|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2015. augusztus
Ezt még a tegnapelőtti bejegyzéshez küldte egy kedves olvasó: K.I. Galczynsky: MIÉRT NEM DALOL AZ UBORKA? E kérdést, mit a cím Oly bátran vág szemünkbe, Meg kéne oldani, Bármi kínba kerülne. Mert ha az uborka Nótára soha nem gyújt, Az ég tán így akarja: Szegényke nyilván – nem tud. De ha szeretne! Forrón. Pacsirtánál is szebben. Ha éjjelente zöld könnyeket ont A befőttesüvegben. Telek és nyarak múlnak, Hol nap les ránk, hol felleg: S mi közömbösen megyünk el Nem egy uborka mellett. (Kerényi Grácia fordítása) Sinkó Lászlóról egyszer már elmeséltem itt, hogy ő volt pályám legideálisabb interjúalanya. Minden találkozásunk kedves, jóemlékű, a kábé 25 évvel ezelőtti amszterdami Színházcsináló-turnéstól kezdve a legutóbbiig, amikor pár éve összefutottunk a kaposvári színház nézőterén, és én rögtön meghívtam a rádióba. De nem akart eljönni a stúdióba, én meg nem voltam még mobil akkor. Rajongtam a színészetéért. Emlegethetném sok nagyszerű alakítását, de a Zűrzavaros éjszakát szeretném most felidézni. Ez egy igen gyengén sikerült produkció volt a Nemzetiben, már a Vidny.-érában, szűk két éve. Meghúzva, elképzeléstelenül, érdektelenül adták Caragialét. Egyetlen emlékezetes jelenete volt az előadásnak. Sinkó László mint Nae újsággal a kezében ült a színen és hosszan beszélt mindenfélét, amit a lapban olvasott. A monológjának olyan pazar flegmája, szarkazmusa és ritmusa volt, elaléltam a gyönyörűségtől. Később tudtam meg, hogy azon az estén egy kis gikszer történt: tévedésből nem azt a kellékújságot vitte be magával, amivel a fotón szerepel, és amiben ott volt a szöveg. Hanem egy másik újságot tartott, amiben nem volt semmi ideillő. Úgyhogy ez alkalommal rögtönözte az egész rizsát, amit hírek és kommentárok gyanánt előadott. Zseniális volt, nem mondhatok ennél kevesebbet. Láttam tegnap a Városmajorban a Halálos tavasz című előadást, de olyan nagyon sok szó nem tolul a számra róla. Fekete-fehér, mint a film, a díszlet felrobbantott hídra emlékeztetett engem, és volt valami buzgó, mache esztétizáló jellege a játéknak. Amikor vége lett, a közönség némán ült. Nem lehetett tudni, meg van-e rendülve, vagy arra vár, hátha jön még pozitív fordulat. Azután erős, hosszú taps következett. A szereplőkről – becsülettel dolgoztak – ekkor az volt a benyomásom, hogy maguk is meg vannak lepve, milyen szép sikert aratnak ma este. Többen rám csodálkoztak tegnap este a Jurányiban, hogy már megint itt vagyok, a Dömötör Andráson. Hát remélem, sikerült kimentenem magamat. (Évek óta ezt csinálom, hogy kétszer nézem meg. Így könnyebb aztán kritikát írni, nem kell hozzá kérdezősködni, hogy mikor ki kit játszott, melyik jelenetben. Érdeklődött Tompa Andrea a múlt héten, megírnám-e a Színháznak, hát nem, sajnos azt nem, hagyományosan a Criticai Lapoknak szoktam.) A tegnapi estén talán nem volt annyira koncentrált a játék, mint a premieren (erős menet: szombat-vasárnap négyszer adták elő zsinórban), és a nézők sem hatottak annyira felfokozottnak, de így is igen jól ment. Az állatkerti szcéna – Dömötör András (Mészáros Máté), Máté Gábor (Dömötör András), valamint egy gorilla (Vajda Milán) – volt a csúcspont, itt dobta el magát a közönség, de teljesen. Dömötör András briliánsan adja Máté Gábort, éles verseny lehetne ebben a műsorszámban közte és Ötvös András közt. Azt már a múltkor is akartam írni, hogy amikor Talpi felhívta Dömötör Andrást (Mészáros Béla), akkor én nagyon reméltem, hogy elmegyünk kicsit Szabadkára – mert Talpi Mezei Zoltán, a Népszínház korábbi vezetője, és Dömötör András ott három jó előadást is rendezett, amit láttam –, ám erre sajnos a nagymama állapota miatt nem kerülhetett sor. Mácsai Pállal egy sorban ültem, de nem néztem oda. Pogány Judit és Molnár Piroska kettővel előttem, Pogány Judit nagyokat nevetett – a próbajelenet, az volt még különösen népszerű tegnap –, Molnár Piroskáról pedig hazafelé a metróban jutott eszembe, hogy őneki egy hatalmas bukása volt Dömötör Andrással, a Pokoli disznótor a Nemzetiben. Hát ilyen az élet, a színházi. Amikor a végén a sorsolásnál utolsó kettőnek Mészáros Béla és Czukor Balázs maradtak, majdnem haza is indultam: nekem már jó. Szegény kedves férjemnek nincs itthon kislánya, aki elvinné őt moziba a Jurassic worldre, úgyhogy gondoltam, majd én. Már ott álltunk hétvégén a West End mozipénztárában, ám kiderült, nincs olyan időpont, ami Mátéval együtt mindhármunknak jó, így nem lett a programból semmi. De mivel a mozi így homloktérbe került, fürkésztem aztán, nincs-e valami a Puskinban a legkevésbé drága hétfői napon, amit én megnézhetnék. A „nem érdekel” és a „láttam már” kategória között egyedül Asif Kapadia Amy Winehouse-filmje szerepelt mint ilyen. Szoktam olykor hallgatni ezt a nőt, elég egyetlen bármit meghallgatni tőle, hogy az ember tudja, istenáldott tehetség volt. Nagyon kicsi, nagyon törékeny, nagyon fiatal volt, nem bírta el. Nem is bírhatta egyedül, márpedig például egy semmirekellő, drogos férj vagy egy üzleties apuka igen kétes támasz. Ez a végtelenül szomorú film végigpásztáz a teljes életén. Modern korba született, úgyhogy kiskorától kezdve filmezték családilag, nem mint leendő sztárt, hanem mint gyereket. Pontosan lehetett érezni a 16-17 éves Amyn, aki magának írta a számokat, gitározta, énekelte, hogy ez az ő legtermészetesebb és legsajátabb kifejezőeszköze. Úgy csinálta a zenéjét, a dalait, ahogy én naplót írok. Aztán láthattuk tíz évvel később tönkrementen, benyomva, ahogy áll egy koncertszínpadon Belgrádban több ezer ember előtt, és nem akar, nem hajlandó énekelni. Az egész filmben a legjobb fej Tony Bennett. A legszebb jelenet is az övé, amikor az idős, öltönyös, ősz, szemüveges jazzénekes felvesz a stúdióban egy közös számot a fiatal énekesnővel. Aztán Amy Winehouse halála után is megszólal a filmben, csendes, rezignált, bölcs szomorúsággal. Mondja, hogy ő készült szólni Amynek: ha elég sokáig húzza, akkor rá fog jönni, hogyan kell élni. Megjegyzem, a legkisebb okosságokig is olyan sokáig kell húzni… Tegnap délután a Bajor Gizi Színészmúzeum kertjében zajlott megemlékezés Koltai Tamásról. Stílszerűen enyhén teátrális volt az egész, kétoldali nézőtér, köztük kis bozótos, nem is láttuk egymást mind, kamaraszínháznyi résztvevők. Először Tompa Andrea beszélt – jó beszéd volt az övé szerintem. Utána Schilling Árpád következett. (Itt most nyelek egyet. Rövid mérlegelés után arra jutottam, nem ildomos, ha egy kritikus egy kritikus búcsúztatásán felszólaló színházi alkotó felszólalását kritizálja. /A lehető legkevesebbfajta szó felhasználásával oldottam meg ezt a közlést./) Harmadikként Spiró György anekdotázott, aki fiatalkora óta ismerte Koltait, befejezésül pedig Fodor Tamás beszélt irodalmi ihletettséggel arról, hogy milyen képzeletbeli jegyzetlapokat talált Koltai Tamás íróasztalán hátramaradva. Végül a család – Tamás két nagy fia – és segítő barátok elültettek egy formás növendéktölgyfát a Bajor Gizi Színészmúzeum kertjének oldalában. Amikor kész lett, egy pici szőke fiúcska locsolhatta slauggal ügyesen, ő Tamás unokája. Nem tudtam egyébként, hogy van unokája, de most, hogy megtudtam, nagyon megörültem ennek. Hazasiettem azután, hogy húzzunk a kanyari birtokra – „birtok”, ez egy kedves olvasóm kifejezése Verőcére, megtetszett nekem –, de nem ment egyszerűen a menés. Először sokáig nem találtuk otthon a slusszkulcsot. Amikor meglett, nem tudtunk kiállni a kocsival, mert az utcában, ahol parkolt, drámai családi eseményekbe csöppentünk. A tűzoltóság az autónk felett épp emelős daruval közelített meg egy erkélyt, hogy behatoljanak egy lakásba, ahol az asszony öngyilkossággal fenyegetőzött. Nem, direkt ügyeltem nem megtudni a végkifejletet, süketen vártam a járdán ülve, míg elindulhattunk. Éjjel 11 után értünk ide, és akkor még uccu és zsupsz a Dunába. A Bajor Gizi kertjében odalépett hozzám valaki, és minden köntörfalazás nélkül azt mondta: a nagymamának nem szabadott volna engednie a kis Dömötör Andrisnak, hogy egyen a palacsintából. Arra utalt evvel, hogy az AlkalMáté előadásában volt egy jelenet, amikor Jordán Adél nagymama megkérte a kisunokáját, menjen le a boltba, ha palacsintát akar enni, mert elfogyott a liszt. Hanem Czukor Balázs nem volt hajlandó lemenni lisztért, ennek fejében tudomásul vette, hogy nem kap majd a palacsintából. De aztán elkészült a palacsinta, és ő természetesen enni akart belőle. A nagymama azonban nem engedte. (Meg kell mondanom, olyan volt itt Czukor Balázs, hogy ölbe kellett volna venni és rakosgatni a szájába a palacsintákat számolatlanul.) Ebből aztán nagy paláver lett, amikor megjött anya (Járó Zsuzsa), és tiltakozott az éhező gyermekre kirótt palacsintatilalom ellen. Nem értek egyet – feleltem a Bajor Gizi kertjében. Szerintem a nagyszülőnek kifejezetten dolga, hogy felhőtlenül és felelőtlenül kényeztesse-szeresse az unokáját, a nevelését és a jövőjét pedig nyugodtan hagyja másra (mint a dagadt ruhát), anyára-apára. Ültem a virágzó végzetfa alatt, diót törtem és szívtam a végzetfavirág erős illatát. Közben az jutott eszembe – alighanem Lillára gondoltam előtte –, hogy mennyi mindent nem kérdeztem meg a szüleimtől, amikor még lehetett volna. Itt van például ez a zsidó dolog. Soha nem volt szó róla gyerekkoromban. Egyáltalán nem emlékszem, mikor és hogyan tudtuk meg, hogy apai részről zsidók vagyunk. Gimnazistaként már tisztában voltam vele, ezt abból gondolom, hogy volt egy este, nyáron, Cseh Tamásékkal. Vörösbor, cigi, gitár, és amikor Tamás elkezdett zsidózni, a bátyám azt mondta: mi zsidók vagyunk. Mire Tamás: Ja? Jó. És akkor nem zsidózott többet. (Azon az éjszakán.) Egy esetre emlékszem, amikor a szó otthon elhangzott. Egyetemista voltam már, az első év végeztével. Járt utánam egy szintén Moszkvában tanuló fiú, többször feljött hozzánk azon a nyáron. Amikor bemutattam, apukám megörült neki és rögtön letegezte. Csodálkoztam, mert a barátaimat akkor már magázta. Letegezte! – mondtam anyukámnak a konyhában. Hiszen már a nevéből világos, hogy zsidó – felelte anyukám. Nagyon meglepődtem ezen, mert eszembe nem jutott volna. Az sem, hogy a fiú zsidó meg az sem, hogy ez bármilyen szempontból szempont lehet. Nem volt ez téma, fel sem merült egyetlen közegemben sem. 1985-ben találkoztam először evvel a tematikával az újságíró-iskolában. Hát ott pont olyan fiúval jöttem össze, aki erősen antiszemita családból jött. Azóta néha felbukkant bennem halvány, tétova vagy udvarias kíváncsiság. Amikor előkerült a szüleimnél egy régi, kopott mezüze – nem tudtam, mi az, de apukám elmagyarázta –, amely valaha a nagyapám lakásában volt kiszögezve, akkor azt elkértem. Mondtam, kiteszem nálunk. Apukám nagyot legyintett erre. Hazavittem, és megkértem kedves férjemet, szögelje fel az ajtó mellé. Azóta ott van. Apukám legyintése mögött persze tudás volt, az én nemlegyintésem mögött semmi. De a gesztus is érhet valamit. Amikor ennyire meleg van, mint a napokban, akkor nemigen van mit csinálni. Nem lehet biciklizni, nem lehet pingpongozni, nem lehet evezni, mert túl erős a nap. De le lehet menni csobbanni a Dunába. Reggel, amikor nincs lent senki, vagy este, amikor szintén üres a part. Végső kánikulai esetben napközben is le lehet menni. Mert itt ha sokan vannak, akkor sincsenek sokan – amint azt a bátyám megállapította az itt töltött hétvégéjükön. Ilyen időben a munka sem nagyon megy, tulajdonképpen szinte csak a pihegés és a lustaság megy jól. De tegnap délután jött egy nem hosszú vihar, ami levitte a hőmérsékletet és felfrissítette a levegőt, utána rögtön megírtam a Dömötör Andrást, ihaj. Régóta várom, hogy legyen már egy olyan alkalom, amikor ezt idézhetem Heltai Jenőtől: Máma más nap van, mint egyébkor, Máma véget ér a középkor. De hát nincs olyan alkalom. Fejlődésünknek ebben a szakaszában hazánkban mindössze két kardinális kérdés van: a bevándorlás és a futball. Érdemes lenne e két feladványt egymással összefüggésben oldani meg. Ez egyfelől már meg is valósult, hiszen a magyar futballcsapatok teli vannak bevándorlókkal. Elég ránézni az összeállításokra, és láthatjuk, hogy a nemzetközi kupákból most kiesett klubjainkban több külföldi játékos szerepel, mint a továbbjutó ellenfeleknél. Nincs más hátra, mint hogy az oly kínosan hiányos fizető közönséget is idegenlégiósokkal töltsük fel. Ha a határainkat illegálisan átlépő menekülteket európai uniós pénzen átirányítanánk-leszállíttatnánk nézőknek a magyar labdarúgó-bajnokság mérkőzéseire, az azonnali javulást eredményezne. A pontos részletek még kidolgozandóak, de vannak megbízható, univerzális szakembereink, akikre ezt közbeszerzési eljárás keretében, megfelelő díjazás ellenében nyugodtan rá lehet bízni. Már legalább egy hónapja annak, hogy a reggeli tornámba beleépítettem néhány haskockító, vagy talán inkább kockahasító gyakorlatot. De mind a mai napig semmi jele nincs, hogy kockahasam akarna képződni. Hanem kifejezetten gömbhasat észrevételezek magamon. Meg is vagyok sértődve. Azt még nem említettem, hogy annak rendje és módja szerint megszámoltuk Jászay kollégával a kritikusok szavazatait a kritikusdíjra, és ők/ezek lettek az első hármak. Hogy a felsorolt legjobbak közül végül is ki kapta kategóriánként a legtöbb voksot, az majd a szeptember 20-i díjátadó gálán derül ki a Trafóban. Most persze mind összehasonlítjuk a saját szavazólapunkat a várományosok listájával, és megnézzük, hogy hány emberünk szerepel a lehetséges nyertesek között. Az én szavazólapomról 18-an vannak a 15 kategória 3-3 favoritja között. Evvel egyidejűleg el is kezdek interjúkat készíteni a Revizornak, amint az ilyenkor szokásos. Megyek ma Pestre találkozni-beszélgetni Kolozsi Angélával, aki a Kutyafület rendezte és írta Pálfi Katával. Áttanulmányoztam élvezettel és némi aggodalommal Angéla honlapját. (Annyiban aggodalommal, hogy vajon hány munkáját láttam. Többet.) Onnan hozom ezt tőle 2011 novemberéből: ezt a napot lenne jó a végtelenbe nyújtani szürkébe bágyadt nyár a hó is elkezd mindjárt hullani tavaszra várva őszülök most minden egyszerű jelen már nem is emlékszem mikor voltam én ilyen jól velem már nem is emlékszem mikor lehettem én magam vagyok ezt végtelenbe nyújtanám mint tegnapig a holnapot Azt sem mondtam még, hogy megtámadta valami a fügefát. Állok mellette teljes vállszélességgel, de meg tudom-e védeni? Kicsi, világos izé, és mivel tud repülni, nemigen lehet puszta kézzel elkapni. (Ha amerikai szövőlepke ez, akkor jaj nekünk, akkor undorító hernyók fognak lakmározni a fügefánkon.) A gazdaboltos nő nem állt a helyzet magaslatán, az interneten pedig ahányan nyilatkoznak, annyiféle szert említenek ellene. Végül is vettünk valamit, de telibepermetezni nem szeretnénk, mert azt benyeli a gyümölcs is, márpedig ha megérnek még idén ezek a rengeteg sok fügék, amik nődögélnek, akkor én enni akarom őket. Fehér maszatot hagy ez a dög, vágom le az összekent leveleket, el kell égetni, az ágakon lévő maszatot pedig sprickolom a lével. Nem tudom, használ-e, mondok neki biztató szavakat is, miközben körbejárom és vizsgálom-kezelem, hogy hajrá Magyarország, hajrá fügefa. Vajon segítenek-e az ilyen ráolvasások. Zamárdiban kiderült tegnap, hogy a Balaton jelenleg hévíz, és hogy a csúszdás vízibiciklik a legújabb divat szerint autókat mintáznak, bogárhátúformákat zömmel. Egy kék-fehér, Police feliratút is láttam, ami nem veszélytelen vállalkozás szerintem, mert hátha fennforgás esetén intézkednie kell a személyzetnek, na akkor mihez fognak. Továbbá kiderül ilyenkor mindenféle érdekes a régi, moszkvai előéletű barátokról – még a keleti nyitás előtti korszak előtt kettőveli időkből származik a kapcsolat, ugye –, Kati például részt vett amatőrként egy táncprojektben, amit profi koreográfus hozott létre: egy hétvégén négy előadáson léptek fel a brüsszeli szépművészeti múzeumban, klasszikus festmények között. Gábi pedig írt egy e-könyvet az orosz repülőbiztonságról, egy Aeroflot-gép katasztrófáját elemezte. Ildikóval csak telefonon érintkeztünk a kerti asztalnál, mert ő most Oroszországban teljesít külszolgálatot. És megismerkedtem a vendégek között egy velünkkorú, szintén rövid őszhajú nővel, eredetileg (és évtizedekig) állategészségügyi üzemmérnök volt, most pedig elvégezte a Táncművészeti Egyetemet modern tánc szakon. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy vannak mások is, akiknek szenior korukban jut eszükbe a pályaválasztás. Mivel kedden éjjel a 30+ fokos pesti lakásunkban egyáltalán nem tudtam aludni, ezért a Balatonról jövet még kivándoroltam Verőcére. Meglepett, milyen kulturált a 22.40-es nemzónázó vonat. Új, tiszta, csinos, légkondival, konnektorral, az utazóközönség is kellemes és jólöltözött. Európai benyomást keltett. Megérkeztem, kifeküdtem a fűre, hátha látok zuhanó csillagokat, de nem láttam. Kicsit inogtam a héten, színházi irányba, egyrészt mert Szentendrén Markó Robi rendezésében A helység kalapácsát mutatták be, másrészt mert Tokai Andrea az Ó, azok a szép napokat adja Zsámbékon. De végül legyőztem a kísértést, visszainogtam a helyemre: nem hagyom el a támaszpontot. Őrzöm ezt a verőcei nyaramat, ameddig csak lehet. Emlékszem egy fából készült gyerekjátékra: harkály egy farúdon valamilyen fizikai behatásra kapaszkodik felfelé. Rájöttem, hogy mint oly sok minden, ez is valóság alapú. Dolgozik egy harkály a nagy diófán, szoktam hallani. És tegnap láttam, amint bement a dolgozójába. Nem hogy odarepült volna valahová a fára, hanem a törzsön mászott a magasba, vagyis mintha lépcsőfokokon ugrabugrált volna felfelé. Maga a mozgás menete és ritmusa kicsit úgy hatott, mintha a harkály lifttel járna be a munkahelyére. (Ha még tanuló, akkor talán dékáni engedéllyel, mint én a bölcsészkaron.) Tartottam egy kisebb közvélemény-kutatást: vajon mit értett Sim. Lajos az alatt, hogy geci. Mert feltételeztem, hogy nem konkrétan a kolloidális folyadékra gondolt. Az egyik felkért értelmező körülírással élt. Szerinte Sim. Lajos azt akarta kifejezni, hogy még zsiványbecsület sincs Orb. Viktorban. A további megkérdezettek a következő szinonimákat hozták, ki-ki egyet-egyet. Genya. Rohadék. Szemétláda. Tetűláda. Alávaló gazember. Ez a szemantikai mező tárult fel előttem. Köszönöm a figyelmet, ma csak ennyit akartam elmesélni. Annamariék Tampában tegnap reggel bepakoltak és beültek egy nagy, bérelt autóba, majd elindultak költözni Chicagóba. Nem volt izgalommentes a készülődés, mert az előző napok csomagolási rumlija közben Szusi egy óvatlan húsz percben kibontott egy zsákot, amely a jutalomfalatos zacskót és a fényes szőr érdekében kétnaponta fél kiskanállal fogyasztott lazacolajat is tartalmazta – Annamari szerint a kutya tette előre megfontolt és részletesen kitervelt lehetett –, lecsavarta a kupakot és jól meghúzta az üveget. Ennek következtében aztán sokáig fáradt olajat eresztett alul-felül. De mire nekivágtak az útnak, szerencsére kifogyott belőle az üzemanyag, és aludt egész nap az autóban. Estére Nashville-be jutottak, ott szálltak meg, ma indulnak tovább. Várhatóan késő délután érkeznek Chicagóba. Akkor találkoznak a házgondnokkal, aki egy álltó helyben gyorstalpalón leadja nekik a tűzvédelmi oktatást, ez után kaphatják meg tőle a lakás kulcsát, amit kivettek. Itt fognak lakni. Az elmúlt egy hónapban Annamarink oly sok újabb és újabb körös állásinterjúra ment, hogy szinte ingázott repülővel Florida és Chicago között, akárha Pomázról Pestre. De gondosan csukott szemmel járkált a városban, hogy semmit ne nézzen el előre, mivel a férjével együtt szeretnék felfedezni Chicagót. Nem is mindig lehetett könnyű nem látnia semmit, mert az egyik interjúra például ide ment. De olyan ügyes, talpraesett lány, nincs kétségem, hogy ez is sikerült neki.
Itt volt néhány napot a barátnőm, ezért az előszobai ágyon aludtam. (Az
tulajdonképpen egy felnőtt méretre hosszabbítható gyerekheverő, valaha az anyósom
fehérvári lakásában állt, aztán Máté aludt rajta a Múzeum körúti hallunkban. Itt
minden tárgynak olyan hosszú a múltja, mint… mint egy állami ünnep nyomán
átvariált, felpuffasztott hétvége.) A nagy hőség után hajnalban arra ébredtem,
hogy esik. Kinyitottam a bejárati ajtót, és az ágyból néztem a kertben járó
vihart, majdnem bejött egészen hozzám is, de mégsem. Csak néztem heverve, úgy
éreztem magam, mint… mint egy Mai, ha már hajnal. (Ha költő lennék, talán írnék erre egy ellenemondó vitaverset. Központozással és nagykezdőbetűkkel, természetesen.) Jónás Tamás: Hajnali részegség vannak az írásnak titkai mikor ne írj - ez a legfontosabb hajnalban ne hogyha felriadsz csendre kötelez részeg kosztolányi persze elalvás előtt se jó és halálesetek környékén soha általában ne írj ha akarsz és nem tanácsos valakinek az ideális: egyetlen olvasó ismeretlen művelt és rideg a sikert érdemes kerülni: ne írj hogyha könnyen jön a szó írni mint tenyérbe élvezni: szégyenletes végül is kudarc mindenképp: isten ellen való az elegancia már gyanús és az is ha hasonlít bármi másra az írás nem tánc nem élvezet vállalt és örökös kudarc bátor nyilvános pironkodás egyfajta kereszténység bűzlő sipoly arany jános bácsi hasfalán Milyen világ az – kérdeztem magamban dúltan fújtatva a helyi bolt tejtermékhűtősora előtt –, ahol egy nagy doboz tejfölből meg egy kis doboz tejfölből már egy fél liter tejfölt sem lehet összehozni, mert a kétdecis kistejfölbe csak 1,5 decit raknak, az ötdecis nagytejfölbe meg csak 3,3-at? Ócska, ravaszdi, haszonleső világ. Csak írjak egyszer cikket élelmiszereseknek! Suttyomban megnagyobbítom majd a betűimet. Borús és ideges nap, rosszul csináltam dolgokat. Ma inkább nem is írok naplót, gondoltam, hátha azt is rosszul csinálnám. Jól gondoltam, hogy inkább ne írjak naplót, így is többen magukra vették a tegnapit. De nem másokkal van a gondom, hanem velem. Magyar kenyér ünnepe, ez van ma, olvasom. Erről a bor jut eszembe. Direkt a borhoz terítek. Még annyit mára, hogy a chicagói mosómedvék kézenfekvő módon a Michigan-tóra járnak mosni! A mi utcánk távolabbi végén van a temető. Néha kisétálunk, mert ott lettek eltemetve kedves férjem nagyszülei és szülei. Sokan mások is ott nyugszanak persze, és számos ember él a faluban – főleg asszony –, akinek a neve már szerepel valamelyik sírkőn. Az anyósomos-apósomos urnafal felé tartva Lakatosék mellett vezet az út. Lakatos Mihály és Mihályné, élt 62, illetve 72 évet. Beleapplikáltak a sírkőbe egy fekete-fehér fényképet róluk. Romák, a férfi szerintem zenész lehetett, az élénk mimikájával, a színpadias bajuszkájával. Néznek a gépbe, kedvesen, vidáman – a nő árnyalatnyi zavarral –, olyan sok az elevenség bennük! Rájuk mosolygok mindig, amikor elmegyünk mellettük, aggyisten, Lakatosék. Anyukám szekrénysorának van egy színes üveges bárszekrényrésze. Hát mi lenne benne, ami szokott: poharak, desszertes tálkák, terítékdíszítők. (Egy fél üveg Campari is, még tavaly júniusban vettük, de nem fogyott el az idei nyári szezonban sem.) És hát van benne egy illat, ami még ugyanaz, mint a szüleim életében és házában. Fogalmam sincs, mit tett anyukám ebbe a bárszekrénybe, illatosítót-e, vagy valami tárgyat, ami ezt magával hozta. Már biztosan nincsen ott a forrás, hiszen a bárszekrény ki lett pakolva, költöztetve, törölve, feltöltve. De az illatot még mindig őrzi. Azt vettem észre aztán, hogy fogy a bárszekrény tartalma. Nem úgy, hogy eltörik, hanem mondjuk kiveszem a fagylaltos poharakat, és használat után nem teszem vissza többé. Nem akarom nyitogatni-csukogatni az ajtót, hogy az illat minél tovább megmaradjon. Lehet, hogy végül a Campari ezért fog majd ránk száradni. Pestre szólítottak már a teendők, de nem esett jól otthagyni a Dunakanyarban azt a finom napsütést, ami tegnap mutatkozott. Minálunk a honban sok minden elég megbízhatatlanul működik, de tudok egyvalamit, amire mérget lehet venni: a fővárosba autózva a külső Váci úton a McDonaldsnél az ember piros lámpát kap. Estére hirtelen színház is került, „az a skót darab” a Jurányiban. Vasvári Emese projektjének zártkörű bemutatója, nyilvánosan a színházak éjszakáján játsszák majd először. Én feledhetetlen színházi élményt köszönhetek Vasvári Emese különleges és komplex színházi tehetségének, de erre a produkcióra most nem voltam vevő. Értékelem ugyan az ötletet, hogy a Macbethnek ez a tömörített és szűkített verziója lépcsőházban játszódik, a lépcsőfordulóban ülünk mi nézők és figyeljük a szereplők vertikális mozgásait, de ha a mesterséges forszírozottság alá akartam nézni, akkor ott semmit nem láttam. Blickfangosnak, ám reflektálatlannak találtam az egészet. Lehetséges, hogy a későbbiekben majd telítődik valamivel, de nekem ez jutott. Két erős pozitívumot azonban hoztam magammal, rohanva az utolsó metróhoz. Sodró Elizát, amilyen jelenség a három vészbanya helyett fellépő Hekaté szerepében: lehunyt szemmel, fekete ruhában, derékig érő hajjal. És Menszátor Héresz Attilát, amint Banquóként időről időre kerülte a tekinteteket. Muszáj volt nem odanéznie, hátha akkor nem veszi észre, nem tudja, nem érti meg, mi történik. Hátha akkor nincs is. Lázár Kati-interjúra készültemben meghallgattam a vele felvett Ahol hely vant. Fú, de jó műsor volt ez! Igaz, az éttermi háttérzaj zavaró, de akkor is. Még a zenék is nagyon tetszenek, amiket beleválogattam. (Az első Cserháti Zsuzsa címadó dala az Idő van című Gothár-filmből, amiben Lázár Kati volt a feleség. A második egy szám a Sárga liliomból, amelyben Lázár Kati némán végigült egy fél felvonást. A harmadik Jordán Adél és Keresztes Tamás nagyszerű kettőse, ez.) Nem könnyű aztán nekimenni pár hónappal később, ugyanazokkal a témákkal egy újabb interjúnak, de most is igen jókat mondott. Élvezettel és meghatottan hallgattam. Olyannak tűnik ő nekem, mint aki teljesen csupasz, fedetlen, érzékeny idegvégződésekkel él a világban. Mentem utána a Tilos Rádióba, Proics Lilla Alma a pályától című sportműsorába. Papp Timi kolleginával vonultunk fel, hogy sportról és színházról és a kettő esetleges összefüggéseiről beszélgessünk. Eredetileg egy óra lett volna az élő adás, de nem érkezett meg a következő műsorkészítő, így aztán tovább folytattuk a társalgást. Lassan aztán kezdett kissé küzdelmessé válni, amikor a Sóska, sültkrumplit is kitárgyaltuk meg az én múltheti családi pingpongmeccsem is szóba került – hét én mondtam persze –, akkor azért megért már az idő a befejezésre. (Istenem, a Papp Timi valaha a fegyverneki postán adott le telefonon egymondatos tudósításokat a helyi bajnoki focimeccsekről! Nekem ez sajnos kimaradt az életemből. Soha meccsről nem publikáltam – ellentétben a bátyámmal –, pedig a lelkem mélyén szerettem volna.) Amíg nem voltunk itthon, a spontán nevelkedett erkélyfánknak lett egy barátnője, Horvát Petúnia. Mai, az ostoba előítéletekről. Romhányi József: Tavaszi madárdal Tavaszt zengenek a madárkák, Soha kedvesebb dalárdát! Ám ez egyik némán kushad. Csak nem készül kritikusnak? Aki az elmúlt ötven évben Pesten élt, annak a Jégbüfé biztosan megvan. Arra emlékszem gyerekkoromból, hogy ha a Csikágóból bejöttünk a belvárosba, akkor kaptam a Jégbüfében egy krémest az ablak mögött vagy egy fagyit. Innen vinni süteményt vendégségbe, az is menő volt, a csomagolópapíron is látszott a lelőhely. (A csomagolást idővel alaposan lejjebb adták. Volt, hogy legszívesebben szóltam volna az eladólányoknak, hogyan kellene csinálniuk, hogy legalább az ajtóig kibírja egyben a pakk a kezemben.) Negyedszázada lakunk az intézmény közelében, láttuk különböző korszakait, erősen hullámzó minőségét. Egy időben rájártunk a Rigó Jancsijukra, de aztán elkezdett egyrészt drágulni, másrészt szappanízűvé válni. Később az Esterházy tortájukra voksoltunk, és máig is, ha Máténak valami nassal kedveskedni akartunk, akkor Esterházy kiscsemegét vettünk neki hazafelé jövet. Voltak kísérletek az üzlet felosztására, egy időben a (rendezői) jobb oldalán külön árultak, például kis batyukat almás-gesztenyés belsővel, na azt igen jól sikerült vállalkozásnak találtuk. Szilveszteri rágcsáláshoz általában a Jégbüféből hoztam félkilós sós- és édes teasüti csomagot. Az sem volt ritka, hogy hazafelé jövet, amikor tudtam, hogy zacskós tésztaleves lesz az ebédem, vettem desszertnek csokis gofrit attól a kesehajú embertől, aki oly feltűnő szakértelemmel végezte a dolgát a kis kerek üvegablak mögött. Sajnálom, hogy a belvárosi önkormányzatnak nem volt fontos valamiképpen megőrizni vagy áthelyezni a Jégbüfét, amely pedig egy darabka múltja, közösségi története a fővárosiaknak. És azt is sajnálom, hogy ami épül a helyén, abban az egész tömbben nem lesz nyilván semmi olyan, ami arra várna, hogy betegyem oda a lábam. Néztem este a statisztikát, és meglepve láttam, hogy tegnap valaki a honlapomra érkezett „Stuber Andrea mai interjúja Friedenthal Zoltánnal” keresőkifejezéssel. Különös. Ha nem én kerestem rá erre és nem Friedenthal Zoltán, akkor kicsoda? Valaki skubizott bennünket tegnap délelőtt? No mindegy, szóval ezúttal Friedenthal Zoltánnal beszélgettem a Revizornak. A felkészülés rendes menete szerint előszedtem a rádióműsorunkat, amely mindkettőnknek igen jó élménye volt. És most, amikor meghallgattam, avval fülbesültem, hogy amik érdekesek, azok nem a felvétel alatt hangzottak el, hanem előtte vagy utána. (Emlékszem, hosszan beszélgettünk levezetően a konyhában.) Ez egyébként elég gyakori. Mármint az, hogy az alanyok a javát kikapcsolt mikrofonnál mondják el. Este a Városmajorban az Egérfogó a Latinovits Színháztól, mert ez az előadás nekem Budaörsön valahogy kimaradt. Amikor ezt az Agatha Christie-művet Veresegyházán láttam, akkor is értetlenül fogadtam, hogy mi evendő lehet ezen a végtelenül nehézkes, lapos, lassú, fantáziátlan krimin. Rendezés itt nem segít (Lukáts Andor), Fekete Anna díszlete őszintén szürke és sivár (bár a maga helyén, Budaörsön legalább arányos bizonyára), a színészek so-so. Amit például Takács Kati játszik, azt rengetegsoknak találtam, erős túlzásba esésnek. Lovas Rozi sikkessége, könnyed bája esett jól, Miklós Marcell nyers, eredeti hangja néha, és Bohoczki Sára hűvös eleganciája. Szünetben azonban eljöttem, egészségügyi okból, mivel banális hólyaghurutom van. Az internetről olvastam ki, hogy ez a neve, banális. Elmentem a háziorvoshoz is tegnap, adott port, és legalább megismerkedtem vele. Ugyanis Horvát doktorunk nyugdíjba ment tavalyelőtt, és se szó, se beszéd ráhagyott bennünket az utódjára. Az utóddoktor nem Horvát. Kijöttünk a kanyarba, mert nem hagyom még ezt a hőséges hétvégét odaveszni. Minden dolgomat úgy szerveztem Pesten, hogy csak jövő hét közepétől, de akkor aztán szinte óránkénti beosztásban. Szóval léhaság és semmittevés. Azt játszottuk tegnap, hogy anagrammát csináltunk a nevemből. Kedveltük, hogy „tundra a sebre”, meg azt is, hogy „resten daruba”, de az abszolút győztes a „bedurrantsa-e” lett. Azon is fáradoztunk, hogy művésznevet vagy írói álnevet hozzunk össze a betűimből. Elég széles nyelvi választék kínálkozott a latinos hangzású Terra Bandeustól a németes Usere Drabanton át a francia Sendre Baurat (ejtsd: Szandrö Borá)-ig. Aztán a spanyolos Santa de Burre és Barras Duente, vagy a kozák-zsidó Taras Erebund. Magyar versenyzők: Bandera Terus és Rubenster Ada. Aztán láttam a hírt, hogy meghalt Fejes Endre. Érzetben már régen. De nehéz most a szívem. Pedig sosem gondoltam volna valaha, hogy tovább él, mint az összes szüleink. Ha otthon lennék, beszkennelném azt a fényképet, amin a kis Annamarinkkal szkanderozik vagy valami hasonló. Gyújtottam neki gyertyát este. Na hát erre persze elküldene a francba. Inkább ihatnék az emlékére egy méregerős, hideg kávét. Bandika. Hosszú, mély, széles, aztán szűk élete volt. Sok maradt utána bennem. Nem volt tegnap áram. Ezen a nyáron már a harmadik vagy negyedik alkalom, ami elé bedobtak egy cédulát a postaládába, hogy 8.00 és 16.00 között ne számítsunk villanyra. Gyanítom, hogy a fővárosban ezt a rendszeres szolgáltatáshiányt nem engedhetné meg magának az Elmű, mert háborgás lenne belőle, de gondolják nyilván, falura ez is jó lesz. Nekem rosszul jött, mert épp tegnap kellett korrigálnom a Katona évadkönyvét, és Várja nem bírta végig akkumulátorról. Úgyhogy kiültem a teraszra diót pucolni, ez az én áramtalan felhasználásom. Megfigyeltem, hogy diótörés közben tudnak a legnagyobb és legszökellőbb utakat bejárni a gondolataim. Kicsit egyébként nehezemre esik ilyeneket írni, amikor nyomaszt és rémiszt a világ- és országos helyzet, például 71 menekülő ember összefolyt holtteste egy kamionban. Gondoltam pont erre, amit Kiss Judit Ágnes itt ír. Meg arra is, hogy a mi keresztény kormányunkat, amely oly elszántan, anyagi áldozatot nem kímélve szította az indulatokat, ellenérzéseket a bevándorlókkal szemben, mintha még mindig nem érintette volna meg, mekkora a baj és még mekkora lehet. Mintha még mindig csak az érdekelné az egészből, hogy ő tematizáljon és javítsa a népszerűségi mutatóit. Ez volt a tegnapi naplemente. Ma meg leszaladtunk hajnalban a Duna-partra, hogy megnézzük a napfelkeltét. De sajnos magát a napot, amint feljön a horizonton, eltakarják egyebek között a strandon túli fák. L’Europe nevű nagy francia hajó tekert a vízen. Mire felébrednek az utasok, Budapestre érnek, gondoltam. Azt nem láttam, csak amikor aztán a fotókat nézegettem, hogy valaki közben összenézett velem. Ha a napfelkelte bujkált is, de a telihold igen szépnek mutatta magát. Remélem, az ott nem kerítés rajta. A Friedenthal-interjúban ültem nyakig, de jött egy kérés, hogy nyilatkozzam Fejes Endre halála kapcsán. Megcsináltam azt a 10-12 sort, nem néztem meg előtte, miket írtam róla-vele korábban, nem akartam nagyon ismételni magam. De utána megnéztem azért. Erre az interjúra rávennem, az például tíz évbe telt*. Volt aztán még néhány cikk, utoljára ez. Olvasószerkesztő voltam ekkor a kultura.hu-nál, feltettem a születésnapjára. A főszerkesztő nem vette észre (vagy nem észrevételezte), de a hírszerkesztő kollégám igen, küldött rá kedves sorokat. Amikor ezt írtam, már évek óta nem láttam Bandit. Az ápolónő távol tartott tőlük. Nemcsak engem egyébként, mint utólag megtudtam, hanem mindenkit kiiktatott, aki bejáratos volt hozzájuk a hegyen. Azt sem tudtam akkor, hogy Bandi felesége, Éva már nem él, azon a nyáron szórták szét a hamvait az óbudai temetőben. Lehet, hogy az ápolónő akkor már el is vitte Bandit magához. (”Bandi elkótyavetyélte a házat” – ezt mondta nekem később a nő telefonon. Elképzeltem, ahogy Bandi, aki sok éve ki sem mozdult otthonról, a foteljében ülve kótyavetyéli a házat.) Lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem annak idején, amikor az az asszony leépített. Nem tudom. Nem mindig prompt egyértelmű az, hogy az embernek mit kellene tennie. * De nem, ez így nem is igaz. Nem mondhatni, hogy nyúztam volna interjúért. Viszont amikor a kulturális oldalak szerkesztője lettem 1997-ben a Vasárnapi Híreknél (nem tartott sokáig), és fontos volt számomra, hogy látványosan beköszönjek a lap hasábjain, akkor kértem ezt az interjút, és rögtön adta, támogatón, szeretettel.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
