fizikai rosszullétet, légzési nehézséget. Úgyhogy hirtelen felindulásból elhagytam családot, csapot, papot, papát, és kijöttem Verőcére, ahol elvadult kert és a házban alapos takarítanivaló fogadott. Itt fogok most készülni a pénteki, durvának ígérkező utolsó vizsgámra, a szemeszter legostobább kurzusából. Elmentem tegnap kaját venni magamnak erre a két napra, és a Vitamintanyán majdnem vásároltam egy dobozka málnát. De még időben eszembe jutott, hogy itt van hátul a kertben a málna. A nagyvilágon e kívül nincsen számomra hely, amely tartalmazna még egy kis kedves Frédi-szagot. Mai: Rilke a nőkről. Most, hogy majd sok minden másképp lesz, meg akarnak változni. Már szinte önmagukat is feladnák, hogy úgy gondolkozzanak maguk felől, ahogy talán a férfiak beszélnek róluk a hátuk mögött. És ezt ők saját haladásuknak tekintik. Szinte már biztosan tudják, hogy az élet, ha nem akarjuk balgán elpocsékolni, ennyiből áll: keresni valami gyönyört, aztán újra meg újra még vaskosabb gyönyört. Már kezdik: körülnéznek és keresnek. Igen, éppen azok, kiknek abban rejlett az erejük, hogy megvárták, míg megtalálták őket. Azt hiszem, mindez azért van így, mert már fáradtak. Évszázadokig ők szolgáltatták a teljes szerelmet, mindig ők játszották az egész párbeszédet, mindkét szereplő részét. Mert a férfi csak elismételte, amit mondtak, azt is rosszul. Mértékkel gyomláltam. Picit tanultam. Hatalmasakat aludtam. Mivel Gyuszi szomszéd tavasszal meghalt, kisétáltam hozzá a temetőbe. Este lementem a Dunára úszni. Kedves férjem mindig úgy gondolta, hogy nyugdíjasként majd itt fogunk élni. Ez sokáig nagyon távol állt az én elképzeléseimtől. De most már úgy látom, a szándék talán nem is fog hiányozni hozzá. Csak a nyugdíj. Mai: Egy kedves olvasó küldte, mintegy attacsmányként a tegnapihoz: Rainer Maria Rilke: Oltsd ki szemem
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelőmbe csap, viszlek tovább vérem zuhatagában.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása) Hazajöttem, de legalább hoztam egy kis enyhülést. Éjjel a vihartól megbolondult a szemközti templom, ľ 3-kor elkezdett harangozni és reggel ˝ 7-ig egyfolytában harangozott. Élvezték itt a dolgozók és tanulók, gondolhatni. Még nem írtam, hogy Máté, frissdiplomás közlekedésmérnökünk dolgozik néhány hete egy cégnél, amely a nyugdíjintézet számára rögzít adatokat. Reggel 6-tól 2-ig ül egy irodában a gépnél, és papírnyomtatványból adatokat másol be számítógépbe. Örülni kell, hogy van munkája. Örülni kell annak is, hogy legálisan foglalkoztatják, fizetik utána a TB-t és az EB-t (ezt pont így találtam mondani a Papp Timinek Pécsen), én ezt nem mondhattam el magamról, amikor három évig olvasószerkesztője voltam a kulturális minisztérium kulturális portáljának. Örülni kell annak is, hogy van szerződése, prapírja, még ha vérlázító is, ami áll benne. Természetesen próbaidős most három hónapig, és utána majd határozott időre kötnek vele szerződést, de nem mondják meg, hogy a határozott idő mennyi. Fizetésül minimálbért kap, illetve nem biztos, hogy akár annyit is megadnak majd, mert teljesítménybérben fog dolgozni, viszont nem közölték, mennyi a norma. Csupa öröm. Végeztem a tanévvel – legalábbis amennyiben egyesnél jobbat kapok a tegnapi írásbeli vizsgára, de ez valószínűsíthető –, kijártam az első osztályt, egyben végzős is lettem rögtön. Az jutott eszembe reggel az ágyban, hogy voltaképp nem értem, mi baja Irinának (Három nővér) a sürgönyhivatallal. (Nálam: távírda.) Panaszkodik, utálkozik, csúnyán beszél a szerencsétlen szaratovos kuncsafttal. De hát miért? Az embereket – felteszem – szereti, dolgozni akar, hát akkor miért nem jó neki a távírda? Az még csak nem is unalmas, hiszen ritkán adnak fel két egyforma táviratot az emberek. Mondhatom, mert dolgoztam táviratfelvevőként. Tök jó munka. Jut eszembe, Olgát sem lelkesíti az állása, folyton megfájdul a feje a gimnáziumban. Mása meg eleve nem csinál semmit. Bár abban szinte biztos vagyok, hogy verseket ír, csak ezt nem említi a színdarabban. Lépésről lépésre a Városmajorban. Novák Eszter és Selmeczi György osztályának vizsgája, nyári kihelyezés az Ódryról. Tulajdonképpen meglepőnek hat a zenés színész osztály mivolt, mert a lányok testén nemigen látszik, hogy immár négy éve gyúrnak táncra. (Az éneklést és a hangokat nehéz volt megítélni az adott akusztikai és hangosítási feltételek között.) Akad két-három fiú, aki igazán jól táncol, a többiek igyekeznek. Magához a produkcióhoz – a Chorus Line ez, vallomásosan, személyre szabva – megengedően kell viszonyulni, fiatalos lelkesedéssel vagy öreges elnézéssel. Arra szolgál, hogy a növendékek megismertessék és kifejezzék magukat, beleadva mindent. Ifjak, rokonszenvesek, ambiciózusak, bár a lendületet, a nagyot akarást, az apait-anyait csak ritkán éreztem átütni az előadáson.
Erősen eszembe jutott az
1988-as Chorus Line-vizsga, ahol szintén az osztályfőnök játszotta „Michael
Douglast”, Kerényi Imre, segédszakembereként pedig Mácsai Pál szerepelt. (Itt
most Lőrinc Katalin adta Novák Eszter táncos kollégáját. Bele is gondoltam, hogy
épp ebben a szezonban, amikor a POSZT-válogatók egyike volt, vajon nem került-e
kényes és kényelmetlen helyzetbe Lőrinc Kati, a Novák Eszter rendezte és
Szilágyi Csenge főszerepelte nemzetis Tanítónő felől ítélve válogatóként?) Jól
emlékszem abból a régi előadásból mindenkire, Kerekes Évától Szervéten,
Nem tetszik nekem az új focistadivat, a kétszínű futballcipő. Ráadásul gyakran egyik színe sem harmonizál a ruházattal. Viszont Buffon tetszik. A Juventusban rózsaszín mezben mindig kicsit gyerekesnek hat, most azonban az olasz válogatott zöld kapusmezében érett, jóvágású férfinak látszik. (Volt valami a füle mögött. Valami kék.) Nagy empátiával tudom egyébként nézni a játékosok sikerületlen akcióit, mert sokat fociztunk annak idején a gyerekekkel – általában Mátéval alkottam csapatot –, és jól ismerem azt a bosszantó érzést, hogy az ember elrúgja valahová a labdát, és nem oda megy. A Puskin Odeon videótéka is odalett, bezárt – gondoltam szomorúan annak kapcsán, hogy előkészület gyanánt megnézni szándékoztam a Kramer kontra Kramer című filmet. (Láttam annak idején, harminc éve, és jól el is felejtettem.) Elmentem tehát a Corvin Odeonba, és bemutattam a Puskinban érvényes tagságimat. Könnybe lábadt a szeme erre a tékás fiúnak. Mondta, régi motoros ő az Odeonnál, és látott már néhány muzeális tagságit, de ilyen régit, ezt a legendás barnát még soha. Megengedem-e, hogy lefényképezze. Hát miért ne. Gondoltam, fényképezhetné velem együtt, hiszen magam még a tagságinál is antikabb darab vagyok, de aztán nem szóltam. Este a Vörösmarty Gimnázium növendékeinek Jövőképtelenség című előadását láttuk az A38-on, de úgy látszik, erről nemigen van kedvem írni. Semmilyen vonatkozásban nem keltett jó érzéseket bennem. Ezek a fiatalok nem fognak visszajönni – mondta utána kedves férjem kicsit szottyantan, a befejező jelenetre utalva, amikor az összes gimnazista szereplő gurulós táskával jött be, minden bizonnyal elhagyni készülve Magyarországot. Mi titkon azért azt reméljük, hogy ha itt valamitől, valamikor jobb lesz majd, akkor Annamarink talán visszatér még, mármint túl azon, hogy jövő héten épp hazajön augusztusig. Kedves férjem szülinapja alkalmából kipróbáltuk a Halkakas halbisztrót a Veres Pálné utcában. Kedves hely és meggyőzően főznek. Mellette fodrászat, a kirakatban árlista, egyebek közt: „menyasszonyi frizurakészítés: 12000 forint”. Gondolom, ennyi pénzért már vőlegényt is adnak hozzá. Este a Kramer kontra Kramer bemutatója a Belvárosi Színházban, amely, mint most megállapítottam, nem arra való, hogy kétrészes színházi előadásokat tartsanak benne. Meg kellett írni éjjel a kritikát, olvasom, és látom, hogy voltaképp a világon semmit nem mondok benne két és fél flekken keresztül. Nyilván mert nem is gondolok a dologról a világon semmit. (Nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető – mondottam én, Szabolcska Mihályné.) Hazafelé jövet azt kérdezte kedves férjem, mit szólnék, ha ő is összecsomagolna és elmenne megkeresni magát. De mondtam neki, hogy ő már meglett. Talán az az oka, hogy Kisvárda nekem jó volt és én jó voltam Kisvárdának, de azt veszem most észre, hogy én itt Kisvárdán kifejezetten kedves vagyok azokkal az emberekkel, akiket kedvelek. Márpedig ez nem igazán jellemző rám színházi közegben. (Esetleg: ott sem.) Újvidékiek Fanny és Alexanderére értünk ide kollégákkal, Vidovszky György rendezése. Társulati összetartás jellegű produkció, van is egy ihletett világa, csak nem elég erős az ihlet, nem elég erőteljes a világ. Ábrahám Irén játssza Fannyt, aki kedvemrevaló színésznő. Eszembe szokott jutni róla, hogy Marosvásárhelyen tanult színésznek, Csomival egy osztályba járt, és amikor ott megjelent köztük, Jugóból érkezvén, hosszú piros bőrkabátban, akkor sárga irigység járvány tört ki a színművészeti egyetemen. Másodiknak Feydeau a Várban – meglepő módon egyáltalán nem telt ház előtt, fogyna a helyi közönség? – kézdivásárhelyiek előadásában, sok, számomra ismeretlen szereplővel. Utóbb a fesztivál versenyprogramját válogató Bicskei Bütyök István drámaian ostorozta magát és elnézést kért, pedig hát istenkém… Talán nem tudja, hogy mi itt Kisvárdán mennyi elképzelhetetlenül gyenge, rossz előadást láttunk már. (A fontosak és nagyszerűek mellett persze.) Éjfélkor kolozsvári egyetemisták, színész BA végzősök bemutatkozó előadása, szó szerinti bemutatkozással. Bíró Ló József növendékei, hét lány és három fiú. Az a helyzet, meg kell becsülni a jelenlegi erdélyi igazi férfiszínészeket – Bogdán Zsolttól Váta Lorándon és Pálffy Hobón át Bányai Kelemen Barnáig *–, és jól is teszem, hogy megbecsülöm őket, mert utánpótlás nem látszik. * Mátray László is mindenképpen idesorolandó. A teljes lista kidolgozás alatt áll. Kiváló érzékkel fesztiváloztam idén. Voltam pár napot Pécsen, ahol lenyűgöztek a marosvásárhelyiek a Bányavirággal, aztán voltam pár napot Kisvárdán, ahol lenyűgöztek a sepsiszentgyörgyiek a Bánk bánnal. Bocsárdi László rendezése nemcsak izgalmas és magával ragadó volt számomra, de több szempontból revelatív is. Mindenekelőtt a produkció Bánkja. Nem arról van szó persze, hogy most fedeztem fel a címszereplő Mátray Lászlóban a feltűnően impozáns férfit, mivel sokszor láttam már színpadon, és nehéz lett volna nem észrevenni a kirívóan előnyös külsejét. De az van Bánkkal – akárcsak Hamlettel –, hogy az ember az előadás láttán nem szokta érteni, miért nem csinál semmit. Csak settenkedik, ólálkodik, hallgatózik, és nem avatkozik közbe, amikor kellene. Mármost Mátray olyan Bánk-jelenséget hoz létre, amely egyben magyarázat is. Egy tökéletes, gyönyörű emberpéldány, aki a legkevésbé sem illik ebbe a nyomasztó, kicsinyes közegbe. Mint egy hibátlan, antik márványszobor az ócskapiacon. Mátray Bánkja egy fejjel magasabb, több számmal nagyobb mindenkinél. Más méret. Nem fér el. Nem kompatibilis itt. Szinte látom lelki szemeimmel, hogy mindig beleütközik valamibe, mozdulni is alig tudhat, nemhogy cselekedni. Ehhez a látvány- és érzetbeli evidenciához a színész csupa elfojtott feszültséget termel. Ha nem vigyázna a hangjára, üvöltene, süvöltene. Lassú szétzilálódást és folyamatos tönkremenetelt mutat. Keveset gesztikulál, mimikával alig él, viszont mint két reflektor, úgy világít ki az arcából a kétségbeesetten kék szeme. Nem hétköznapi nézői élmény. El kellene mesélnem a szorongató hangzásvilágot is, a fejünk feletti cimbalmost, a szent korona meghökkentő antréját, a történet első világháborús kifutását, a befejezést, miszerint a dráma vége konzekvensen elmarad. Vagyis II. Endre nem jön haza. A háborúzás már csak ilyen, sokan elesnek a harctéren. És ha történetesen a király is, akkor maradnak ránk a Gertrudis hozta lévnyalók meg a sajátjaink. Hát szóval volt itt még egy produkció az évadban, amelynek ott kellett volna lennie a POSZT-on. Szépen beleillik a képbe, hogy nem volt ott, mert nem illik a képbe. Szigethy Gábor, a jövő évi POSZT teátrumista válogatója a szünetben ott is hagyta az előadást, mondván, „ez nem az ő világa”. Tegnap én helyettesítettem a szakmai beszélgetésen Nánay Istvánt, ami azért volt igen előnyös számomra, mert így nekem kevesebbet kellett beszélnem, mint a kollégáknak, akiknek szót adtam, hogy beszéljenek. Estére halasztottam a hazaindulást, hogy még beleférjen a Frunza rendezte csíkszeredai Tóték, de ez téves döntésnek bizonyult. (Ilyen nap nincs, de ha már belefirkálok, akkor itt jelzem, hátha van, aki izgul emiatt: ötöst kaptam az utolsó írásbeli vizsgadolgozatra.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
