|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2015. július
Az a benyomásom, hogy itt is fejlődhetetlen a megállás. Eladó a Festékbolt, amit egy idős, festett hajú, szakmamegszállott férfi vitt. Eladó a Fehér hattyú is, a kis hotel a Duna-parton. Azt már jó ideje árulják, de úgy látszik, nem kell senkinek. A Sport vendéglő alias Hét vezér pizzériát megvette a Zöld disznó bisztró tulajdonosa, de lehet, hogy csak a konkurencia kinyírása céljából. Nekiállt átépíteni a házat, de nincs kész így július elejére sem. Talán télire tartogatja a megnyitást. Mai: Pár hete kezdtem el olvasni Spiró György Diavolina című regényét. Az első 30 oldal jól csúszott, aztán jött valami, talán hogy elmentem a POSZT-ra, és napokig nem tudtam kinyitni a könyvet. Amikor újra a kezembe vettem, többé nem voltam képes igazán felvenni a fonalat. Csak olvastam, olvastam, a rengeteg nevet, felsorolást, eseményt, de szinte semmi nem mondott semmit, és jószerével egyedül Gorkij alakját láttam viszonylag plasztikusan. Szóval kudarc. Így jártam. De azért van két mondatom belőle: Az igazi színész mindenkit önmagából ismer, behozhatatlan előny a többiekkel szemben. Alekszej tehetséges ripacs, de nem mély színész, nem az ember érdekli, hanem az ideológia, abból pedig nem tudni meg, kinek mi a sorsa. Málnaturmix! Előbb is eszembe juthatott volna, de csak ma, reggelire. Kellene dolgoznom, leadnom egy elmaradt kritikát, de bűnösen semmit teszek. Róbert Gida emlékeit olvastam el, Christopher Milne memoárját, Kiss Marianne fordításában. Lassan és nehezen győzött meg. Fontoskodásnak éreztem, hogy ez az ember elmeséli a gyerekkorát és megmagyarázza, miért utált egész életére Róbert Gida maradni. Pláne nekiáll szétszálazni, hogy az apja gyerekverseiből mi ő és mi az apja. Ráadásul eleinte úgy tűnt, hogy bár állítólag nincsenek szépirodalmi ambíciói, a szövege mégis arra utal, hogy igenis vannak. De a világ, amit leír – egy jómódú angol család a múlt század első felében –, az mégis érdekes, különleges. (Apropó, írtam ebben a cikkben, hogy láttam az eredeti Micimackóékat New Yorkban a gyerekkönyvtárban kiállítva, és avval a feltételezéssel éltem, hogy a mama többször megvarrta Kanga viseltes nyakát. De most, Christopher Milne könyvét elolvasva már tudom, hogy ez a Dadus munkaköre lehetett.) Furcsának találtam a szülőket, ezt a nagyon mértékkel gyerekcentrikus házaspárt. Ám volt egy pont, amikor egyszer csak megvettem az apát, Alan Milne-t. Ez: Egyszer, amikor még egész kicsi voltam, apám bejött a gyerekszobámba, miközben ebédeltem. Apám beszélt, én meg tátott szájjal figyeltem és a kezemet az asztalra tettem, úgy, hogy a késem és a villám felfelé meredezett. – Nem kellene így ülnöd – mondta apám kedvesen. – Miért nem? – kérdeztem meglepődve. – Nos… – keresgélte apám, miféle okát is adja. Azért, mert ez helytelen viselkedés? Azért, mert nem szabad? Azért, mert… - Nos – nézett felfelé, amerre a villám mutatott –, tegyük fel, hogy valaki hirtelen lepottyan az égből. Egyenesen a villád hegyére szúródik, és bizony nagyon fájna neki. Falun simán van olyan, hogy bedobnak egy cédulát: július 3-án 8.00-tól 16.00-ig nem lesz villany. Sőt falun olyan is simán van, hogy be sem dobnak, mert véletlenül megy el az áram, viharban például, akár hosszabb időre. A falu erre fel is van készülve, a hentes vagy a használtruhás aggregátort vet be, döng tőle az egész utca. Nekünk nincs aggregátorunk, nem tudtam naplót feltenni, mert nem ment a router sem, van viszont túrakenunk, vízre szálltunk vele, ahhoz nem kell villany, sütött a nap. Ez maradt el tegnap: Amikor hét közben egyedül vagyok itt, nemigen szoktam lemenni úszni vagy pláne evezni (az cipelős sport), de minden nap sétálok kicsit a Duna-parton. Múltkor egy vizslás lánnyal találkoztam, ámbár nem érintkeztünk. Én is kutyát sétáltatok voltaképp, csak ez nem látszik. Eszembe jutott erről, hogy egyszer Nyíregyházán csatlakoztam Faragó Zsuzsához, amikor a Brúnó nevű kutyáját hozta le a színház előtti parkba. Sétáltunk, beszélgettünk, és nekem közben folyton Brúnón volt a szemem. (Nem él már ő sem azóta.) Meg is jegyezte Zsuzsa idővel, hogy nem kell aggódni, nem vész el, nem megy autó alá vagy ilyesmi. Ja, nem – mondtam. Nem tudom, hozzátettem-e ehhez, vagy csak gondoltam: nekem a sétáltatás mindig arra szolgált, hogy gyönyörködjem a kutya szaladgálásában, vidámságában, kíváncsiságában, farkcsóválásában, szóval hogy örömömet leljem a szépségében és boldogságában. Nem tudom, lehet, hogy a különösen intelligens kutyák azért is sétálnak szívesen, hogy elősegítsék és élvezzék a gazda élvezetét. A verőcei Duna-partnak rendkívül előnyös vonása, hogy amerre a szem ellát, mindenfelé csak a természet. Kék, zöld, sziget, hegyek, dombok. Építmény jószerével csak a visegrádi Nagyvillám és a Fellegvár, ami észlelhető. Vízre szállva persze más a helyzet, mert onnan Verőce tárul az ember háta elé, de szerintem kedves látvány, az Ybl Miklós tervezte hosszú támfallal. Kicsit közelebbről nézve, az ott középen a Frédi-köz, vagyis az a lejárat, amelyiken leugrabugráltunk a partra a kiskutyával. (Akkoriban még nem volt kikövezve.) Mindig felfelé indulunk a hajóval, mert arra nehezebb és szebb. Illetve jobb a visszaútra tartogatni a kellemesebb, folyás irányú lecsurgást. Egy darabig ketten evezünk, de aztán kedves férjem megkérdezi, nem akarnám-e inkább letenni a lapátot, mert úgy neki kicsit könnyebb volna. Evvel nem azt akarja mondani, hogy bénán evezek, vagy csapkodok, mint a villám, vagy összeverem a csónak oldalát, semmi ilyesmi. Kérdésre kifejti, hogy megbízhatóan jól csinálom, csak rövidebb a karom, egyúttal a húzásom is, ezért nem könnyű alkalmazkodnia a tempómhoz. Ilyenkor szép mártíriummal leteszem az evezőt, üldögélek, nézdigélek, fröcskölök. A sziget végénél, a spiccen érdemes kikötni és fürödni egyet, mert ott a legtisztább, legáttetszőbb a víz. Aztán jó kicsit még tovább menni, el Visegrád alatt, szemben Nagymarossal. Isten ellen való vétek lett volna itt duzzasztógátat építeni, annyi biztos. Visszafelé a mi partunk mellett jövünk, csupa ártéri erdő. Gyönyörűek a fák a kimosott gyökereikkel, már szinte minden alsórészük kint van a föld fölött, de tartják magukat. Elkaptam (fényképezőgéppel), ő az én gém. Mire hazaértünk, volt villany. Ha ugyan nem mi magunk hoztuk a fényt. Legalábbis a napot, bőrön, pirítva. Nem szívesen borzolnám a felfűtött kedélyeket avval, hogy milyen itt egy lusta hétvége. Amikor a hőségre tekintettel úgy döntök, hogy egy vödör meggylevessel meg egy másik vödör tökfőzelékkel elleszünk szombat-vasárnap. A levest meg is főztem pénteken, a tökre szombat délelőtt került sor, de rögtön kétszer. Mivel első kísérletre abból a zacskóból lett cukrozva, amire nem kis betűkkel rá van írva: só. És minél elsózottabb ízű volt, annál inkább kellett ellensúlyozni cukorral, amitől még sósabb lett. Mígnem kiderült a zacskó turpissága és a szemüveg nélkülözhetetlensége. Akkor aztán lehetett újraindítani az egész programot, a bevásárlástól kezdve. Hanem este, hét után, fürdőruhában és Duna-cipőben felsétálni a parton a Faluföléig, onnan könnyedén leúszni a Frédi-közig, hát ennél jobbat az emberiség még nem talált ki kánikulára. Tekintettel az itteni színház-, mozi- és pláne áldott tévéhiányra, könyvekkel fogok jönni. Fehér Béla Zöldvendéglő című regényével tettem egy olvasási kísérletet. Én az ő stílusából a humort nehezen veszem ki, viszont a modorosságra háklis vagyok. Ott vesztettem el a türelmemet, hogy „Csucsagos sisakján vörös tollazat hajladozott, a nyakába szíjazott skarlátszínű köpenyeg pedig dagadó vitorlaként, perregve repkedett utána.” És ez még csak a 8. oldal volt. Most Márai Sándor Föld, föld!...-jét olvasom. Eredetileg azért mentem be a könyvesboltba, hogy kedves férjemnek megvegyem születésnapjára a Herzl-életrajzot. De ott volt egy rakás akciós könyv. Olyan fajta Orpheusz vagyok, akinek azon bukna el a vállalása, hogy nem bírna ránézés nélkül elmenni egy akciós könyvkupac mellett. Szóval megkapta kedves férjem ezt a tavaly megjelent, „teljes kiadású” Föld, föld!...-et is, amely kötetből sok bosszúságom fakadt, de most mennünk kell be a fővárosba, este majd visszajövök és holnap folytatom, a viszontlátásra. Tehát a Föld, föld!... teljes kiadása. Gondoltam, ha teljes, akkor nyilván belekerült még valami, ami íróasztalfiókban volt. Arra nem számítottam, hogy kritikai kiadást megszégyenítő precizitással közölnek minden pici változtatást, amit Márai Sándor eszközölt a szövegen. Különbféle zárójelekkel jelölnek 1949-es verziót, 1972-est, szerzői és szerkesztői megjegyzéseket, ismétléseket. Mindezeket a folyó textusban. Sokáig nincs egyetlen ép és érintetlen mondat, amit egyhuzamban végig lehetne olvasni. Aszittem, megbolondulok. Lehet, hogy egy magyar nyelv és irodalom szakos bölcsészt (hö) érdekel, hogy a szerző mit cizellált, s amit melynek írt, később átírta amellyé, vagy – hogy egy egészen drasztikus beavatkozását említsem – átváltoztatta a '49-es krumplit '72-re burgonyává (vagy fordítva), de én inkább csak egyszerűen el szeretném olvasni a könyvet. Jószerével ezek az első tiszta mondatok – de ezek aztán ütnek is! –, egy 1944-es Sándor-napi vacsorán: – Én nemzetiszocialista vagyok – kiáltotta. [ti. egy vendég. S.A. ;-)] – Te – és rám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra. 1944-1946-ról sok minden ismerős a könyvből, ami vagy azt jelenti, hogy olvastam már, vagy azt, hogy az akkori életéről beszámolt a naplójában is. Mindenesetre érdekes összehasonlítást kínál most nekem a Gyarmati Fanni naplója ugyanerről az időszakról. Márai a konkrétan meg nem nevezett Leányfalun élte át az ostromot, a Vörös Hadsereg bejövetelét, a háború végét. Fanni, aki zsidóként üldözött volt, Budán húzódott meg barátoknál, kegyelemkenyéren. Nyilván mindenkinek nehéz volt akkor, de Fanninak súlyosabb a helyzete: éhezés, kiszolgáltatottság, „cselédsor”, az orosz katonák erőszaka. Mégis az ő szólama az, nem a tárgyilagos, kimért Máraié, amely szerint másoknak sokkal rosszabb lehet most, mint neki. (A patikus és az empatikus.) Ami a havi statisztikát illeti, júniusban megint rekord volt, iszonyú nagy rekord. A januárt – amely akkor szintén rekord volt – 50%-kal haladta meg a júniusi látogatottság. A színháztalan július beálltával azonnal visszaesés következett, de ezt is szeretem, ilyenkor meghitt, szűk körű klubnak érzem magam. Olvasom a júliusi Színházban Hermann Zoltán kritikáját a Kamra Cukor Kremljéről. Mivel messze nem vagyok annyira otthon Szorokin életművében, mint ő, ezért nem is tudom magamévá tenni a szempontrendszerét a darab, illetve a produkció tekintetében, és persze vitatni sem lennék képes a véleményét. Arra emlékszem, úgy éreztem a Kovács D. Dániel rendezte előadás alatt, most látom igazán, hogy tagadhatatlanul van a fiataloknak színháza. Újfajta színház ez, más az eszköztára, a kifejezésmódja, az anyanyelve, mint amit én megszoktam. Kicsit idegenkedem is tőle, de kétségkívül van, létezik, az övék, és ez jó. Mai: Reggelizésem közepette kiolvastam a Mizo tejet. Ez van írva a dobozra: A Csípőtelki Mizo Csodafarm Európa legnagyobb és egyik legkorszerűbb farmja. A tehenek itt boldogan töltik napjaikat a jó levegőnek, finom takarmánynak és a gondoskodó kezeknek köszönhetően. A kritikusdíj-szavazásnak úgy szoktam nekilátni, hogy áttanulmányozom a naplómat és a naptáramat, miközben strigulázom az előadásokat. Most ennél alaposabban fogtam hozzá: nyitottam egy excel fájlt, és különböző rubrikákat töltöttem ki. Ennek nyomán a következőket tudtam meg az idei nézőteljesítményemről: Az elmúlt egy évben (júliustól júliusig) 244 színházi előadáson jártam. (Tavaly 243 volt az összesítés végeredménye.) Az idei 244-ből 17 volt külföldi színház idegen nyelvű produkciója. Tehát 227 magyar előadást néztem. Ezen belül 134 fővárosit, 65 vidékit és 28 határon túlit. (Tavaly, amikor Kisvárdára válogattam, 70 körüli határon túlival zártam.) 167 esetben a saját helyén láttam az előadást, 76 ízben vendégszereplésen, egyet tévén. Ami a vidéki és a határon túli előadások mennyiségét illeti, igyekeztem minden lehetőséget megragadni. Mivel ez saját (anyagi) erőből nem megy. Hét vidéki színház (Békéscsaba, Dunaújváros, Kaposvár, Kecskemét, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Szombathely) és három határon túli (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Temesvár) nyújtott utaztatási és/vagy vendéglátási segítséget, amit ezúton is köszönök. Van egy-két olyan vidéki színház, amelytől ebben az évadban sajnos semmit sem láttam. (Eger az egyik, oda bejelentkeztem egy Görgey-bemutatóra, de azt lefújták.) A 227 magyar előadás 87 színház/társulat produkcióját ölelte fel. (Ez nem rossz szám szerintem. Úgy értem, látom, hogy nem csak a Katonába járok.) 36 esetben bemutatón voltam, 7 alkalommal főpróbán, a többi bő kétszáz sima előadásként ment. (Ez meglepett, hogy csak ennyi a premierek aránya.) 19 az újranézéseim száma, vagyis ennyiszer láttam másodszor a produkciót. Még két adat: 26 gyerekelőadást tekintettem meg, kedves férjem pedig 38-szor ült mellettem. (Úgyhogy ő nem szavazóképes.) Ebből a színháznézés dologból ennél többet én már aligha tudok kihozni. 1988 májusában, amikor Amerikában jártam a szüleimmel, néhány napot Chicagóban is töltöttünk. Egy idős rokon meghívására, aki orvos volt, kicsi, finom, törékeny ember. Amerikai ápolónőt vett feleségül, csendesen, szolidan éltek. Szerette a régi autókat, egy öreg Rolls Royce-t is őrzött a garázsában, de inkább csak nézegette, mint járt vele. Kicsit vitt is bennünket, beautóztuk például az egyetem területét. Ahogy ott bóklásztunk, úgy lettünk mi egyre csendesebbek a kocsiban. A szüleim egész életükben egyetemen tanítottak, én meg pár évvel korábban diplomáztam Moszkvában, úgyhogy voltak felsőoktatási tapasztalataink. Érdemes lett volna zongorázni tudnunk az egyetemi aura látható, érzékelhető és sejthető különbségének kifejezéséhez. Laci bácsi egy a lakásukhoz közeli kis szállodában vett ki szobát nekünk, esténként átmentünk hozzájuk vacsorázni, beszélgetni. Emlékeket idézgettek apukám gyerekkorából Pestről. Én közben malmoztam az ujjaimmal és szerettem volna ez idő alatt inkább a városban mászkálni. Ma már jobban érdekelne, mit mesélt az öreg. Aztán mentünk vissza New Yorkba, apukám másik ági rokonaihoz. A chicagói hotelszoba kulcsa véletlenül (de tényleg véletlenül) nálam maradt. Most is megvan otthon valahol, emlékes dobozban. Arról jutott ez eszembe, hogy Annamarink ma elrepül Chicagóba, aztán este vissza Floridába. Állásinterjú harmadik köre ez, amikor már csak három jelölt maradt. Azt mondta, nem nagyon izgul, csak kicsit, jófélén. A szakmai tudása megvan, nincs oka félni. (Irigylem ezt a lányt, kicsit, jófélén.) Most már aztán igazán uborkaszezon van. Események: A szép, lombos fügefánk minden levelének hónaljában icipici füge. Ha idén esetleg decemberig tart a nyár, lesz szüret. Takarításkor kifényesítem a tévék képernyőjét, megcirógatom Sztálin és Lenin fejét a prájdos portörlővel. Napok óta próbálom lenyelni Beck Judit 1989-es rádióinterjúját a Radnóti Miklóssal való szerelmi viszonyáról, de nem tudom (lenyelni), úgyhogy előbb-utóbb kiköpöm. Visszatérnék még kicsit Máraihoz, 1945-47-hez. Ahonnan én jövök, ott persze meglehetősen másképp látták és élték meg ezt az időszakot, mint ő. De azért például ez nekem is ismerős kicsit valahonnan: „A társadalom megértette, hogy az Állam átváltozott ellenséges erővé, amely ellen minden módon védekezni kell. Ez az 'Állam', amit a kommunisták szuszogó buzgalommal tákoltak össze, a szó összetartó értelmében nem volt valóság: minden folyékony volt, nem volt gerince semminek – minden kocsonyás volt, terület és hivatal. Törvény és rendelet igazi érvényességgel nem volt többé; törvény csak ott van, ahol a törvény védelem is, nemcsak támadás. De az emberek látták, hogy a törvény nem ad többé védelmet, csak megparancsol valamit és elveszi azt, ami az övék. Ezért kezdtek állandó védekezésben élni, védekeztek az Állam ellen, ahogy lehetett, mert kitetszett, hogy a társadalom az intézményesített banditizmus korszakába jutott el.” Szóval tudtam az ügyükről, be voltam avatva. (Beck Judit és Radnóti Miklós viszonyáról beszélek.) Egyrészt olvastam Radnóti naplóját, másrészt Ferencz Győző monográfiáját. És éppen emiatt, hogy Beck Judit Radnóti 32. szülinapjára beállított a Pozsonyi útra az önarcképével mint ajándékkal, azt gondoltam, hogy ez az asszony nyilván egyáltalán nem ismeri a tapintatot. De magát a szót sem, talán a betűket sem, amikből összeáll a szó. Ezért rögtön kétkedve fogadtam, amikor a rádióinterjúban közölte, hogy tapintatból nem akarja ezt a beszélgetést nyilvánosság elé engedni Radnótiné életében. Egy gonosz kis ördög azonnal azt súgta nekem: aha, vagy esetleg nem akarja, hogy Fanni az állításaihoz bármit hozzáfűzhessen vagy cáfolhasson. De tegyük fel, minden pont így történt, ahogy ő emlékszik. Akkor is megbocsáthatatlan méltánytalanságnak tartom ezt az 1989-es feltáró vallomását. Ekkor ő 80 éves, és tudja, amit tud: milyen szerelem volt köztük Radnótival negyvenvalahány évvel azelőtt. Neki azóta volt egy hosszú házassága és sikeres művészélete Major elvtárs oldalán. Fanni meg egyedül maradt, szolid özvegyként fél évszázadon át. (Nem volt a férjével hivalkodó özvegy, ezt leszögezhetjük.) Vajon miért érezte szükségét Beck Judit ennek a kérkedő nyíltságnak, amivel egyszer majd lerombolja a bennünk élő képet Radnótiról és a házasságáról? Mintha mindhármuk halálán túl még utánanyúlna a férfinak, hogy elvegye a feleségétől. Dühös vagyok. Úgy érzem, ha a nőkben (engem is beleértve) több tapintat és szemérem lenne, kicsit jobb lenne a világ. De lehet, hogy a dühöt csak átvetítem Radnótiról őrá. Mert ha kedves költőnk olyan levelet írt, mint amilyet az interjúban idéztek, akkor minden korábbi házastársi őszintesége ellenére ő végül is megcsalta, becsapta és elárulta Fannit. Úgyhogy a jobb világhoz talán a férfiakba is kellene még egy s más. Épp eszembe jutott valami ilyesmi a minap, minthogy anyukám szekrényére néző ágyban alszom, de akkor ezt már nem kell megírni, mert Jónás Tamás megírta: Jónás Tamás: Gyász Néha, csendes éjszakákon szekrényeknek kell, hogy fájjon, ami a fényben, embereknek fájdalomból nem lehet meg. Falszomszédság, hát a hátnak, szekrényeink összevágynak. Megreccsennek, nyitnak ajtót, ha tudnának, hátraszaltót. Fényes, éber éjszakákon én is érzem őket. Látom, csendesen ruhát cserélnek. Halottaink bennük élnek.
Általában az a problémám a szakácskönyvekkel és a receptekkel, hogy nem szoktak számolni az olyan, nulla felkészültségű és/vagy tálentumú konyhai személyekkel, mint én vagyok. Ezért ha elkezdek csinálni valamit, lépésről lépésre követve az utasításokat, szinte mindig beleütközöm olyan kérdésbe, amelyről a receptben szó sem esik, mert talán evidencia. Tegnap például úgy döntöttem, hogy olyasmibe fogok, amibe még soha életemben: meggyes piskótát sütök. Természetesen egyszerű módszert kerestem, ezt találtam. Már azt is nem értettem – enyhe ingerültséggel –, hogy 4 főre. Mi az, hogy 4 főre? Fejenként egy sütit esznek meg vagy ötöt? Nem tudná közölni a recept, hogy kábé hány darab hányszor hány centis szeletre tudom majd felvágni a készterméket? Na jó, tartsák meg maguknak az infót, úgyis csak ketten vagyunk. Aztán amin kis híján fennakadtam: vajon mekkora tepsi kell nekem a megadott alkotórészekből létrejövő tésztához? Mert igazán nem mindegy, hogyan fér el a massza, 2 centi alacsonyan teríti be a tepsit vagy 1 deciméter(! a csigák!) magasan?! Nem, egyáltalán nem úgy nézett ki a kész sütemény, mint a fotón. A meggyek mind lemerültek a mélybe – noha liszteztem őket –, a tepsi úgy festett a sütőből kikerülve, mintha négercsókot csináltam volna. (Igaz, az itteni sütő elég durva, ráadásul nem üveges az ajtaja, úgyhogy nem lehet belátni. Talán elejétől kezdve kislángon kellett volna megküldeni.) A tésztát alig lehetett kiszedni, a fele beleragadt. (Igaz, nincs itthon sütőpapír. De bőségesen vajaztam és liszteztem.) Ez a legelőnyösebb felvétel a tárgyról. Mondanom sem kell, kedves férjem nagyon biztatólag eszi és eszi. Este megjegyezte, hogy még mindig égett-néger-szag terjeng a konyhában. (Megkérem a kedves olvasókat, kíméljenek meg a „hogyan kellett volna” jellegű, jószándékú reflexióktól avagy még egyszerűbb receptek küldésétől :-) Kárpótlásul feltettem főni egy üveg kovászos uborkát, hokedlira a kertben. Amikor a szüleim házát kiürítettük, eléggé ad hoc jelleggel raktuk le itt a holmijaikat. Van doboz, amit még ki sem nyitottam azóta. Tegnap, amikor papírt kerestem, kihúztam egy fiókot, amibe, jé, fényképalbumokat tettem akkor. A legrégebbi két album még a nagyapámtól való, ő rakta össze a fotóiból. Volt gépe, sokat fényképezte Budapestet. Sajnos inkább tájképeket csinált, mint életképeket (nekem sajnos), köztéri szobrokról számosat például. A másik albumban, amelyben családi képek sorakoznak rengeteg számomra ismeretlen emberrel, találtam ezt a felvételt. (Nincs itt szkenner, úgyhogy lefotóztam a fotót. Tulajdonképpen mind ezeket a régi képeket be kellene szkennelni. Már csak azért is, mert oly kicsik. Úgy legalább nagyítva lehetne nézegetni, és akkor hátha valakiket felismernék.) Nagyapám az apukámmal sakkozik. Mikori lehet ez, nem tudom. 1940 körüli talán. A kis apukám elmélyülten tanulmányozza a táblát. Visszatettem az albumokat, és akkor vettem észre, hogy a fiók legaljában ott van a sakktábla. Az apukám sakktáblája. Vagyis a nagyapámé. A világosa megsötétedett, a fekete futó elvesztette a fejét, de még mindig ugyanaz a sakk. Milyen különös, hogy a tárgyak, ha kopnak is, mégis sokkal nagyobb túlélők, mint az emberek. Két könyvet terveztem ma simfelni, amit a héten olvastam. De olyan szép nyári nap van, mégis inkább nagyvonalú leszek és hallgatok. Ámbár hosszabb távon azt mégsem bírom ki, hogy Arday Géza Gyermektelen írók a diktatúra idején című művét szavakkal ne illessem. Van erénye: felértékelte bennem a saját szakdolgozataimat. Úgy értem, ha ez a kötet tudományos munkaként értelmezhető – politikai brosúrákra emlékeztető nyelvezettel („fattyú Kádár”, „lelencházban felnőtt Aczél”, „szadista ávós”), pontosan megjelölt Best magazin-idézettel, önkényes tartalmi elemekkel –, akkor rögtön elégedettebben gondolok vissza az utóbbi évekbeli bölcsészes szakírásaimra. Rákerestem egyébként az irodalomtörténész szerzőre, és megtudtam, hogy 2012 májusától a Miniszterelnökség levelezési osztályának vezetője lett, 591700 forintos illetménnyel. Ja, akkor remélem, beszállt pénzzel a könyve megjelentetésébe. (2013, második, bővített kiadás, az NKA támogatásával.) Kicsit hadd idézzek! Mondjuk a legelképesztőbb fejezetből, amely Tamási Áronról szól, s jószerével egyvégtében adomázás az Arday Géza meghatározása szerint „veleszületetten nagy természetű” író betyáros numeráiról. „Tamási Áron mögött megcsalt lányok és asszonyok sokasága és számos házasság sorakozik, de gyermeke egyetlen kapcsolatából sem született. A hűséget a szülőföldjének tartogatta, nem a feleségeinek és asszonyainak.” Házasodik az unokaöcsém. Postai úton jött a meghívó, szép piros borítékban a kártya. Van rajta egy kód, avval tudunk belépni az esküvői weboldalukra és bejelentkezni a vendégseregbe. A fejlődés megállíthatatlanul halad előre, de néha kedvesen visszakacsint. Tegnap a Vitamintanya előtt – az a helyi zöldséges – azt mondta nekem egy ismeretlen nő, hogy két éve olvas engem, és már várta, hogy lásson itt a faluban. (Vagyis ő úgy mondta: a községben.) Mire én rögtön rávágtam, hogy: ööööö… A bátyámék itt töltik a hétvégét a Fehér Hattyúban. (Mennyi oxigén! – mondta a sógornőm.) Ezért tegnap egész nap erősen dolgoztunk a házon, takarítás és szerelés, hogy kihozzuk a legjobb formáját, tekintettel az esti vendégeinkre. Meg is mutatom, mert ennél előnyösebb képet aligha lehet készíteni róla. Egyébként holnap lesz a szüleink 60. házassági évfordulója. Bár ők már nem tartják, ezért talán pontosabb fogalmazás, hogy 60 éve volt (lesz holnap a voltja) az esküvőjüknek. Nem nagyon emlékszem az eseményre – mármint közvetve, elbeszélésből –, annyit tudok, hogy anyukám melyik barátnőjétől kapott kölcsön kombinét a nagy napra. Jött tegnap este a hír Koltai Tamás haláláról, nagyon lesújtott. A pótolhatatlan veszteség kifejezés a nekrológműfaj legnagyobb közhelye, de most úgy érzem, mindkét szó szerint igaz. 1985 telén ismertem meg, amikor Erki Edit bulit tartott a lakásán az újságíró-iskolás osztályunknak és elhívta őt nekünk mintegy díszvendégnek. Már akkor is úgy gondoltam, hogy ő a legjobb. A legtudósabb, a legjobb tollú és a legbátrabb. Azóta annyi csak a változás, hogy máshogy ragozom. A legjobbunk ment most el. Azon a bulin magától értetődően tegeződésre hívott fel mindannyiunkat, újságíró-növendékeket. Soha fölényt, felsőbbrendűséget nem érzett-éreztetett, a legnagyobb természetességgel kezelte egyenrangúnak az embert. Tekintélyelvet nem ismert, liberális volt és szolidáris, főszerkesztőként úgy viselkedett, ahogy kell. Talán még annál is úgyabbul. Egyszer a Színháznak írt cikkemben egy félmondatban tettem őrá valami ironikus, csipkelődő, vagy talán egyenesen pikírt megjegyzést. A szerkesztő Csáki Judit kihúzta, én meg szó nélkül tudomásul vettem ezt. Később Tamás exkuzálta magát, hogy nem ő látta először az írást, nem találkozott avval a mondattal, csak nagyon utólag hallott róla. Ő egészen biztosan benne hagyta volna, sajnálja. Nem voltunk közelebbi kollegiális vagy privát kapcsolatban. Időnként egymás mellé kerültünk színházban vagy vidéki úton, olyankor beszélgettünk, kellemes partner volt. Legfőképpen olvasói viszonyt ápoltam vele, élveztem a műveltségét, tájékozottságát, a könnyed és elegáns stílusát, a pontosságát, a kíméletlen őszinteségét. A leggyakoribb élményem az volt vele kapcsolatban, hogy megint fején találta a szöget. Egyszer egy különösen nagyszerű kritikája után – Vidnyánszky Attila debreceni Mesés férfiak szárnyakkaljáról szólt –, vonaton ülve becsuktam az ÉS-t és azon nyomban küldtem neki egy sms-t, hogy most olvastam épp ezt a cikket, elragadtatva, csodálatos. Küldött vissza egy nagyon kedves, szinte meghatott köszönetet. Akkor arra gondoltam, talán gyakrabban kellene tudatnunk a nagyrabecsülésünket azokkal az emberekkel, akiket nagyra becsülünk. Dunai II. vagyunk. De néha azért elindulunk a másik irányba is, nemcsak a Duna felé, és akkor a napokban megtaláltuk feljebb, a falu egy eldugott helyén a legutóbbi verőcei szobrot, Wass Albertét. Mondjuk én a magam részéről elképzelni sem tudom, hogy kinek, minek kellett ide Wass Albert-szobor – hacsak nem politikai megfontolásból, mert irodalomtörténetiből vagy helytörténetiből bizonyára nem –, de van, tessék, áll, rozzant kerítésháttérrel és megfakult nemzeti nyakravalóval. A Verőcei Tükör havilap, és én mint betűfan, mindig megveszem a boltban. Félamatőr újságnak mondanám, amelyen erősen érződik a falu ős- vagy ómagyaros jobbos orientációja. De legalább nincs minden oldalon fénykép a mostani, vagy a korábbi, meghatározó polgármesterről. (Ebben erősen különbözik a magát függetlennek mondó Belváros nevű belvárosi kétheti fideszes orgánumtól.) Pünkösdi Lélekváró, Megemlékezés a Malenkij robot 70. évfordulójáról, egyebek közt ilyesmi cikkek vannak benne. Aktuális kedvencem A Jóisten tenyerén című útleírás Tündérkertről, amely folytatásos lesz, és én már az indításakor ráharaptam, köszönhetően a szerző ilyen merengéseinek: „Ráérő és magányos óráimban sokszor gondolkodom, vajh, mi miért történik, létezik-e, hogy ennyi furcsa és érthetetlen véletlen sodorja az embert ilyen vagy olyan irányban?” Hát ja. Hanem aztán az óvodai ballagásról tudósító írás elkedvetlenített kissé. Mivel tiszteletes úr köszönt el a kicsiktől. Azt tudtam, hogy az iskolát az előző polgármester azonnal átadta az egyháznak, és azóta is elégedetten dörzsöli a markát, mivel ez több pénzt jelent, ráadásul nincs dolguk a Klikkel. De az csak most esett le nekem, hogy itt az óvoda is az egyházé. Tudom, ez az egész szisztéma még a Horn Gyula kötötte vatikáni konkordátumon alapszik, a mostani politikai hatalomnak pedig esze ágában sincs az államtól elvárható világnézeti semlegességet tanúsítani, de szerintem ez nincsen rendjén. Úgy értem, amikor egy településen csak egyetlen óvoda van, annak államinak kellene lennie, fakultatív hitoktatással, ha erre már óvodáskorban is szükség és igény van. De hogy ateista verőcei szülők utaztatni kényszerüljenek egészen Pestig* a hároméves kisgyereküket, amennyiben nem akarnak körülötte papot látni az oviban, ezt csak diszkriminációnak, hátrányos helyzetbe hozásnak tudom tekinteni, mi másnak. *A közelebbi Vácon is az egyház az oktatásügy kedvezményezettje. Itt is nagy a meleg. Késő este csak vártam, vártam, hogy hűvösebb legyen, de nem enyhült. Nyitogattam-csukogattam az ablakot éjjel – nem szoktam nyitott ablaknál aludni –, láttam, hogy a szomszédnál is ég a villany hajnali háromkor. Tikkadt, kimerült, feldúlt az ország, gondolom. A hőség pedig viszi el a fáradtakat, betegeket, időseket. Amikor reggel leülök a hátsó kisteraszon, hallom a srégen hátrafelé szomszéd állatait. Van neki valamije, aminek nagyon kedves a hangja, vagy meeeee-t mond vagy beeeee-t, nem tudom eldönteni, de a helyes megfejtésnek megfelelően kecske vagy birka nyilván. Állítólag pulykanépséget is tartanak, de a pulyka szólamát végképp nem ismerem fel. A tyúkok között akad egy, aki tapasztalt lehet és rezignált, mert olyanformán kárál mindig, lassan, fojtottan, mintha azt mondaná: mondtam már neked ezerszer, hát mér’ nem tudod megérteni, mér’ kell mindig újra elmondanom…
A magam részéről leadtam tegnap a kritikusdíj-szavazatot. (Aztán majd mindjárt kezdhetem számolgatni a többiekét.) A napokban idén ősbemutatott színdarabokat olvastam a legjobb új magyar dráma kategóriához, még a Kara Tünde játszotta rákos monodrámát is (kicsit félve). Ami a szavazólapomat illeti, meglehetősen széles merítésű: a 15 kategóriában szereplő 3-3 favoritom több mint 25 színházhoz/társulathoz köthető. Kábé 60% fővárosi, a többi vidék és határon túl. 30%-nál nagyobb benne a független szféra aránya, a többi repertoáros kőszínház. Ha ezt összevetem a nézői számaimmal (87 trupp), akkor az derül ki, hogy minden harmadik-negyedik színházban láttam valami rész- vagy egészjót. Úgy tippelem ebben az igen korai pillanatban, hogy legfeljebb két-három díjadó voksom lesz. Vagyis az első helyezettjeim közül szerintem kábé ennyien vesznek majd át kritikusdíjat szeptemberben. Görgey Gábor Görgey Artúrról szóló darabját Egerben mutatták be Blaskó Balázs rendezésében. Eredetileg úgy volt, hogy Blaskó Péter játssza a címszerepet – így tudom –, de kiszállt belőle, így Kelemen Csabáé lett a feladat. Kinyitottam a fájlt, nézem a dráma elejét: „Történik 1914 és 1916 között”. Na mondom, akkor itt kísértetjárás lesz. Nem tudtam ugyanis, hogy Görgey tábornok ilyen iszonyatosan sokáig élt! (1916-ban halt meg.) Mindazonáltal a darabban valóban kísértetjárás van. Kettősök sorozata a mű, és leggyakrabban halottakkal trafikál a címszereplő. De azért a színpadi tűrhetőség kedvéért mozog mellette egy vicces öreg meg egy formás házvezetőnő. És ilyeneket mondanak: „Aznap sötét volt Világosnál.” Vagy: „a politika mindig csak üres szó.” Meg: „Békében nincs nemzet! Csak mindenféle emberek vannak.” Hát most sem fog nyerni Görgey, attól tartok. 1812. október 23-án hajnali háromkor egy teljes tábornoki díszben lévő ember érkezett a párizsi Popincourt-kaszárnya kapujához, és sürgős kihallgatást kért a nemzeti gárda parancsnokától. Az ismeretlen, aki azt állította, hogy ő Lamotte tábornok, az új katonai kormányzó, bejelentette, hogy Napóleont Moszkvában megölték, a vészhelyzetben összehívott szenátus kikiáltotta az ideiglenes köztársaságot, és a nemzeti gárdának a Vendôme téren kell gyülekeznie. A parancsnoknak átnyújtotta az előléptetéséről szóló okmányt, majd megbízta, hogy vegye át a többi egység fölött is a parancsnokságot és intézkedjen két állami fogoly, Guidal és Ladurie tábornok szabadon bocsátásáról. Utasításait egy köteg rendelettel támasztotta alá. Az ügy több órán át simán gördült előre. „Lamotte tábornok” a legkisebb ellenállás nélkül végiginspiciálta a párizsi kaszárnyákat. A nem létező Ideiglenes Köztársaság parancsait tizenhárom főtiszt átvette. A Luxembourg-palota parancsnoka, ahol a szenátus rendkívüli ülésének zajlania kellett volna, szintén nem vett észre semmi rendkívülit. A gondok akkor kezdődtek, amikor a nemzeti gárda nagy része már a Vendôme téren volt. Hulin tábornok, akit Lamotte-nak fel kellett volna váltania, négyszemközt felszólította „Lamotte-ot”, hogy mutassa az erre vonatkozó parancsot. Lamotte erre fejbe lőtte Hulint. Röviddel ezután egy korábbi bajtársa felismerte: „Ez nem Lamotte, az Malet!” – kiáltotta. Az összeesküvés főszervezőjét ezután földre teperték, lefegyverezték és leleplezték. Claude-François Malet (1754-1812) dandártábornokot erős jakobinus meggyőződés fűtötte. Rég elbocsátották az aktív szolgálatból, s a Napóleon iránti gyűlölete miatt börtönben ült. Tervét királypárti zárkatársa, Lafon abbé segítségével eszelte ki, az abbé hamisította a papírokat. Az egyenruhát Malet felesége vette kölcsön egy színházi kellékestől. Malet és Lafon éjfélkor átmásztak a börtönfalon. Malet hazament átöltözni, majd elindult Popincourt-ba. Lafon eltűnt. Malet a hadbíróság előtt magára vállalata az egyedüli felelősséget. Utolsó kívánsága az volt, hogy ő adhassa ki a parancsot saját kivégzőosztagának. A Malet-eset felfedte Napóleon birodalmának a leglényegét. Malet jól számított: a császárság sorsa egyetlen ember életétől függött. Mihelyt elhitték, hogy Napóleon nem él, senkinek eszébe nem jutott sem Róma királya, sem Napóleon utódai. Ennek eredményeként – csupán egyetlen lövés árán – Franciaország majdnem újra köztársaság lett. Az „apró ügyekben” ott rejlik a lehetőség, hogy megváltoztassuk a történelem menetét. (Norman Davis: Európa története, Bojtár Endre fordításában, kicsit rövidítve.) Durván megemelte a Nemzeti Színház a diákbérletei árát. Nem kizárt, hogy ennek én vagyok az oka. Akkor nagyon szégyellem magam. Piros műbőr mappa, rajta aranybetűkkel: NEMZETKÖZI TÁRSADALOMTUDOMÁNYI DÍJ. Belül újságok, nevezetes napokról vagy csak úgy, apukám tette el őket. Sárgák és porlanak, ahogy lapozom. 1948. április 4-i Hírlap. Csak a címeket nézem. A 3. oldalon: Rajk László: Nem kell szorongással néznie a holnap* elé annak, aki szaktudását a dolgozó nép szolgálatába állítja. Ezt mondta a belügyminiszter a két munkáspárt közös taggyűlésén Debrecenben. Nem biztos, hogy igaza volt. Népszabadság, 1957. november 7. A 13. oldal Gyerekeknek rovat. Rejtvény, mese. November hetedikén – „írta Donászy Magda verse” Réges-régen, / nagyon régen, bilincs volt a / szovjet népen. / De november / hetedikén / fegyvert fogott / minden szegény. / Szállt a gránát, / szólt az ágyú, / sok-sok vér hullt / a hóra, / vérpiros lett / a szovjet nép / lobogója / azóta. Esti Hírlap különkiadás 1961. április 13-án. Harsog a címlapról: Az emberiség történetének nagy pillanata: szovjet ember a világűrben Népszabadság, 1961. november 5. Tiszta égbolt – jegyzet egy szovjet filmalkotásról. Molnár G. Péter („A Tiszta égboltban nincs vagy-vagy. A szerelem és a párt, az asszony és a szocialista haza egyformán szolgálható csak: mérhetetlen hittel és fenntartás nélküli bizalommal.”) Hírek: Buda északi részét teljesen ellátja decembertől a Moszkva téren bővülő Patyolat-fiók. Három üzlethelyiség hozzákapcsolásával a fiók termelése az eddiginek háromszorosa lesz. Ebben a dossziéban nincs több. * Honlapnak olvastam persze. Ma reggeli halálom Szalóczi Géza, akinek flörtörte lábát a strandpapucs. (Imádom.) flörtörte a strandpapucs a lábam maegésznap csak merészláb jártam kiserkent a lábkisujjam vére a bökfüvön séppmint ötvenéve tapicskoltam afriss csirkeszarban és harccsoki lánca lett a talpam csühögtem a harcmezőcske réten a kecske álltcsak ütközetrekészen atélifák asom szürkebokra zöld álcai hálóval bevonva kifaroltam sistergetta málnás belecsúsztam aborsóba szántvást mármár túllan a telekhatáron hol lopózva jött hogy levadásszon a szomszéd szemárkán harci festék paszulyhüvellyel vontabe testét láttam ahogy asóskában szökdel és kilőtt egy tökpáncélököllel A fővároshoz közeledve láttam először a kormány hurráplakátjait. Nem volt szerencsém ilyesmihez az elmúlt hónapban, mert Verőcére és környékére nem áldoznak, minek, és igazuk is van. Egy üveg boldogtalan uborka napok óta kereste a kovászolódáshoz a napsütést a kertben, de nem találta. Úgyhogy megállt a fejlődésben. Mit tehettünk volna, hazahoztuk. Most akkor mivé válik, mirelitté-e, nem tudtam. Tűzhelyen van melengetve, legnagyobb döbbenetére. Az elmúlt hetekben beköltözött egy lepke az ágyneműtartóm alá. Amikor kihúztam, belehalt. Úristen, de szeretem ezt az osztályt, hogy ilyenek és ezt csinálják… – gondoltam tegnap késő este a Jurányiból jövet. Az is eszembe jutott aztán, hogy Koltai Tamás minden bizonnyal a Dömötör András premierjéről írna jövő héten az ÉS-ben, és a cikke minden bizonnyal erős lenne, akár az előadás. Nem mondom, hogy úgy is indult, jó darabig olyan kis barátságosan totyogósnak tűnt, de aztán fellendült és szédítő magasságokba jutott. Amikor Dömötör András nagymamája (Jordán Adél) meghalt és eltemették, Czukor Balázs pedig mint egy frusztrált párbajhős, diadalt aratott a temetőszolgálati trehányság felett, majd Mészáros Máté gyászszertartási dalnok lépett fel ideadaptált Leonard Cohenként, ezt olyan katartikus jelenetsornak éltem meg, hogy úgy éreztem, itt kellene befejezni. De nem volt igazam, mert ha ott vége lett volna, akkor nélkülöznünk kellett volna Czukor Balázs évi rendes, felemelő szólódalát. Amikor Mészáros Máté a rádióműsoromban járt, beszélgettünk az AlkalMáté-előadásokról. Az után úgy döntöttem, hogy most megértettem: ez az ő játékuk sokkal áttételesebb és színészileg feldolgozottabb annál, mintsem hogy nekem zavarba kellene jönnöm, amiért belebámulok az életükbe. Úgyhogy most már rá se rántok semmire. Mindössze annyit vontam le magamban konkrétan Dömötör Andrást illetően, hogy nem lehet egy könnyű pali. A produkció messze túlmutat Dömötör Andráson: több nemzedék kor- és országélménye ütközik ki rajta. Nem akarok így rögtön a bemutató után ennél többet spoilerezni. Már csak annyit mondok: sok van, mi csodálatos benne, nehéz is megmondani, mi a legcsodálatosabb. Talán az, hogy Péter Kata milyen Hegedűs D. Géza? Vagy amilyen Vajda Milán Máté Gábornak? Netán Mészáros Béla Dömötör Andrása? Na és Dömötör András Mácsai Pálként?!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
