Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2012. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

(Azoknak, akik csak most találnak vissza ide, jelzem, hogy február 18-án kezdtem meg a napló folytatását.)

Többször érzem fiatalnak magamat, mint öregnek, de néha azért mégis az utóbbi eset van, például amikor East Balkán-előadást nézek a Bárka Színházban. Tasnádi István írta, Vidovszky György rendezte, én megszenvedtem. Arra gondoltam közben, hogy ez a fiatalság, amelyet a színpadon látni, fényévekre van az én egykori fiatalságomtól, értve ez alatt azt, hogy tizen- vagy huszonévesként én hogyan éltem, mivel töltöttem az időmet, mivel foglalkoztunk társaságban, mi jelentette a szórakozást, szemben a darabban bemutatott és nyilván egyáltalán nem életidegen fiatalokkal. Azon tűnődtem, hogy partizás akkoriban nem volt – ilyen értelemben maga a szó sem, legfeljebb bulizás –, és voltak diszkó nevű szórakozóhelyiségek, de soha eszembe nem jutott ilyenbe elmenni egyedül vagy barátnőkkel, avval a céllal, hogy táncoljunk, igyunk, fiúkat szedjünk fel. Pontosabban életemben egyszer voltam efféle diszkóban, gimnazista koromban egy nyáron, Siófokon, a Kiss Edittel meg a nővérével. Jöttek is oda fiúk felkérni és ismerkedni, de részemről valahogy röhögésbe fulladt a dolog, annyira mulatságosnak találtam az ezüstparti ezüstifjak egyszerre nagyképű és kuncsorgó igyekezetét.

Mai:

Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán, és a körülöttünk burjánzó számtalan életforma közül csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni velünk. (Maurice Maeterlinck)

vissza a lap tetejére

2. péntek

A Színházi Társaság igyekszik nem elveszíteni a POSZT-ot. Megértem. (Csak nehogy hiábavalónak bizonyuljon az igyekezete.) Áldozatot hozni is kész: elsőre azonnal odadobta a kritikusokat, szó és szívfájdalom nélkül. Ezt is megértem. Maga is éppen eléggé nem szeret bennünket, tehát csupán enyhe rossz érzést jelenthet számára, hogy nem korrekt egy megállapodást negligálni, vagy hogy jönnek még nálunk is kevésbé szerethető kritikusok. Mindenesetre alkalmas lenne a pillanat tesztelni, hogy egyáltalán kellünk-e mi, céhbe tömörülő, pár tucatnyi gyakorló kritikusok a szakmának. (Nem mintha a teszt eredményének lenne bármiféle jelentősége avagy hatása ránk. Hiszen már rég nem anyagiakért dolgozunk /pénzt inkább áldozva, mint keresve/, nem is megbecsülésért, hanem szerelemből, valamifajta személyes elkötelezettségből, dacból, megrögzöttségből, színházhoz odakozmáltságból, írás- és véleménynyilvánítási kényszerből.)

Ami a helyzetet illeti, máris eléggé nehéznek tűnik a rendezés, jogos és jogtalan sérelmek nyilvános felhozatala közepette. Pedig a párbeszédképességet és az együttműködést – amely mégiscsak megvan – nem szabadna veszni hagyni. Persze a Teátrumi Társasággal sem. Csak félő, hogy az lesz a kisgömböc, amely mindent be fog falni. Ráadásul a gömböcön belül is előfordulhatnak majd emésztési zavarok. Ha a Teátrumi Társaság szakmai résztvevőit el- és lenyomják a hivatalnoki-pártapparátusi küldöttek – sejlik erről kezdeti tapasztalat –, akkor végképp nem lesz szó semmi másról, mint hatalomról és politikáról.

1981-es kaposvári Szentivánéji álmot adott éjjel a Dunavilág csatorna. Néztem érdeklődve: ó, milyen meghatóan fiatalok…

vissza a lap tetejére

3. szombat

Hazaköltözhettem apukámtól. Újraegyesített családként hárman mentünk este másodikai vacsorázni.

Dobák Lívia dramaturg, dunaújvárosi művészeti igazgató volt a vendégem a rádióban. Eleinte lassan ment az idő. De aztán gyorsan elkezdett gyorsan menni.

Olyan benyomást kelthetek, mint aki szándékosan hallgat az egyetemi első féléves eredményről, de nem. Az internetes tanulmányi rendszer szerint 4,3 átlaggal végeztem a szemesztert, szerintem viszont kerek négyessel. Ők valamiért nem számolták bele azt az elégtelent, amelyet oly elszántan és dacosan beszereztem. Az volt egyébként a konklúziója a vizsgaidőszaknak, hogy az időskori demencia még nem tette be a lábát a fejembe. Nincs az a nyelvtudományi pusztulat tárgy, amiből három nap alatt ne tudnék annyira felkészülni, hogy legalább hármasra abszolváljam. (Pont ezt mondtam mindig Máténak is.) Majd a napokban megosztom a második félév első két hetének tapasztalatait, hátha érdekes. Ámbár ha nem érdekes, akkor is.

Mai:

Jé, hahó, Öcsi! – mondtam a kelenföldi könyvtárban a könyvek tengerén túl egy Öcsi nevű fa ülőkének, amilyen nekünk is van itthon.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor: Majdnem. Számomra ez a szórakoztató színház. És annak tökéletes. A színlap fenyegetése ellenére nincs látható köze a Godot-ra várvához, amiért külön hálával tartozom. Nem is tudom, kit szemlézzek ide a négy szereplő közül. Hajduk Károlyt persze mindenképpen. Ahogy a vékony, hosszú ujjaival dobol az asztalon. Molnár Gusztávot, amint a lebukás veszélyétől leizzad a légtelenített radiátor mellett. Hay Annát az egybehangzó rúzsával és szoknyájával. Székely Rozi lányos zavarát, totyorgását a konyhában.

Azt külön szerettem, hogy mindvégig neutrális maradt a játék. Egy percig sem sejtetett, nem kínált előérzetet. Csak vitték a színészek halkan, pontosan.

Mai:

Szabó Dezső: Szellemi életünk tragédiája, 1923. A szerző hosszú tanulmányban döngöli agyagba Pintér Jenő Magyar irodalomtörténetét. (Érintettem már itt Pintér Jenő munkásságát? Ha nem, akkor majd egyszer okvetlenül.) En passant megemlíti Pekár Gyula Danton című színdarabját:

„A legművészietlenebb, a legádázabb esztétikai dzsiudzsicu, mellyel valaha könyörtelen ember meggyomrozta a közönséget, a színészeket, a kellékest, a súgót. Mű, amely addig tart, míg egy könnyelműen megtűrt államtitkárság.”

Nem kell a szomszédba mennie kesztyűs kézért – gondoltam. De ez nem stimmel, mert nem bánik kesztyűs kézzel, úgyhogy legfeljebb kesztyűtlen kézért kellene a szomszédba mennie. Ám azért minek menne, van neki is. Végső soron tehát ki sem kell tennie a kezét-lábát otthonról.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

Ebben a szemeszterben az aggasztó, hogy öt tárgyból kell a félév végén beadandó, rémesen terjedelmes szaktanulmányt írni. Ezek közül egyről (leíró magyar nyelvtan) el sem tudom képzelni, hogy én mit és hogyan és egyáltalán. De azt már kitaláltam, hogy szociolingvisztika dolgozat gyanánt a sportújságírás és a színházi újságírás nyelvét fogom összevetni. (Különös tekintettel a sportújságírás közhelyeire. A szakirodalom listáját esetleg eleve maródiak listájának fogom nevezni.)

A magyar sportújságírás nyelve egyébként nagyjából a XIX. század végére alakult ki, az angol nyelv erős befolyásával. A magyar színikritika kezdete kábé száz évvel korábbra tehető, és felteszem, a német hatott rá. Megjegyzem, Shakespeare Lear királyában szerepel a football-player szó. Vörösmarty Mihálynak nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit jelenthet, úgyhogy azt írta magyarul a fordításába, hogy süvölvény.

Mai:

Egyszer már alighanem szerepelt ez itt, de annyira bírom, hogy egy időben fejből idéztem. Egy 1833-as nagyváradi színikritikából, amely óva int a társulatalapítástól:

Az ollyan szinészeknek, kik rendeltetésök czéljának némileg se tudnak megfelelni, külön tévelygő csoportot alkotni nem kellene, mert egy-két deréknek minden feszitett szorgalma sem fedezteti-el a’ többieknek gyakori botlásait.

vissza a lap tetejére

6. kedd

Érthetetlen, hogy A mi osztályunk és a Kaisers Tv Ungarn nem került be a POSZT versenyprogramjába. Ha meg érthető, akkor annál rosszabb. Ami engem illet, a meghívott 14 produkcióból 9-et láttam, és közülük legalább hat olyat tudnék megnevezni, amiért egyáltalán nem fájna a szívem, ha nem lenne ott a fesztiválon.

Az Impro nevű helyen jártam az Ó utcában, Pinceszínház-forma játszóhely, hozzávetőleg hetven néző számára, meg is telt tegnap Göttinger Pál Telefondoktor című előadására. Régi tervem nekem ez, megnézni, örülök, hogy most összejött, mert érdemesnek találtam a produkciót. Ez egy, a rendelőjébe bénán, pechesen és a legalkalmatlanabbkor beszorult szülész-nőgyógyász monológja három-négy telefonra és zűrös családi eseményekre. Szabó Borbála írta, kifejezetten ügyes, jókezű ujjgyakorlat. Göttinger Pál pedig úgy viselkedett, mint egy megbízható ízlésű, profi színész. Mindenét használta, ami csak van neki, ugyanakkor – tán amiatt az egészen enyhe, árnyalatnyi merevség miatt is, amit mutatott – jótékonyan nem vitt túlzásba semmit.

Kedves este volt.

Mai:

Jelzem, József Attila sem kímélte a Pintér Jenőt. Bár a végén ilyenformán megengedő:

Mielőtt befejezném a testes mivoltában hézagpótló mű részletezését, megállapítom, szerzőnk mégsem közveszélyesen tehetségtelen, mégsem állíthatom, hogy egy fikarcnyit sem konyít, könyve után ítélve, szakmájához.

vissza a lap tetejére

7. szerda

Várkonyi Zoltánnal az a helyzet, hogy kétségbeejtően nagy anyagot generált ez az ember. Úgy saccolom, legalább egy álló esztendő kellene az alapos feldolgozáshoz. Végtére is 17 év a róla elnevezett vígszínházi korszak. Eddig az első három évadot sikerült valamelyest áttekintenem a korabeli sajtóból, 1962-65-öt. És ahogy olvasom az akkor tervezett meg bemutatott darabokat, kezdem kapiskálni, mi érdekelte Várkonyit. Például látom, tök igaza volt, amikor az addig szinte háziszerző Mesterházi Lajost Thurzó Gáborra cserélte, mert Thurzó darabjai jobbak. Már jutok elfele Csurka Istvánhoz is, akinek például a második itt bemutatott műve – Az idő vasfoga – szerény kísérlet, voltaképp egy rövid anekdota vagy gyors poén feltupírozása könnyű kézzel.

Hogy éjjel-nappal olvasok, mint a gép, az egy dolog. Közben összeszedtem azt a listát, ki az a 6-8-10 ember, akit a Várkonyi-korszak ügyében mindenképpen meg kell interjúvolnom. Ma nekifogok a munka e részének is.

Mai:

Leszálltam Albertfalván a villamosról, és épp ott mendegélt a Kiss Tibi. Rögtön elvigyorodtam, mert az jutott eszembe, amit a Quimby születésnapja alkalmából a MaNcs-interjúban mondott a rajongókról:

Nem a tinilányokkal van a baj. Tud ugyanúgy üldözni egy ötvenes nő is, ami sokkal borzalmasabb lehet: egy tapasztalt nőszemély lényegesen súlyosabb dolgokat tud elkövetni, mint egy tinilány.

(Mindez persze nem szó szerint jutott eszembe a villamosmegállóban – csak azóta kikerestem –, de annyira azért igen, hogy nem vettem őt üldözőbe.)

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

Eltévedtem tegnap reggel a Színházi Intézetbe menet, rossz buszra szállván. Csak annyit láttam a számtáblicskából, hogy nyolcas a vége, de az egész volt nyolcas, a busz, és mire észbekaptam, felvitt a Sánc utcához. Aztán a hidegen szikrázó napsütésben lesétáltam a Tabánon, és arra gondoltam közben, hogy gyakrabban kellene eltévednem.

Camus-t huszonegy-két évesen olvastam, mert Fejes Endre sokszor emlegette nekem doktor Rieux-t. Erős, nagyhatású olvasmányélményem volt A pestis, úgyhogy nem is vettem a kezembe azóta. Most Hegedűs D. Géza játssza a sokszereplős francia monodráma-változatot a Vígszínház háziszínpadán, Márkos Albert ad hozzá kísérteties hangokat csellón. Dégéza sötétkék öltönyt, friss frizurát és figyelemlekötő erőt mutatott. Elég pontosan ki lehetett jelölni, hogy miért is adja ezt most elő. A közönség meleg szeretettel fogadta a vállalkozást.

Ceterum censeo: cserélje ki a Vígszínház a háziszínpad székeit.

Mai:

Kőbányai György szép, évadzáró vígszínházi riportjából, amely 1969 júniusában jelent meg a Tükörben:

Merléné fodrász viszi nyári karbantartásra a szőröket. „Mennyi szőrt ett meg a szezon és a színész! A színészek közül Ernyei eszi legjobban a szakállt. Idén hármat is megevett.”

vissza a lap tetejére

9. péntek

Csütörtökönként van egy szemináriumom, ahol Adalbert Stifter Nyárutó című regényével foglalkozunk. Be kell vallanom, soha nem hallottam a szerzőről, úgyhogy amikor az első órára vártunk a folyosón és csupa fiú állt körülöttem, azt gondoltam, tán valami autószerelős könyvet írt. De aztán kiderült, hogy nem. Ez az 1857-es regény az osztrák biedemeier legnagyobb alkotása, magyarul tavaly jelent meg először, kissé vontatottan ment a fordítás, felteszem. 800 oldalas és nem történik benne semmi. Ez így nem tűnt nagyon biztatónak, de azóta már látom, ahogy alkalomról alkalomra tovább olvassuk, hogy van mit beszélgetni róla. Kifejezetten élvezetes a kurzus, a tanár mondandója mellett ideértve az aktív diáktársak közreműködését is, akik rendszeresen gondolnak és mondanak érdekeseket. Kábé ugyanez a helyzet a Tarján- és a Margócsy-féle irodalmi óráimon is. Nagytudású, sziporkázóan szellemes előadók és figyelemreméltóan megnyilvánuló pajtások. Igen. Egy tárgy kivételével határozottan elégedett vagyok a tavaszi szemeszterrel.

Éljen a szerelem! – ezt láttam tegnap a szabadkai Kosztolányi Színháztól, Tolnai Szabolcs rendezésében, olyan, kedves színészeim felléptével, mint Béres Márta, G. Erdélyi Hermina. Úgy tűnt, az előadás költői, művészi, artisztikus, de sokra nem mentem vele. Mondjuk az is igaz, hogy kellett volna elé egy minimálisan normális nap. Úgy értem, nem az én tegnapi napom végére való produkció.

vissza a lap tetejére

10. szombat

Egyébként a Lengyel Ferenc-műsor jobbnak bizonyult meghallgatás útján, mint emlékezetből. Ezt azért mondom, mert érzésem szerint tegnap megint nem egy csúcsműsort vettem fel, de hátha egy kicsit majd az is rám cáfol. Lukács Sándort hívtam, aki Fesztbaum Bélát hívta maga mellé partnernek. Együtt készülnek most a Monokli-premierre, amelyet Molnár Ferencekből állított össze a rendezőként debütáló Fesztbaum Béla, Lukács amúgy meg egy nagy múltú, perfekt molnárista. Próba végeztével terveztem hozni-vinni őket, főpróbahét elején járnak, Eszenyi Enikő épp megnézte az állást, aztán bezárkózott konzultálni Bélával. Ennek következtében ez egy rohanvást és késve beesünk a mikrofonok közé jellegű beszélgetés lett, az alanyok részéről eléggé elfoglalva épp a munkával, kicsit promotálóan, kicsit nyilatkozósan, részemről pedig igyekezve feszteleníteni a társalgást.

Este Béres Márta One Girl Show-ja a József Attila Színház színpadán. Vakmerő, lendületes, gátlástalan, játékosan komoly, provokatív. Kérdezte Szűcs Kati, megírom-e neki, de ráztam a fejem. Ez annál sokkal zavarbaejtőbb produkció, hogy én ne lennék túl szemérmes hozzá. Épp elég nekem évente egyszer, a zsámbéki AlkalMáté kapcsán avval foglalkozni óvatosan, hogy mi lakik egy-egy színész személyiségében.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

Akik idén Jászai Mari-díjat kapnak, már kézhez vették a meghívót az átadó ünnepségre. Csak én nem tudom, kik ők, és itt izgulok módfelett, hogy vajon az a 13 személy lesz-e, aki a Jászai Mari-díj bizottság által összeállított 26 fős lista első felében szerepel, vagy ha nem, akkor mettől meddig kik. Idén a miniszter név szerint ugyanazt a héttagú szakmai bizottságot hívta össze, amelyet tavaly, vagyis a Teátrumi Társaság részéről Balázs Pétert, Nagy Viktort és Vasvári Csabát, a Játékszíni Társaságtól Horányi Lászlót, a Színházi Társaságtól Ascher Tamást, Hegedűs D. Gézát és engem. Mivel Nagy Viktor épp vidéken próbált, azért az ő helyére a Teátrumi Társaság Szabó Lászlót delegálta. Nem, ő se nem színész, se nem rendező, se nem kritikus, ő a Teátrumi Társaság titkára, aki nemrégiben még a Magyar Televízió (vagy hogy hívják most) kommunikációs igazgatója volt. Így kell tehát elképzelnünk a szakmai bizottság idei munkáját.

A legutóbbi Szegedy-Maszák órán Trevor Nunn rendezte Othellót néztünk, Ian McKellen Jagójával. És tegnap éjjel rájöttem, hogy az Othellót játszó nagy, fekete ember az az operaénekes, aki nekem a születésnapomra Kékszakállút énekelt Párizsban öt évvel ezelőtt. Azt az előadást okvetlenül el kell majd mesélnem az órán. Bár lelkesültségem hevét kicsit csökkenti, hogy angolul kell elmesélnem.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

Ma nem jutott idő naplót írni, de semmilyen veszteség nem ért bennünket evvel.

vissza a lap tetejére

13. kedd

Mosonyi Aliz Magyarmesékjéből olvasott fel a Kamrában Bodnár Erika tegnap este. Ült egy karosszékben, piros asztal mellett, és a könyv címlapján a mézeskalácsszív fémlapján visszatükröződött a szőnyeg pirosa. Számítottam arra, hogy klassz hatvan perc lesz. Amikor a Tarján-órán vettük a kötetet, szóba is került, hogy bizonyára jól állna ezeknek a történeteknek az elmondás. Említette akkor az egyik szaktársnő, hogy azokat a meséket, amelyek különösen tetszettek neki, felolvasta a mamájának és nagy sikert aratott.

Hanem itt az volt az alapvető benyomásom, hogy nagyobb tömegben, sorozatban végighallgatva mégiscsak kicsit egysíkúnak tűnnek ezek a mesék. Nem volt egészben sem ívük, sem cikkcakkjuk, úgyhogy némiképp monotonnak érződött egy idő után az este. Vagy az is lehet, hogy voltaképp hiányoztak nekem Medve Zsuzsi illusztrációi, jóllehet alapjában véve azok is meglehetősen egyformák. Úgy maradt meg bennem, mintha több száz, kétségbeesett, sikoltó egérfejjel lenne a könyv telerajzolva.

És még azt is gondoltam, hogy talán lehetne ezeket a meséket kevésbé kézenfekvően is elmondani. Például úgy, hogy a magyarok ne mindig negatív tónusban beszéljenek. Hanem olykor neutrálisan. Pláne sőt néha kifejezetten kedvesen.

Ma egyébként Spirót vettük a Tarján-órán, mindenekelőtt a Csirkefejet. Van a csoporttársaim között egy amerikai magyar lány. Több kilónyi értelmező szótárt nézett át hiába, nem találta meg, mit jelent az a szó, hogy „csába”, mondta durcásan.

vissza a lap tetejére

14. szerda

Szerette anyukám Szabó Magda Az ajtó című regényét nagyon. Biztosan sietve el kellett volna vinnem őt moziba most. Tetszett volna neki Szabó István filmje. Utána talán megpróbáltam volna visszafogni a fanyalgásomat, hogy ne rontsam el az anyukám élményét, ha már ad a véleményemre.

Szép munka ez, nem mondom. Talán túl szép is, túl hollywoodias. És most azon gondolkodom, helyénvaló-e, hogy a film végül is egyfolytában a szeretés abszolút kudarcát demonstrálja. És hogy vajon ez szándékos-e, vagy csak így sikerült? Mindenesetre sokáig kifejezetten kerüli a film a szeretetet – az első háromnegyedóra úgy fest, hogy abból akár egy thriller is kikerekedhetne. Aztán volt végül egy pillanat, Emerenc halála, amikor magamban legyintettem hőseinkre. Ugyan mire is juthatnának emberszeretésben, amikor még egy állatot sem képesek célzottan szeretni, pedig az sokkal egyszerűbb? Hogy eszükbe sem jutott odamenni megölelni a Viola kutyát, amikor kétségbeesett vonyítással jelezte, hogy épp meghalt a gazdája?

Kiválóan játszott mindkét színésznő. De legalább Emerenc hangja lett volna a Törőcsik Mari – mondtam magamnak.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

Gothár Péter bele van csavarodva valamibe – gondoltam rögtön és hozzávetőlegesen tegnap este az Ódry Színpadon –, de úgy is felfoghatjuk, hogy nem vesztette el a fonalat. Mert legutóbb a Katonában A filozófusban a szereplői fonalat huzigáltak keresztbe-kasul a színen, és mintha mostanra a főiskolára ért volna a gombolyag: a Karnyóné szereplői mind zsinóron lógnak, mint a marionettfigurák. Mivel ez a Csokonai-bemutató a Meczner-Csizmadia bábosztály vizsgaelőadása, van az egésznek valami (színész)létfilozófiai jellege is. Mielőtt a gyerekek kilépnének bábszínészként az egyre kisebb betűs (színházi) életbe, még kipróbálják a bábok életét. Természetesen nem úgy van, hogy ténylegesen a fenti hídon, függöny mögött, takarásban dolgozó bábos osztálytársak mozgatnák a zsinór végére kötözött színészeket, de mégis nagy összehangoltságot, pontosságot és egymásra utaltságot feltételez a technika, hogy ne gabalyodjanak össze a szálak. Az is gotháros, az a tiszteletreméltóan elszánt, alapos és fékezetlen munka-, energia- és tárgybefektetés, amivel a szereplők tájszólnak, grimaszolnak, kitömnek, ragasztanak le szemet, festenek be kézfejet, hánynak és vérzenek és kit tudja még hányféle módon rajzolják el magukat, élükön a címszerepet játszó, ragyogóan variábilis karakterű Bohoczki Sárával. Hogy nagyon élveztem, azt nem állítom, de méltányolom a produkciót.

Az idei művészeti díjakról majd holnap, addig még alszom rájuk egy bánatost.

Mai:

„Az értelmiség magányosan áll a nép és a burzsoázia között, nincs befolyása az életre, nincs ereje, tele van meghasonulással. Érdekesen, szépen és nyugodtan, csendben akar élni, mindössze lehetőséget keres, hogy igazolja magát szégyenletes tétlensége miatt, amiatt, hogy elárulja életadó elemét, a demokráciát.” (Makszim Gorkij)

vissza a lap tetejére

16. péntek

Telhetetlen emberekkel állunk szemben – gondoltam a Jászai Mari-díjazottak listája láttán. (Ráadásul nem is ez az egyetlen előnytelen vonásuk.) Nem volt elég, hogy készségesen viszonyultunk a Teátrumi Társaság jelöltjeihez, támogattuk mindazok díjazását, akik mögött méltányolható szakmai teljesítményt tudunk. A bizottság döntése után még belenyúltak a listába, három helyen is, ismeretlen, ám könnyen elképzelhető személyek. Látványosan megbontották a tradicionális vidéki-fővárosi egyenlő arányt, újabb vidéki színészeket helyezve előre. Nem írok neveket, végtére is akik díjat kaptak, másoknál nem több szavazattal, nem tehetnek róla.

Ha megnézem az egyéb díjlistákat, azokban is ott az ígéret: beláthatatlan ideig a maguk számos érdemes és sokkal számosabb érdemtelen művészét fogják kitüntetgetni. Talán soha nem is lesznek képesek a sajátjaikon túlra nézni. A sajátjaik alatt pedig szó szerint a sajátjaikat értem. Még csak nem is az övéiket, mert azokat, túl a maguk személyes színházán, nem is ismerik. Ebből következően még az azonos voksaink is különbözőek. Például a kecskeméti Bognár Gyöngyvér Jászai Mari-díját mi – Ascher Tamás, Hegedűs D. Géza meg én – azért szavaztuk meg, mert képességes fiatal színésznőnek gondoljuk, mindhárman láttuk már jónak színpadon. Balázs Péter pedig azért szavazta meg, mert a Teátrumi Társaság jelöltje volt. Látni nyilván nem látta még, különben aligha nevezte volna Bognár Györgynek.

Ami az egyéb díjakat illeti, könnyű dolga volt idén a kritikuscéhnek: ugyanazokat javasoltuk, akiket tavaly. Hogy változatossággal is gyönyörködtessük az illetékeseket, kibővítettük az ajánlatunkat Mácsai Pállal és Mucsi Zoltánnal. Tehát nagy vonalakban kész a jövő évi listánk is.

vissza a lap tetejére

17. szombat

Tettem ugyan tétova kísérleteket, de végül nem akadt tegnapra alanyom a rádiófelvételhez, úgyhogy megbékéltem a munkaszünettel. Majd a jövő héten megpróbálom behozni a lemaradást.

ESZME fesztivál zajlik a Stúdió K-ban, és majdnem nem mentem el ma délelőtt a Nem akarok többé boszorkány lenni!-re, Kolozsi Angéla egyszemélyesére, mert a boszorkányság miatt azt hittem, hogy láttam már. De az az Amália volt. Mindenesetre kár lett volna kihagyni ezt, mert a természetes kedvesség és a lelemény mindenen átüt. Azon a varázsos és kölcsönösnek mondható gyengéd szereteten például, amely mindjárt az előadás első perceitől kezdve összefűzte a színészt és a bábot, vagy azon, ahogy egy bojtos csücskű párnából és egy szemüvegből azonnal bagoly lett. Hazafelé jövet arra gondoltam, magammal kellett volna vinnem itthonról valamelyik Horvát Mackónkat, hadd lássa, mire képes a cirkuszporondon egy Maci, a Medve.

Most egresmártás van napirenden, épp felhasználom hozzá a háztartásunk éves cukorfogyasztását. Az egresmártás fogas fogás, mert úgy jó, ha savanyú, de nagyon nem mindegy, hogy mennyire.

Ma még látok két színházi előadást, azokat tartogatom holnapra.

Mai:

A szocik pénzt adtak a színházaknak, a Fidesz témát – mondta Pintér Béla.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

Szamár a torony tetején – Marc Chagall festményei által ihletetten, írta Zalán Tibor, tervezte Németh Ilona, rendezte Fodor Tamás, zene Spilák Lajos, játszók a társulat java. Oly jótékonyan Stúdió K-s az egész. Az ember biztonságban érzi magát, beledőlhet: ízlés, forma, játék, minden rendben lesz, és tényleg. Néhány ban-ben rag n-jét hiányoltam csupán, de azt fájdalmasan, mert mostanra már jószerével úgyis csak a bábszínjátszás maradt mint utolsó hadállás, ahol még őrzik-védik a pontos, tiszta, hibátlan és jól artikulált szövegmondást.

Este a Peer Gynt premierje az Örkény Színházban. Illik abba a vonulatba, hogy Ascher az Örkényben más típusú drámákat rendez, mint a Katonában. Tulajdonképpen azt vártam, elered majd itt egy képi fantázia, de nem mondhatnám, hogy ez történt. Eléggé senyvedtem, senki nem ragadott igazán magával, leszámítva persze Stefanovics Angélát, akibe ab ovo szerelmes vagyok.

Mamára, anyaszeretésre (=anya által tanúsított gyermekszeretésre) gondoltató előadás, ennyi biztos, ezt egyeztettük utána kedves férjemmel, de persze nem ugyanarra az anyára gondoltunk, hanem ki kiére.

Gyorsírandó voltam az előadásról, úgyhogy holnap majd ideteszem a linkjét.

Mai:

Dovre papa: Na ég veled, jobb lesz, ha a városba megyek.

Peer Gynt: Minek?

Dovre papa: Úgy hallom, ott most lámpással keresnek

nemzeti jellegű színészeket.

A közönség meglepve nevetett nagyot, meglehet, azt hitték a nézők, hogy ez betoldás, de szó sincs róla. (Korábbi fordítások: kotyvasztok egy színdarabot, most jól fizet a nemzeti eszme. Illetve: megyek komédiásnak, nemzeti szerepre színészt hajhásznak.)

vissza a lap tetejére

19. hétfő

Még egy ESZME-előadást néztem tegnap a Stúdió K-ban, a Hepp Trupptól a Bódog és Szomorillát. Írta-rendezte: Kolozsi Angéla, tervezte: Bartal Kiss Rita, játssza: Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó. Két bájos-szép báb, két remek hang (főleg a fiúé). ... (Amit ide magamról írtam, azt kiöncenzúráztam utóbb, mert kedves férjem, elolvasván, a feleségével szembeni tiszteletlenségnek minősítette.)

Délután-este a Krétakör Krízis-trilógiájának középső részén megérteni véltem, hogy az operaénekesek között miért ritka az olyan, aki színésznek is jó. Ott állt előttünk egy magas, fiatal basszus, színészi helyzetekben vett részt egy sajátságos, modern operában, és látszott rajta, hogy egész idő alatt avval van elfoglalva, arra készül minden porcikájával – a tartása, a kifeszített felsőteste, a nyaka, a torka, a gégéje, a szája –, hogy mindjárt énekelni fog. (Szerepe szerint orvosszakértőként lépett fel egy hétszeres gyerekgyilkos mellett, miközben a maga mániás-depressziós színésznőfelesége és a fiuk sorsa foglalkoztatta.) Az opera szövegét kivetítették a falra magyarul és angolul, minek következtében módom volt elismeréssel konstatálni magamban, hogy egy alkalommal „Mi a szart…” helyett „Mi a rosseb…”-et énekelt.

Mai:

„A dolgok hangos magasztalása igen gyakran csak a tapasztalat szegényességére emlékeztet.” (Adalbert Stifter: Nyárutó)

vissza a lap tetejére

20. kedd

Az derült ki az egyetemen tegnap, hogy az egyik szép, szőke diáktársnőm a Csűrös Csilla lánya, aki huszonhány évvel ezelőtt kedves évfolyamtársam volt az újságíró-iskolában. (Az azonosítási szcénát körülbelül úgy képzelem el, hogy mondta otthon Luca, van egy ősz öregasszony tanulótársa, aki a szociolingvisztika órán, amikor a tegezés-magázás relácóit tárgyaltuk, azt találta mondani, hogy flörthöz legjobb a magázódás. Mire Csűrös Csilla összehúzta a szemét, megkérdezte gyanakodva, mi a neve? Majd a válaszra felvisított, hogy Áááááááá…!! Jóban voltunk a suliban.)

Kedvtelve elnézegettem a következő órán a szép szőke lányt. Annak idején láttam őt helyes kisbabaként is, mert egyszer, már a rendszerváltás után, jártunk náluk kedves férjemmel. Rémlik, hogy éles és elkedvetlenítő politikai vitába keveredtünk akkor a házigazdáinkkal.

Mai:

Ezt a fiatal, Hamletre készülő Várkonyi Zoltán mesélte egy interjúban, amint azt Hegedűs D. Géza doktori disszertációjában olvastam:

Én a ciszteri papokhoz jártam, és hát többek között olyan tanáraim voltak, mint Brisits professzor úr is, az irodalomtanárom, akinek egyszer bevallottam, hogy én bizony nem szeretem Berzsenyit. (…) „Maga, fiam, nem tudja, hogy szereti vagy nem szereti Berzsenyit, mert nem ismeri. Menjen haza, két hét múlva jelentkezzék, és közölje érzelmeit Berzsenyit illetően.” Két hét múlva becsületesen bevallottam, hogy – én bizony megszerettem Berzsenyit.

Én sem szeretem Berzsenyit.

vissza a lap tetejére

21. szerda

Ennyi telt tőlem.

Mai:

Volt idő, amikor Schiller még csak ácsingózott Goethe barátságára és elismerésére. Ekkor egy ismerősével Goethe orra alá dugatta a Görögország istenei című versét. (Amely vers amúgy meglehetős botrányt keltett – kicsit egybecseng a kiátkozott Spinoza istenképével, a vád: keresztényellenes, vallásgyalázó, ateista, ilyesmi.) Goethe udvariasan elolvasta és azt mondta, hogy túl hosszú. Ebben speciel tök igaza volt. Úgyhogy rövidebbeket hozok Schillertől, a Xéniákból:

 Professor Historiarum

 

Mind tágabb a világ és mind több új esemény van;

Történelmünk nőtt s megrövidült a kenyér!

 

 

Recenzió

 

Mily kecsesen szökdécsel a béka! Be kár, hogy a hátsó

Lábai túl nagyok és kurta a lába elöl.

 

 

Kivétel

 

„Miért nem dorgálsz némelyeket nyíltan?” Ki barátom,

Csak némán szidom azt, mint a saját szivemet.

(Eörsi István fordításai)

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

Bánfalvi Eszterrel egyeztettem Ahol hely vant. Fülhallomást örült a meghívásnak, ami nekem jólesett. Letéve a telefont az jutott eszembe, hogy fiatal színésznőkkel olykor hajlamos vagyok anyáskodó hangon beszélni. Nem tudom, nekik ez milyen, de nekem rémes hallanom.

A Molnár Ferenc-írásokból készült Monokli a Pesti Színházban: nem egy kirobbanó este. Eléggé lent van az egész játék. Méla előadás, de nem éreztem feltétlenül bajnak ezt. Sok minden található a produkcióban, szolid humor, malícia, bölcsesség, élesség helyenként, plusz benne van az elmúlás szomorúsága is. (Meg Horesnyi Balázs díszlete, túl sok dísszel és túl sok hamissággal.) Akad pár pillanat, például Venczel Vera erőteljes monológja a budapesti rendőrkapitány nyilatkozatáról Tisza István párbaja után – ez nyilván újságcikk, hevéből ítélve napilaposnak gondolom –, amikor beleverődik az orrunk abba a lehangoló ténybe, hogy nálunk itt Magyarországon mindig minden ugyanúgy van.

Fesztbaum Béla rendezőként kedvesen összeterelte nekem egy színpadra Várkonyi Zoltán színészeit. Rajhona Ádám kivételével csupa olyan szereplője van az előadásnak, akit még Várkonyi hozott a Vígbe: Harkányi Endre, Kern András, Halász Judit, Szegedi Erika, Venczel Vera, Lukács Sándor, Tahi Tóth László. Elégedett lenne-e velük vajon. Valló Péterrel meg azt latolgattam a minap, hogy mit szólna Várkonyi a Mohácsi Bolha a fülbéjéhez, amit hétvégén mutat be a Radnóti. (Pillanatnyilag ˝ 11-es befejezésen áll, de mivel rövidíttetni kívánná a színház, lehet, hogy hosszabb lesz.) Szeretné Várkonyi a Mohácsi játékos színháziasságát – mondta Valló. Marton László meg azt mondta, Várkonyi az az ember volt, akinek tetszene A torinói ló. (Nekem meg ez tetszett, ez a mondás.)

vissza a lap tetejére

23. péntek

Vasárnap volt az a nap, amikor becsapott engem a szép napsütés, és lengén öltözve mentem a Trafóba. Estére, mire a maratoni Krízis véget ért, jól lehűlt az idő, és rendesen megfáztam. Szerdán alig bírtam hazatámolyogni a könyvtárból – ilyenkor szinte visszataszítóan öltözöm fel, pocsékul vagyok, hagyjatok békén! –, ezért a tegnapi hosszú tanítási napot redukálnom kellett. A Margócsy-órát nem volt szívem kihagyni, egyrészt mert Margócsyt mindig nagyon élvezem, másrészt mert természetesen készültem: elolvastam a feladott Péterfy Jenő-tanulmányokat (és a Kemény Zsigmondról szólótól el vagyok ragadtatva, szerintem az egy csodálatos írás, de az órán számottevő ellenérveket sorakoztattak fel a többiek az érveimmel szemben. Ja, lehet, hogy ők olvasták Kemény Zsigmondot is.) Viszont a csütörtöki táncrendben szerepelt egy extra hosszúságú Könyv, sajtó, olvasás óra is, amely úgy fest, hogy a tanár maga elé nézve beszél a papírjaiból egyfolytában. Közölte a kurzus elején, hogy nincs szakirodalom, nincsen más, csak az előadások, azok anyagából kell majd végül zárthelyi dolgozatot írni. Mit van mit tenni, négert alkalmaztam: Máté vállalkozott, hogy elmegy és jegyzetel. Senkinek nem fog feltűnni a dolog – gondoltam –, sőt ő direkte kevésbé lesz kirívó, mint én. Szépen dolgozott, vagy 8 teleírt oldallal jött haza.

Egyebek közt Csurka István Szájhősét olvastam tegnap. 1964-es vígszínházi bemutató Both Béla rendezésében, Pálos György főszereplésével. Ó, hát innen nézve ez az egész darab egy ügynökügyi tipródásnak látszik. Főhősünk írja vagy ne írja, (fel)jelentsen, vagy ne jelentsen (fel), beadja vagy ne adja be. 1957-től 1964-ig volt Csurka Raszputyin fedőnevű III/III-as ügynökként nyilvántartva. 

vissza a lap tetejére

24. szombat

Sosem tudom, hogy az Örkény Színházban melyik a mi családunk széke. Múltkor kikerestük az előcsarnokban a táblázaton: 9/11. Hát így pedig nehéz elfelejteni. Arról jutott ez most eszembe, hogy Bánfalvi Eszter, aki tegnap vendégem volt a rádióban, szeptember 11-én született. Belegondoltam ebbe, pláne rossz néven venném, ha épp a születésnapomon hajtották volna végre azt a borzalmat. Két műsort vettem fel tegnap, a másikban kollégákkal, Proics Lillával és Markó Robival beszélgettünk az ESZME-fesztiválról, gyerekszínházról, bábszínházról, és eléggé elfáradtam a végére.

A múltkori Lukács Sándor–Fesztbaum Béla felvételre magammal vittem Mátét. Ezt a két színészt ismeri, a rádióstúdiót még nem látta, hát ezért. Amikor vártuk a művészeket, akiket magunk szállítottunk át Budára, kicsit izgult, hogy ő nem tudja, hogyan kell beszélgetni ilyen neves színészekkel. Aztán pont úgy beszélgetett velük, ahogy szokott, a maga kedves, udvarias, készséges modorában, Lukács urazva és Fesztbaum urazva őket. Bírom a gyerek társalgási stílusát. (Változatlanul eredménytelenek egyébként az álláskereső kísérletei. Bejelentkezett a munkaügyi irodába, regisztrált mint friss diplomás állástalan, de támogatást, hozzájárulást, segélyt, vagyis bármiféle pénzt, azt nem fog kapni, mert az csak annak jár, akinek volt már munkahelye. Értjük, ugye? A pályakezdő munkanélküliség ilyenképpen nemlétező kategória.)

Mai:

Novák Esztert kerestem telefonon, hogy Bánfalvi Eszterről érdeklődjem, de nem vette fel. Félóra múlva visszahívott, és ekkor azt találtam kérdezni: „Nem zavarlak?” Ennél már csak a nyíregyházi színház Pajája volt jobb, amikor a Gösser teraszán csörgött a mobilja, és az volt az első kérdése a hívóhoz: „Honnan tudtad, hogy itt vagyok?”

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

Én már annyira drukkolok Orlai Tibornak, hogy találjanak egy tényleg jó bulvárdarabot! Mert ez Az isteni Sarah (Bernhardt) csak egy szenvelgéses műdráma. Annak is hosszú. Bár ha jobban belegondolok, érthető, hogy nem rövidebb. Elképzelem, ahogy elkezdenek húzni belőle: ezt eldobhatjuk, ez sem szükséges, ez is mehet, és a végén egyszer csak nem marad semmi.

A színészekről, ha akarnék sem tudnék rosszat mondani, de miért akarnék? Gálffi László alakítása kifejezetten színes és minuciózus. Vári Évának a múltba gyötrődő tekintete megkapó. De hát a nagy semmibe kapaszkodunk, szereplők és nézők egyaránt. Három kósza megjegyzés még.  1.) Utoljára alighanem a hatvanas évek végén, az Orion űrhajó kalandjaiban láttam ilyen izzó korongot, mint amilyet Hargitai Iván rendező a hőség emlegetésekor vászonra vetít.  2.) Nagyon rosszul viselném azt a slafrokot, amelyet Vári Évára adtak. Mintha két fekete hattyút akasztottak volna a karjára. Nehéz is lehet, mindenbe beleakadhat, és még hullik is a tolla.  3.) Miss Mary Garden Mélisande-ját, akit Vári Éva Sarahja gramofonon hallgat, magam is hallottam-tanultam ám Szegedy-Maszák tanár úrnál.

Mai:

Kontra Miklós Hasznos nyelvészet című kötetében szerepel egy tanulmány arról, hogy az 1959-62 között készült, Országh László főszerkesztette Értelmező szótárt miként cenzúrázták az illetékesek, elsősorban az irodalmi idézeteket. Főként ideológiai alapon változtattak, más szempontból talán nem voltak elég éberek. Így jelenhetett meg a kurva szócikk 3., szitkozódó jelentését illusztráló Nem jön ez a ~ villamos példamondat, amely pedig annyira sértette a közlekedési vállalat vezetőinek érzékenységét, hogy tiltakoztak a Nyelvtudományi Intézetnél, kijelentvén: vállalatuk mindent megtesz azért, hogy a ~ dolgozók pontosan érkezzenek a ~ munkahelyükre.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

Amikor nincs idő, eszembe jut Gothár Péter. Még hogy Idő van.

Csak ennyit: köszönömöt az aktívan segítőkész, állásügyi tanácsokat küldő, ismeretlen olvasóknak. Volt már olyan, egyébként, hogy nehéz helyzetünkben egy olvasó kínálta a megoldást. Éljenek az Olvasók!

Mai:

Tandori Dezső: Az estély  (részlet)

 

„– Hány óra?”

„– Mikor?”

vissza a lap tetejére

27. kedd

A szakirodalomban számosan úgy tartják, hogy Feydeau több tud lenni szimpla vaudeville-nél, mármint a „megcsal, megcsalom, siket, 'hájpadlász'”, stb. tematikájú bohózatainál. De nemrövid nézői pályafutásom alatt mindössze egyszer tapasztaltam erre utaló jeleket, az egri A hülyéjénél.* Most itt a Bolha a fülbe a Radnóti Színházban, Mohácsi János rendezésében. Nincsen a darab szétzilálva, felforgatva, parttalanul szétbeszélve. Felturbózva is legfeljebb egy kicsit. (Fél 11-után vége lett.) Épp csak nem tudtam annyit nevetni, mint a premier többi nézője. Nem is, hogy annyit, hanem a felét. A felét se. A negyedét, ha. Hát hiszen ez nem más, nem több, mint egy közönséges Feydeau.

Ambiciózusan dolgoztak a színészek, változatos, eltérő erényeket mutatva. Szávai Viktória a sikkességet, Petrik Andrea az elrajzolást, Schneider Zoltán a szenvedélyt, Szombathy Gyula a ritmusérzéket, Kováts Adél a dolgosságot és így tovább. És Gazsó György játssza a ziccert, a kettős főszerepet, szépen, jelesül. Siker lesz az előadás, örömét leli majd benne játszó és közönség egyaránt, úgyhogy majd innen messziről igyekszem én is lelkendezőbb képet vágni.

Abban is biztos vagyok, hogy tanult kollégáim kritikáit elolvasva meg fogom tudni, miért kellett három felvonáson át koszlott-vedlett díszletfalakat néznünk, milyen mélyreható okkal magyarázható, hogy a jól öltözött Chandebise bankigazgató otthona, szalonja és irodája úgy néz ki, mintha az elmúlt 30 évben nem telt volna arra, hogy kifestesse a lakását. (A 30 évet annak figyelembevételével számítottam ki, hogy a mi lakásunk 16 éve nem látott festéket.)

Mai:

Tandori Dezső: Halottas urna két füle E. E. Cummings magángyűjteményéből

 )

(

* Amit itt, 2006. április 16-án idéztem, a Tandorit, azt pont tegnap olvastam az Egy talált tárgy megtisztítása kötetben. Ilyen kicsi a világ, vagy legalábbis a naplóm.

vissza a lap tetejére

28. szerda

Lehet, hogy iskolás koromból nem ragadt meg bennem a cosinus-tétel vagy az amerikai polgárháború évszáma, viszont a mai napig tudom a korabeli Vasas-focisták születési dátumát. Így aztán tegnap eszembe is jutott, hogy ez a színházi világnap a 60. születésnapja az egykori bajnokcsapat balhátvédjének, Kántor Mihálynak. Nem véletlenül emlegetem éppen őt; 14 évesen fülig beleestem. (Szolid szívem szolid játékost választott a csapatból. Olyat, aki nem rendelt cigányprímást a Balatonba, és aki miatt soha nem maradt el előadás.) Köszönő- és „néha váltunk pár szót” jellegű viszonyban voltunk, abból adódóan, hogy apukám (meg főleg a barátai) mozogtak a Vasas labdarúgó-szakosztály berkeiben, a bátyám pedig sportújságíróként gyakran tudósított meccsekről. Egyszer, amikor a Kántor Misi sérült volt és nem játszott, mellém ült le a Fáy utcában a kanyarban, együtt néztük a meccset. Bár valószínű, hogy én a meccsből nem sokat láttam, mert a szívem a szememben dobogott. De arra emlékszem, hogy megkérdeztem tőle: Ráérsz? Nézett rám értetlenül. Ráérsz most? Akkor kösd meg! – dugtam elé a bal kezemet, mert a kabátom mandzsettarészén (fekete velúrkabát volt) körbement egy övszerű darab, amely kioldódott. És azt ott csuklónál, ugye, egy kézzel nem tudtam volna megkötni. Akkor ő szépen megkötötte. Igazán lehetne gyakrabban sérült – gondoltam a meccs után.

Évekig vigyáztam azt a csomót a bal kabátujjamon mint fekete velúr ereklyét.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

Jártam a Vígszínházban Hullan Zsuzsa könyvének bemutatóján. Víg szín házon belül a címe, 33 interjú a színház művészeivel és nem csak művészekkel. Nagyszerű, hogy ez a munka elkészült, és megörökíti a jelenlegi tagok emlékeit. A Vígszínház történetét születése óta mindig is dokumentálták literátus színházi emberek, akik odatartoztak. Sajnálatos lett volna, ha ezt a hagyományt nem folytatja senki. Nekem meg kifejezetten munkaszívességet tett evvel Hullan Zsuzsa, hiszen a Fesztbaum Bélától felfelé korosztályú embereket írta meg, vagyis benne szerepel a kötetben minden Várkonyi-színész. Fogom is hivatkozni a tanulmányomban.

Rögtön belevetettem magam a témámba vágó alanyokról szóló részekbe. Jók a beszélgetések is, csak amikor már az elég sokadik rosszul leírt névvel találkoztam – Mádi Szabó Gáborétól Czímer Józsefén át Kalocsay Miklóséig és tovább –, akkor kicsit szomorúan előrelapoztam, hogy lássam, volt-e szerkesztő vagy lektor. És hát nem volt. Milyen kár.

Most szaladnom kell, de talán később még írok.

Később:

És az is szomorú szerintem, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára olvasótermében dolgozó hölgy a Cyrano szót Sziránónak írja be a számítógépe keresőjébe, többször helyesbítem neki innen-onnan, de végül effektíve le kell betűznöm. (Cyrano: Szakáts Miklós színész maga választotta ügynöki fedőneve. Talán szerepálma volt. Három évvel később, amikor Szabó Sándor már disszidált, kiosztották rá a Vígben. Mosolygott-e magában az érdekes névegyezésen.)

vissza a lap tetejére

30. péntek

Vannak kollégáim, akik úgy döntöttek, hogy a lábukat be nem teszik az Új Színházba. Megértem ezt is, de nekem más az álláspontom. Én úgy gondolom, látni kell, nézni kell és dokumentálni. Akkor is, ha nem értem, mi folyik ott. Elmentem tegnap a Földindulásra.

Mondjuk a nemértést már előző este megkezdtem, mert a Duna tévé Kultikon című műsorában vendégeskedett Dörner György, és azt mondta (nem ironizált): rendhagyó eset – magyar drámát mutatott be egy magyar színház. És még azt is mondta (és azt sem értettem), akkora siker volt a premier, hogy kétszer tartották meg. Nem kérdezte meg a riporterhölgy, hogyan kétszer? Egy időben? Két szereposztással? Vagy egymás után? Vagy hogy?

Az Új Színház Pozsgai Zsolt rendezte bemutatóján körülbelül abban a stílben játsszák a darabot, mint ahogy 1939-ben a Belvárosi Színházban játszhatták. (Páger Antal nagy sikere volt, azért is szeretett volna majd’ húsz évvel később, Argentínából visszatérve ebben a szerepben come backelni a Vígben.) Persze nyilván vannak azért különbségek. Annak idején biztos nem húzták meg ennyire a darabot, mint most, az öreg Kántor aligha viselt csípőnadrágot, és a földeket felvásárló beruházónak még nem kellett Amerikából jönnie mártapistás bőrmellényben, hanem lehetett német.

Van egyébként némi rossz érzésem a drámától. Ha Kodolányi János a tiszta, magyar falu életét ennyire sötétnek láttatja, ha nála a parasztemberek ilyen súlyos vétket követnek el isten, haza és család ellen, akkor itt nem forog fenn esetleg magyargyalázás?

Ha nem is magas hőfokon, de működött a dolog. Koncz Gábor nem hagyta unatkozni a súgót. Bordán Irénben volt valami imponálóan törőcsikmaris. Az asztalra koppintásai meg a száraz mosolya. A közönség lelkes, meleg vastapssal fogadta az előadást.

vissza a lap tetejére

31. szombat

Mondjuk Schmitt Pál annyiban most kétségkívül kifejezi a nemzet egységét, hogy már a neve hallatán rossz érzés fog el mindenkit. Legfeljebb abban különbözünk, hogy felháborodás, csüggedés vagy kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, esetleg mindhárom egyszerre.

Radnóti Zsuzsa volt a vendégem tegnap a rádióban, az Örkény-centenárium alkalmából. (Történetesen Örkény is, Várkonyi is 1912-1979 között élt, úgyhogy Zsuzsa várkonyiilag is kuncsaftom.) Kérdeztem előtte, hogy kérdezhetem-e kicsit magánéletileg, a házasságukról, de ezt előre elhárította. Lett ettől némi aggodalmam, hogy talán száraz lesz majd a beszélgetés, de nem. (Meg hát nem is álltam meg.)

Azt képzeltem eredetileg, hogy ma éjjel (diák!) karszalaggal végigjárom majd a budapesti színházakat a színházak éjszakáján, ám apukás hétvégém lett, úgyhogy egyszeri, célirányos premiervendég leszek csak.

Még az jut most eszembe, valamelyik este másfél órát beszélgettem telefonon Sándor Ivánnal, mert ő volt az az újságíró, aki negyven évvel ezelőtt az első interjút készítette a frissen kinevezett Lenkei-Várkonyi vígszínházi vezetéssel a Film Színház Muzsikában. (Amikor azt a lapszámot forgattam, megállapítottam, hogy akkoriban még nemigen volt fluktuáció az újságírói gárdában. Aki közben meg nem halt, azzal mindenkivel találkozhattam huszonhárom évvel később a szerkesztőségben.) Megemlítette közben Sándor Iván, mennyire nem örült nekem, amikor 1985-ben számára ismeretlenül és nem az ő szándékából a laphoz kerültem. Nem mondta ugyan, hogy utóbb azért átértékelt engem, de úgy hiszem, ha nem így gondolná, akkor egyáltalán nem hozta volna fel ezt :-) 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra