Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2013. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

Kedves kolléganőm, Proics Lilla mesélte, hogy véletlenül újra megnézett egy előadást, mert azt hitte, nem látta még. Nevettem ezen, de rögtön tudtam, óhó, vigyázzak, ha nem akarok hasonló hibát elkövetni. Úgyhogy tegnap, mielőtt elmentem az Ódryra a Presznyakov-gyakorlatokra (Terror), rákerestem a naplómban az előadásra, nem volt-e meg. De nem. Viszont örülök, hogy most meg igen. Novák-Selmeczi osztály tavalyi vizsgája Gothár Péter rendezésében. Jól összerakott, szépen megcsinált, erőteljesen eljátszott produkció. Mondjuk véletlenül pont úgy sikerült leülnöm a nézőtéren, hogy telibe kaptam magam mellett a testi erőszakokat. Fogságba és zavarba voltam esve némiképp, de igyekeztem ültömben felnőni a nézői feladathoz.

Amikor Nagy Dániel Viktor orosz katonaként dalra gyújtott az elején, rögtön megállapítottam, milyen szép oroszsággal énekel. Erről eszembe jutott Fekete Linda a szombathelyi A félkegyelműben, aki szintén oroszul énekelt, oly szép kiejtéssel, hogy gyanút is fogtam, tán orosz vér folyik az ereiben. Még a jerüi is tökéletesnek hangzottak.

László Zsolt említette a rádióműsor első részében, hogy a nézők vándorlása a fővárosban, az egy fehér folt. Voltaképp megállapítható ugyanez a naplómolvasókról is. Például a tegnapi bejegyzésben csak a Facebookon 869-en* jártak mostanáig. Néha ez is zavarba hoz, az olvasók mennyisége. A minőségükről, a személyes kilétükről már nem is beszélve. (Menjenek innen? – kérdezi kedves férjem – ezt mondod? – Nem, dehogy. Csak vannak napok, amikor éjt nappallá téve tudok szabódni. /Egész nap itt fogunk éjszakázni? – kérdezte egyszer a kiskori Annamari./)

* Visszasiettem ide a jerü ü-jét rövidre javítani, addigra már 891-en.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

Már jó ideje tervezem bemutatni a kedves Olvasóknak Szalóczi Gézát, aki egri jogászember, színésznőférj és Facebook-költő. Vannak időszakai, amikor minden este ír és feltesz egy-egy vercset – így nevezi, végtére is különbözik a versektől –, ilyenkor az ember ül este a gépnél (az én gépemnek Várja a neve) és várja. Azt hiszem, ez a kedvencem, talán mert úgy látom, mint egy filmet. 

Makimentem szétnézni hollakom

kitömött szamár állt az udvaron

csikorgólábain állt a derék

körülnéztem mivan kitömvemég

egy gyermekaz utcán szalmaszőke

heverta járdán kint arcradőlve

felborult kutyák a zúzottkövön

és keresni mentem kiaz ki töm

ésféltem mileszha megtalálom

milyenlesz valakit tömni látnom

de hálistennek seholse senki

nemkellkimenni nemkellkimenni.

vissza a lap tetejére

3. péntek

Brit királyok napja, fél előadásokból egész este gyanánt. A Marczibányi téren a kecskeméti Angliai Második Edvárd élete – ez egy jobb Zsótér. Nagyon jól állt az előadásnak, még színeiben is, a Marczi tér. Illetve nyilván ügyesen adaptálták az adott helyszínre. Elgyönyörködtem abban, hogy a címszereplő Porogi Ádám és a feleségét játszó Trokán Nóra milyen végtelen könnyedséggel és természetességgel tartózkodnak a színen. Trokán Nóra amúgy is érdekes jelenségnek bizonyult: bebotorkált a hosszú ruhájában, és az volt az ember érzése, hogy valami magasítón jár, talán XS-es méretű gólyalábon. De amikor kicsit szétnyílt a szoknyája, látszott, hogy nem. Annyira hosszúak a lábai, hogy maguktól is leérnek a földig.

A Marczibányi térről irány a József Attila Színház, mert oda is kell a néző, sőt ott kellett csak igazán. Nem is Ahol hely van cédulát* lehetett volna íratni a nézőtéri felügyelővel, hanem Mindenhol hely vant. A komáromiak szerepeltek a Martin Huba rendezte III. Richárddal. Engem bizonyos szakmai respekt vitt oda Martin Huba eddig látott rendezései és Mokos Attila eddig látott színészete iránt, plusz még a kíváncsiság, hogy vajon mivel került be a produkció a POSZT versenyprogramjába. Ez utóbbit nem sikerült megfejtenem. Miközben megállapítottam, hogy valószínűleg egyetlen magyarországi (habema=határon belüli magyar) színházban sem lehetne ma ennyire neutrális – hogy ne mondjam: semmitmondó – III. Richárdot előadni.

Ha keresve keresek pozitívumot: szépen, gyorsan és praktikusan oldották meg a kivégzéseket. S messze a két lidércesen sötét és vékony bérgyilkos: Ollé Erik és Hajdú László voltak a legfigyelemreméltóbb figurák.

*De nem kellett cédula. Egy színházi emberrel mentem be, akit ugyan valószínűleg nem ismert a jegyszedő, ám ő határozottan és udvariasan közölte, hogy Nemcsák igazgató úr meghívására jöttünk. Alélva mosolyogtam azon, hogy ezek szerint ilyen még létezik: az eredményes magabiztos fellépés.

vissza a lap tetejére

4. szombat

Én is ismertem valakit – isten nyugosztalja, mert szép fejű magyar volt, keveset élt és sokat szenvedett –, aki Ibsenre haragudott, ha ivott. (Ady Endre) (Mármint nem ő az – bár szintén szép fejű magyar volt –, hanem ő írta ezt.)

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

Úgy terveztem, hogy hanyagolom a Színházak éjszakáját. Elvégre múzeumba sem a Múzeumok éjszakáján megyek. Illetve amikor hivatalból muszáj volt mennem, ekkor és ekkor, olyan helyeket lőttem be, amelyekről feltételeztem, hogy ott nem fognak tolongani az emberek. A várható tumultus miatt még A gondnokság záró epizódjáról is lemondani készültem, ha fájó szívvel is. De aztán eszembe jutott, hogy diákkarszalagra csak idén vagyok jogosult, jövőre már felnőttet kell vásárolnom. Úgyhogy vettem magamnak, emlékbe, egy diákkarszalagot. Aztán ha már megvolt, hát mégiscsak körbenéztem kicsit a közeles színházakat. Így például tanúja voltam annak, hogy Elek Ferenc diafilmet vetített és felolvasta a gyerekeknek, némiképp úgy, mintha csendes pihenő lenne épp, és kedvesen el szeretné altatni őket. Majd láttam az Örkény Színházban* Szemere Katát, akinek gyönyörűen harmonizált a haja, a nyakéke és a cipősarka, s előbb Für Anikót, utóbb Znamenák Istvánt interjúvolta megnyerően a színpadon. (Volt egy üvegtálja, abban hülyekérdések, ezekből is húzhatott egyet a beszélgetőtárs. Rögtön felmértem, hogy ez nagyszerű ötlet, lehet élni vele, ha épp megakadnak kicsit.) Utána a Jógyerekek képeskönyve japán turnéjáról készült film vetítése következett. A Radnótinál boldog érkezőkkel találkoztam, akik annak örültek, hogy csupán 10-15 embernyi sor áll a színház előtt, ami – mint mondták – csodálatosan istenes tavalyhoz képest. Végül pedig megnéztem a Katonában A gondnokság búcsúját. Nos, biztosra mentek a befejezésre elszánt alkotók. A királyi csecsemőn kívül mindenkit kinyírtak. Egyedül Mészáros Béla úszta meg a vérfürdőt, aki mint magára maradt hős, mit tehetett egyebet, a végén drámaian és méltó módon leszemszippantotta magát.

*Gondoltam a minapi magabiztos fellépésű színházi emberre. Mert a bejáratnál visszautasítottak a karszalag-leolvasó lányok, mondván, hogy az Örkény presszó 5-kor kezdődött, nem lehet bemenni már. - Kicsit benézni se? - Nem. Már szófogadóan visszafordultam volna, amikor a színházból valaki közbelépett az érdekemben, "sajtós" jelszóval. Annyira le voltam ragadva a diákkarszalagommal, hogy sajtóval jönni eszembe sem jutott.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

Bár részleteiben és koncepciójában sem teljesen szellemtelen Nényei Pál Mozgófénykép című darabja, összességében véve mégis gyér alapanyag. Érezhették ezt a Radnóti Színházban is, ahol ősbemutatták, mert minden lehetséges módon – zene, tánc, díszlet, jelmez, rendezés – tupírozták, kissé kétségbeesettnek ható buzgósággal. Ha a mű satnyának tűnik is, a belőle készült előadás (Göttinger Pál rendezése) nem kellemetlen élmény. Elég laposka ahhoz, hogy az ember értékelje a csúcsait. Van egy kifejezetten átütő, inflagranti jelenet (jelenettriász), amely talán nem is annyira a Halálos tavaszt idézi, mint inkább A vihar kapujábant, amennyiben többször elevenedik meg az eset, a szereplők eltérő interpretációjában. (Tele van a darab allúziókkal. Allúzió a szerelem – énekelhetnék. De amikor nem énekelnek, akkor is dalszövegeket mondanak fel bájosan komolyan.)

A színészekre nemigen lehet panasz. Amit ebből ki lehet hozni, azt nagyjából kihozták. (Szervét Tibor cipekszik legelöl.) Adorjáni Bálintról – aki könnyeden, elegánsan, (ön)ironikusan, szeretetreméltóan játssza Jávor Pált és a vonatkozó kliséket – eszembe jutott, amit a rádióban mesélt nálam. Hogy a nagypapája úgy képzelte, ha az unokája színész lesz, akkor énekel, táncol, viccel, mókázik majd állandóan a színpadon. De ez mennyire nem így van, hiszen folyton drámázik, karamazovozik, holtlelkezik stb. Most meg tessék: énekel, táncol, viccel, mókázik plusz jávorpálzik. Tetszene a kedves nagypapának, gondolom.

vissza a lap tetejére

7. kedd

A verseinket nem olvassák, nem látják s ha látják, nem értik s ha megértik, jaj nekünk, mert ekkor nem értették meg még csak igazán. (Ady Endre)

Ady-korszak van. Nemcsak úgy, hogy nálam, hanem kétségkívül nálam sokkal tágabb értelemben is. Pl. ha akadékos politikusok vagy politikus akadémikusok alaposabban beleolvasnának itt-ott a verseibe és prózájába, esetleg nem is lenne ajánlott.

vissza a lap tetejére

8. szerda

Elek Ferencet hívtam tegnapra a rádióba. Helyes ember. Ugyanabba a Gorkij fasori általános iskolába jártunk egyébként, ezt onnan tudom, hogy láttam őt az iskolánkban, amikor egyszer valamilyen jubileumi évforduló kapcsán régi diákok találkozót szervezett a suli. Most, hogy készültem belőle a műsorra, azt is konstatáltam, hogy erősen elkerültük egymást ott. Azon a júniusi hétfői napon, amikor ő született, én nyolcadikosként a legutolsó hetet kezdtem az általános iskolánkban, szeretett osztályomban. Épp az Elek Feri születése napján kaptuk meg tabloid jelleggel ezt az osztályfényképet. (Az a lány vagyok én, amelyik fehér helyett feketét vett fel.) Onnan tudom ilyen pontosan persze, hogy megnéztem a korabeli naplómban.

Különben idén ősszel lesz negyven éve annak, hogy elkezdtem naplót írni egy spirálos csíkos füzetbe. Latolgatok is egy olyan, digitális olvasóriasztót, hogy amikor szeptemberben elérünk a naplókezdetemig, onnantól esetleg nem a tegnap esti színházakat, hanem az esedékes 1973-as napi bejegyzéseket fogom ide posztolni. Azok aztán az unalmasak csak igazán!

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

Egyáltalán nem kell egy előadásnak rossznak lennie ahhoz, hogy otthagyjam szünetben. Lelépésre sarkallhat például az, ha nehezen viselhetően meleg/hideg/levegőtlenség van a nézőtéren. Ha nyomasztóan/szorongatóan hat rám az ülőhelyem, vagy a szomszédom, vagy a játszók közelsége. Ha leesik a fejem és elgurul. Ha gyanútlan nézésem közben felzaklató sms-üzenet futott be. Ha fáj a hasam/fenekem/tyúkszemem. Ha másnapra el kell készülnöm cikkel vagy iskolai feladattal. Ha az első részben már láthattam az összes helyszínt és szereplőt, és a darab ismeretében tudom: a második rész nem kínál többet vagy számottevően mást, mint az első. Ez utóbbi kategóriába sorolható a kaposvári Vaknyugat-előadás, Bérczes László rendezése, amely tegnap szerepelt a Thália Stúdióban.

Jó, most konkrétan azt a kockázatot is vállaltam a szünetbeli elégedett távozással, hogy soha nem fogom megtudni, mi az a kiemelkedő erény, különleges figyelemreméltóság, amivel ez a korrekt, vállamvonogatós produkció kivívta a POSZT-válogatók figyelmét és elismerését. Hacsak nem úgy voltak vele, mint én, hogy Hunyadkürti Györgyhöz, Kovács Lajoshoz, Rátóti Zoltánhoz és Mészáros Sárához pesti nézőként mostanában elég ritkán van szerencsém, úgyhogy örültem kicsit látni őket.

vissza a lap tetejére

10. péntek

A Mephisto főpróbája a Nemzeti Színházban. Van a második részben egy jelenet, amikor Hendrik Höfgen már mint önhitt (értsd: önmagának elhitte magában) kulturális-művészeti tótumfaktum, megnyitó beszédet mond egy kiállításon. Mögötte három izmos, aranygatyás fiatalember pózol a testkultusz és az eszményi németség jegyében, ő pedig a magasban, a lépcsőn áll mikrofonnal a kezében és beszél. No, itt Stohl András – aki elmélyültebb, pontosabb, fegyelmezettebb alakítás nyújt, mint amit én e pillanatban vártam volna tőle – olyan, mint amikor nagy komolysággal vetélkedőt vezet a kereskedelmi tévében. Rögtön eszembe jutott erről a képről, hogy ez az, amire az új igazgató, Vidnyánszky Attila először úgy reagált, hogy nehezen egyeztethető össze a nemzeti színházi tagsággal. Aztán utóbb mégis szerette volna szerződtetni Stohl Andrást. Tehát Stohl igazán elmondhatja magáról Hendrik Höfgennel együtt, hogy ő jó színész és minden színháznak kell. (Mondjuk a Klaus Mann regényében nem Porosz Nemzeti Színháznak hívják az övét, hanem Államinak.)

Vajon ha Stohl igent mond, akkor maradhatna műsoron ez a Mephisto? Amely dráma – túl a történet és a szereplők egy-egy véletlen műve jellegű egybeesésén – különösebb aktualizálás vagy kikacsingatás nélkül is velejéig és globálisan érvényes? 

Igazán érdekes és érdemes lett volna ezt megtesztelni. Megtisztelni.

vissza a lap tetejére

11. szombat

Egyre formásabban színházibb színház az egri Fszt.2 – gondoltam, elnézve a reflektorokat és az effektusokat a Pornó című monodráma ősbemutatóján. (Csak én nem fejlődtem: még mindig nem iskoláztam be kedves férjemet kicsinyítőképzőbe, pedig most is mindenki mögöttünk ült, nem előttünk.) Visky András írta a darabot, az előadás első 5 percében azt hittem, arról fog szólni, hogy egy rákos színésznő játszik a meghalással. De nem, a történet a Ceaușescu-diktatúra végnapjaira fut ki. Pornó a célszemély színésznő megnevezése az állambiztonsági jelentésekben – felteszem, valós anyag alapján, enélkül túl hatásvadásznak tartanám a darab címét –, és minden tragikusan végződik. Érdekes – talán ennyit mondanék az író művéről –, és gazdagon intertextuális. Acélosnak azért nem találtam. Nádasy Erika mindent megtesz, hogy a személyes energiakészletéből feldúsítsa. Színesen, vehemensen játszik Szegvári Menyhért rendezésében. És a Fszt.2. olyan színház – otthonszerű szíves vendéglátó hely –, ahol az ember nemcsak néző, de résztvevő drukker is egyben.

Az este különlegessége az volt, hogy kiderült, Nádasy Erika lányával együtt járok az egyetemen a Kenyeres-kurzusra (A XX. század elejének magyar irodalma, befogadástörténet, kánonképződés). Azt hamar felfedeztem az iskolában, hogy a jó szemináriumhoz nemcsak jó tanár kell, hanem jó diákok is. Kell legalább néhány olyan, értékes csoporttárs, aki olvas és gondolkodik és beszél. Na az Anna ilyen: egy Móricz-specialista élménydiáktársnő.    

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

A héten tartotta 187. rendes közgyűlését a Magyar Tudományos Akadémia. Vajon amikor az ülések előtt a büfében kávéztak az akadémikusok, beszéltek-e egymás között az utcanév-minősítő kollégáik ténykedéséről. Az ülésteremben nyilván nem kérdezték meg nyilvánosan, hogyan is volt ez. Vagy hogy az elnök milyen tudományos elvek mentén nyúlt bele a már alapjaiban véve is dicstelen munka eredményébe. Vagy hogy tud-e a döntnök mondjuk Makszim Gorkijról legalább annyit, mint amit Spiró György megírt róla a heti HVG-ben.

De sok idejük biztosan nem jutott a kvaterkázásra, menniük kellett be a terembe, ahol a miniszterelnök mondott üdvözlő beszédet. Ebből idézek:

A matematika számos ágában világrengető felfedezést tevő Erdős Pál zsenialitása legalább annyi világhírt hozott a magyar leleményességnek, mint Puskás Öcsi pazar góljai.

Kevesebbet kellene olvasnom, ha otthonom csendjét nem akarom sűrűn felverni hajtépés közbeni kétségb’esett ordítással.  

vissza a lap tetejére

13. hétfő

A bábszínészet hasonlít az autóvezetésre – gondoltam tegnap a Bábszínházban A kis Mukk előadásán –, amennyiben sok dologgal kell foglalkozni egyszerre. Itt például a török szultán udvarában olyan hősök sorakoztak fel, akiknek vázra aggatott szőnyeg volt a törzsük, ahhoz tartoztak különböző testrészeik. A görgős állványú szőnyeget a mögötte bújó bábszínész tologatta közlekedési céllal. Ha mondjuk rengetni akarta a figura pocakját a nevetéstől, akkor rugdosta kicsit a szőnyeget. Vagy a leakasztható kezekkel hadonászott, vagy fület növesztett éppen, vagy orrot, és mindeközben nyilván nem is gondolt rá – akárcsak az autóvezető, ha gyakorlott –, hogy mennyi mindent csinál egyszerre. No és a bábszínész közben persze beszélt is.

A Csató Kata rendezte előadásnak mindenekelőtt a látványvilága volt impozáns és képzőművészetileg ihletett. Végig megtartották a keleti szőnyeg-alapot, miközben létrehoztak egy sajátos bábállatseregletet: félelmetes, már-már szürreális macskákat (?) kerekekből, rugózó félszemekből és ki tudja még mi mindenből.

Két kendős, muszlim anyuka ült előttem egy kisgyerekkel, de hátulról nem láttam, hogy’ tetszik nekik az előadás. Nem tudom, lehet, kicsit olyan ez számukra, mint Szibériában a Sándor bácsi János vitéze.

vissza a lap tetejére

14. kedd

Vasárnap este a Bodnárnét szerettem volna megnézni az Újszínházban, mivel ez a darab felkeltette a figyelmemet, amikor olvastam, de látni nem láttam soha. (Gondoltam is Németh Lászlóra a genderes irodalmi kurzusokon. Hogy az ő regényeinek nőalakjaival érdemes lenne foglalkozni. De hát biztos azért jutott csak eszembe az ilyen-olyan nőírók közepette, mert csökevényes a genderszemléletem, és egyáltalán nem szokott érdekelni, hogy a mű szerzője nő vagy férfi.) Szóval azt a választ kaptam a színházból a múlt hét közepén, hogy a vasárnapi előadás elmarad. De ennek a honlapon nyoma sem volt: „elfogyott” szó szerepelt a jegyvásárlás oldalon mindvégig. (Lehet, úgy értették, hogy a produkció fogyott el.)

Tegnap Pintér Béla járt nálam a rádióban. Kétszer annyi kérdéssel készültem, mint szoktam, mert úgy emlékeztem, hogy hadar. Csináltam már vele interjút, úgy élt bennem, hogy nem könnyű eset. Az ember nyitogatja-nyitogatja, de nem tudja, hogy már nyitva van-e.

Este a Mártírok a Kamrában. Mondta egy kedves kollégám, ő nagyon dühös lett az előadástól, úgyhogy mindenre fel voltam készülve. (Már eleve, hogy Mayenburg írta.) Csöppnyi viszolygással és enyhe gyomorszorítással megúsztam. Izgalmas a darab felvetése, gondolkodásra késztető a végigvitele, és magas színvonalon van eljátszva. (Rendezte: Dömötör András.) Tasnádi Bence a profetikus hevű főszereplő. Picit talán egyszerűsíti a figuráját, hogy egy-két pillanatban kilátszik: szívatja a felnőtteket. De lehet, hogy ez nem is egyszerűsíti, hanem bonyolítja. Mert nem klasszikus vallási tébolyulttal állunk szemben. Azok ugye mi sem vagyunk.

Mindjárt az elején, az anyai számonkéréskor volt Tasnádi Bencének egy vérfagyasztóan gyilkos kamaszpillantása Kiss Eszter felé. Aúú! – gondoltam magamban. – Remélem, a nézőtéren ülő Tasnádi Csaba ezt a nézést sosem kapta meg a gyerektől :-)

vissza a lap tetejére

15. szerda

Kedves végzős hallgató! megszólítással meghívót kaptam az Alkotmányvédelmi Hivatal tájékoztatójára a betölthető pozíciókról és karrierutakról. Nekem ez a cégnév ismeretlenül hangzott, nem is igen tudtam értelmezni. Egy alkotmányvédelmi hivatal bizonyára az alkotmányt védi, gondoltam. De ez nyilván nem jól látta el feladatát, hiszen alkotmány már nincsen, akkor viszont mire van a hivatal, kérdeztem magamtól*. Eléggé tanácstalanul néztem a logójukat is: árpádsávos pajzson turul pózol karddal a csőrében. Kíváncsi lévén bementem a tájékoztatóra, mintegy harmincadmagammal. Az első előadó rögtön mondta, hogy náluk a kíváncsiság az alap, ilyen értelemben volt közös pont. De azért egészen biztos vagyok abban, hogy itt nem az én jelentkezésemet várják, meg hogy hiába is várnák.

Délután a József Attila Színházban Rómeó és Júliát láttam, szintén túlkorosként, iskolások között. Beavató színházi produkció, Quintus Konrád rendezte, kicsit rusztos, és jellemzőbben beavató, mint amennyire színház. Meghúzott, leegyszerűsített, fiatalos, kortársi, szexusérzékeny Rómeó és Júlia, csikósörényű Montague-fiúval (Hernádi Szabolcs) és Emmanuelle Seigner-re emlékeztető Capulet-lánnyal (Dézsi Éva Darinka). Interaktívnak is mondható a játék, amennyiben egy-egy pillanatra bevonódtak a nézők részint az előadásba, részint a koncepció alakításába. Megszavaztatta Quintus Konrád a publikumot több tárgyban. Csak hát megvannak a mára fordításnak a maga zsákutcái szerintem. Ha Konrád azt a kérdést tette volna fel a diákközönségnek: izgat-e, hogy a pasid apja ellensége a te apádnak, el- és megtagadnád-e emiatt a szerelmedet, férjedet, akkor ugyan ki emelte volna fel a kezét.

* De az is egy lehetőség a katasztrófavédelem analógiájára –, hogy az alkotmánytól véd bennünket, ez esetben eredményesnek tekinthető a működés.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

Valamit nagyon tudnak a sepsiszentgyörgyiek, Bocsárdi Lászlóval az élen, és csak tapogatózom verbálisan, hogy mi is az. A látáshoz és a láttatáshoz biztosan köze van – mondom a tegnapi A fösvény után. Ahogy összenézetnek velünk apró, fontos, egyéni részleteket. Mindjárt az elején például, amikor a fehér tolóajtók nyikorgós nyílása után a színpad mélyében ott ágaskodott háttal egy izgága nő. (Szalma Hajnalka. Viszi el mindig a legjobb erdélyi fiatalokat vagy Sepsi, vagy Kolozsvár.) Mintha ki lenne szerelve Szalma Hajnalkából örök (bevésődő) darabként a pink harisnyába bújtatott lába, ahogy tekergeti a lábfejét a magassarkú cipőjében. Vagy ott van a bokalengő nadrágos Cléante üvegszálas fekete harisnyazoknija. Egyáltalán, Cléante: hogy rendelkeznek olyan, magas, szálkás, beesett szemű fiúval (Derzsi Dezső), aki minden szempontból kifogástalanul passzol Pálffy Hobó Tiborhoz, fiának is jó, partnerének is. Vagy Gajzágó Zsuzsa markáns szemöldökének összevonása. Vagy ahogy Szakács László fehér inget tud viselni. A produkció minden mozzanatában ott van, kivillan a képesség.

Más. Ha már reggel nem írtam naplót, csak délután jutottam hozzá, akkor elhamarkodottan elmesélem a mait. Amióta egyetemre járok – hihetetlen, hogy elrepült két tanév! –, most találkoztam másodszor evvel, hogy a szemináriumzáró dolgozatértékelés plágiumleleplezésben kulminált. És bár megértem, ha a tanárok szerint a lebukás nyilvánosságának tán lehet elrettentő hatása, mégis megviselnek az efféle autodafék. Úgy értem, velem szemben bizonyosan méltánytalan, mert én egy ilyen kínos órától egész nap deprimált leszek.* Miközben egyébként élek a gyanúperrel, hogy talán nem is helyes eljárás megszégyeníteni a plagizáló diákot a kurzus résztvevői előtt, ugyanakkor átengedni a vizsgán. Megfelelőbbnek tartanám, ha a tanárok nem ragaszkodnának a nyílt színi megaláztatáshoz, viszont nem adnák meg a kegyelemkettest.

* Kedves férjem megkérdezte a telefonban, hogy az én beadott dolgozatomat* leplezték-e le, de csak viccelt. Azért megfeleltem neki, hogy nem, a másét.

* Radnai Annamária Guppi-fordításáról értekeztem.

vissza a lap tetejére

17. péntek

Most nincs kedvem, meg a marosvásárhelyi Bányavakságot úgyis látni fogom még legalább egyszer (a kisvárdai fesztiválon, ahol zsűritag leszek), úgyhogy majd írok róla akkor. (Kritikát meg addigra már úgyis.) Inkább ezt:

Egy nagyrécsei gimnáziumban a magyar érettségi feladatsorba tévedésből bekerült elemzési feladatnak az alábbi Ady Endre-írás:

RÁTÓT ÁLLAMFÉRFIA

Széll Kálmán úr, a magyar politikai élet Neukomja, eljátszotta immár kis játékait. A hipnózis nehéz álmából ébredni kezd a magyar közvélemény, s a miniszterelnök úr be fogja ide s tova látni, hogy a rátóti tehéngazdálkodás elvei nem válnak be a miniszterelnöki székben.

Nem titkoljuk, hogy annak idején mi is tápláltunk reményeket a miniszterelnök úr szép ígéretei felől, de ugyancsak mi voltunk azok, kiknek nagyon hamar be kellett látnunk, hogy a Széll-éra nem egy jobb korszakot jelent, s a nagyhangú ígéretek csak ígéretek maradnak.

Széll Kálmán a legnagyobb mértékben nélkülözi az igazi államférfi tulajdonait. Ő, aki büszkén hirdette magát a Deák Ferenc elvei letéteményesének, éppen olyan messze esett a minden hibája dacára is tiszteletreméltó Deák Ferenctől, akár a korrupció atyamestere, Tisza Kálmán vagy a korlátolt eszű volt főispán-miniszterelnök.

Deák Ferencben is erős volt a megalkuvási készség, de ellensúlyozta erős magyar egyénisége s a politikai morál iránti érzéke. Széll Kálmán paktummal került a miniszterelnöki székbe, beváltatlan ígéretekkel vezette félre a közvéleményt, egyéni érdekek kielégítésével némította el az ellenőrzés kritikáját, s ami a politikai morált illeti, a Széll Kálmán eddigi kormányelnöksége nem nagyon igazolta híres teóriáját a politikai becsületről.

Példa nélkül való az az eset, hogy egy miniszterelnök ennyi ideig sütkérezzék a népszerűség fényében, anélkül, hogy erre legkevésbé is méltónak mutatta volna magát.

Pártja megnövekedett a húsosfazék varázsától, a diadalmas ellenzék pedig paktumba göngyölte a győzelmi pálmát, s hódolattal tette le a miniszterelnök úr lábai elé. Tulajdonképpen ellenzék sincs, mióta Széll úr hinti a port a magyar politikusok szemébe.

Az ő dicsőségét zengi a magyar sajtó is - alig néhány független lap kivételével. A nemzeti jogok Türtaioszai ma már csak ódákat írnak. Vészi József mandátumot kapott, Ugron Gábort egyhangúlag választották meg Sz.-Somlyón. Csak nem lehet kívánni Bartha Miklós úrtól, hogy a szeretett barátnak adott elégtétel után is ellenzéki maradjon?... S ilyenformán nyert magának nagyon sok barátot Széll Kálmán úr.

Ezek után ígérhetett, bolondíthatott tovább. Minden ígéretét vívmánynak vették, s minden megalkuvását államférfiúi bölcsességnek.

Az ő miniszterelnöksége alatt nyugodtan verhették arcon a magyart, avathatták fel nagy ünnepséggel a Hentzi-szobrot. Máskor az egész magyar sajtó egyként tiltakozott volna e galád merénylet ellen, most alig egy-két magyar lap emelte fel szavát.

És mégis a Hentzi-ünnep leplezte le a maga valóságában Széll Kálmánt.

Most már kezd látni a magyar közvélemény. Széll Kálmán kormánya alatt "törvény, jog és igazság" nevet nyertek a megalkuvás s a nemzeti becsület sárbatiprása.

Itt az ideje leszámolni e politikai szédelgéssel s ennek fő alakjával, a rátóti államférfival.

Sem jogcíme, sem képessége nincs a magyar politika vezetésére, s rövid uralma csak megerősítette a politikai vásár piacát.

Ha pedig a nép képviselői elfelejtik kötelességüket, megmozdul maga a nemzet, s oda juttatja Széll Kálmánt, ahová való: a rátóti tehéngazdaságba.

A.E.

Debreczen 1899. augusztus 14.

vissza a lap tetejére

18. szombat

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

Nem volt mód írni tegnap, erre máris három produkció beszámolójával vagyok adós. Először is Csoma Judit bemutatója, az Egy komcsi nyanya vagyok! Szép munka. Egyebet nem mondok, elfogultságot jelentek be, már csak azért is, mert hozzánk elég közel van az egész. Jól ismertünk hasonló anyukákat, akiknek az előző rendszer a felemelkedés lehetőségét hozta. A szocializmus társadalmi mobilitása nélkül aligha lehettek volna városi nővé, egyről-kettőre és háromra jutóvá, káderré, értelmiségivé.

Tegnap délben Zsótér rendezte főiskolás Peer Gyntre mentem a filmesek épületének változatos udvarába. Eleve mert az én Zsótér-nézői életművemben a Peer Gynt (a krétakörös) jelentette az első áttörést. A darab amúgy is olyan, hogy ahányszor elolvasom vagy megnézem, mindig akad benne egy-egy rész, amit mintha még soha életemben nem láttam-hallottam volna. Ez a produkció mindenekelőtt a színinövendékek kalandja a művel, de nekünk nézőknek is élmény belekirándulni, úgy színházilag, mint természetjáróilag. Vándorelőadás – vándorol a címszerep is a fiúk között –, Peer egy fenyőfán kezd mesélni, hajótörést meg bódék közti sikátorban szenved. Jó volt, na. És nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Bán Bálint milyen briliánsan játszik gyíkot, valamint vízihullát. (Mármint nem egyszerre, hanem két különböző jelenetben.)

Azután irány Nyíregyháza: Tigris és hiéna, nem az állatkertben, Koltai M. Gábor rendezésében. (Gondolhattam volna, hogy ahol Petőfi Sándor felüti a fejét, ott Margócsy tanár úr is – megörültünk egymásnak a foájéban.) A költő váteszi módon szó szerint megírta művében 2013 Magyarországát. Tréfálok persze, Peer Krisztián, Sediánszky Nóra és Koltai M. Gábor avatkoztak bele, de nem gondolom, hogy a szerző reklamálna, ha látná ezt az izgalmas, formátumos előadást, amely a második rész enyhe ellaposodása után katartikus tangófináléval ért véget.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

A nyíregyházi előadás díszletében piszkos, itt-ott betörött ablaktáblák keretezték a teret. Úgy láttam, hogy az üvegek koszmintázatából portrék sejlenek elő halványan, itt mintha egy Széchenyi vagy Kossuth, ott mintha Deák vagy Arany, amott pedig, alighanem a dagerrotípiáról ismert Petőfi-fej. Nem vagyok teljesen biztos, hogy valóban, de egész este el lehetett nézegetni, hogy tényleg-e.

Amikor ősszel találkoztam a szabadkai Tapasztalt asszony előzetesével, azonnal tudtam, hogy ezt az előadást látni akarom. Egyszer már jegyet is kértem, hogy megyünk, de nem jött össze, és most nagyon örülök, hogy elhozták nekem Pestre. Rég nem mulattam ilyet, mint ezen tegnap este. Tasnádi István írta-rendezte a társulattal együtt, és hát ez egy jó társulat. (Bővebben majd a kritikában.) Sikerült előadásnak bizonyult, remekül vette a közönség. Volt, hogy én is úgy nevettem, a könnyem potyogott. Ez akkor történt, amikor házaspárok tagjai terápiás jelleggel felsorolták egymásnak, kit mi zavar a másikban. Megfontoltan összeszedték korábban a tételeket, papírból olvasták tehát – a korosabbaknak már málladozott a papírja –, és a másik félnek az volt a feladata, hogy megismételje, hangosan tudomásul vegye a neki felrótt idegesítő vonását. Az egyik férj többedik pontként azt említette, hogy a feleség, bármilyen hideg legyen is, sosem képes pár percig melegíteni a kocsit elindulás előtt. Ezt azonban a feleség egyszercsak nem bírta visszamondani a röhögéstől (Pámer Csilla játszotta, aki egy csodálatosan előadott felvonásvégi monológgal is felhívta magára a figyelmet), és visítva röhögött az összes többi asszony is a terápián, és nemkülönben a nők a nézőtéren, velem együtt, és úgy éreztem, hogy mintha most egy pillanatra egyenesbe jött volna a genderszemléletem.

vissza a lap tetejére

21. kedd

Pakolom ki a szüleink házát. Volt ennek a napokban egy olyan, kétségbeejtő szakasza, amikor egyáltalán nem haladtam. Kihúztam egy fiókot, nézegettem, forgattam, ami benne van. Mi legyen vele? Kidobjam? Hogy dobnám ki? Akkor vigyem haza? Nincs már hely semminek. Verőcére? Ott is minden dugig van. Úgyhogy szépen visszaraktam és visszatoltam a fiókot. Most már azért vannak látszateredmények: megrakodott dobozok, zsákok és kötözött könyvcsomagok között botladozom, miközben még mindig nincs egyetlen kiürült szekrény és könyvespolc sem.

Magamhoz vettem az 1936-os Révai kislexikont. Bár már az asztalra sem fér, csak az asztal alá. Hazahoztam apukám néhány öltönyét is – mert hozzávetőleg a Máté mérete –, valamint az amerikai szmokingját, amelyet egyszer sem vett fel. Úgy érzem, evvel családi hagyományt teremtett, amit Máténk alighanem követni fog.

Este megint a szabadkaiak, ezúttal a Virrasztók című darabjukkal a Katonában. Ez nem az én előadásom. De annyira nem, hogy a látottak alapján nálam a bemutathatóság szintjét sem érte el a fiatal rendező, Lénárd Róbert színdarabja. Viszont A csúnyát, amivel ma este lépnek fel a szabadkaiak a Katonában, jó szívvel tudom ajánlani.

vissza a lap tetejére

22. szerda

Egy elmaradt szemináriumi órát pótolandó a lakására hívta Kenyeres tanár úr az egyetemi csoportunkat. Mondjuk most nemigen fér bele az életembe a tanulmányi zsúrozás egy már abszolvált tárgy kapcsán, de azt mondta kedves férjem, hogy kötelességem elmenni és beszámolni róla ;-) Bizonytalan voltam a látogatás műfaját illetően, ezért üres kézzel mentem, nem úgy a helyes szaktársnőim, akiknek egyike sütit sütött, másika az édesapja által „főzött” borból hozott egy palackkal, miközben a házigazdák is megvendégeltek bennünket.

De most szaladnom kell vizsgázni, kettőből egymás után.

Mai:

Henszlmann Imre egy utca a Károlyi-kert mellett, és eddig nem tudtam róla, hogy kritikuskolléga volt. (Tulajdonképpen spontán összekötöttem a nevét a szülészet-nőgyógyászattal, mivel az én Márkus doktorom lakott a Henszlmann utcában.) Szóval vitában állt Henszlmann a francia dráma miatt Bajza Józseffel. Írt 1842-ben egy tanulmányt Az újabb francia színköltészet és annak káros befolyása a miénkre címmel. Ebben a lélektani szükségességről értekezett, miszerint a dráma cselekményének a jellemekből kell fakadni. A jellemet pedig így definiálta, gyönyörűen, ámbár engem kissé elbizonytalanítva, hogy vagyok-e én egy jellem:

„az ember mint magát határozni tudó lény egész önállóságában”. 

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

Jó, hát kitűnő tanuló lettem ebben a szemeszterben, de mivel mostanra már egyetlen alattomos nyelvtudományi tárgy sem maradt, így nem nagy kunszt.

Szinetár Dórát hívtam tegnapra a rádióba, ezen kicsit én is meglepődtem, kicsit ő is meglepődött, de tök jót beszélgettünk, a műsor előtt, alatt és után, bár a középső szakaszban elég nehézkesen fogalmaztam.

Este az Ibusár-állomás című előadás a Hátsó Kapuban, ami egy új játszóhely a Dohány utcában, és azt igazolja, hogy bárhová költözzem is, ott színház lesz. (Mert amikor huszonéve nagyobb lakást kerestünk, akkor néztünk ebben a Dohány utcai házban egy nagyszerű lakást, amiért sajnos túl nagy ráfizetést kértek. Így jöttünk aztán a mostani házunkba, ahol utóbb színház is lett.) Nyitrai László és Máthé Zsolt konstruálták ezt az új, kétszínészes Ibusár-verziót. Voltaképp nem is annyira az Ibusárt adják, mint inkább Sárbogárdi (sőt: Svábogárdi) Jolán A Bajkhállóy huszármente című alkotását, s ez itt minden vonatkozásban (zeneileg is) sokkal avantgárdabb műnek látszik, mint az eredeti. Jól szórakoztam. Kiss Diána Magdolna játssza Jolit és Amáliát, a halványan idézőjeles operai szopránjával, Friedenthal Zoltán pedig az összes pasast (leszámítva Kleisermann Mihály jegyvizsgáló komponistát). Azt már A Démon gyermekeinél észrevettem, hogy Friedenthal Zoltán teljesen lenyűgöz engem, amikor más arcokat vesz fel a saját, natúr fizimiskájára. (Változatos Fizi Mihály.)

vissza a lap tetejére

24. péntek

A frászt hozta rám az apukám. Az íróasztalát rámoltam ki tövig – böhöm nagy darab, mindig vágytam rá, de már aligha lesz valaha akkora lakásunk, sem nekem, sem a bátyámnak, hogy helye lenne benne a monstrumnak –, és a kezembe akadt egy papírdosszié. T.M.B. – ez szerepelt az elején az apukám írásával. (Élete utolsó 9 évében, az agyi infarktus után már nem tudott írni, legfeljebb a nevét, gyerekbetűkkel.) Elsápadtam, mert beugrott, hogy a T.M.B. valami ügynökös dolog, titkos megbízott vagy ilyesmi. Kinyitottam a dossziét, mit mondjak, megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy esetünkben a rövidítés tudományos minősítő bizottságot jelent; akadémiai ügyek, levelek hűvös halma.

Lehet, hogy életében egyetlen papírt sem dobott ki az apukám. Hogy itt vannak az ifjúkorából szerelmes levelek és versek (piszkozatok – számolgatta a szótagokat), az világos. De még mi minden, a nagyapám ifjúkoráig visszamenőleg. Találtam meglepetéseket, pl. értesítést arról, hogy mennyit kell apukámnak perkálnia hozzájárulásként a Szovjetunióban ösztöndíjas egyetemi hallgató leánya után, érettem tehát. 800 forintot havonta! (Nem volt az kis pénz a hetvenes évek végén.) Nem tudtam erről, és hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy eszerint én fizetős diák voltam annak idején. Vagyis – hoppácska! – simán tanulhatnék még néhány szemesztert állami finanszírozásúként a bölcsészkaron.

Elismeréssel kötegelem a könyvtárat. Nem gondoltam volna, mik rejtőznek a polcon a hátsó sorokban. Horváth János Petőfi-monográfiája, 1926-os kiadás. Vidám tudomány címmel Nietzsche válogatott munkái 1923-ból. Az Ambrus Zoltán által sajtó alá rendezett cirádás, lila Zola-összes 1929-ből. Az 1920-30-as évek Erdélyi Szépmíves Céh díszkiadású sorozata, Bánffy Miklóstól Tamási Áronig. És így tovább. Mindezt nyilván a nagyapám vásárolta, akit a Kossuth téren helyreállítandó 1944-es állapotok miatt, ugye, nem volt szerencsém ismerni. Milyen kár. Tudtunk volna beszélgetni, azt hiszem.

vissza a lap tetejére

25. szombat

Azt akartam mesélni (azoknak, akik még itthon vannak), hogy Annamarink tapasztalatai alapján Nyugaton sincs tejfelből a kerítés. Ott van például az egyik állása. Brüsszelben, egy EU-s anyagokat képregény formában népszerűsítő cégnél. Április eleje óta dolgozik náluk, és hetekig húzódott a szerződés elkészülte. Hol a nyomtató volt rossz, hol épp szabadságon tartózkodott az illetékes, stb., halogatták, nyugtatgatták, minden rendben van és lesz. Aztán mire megszületett a szerződés, május eleje lett, azt is írták bele, hogy május elsejétől alkalmazzák. Kérdezte erre, hogy de ugye kifizetik az áprilisi munkáját, amint azt ígérték. Mire azt a választ kapta, tudják ők, hogy olyan országból jön, ahol szoktak az embereknek feketén meg zsebbe fizetni, de ez itt egy szép, törvényes ország, tehát ilyesmiről szó sem lehet. Annak rendje és módja szerint nem is kapott egy kanyit sem áprilisra. Tegnapelőtt pedig kirabolták, amikor ment este a pályaudvarra, hazavonatozni Leuvenbe. Mindenét elvették, baja nem esett, ez benne az öröm, de ha az ember csak belegondol, hogy eshetett volna…

Most meg megyek én is a pályaudvarra, Temesvárra tartok a TESZT nevű színházi fesztiválra. Majd vagy tudok írni onnan, vagy nem, de mindenképpen az a tervem, hogy hazajövök és folytatom.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

Szokatlanul magas volt az egy négyzetméterre eső színikritikusok száma a temesvári vonaton. Temesváron eurorégiós színházi találkozó zajlik, egybekötve a Csiky Gergely Színház születésének 60. évfordulójával. (Hatvan év, az két Katona). Amit én kinéztem magamnak, az elsőre a helyi Eminescu Nemzeti Színház Az élet álom-előadása, mert Mihai Măniuţiu rendező erős referenciával bír nálam a kolozsvári Woyzeck és a sepsiszentgyörgyi Médeia jóvoltából. Ez a produkció, bár formailag, látványvilágában markáns, nem tett rám különösebb benyomást. Zavarónak találtam, hogy az ifjú Segismundo (Szedzsizmundónak mondják románul) kopaszodó, pocakosodó, megereszkedett izmú, ötvenes férfi. Feltűnően jó színész, gyönyörűek a mozdulatai is, Marian Râlea a neve, kikerestem, 56 éves. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy ilyen elvirágzott trónörökös nyugodtan menjen már aludni.

Az Újvidéki Színház a Beaumarchais–Mladenović–Gyarmati szerzőhármas Opera ultimáját hozta. Voltaképp a Sevillai borbélyt és a Figaro házasságát adták elő afféle operaparódia gyanánt. Na de miféle afféle. Az első rész fehér: pörgős, szellemes, csupa tréfa és csupa színházcsinálói gyötrelmes szeretet. (Balázs Áron! Elor Emina! Pazar játékosok.) A második rész fekete, csupa közérzet, közélet és politika, életcsináló gyötrelem. Szenvedélyes előadás. Szerettem.

Bridzsklub fölött lakom, egy látványos templom szomszédságában. Lefényképeztem éjjel-nappal (mármint nem a bridzsklubot), ha hazaérek, ideteszem minden fényviszonyában.

Bő húsz éve töltöttem itt Temesváron néhány napot, miniévad keretében megnéztem a Csiky összes előadását. Valami gigamán szovjet stílusú szállodában laktam, és úgy emlékszem, hogy értettek a városban, a románok is, ha magyarul szólaltam meg. Most az a benyomásom, hogy ez elmúlt. A színházon kívül a magyar nyelvű kommunikációs kísérlet eredménytelen.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

Már én annyit koptattam a világot jelentő deszkákat… Most a temesvári operaházban léptem színpadra, mivel az újvidéki szerb Nemzeti Színház ott játszotta a Sirály első, második és negyedik felvonását. (A harmadikat is ott játszotta, csak akkor mi, közönség a nézőtéren ültünk elszórtan, nem a színpadon, mint addig.) De kezdjem az elején. Előbb a Szegedi Nemzeti Színház Zerline, egy szobalány története című előadását láttuk. Érthetetlennek tűnt, hogy mi ez és minek. A produkció egyetlen eleme sem igazolta – a szövegtől kezdve a színészeken át a rendezésig, díszletig –, hogy ezt az alkotást mutogatni kellene.

A szerb Sirályt hat és fél órásként jelezték előre. De nagyot tévedtek, mert délután ötkor mentünk be, és éjjel ľ 1 után jöttünk ki belőle. Felmerülhet a kérdés, hogy mit lehet a Sirályon ennyire hosszan játszani. Nos, az 1 óra 50 perces első felvonás voltaképp színházi próbaként fogott hozzá a darabhoz, súgókkal, példányokkal, rendezői közbeszólásokkal, jelenetek szétbeszélésével. Ekkor úgy éreztem, jobb’ szeretnék akkor visszajönni, amikor már elkészültek az előadással. Például mert a rendező szerintem értéktelen közhelyeket mondott, a színészek privátim egyfolytában dohányoztak (de még a hangos is mellettem), miközben a spontaneitásnak ellentmondva bejátszódtak olykor szövegek, amelyeket vagy a rendező, vagy a szereplők mondhattak korábban. Az egészen átütni éreztem valami végtelenül öntelt alkotói gőgöt. No lám, gondoltam, egy előadás, amely képes ellenszenvet kelteni bennem a színház iránt! (Bár az hamar eszembe jutott, hogy egy efféle produkcióra Zsótér-szereposztásban szívesen beneveznék. Jól állna neki a nyilvános rendezés. Persze mit tudhatom, lehet, hogy ez a jóvágású, laza művész küllemű, ősz pali, a rendező, Tomi Janežič egy szerb Zsótér.) Szóval erősen kellett igyekeznem, hogy ne gyűljenek bennem indulatok. Sikerült. Így aztán a legelszántabbakkal együtt végig is néztem az előadást. Minden felvonás markánsan különbözött az addigiaktól – például a harmadikban a nagy kettősöket jobbára rádiójáték formájában hallgattuk ki, a színészekkel együtt –, de számomra (vagy felém) egyik sem tudott kitörni az öncélúságból. Így hát nem tartozhattam azon nézők közé, akik állva tapsoltak a végén.

vissza a lap tetejére

28. kedd

Anyukám szobájában, a nagyszekrény háta mögött, ahol egy kis rés van a parkettaszegély és a fal között, kinőtt egy növényzet. (Ez úgy kezdődött, mint egy mese. Csak nem úgy folytatódik.) Kábé húsz centi magas, hars zöld, sárgás a bimbaja. Lehetett volna belőle – nem tudom, mi. De nem lett, mert hiába bizonyult ennyire szívósnak, kilakoltattam. Anyukámat már nyilván nem ismerte, így mégis könnyebb. De azért most kicsit rossz a lelkiismeretem.

vissza a lap tetejére

29. szerda

A következő naplóm (a papírosos) egy olyan könyv lesz, amely a Pauker papiráruszaküzletből való, V, Vilmos császár-út 60, telefon: 124-737. Ulrich regiszter, ez van az elejébe írva ceruzával. Ulrich a nagyapám munkaadója volt, emlékszünk, a füzetben pedig mindössze egy-két betűnél van rövid bejegyzés, a K-nál például: Közgazdasági Értesítő, 1/2 évi előfizetés.

Szép, patinás darab, kár lesz érte végül. A naplómat ugyanis rajtam kívül senki emberfia nem olvashatja. Évekkel ezelőtt megkérdeztem kedves férjemet, mi lesz a naplóimmal, ha megmaradnak utánam. Azt mondta, már gondolt erre: tisztelettel elégeti majd egy kupacban a verőcei Duna-parton. Jó ötletnek találtam.

De most akkor ezt, ezt az ódon, megsárgult lapú könyvet is…? Na, lehet, hogy ezt majd inkább olvashatóra írom.

Van az a festmény apukámról, Csík István alkotása, amelyik szerintem kicsit jobban hasonlít Leslie Nielsenre, mint az édesapámra. Nem akarja magának sem a bátyám, sem az unokaöcsém. (Én sem. Én az esküvői fényképeket hoztam haza a falra, dédszülőkig visszamenőleg.) Kérdeztem Máténkat, szeretné-e ő. Azt felelte, köszöni, de nem, mert az a kép egyszerre két szeretett embert is eszébe juttatna mindig, ha ránéz, ami dupla szomorúság.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

Az egész napos pakolás után járni ugyan nem volt erőm, de a Pesti Színház közel van, és tudtam a kolozsváriak vendégelőadásáról, hogy 1. rövid, 2. Bogdán Zsolt-láthatásos. Úgyhogy este átkúsztam a szomszédba.

Fekete bőrkabátos, hidrogénszőke parókás, napszemüveges férfiszínészek jöttek be (Bogdántól Hatházin át Viola Gáborig), és zenélni kezdtek. Vagy úgy, ez a kolozsvári dzsesztetés – gondoltam. Azután Bács Miklós némi táncikálás után odaállt egy plexi szószék mögé, és szekuritátés ügynökjelentésekből olvasott fel románul. Ja, vagy úgy, akkor Visky András Pornójánál vagyunk megint – gondoltam. Sok egyebet már nem is gondoltam aztán, hiszen rövid az előadás. Csak összességében azt, hogy én nem érek fel Tompa Gábor rendezői művészetéhez. Erről a Leonida Gem Session című produkcióról azt sem igen tudom eldönteni, hogy micsoda. Műfaját, szándékát, lényegét tekintve micsoda. (Még ha Caragialét felismertem is benne.)

Ami Bogdán Zsoltot illeti, most, amikor elég keveset lehetett látni belőle – jószerével csak a száját, ami önmagában véve is igen értékes színészi eszközeként funkcionált –, megállapítottam, hogy valószínűleg szikronszínésznek is csodálatos lenne.  

vissza a lap tetejére

31. péntek

Bánya. És mi is bányában dolgoztunk egész nap. Fel- és össze- és kihoztunk mindent (vagy legalább a felét), ami apósom, anyósom, szüleim háztartásában felgyűlt és megmaradt mint használatlan holmi. Mivel holnap lomtalanítás lesz Verőcén. Betegségsorozatom: keszon, izomláz, eléhezés, csúz és végelegyengülés.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra