Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2012. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Olyan mondatokkal kellene kezdenem az októbert, hogy majd ne vesszek meg az unalomtól, amikor egész hónapban ezeket a mondatokat látom a Facebookon. (Valamiért csak a legeleje kerül be a havi linknek.) Mert egy kedves olvasóm javasolta, csináljak Stuber Andrea naplója oldalt a Facebookon, és tegyem oda a napi bejegyzéseket. Ő belájkol, onnantól kezdve rögtön észreveszi a napi frissülést, és az neki jó. Jó. Megvan az a (kétes) előnye is, hogy kedves autentikus hozzászólók előbb észrevételezhetik, ha rosszul, tévesen, helytelenül írtam valamit, mint hogy esetleg magam rájöjjek.

     Valahogy nem gondoltam arra (vagy csak elfelejtettem), hogy a Mario és a varázsló Mussolini Itáliájában játszódik. A Kolibri Színház előadása viszont rögtön evvel kezdi, és a továbbiakban mindvégig az a kínos helyzet áll fenn, hogy a fasizálódó Olaszország tengerparti üdülőhelyének lakossága sok olyasmiről beszél, ami történetesen nálunk is napirenden van mostanában. Sajátos élmény. Bagossy László rendező a Kolibri szinte teljes társulatát körénk rendezte a sátortetővel borított nézőtérre. A színészek nagy hatókörrel élnek, nyüzsögnek, dumálnak bele a programba. Jól kitalált előadás. Van íze, szaga, kedélye, hangulata és nyomatéka. Épp csak a feszültsége, az ereje nem az igazi még a bemutatón – kockáztatom meg. (Bár a Cipollát játszó Scherer Péter már most sem nélkülözi teljesen a sátáni jelleget.)

     Utána a körmendi kastélyszínház Művészet-előadása a Gondozó-kertben. A produkciót rendező Szegezdi Róbert hívott nézni, és nem is bántam meg. Amatőrök a szereplők – Vörös Attila, Tahin Zsolt, Szép Dániel –, a kétharmaduk már fazonra sem hat színésznek, de tökéletesen birtokba veszik a darabot. Szegezdi karmesterként jeles, úgy értem, szinte muzsikusilag: ritmusa és zeneisége van a játéknak. Egy jól sikerült tercett. (Plusz egy férfi – dr. Tangl József – elektromos gitáron kísér haza.)

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Bertolt Brecht: A gömbfejűek és a csúcsfejűek – tandráma a harmincas évekből. Hát nem a drámaírói életmű csúcsa, annyi biztos. Mintha az iskolapadban ülnék, nyomja bele Brecht tanító bácsi a fejemet a tankönyvbe egyfolytában. No de ez itt most Zsótér-munka a színiegyetemen, ötödéves bábszakosokkal, Ungár Juli-féle új fordításban. Mindenhez odaszól, ami van ma. Mindenki megfordul a kissé kusza történetben ⃰, aki él és mozog 2012-ben a magyar placcon: zsidók, antiszemiták, multik, nacionalisták, globalisták, gárdisták, csak éppen nem így nevezik őket. Az előadás színes kavalkád sok, állatos úszógumival, számos ötlettel. Ezek jelentős része – nekem legalábbis úgy tűnt – csak azért van, hogy legyen.

     Nem, ne legyek gonosz: ügyesek voltak, dolgosak, energikusak a fiatalok, egyikük-másikuk többet mutatott, mint amit eddig volt szerencsém látni tőle (pl. Márkus Sándor). Mégsem akart múlni és enyhülni az én nézői szenvedésem, amelyet egyébként fokozni és súlyosbítani szokott az a helyzet, amikor szemközti nézőtéri tribünön ülők számára magam is a látvány részét képezem, és hát korántsem mint üdítő motívum.

     Éjjel álmomban egy fideszes politikus állt mellettem a trolin, felszállt Gyurcs. Ferenc, megállt a másik oldalamon. Nem köszöntek egymásnak, viszont pikírt megjegyzéseket tettek hangosan. Én szégyelltem magam.

Lehet, a kuszaság nem a történetben volt, hanem az én csúcsfejemben.

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Azon nevettem, de kicsit szomorúan, hogy míg Pintér Béláéknál a színészek hallgatási fogadalmat tesznek a próbaidőszak alatt – amikor ugyanis Csákányi Eszter a K:antinban a 42. hét egy apró részletét valaminek kapcsán mesélni kezdte nekem, akkor kedvesen rászóltak, hogy nem szabad a darabról, a tartalmáról beszélni senkinek –, addig a szinhaz.net kritikusa a bemutató másnapján ától zéig elmeséli cikkében az egész történetet (mondjuk a l betű kivételével). Ezen elszörnyedve rémülten megnéztem, hogy én is így szoktam-e elbánni a friss Pintér Bélákkal, mert ha igen, akkor kész csoda, hogy még nem lőttek le bennünket lelövésért. (Bisztolybárbaj – mondta Annamarink, amikor kicsi volt.) Úgy találtam, hogy én nem fecsegtem el a sztorit a Tündöklő középszer és a Kaisers Tv Ungarn esetében, csak a kiinduló helyzetet írtam le. Saját megnyugtatásomra sk.

     Apropó Csákányi Eszter. A Katona József Színház 30. születésnapja alkalmából a Petőfi Sándor utcai kandelábereket katonás előadások képei díszítik. Velünk szemben, nagyon helyesen, Csákányi Eszter látható az Elnöknőkben. És Csomós Mari a Fekete tejben, ő is csak pár lépés.

     Ma két rádióműsort készülök felvenni, hogy előnyre tegyek szert. Kálid Artúr lesz az egyik beszélgetőtárs, utána jön Szanitter Dávid. Készültemben láttam, történetesen mindkettejüknek augusztus 14. a születésnapja. A Rádió Q-ban egyébként a műsorstruktúrát is érintő változások történtek, minek következtében az Ahol hely van vasárnap délutánról átkerült szombat délután 4 órára.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Mindkét stúdióbeszélgetés jó hangulatúra, élvezetesre sikerült tegnap. Derűs, elégedett és bizakodó lettem tőle.

     Most viszont álmosné vagyok. Evvel nem azt akarom mondani, hogy férjet váltottam, csak próbálgatok egy nyelvújítás kori leleményt. Amikor elkezdték kitalálni a magyar grammatikát, kézenfekvően a latin nyelvet tekintették mintának. Úgy gondolták, hogy ami a latin nyelvben létezik, annak a magyarban is lennie kell. Ha nincs, ennek csak a magyar nyelv csökevényessége vagy fejletlensége az oka, ezért haladéktalanul meg kell teremteni. Tehát létrehozták például a vocativust, a ragozás megszólító formuláját. És akadt olyan szakember is, aki kitalálta, hogy a magyar szavaknak is legyen neme, mégpedig a Kovács és Kovácsné alakzatnak megfelelően. Nem volt rest egy egész regényt megírni a megfelelő stílben, né toldalékkal jelezve főnevek, melléknevek, névmások nőnemét. Valahogy így: A nő (vagy nőné?!), akinével sétálok, gyönyörűné. (Na most felmerül bennem, hogy a barom szó bizonyára nőnemű, mert a hímnemű alak nyilván a baromfi. És, igen, a Liliom kétségkívül női név, a Liliomfi pedig fiú.)

     A fentiekről Az irodalomtudomány diszkurzív alakzatai. A nyelvújítás elvi kérdései nevű előadáson értesültem. Ez a kurzus a hét fénypontja számomra ebben a félévben. Margócsy István tartja, és úgy beszél a XVIII. századi Magyarországról, olyan átfogó ismeretekkel, mintha élt volna benne. Ráadásul van a fogalmazásmódjának egy finom, fanyar humora. Még a raccsolását is szeretem. (A literatúra, a retorika és a narrátor szavak állnak neki a legjobban.)

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Próbálom a látottak alapján elképzelni, hogy forgatja Kováts Adél a Kés a tyúkban-os ember, David Harrower Blackbird című darabját, és úgy érzi, hogy fú, na ez az, ezt akarom színpadon látni, ezt kell énnekem okvetlenül megrendeznem… és nem tudom elképzelni. (Pedig tényleg így volt valahogy, mesélte nálam a rádióban.) Illetve el tudom képzelni – mondjuk farmernadrágban és fekete ujjatlan trikóban van az Adél –, csak nem értem. Nekem ez a darab nagy machénak tűnt a tegnapi bemutatón a Szkénében, egyetlen mondatát sem tudtam drámai értelemben komolyan venni. A drámai (ill. bulvárdrámai) igényét sem igazán értem. Legyen a mű tárgya pedofil bűntény – és akkor az már valami? (Kiderült vajon az előadásban, hogy mi a címe /magyarul/ és miért éppen ez?)

     Az első húsz perc ébren tartotta az érdeklődésemet, amikor a két hős még csak kerülgette egymást. Mucsi Zoltán folyton máshová nézett, mert nem akarta a lányt látni. Kínban volt, tétova tanácstalanságban feszengett, meglepték, nem tudta, mi lesz. Jó arcai voltak. Pető Kata pedig mindig profilból mutatkozott (szép profil, felkontyolt hajjal, kecses nyakkal), és a kis hegyes állát vádlón és támadón bökte folyton Mucsi felé. A dialógus disszonáns ritmusa is izgalmasnak tűnt még ekkor. Félóra múltán a szereplők belehiggadtak a helyzetbe, majd elkezdtek közhelyeket regélni, mit történt velük akkor és azóta, pláne érzelmessé is váltak, én pedig egyre gyakrabban nézegettem a plafont, vagy esetleg az előttem ülő Fáy Miklós kollégát, aki szintén gyakran nézegette a plafont (az érzéketlen tuskaja! :-) Pető Kata magassarkú cipője vonzotta magához a szememet. Bámulatosan sikktelen, ormótlan darab, ráncos zokniszerűséggel felette. Nem lehetetlen, hogy trendi.

     Megbuktam a Blackbird nézőjeként, na.

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Akkor itt egy Mohácsi, amit fanyalgásmentesen tudok ajánlani: a Liliomfi az Örkény Színházban. Úgy találom, hogy a Mohácsi-művek az utóbbi években összeszedettebbek, szerkesztettebbek, kevésbé parttalanok, mint korábban, amit a magam részéről lelkesen üdvözlök. Tegnap én már az első részt is élveztem, a második pedig még jobb. Szünet utánra érkeztünk Kányai fogadós uramhoz: kocsma, asztalok, léhűtők, zenészek – ez tipikusan az a helyszín, ahol a mohácsiáda kivirágzik. Közben egyébként félig színház az egész (vagy tán egészen az.) Praktikusan és átvitten is. Például a díszlet mintha még pusztán jelzés volna. Kamillánál csak egy darabig vannak kifestve a falak, épp Petőfi orra hegyénél marad abba (mintegy alá- és beexponálva Petőfit.) Viszont a jelmezek kvázi festettek.

     Hosszan lehetne sorolni, ki hogyan és mennyire jó, a címszereplő Polgár Csaba például úgy, ahogy van. A Szellemfit játszó Máthé Zsoltnak mintha most először találtak volna igazán testhez álló szerepet, Gálffi László meg parádézik Szilvai professzorként. Für Anikó kedvesen beleszomorít kicsit Kamillába, Epres Attila pedig az idősebb Schwartz mellett voltaképp Rátóti Zoltánt is eljátssza. Amit a kecskeméti Buborékokban szubsztanciálisan Trokán Nóra jelentett, az itt Szandtner Anna figurája, csak még gazdagabban és színesebben. Ő az eredeti darabban nem is szereplő színésznőt alakít. Liliomfi és Szellemfi kollégája, exszerető, pajtás, áldozat, testvér, rivális, partner és hódoló egyszemélyben. Háttéralak, finom poézis- és drámatartalommal, és mintha még a magyar színjátszás hőskorát is megszemélyesítené egy álltó és ültő helyében. Öröm nézni Szandtner Annát.

     A rendezővendég udvarias gesztusa gyanánt a befejezés örkényi. (Okoskodós napomnak néz ki ez a mai.)

     Hallatlanul bájos, üde előadás. Nagy-nagy sikert aratott a premieren.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     A Bárka Sade-előadásán találkoztam először olyan nézőtérrel, ahol forgószékeken ültünk, és úgy tekertünk mindig a körülöttünk játszódó színpadi események irányába. Gyermeki módon élveztem, össze-vissza pörögtem a székkel. Most, amikor a Nemzeti Színház Csongor és Tündéjén ugyanez a díszletkoncepció, már komoly felnőtt módjára viszonyultam a helyzethez. Illetve kifogtam egy kevéssé fordulékony széket, ezért erősen kellett pedáloznom. (Én az Auchanban is véletlenül mindig olyan kocsit kötök el, amelyiknek vagy nincs ki a négy kereke, vagy mindegyik más irányba akar menni.)

     Eleinte úgy tűnt, hogy a bábok elgyerekelőadásítják a játékot. De eztán ez az érzésem elmúlt, idővel a bábok megtalálták a helyüket, sőt eljött az a pillanat, amikor a szó legszorosabb értelmén túl is kézenfekvőek lettek, sőt már-már nélkülözhetetlenek. Végül is Tengely Gábor rendezésében (Gimesi Dóra kedvemrevaló húzásaival) lassan összeállt egy fátyolosan szomorú elmúlástörténet.

     Nem egészen véletlenül a bábtalan szereplők a legjobbak. Molnár Piroska mint Mirígy (és mint rút, varacskos kő), vagy Tompos Kátya mint Ledér. Igaz, ő bábhoz is jut, csinál is vele egy pazar magánszámot. Elemében van, akárcsak Nagy Zsolt (Balga). Most én ezt itt jobban nem részletezem, mert estére úgyis kritikát publikálok róla a szinhaz.neten.

     Nagyon szép volt a vége. Amikor Martinovics Dorina Tündéje ott maradt Csongorral. De én nem akarom, hogy így legyen.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Csongor és Tünde

     Kisebbségi irodalom tanegység keretében van egy Magyar zsidó művelődéstörténet az emancipáció időszakában című szemináriumom. Amikor először beestem órára, meglepve láttam, hogy ül a padban egy szaktársnő, aki idősebb nálam (és jobbról balra írva jegyzetel). Bár evvel az „idősebb nálam” kijelentéssel óvatosan kell bánni, mert a magamhoz hasonlítás csalóka. Előfordul, hogy nálam fiatalabb embereket nálam idősebbeknek nézek. (Nyilván nincs benne az önképemben az aktuális korom.) A kedves férjemhez való hasonlítás szintén csalóka, mert ő 10 évet nyugodtan letagadhat. Nemritkán szokták emberek azt gondolni a láttunkra, hogy nálam jóval fiatalabb fiúhoz mentem feleségül. És ezt én, egyfajta rosszul értelmezett jogos büszkeségből, nem is mindig cáfolom.

     Na de elkalandoztam, mert nem erről akartam írni, hanem hogy a legutóbbi órán a vendégelőadó (akinek egyébként még a holokauszt–Jedwabne–A mi osztályunk tanulmányi munkám folytán ismerem írásait) a zsidó polgárosodásról beszélt a dualizmus korában. És amikor a XIX. század végi magyarországi zsidóság adatait ismertette – mennyi ortodox, mennyi neológ és hány százalék kikeresztelkedett (10%) –, akkor megkérdeztem, hogy ellenirányú mozgás volt-e. Mármint betérés az izraelita felekezetbe, mérhető mennyiségben. Mondta, nem volt. Miért is lett volna, kérdezte. Ki választott volna magának rosszabb társadalmi pozíciót annál, amije volt.

     Hát így. Stuber dédapámról legalább nem mondható, hogy a divat uszályába került volna, amikor átiratkozott zsidónak. Az ő döntését nyilván az motiválta, hogy pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Megjegyezni kívánom, hogy a K: már XVI. századi magyar nyelvű kéziratokban és mailekben is előfordult, csak akkor még nem a Katona József Színházat jelölte, hanem azt, hogy kegyelmed.

     Most persze a pinceszínházi, zsúfolt házas Bányavirágot kellene ideírnom tegnap estéről, de nincs időm, szaladnom kell az iskolába az uncsi bácsi hajnali órájára.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     A Bányavirág esetében döntő szempont lehet a sorrendiség. A Pinceszínház Csizmadia Tibor rendezte előadására nézve nem előnyös, ha az ember látta a marosvásárhelyiekét. Mert akkor ott hidalt le magától a darabtól, és itt már nem fog. A marosvásárhelyi produkció… más – akartam írni először, de mondjam ki: jobb. Vagy talán inkább: még jobb. Ami nem azt jelenti, hogy a pinceszínházi rossz, sőt. Jó kis előadás, minőségi színészekkel. (A magam részéről mindenekelőtt Kaszás Gergő szakmai bemutatója előtt hajoltam meg ültemben.) Csak meglepetéstelenebb, ittenibb, mint amaz. Mert amaz nagyon ottani. Ez legfőképpen talán Ilonka alakján látszik, akit itt Bozó Andrea játszik jelesül, ott pedig Nagy Dorottya, innen nézve valami távolba szakadottsággal. (Miközben egy összevetésben a szomszédasszonyt alakító marosvásárhelyi lánynak – akinek most nem jut eszembe a neve, de majd idepótlom – esélye sincs a Pinceszínházban fellépő Vándor Éva emberi és szakmai felvértezettségével szemben.)

     Tegnap Dunaújvárosban láttam a Don Juan menyasszonyai című zenés kaland egybent. Írta Táborosi Margaréta és a társulat. Margarétát még pályakezdő vajdasági színésznőként ismerem Kisvárdáról, most azonban fizikai színházi rendező osztályba jár a pesti színiegyetemen, és e minőségében dolgozott Dunaújvárosban.

     Egész úton hazafelé azon gondolkodám, nem tudnék-e valami kis jót nyilatkozni a produkcióról – mert dunaújvárosi látogatás után Dobák Lívia művészeti vezető mindig jelentést kér mailben a kritikusoktól a látottakról –, de nem megy. Számomra ez az egy óra tizenöt perc úgy tartalmilag, mint formailag, úgy intellektuálisan, mint érzékileg – semmit, de semmit nem nyújtott sajnos. Ezt kell majd levélben részleteznem.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Az új szezonban némiképp elférfiasodott a rádióműsorom, úgyhogy mostanában nőket hajkurászok. Tegnap Bozó Andrea volt a vendégem, rendben lévő beszélgetés zajlott le közöttünk. Készült rá kicsit, legalábbis végiggondolta magában, hogy milyesmiket kérdezhetek. Remélem, nem nagyon hagytam ki semmit, amit várt.

     Koraeste Pettson és Findusz-bemutató a Budapest Bábszínházban. Én persze mind ez idáig nem ismertem sem Pettsont, sem Finduszt (sőt Ács Norbertet is milyen régen láttam alaposabban! Akkor még fiú volt, most meg ősz a fél szakálla), de ez alkalommal legalább bepótoltam. Bereczki Csilla egyetemi hallgató rendezte az előadást, s biztatást adott arra nézve, hogy nyerünk majd egy tehetséges ifjú bábrendezőt. Ez az előadás minden elemében – formavilágában, színeiben, ízlésében, humorában, ritmusában, színészi koncentrációjában – jól sikerültnek, ígéretesnek hatott. (Arról szól, hogy egy mufurc ezermester feltaláló váratlanul macskagazda lesz. Értékelem, hogy a kezdeti macskabáb sem macskára, sem bábra nem hasonlít. De minek is. Pettsonnak voltaképp gyereke lett, csak ez nem tudatosult benne.)

     Mai:

     Bethlen Kata Önéletírását olvasom az 1700-as évek első feléből. Csak ketten érdeklik őt, az isten meg saját maga. De jóban is vannak ők ketten. Az első férjével nagyon nincs kibékülve, különböző vallásúak ugyanis.

     „Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságot énvelem, hogy esztendő ilyenkor legyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet” – mondta az urának. „Melyet a nagy irgalmasságú Isten meg is cselekedett” – folytatja szűkszavúan mint özvegyasszony.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Emlékszem, amikor 1987-ben megjelent a Tizenhét hattyúk, milyen szenzációnak hatott. Bennem fel sem merült akkor, hogy valójában nincs is ilyen nő, Csokonai Lili, aki hirtelen felbukkant evvel a regénnyel. Azután kicsit sajnáltam is, hogy nincs, hanem Esterházy Péterrel van dolgunk. Nem mintha nem szeretnék Esterházy Péterrel dolgunkat. No, azóta eléggé elfelejthettem a történetet, mert épp csak egy-két motívumát találtam ismerősnek most, amikor Majsai-Nyilas Tünde előadja a Víg háziszínpadán, Sopsits Árpád rendezésében. (Jó, majd elolvasom újra.)

     A monodrámákkal, egyszemélyes estekkel szokott gondom lenni. Szeretik összeakciózni, agyonterhelni mindenfélével, hogy a néző ne unatkozzon nagyon. De én meg úgy vagyok vele, hogy vagy leköti a figyelmemet a színész a személyiségével és a szöveggel mindenféle hókuszpókusz nélkül (vö. Mácsai Örkény), vagy mögötte a fene az egészet. Ez a produkció inkább a megpakolásos eset. Voltak szép pillanatok, jó nézések, nagyszerűen elmondott sorok. Itt-ott. De az 1 óra 45 perc mindenképpen túl sok ebben a műfajban.

     Az előadás egy pontján legurult a színpadról a nézőtér első sorához egy üveg, benne víz, folyt kifelé. Ott ült egy idősebb pár, az asszony táskája a földön hevert, rögtön kapta fel, de már valószínűleg vizes lett kicsit. A nő sértődötten pakolgatta-tisztogatta-törölgette. Csokonai Lilink – kedves lélekjelenléttel – kiszólt a színpadról két mondat között, hogy elnézést. De a nő kegyetlen bosszút állt. Utóbb hosszú ideig zacskót zörgetett az első sorban. Megpróbálta ráhúzni a táskájára, talán preventív jelleggel, további nedves atrocitásokra számítva.

     1 óra 45 perc a Vígszínház háziszínpadának nézőterén nem hogy sok, de majdnem tűrhetetlen. Ceterum censeo, cseréljék le a borzalmas székeiket.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Volt valamikor egy fénykép a Facebookon, Thomas Bernhard ül egy padon Bécsben, mögötte gyerekek vihorásznak, ezt szerettem volna idetenni, de nem találtam meg. (Köszi!) A botrányról, amely a Heldenplatz bécsi bemutatóját követte 1988-ban, olvastam korábban egy hosszabb beszámolót. Hogy a premier itthon kivált-e valamit is, nem tudom. A tipikus helyzet általában az, hogy a színház nézőterén nem olyanok ülnek, akiknek magukra kellene venniük.

     Máté Gábor nemcsak színházigazgatóként bátor – gondoltam magamban, részint a téma miatt, részint a Bernhard-féle nagyon szövegszínház láttán, illetve hallatán –, de színészként is. Mivel ebből a gyakran még csak nem is párbeszédszerű szóözönből úgy 70 oldalnyit maga mond el az előadásban. Olyan a produkció, mintha kariatidák tartanák, az első felvonásban Szirtes Ági, a másodikban Pelsőczy Réka, aztán a továbbiakban Máté Gábor. És bírják. (Na, ez jó kis kép, kariatidastaféta: adják át egymásnak a terhet.) És az az érdekes, hogy aki alig szólal meg, mint például Rezes Judit, az is nagyon erős.

     Nem sejthető, nem tudható meg ebből a darabból, miért történt, ami történt 1938-ban (és az utánai években) Ausztriában (és máshol). Nem mondom, hogy nem lehet unni az előadást, ezt a Bagossy László rendezte szigorú-szép, fekete-fehér feltolulást. Én nem untam. Tetemrehívás közben az ember ritkán unatkozik.

     De most mennem kell olvasni Euripidésztől a Hippolütosz, a lakájosz című darabot, mert hétfőn az iskolában kiselőadást tartok Phaidráról.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Arra gondoltam, hogy ha a Heldenplatzban megjelenne a színen az öngyilkossá lett professzor is, akiről oly sokat beszélnek a darabban, akkor szerintem Bálint András játszhatná. Igaz, ő vendég lenne, és a Katona nyilván nem szeretne vendéget, de hát egy olyan színészt meghívni, akinek el sem kell jönnie, az nem tűnik nagyon problematikusnak.

     Tegnap este, amikor az első rész hatásos fináléja után kimentünk a Vígszínház elé a Jóembert keresünk szünetében, kicsit elsírtam magam. A megindultságtól és a szomorúságtól. A szomorúságtól amiatt, hogy a nagyszínházak mára jobbára a musical és a bulvár otthona lettek. Pedig a nagyszínházak erre valók, igenis erre, hogy ilyen darabok és ilyen előadások menjenek bennük. Például azért, hogy abban a különlegesen szép képben, amikor Eszenyi Enikő Sen Téje és Lengyel Tamás pilótája megismerkednek, ők ketten ilyen picikéknek látsszanak, körülöttük a füstös szürkeség pedig ilyen nagynak. Vagy hogy Eszenyi a rivaldánál ekkora hatalmas teret vonjon be a tekintetével, segítségkérőn pásztázva a nézőket.

     Jelentős előadás. Nem emlékszem, Eszenyi Enikő mikor varázsolt el utoljára ennyire. Minden kellett ehhez a teljesítményhez, ami most rajta és benne van. A piroskás járása, a kis fehér blúza, a megviseltsége, az arca megszenvedettsége. Michal Docekal abszolút Sen Te túlsúlyra rendezte az előadást, amihez jó is, hogy Sui Ta egy Woody Allen-szerű álcás figura, Enci jószerével csak a mozgásával látszik ki belőle. Nézzük meg és fogjuk fel: nincs más lehetőség, út, menekvés, mint hogy makacsul igyekezni kell Sen Tének lenni.  

     Vigasztaló és lázító, megrendítő és felemelő este volt.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Mivel 1982. október 15-én volt A manó bemutatója, ezért a Katona a mai napra datálja (és ünnepli) a születésnapját. Meg is néztem hát a korabeli naplómban, mit csináltam 1982. október 15-én. Fel voltam dobva. Mindent elintéztem (=eladtam valamit, ha jól értem magamat), és megvettem az utolsó darab repülőjegyet a másnapi Aeroflot-járatra – suttyomban hazalógni készültem pár napra Moszkvából. Három hónapos házasok voltunk ekkor az első férjemmel, átmenetileg épp elszakadva egymástól. Mivel ő az ötödév első félévét itthon töltötte szakmai gyakorlaton a külügyminisztériumban. (Diplomatának tanult.) Én pedig odakint gyűrtem a tanulmányi ipart. Illetve épp kitaláltam, hogy hazalépek, értesítés nélkül. (Végtére is Molnár Ferenc csak azt írja, hogy nőt soha nem szabad meglepni, azt nem, hogy férfit sem.) Volt örülés nekem, négy napot töltöttem itthon – színházban nem voltunk, de megnéztük Makk Károly frissen bemutatott, Egymásra nézve című filmjét –, aztán irány Moszkva. Úgy terveztem, hogy a visszatérés napján el kell kapnom még a suliban a metodika szemináriumot, mert abból a tárgyból már hiányoztam párat. Seremetyevóról taxival hajtattam az egyetemre, kis késéssel beértem, ám üres tantermet találtam. Nem értettem a dolgot, forgattam a fejem a folyosón, végül észrevettem a faliújságon a gyászkeretes képet: meghalt két napja a 29 éves metodikatanárnőnk. Döbbenten álltam a hirdetmény előtt és végtelenül hülyén az jutott eszembe, szólhatott volna, hogy ezért az óráért ne siessek annyira vissza. Jó néhányszor gondoltam azóta is erre a – ma már így mondanám: – lányra (Belik volt a neve), hogy 29 évesen egy este lefeküdni, elaludni, meghalni, miért van ez így.

     No de a Katona József Színház viszont éljen, éljen!

     (Nem említettem még, kortárs magyar drámák a Katona József Színházban témakörben fogom írni a diplomamunkámat, Tarján Tamás tanár úr témavezetésével.)

vissza a lap tetejére

16. kedd

     Olvasom ezt az egészét tekintve is kissé értetlenül. Lehet, nem vagyok elég érzékeny, de az például fel sem merült bennem, hogy Sui Tát itt kvázi lezsidózták volna. (Már ha jól értem a szerző aggályát.)

     De nem erről akartam írni, hanem a Katona József Színház 30. születésnapjának ünnepléséről értelemszerűen a Katona József Színházban. Szeretetteljes, visszarévedtető, forró hangulatú este volt. (A forró hangulatba erősen belejátszott, hogy nem működött a Siklós Mária-féle légkondicionálás.) Talán az volt a műsorban a legkedvesebb, hogy az Örkény társulata eljött eltapsolni a harminc évet. A legszebbnek pedig Elek Ferenc Zsámbéki Gáborának és Pálmai Anna Székely Gáborának áttételes keringőjét találtam. Megismerhettük számos régi tag emlékeit, s közben azt is megtudtuk, hogy az egész színház Gondnokság alatt áll, vagyis voltaképp a Gondnokok fedőtevékenységeként funkcionál. A katonások nem kímélték magukat és egymást: Elek Ferenc kitűnően adta Zsámbékit, Dankó István remekül villantott Zsótért, Ötvös András pedig perfekt Máté Gábor. És Pálmai Anna is ügyesen hozta Aschert és Gothárt. Látszott, nem légből kapott mutatványok ezek, hanem évek során begyakorlott paródiák :-). Ascher saját személyében is szerepelt, rekedten, náthásan és helyesen beszélt.

     A végén mindenki felment a színpadra, aki jelen volt ezen az estén a mostaniak és a régiek közül, Törőcsik Maritól Molnár Piroskán, Csomós Marin, Csákányi Eszteren és Básti Julin át Blaskó Péterig, Magyar Lászlóig, Gáspár Sándorig, Sinkó Lászlóig és tovább.

     Sok előadás szóba került, sokat fotóval vagy bejátszással felidéztek (Platonov: Balkay GézaTernyák Zoltán...), közben gondoltam olyan produkciókra is, amelyeket itt most senki nem emlegetett, de én nagyon szerettem, Galóczától Árkádián és Katharina Blumon át Sáskákig.

     A Katona az én színházam, sőt az én színházamabb, mint bármikor korábban. Éljen soká, nagyon soká, mindig!

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Szerencsés, hogy ab ovo két szülője van az embernek, már csak azért is, mert kétfélék. Elsős gimnazista koromban egyszer hirtelen távozhatnékom támadt az iskolából, ártatlan plátói érzeményem nyomán. Dehát rendes gyerek voltam világéletemben, úgyhogy kiszaladtam szünetben egy utcai fülkébe és hazatelefonáltam. (211-973 – azt hiszem, ez volt a Péterfy Sándor utcai telefonszámunk. Nem fontos, csak teszteltem magamat. Megerősíti valaki? :-) Szóval telefonáltam, és mondtam apukámnak, magánügyben el kell most mennem, három tanórát fogok hiányozni, igazolja-e. Igen – felelte röviden és egyszerűen.

     Jó szívvel emlékszem erre, mert a kérdések hiánya persze nem közönyösséget jelentett, hanem bizalmat. Ha akkor anyukámat találom telefonvégen, nem így alakult volna. Ő sopánkodott, aggodalmaskodott és faggatott volna. (Itt kell megjegyeznem, hasonló esetben az én reakcióm is inkább anyukáméra hajazna, attól tartok.)

     Másrészt viszont, ha most elmesélem apukámnak, hogy pár hete igent mondtam egy színigazgató felkérésére – és azóta k:orrektorként igyekszem hozzájárulni a nyomtatásra szánt szövegek minőségéhez –, de úgy tartom, hogy kritikus lévén színház kasszájához nem járulhatok, tehát pénzt nem fogadok el ezért a munkáért, akkor apukám legyint rám és azt mondja, nem vagyok normális. Ellenben anyukám pontosan ugyanazon az értéken kezelné a megbízatást, mint én, szakmai megbecsülésnek tekintené és büszkén somolyogna.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Hát maga mit csinál itt? – kérdezte Radnóti Sándor (kritikusférj ismerősöm) a bölcsészkar folyosóján. Hát… én itt egyetemista vagyok, és most meghallgatnám ezt az előadást – mondtam a magam zavarba jövős módján. Nagyon megtisztelő – felelte.

     Nem tudtam felvenni A barátság problematikája című kurzusát sajnos, de az elején elhatároztam, hogy amikor a program szerint Hamlet és Horatio lesz napirenden, akkor ellógok nyelvtöriről és inkább Radnóti Sándort hallgatom. Nem sikerült eltalálnom, mert tegnap nem Hamletről beszélt, hanem Montaigne-ről, esszéiről a barátságról és a barátságáról Étienne de La Boétie-vel, de ezt is élvezettel hallgattam. (Legközelebb Alceste-ről és Philinte-ről, valamint Don Carlosról és Posa márkiról lesz szó. Hát, lehet, hogy leszokom a nyelvtörténetről…)

     Majsai-Nyilas Tünde volt a vendégem a rádióban, és úgy érzem, kicsit váltanom kell, mert az utóbbi két műsorban a lányok előre elképzelték vagy csak a kérdéseimet, vagy már a válaszaikat is. Nem volt evvel semmi gond, jó beszélgetések lettek, csak most erősebb spontaneitásra vágyom.*

     Este a RAM Colosseumban a Terápia díszbemutatója. Sosem jártam még ezen a helyen, Bálint András sem, amire csóváltam a fejemet, végtére is neki druszaintézménye. Elég sokáig kellett várni, majd’ két órát, hogy elkezdjék a vetítést. Ez idő alatt pincérek tálcán italokat és graciőz luxusfalatkákat hurcolásztak körbe, de én igen éhes voltam, úgyhogy hálátlanul jobban értékeltem volna egyetlen rendes karéj zsíroskenyeret.

     A filmnek – HBO napi sorozat október 22-től – nem vagyok célközönsége, ezt hamar felmértem. Egyrészt, ugye, nem is nézek tévét, másrészt tapasztalati alapon van egy leküzdhetetlen averzióm a pszichológusokkal szemben. Kevéssé győztek meg a történetek, és a szereplők közül sem mind. Mácsai Pál kiváló a főszerepre. Amilyen mereven-hidegen tud ő nézni a kék szemével, annyira revelatív minden kimozdulása ebből, a legkisebb rezzenése is. És Csákányi Eszter gazdag arca, meleg tekintete a másik pozitív pólus. Kettejük epizódja volt az est csúcspontja.

     Szóval lehet, hogy jó lesz a Terápia annak, ami, és azoknak, akik.

* Reggel óta meghallgattam a Bozó Andrea-beszélgetést, nincs a világon semmi baja. Tök rendben van. Ennél rosszabb műsorom sose legyen!

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Szeretem, amiket a naplódban írsz. Még amikor bántót írsz, akkor is szeretem – mondta nekem egy színházi ember a RAM-ban. Csakugyan? – kérdeztem. Ezt a frappáns reakciót sikerült kifejlesztenem magamban az elmúlt években.

     Milyen érdekes, hogy zárkózott természet vagy, és közben írod ezt a nyilvános naplót – mondta másvalaki, egy kedves kollégám. Gondolkodtam kicsit ezen aztán. Csakugyan. A zárkózottságomon akad egy-két hasadék, ahol aztán hajlamos vagyok kizúdulni.

     Az Egyetem téren – amely amúgy is tele lett zsúfolva tereptárgyakkal – áll, vagyis inkább hogy fekszik egy vörös márvány könyvszobor. Szökőkút voltaképp. A víz sugárban mossa a nyitott könyv lapjait.

     Egy tönkre vizezett, eláztatott könyv… micsoda barbárság?! Aki ezt kitalálta és megszoborta, még nyilván nem szomorkodott szétterpeszkedett, hullámosra száradt Száz év magány fölött beázás után.

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Bemutatótorlódás volt tegnap megint, a Pinokkió-premier csúszása miatt. (Keresztes Tamás próbabalesetét rögtön úgy képzeltem el, hogy letörött az orra. Láttam is magam előtt a 24 órás gipszben.) A Merlin, avagy Isten, Haza, Családra mentem az Örkénybe. Polgár Csaba Korijolánuszától el voltam ragadtatva annak idején, és jól látszik ezen az előadáson is, hogy ő rendezte. Érződik belőle ugyanaz a frissesség, szelesség, könnyűkezűség, humor, alternatív világlátás. De most mégis, illetve mégse. Kevésbé élveztem. Az első félóra után kifulladt számomra, vagy én fulladtam ki, ezt most innen a másnap reggelből meg nem mondom.

     Három jót azért ide tudok sorolni. Az egyik a produkció zenei vonulata. Amikor a szereplők hirtelen rázendítenek egy-egy többszólamú kórusműre, az mindig mintha új dimenziót nyitna. A másik Barabás Richárd és Bánki Gergely Sir Beauface és Sir Agrawaink párosa. Két vásott gyerek viháncolva végigbugyborékolja a történetet/történelmet. A harmadik egy szürke férfinadrág, leengedett hózentrágerrel, és benne Szandtner Anna.

     A világító ördögszarvacskát viselő Vajda Milánról eszembe jutott Michelangelo Mózese. Szintén szarvacskája van, egyszerű fordítási hibából kifolyólag, mivel egy korai lépésben a héber eredeti kifejezést elnézték, Michelangelo pedig nem vacakolt filológiai kutatásokkal. (Vajda Milán szarvairól persze nem feltételezem ezt. Mármint a tévedést. Viszont Mózes szarvairól meg a világítást nem. Nincs több verzióm.)

     Nyűgös vagyok egyszerűen. Ma ne is lájkoljatok.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Ezt olvasom Spiró György Magtár című kötetének hátulján: (Belül is van ez-az.)

     Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     El tudom fogadni Spiró György új darabját, a Príma környéket. Bármennyire úgy tűnt az első rész alatt a Pesti Színházban, hogy lehangolóan egy helyben topog, és nem látszik semmiféle kibontakozási lehetőség, a szünet után mégiscsak felsejlett egy rövid szakasz, amikor a keserűség valahogy áttörte a mű korlátait, és drámai színpadi hatásként elárasztotta a nézőteret. (Amely nézőtéren egyébként túlnyomó részt idős és döbbent közönség ült.) Szóval azt mondom, talán lehetne átütő előadást létrehozni a darabból. De szinte biztos, hogy nem ezen az általános realista módon, ahogyan Marton László játszatja. Esetleg ha az első részben meglegyintenének bennünket a szürreália szelével… Netán a másodikban átfolynánk abszurdba vagy horrorba… mondjuk olyanképpen, hogy a hősöknek direkt az arcába tolják az igazságot, és mégsem hajlandóak tudomást venni róla. Akár odáig elmenve, hogy a végén elvonulna mellettük valaki, tálcán vive Keres Emil fejét mint trófeát… Na jó, ne már, hogy rendezzek…

     A Marton vezényelte hagyományos játékstílus elég nehéz helyzetbe hozza a színészeket, akiknek itt nincs semmi pszichologizálva eljátszandójuk. Hegedűs D. Gézán és Börcsök Enikőn kívül a többiek vergődni látszanak a tehetetlenségtől. Nehezítésnek ott van még számukra minden egyéb, ami inkonzisztens. Pl. Péter Katának az, hogy nagyjából piaci zöldségesnek, vagy legfeljebb kabinosnőnek van öltöztetve, ugyanakkor egy űrlap kapcsán érzékeny személyes adatot emleget. Börcsök azért kivétel, mert ő egy csoda. Amikor hősnője beótvarkodik a színre – nincs megoldva a bejövetele –, a megjelenése máris izgalmakat ígér. Nincs ugyan módja betartani az ígéretet, de akkor is. D. Gézát pedig elrajzolttá teszi a színpadiassága, a lassú, emelt, harsány beszédmódja. Merőben véletlen és egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ez történetesen egybeesik az ő legszemélyesebb modorával.

vissza a lap tetejére

23. kedd

     Szeretek autózni ilyenkor, amikor az út menti fák száz színét mutatják az ősznek. Verőcére nem lehetett eljutni a minap egy karambol miatt a 2/a úton, de Gödre igen, ahol kedves embereink vannak, és a kisfiú nyúlánk iskolássá lett mostanra.

     Tegnap Bécsbe mentünk, mert ebből a családtörténetből kifelejtettem, hogy Klári néniék a három lányon kívül a Bleier mamát is vitték magukkal 1956-ban, csak hát Franciska néni megbetegedett Bécsben, ott kellett hagyni őt – nem lehetett könnyű ez sem –, Bécsben halt meg aztán a kórházban, ott is lett eltemetve. A nyolcvanas-kilencvenes években, amikor Klári néni olykor hazajött látogatóba, apukám mindig kivitte őt a bécsi temetőbe. De amióta Klári néni meghalt, apukám pedig mozgáskorlátozott, vagyis közel húsz éve nem járt a Franciska néni sírjánál senki. Úgyhogy nekivágtunk. Tartottunk attól, hogy ilyen sírok közül kell majd kibányásznunk, de nem, alig nőtte be a növényzet, csak a felirata kopott nehezen olvashatóvá. Az van ráírva a néven és az évszámokon kívül, hogy „Bánatot nekünk csak egyszer okoztál, amikor minket árván itthagytál”. Ugyanez áll a Klári néni New Jersey-i sírján is, emlékszem. Így köszönnek vissza egymásnak.

     Bécsben, a Ringen is szép az ősz, pirosak a Combino-villamosok , és ilyen a nem-díszlet Heldenplatz, amikor nincsenek a résekben cipők.

     Kérdeztem apukámat, hogy a zsidó temetőben meddig érvényes a sírbérlet. Halálig, mondta. Nem, nem, mondtam, a halállal kezdődik, de meddig tart? Örökkéig.  

Nem Combinók azok – helyesbít Máté, a szakemberünk. – Régebbi konstrukciók, de sokkal jobbak.

vissza a lap tetejére

24. szerda

     Amikor a Szabadsajtó útra szerveznek ellenzéki demonstrációt, ott nekem már bérelt helyem van. Kifejezetten meg is sértődöm, ha elfoglalta valaki, mire odaérünk, és úgy kell szívósan kifúrnom vagy kibekkelnem, míg odébb megy. Csákányi Eszter és Kulka János a színpadról névsorolást tartottak, több kategóriába beleestem, de pont azt nem mondták, ami a legjobban illett volna rám, hogy tegye fel a kezét, aki pesti sznob.

     Ezúttal a kutyák a szokottnál kisebb politikai aktivitást tanúsítottak; alig láttunk felvonuló ebet.

     Énnekem a műsor elégedettségemre szolgált. Tamás Gáspár Miklós beszéde volt az első, ami tetszett, azután Juhász Péter szintén jó benyomást tett rám – mert nem figyelek eléggé a hétköznapokon, így nem tudom, kinek mi baja van vele –, és Bajnai Gordon szereplése is felülmúlta a várakozásomat. (Voltaképp együttérzek vele. Úgy képzelem, semmi kedve a vezérséghez, de nem akarja eltolni magától a felelősséget.) Nyilván naiv idealista vagyok, mert némi reményt keltett bennem ez a tegnapi, összefogás-hirdetéses tömeggyűlés. Bár az igaz, jómagam elég hamar képes lettem volna megbontani az egységet. Egy idő után halkan sóhajtva kifejeztem azon óhajomat, hogy a tüntetés szakadjon ketté, dohányzós és füstmentes szekcióra!

     Mai:

     Idézet az idézetekről:

     Mert jó és vigasztalóan kényelmes, hogy a gondűzött emberiség legrégibb korszakaiból maradtak fönn és állanak rendelkezésre panaszos mondások, melyek a későbbi jelenvalóra is illenek. (Thomas Mann: József és testvérei, Sárközi György fordításában)

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

     Délelőtt a nyelvtörténet szemináriumon megtudtam, hogy amikor Annamária kiskorában arról értesített bennünket, hogy „a lók alszani fognak”, akkor az újgrammatikusok által szinkron rendhagyásnak nevezett hangváltozásbeli törvényszerűséget illusztrálta.

     Délután rádióműsort vettem fel Pintér Béláék 42. hét című produkciójáról, Gabnai Katalin és Kovács Bálint kritikus kollégákkal beszélgetve. Könnyű dolgom volt, csak hagytam, hogy Gabnai Kati gyönyörű, lírai képeket fessen a fülünk elé az előadásról, legfeljebb néha megakasztottam kicsit, hogy Bálint is szóhoz jusson.

     Este A gondnokság második évadának első epizódja a Kamrában. Akadtak új nézők az új, nagyobb helyszínen, ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokat nevetgéltek a Fekete Ernő főcímszövege alatt, amelyet a törzsközönség már fejből el tudna mondani. Be kell még lakniuk ezt a helyszínt a gondnokoknak, akik közül Rajkai Zoltán atyakirállyá avanzsált – szépen fejlődő személyi kultusszal maga körül –, Mészáros Béla pedig Taksony néven gondnokká lépett elő. Egyelőre édesen durcás, mert nem kamatoztatják a képességeit, amelyek még nem látszanak, azon az egyen kívül, hogy véletlenül folyton leszemszippantja magát. Itt jegyzem meg, én már otthon szemszippantónak nevezem a T-elosztót.

vissza a lap tetejére

26. péntek

     Tegnap egészségügyi okból nem mentem iskolába, de nincs velem semmi, hanem apukámmal van valami. Elképesztően legyengült az utóbbi pár napban. Eddig elég volt elhúzogatni őt ide-oda a kerekesszékben, átsegíteni a vécére vagy a kád ülőkéjére, a többit elintézte egyedül, de most az üléshez is alig van ereje. Úgy nézem, nincs most nagyon távol attól, hogy lefeküdjön és ne keljen fel többet. Itt leszek nála hétfőig, megpróbálom kimozdítani, felpumpálni.

     Estére még jött kedves helyettes, mert a Trafóba mentem megnézni Mundruczó Kornél Szégyen című előadását. Eléggé hiábavalónak bizonyult az igyekezetem, most sem sikerült Mundruczó színházát melegebben fogadnom. Brutalitás, speciálkurrens elemek összehordása (ha már itt van Szemenyei János a kiművelt tenorjával, ugyan, énekelné el a Nessun dormát!), és még az előadás humora is idegen tőlem. Ellenszenvem első csúcspontja az volt, amikor a szerepéből immár kiléptetve, kvázi magánemberként maradt meztelenül a színen Tóth Orsi. Mérsékelt zaklatottsággal végignéztem, amint megverik és megbecstelenítik – Mundruczó művészetében felülreprezentált a nők megerőszakolása –, az akció újrajátszásába is türelemmel beletörődtem. Hanem amikor két szereplő állt egy injekcióstűvel a Miska kutyát alakító, kiváló színpadi érzéket mutató kiskutya fölött, akkor azt gondoltam: ha belevágják a tűt az állatba, felállok és kimegyek. Mert a kutya az erre vonatkozó szerződést biztosan nem írta alá. (Megúsztuk.)

     Közben meg ott volt Monori Lili, akinek minden pillanata és szava lebilincselő, vagy Zsótér feje, elgyötört-huncut tekintete és a szája tartása, amikor kirúzsozza Tóth Orsit, valamint Bánki Gergely, aki briliánsan játszik kutyát! De azt est legjobbja mégis az volt, hogy a tapsnál összemosolyogtunk Zsótérral, akivel előadás előtt összefutottam a foyer-ban, és látszott rajta, szkeptikus azt illetően, hogy jó lesz-e nekem itt.

vissza a lap tetejére

27. szombat

     Amikor jöttem ide éjjel a Trafóból, az egyik utcabeli házból kihallatszott Beethoven VII. szimfóniája. Az első tételnél tartottak (vivace), megálltam kicsit. Beethovent apukámtól kaptam. Emlékszem kiskoromból, néztem fel rá, állt frottírköpenyben, hátát a cserépkályhának vetve, szólt a zene, és ő ihletetten vezényelte a VII. szimfónia második tételét. Találhattam volna viccesnek is, de nem rémlik, hogy nevettem volna. Lehet, jobban csinálta, mint Toscanini.

     Néha-néha, úgy pár évente előfordul, hogy hosszabb vidéki úton, autózás közben beteszem a Hetediket a kocsi magnójába, aztán a második tételnél elfog a vezényelhetnék. De vezetés közben nem tanácsos vezényelni. Hanem tanácstalan. Tanácstalan.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Legalább egy évet fiatalodtam, egészen pontosan másfelet. 2011 tavasza van, az a korszak anyukám mellett, amikor éjszakánként nincs alvás, hanem riasztás riasztást követ. Épp csak nem anyukám szólongat vagy produkál gyanúsan veszélyes zajokat most, hanem apukám, mire aztán sietek be a szobába, de nem mindig mosolyképesen. (Az alvatlan éjszakák egymásutánja persze nem sokáig tartható, úgyhogy most kaptam otthonról egy kedves alkalmi váltást.)

     Egyszer csak eljön az az idő, amikor az idős, beteg emberek szeme ugyanolyan lesz. Szürkévé és mattá válik, kimegy belőle a szín, a fény, az élénkség. (Pedig apukám nagy kék szeme még az intenzív osztályon is rendkívül kifejező volt, amint azt az egyik nővér találóan meg is állapította annak idején.) Mintha lenne valami nagy, univerzális szabvány, amihez a végén a felsőbb hatóságok hozzáigazítanak bennünket.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

vissza a lap tetejére

30. kedd

     Kurázsi mamáról rögtön az a nagyszerű előadás jut eszembe, Jerôme Savary rendezése, amelyet Párizsban a Chaillot-ban láttam 1995-ben. A Chaillot szép nagy, lépcsősen emelkedő nézőterű színház, Schilling Árpádnak épp most van ott bemutatója. Az épület a szemközti Eiffel-torony bámulására kiszemelt téren áll.

     No de most a pesti Kurázsi mamáról van szó, a Radnótiban. Zsótér Sándor rendezte, aki egyszer már a főiskolán az Ascher-Novák-Hoppartosokkal igen, most meg nekem nem. Nyilván hívta-húzta a produkciót a tavalyi siker, Kováts Adél és Zsótér találkozása a Vágyvillamosban, az ilyesmi folytatásra sarkallhat, de ez a produkció az én véleményem szerint lapos, egysíkú és szedett-vedett. Bele lett öntve minden, ami és aki háborúról és zsarnokságról eszükbe jutott az alkotóknak, miközben a színészek szerepváltásai miatt valószínűleg maga a történet sem követhető a Brechtben járatlan néző számára. (Vö.: a néma Kattrin nem dobol a háztetőn, amelyet egy hordozható szélkakas jelez, hanem az Ederlezit énekli, mindazonáltal mondják neki, hogy dobja el a dobot. /Na például ahogy Petrik Andrea az első jelenetben mórikálja magát Kattrinként, azt csak a színészi tanácstalanság számlájára tudom írni./)

     Most kezdtem el nem szereti azt, hogy Zsótér megöregíti és megkeményíti az Adélt, akinek pedig mennyire szeretem a finomságát… Ne tudjuk meg, milyen öreg tud lenni egy meztelen női térd, egy női lábszár aranyflitteres kisestélyi alatt és fekete bakancs fölött.

     Költői, ámbár csöppet sem lírai kérdésem: micsoda eljárás az az Yvette-et játszó színésznővel szemben, hogy miközben egyetlen dalát, a Pipás Péterről szólót énekli drámaian, a rendező a színpad másik oldalán maszturbálással foglalatoskodtatja a néma Kattrint?

     Adjuk hozzá mindehhez – vagy vegyük el belőle –, hogy nagyon fáradt voltam, és a második rész alatt már alig bírtam ébren maradni.

vissza a lap tetejére

31. szerda

       Ilyen nap nincsen. (De közben felülvizsgálatra kényszerültem. Lehet, hogy ilyen nap mégis van.)

     Előfordulnak olyan előadások, amelyek leginkább a tapsrendben mutatnak koncepciót és invenciót. Lényegében ide sorolom a Pesti Színházban tegnap látott A színházcsinálót. Azt önmagában véve örvendetesnek és biztatónak mondanám, hogy Kern András Thomas Bernhardot játszani vágyik. (Valamiért az a feltételezésem, hogy az ő ötlete volt a darab, ám ha történetesen nem, akkor is nyilván szívesen vállalkozott rá.) Csak aztán magával a főhőssel, illetve az alakítással kapcsolatban nem mutatott komoly ambíciót. És az a benyomásom, talán nem is eléggé koncentrált ehhez a nagyigényű szöveghalomhoz. Ha Kern Andrást sokbeszédű szerepben látom, szokott az az érzésem támadni, hogy van bizonyos esetlegesség abban, mit mond el belőle és mennyire pontosan. (Talán erre vezethető vissza az is, hogy az elmaradhatatlan „Meddig tart az előadás?” kérdésemre tegnap az elég tág Ľ 9-1/2 9 választ kaptam. Aztán 8.40-ig tartott.) Pedig hát itt Kern András nemigen csinál egyebet, mint szöveget mond. Hangerővel hangsúlyoz szavakat, széttördel mondatokat. Kottája van ennek a Brusconnak. Intellektusa nincs.

     Csizmadia Tibor a rendező, Borbiczki Ferenc, Kútvölgyi Erzsébet, Járó Zsuzsa, Karácsonyi Zoltán az asszisztáló partnerek. Kútvölgyinek van egy jól sikerült, köhögős belépője. Amúgy fullasztóan érdektelen este.

     Mai:

     „Micsoda vigasztalanság / Mennydörgés / Én magam ugyan nem idegenkedem / ezektől a vigasztalan helyektől / mondom is gyakran magamban / (A szereplőire néz) / minél vigasztalanabb / annál kedvesebb / Akárhová néz az ember / semmi kilátás semerre” – mondja Bruscon, de itt ez a vigasztalanság beszorult a poros, egyszemélyes színpadra, és a nézőtérről kifelé az ember már vigaszért indult.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*