Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2014. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     Énbennem erős igény van arra, hogy időről időre lássam Csákányi Esztert. Ha színházban, akkor színházban, ha meg egy kicsi, zsúfolt, kényelmetlen szobában, ahol ő elöl egy pódiumon énekel, akkor ott és úgy. (Ha minden kötél szakad, privátim.) Egy második típusú találkozás esett tegnap a Spinoza házban, ahol Csákányi Eszter estet adott Akit az istenek szeretnek címmel, két zenésszel: zongoristával és dobossal. Volt egy dala, amikor a nőkre ivott, különböző fajtájúakra a versszakok szerint, az egyikben olyanról volt szó, aki „egyetemre jár”. Na, gondoltam, ez vagyok én. Ugyanitt Pinter-drámát is emlegetett a dalszöveg, ami nekem azért volt vicces, mert Pintér Béla is a nézőtéren ült. (A nagyszámú közönség számos idős tagja vélhetően nem ismerte őt.)

     Érzelemgazdag, sajgatós este volt. A csúcsát számomra az Idő van jelentette. Valamelyik dal hallatán eltűnődtem közben az élet folyásán, magamra vonatkoztatva persze. Hogy én attól tartok, a boldogságért mindig meg kell fizetni. Vagy előtte, vagy közben, vagy utána, de okvetlenül fájdalommal. Csak az lehet a kérdés, mibe kerül a boldogság, mekkora a törlesztőrészlet és milyen hosszú a futamidő.

vissza a lap tetejére

2. péntek

     Értékelem, hogy senki nem firtatta a kedves férjem balesetét, tehát most elmesélem. Lényegében lefülelt egy szemetest. Szaladt a villamoshoz, hogy elérje, és a járdaszigetre érve elesett. Ott volt előtte a villamosmegálló-tábla, az oszlopjára szerelt szemetessel. Esés közben arra még ügyelt, hogy a fejével ezeket a tereptárgyakat kikerülje, de a szemetes kiálló csavarja, amivel oda van erősítve, az elkapta a bal fülét és szét-, el-, le- vagy végighasította. Vértenger öntötte el a Kálvin téri villamosmegállót – az egyik Agatha Christie-krimiből tudhatjuk, hogy a fülseb eszelősen vérzik –, elsősegély az orvosi rendelőben, majd baleseti sebészet, aztán kórházi ügyelet. Nem tudjuk pontosan, mi a helyzet a fülével, mert neki nem volt szeme rá, én meg már csak kötéssel láttam. Éjjel aztán a fülészeten háromnegyed órán át szabták-varrták, olyat is hallott közben a (másik) fülével, hogy „ott azt vágd le!”. Mindenesetre úgy néz ki most, mint egy sebesült frontharcos. Az illúzió kedvéért biceg is kicsit, vagyis vannak zúzódásai. A látása is megromlott, mivel nem tud szemüveget feltenni. Ha majd leszedik a fejéről a kötést, lehet, úgy fog festeni, mint Van Gogh. Csak sajnos nem az ecsettel.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Ezek voltak a héten: Az utolsó pohár és a Bábszínház bemutatója, az Unokák a polcon.

     Második kísérletre megnéztem a Tháliában a Rozsda lovag és a kísértet című művet. Amikor egy apa beterelt mellém a sorba három gyereket, kezükben zacskó ropival, éreztem, hogy nehéz délelőttöm lesz. Aztán apuka egész előadás alatt mobiltelefonozott – még a generálsötétes jelenetben is –, a gyerekeken vagy velük pedig volt valami, ami időről időre villogó fényjátékot adott. Magát az előadást ellenszenvesnek találtam – színei, hangjai, egész világa –, de evvel majd igyekszem kiegyezni a kritikában, mert voltak azért szakmai erényei a produkciónak. (Nem tudtam, hogy Mohai Tamás úgy mozog, mint egy isten. Illetve hát… hogy mozognak az istenek?)

     Olvasom az ÉS-ben Koltai Tamást a budaörsi Képzelt betegről, és azon mosolygok, hogy ez az írás talán nem született volna meg a Katona múltkori kritika-vitaestje nélkül*. Ott reklamálta Novák Eszter, hogy Budaörsre nem mennek a kritikusok. Ugyanekkor felmerült az a kérdés is, hogy kinek ír a kritikus. Ezen én korábban már gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem szoktam olvasóra gondolni, amiből arra következtetek, hogy magamnak írom a kritikát, a cikket. Már a naplónál nem egészen ez a helyzet, mert konkrétan tudok pár száz embert, név szerint, aki olvassa. Valamint azokról az olvasókról is van képem, akiket nem ismerek személyesen. A naplóm tipikus olvasója 40 és 70 év közötti nő. Jár színházba, de az is lehet, hogy már nem jár – vagy csak nagyon ritkán –, viszont máig él benne a szeretet és a tisztelet a színház és a színházcsinálók iránt. Humán beállítottságú, érzékeny, érdeklődik a világ dolgai iránt, és úgy érzi, hogy ő személy szerint nem célközönsége szinte semminek.

     (Akadnak azért fiatalabb olvasók is persze, itt van például ez a lány. Mutattam Aschernak, nevetve, büszkén, hogy ezt megérhettem, vele ketten lenni példakép! Többé-kevésbé megadóan reagált :-)

* Nem helytálló a feltételezésem, mert Koltai már ott mondta, hogy nem tudott menni ugyan a bemutatóra, de készül megnézni, csak elfelejtettem, hogy ez is elhangzott.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Verőce már kifejezetten csábít nyári vakációra.  A kert virul, füge is lesz rengeteg.

     Robert Wilson Einstein on the Beach című produkciójában van egy-két szereplőnő, aki a négy és félórás előadás jelentős részében úgy mozgatja, járatja a tíz ujját, mintha gépelne. Na, erre a szerepre én már világéletemben alkalmatlan leszek – gondolom szomorúan. Persze eddig is alkalmatlan lettem volna ezer más okból, mi több, soha senkinek eszébe nem jutott volna, engem is ideértve, hogy fellépjek ebben az operában, de hát ujjilag akkor is szomorú ez.

     A hét legjobb keresőkifejezése, amivel valaki a naplómba esett: hogyan lehet megnézni azt hogy hogyan fogok kinézni felnőtt koromba??

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     Hirtelen ötlettel elmentem este a Vígszínházba Lumpáciusz Vagabunduszt nézni („zenés varázs két részben boldog végkicsengéssel”). Már csak azért is, mert Hevér Gábor felmerült bennem mint rádióműsor-alany (ő még nem tudja, én sem pontosan). Hamar kialakult bennem egy erős tartózkodás az előadással szemben – az a sok lila meg rózsaszín! –, a tapasztalataim is erre intettek. Amikor Eszenyi Enikő modern, fiatalos, csillogó-villogó rendezéssel szórakoztatja a publikumot, az ritkán passzol bele az én ízlésvilágomba. Azt is láttam a harmadik sorból, hogy a három csavargó – főleg Stohl András és Hevér – vehemens kedéllyel szórakoztatja magát, egymást és a többi szereplőt, úgyhogy időnként van, akinek hátat kell fordítania a publikumnak, hogy kiröhögje magát. Ez a fajta színpadi mulatság mindig feszélyez, érzem, hogy nézőként nincs hozzá közöm, lehet, még zavarok is kicsit. Na így üldögéltem ott türelmesen, és az előadás végén hirtelen kiderült, hogy a produkció nem csak ezért van, hogy „nevessél, nevessél már, hallod, nevess, az anyád istenit, ha mondom!” Hanem közölni akar vele Eszenyi Enikő, összefoglalva jelen tapasztalatainkat. Az történik, hogy a darab végére a három csavargó egyike jó útra tért, kipolgárosodott és megvagyonosodott. Felajánlja két cimborájának, hogy csatlakozzanak a Nemzeti Együttműködés Rendszere nyerteseihez. (Most persze fordítom a mondandót, NER nem szerepel benne.) Azok ketten nem állnak rá, inkább megőrzik csóringerségüket és szabadságukat. De az istenek ezt nem tűrik. Megnyomnak egy gombot a renitenseken, amitől bárgyú mosoly nő az arcukra, s a következő képben már elégedetten füvet nyírnak mindhárman, a házuk kertjében. Lumpáciusz Vagabundusz – akit Darvas Benedek játszik és nekem messze ő tetszett legjobban a színen lévők közül –, csalódottan megállapítja, hogy itt úgy látszik, nincs helye másnak (álmoknak, zenének, egyéb haszontalanságoknak), majd elnyeli őt a föld.

     Ne legyen illúziónk, mert annak sincs helye.

     Ja, ja, ja, ez persze az én értelmezésem.

vissza a lap tetejére

6. kedd

     Pilinszky Jánost távolról tiszteltem mindig. Vagyis olvastam (az „Urbi et orbi” a testi szenvedésrőlt is), de nem állt hozzám közel soha. Pont így alakult a nézői viszonyom tegnap a HOPPart Urbi et orbi-előadásához is a Jurányiban. Kovács Márton a zeneszerző, és ez az a kivételes eset, amikor Kovács Márton nem ugyanazt a zenét húzza, amit egyébként szokott színházi előadásokban. Ez egy kortárs opera, sajátos, meditatív, repetitív zene. Volt olyan, zavarbaejtő pillanat, amikor nem voltam biztos abban, hogy most a muzsikát hallom vagy egy néző mobilja csörög.

     Rusznyák Gábor rendezése és a négy színész, Kiss Diána Magdolna, Keresztény Tamás, Herczeg Tamás és főleg Szilágyi Katalin játéka ugyanakkor elérte, hogy ne maradjak nagyon kívül. Számos szomorú érzést felidéztek bennem. („A testi kín keserves és jótékony hályog. Irtóztató lehet tiszta látással megszűnni” – énekelte Szilágyi Kata. Igen, körülbelül ennyi biztató van az egészben – gondoltam. – Ezt láttam a szüleimen is, hogy mire a halál jött, addigra már rég nem volt ellene semmilyen belső tiltakozás, sőt.)

     Hazafelé jövet összefutottam Simkó Katival, metróztunkban beszélgettünk erről-arról. Minthogy legutóbb a Katonában, a Godot-ra várva premierjén találkoztunk, ennek kapcsán elmesélte, hogy a Godot-ban játszó gyermek – az illaberekes nagyszerű kisfiú – azt a mellényt viseli az előadásban, amit ő hordott Hedvigként A vadkacsában. Ez nekem annyira tetszik, az ő megható találkozása egy régi, színpadi ruhadarabjával, hogy gondoltam, megörökítem itt, és már meg is tettem.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Mindenekelőtt leszögezem: sújtsa megvetésem a tegnap megalakult magyar Országgyűlést. Szégyellje magát a parlament minden tagja – markába röhögő kormánypárti és sarzsiéhes ellenzéki –, aki arra méltatlan parlamenti elöljárókat választott meg a maga és mindannyiunk képviseletére.

     Más. Amikor a fehérvári Pillangó-előadást* néztem, és bejött a színpadra az a szép, sudár nő, Varga Mária, és megszólalt a gyönyörű, mély hangján, akkor szinte azonnal azt gondoltam: akarom! Rádióműsorba. Tegnap jött hozzám a stúdióba. Mondjuk megdolgoztam a beszélgetésért, mert nem egy csacsogós típus. De szerintem nagyon rendben van, hogy nem mindenki csacsogós típus, hanem olyan is akad, aki nem könnyedén beszél. És attól, hogy valaki hallgat, elhallgat vagy nehezen mond ki valamit, attól pontosan ugyanúgy lehet érdekes, tanulságos, rokonszenves, mint ha másmilyen. Illetve nem pontosan ugyanúgy, hanem éppen máshogy, de szintén. Na.

     A hétvégén leadtam egy termetes összefoglalót a kisvárdai válogatásról. Azóta új szakaszba léptünk: most jön az, hogy kevesebb pénzt kapott az NKA szabadtéri pályázatán a fesztivál, mint tavaly, amikor ugyancsak kevesebbet kapott, mint amennyit tavalyelőtt. Mindösszesen tehát jóval kevesebb a pénz, mint kellene. Másrészt épp kiderülget, hogy a helyszínekkel milyen gondok vannak. A Városháza új konferenciaépülete például nem használható semmire, miközben a régi stúdió már nincs meg. Pillanatnyilag tehát nem látszik, hol lehet eljátszani az egyszemélyes darabokat, amelyekből egy egész, féltörténelmi blokkot állítottam össze, és amelyekről nem kívánok lemondani. Ááááááááá…

     Azért annyi jót most már elárulok, hogy a szakmai zsűri tagjai Gothár Péter, Koltai Tamás és Láng Annamária lesznek.

* Sajnos nem lehetett egyeztetni a színészeket a fellépéshez a kisvárdai záróestén. 

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     Határon túli színházak szemléje kezdődött a Tháliában. Öt nap, tíz előadás, hetet lehet megnézni, a többi egybeér. Csak kettőt nem láttam közülük, de nézek néhányat újra is, hogy legyen miről cikket írni. Tegnap az Aradi Kamaraszínháztól egy hatéves produkció, a Rudolf Hess című monodráma ment Harsányi Attila előadásában. Mit mondjak. Rudolf Hess szűk egy órában fröcsög a börtönben, ahol 47 évet élt le, a megbánás jele nélkül. Erős színészi munka. Utána Köllő Kata beszélgetett profi módon az alkotókkal az ott maradt nézők előtt. Harsányi Attila megnyilvánulásait nagyon szimpatikusnak találtam.

     Eszembe jutott, talán írhatnék köszönőlevelet Kálomista Gábornak a kisvárdai fesztivál közvetett támogatásért. Mert Katát, aki négy beszélgetést vezet itt a napokban, számottevően többel honorálják, mint amennyiért hónapokig utazott nekem előadásokat nézni Erdélyben, útiköltség-térítés nélkül. A megbízási díját egyébként az én bétém bevételezte, mivel Kata nem számlaképes. Aláírtam egy művészeti konzulensi szerződést, a lap másik oldalán Bereményi Géza neve szerepelt. A fesztiváligazgató asszony elkísért a gazdasági osztályra, a pénztárba, aláírtam, átvettem a pénzt. Mondtam, majd ha megírom cikkemet a Thália fesztiváljáról, és nagyon gyalázom őket, arra fognak gondolni, hogy többet kellett volna fizetniük nekem. Nevettünk. Tréfás ember vagyok én, akárcsak Vaszilij Vasziljevics Szoljonij.

     Felavattam a színházi szemüvegemet, tegnap készült el. Kicsit nehezen jutottam hozzá, többedszer mentem vissza, mert csak egy eladó volt az üzletben és jó néhány vevő. Mondta az eladólány, írjak be a panaszkönyvbe. De nem nyeglén mondta, hanem szívhez szólón. Hogy mindenki csak elmegy, aki elunja a várakozást, ahelyett, hogy beírna. Pedig neki is jó lenne, ha nyoma lenne, mennyire kevés ide az egyfős személyzet. Hát jó. Írtam egy Fidesz-retorikájú foglalkoztatáspolitikai publicisztikát a panaszkönyvbe.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     Volt a Tháliában délután egy tájékoztató az NKA-ról, a színházi kuratórium vezetője tartotta, Zalán János, akit még színinövendékként a főiskolán ismertem, és azóta nem láttam színházi terepen. Delegált erre a gyűlésre engem a fesztiváligazgatóm, Béla, de semmi hasznomat nem vettük. Az általánosságokat általánosságoknak találtam, a konkrétumokról pedig – ellentétben a többi hallgatóval – fogalmam sem volt, mivel életemben nem pályáztam soha NKA-pénzre. (Eszembe sem jutott pályázni. Aztán láttam, vannak kollégák, akik ilyen pénzből utaznak külföldre, konferenciára, fesztiválra, színháznézni. Nekem azóta sem jut eszembe pályázni, de már tudatosan nem.)

     Este a nagyváradi A fiúra tartottam, amit már láttam, s egyszer csak észrevettem, hogy a Thália másik stúdiójában olyan előadás megy, a Gólem Színház Mamelosn című produkciója, amit viszont nem láttam még. Hirtelen átjátszottam magam oda. Nem is bántam meg. Utána még volt módom belenézni a nagyszínpadi komáromi Az arany árába, majd meghallgatni a nagyváradi alkotókkal zajló beszélgetést.

     A Mamelosn kortárs német írónő épkézláb darabja egy háromgenerációs német zsidó famíliáról, annak női vonaláról. Borgula András csodálatos családot teremtett hosszúfejű, hosszúkarú, hosszúlábú nőkből: Kiss Mari a nagymama, Kerekes Viktória a mama, Huzella Júlia a lány. Mind jók. (Kerekes Viktória milyen szépen tud sebzett lenni!) Teljes értékű előadás. Volt a végén egy pillanata, amikor a nagymama halála után a mama elénekelte németül az Internacionálét, az engem vasmarokkal ragadott torkon. Szerencsére jött még egy jelenet, hogy összeszedhessem magamat a villanygyújtásig. Én ugyanis adósa maradtam apukámnak az Internacionáléval a temetésén, pedig tudom, hogy járt volna neki.

vissza a lap tetejére

10. szombat

     A Szeretik a banánt, elvtársak?-előadást csekkoltam tegnap a Tháliában, Székely Csabát Sebestyén Aba előadásában. És hálát adtam a sorsomnak, hogy én evvel a produkcióval Marosvásárhelyen találkozhattam először, ahol sok helyi fiatallal láttam együtt. Ott nem akadt a nézőtéren egyetlen színész sem, aki avval töltötte volna az estét, hogy vezérlő nevetésével folyamatosan tudassa, ő mennyire érti, mennyire tudja, mennyire látja és milyen hangsúlyosan reagál a színészi megoldásokra. Marosvásárhelyen a fiatalok az előadás után, az Abával való beszélgetésben is megnyerően viselkedtek, kiderült róluk, hogy bár sok mindent nem tudnak a Ceauşescu-korszakról, ugyanakkor tudnak is: eseteket, személyes, családi történeteket. Itt viszont a fellépést követő beszélgetést is eléggé szétdúlta egy szakmabeli, egy színházigazgató (szezonvégi leértékelésben privatizált egy állami színházat jutányos áron) – ja, véletlenül pont ugyanaz a személy ő, mint az élnevető színész –, bejőve a nézőtérre egy pohár borral, s zavaró aktivitást tanúsítva a közönségtalálkozón. Méltatlankodott például amiatt, hogy nálunk bezzeg nincsenek ilyen múltfeltárások, szembenézések. (Hacsak az ő színházában nem. Nem tudom, ritkán járok oda.) Nem ragozom tovább a bosszankodásomat. Szerencsére lesz egy harmadik Banán…-om is még, Kisvárdán.

     Akartam mesélni, kontrollvizsgálat és kötéscsere nyomán volt szerencsém látni kedves férjem fülét. Hát elég romos. Látszik a sebeken, a varratokon, hogy ez a fül bizony félig leszakadt a villamosmegállóban, s a felső része nyilván rálifegett az alsóra. Ennek fényében különösen bájosnak találom az elbeszélését a balesetről. Hogy szaladt hozzá néhány rémült járókelő papírzsebkendővel, a villamos pedig állt még ott egy ideig nyitott ajtóval. Talán lenyűgözte a sofőrt a vér látványa. De aztán egy utas lekiabált kedves férjemnek: Most már döntse el, hogy felszáll vagy nem!

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Mai:

     25 éves a 2000 folyóirat. Ünnepi számukban ez alkalomból írnak elgondolót a szerzőik. Lengyel László, ha jól értem, az 50. évfordulójukat vizionálja. Részlet. Aki nem akar fejbe kólintódva lesújtódni, az ne keresse meg a lapszámot és ne olvassa el a teljes írást.

     A Varga Mihályról elnevezett busz már elment előttünk, de a Rogán Antal még nem. Remélem, hogy mindjárt jön és vele a lányom. Féltem. Ismeretlen már neki a város. 18 éve Londonban él, nincs hozzászokva az itteni rendhez. Szokatlan neki, hogy este 9 után nincs világítás, és hogy egyetlen lakásban sem lehet 16 foknál melegebb. Mi már megszoktuk: nemzeti rend. Na végre, itt a Rogán. Lassan kapaszkodik, de mit várhatsz egy negyvenöt éves nemzeti busztól. Már csak néhány perc, és hallom a fürge lépteit. Nem jön. Baj. Ha a Rogánt lekéste, akkor már csak a 60-as gyorsbusszal jöhet. Neki furcsa, hogy a hatvanasokat róla, Akinek Nem Mondjuk Ki a Nevét hatvanadik születésnapjára nevezték el, pedig tudhatná, hogy a hetvenes trolik Sztálin születésnapjára voltak hetvenesek. Csöngetnek. Utálom, ha csöngetnek. Óvatosan kicsoszogok. Nyolcvanon felül már vigyázzon az ember. Ő az, itthon felejtette a kulcsát.

     Választás lesz – mondja vidáman, miközben kipakol. Ne bolondozz – simogatom meg –, nálunk nem szokott választás lenni. – De most lesz, mondták a Nemzeti Boltban. – Akkor lehet benne valami – bólintok rá, mert a Nemzeti Boltban a hosszú sorban állások közben igazabbak a hírek, mint a Nemzeti Televízióban vagy a Nemzeti Rádióban. – Állítólag Ő Maga hirdette meg, mesélte előttem egy nő a férjének. Azért hittem el, mert mindkettőnek pártjelvénye volt és Békemenet-zacskóba tették, amit vásároltak. – Hát Ő is öregszik – mondtam megadóan.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     A határon túli színházak szemléjének vége. Szombaton a Zentai Kamaraszínháztól a Halni jó! című Forgách András-darabot láttam (a Koldusopera helyett, amit játszani terveztek). Ez voltaképp az újvidéki akadémia végzőseinek vizsgaelőadása, a vizsgaelőadások minden ismérvével. Szerepelt a produkcióban egy lelki társam, aki pont úgy bánt el a köménymagos-sós kiflivel, mint ahogy én tenném, ha köménymagos-sós kiflivel lenne dolgom: késsel lekaparta-lereszelte mindegyik köménymagot. (És azt is szerettem, amikor két fiú eljátszotta a Tűzszekerek című film főcímdalát.) Azután a csíkszeredaiak A revizor-előadása a nagyszínpadon. Kb. ugyanolyan benyomást tett rám, mint amikor Erdélyben láttam. Meghallgattam a produkciókat követő beszélgetéseket is, tegnap elmentem a temesvári Leenane szépe közönségtalálkozóra, de kiderült, hogy máskor lesz, mert váratlanul betettek a programba egy második előadást is, úgyhogy ebből végül nekem újvidéki Rosmersholm jutott, legalábbis részben.

     Nyögvenyelős, magamra unt, szünetre érett naplóírás.

     Közben nekiláttam abszolválni a kötelező nézményeket a Magyar film az 1980-as és ’90-es években kurzushoz. Szóbeli vizsga lesz belőle, két tucat film van feladva. Sose halunk meg. Mi most egyebek közt olyanokat tanulunk ezekről a filmekről, hogy miként fejezték ki az ellenállást a diktatúrával szemben. De nekem már ilyesmit nehéz meghatározóan beépíteni. Nekem már például a Sose halunk meg egy kedves, kellemes film marad, csodálatos színészi pillanatokkal. Pogány Judit, ahogy a pályaudvaron azt mondja: bravó. Kathleen Gati mosolya. Máté Gábor háta, amikor veszít a lovin. És mindenekelőtt Monori Lili mint rég elhagyott nő a menyasszonyiruha-boltban, a hihetetlenül gazdag arcával.

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Jurányiban a Gólem Színház Pizza Kamikaze című előadása Borgula András rendezésében. Ha én életemben írnék egy színdarabot – de nem fogok –, arról el tudom képzelni, hogy pont így kezdődne, mint ez: valaki rendel telefonon egy húsimádó pizzát, amin ne legyen hús. Már azonban a folytatás (Etgar Keret izraeli író kisregényét átdolgozta Vinnai András), az különleges irányba megy. Pillanatok alatt az öngyilkosok földjén (Suicidland?) találjuk hősünket, ahol mindenki úgy él tovább, ahogy a proszektúráról kikerült. Így utóbb kiderül, hogy bizonyos halálnemek nem igazán előnyösek itt, a magasról leugrottakat például Kupacnak hívják. No, szóval van egy morbid és blőd humora a darabnak, ami nekem konveniál. (Bár a vége nem jól fajult el.)

     Ráadásul – ideje szembesülnöm evvel a ténnyel – én egy Bánki Gergely-rajongó vagyok. Lenyűgöz a már-már civilség benyomását keltő természetes egyszerűsége a színpadon. Ha lenne szobaszínházam, szerződtetném a társulatába Bánki Gergelyt, és a szobában ülne (itt bent) egy fotelban folyton. Erre mérget vehetünk.

vissza a lap tetejére

14. szerda

    

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Keddről még annyit, hogy Novák Jánost hívtam a rádióba. Igazán ideális interjúalanynak bizonyult, nem kellett erőlködnöm, képes beszélni folyamjelleggel. (Megjegyzem, a felkészülés közben tudtam meg, hogy a csecsemőszínház mint műfaj hogyan jött létre. Egy norvég írónak meghalt a héthónapos kisgyereke. A gyerekorvos írt neki egy vigasztaló levelet, amelyben ez is szerepelt: higgye el, hogy a gyereke teljes életet élt. Ő meg azt válaszolta, hogy az lehetetlen, hiszen nem találkozott a kultúrával, a művészetekkel. Ebből lett aztán, különböző projektek nyomán a csecsemőszínház.)

     Megnéztem a Pesti Színházban a Vízkeresztet. Marton László rendezte a végzős osztályával zömmel. A fiatalok minden igyekezete ellenére érdektelennek találtam az előadást sajnos. Csupán egyetlen jelenetet éreztem felszikrázni, felcsillani: Olivia és Cesario poétikus-erotikus kettősét a kádban.

     Most Kaposváron vagyok, ahol a tegnap esti Tizenkét dühös ember volt megcélozva és a mai Jövedelmező állás. Minden rendben ment, út, vihar, szálláselfoglalás, vacsora a szomszédos vendéglőben. Aztán beültünk a színház stúdiójába, felment a függöny, és két másodperc múlva már tudtam, hogy el vagyunk tévedve, mert itt nem a Tizenkét dühös embert adják, hanem a Bányavakságot. Véletlenek és mulasztások szerencsétlen összjátéka vezetett ehhez a félreértéshez. (A Tizenkét dühös embert a nagyszínpadon játsszák stúdiókörülmények között, tegnap este is persze.) Természetesen egyáltalán nem tragédia, ha az ember véletlenül megnézi a kaposvári Bányavakságot – Köles Ferenc nagyszerű a román rendőr szerepében, és Nyári Szilviának is vannak jó hangjai –, én ugyan a POSZT-ra tartogattam ezt, viszont a partnerem Cambridge-ből jött idáig, hogy lássa a Tizenkét dühös embert Takács Katival. Az előadás után ittunk egyet a traumára, aztán megnéztünk a youtube-on mindent, ami a Mohácsi-féle Csárdáskirálynőből látható. Hangosan nyomattuk Molnár Piroskát a Kvittek vagyunk…-kal. Teringettét, a kaposvári színészházban vagyunk, hadd szóljon.

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Kaposváron tulajdonképpen azt lehetett a legjobban csinálni, nézni az ablakon át, ahogy a szél cibálja a fákat. Meg jót enni is lehetett és beszélgetni.

     A színház (a ház) kívülről borzalmas állapotban van. Ilyen siralmasan lerobbant épületet határon belüli magyar színházban még nem láttam.

     A Jövedelmező állást Méhes László rendezte. Nézhető előadás, de az volt a benyomásom, hogy a kortársi dráma kioltotta benne a klasszikus komédiát és vice versa. Így aztán sem az egyik, sem a másik nemében nem tudott kellő hatásfokkal működni a darab. De eléggé nagyon nem tudott. Jólesett viszontlátnom Kovács Zsoltot, Varga Zsuzsát, Sipos Verát. Mindazonáltal úgy találtam, hogy a Kukuskinnét játszó Csákányi Eszteren kívül senkit nem fűtött annyi szakmai ambíció, hogy abból felmelegedés támadt volna. Hideg volt.

     Éjjel, ahogy jöttünk a szeles esőben a sztrádán, illetve már azt elhagyva, fehérvári benzinkútnál megállva, alig találtak nekem tankolóférfit. Úgy értem, még soha életemben nem tankoltam autót a saját kezemmel, mindig a benzinkutast kértem meg. Egy ősz embert kerítettek nekem végül az eladónők, aki úgy tűnt ködbe utána, a jatt is lemaradt.

     Ez most nem volt nagyon érdekes, de mondtam, hogy nem vagyok írékony korszakomban.

vissza a lap tetejére

17. szombat

    

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

vissza a lap tetejére

19. hétfő

    

vissza a lap tetejére

20. kedd

    

vissza a lap tetejére

21. szerda

    

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

    

vissza a lap tetejére   

23. péntek

    

vissza a lap tetejére

24. szombat

    

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

26. hétfő

    

vissza a lap tetejére

27. kedd

    

vissza a lap tetejére

28. szerda

     Mai:

Wisława Szymborska: Statisztikai összefüggések


Száz emberből

Mindig mindent tud:

ötvenkettő.

Minden lépésnél habozik:

szinte mindenki más.


Kész segíteni,

ha gyorsan megy:

negyvenkilenc.

Mindig jó,

mert nem tehet másként:

négy – na jó, talán öt.


El tud ismerni, irigykedés nélkül:

tizennyolc.

Ifjan megbotlott

(de már vége):

nagyjából hatvan.


Akivel jobb szóba sem állni:

negyvennégy.

Örökké retteg

valakitől-valamitől:

hetvenhét.

Boldogságra képes:

legfeljebb huszonhárom.


Egymagában ártalmatlan,

tömegben megvadul:

több mint a fele, annyi szent.


Kíméletlen,

ha alkalma nyílik rá:

jobb, ha még nagyjából

sem tudjuk.


Visszatekintve bölcs,

nem sokkal több,

mint előre.


Az életből nem hoz ki, csak egy pár cuccot:

harminc

(bárcsak tévednék!)


Összecsuklik a fájdalomtól

és nem lát reményt maga előtt:

előbb-utóbb nyolcvanhárom.


Igaz ember:

alig harmincöt:


Vagy, ha úgy jobban érthető:

három.

Szánalomra méltó:

kilencvenkilenc.

Halandó:

százból száz –

ez a szám soha nem változik.

(Kepes János fordítása)

     (Huszonkettedik vagyok.)

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

     Kicsit vicces, hogy némely színházak/színháziak az elmúlt két hétben csöppet nehezteltek amiatt, hogy pont akkor nézem őket, amikor nem írok naplót. Így kimaradnak a szaknévsorból. De most listailag mindenképpen rögzítem, miket láttam, mert ezt úgyis kell majd tudnom a kritikusdíj-szavazáshoz. Tehát: Vonalhúzás a Magyar Színházban, Stuart Mária az Örkényben (kettőször, az az előadás megér egy misét, a Criticai Lapokban fogom celebrálni), Magyar Éva Marlenéje, kecskeméti Szerelem, miskolci Sirály (a másik Sirály, Rusznyák Gábor rendezése), a Radnótiban a Platonov, Közellenség a Magyar Színházban, és tegnap a Fiú, leány Budaörsön, ahol nagyon tetszett nekem a közönség.

     Nem fogom mindezt elmesélni, de ez-az fennmaradt a rostán. Határozott szándékom például felidézni egy (engem) megragadó pillanatot a kecskeméti Szerelemből. Déry Tibor életét (1956 utántól) és írásait applikálta egybe Réczei Tamás, nagyjából működőképes színpadi darab formájában. Kőszegi Ákos játssza Déryt (szép gyötrelemmel), Téby Zita a feleségét (tartással) és Réti Erika a mamát. Réti Erika mérhetetlen hendikeppel indult nálam. Van néhány szerep, aminek olyan stabil a színészi etalonja, hogy én igazából köszönöm szépen, de nem is kérném többet mástól, nem igénylem és nem is nagyon fogadom el más által alakítva. Történetesen a Déry Tibor mamája ilyen számomra, amióta Darvas Lili megformálta a Szerelem című filmben. Viszont volt itt Réti Erikának egy csodálatos megszólalása. Széttúrta az ágyat, addig forgolódott, míg fordított helyzetbe jutott; oda került a feje, ahol a lábának kell lennie. Bejött a menye, és kérdezte: Hol van a párna, Mamus? Ott, mutatott hátra a fejével Réti Erika. És hol a Mamus? Itt… felelte. Úgy mondta, hogy benne volt tárgyszerűség és óvatosság, gyermeki bűntudat és játékosság, öreges bizonytalanság és bocsánatkérés egyszerre. Ki gondolta volna, gondoltam, hogy ennyi minden belefér egy ittbe.

vissza a lap tetejére

30. péntek

     Hozzá kell fűznöm ehhez, hogy jött válasz a panaszkönyvi beírásra. Szánták-bánták, ígérték, hogy megoldják a létszámproblémát, már folyamatban vannak, elnézést kérnek és engesztelésül felajánlanak nekem szemüvegtokot és tisztító felszerelést ajándékba. Na! Bementem, megnyugtattam a változatlanul egy szem eladót, majd elégedetten távoztam szemüvegtokkal és tisztító felszereléssel. Azt tudom javasolni, írjatok inkább panaszkönyvet, barátaim.

     A miskolci Sirályból egyet: életemben először láttam olyan Arkagyinát, Vándor Éva személyében (helytelenítettem a ruhatárát egyébként), aki egyáltalán nem hitt a maga visszahódító erejében. Úgy mondta el szólamait Kocsis Pál Trigorinjának, amikor nem engedte át a férfit Nyinának, hogy kishitűen, kifulladva abbahagyta a végét. Meg volt győződve arról, hogy ő most úgyis el lesz hagyva. Ezt egy lehetséges, szép, igaz, szomorú színészi-emberi verziónak találtam.

     Jó, de közben meg tovább halmozódnak a színházi beszámolnivalók. Mert tegnap az Átriumban a W. úr üzent láttam. Amelyben Bodzsár Márk rendező a maga acélosnak semmi esetre sem nevezném darabjában jólesően továbbvitte vagy előhozta kicsit az Isteni műszak című filmjének színeit és színészeit. Úgy éreztem, e kaland legnagyobb pozitívuma az, hogy Ötvös András és Szabó-Kimmel Tamás megismerheti a színpadon a címet szereplő Börcsök Enikőt.

vissza a lap tetejére

31. szombat

     Jönnék munkaügyi beszámolóval – cikkek, rádió, Kisvárda –, de nem jövök. Nem mondhatok el mindent, nem mondok hát el semmit.

     ’80-as ’90-es évekbeli magyar filmeket nézek vizsgára, egy tucaton vagyok túl. Megállapítom, hogy ez idő tájt Schumann és Schubert zongoraműveit különösen szerették a filmesek, valamint a budapesti hidak közelségét, látványát. Hogy hátulról kezdjem és fejezzem be a listámat, e pillanatban Szirtes András Pronuma bolyok története, Jancsó Miklós Szörnyek évadja és Grunwalsky Ferenc Egy teljes nap című munkája vetekszik nálam a legidegesítőbb/legbosszantóbb film címéért.

     Mai:

     Azt a szöveget kerestem a neten, ami a kecskeméti Szerelem-előadásban elhangzik Déry Tibor egy rádiónyilatkozatából. A voltaire-i Műveljük kertjeinket!-re gugliztam rá. Ez jött ki, Illés Endrétől:

     „Voltaire tanácsát kell megfogadnunk, a Candide végén: műveljük kertjeinket. Csináljuk konokul – amit eddig csináltunk, bárhogyan fogadja is a világ, bárhogyan formálódik keserű levében: mi önmagunk maradunk, hit nélkül is végezzük a magunk dolgát, a többi már nem a mi felelősségünk. Nem szabad feladni önmagunkat – életünknek ez a tengelye. Nagyon szerény program, de teljesíthető…”

     Problémák. 1. Illés Endréből mára igazán semmi nem maradt. Ez a pár mondata is, lám, pusztán Déry miatt jött nekem elő. 2. A két író szájából ugyanez a szöveg nem ugyanazt jelenti. 3. Önmagában véve, tartalmilag elfogadható-e ez? Megnyugodhatunk-e a felelősségünk fentebb meghatározott mértékében. Vajon.

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra