Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2014. december

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Nyilván nem úgy van, hogy a halál nagyobb sebességre kapcsolt vagy bővítette az üzletet, de mégis riasztó, milyen intenzitással dolgozik mostanában. Kedveltem Balikó Tamást. Sok volt benne az élet.

     Az Advent a Hargitánt néztem a Nemzetiben a békéscsabaiaktól, Rubold Ödön intelligens rendezésében. Biztos, hogy kétszer is láttam ezt a darabot annak idején a Nemzetiben, mert láttam Funtek Frigyessel is és Bubik Istvánnal is. Hanem a cselekményre nem emlékeztem. Azt tudom, hogy miről szólt nálunk akkor, 1986-ban: a Sütő András körüli szívózásról (nem engedték a román hatóságok, hogy eljöjjön Pestre a bemutatóra) és a magyar kisebbség elnyomatásáról. A Nagy Romlást úgy értette mindenki, hogy Ceaușescu, és amikor Sinkovits Imre előadta kis monológját-imáját, hogy az Úristen vegye el tőlük a hallgatás kényszerét és adja vissza a kiabálás jogát, tüntető taps tört ki a nézőtéren.

     De hogy az Advent a Hargitán konkrétan miről szól, az egyáltalán nem ragadt meg bennem. Most pedig előhívta ugyanazt az érzést, amim 28 éve volt a zsöllyében: még ilyen fura darabot, ez meg mi ez voltaképp.

     Jól indult az előadás Lenkefi Réka díszletével: különböző méretű fehér kúpok idézték az erdélyi havas fenyvest, és hasonló idomok a gerendáról lefelé lógva jégcsapokat hoztak be a képbe. Ehhez képest azt minimum viccesnek találtam, hogy Szélyes Imre Bódi Vencelként mindjárt az első jelenetre behozott a kezében nem egy kúpot, hanem egy közönséges igazi fenyőt karácsonyfának. Kérdés volt, működik-e ez az egész história az eredeti kontextus nélkül. Hát többé-kevésbé. Szélyes Imre mindenesetre autentikus szereplőnek látszott, és Kara Tündét is jó volt nézni. Már az eleve pozitívum, ha az én időmben harcok közepette megítélt Jászai Mari-díjasok valamelyikét látom és nem érzem úgy, hogy visszavenném.

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Mentem volna tegnap Tajtékos napokra az Ódryra, de ezt az előadást most elnézték előlem a kortárs drámafesztiválozók.

     Elkészültek a felújító munkások a templomtornyunkkal. Szépen gyorsan dolgoztak.

     Mai: (Esős verset mára.)

 Jónás Tamás: Mantra

Láttam azt a kisfiút, ki félelmében elpirult,

csirkelábbal álmodott, úgy döntött, hogy nem zokog,

guggolt felnőttfa alatt, kővel dobálták, ott maradt,

lyukas tekintetű apát (ki nem volt több: üres kabát)

barátnak képzelt: ő a hold, csak nézett-nézett, nem karolt,

részeg, felhőkből vedelt, cipőre vizelt, félrenyelt,

pöcsét takarta, komoran, és láttam azt is, ahogyan

egy botkislányra ráhasalt, ostorral verték, nem szavalt,

közönyös arccal, éberen, sötétbe nézett, fénybe nem,

mosolya sasmadár, zuhant, túlharsogták, mint a zajt,

nőtt, akár a gyom, a fa, bárhol se volt már otthona,

hatéves nem volt, öt se rég, nem volt akkor öccse még,

fiai lettek, zokogott, minek titkolom, én vagyok,

láttam magam, de undorom ma is kint tart az udvaron,

az ég, a föld, a víz, a tűz, erdőbe hajt és tűbe fűz,

fogam csikorog, nem verek, csak sikongatok köztetek.

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Annamarink és kedves férje tegnap voltak interjún a Bevándorlási Hivatalban, ami nem bulvárcsevej vagy sétagalopp, hanem hosszú és alapos kihallgatás, minthogy a névházasságokat igyekeznek kiszűrni. Ezért aztán tanúvallomásokat és bizonyítékokat kell állítani arra vonatkozóan, hogy a párkapcsolat létező, valódi, valamint keresztkérdésekre kell felelni együtt és külön-külön. Jól vizsgáztak a fiatalok, úgyhogy Annamarink mától hivatalosan is lakos ott, és a hetekben megküldik a zöld kártyáját.

     Hajdu Szabolcs Délibáb című filmjét láttam, és az első félórát meg a legvégét kifejezetten élveztem, közte lötyögős szünet, tévutak laza hálózata. Az eleje, amikor a végeláthatatlan füves pusztán egy napszemüveges néger férfi gyalogol a Marseillaise-t fütyülve, kész gyönyörűség. Valamint az is, ahogy a veszternfílinget hozzák kis magyar groteszkbe csomagolva: képekkel, hanghatásokkal, zenével, légyzümmögéssel, premierplánokkal, lovak vágtájával, ujjal a fegyver ravaszán, táruló kocsmaajtóval. (Akármilyen valószínűtlen az egész kocsmakörnyezet a bent ülőkkel együtt, futó pillanatig látszik a falon egy „Nemzeti dohánybolt” tábla, csak hogy el ne tévedjünk, hol vagyunk.) Kis magyar groteszk alatt például azt értem, hogy az atlétatrikós vasutas kukoricát darál, és a darálót alighanem maga buherálta össze, a tekerőjét kútról lopta szerintem.

     És még a vége, a púpos gyerek változó nézőpontjával. Az igen.

     Hazajövet elolvasva a filmkritikákat megint bosszankodtam egy sort. Amatőrök játsszák a helyieket a focistát alakító nagyszerű fekete színész mellett – írja az egyik. Biztosan vannak ott amatőrök is, de valójában ez a hortobágyi puszta határon túli színészekkel van tele, zömmel felvidékiekkel. A nem felvidéki Török-Illyés Orsolya még lepukkantnak is szép.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Szeretem az öntevékeny színésznőket, akik annyira fontosnak tartanak valamit, hogy megcsinálják maguk. Gondolom, így jött létre az az off-off-Broadway jellegű est, aminek tegnap voltam részese a Sanyi és Aranka Színházban, Verslábak neccharisnyában címmel.

     Négyen vannak, otthonosan, át-átöltözgetve a színen, gyerekhinta, játékok, nagy rökamié, tükör és egymás társaságában. Kortárs vagy exkortárs költőnők verseit mondják, közben sokat mosolyognak egymásra (kicsit kicsináltan). Jó ezeket hallgatni, Tóth Krisztina, Falcsik Mari, Erdős Virág, Rab Zsuzsa, Nemes Nagy Ágnes verseit meg akiket még nem ismertem fel (Erdős Virágot könnyű, a rímeiről.) Átíveltek a teljes női életpályán: bakfisság, test, szerelem, férfi, gyerek, öregség, halál. Dobra Máriát nagy örömmel néztem, Veszprém óta nem láttam, szép és érdekes lány vonzó hanggal. Vonzó hang Sárközi Nagy Ilonáé is, csupa báj ez a nő, de annyira, gazdálkodni kell(ene) vele. Plusz Tarr Judit tűzhelymeleg asszonyiassága. És egy karakternő, akit nem ismertem, Szirmai Melinda.

     Ezt jegyzem be ide a felhozatalból, alapvetően a cukorkák miatt.

Stiller Kriszta: Társkereső hirdetés

Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.

Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.

Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.

Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.

Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.

Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.

Ébren is a párnán pihenjen az ökle.

Amikor nem zavar, maradjon örökre.

Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.

Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.

Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.

Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Szomorúan konstatáltam avagy örömmel jelentem, hogy már nem nagyon rívok ki a Karinthy Színház nyugdíjas főpróbaközönségéből, az ősz hajú nénik közül. (Vagyis igen, mert nekik van rendes foguk.) Pont odafelé zötykölődve a villamoson jutott eszembe, hogy bő két hónap múlva 55 éves leszek. Hihetetlen. Ha a régi jó átkos lenne, akkor én azon a napon mennék nyugdíjba a Film Színház Muzsika főmunkatársaként, esetleg rovatvezetőjeként vagy olvasószerkesztőjeként. Elképesztő.

     A Róza című vígjátékot adták a Karinthyban, még Róza néni címmel láttam a Kálvária téren harminc évvel ezelőtt (hihetetlen, elképesztő). Jellegzetesen múlt századelős darab, kicsit szépernős, kicsit füstmilános, de különben Lengyel Menyhért. És hát úgy vígjáték – keserű és már-már a cinizmusig illúziótlan –, hogy a fal adja a másikat. A múlt századelős darabok rendezőigényesek. Ezt itt most Benedek Miklós vitte színre. Azt gondolta ki, hogy a szereplők olykor zenére, koreográfiára végezzenek mozdulatsorokat. Mondjuk számomra ez nem bizonyult univerzális megoldásnak a játékstílusra, de könnyen lehet, hogy a közönség elégedett lesz az előadással.*

     Színészileg egyenetlennek látom a produkciót, amit nem találok indokoltnak. Ma Budapesten számos jó színész szomjazza és éhezi a munkát, úgyhogy énszerintem a kiszemelt gazdag vőlegény szerepére biztosan lehetett volna találni jobbat Rábavölgyi Tamásnál. De még a jó színészek némelyike is eltévedtnek hatott olykor, Murányi Tünde például időszakosan népiesre vett rajzfilmhangon sivítozott rendszeresen, ezt én alig bírtam elviselni. Szabó Erika intelligensen alulszínezett alakítását méltányoltam, valamint nagy kíváncsisággal, odaadással és bizalommal tudtam nézni a címszerepet játszó Almási Évát, bármit csináljon is.

* Fenyő Miksa ezt írta a Róza néni 1913-as ősbemutatójáról: A darabot a lehető legrosszabbul játszották: pont azt süvítették a közönség szemébe, amit az író a legrikítóbban húzott alá.

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Mint mozista, amondó vagyok, hogy engem egy szórakoztató film legalább így szórakoztasson, ahogy Fazekas Csaba Swingje. Ezen a színvonalon, ilyen szakértelemmel és gondossággal (a főcím animációjától kezdve a nem teljesen kiszámítható befejezésig), a műfaj iránti alázattal, szolgálatkészséggel, és ilyen színészekkel. Na, talán nem ekkora terjedelemben. (Úgy értem, ennek is bele kellett volna férnie 90-95 percbe, ez lesz lassan az új ceterum censeóm.) Bár Csákányi Eszter figurájának történetvezetése helyenként ellenkezést szült bennem. Az kiváló, ahogyan az évtizedes házasságok után fiatalabbra cserélt feleségek nevében és képviseletében is megmondja és megmutatja a férjének egy blues keretében. De ezután nem ugrunk ki az ablakon szerintem, nem, nem. Vagy ha mégis, akkor meg nem írjuk alá könnyedén a válási papírt. De ez most kákán csomó, mert egyébként nincs panaszom, szeretnivaló film ez, legyen majd itthon, hogy néha megnézhessem. Már csak Törőcsik Mari miatt is. Mert az csodálatos, hogy megmarad így, legendás dívaként (sosem volt díva), ahogy áll a színpadon, énekel, pöszítő fogsorral, fogva a bal kezével a suta jobb kezét, miközben nőnek sminkelt, kisgatyás travi férfiak tánckara keretezi, fehér strucctoll-legyezőkkel fogva körül őt. Ez gyönyörű.

     Estére a kecskeméti színház hozott-vitt Színházi vándorok című előadást nézni, Réczei Tamás írta, Szente Vajk rendezte. Alkalmi színdarab, színháztörténetileg ismert a műfaj; a Kelemen László Kamaraszínháztól való búcsúzás ez. (Új helyre költözik. Először úgy értettem, hogy a bemutató helyszínéül szolgáló Ruszt József Stúdiót fogják lebontani. Ahogy az adottságait és az állapotát elnézem, ráférne. Például nincs hol lenni a közönségnek, ha épp nem bent ül a helyén.) Az építésvezető (Kőszegi Ákos) véletlenül kibontja a falakból Kelemen Lászlót (Porogi Ádám) és színtársulata tagjait, akik több mint kétszáz éve maradtak itt egy botrányba fulladt búcsúelőadás miatt. Ennek kapcsán számos aktuális poén mellett olyan nagyívű gondolatok fogalmazódnak meg szavakban, mint hogy a múltra építeni kell, nem ledózerolni, és a színház így meg úgy. Tucatnyi dolgos, derék színész igyekszik helyzeteket és szerepet teremteni magának. Egy kiaknázható jelenetet én is észrevételeztem, az építésvezető, az elvált felesége és az anyósa között. De lehet, hogy azért csak ezt, mert én ilyen földhözragadt vagyok és a spiritualitást sem enni, sem inni nem tudom hogy’ kell. A Sopánkát játszó Tolnai Hellára felfigyeltem.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Háromszor volt jegyem a múlt évadban a fehérvári Lear királyra, de mindhárom alkalommal elmaradt. Tegnap viszont műsorra tűzték, úgyhogy odasiettünk. Meglepett az előadás világa. Az ember néha eltűnődik, milyen király lehetett Lear, milyen országot épített. Hát erre itt Bagó Bertalan rendezőnek az a válasza, hogy katonai diktatúrát, szürke maoista egyenruhákkal, győzelmi szobrokkal-emlékművekkel (az egyik a tanácsköztársasági a Dózsa György útról), és (hozzávetőleg) a Munkásőrség Országos Parancsnokságának 18 fős Fúvós Zenekarával, amely egyfolytában kíséri Leart a szó zenei és alakzati értelmében. (Bár ez az elképzelés problémákat is felvet. Ilyen rezsimben egyszerűen nincsen Kent. Bohóc sincs. Rég kivégezték.) Lehet, gonosz és rosszhiszemű vagyok, de ezeknek az elemeknek nagy részét rendezői ügyeskedésnek éreztem: üzenek is, nem is, értelmezzétek, ahogy akarjátok, ha rákérdeznek, majd megmagyarázom. (Attól függ, ki kérdezi.)

     Mindenesetre van a produkciónak erős vizuális formája, amelyben konzekvens játékstílus ugyan nem teremtődött, ennek ellenére azt vettem észre, hogy a darab, az előadás – főleg a második részben – egyszer csak működni, hatni, élni kezdett. Elnéztem Cserhalmi Györgyöt a címszerepben, bejött snájdig, erőteljes, férfias tábornokként (kis hastöméssel, gondoltam az elején, de aztán fekete atlétában kiderült, hogy nem), semmi különöset nem csinált. A jellegzetes tartása és járása: laza, sportos, fiatalos, sok gesztikulálás a kezével, szövegmondásban változatos, dinamikus, aztán elkezdett akadozni a mozgása, megrogyott, összement, és a végére azt éreztem, hogy igen, szépen megcsinálta, bejárt egy utat, egy ívet. Ha nem lennék már így is túl hosszú, különböző fejezeteket nyithatnék Gáspár Sándor Glosterének, Derzsi János Kentjének, Krisztik Csaba Edgarjának, a lányoknak vagy Egyed Attila Albanyjának. Az utolsó jelenetet a rendező ismét több talányos effekttel terhelte meg, de különben a darab vége az, hogy Albanyra maradt az ország. Őrá, aki voltaképp az egyetlen tisztességes, morális hatalmi szereplő. Ez, mondhatni, optimizmus.

     Negyed tizenegy tájban ért véget az előadás. A közönséget láthatólag magával ragadta. Lelkes fogadtatásnak voltunk tanúi, a nézőtér fele állva tapsolt a végén. Ej, de jó, hogy elmentünk és láttuk!

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Fehérvárhoz még visszatérve, Vörösmarty Mihály és Nádasdy Ádám fordításában játsszák Shakespeare művét. Ebből támadtak furcsaságok, nem tudni, kinek a számlájára írhatóak, például Lear szájából ez: „adjék neki” – ami az adik ige felszólító módban, ugye.

     Van egy jelenet, amikor Regan kéri az apját, hogy hallgasson rájuk, és mondjon le a 100 kísérőjéről. Varga Gabi ezt úgy adta elő – nem tiszteletlenül és nem arrogánsan –, amiképpen az ember az agg, Alzheimer-kóros szülőjéhez fordul. Nem veszi tudomásul, hogy reménytelen a vállalkozása, meg akarja győzni. Érveket hoz fel, hiszen az apját okos, józan, belátó embernek ismerte. Értelmezőn gesztikulál és hangosan beszél – nyilván nagyot is hall az öreg –, egyszóval Varga Gabi engem tökéletesen meggyőzött Regan alternatív igazságáról. (És tényleg minek kell /el/tartani száz cimborát. Minek. Hacsak a vadászathoz nem szükséges ennyi ember, ezt nem tudom, erről Láz. Jánost kellene megkérdezni.)

     A Vígben tegnap látott Julius Caesar-előadás tulajdonképpen hasonlít a fehérvári Learre. Szintén van erős formája, markáns külalakja, elműködik abban a darab, és nem tudni pontosan, mit gondol a rendező, Alföldi Róbert.

     Van egy jelenet, amikor Portia jön a férjéhez, hogy szemrehányón kifaggassa, mi történt az éjjel. Még csak az első lépcsőfokon járt Járó Zsuzsa, amikor már tudtam, ez valójában én vagyok*. A harmadik lépcsőfoknál azt is tudtam, hogy de László Zsolt Brutusa nem az én kedves férjem, mert ő már közbeszólt volna, hogy nem is így történt, ahogy mondom. Amikor leért Járó Zsuzsa, akkor mi egymásra néztünk egy pillanatra, pukkadozó nevetéssel, két minutum múlva visszapillantottam a színpadra, addigra Járó Zsuzsa ott állt véres altesttel, sosem tudom meg, mi történt vele. (Vagyis persze de, mert megnéztem a kötetet itthon, és szöveg van rá.)

* Brutus felesége a darabban öngyilkos lesz: izzó parazsat eszik. Ez tőlem nem várható.

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Annamarinkban az a vélemény kristályosodott ki, hogy nem jó az, ha egész évben ugyanolyan az időjárás. Nincs egy fikarcnyi tél. Karácsonykor sem lehet hosszúnadrágot húzni. Plüss hógolyó akció van az X üzletben – mondta megvetően.

     Mai. Erdős Virág. Az alábbi versnek némelyik kifejezését nem ismerem, nem értem. Lehet, hogy az utókor is így lesz evvel. Mégis, egyáltalán nem kizárt, hogy egy távolabbi jövőből nézve Erdős Virág versei adják majd a legfontosabb irodalmi lenyomatát ennek a korszaknak.

Erdős Virág: A TASZ 20. szülinapjára

 

madárnak

kád vagyok buzgó kis

gyomoknak itóka

elsüllyedt kapukulcs

dobozos

sörről a nyitóka

 

elgázolt szandál ki

pultoslány szeretne lenni

soundra gyűjteni

hétvégén mekiben

enni

 

kidobott

pénz vagyok szeméttel

feltöltött murva

szobalány grantchester

village-ben zürichben

kurva

 

játszótér rendje de

úgy is mint

egymással bánás

felázott paplan egy

fekhelynyi

darabos hányás

 

büntető szökőkút

elcsúszás rettentő veszélye

parkőrök hazája

közterületisek

szeszélye

 

hiányzó

hinta egy körömmel

széttegelt mászófal

fájdalmas anya egy ordítva

libikókázóval

 

rühes kis béka ki

hiába löki hogy

kelep

szürke és otthonos

színesfémátvevő

telep

 

alu és réz vagyok

szabad és

szigetelt légvezeték

súlyommal hajtom a

teremtés

bedöglött gépezetét

 

feláras

vaslábas helyett csak

egy nyúzott

kábel

minden kis faszszopó

úrhatnám káinnak

ábel

 

gurulós

bőröndben utazó éltető

hulladék

kirobbant nyál vagyok

tüntető

altesti váladék

 

vehető jel után

kutató kényszeres tekintet

koton a földön: egy

tag aki előre

beintett

 

letakart seb vagyok

aszfaltfolt aszfaltfolt

hátán

szebb jövő közműves

vályogház

szentmártonkátán

 

HHH vagyok a

kikúrálhatatlan

hebegés

nem

embernek való

súlyok közt fél óra

lebegés

 

beszakadt rámpa az

élethez úgy ámblokk

béna

oszlopra ráolvadt kuka egy

szétrobbant véna

 

más világ vagyok a

más baja

hepája

éce

kétezer év után

kiérdemelt külön

véce

 

gyanús kis pukli a járdán egy

problémás anyajegy

kislány ki elindul világgá

szétnéz és

hazamegy

 

silent hill karakter vagyok egy

bebukott küldetés

megunt vagy feleslegessé vált

kezdetű hirdetés

 

utcácskák mocska ki

jogról meg

sotéről álmodik

vidéki rokon ki

nem jut el

sellyétől sámodig

 

night of the

living dead remake-ből

kiszökő

szembeszél

szólásra

nyíló száj vagyok még

bekussol

nembeszél

 

szivárgó szatyor egy

kék bomba

amit majd elhagyok

basszus a fülben a lábdob hogy

vagyok a-

ki vagyok

 

indázó drótok: egy

városnyi robbanó

szerkezet

üzi a falon: én

tudom csak hogy honnan

érkezett

 

dühös kis romokból vagyok a

szépülő tanyátok

folyt köv most

annyi hogy

anyátok

anyátok

anyátok

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Wilhelm-dalok Nagy József Jel Színházától a Szkénében. Tolnai Ottó-versek az alapja, pörformálja Nagy József (mozgásilag) és Bicskei István (beszédileg). Amikor Bicskei Istvánt Czakó Gábor Disznójáték cíművének békéscsabai előadásában láttam, ott annyi volt megállapítható, hogy markáns karakter. Itt az is, hogy jó színész.

     Többször eszembe jutott közben az apukám. Nem tudni, miről. Talán a sült tökről? Vagy Nagy József kezéről? Vagy abból, ahogy kékítőt oldottak a végén? Szomorúság fogott el tőle. Előadás van, apukám nincs. A temetőt az arcomba kezelem. Vagy nem pont ebben a sorrendjében a szavaknak.

     Mai. Nézem a Mai Belvárost, a kerület független újságját, mi van ezekkel, már meg sem dolgoznak a pénzü(n)kért? Egyetlen, Juh. Pétert gyaluló cikk sincs most a címlapon. Remélem, ez csak egy kis kisiklás. Nézem a Verőcei Tüköröt, abban kétkolumnás interjú a katolikus pappal, aki Nagymaroson székel, onnan jár ellátni Kismarost és Verőcét is. Ezt mondja:

     …amikor a pap prédikál, elsősorban saját magához beszél. Ezért igyekszem olyat prédikálni, ami engem is megfog. Tehát amikor újraolvasom a megírt beszédemet, és azt unalmasnak találom, akkor másikat írok. 

     Érdekes módszer, én nem győzném, asziszem.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     A végítélet napja a Katonában gyorsan készült, majdhogynem beugrás jelleggel, és én a premieren is szerettem. Most, hogy leveszik januárban, gondoltam, megnézem még egyszer, megnézem, mi lett belőle. Szép, erős előadás, úgy látom megint. Egyetlen kósza negatív benyomásom, hogy a helység lakóit – a (…)fészek lakóit, ez a (…)fészek Vajdai Vilmos kifejezése az előadásban – alighanem mások statisztálják, mint a bemutatón. Fiatalok, öregítve – bárhogy igyekezzenek is, komolytalanok, hiteltelenek, amikor a vonatszerencsétlenséget túlélő Kohut fűtő beesik közéjük.

     Azon gondolkodtam a viadukt alatti randevú közben, hogy vajon Pálmai Anna Annáját tényleg a bűntudat hozta-e ide, vagy egyszerűen nem tett le arról még mindig, hogy Hudetz állomásfőnököt megszerezze magának, valamiféle végzetes szerelem jegyében.

     Keresztes Tamást a főszerepben – talán Hudetz erős belső küzdelme, az emésztődése és a szárazsága miatt – váratlanul nagyon Gelley Kornél-osnak találtam. Erről eszembe jutott, hogy el is képzelhető ez a produkció Gelley Kornéllal, a régi, a harminc évvel ezelőtti Katonától, valahonnan a nyolcvanas évekből. Akkor mondjuk Básti Juli játszhatta volna azt az asszonyt, akit most Jordán Adél rajzol el pazarul. Anna pedig lehetne az Anna mamája, Szirtes Ági. Ő is tudott volna lenni a vendéglős lánya szerepében ugyanilyen szenvedő és szenvedélyes, erős csontú, a méreténél egy számmal kisebb melltartót hordó, akinek a ruhája hátán szomorúan átüt a húsába vágó melltartópánt.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Na, tele lett a szám foggal. A végleges ragasztó maradványait ettem meg reggelire.

     Irodalom. Elolvasván Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötetét, arra gondoltam, megbízhatóan ír ez a nő. De nem tudom, miért pont ezt gondoltam, amikor egyébként nem egyenletes az elbeszélésfelhozatala, az elsőt találtam messze a legerősebbnek, nyilván azért is az az első.

     Szalóczi Géza egri vercsköltő 60 éves lett, ez alkalomból a barátai kiadatták a Facebook-oldalán az utóbbi években megjelent munkáit. Sajnálom, hogy nem tudtam erről előre, mert akkor beszálltam volna, így csak annyi maradt, hogy megvettem a kötetet, és az alkotó a napokban le is szállította a dedikált példányomat, meg még annyi maradt, hogy örülök neki.

     Iderakom ezt – bár látom, egyszer már feltettem –, ez a kedvencem, ez az apokaliptiku(c)s vercs.

MAKIMENTEM SZÉTNÉZNI HOLLAKOM

kitömött szamár állt az udvaron

csikorgólábain állt a derék

körülnéztem mivan kitömvemég

egy gyermekaz utcán szalmaszőke

heverta járdán kint arcradőlve

felborult kutyák a zúzottkövön

és keresni mentem kiaz ki töm

ésféltem mileszha megtalálom

milyenlesz valakit tömni látnom

de hálistennek seholse senki

nemkellkimenni nemkellkimenni.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Szalóczi úr kapott egy üveg bort, kedves férjem favorizált borainak egyikét (valami rajnai), és már elment, amikor eszembe jutott, hogy elmulasztottam írni a díszzacskó üdvözlő kártyájára. Ettől mosolyogtam egy nagyot anyukámra szeretettel. Mert ő volt a családban a nagy reciklikus. Ha a szüleimnél történt ajándékozás, sosem szaggattuk szét a papírt (talán csak Máté, mert ő az a fajta ajándékkapó, aki haladéktalanul szaggat), anyukám hadd csomagoljon belé újra. Miután egyszer kaptunk egy üveg italt, amelynek kártyáján más kívánt másnak mást, mindig ügyeltem, hogy a csomagolók kártyájára ne írjak. Aztán lehet, hogy így maradtam.

     A kaposvári színház szállítmányozott kritikusokat tegnap kedvesen a Magyar Elektra előadására. Rögtön a csalódásommal indult, amikor a függönyről leolvastam, hogy nem Bornemisza Péter lesz ez, hanem „nyomán Háy János”. Elkezdődött, és hamarosan megszólalt bennem az elakadásjelző. Hogy úgy érzem, nem haladok a rendező Horváth Csabával egy tapodtat sem. A kar mintha ugyanaz a nőcsapat lenne ugyanabban a ruhában, mint a Radnóti Színház Oresztészében. Itt van hozott anyagként a rendező néhány akrobatikus, flikkflakk-képes színésze, plusz a képzettebb mozgású, besorozásra alkalmas helyi erők, összeeresztve, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. Nekem nem – gondoltam. Körülnéztem, kókadozó nézők, csúsztam egyre lejjebb az ülésben. Aztán jött Takács Kati (Klütaimnésztra) és Mészáros Sára (Elektra) kettőse, az kimentette az előadást a pincéből. Ők ketten hozták fel, nem a fizikai erejükkel vagy az árnyképükkel. Mészáros Sára a szenvedélyével, a dühös arcával, Takács Kati a nemtudommijével. Ettől a jelenettől kezdve, ha nehezen és lassan is, de mentünk felfelé. A második részt már nem is találtam annyira unalmasnak.

     A leggyönyörűbb a családi színfolt volt, a nők vöröse hajban és csipkeruhában: Takács Kati és a lányai, Mészáros Sára, Érsek-Obádovics Mercédesz.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Ültem a Magyar Színház nézőterén, 14. székben, sorközépbe szorulva, kabátomba vackolódva, álmosan, fejem fájva. Arra gondoltam, bár inkább otthon vackolódnék. Ekkor még el sem kezdődött a Macbeth bemutatója. De evvel most csak a befogadói állapotomat jelzem, amelyen a produkció nagyjából áttört, becsületére legyen mondva. A látványosságon kívül számos érdekességgel szolgál Horgas Ádám rendezése. Például új a fordítás, Kállay Gézáé (a „szexfilm-specialista"! :-), bár egy fülhallásra nem tett rám mély benyomást. Meglepetésemre felülnézetű ágyjelenettel kezdődött a darab, kábé Rómeó és Júlia nászéjszakájával. Majd jött a csata, amely úgy festett, mint elfajult tüntetés egy nagyvárosban. A plexipajzsos rendvédelmi erőket Pavletits Béla Macbethje és Jegercsik Csaba Banquója vezette, és megóvták az utcán gyalogosan közlekedő, II. Erzsébet gardróbjából öltözködő, Lady Duncan nevű skót királynőt, Szalay Krisztát. Mindezt a tévé is közvetítette. Egyszóval mai világú az előadás, bár az ötletek tömegében ez-az olykor ellentmondásba kerül egymással. (Olyasmire gondolok, mint: ha az utcai tüntetők leverése után a rendfenntartók egyszerűen odamennek a lázadókhoz és egyenként főbe lövik őket, akkor abban sincs semmi furcsa, törvénysértő vagy jogérzéket bántó, ha Macbeth a királygyilkosság után ukk-mukk-fukk leszúrja a gyanúba hozott őröket.)

     Vizuális tobzódás, impozáns kavalkád az előadás (bizonyos elemeit én már elengedtem volna). Ennek jól használható koncepcionális kinövése lett Ágoston Katalin elhatalmasodó alakítása az egy fősre és két arcúra redukált vészbanyák szerepében. De a leginkább azt értékelem, hogy a produkció ábrázolja Macbeth és a babát váró Macbethné házasságának végleges és végzetes megromlását. Balsai Móni Lady Macbethje felpiszkálta és kiszabadította férjéből a becsvágyó szörnyeteget. Azután soha többé nem tudta megszelídíteni.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Miután leadtam a diplomamunkámat – január 22-én lesz a záróvizsga –, valahogy nem tudtam rávenni magamat az írásra jó darabig, de most már azért nekiláttam cikkeket fabrikálni.

     Amikor az Ahol hely vanban Friedenthal Zoltánnal beszélgettem, említette A démon gyermekeit, hogy előveszik decemberben, és ő kíváncsi, mi lett mostanra evvel a lánnyal, Yamamoto Kovács Mónikával, akit játszik. Én is, én is! – mondtam. Úgyhogy megnéztük tegnap A démon gyermekeit a Szkénében. Középkori Pintér Béla ez, mármint a társulat életének közepi korából való, 2008-as. Két dologból is látszik ez, egyrészt rövidebb az előadás, mint az újabbak, másrészt szemtelenebbül, játékosabban, blődlisebben komolytalanabb. Pontosabban: nem veszi túlságosan komolyan önmagát. Akkoriban Pintér Béla még talán nem érezhette úgy, hogy óriási a tétje a bemutatójának: az egész város azt várja. Most meg érezheti.

     Az akkorhoz képest annyit mondhatok még, hogy – túl az igaz japánság felerősödött érzelmi viszonylatain – annak a kicsit nyomasztó érzésének megerősítését kapja az ember előadástól, hogy előbb-utóbb mindenki olyan lesz, mint amilyen a szülője. Ami Friedenthal alakítását illeti, azt játssza el gyönyörűen, amit az anyja mond róla: egy elvarázsolt delfin-arcú lány. Kritikai megjegyzéssel illetem viszont Thuróczy Szabolcs színészi munkáját. Úgy gondolom, felszínesen, pusztán a klisék mentén ábrázolja Baba nénit. Egy fiatal fiúval szerelembe esett koros hölgy ennél sokkal mélyebb, sokkal gazdagabb játéklehetőség. Mármint ha a színész olyan érzékenységgel, finomsággal, rebbenékenységgel és átéltséggel abszolválja, ahogyan Friedenthal vagy Szamosi Zsófi a maga feladatát ebben a produkcióban.

vissza a lap tetejére

16. kedd

     Nem szeretem, amikor úgy kezdődik a színházi előadás, hogy színész vár a nyitott színpadon. Macerás ez mindenkinek, nekünk nézőknek azért, mert ilyenkor későn engednek be a helyünkre*, a színésznek meg ki kell várnia, míg mi, róla tudomást sem véve, elhelyezkedünk. (Nagyszínházban ez elég sokáig tart.) Ráadásul csak ritkán bizonyul elengedhetetlenül szükségesnek. Legtöbbször egy rövid sötéttel el lehetne jutni arra a pontra, ahonnan a produkció indulni akar. Fokozottan nem szeretem ezt az eljárást, amikor a színész fokozott kellemetlenségnek van kitéve. Ilyenkor feszélyez, hogy mit kell miattam kiállnia, s rögtön rossz érzéssel indul a befogadói micsodám. Mint tegnap a Tháliában, ahol a marosvásárhelyiek léptek fel a Figaro házasságával, s a beülésünk alatt László Csaba a Suzanne szoknyája alatt rejtőzött szőrös nyúlruhában. László Csaba a vásárhelyiek Éjjeli menedékhely-előadásából „maradt itt”, abban játszotta szőrös nyúljelmezben Lukát, némi szöveget is hozott magával onnan.

     Keresztes Attila rendezte ezt a Figarót, ő vizuálisan feltűnően igényes rendező, a színpadképei mindig impresszívek. Most fehéret-feketét alkalmazott (egyedül Suzanne parókája színes folt: narancssárga), talán ettől is érződik sápadtnak, hidegnek az egész.

     Különös ez, hogy a Figarót játszó Galló Ernőben igazán benne van egy fékezhetetlen, energikus komédiás, az Almavivát adó Bokor Barnában szintén – belőle valamelyest ki is jön –, de nem erre építenek, hanem a legblődebbel kevert intellektuális atelier-humort forszírozzák, mérsékelt sikerrel. Én méltányolom, amikor egyetlen poénba sok munka van belefeccölve – itt például egy színésznőnek becsillámozzák aranyra az egész fejét egy jelenetre, hogy Cherubin azt mondhassa: aranyos –, de az előadás összességében véve mégis nehézkesen vergődőnek, erőltetettnek, izzadságosnak hatott. Ritkán telt tőle egy-egy felszabadultabb pillanat.

* A színházépületek többségében a nézőtéren kívül nincs elég hely ahhoz, hogy kényelmesen lehessen tárolni az egybegyűlt közönséget. (Mondjuk a vásárhelyi színház foájéja történetesen tágas.)

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Nem vagyok egy nagy tüntető – kis tüntető vagyok. A József nádor térre lementem tegnap, és értékeltem a konferanszié azon kérését, hogy a dohányosok ne gyújtsanak rá a tömegben, mert nincs hová hátrálni tőlük. Egy ilyen decemberi tüntetésen az emberek kisebb csoportjai olyasmiről beszélgetnek körülöttem (füleltem), hogy Marikának együtt adják-e ajándékba a töltőt vagy ki-ki külön mit, és hogy másodnap vagy harmadnap látogassanak-e a Kálmánékhoz. Aki jön-megy, az mind telefonál, azonosítja magát, hol van éppen, és hol a másik, akivel beszél. Egy férfi mellettem arról számolt be valakinek telefonon, hogy őneki kifejezetten jót tesz tumultusban egy lábon állni és nyújtogatni a nyakát, megfigyelte már, hogy ez előnyös a hátizmának. Közben elhangzott a színpadról egy meglepő Orbán-paródia és két jó beszéd, de azok végére már olyan sűrű lett a tömeg a tér legszélén, ahol álltam, hogy kezdtem rosszul érezni magam, kijjebb húzódtam hát a Vörösmarty tér felé, ott azonban nemigen hallatszottak a szónokok. Még tettem egy kört, megnéztem, hogy a tér túloldala is zsúfolt-e, azután hazajöttem. Ez körülbelül a rendes menete a tüntetési küldetésemnek.

     Grecsó Krisztián Megyek utánad című kötetét olvasom. Az első lap remek. A második oldalon beleakadok egy ilyen mondatba: Az apja el akarta magyarázta neki, hogyan kell udvarolni. Amikor ilyen gondatlan mondatba futok, akkor gyanút fogok és kedvem szegődik.

     Jó, azért olvasom tovább.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Rádiós nap volt. Előbb a konyhában, Botos Évával, aztán a Klubban Sugár Ágnessel, a Julius Caesarról. Igyekeztem nem azt mondani, amit írtam. (Mármint nem úgy, hogy az ellenkezőjét, de mégse ugyanazt.) Megkérdeztem, mi ez a műsor, Hallójárat, kéthetente vasárnap sugározzák. Míg utaztam, szeretettel gondoltam Venczel Verára. Ugyanis amikor beszélgettünk, említette, hogy a Magyar Televízió egy vasat sem fizet azoknak a színészeknek, akik órákon át szerepelnek a Hogy volt? című műsorban. Mondjuk meg is értem, hogy nem fizetnek, erre nyilván nem futja az NB 1-es focimeccsek közvetítési díjai mellett. De legalább taxit küldenek, mondta Vera. Ez rögtön eszembe jutott, amikor hívtak a rádióba, és kiderült, hogy honor nincs. Hoznak-visznek-e taxival – kérdeztem –, ha már olyan messze vannak? Rendben, mondták. Úgyhogy legalább a bumlizásra nincs gondom.

     Este épp láttam egy ilyen Hogy volt? műsort a tévében. Hollósi Frigyest idézték fel 5-6 sztorizó, régi katonás színész és bejátszások segítségével. Élete utolsó tíz évében Hollósi Frigyes a Nemzeti Színház tagja volt. Megszámoltam: 24 bemutatóban szerepelt. Úgy tűnik, ezek közül egyikből sincs egyetlen percnyi felvétele sem a Magyar Televíziónak. Hát hiszen tényleg: az utóbbi évekből nem emlékszem más színházi közvetítésre, mint szolnokira, békéscsabaira vagy Thália színházira.

     Késő este emlékezés* Balikó Tamásra a Rózsavölgyiben. Azt elmondom, amit Zayzon Zsolt mesélt. Májusban Balikó meglátogatta őket Szombathelyen, avval, hogy süt valamilyen kacsát. Mindent vitt hozzá. Még sót is. Ezt Zajzi enyhe bizalmatlanságként értékelte. A napokban úgy döntött, megtanulja a receptet, a valamilyen kacsa sütését. Hogy maradjon valami személyese ettől az embertől.

* Végrendelkezésileg. Ha esetleg halálom után lenne valamilyen megemlékezés rólam – nem tartom sem szükségesnek, sem valószínűnek, de sosem lehet tudni (írta G. B. Shaw) –, semmi esetre se olyan legyen, hogy a műsorvezető felszólítja és felelteti a jelenlevőket az emlékeikről.

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Érdekes, hogy Márai Sándor életművének különböző területei mennyire elütnek egymástól. Prózájában hűvös, okos, határozott, független, integer személyiség. Szépszavú és nagyigényű drámáiban viszont mindig tétovaságot és megfelelési vágyat érzek. Úgyhogy nincsenek felfokozott várakozásaim a Márai-drámák bemutatásakor, de gondoltam, ha a kassaiak A kassai polgárokat játsszák – először a 45 éves színház történetében –, azt már csak megnézem. Kicsit olyan is az előadás, Beke Sándor rendezésében, mintha 45 éves volna. Ómódi némely színészek tónusa, stílusa, színpadi járása, és különösen az a komótosság, ahogy átdíszleteznek a második kép előtt: egyenként leszedegetnek a falakról minden cafrangos leplet, amivel János mester házát takargatták az elején. Ennek a színváltásnak annyira elmúlt színházi korszak levegője van, kész időutazás.

     Mindeközben meglepett, hogy a műbe halmozott morális kérdések egyike – nevezetesen, hogy az értelmiségi, a művész behúzódhat-e a maga munkája mellé, avagy bizonyos társadalmi-politikai helyzetben elő kell jönnie, részt vennie, sőt vezetnie – mennyire élesen elevenbe vágó ma. Hát, lehetséges, hogy el lehetne játszani A kassai polgárokat úgy is, hogy szóljon. Lett volna egy ideális alakítás ehhez: Varga Líviáé, aki János felesége szerepében pontos, tiszta, jóérzékű és kortársi hangú.

     A József Attila Színház első sorában ült egy férfinéző, aki pohár üdítővel érkezett, feltette magának a színpad szélére. Elképzelem Márait ennek láttán, az ideillő megvető, undok arckifejezésével.

     Ifj. Ambrózy Ágoston A kassai polgárok 1942-es ősbemutatójáról. Hozom mint olyasmit, amin csak mulatok:

     A színikritikus, aki úgy érzi magát, mint a kifényesedett gyógyszertári finommérleg, melyre láz-porok, szénsavas vegyületek, sőt néha hashajtók kínosan grammozott mennyiségeit dobálják, s melytől a mérlegelés hiteles pontosságát várják, most megengedheti magának, hogy a precízós réztányérokat eldobja, s karjait magasra lendítve, lelkesen és boldogan jelezze a mérhetetlen súlyokat és könnyűségeket: a tökéletes remekművet.

     (Lehet, hogy ebben a kritikusban egy patikus veszett el.)

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Még azt akarom mondani A kassai polgárokról, hogy a morgolódó-zúgolódó emberek összeesküdözgetésével kezdődik a darab. Jelszavuk is van: Jog és szabadság. Azért ez mennyivel jobb jelszó, mint a Bánk bánban a „Melinda”!

     Nem nagyon szoktam konyhai sikerekkel jönni, de most tudatom, hogy elszántam magam a bejglisütésre. Óvatos duhajként csak mákosba fogtam, ám első lépés gyanánt mindenesetre rendeltem egy dióst és egy gesztenyést az Augusztnál, hogy az esetleges kudarc esetén is legyen menekülőbejgli. Amikor anyukám már nem bírt a konyhával, akkor egyszer együtt csináltuk karácsonyra a bejglit, ő mondta, mit és hogyan, én pedig tettem és jegyzeteltem. Úgyhogy van lépésről lépésre receptem anyukám bejglijéhez, ennek alapján rekonstruáltam tegnap a céltárgyat, három rudat. A végeredmény nem okozott csalódást. Nagyjából sikerült kivonnom a tésztát a készítményből.

     Mai. Esterházy Péter a HVG-ben. Vigasz és csemege.

     Osztozom az indulatban és a kajánságban, de munkahipotézisként nyugodjam meg.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Olyan volt az ég az autópálya felett, mintha habcsókokat dobáltak volna rá. Miskolcot céloztuk – belefért az encsi  Anyukám mondta vendéglő is, amely változatlanul tévedhetetlen –, a Tótékat Béres Attila rendezésében. Jó hírű előadás, tudok is jókat mondani róla, bár menetközben nem nagyon ragadott magával, mindkét felvonásának közepét leülni éreztem. Ám ideje volt kicsit másképp látni-láttatni a darabot – annyi minden van benne, ami annyiféleképpen értelmezhető és ábrázolható, ennek az annyi mindennek nagy részét ki szokták húzni a színrevivők* –, és Béres Attila ezt tette finoman, okosan. Mindenekelőtt a korszakkal kötötte össze Örkény drámáját, rávetítette a történelmet a szó szoros és átvitt értelmében. A cselekmény végére Horthy kinevezi miniszterelnöknek Szálasit, Tót Ágika pedig – Czakó Juli markáns alakításában – maga is „fasizálódik”. (Én az ő előrehaladtával azt vártam, hogy feljelenti apukáját, ám a befejezés ennél is baljósabban hatott.)

     Az a benyomásom, hogy a rendezői búvópatakszándék elvonhatta a figyelmet a színészekkel foglalkozásról. Az alakításokat nem találtam elég rétegzettnek, felépítettnek, ívelőnek**. Különösen elégedetlen voltam a Postást adó Molnár Sándor Tamással, akinek nagy terheket kellene vinnie az előadásban. Ráadásul tegnap az összes színészt lejátszotta egy fehér tyúk, fekete foltos gallérral. Bőbeszédűen kotyogott, figyelt, és a legdrámaibb jelenet is őhozzá kötődött. Amikor Tótnak rá kell jönnie, mi a teendő a kinőtt margóvágóval, a tyúk is igyekezett rávezetni. Két etapban felugrott az asztalra, körbesétálta a szerszámot, majd elhatározta, hogy leszáll. Megállt az asztal szélén, összpontosított, megcélozta a széket. Levetődött, de elakadt a szék támlájában. A nyakánál fogta meg a karfa, és ő másodpercekig verdesett, míg végül kiszabadult. Ritkán fordul elő, hogy színházi nézőtéren a közönség ennyire egy emberként reagál: lélegzetvisszafojtva, megrémülve, majd megkönnyebbülve.

*De e megállapításom megerősítéséhez most gyorsan el kellene olvasnom az egészet, a regényt, a színdarabot.

**Lehet, hogy nincs egészen igazam. Végtére is Szatmári György Tótja eleve egyben van, Nádasy Erika pedig itt-ott jelzi, hogy Tótné hite megrendül a férjében. Görög László Őrnagyának külsőségei mögé nem láttam be. Jószerével csak annyit vettem le belőle, hogy az első pillanattól kezdve pikkel Tótra. Van ilyen. Szerencsére ritkán fajul álmon halással fenyegető dobozolássá.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     A budaörsi Latinovits Színház barátságos hely. Van rendes, ülőhelyes előtér, gazdag a büfé kínálata, és nincs nagy tolongás. Tegnap a kedvenc Ármány és szerelememet adták, „a kontinentális dráma egyik legvakítóbb fároszának, Friedrich Schillernek tollából”. (A mondat a Budaörsi Infó sajnos ismeretlen nevű kritikusától való, aki maga is egy vakító fárosznak tűnik nekem e cikkéből.)

     A darabot Forgách András és Cziglényi Boglárka fordította, Kovács Kristóf és Cziglényi Boglárka húzta meg, Sopsits Árpád rendezte az elején, Berzsenyi Bellaagh Ádám a végén. Fekete dobogórendszer a díszlet, rejt egy-két titkot: tud kismedencét és búvóvermet és koporsót, díszlettervező: Hajdu Bence. Egyszerű, szikár produkció. A színészi hangvétel – az elején, Milleréknél – ennél pár fokkal nagyszínpadibb, zajosabb, felfokozottabb. De aztán beáll az egész egy épeszű, segítőkész módozatba, amely voltaképp asszisztencia ahhoz, hogy Zsigmond Emőke és Bán Bálint mai ruhákban és mai tónusban előadják a szerelmesek történetét, őszinte mondatokkal, érzésekkel és hevekkel. Normális, élhető előadás.

     Spolarics Andrea Millernéjében kettőt is szerettem. Az egyik a fekete-szürke öltözéke, amelyben összeköszöntek a lilák: a harisnya, a szoknya hólja és a boleró gombja, jelmeztervező: Horányi Júlia. A másik a törőcsikmaris hangjai, például ahogy azt mondta: leveleket. Ilyés Róbert Millerjében meg azt szerettem, hogy látom. Rég láttam Ilyés Róbertet.

     De most nincs időm mindenkit egyenként elmesélni.

     Töpörtyűt, retket, újhagymát ettem utána vacsorára. A fogas emberek ilyeneket bírnak enni! Őrület.

vissza a lap tetejére

23. kedd

     Jó reggelt!

     Szoktam tudatni a fontosabb családi eseményeket, úgyhogy jelzem: ma végzünk a Nemzeti Közlekedési Hatóság Közúti Gépjármű-közlekedési Hivatal Járműmódszertani Főosztályával (Máténk), és január elsejétől a General Electric Hungary Kft-nél dolgozunk mint VDIR Specialist, amit minden szempontból előrelépésnek kell tekinteni.

     Nyár óta 92 alkalommal jártam színházban. Minthogy 90 előadás kell a kritikusdíj-szavazáshoz, teljesítettem az előírást. Most akkor nekem a jövő júliusi szavazásig nem kell már többet színházba mennem, köszönöm szépen.

     Mai:

     Három süni eltéved az erdőben. Fáznak, ijedtek, de szerencsére arra jár egy tündér, és azt mondja: Teljesítem három kívánságotokat!

     Nagyon fázom, juttass haza – mondja az első sün. A tündér azon nyomban teljesíti. A második is ezt kéri: Nagyon fázom, juttass haza. Úgy is lesz azonnal. A harmadik azt mondja: Nagyon fázom, ráadásul egyedül vagyok. Bárcsak itt lennének a testvéreim!

vissza a lap tetejére

24. szerda

     Gondoskodtam kétheti rádióműsorról tegnap. Egyrészt visszatértem az Ahol hely van kezdetéhez (Csákányi Eszter!), másrészt kritikusokkal trafikáltam. Este Két úr szolgája a Pesti Színházban. Az ötödik percben azt hittem, ha ez ilyen lesz, én megbolondulok. De aztán váltottak pont. Mindazonáltal nem került hozzám sokkal közelebb a továbbiakban sem a produkció, amelyen a többi nézők elég jól mulattak. Nemigen rokonszenveztem evvel az új szövegváltozattal. (Török Tamara fordítása alapján készítette Varró Dániel, Gothár Péter és Vinnai András.) Nem a humoráért szeretem Gothár Pétert – gondoltam. Nem értettem, hogy kerül ide a sok Mozart-zene. És a színészek. A színészek nagy erővel-erőfeszítéssel dolgoztak. A feszítést találtam ebben a leghangsúlyosabbnak. Végtelenül becsülöm a vígszínházi fiatalokat ezért a fáradhatatlan munka-munka-munkáért, amit végezni szoktak. Mondjuk itt például egész (vagy majdnem egész) este oldalazni azért, mert Réti Adrienn férfiruhában rejtőző Beatricéjének lejött a fél bajusza.

     A Truffaldinót játszó Mészáros Máténak az általános jellemzők ellenére sikerült többé-kevésbé könnyednek és bájosnak maradnia. Volt egy komikus magánszáma, betétje (lazzija) egy levélborítékkal, amivel még savanyú enmagamon is átütött és megédesített. Annyi örömöm akadt még, hogy Orosz Ákos is játszik vendégként a produkcióban egy kisebb szerepet, és megmutatja, hogy bármilyen műfajban fölényesen otthon van szakmailag.

     Menjetek, ünnepeljetek! Kívánok hozzá mindenféle jókat. Ami engem illet, én még talán az Igazából szerelemet is megnézem ma.    

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

vissza a lap tetejére

26. péntek

    

vissza a lap tetejére

27. szombat

     Ki sem mozdultunk itthonról. Nagykanállal ettük a bejglit. (Mivel egyetlen ép szeletet sem lehetett vágni belőle. Töredezett, potyadozott, morzsalékolt. De nemcsak az enyém, hanem az Auguszté is, elégtétel gyanánt.) Fénypostán (e-) küldtünk sonkástésztát Annamarinknak, aki odaát tengerihalászlét főzött. Simogatható szőrös rémszarvasos zoknit kaptam Ámerikából. (A rémszarvas Máté kiskori mondása volt.) Az ünnepnapok túlnyomó részében olyan filmeket néztem a tévében, amiket a fiúk kívülről tudnak, Indiana Jonest, Die Hardot. A csillagszórót, ami egész évben itt hányódott valahol szem előtt, csak 25-én találtam meg.

     Mai. Egy ajándékkönyvből, amit kedves férjem kapott. Az amerikai fociról szól, Ne csak a labdát nézd! a címe, írta Pat Kirwan, fordította: Herczeg Ádám, Katona Dániel, Vass Ádám, Zahovay Ádám.

     Mire a csapat többi tagja szerdán megérkezik, hogy megismerjék a stratégiát a vasárnapi meccsre, addigra az irányítónak már az egész a kisujján jön ki.

     Az amerikai foci elég durva sport, sok is a sérülés, tehát nem lehetetlen, hogy az irányítónak a könyökébe szállt a kisujja.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Duna-menti nap volt, barátlátogatós, de amúgy tart a behúzódás. Nálunk az a családi ünnep, ha sorozatban nem megyek színházba esténként. Terápia második évadot nézek, még a negyedénél sem tartok. Remélem, előbb-utóbb megfejtem, hol lakik Mácsai. Mert amikor lekísérte a lakásból a fiát, akkor határozottan úgy láttam, hogy ez a Dohány utca eleje, a kapubejárója is stimmelt, az ottani átjáróházra emlékeztet, viszont az ablakból-erkélyről futólag mutatott kilátás nem felel meg ennek. Illetve lehet, hogy a kiskörút az ott, de alighanem máshonnan. Azt sem tudom, Csákányi Eszter hol rendel, pedig annak is Belvárosnak kell lennie, mert látszik tőle a Bazilika, az ablak visszatükröződéséből pedig az Operaház teteje. Ezek a problémáim karácsony és szilveszter között.

     Mai. Örkény-drámakötetet forgattam, van benne hátul Dokumentumok című rész, abban interjúrészletek a darabok és a bemutatók kapcsán. Enyhén ingerült értetlenséggel néztem, hogy forrásmegjelölés egy sincs, csak annyit közölnek, ki készítette az interjút és melyik évben. De hogy hol jelent meg és pontosan mikor, annak semmi nyoma. Nem tudom ezt az eljárást mire vélni. Ha csak nem azt akarták elkerülni, hogy szakdolgozatot író diákok hivatkozásként felhasználhassák. Na mindegy, ezt akartam hozni Örkény István mondja:

     Minálunk egy magyar író új darabja vagy egy Shakespeare-dráma új rendezése ünnep, kultikus jellegű szertartás, amihez – lelki értelemben – sötétbe öltözünk. És nemcsak minálunk: az oroszoknál, cseheknél, lengyeleknél, talán még az angoloknál is, de Párizsban, Bécsben vagy a két Németországban a színház csak produkció. Egy osztrák színikritikus, aki tíz nap alatt minden előadásunkat végignézte, a végén azt mondta nekem: „Maguktól nem a színházakat, hanem a közönséget kellene európai turnéra vinni.”

     („1975, Az interjút készítette Bátki Mihály”).

vissza a lap tetejére

29. hétfő

     Az úgy volt, hogy telefonált az unokahúgom, újságolta, hogy a multinál a főnökétől kapott két színházjegyet estére. A férjét nem vonzza, a lánya csak musicaleket néz, ő viszont él-hal egy jó prózai előadásért, elmennék-e vele este a Fényevőkre. Még meglengette verbálisan a jegyét, avval hencegve, hogy a hatodik sorba szól (nyilván úgy képzelte, hogy a kritikusokat ennél hátrábbra ültetik [sarokba]), mire felvágva és rettenetes túlzásba esve azt mondtam, hogy én a Katonában oda ülök, ahová akarok. Úgy folytattam, hogy a Fényevőket már kétszer láttam, de szívesen és szeretettel elmegyek vele.

     Jó előadás, csak ismételhetem magamat. Az elején – most kifigyeltem, leellenőriztem – Major Tamás hangja szól a rádióból. Nem tudtam kivenni, honnan, miből, mit mond, de Major.

     Szemet szúrt, hogy Lengyel Ferenc házmestere egész előadás alatt dolgozik ebben a házban, amikor csak jelen van. Először a teraszon fúr, létrán állva, aztán a szobában, és ezúttal szöget ütött a fejembe (mármint nem ő), hogy mit csinál. Vagyis min dolgozik. Egy kis dobozkát fúr fel, az ember mai szemmel routernek nézné, de aligha az. Zsinórt is húz rajta keresztül, le az oszlopon, át a szobán a plafon alatt a teraszig. Tán az elektromosságot vezeti be? Aligha. Villany már van. (Azok a fali és íróasztali olvasólámpák… Ifjú egyetemista házasok vettek és aggattak ilyeneket mindenhová az otthonukban a hetvenes-nyolcvanas években.) Az jutott eszembe, talán lehallgatót szerel be, mindenki szeme láttára. Lehallgatót, igen, simán. Bár azt nem tudom, hogy evvel a gondolattal előbbre jutottunk-e vagy hátrább.

     Az viszont az abszurd dráma kategóriájába tartozik, hogy a nézőtéren hideg levegőt fújtak a lábunkra.

vissza a lap tetejére

30. kedd

     Az voltaképp kritikusszakmai vita tárgya, hogy kell-e a kritikusnak mindent és mindenhol néznie, avagy az empirikus tudása, a tapasztalata alapján lemondhat eleve helyekről, vagy műfajokról, vagy alkotókról vagy bemutatókról. Az én elvi álláspontom az, hogy nekünk mindent néznünk és dokumentálnunk kell. Nincs persze mód sem az egyikre, sem a másikra. De néha a gyakorlatban is felbuzdulok. Ezt most azért jutott eszembe mondani, mert elmentem tegnap a Cigánykerék című előadásra a József Attila Színházba.

     Láttam ezt a darabot egyszer régen a Kamaraszínházban Vári Évával (most olvasom, írtam is róla), de nem emlékeztem, hogy ennyire gyenge mű, mint amennyire ebből az előadásból látszik.

     Inkább csak az örömömet mesélem el. Az örömömet Kocsis Juditnak hívják. Elég régen nem láttam, azóta korosodott és vastagodott, és most is tele van élettel, energiával, játékkedvvel. Mellékszerepet ad, házmestert, csiricsáré öltözetben, fején valami takarítónős izével, halottszínű rúzzsal a száján. Élénk és virgonc. Amikor övé a jelenet, úgy viszi, hogy húzza maga után a telt házat. Amikor pedig csak színen van, akkor úgy figyel szerepből a partnerekre, ahogyan kell. Pontos, jelenlévő, koncentrált. (Ez utóbbi egyáltalán nem mondható el a produkció minden szereplőjéről.) Ráadásul szerintem ebben a darabban énekelni is épp úgy kell, ahogy ő énekelt, olyan nem nagymezőutcai módon.

     Nem nagy szerep, nem nagy dolog, de ahhoz elég volt, hogy azt érezzem, nem mentem hiába.

vissza a lap tetejére

31. szerda

     Terveztem, hogy lelkesen beszámolok majd A kőmajmok házáról. Kedveltem Tasnádi István kiskamaszos regényét, amikor olvastam. Tévéfilmet készített belőle Fonyó Gergely, valamelyik este adták a királyin. De lelkesedés hiányában elmaradt a beszámolóm. Énszerintem ott a hiba, hogy az alkotók feljebb törtek a kelleténél. A családi film megjelölés, a 12-es karika és az esti főműsoridő arra utal, hogy felnőtteknek (is) szánták, miközben a megvalósítás (a színészi játéktól a zenéig) gyerekfilmes maradt. Két szék között beesett a pad alá a mű, összevissza verte magát. Voltaképp csak az jött ki jól, hogy jeles színészapák-anyák és színészgyerekek (Haumann Péter, Haumann Máté, Lázár Kati és Jordán Adél) eljátszották egy (vagyis két) személy fiatal és idős korát, de ez meg spoilerként hatott.

     Hanem a Terápiáról elmondhatjuk, hogy a második évadban is kitűnő munkát végzett mindenki: forgatókönyvírók, rendezők, színészek. (Bár még nem értem a végére.) Ha az ember gyors lefolyásúan ennyi Mácsait néz, akkor álmában is Mácsait lát. De ez nem baj, mert Mácsait látni jó. Ebben az évadban kevésbé hűvös, mint az elsőben, melegebben néz, empatikusabban, huncutabban olykor, gyakrabban játszik mosoly a szája szélén. Van két kis görbe ránc a nyakán, amikor ül, hallgat, figyel. Drámai pillanatban néha nyel egy nagyot, olyankor hullámot vetnek a ráncok. Az egész filmben a Mácsai-Csákányi pszichológusok ülései a legizgalmasabbak, mert az övék a leggazdagabb és legbonyolultabb kapcsolat. Fischer Ágnes talán régi sérelmet őriz, vagy a lelke mélyén nem szereti ezt a pasast, de érzek benne kajánságot. Dargayban pedig minden tisztelete és nagyrabecsülése mellett is van valami ingerült férfifölény a sikeresebb szaktársnővel szemben.

     Még annyit: azt eddig is tudtam, hogy Máté Gábornak apukám-szeme van, de a Terápia 16. részében 05:31-05:34 között tökéletesen rekonstruál egy apukám-nézést és egy apukám-pofavágást mimikai gesztust. Érdekes.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*