Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Felmentem a padlásra, kerestem valamit. Konkrétan egy régi barna pólót. Mert kedves férjem azt mondta, megcsinálhatnánk újra ezt a fotót. Alighanem a nádfotelről jutott eszébe, mivel az itt van, ide jött a szüleim házából, ahová annak idején a gárdonyi nyaralójukból került. Valószínűleg elbír még bennünket együtt a fotel, ezt mindannyian bóknak vehetjük. A barna póló kétségkívül a New York-i Zsuzsink ruhacsomagjából való, amit 1988 májusában hoztam haza tőlük. Olyan nagy volt, hogy idővel kedves férjemnek adtam. De lehet, hogy előbb még kiégettem cigivel, és a lyukra varrtam egy szép barna gombot. Később Annamarink is hordta néha otthonka gyanánt. Nem találtam meg így hirtelenjében a padláson. Viszont megláttam egy nagy kartondobozt, amely Annamari pécsi konyhai felszerelését tartalmazza. (Amikor széles e családban bárki bárhol bármiért felszámolt egy háztartást, az általában itt landolt.) Ennek a doboznak a tetejében meredezett egy nyél, amely egy nagy, mély serpenyőhöz tartozott. Tudtam, hogy ezt hívják woknak, de még soha nem volt dolgom vele. Na most – gondoltam. Először megnéztem a neten, de ez a módszer nem szokott beválni, mert ahányan írnak róla, annyiféle eljárásra esküsznek. Úgyhogy megkérdeztem Annamarit, aki megosztotta tapasztalatait. És tegnap belevágtam egy ilyen ebédbe, hogy belevágtam mindenfélét a wokedénybe. Csirkemellcsíkokat, hagymát, póréhagymát, brokkolit, sárgarépát, kápiapaprikát, krumplit. Sót, fehérborsot és curryt használtam. Tulajdonképpen meggyőzött engem ez a tárgy. Kihozta a legjobbat abból, amit én eléggé találomra belehánytam. Íz, állag, forma, színek – rendben volt. Nem mondom, hogy most folyton ilyet fogok csinálni, de nincs de.

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Hát vége van a nyári szezonnak – mondom mély, frédikés sóhajjal. (Annamariék Szusi kutyája is tud gondterhelten sóhajtani.) Soha nem gondoltam volna, hogy két teljes hónapon át képes leszek megülni falun. Két dolog kellett hozzá. Az egyik, hogy kicsit megöregedjek, és bírjam korlátlan ideig a hintaágyon fekve nézni a madarak röptét. A másik az internet.

     Az olvasók is furák, valósággal falták nálam ezt a hosszú, forró, színháztalan nyarat. Mármint ami a statisztikámat illeti. Csak elvétve jöttek hozzám olyan, szakmainak mondható keresésekkel, mint például „Miért nem Ónodi Eszter játssza a Sirályt?” Vagy: „Jó színész Hirtling István?”

     Hogy kaptak-e nálam kielégítő választ az olyan kérdeseikre, mint „hányas lába van egy korai férfinak”, vagy „mit csináljak, ha jön le a bőr az ujjamról?”, hát azt nem tudom. De talán annak a személynek mégis nyújtottam releváns információt, aki avval esett be hozzám, hogy „ouzo koktél”.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     Gondoltam, ideje elkezdeni az új évadot a rádióban is. Tokai Andrea járt nálam, akit temesvári színésznőként ismertem és kedveltem meg, most pedig a készülő Pintér Béla-darabban próbál a Szkénében. Ennyit róla, rólam meg annyit, hogy nem újultam meg, viszont kifejezetten mesterkéltnek éreztem-hallottam magamat.

     Este egy kedves nő elvitt a Rózsavölgyi Szalon Előttem az élet című előadására. Emlékszem, Émile Ajar regénye mekkora divat volt, amikor kijött 1977-ben. Mint abc eleji szerző, gyakran szembejön velem polckezdetként, de az elmúlt harminc évben egyszer sem vettem kézbe. Színpadra reménytelenül epikus persze. Alföldi Róbert rendezésében eredetileg Margitai Ági játszotta Momót, az arab kisfiút, ez érdekes közelítés, az élet vége felől. Ehhez mérten idős az egész szereposztás.

     Vegyük azt alapnak, hogy bármikor boldogan elnézem a Rosa mamát játszó Csomós Marit. Ezen túlmenően azonban igen rossz benyomást tett rám az előadás. Olyannak hatott, mint ami nincs leásva, megalapozva és felépítve. Mintha a szereplőket teljesen lekötötte volna az a koncentráció, hogy baj nélkül eljussanak a szövegük végére. Ez sem könnyű, belátom, hiszen például Nagy Marinak nyilván kevesebb próbával kell elmondania a sok szöveget, mint annak idején Margitai Áginak, és a Rajhona Ádám szerepét átvevő Jordán Tamás is vélhetően azért handabandázott oly hevesen a színen, hogy elterelje a figyelmet a bizonytalanságairól. Lukács Sándor Lola-alakítását méltányolom leginkább, abban éreztem a színészi ambíciót és a figura emberi melegségét. Csak hát a szememnek nem esett jól Lukács Sándort a díva-szerepkörből nagyon kiöregedett transzvesztitának látni (bár a lába nem rossz).

     Volna bennem bizonyos megértés az este nem jól sikerültsége iránt, hiszen a szereplők fele most állt be, a másik fele meg küzdhet Margitai Ági emlékével. De elutasítom a megértésemet, 4500 forintba kerül ugyanis a jegy. És félő, hogy a tegnapi nézőket nem fogják grátisz meghívni az előadásra, amikor már meggyőzőbben megy.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     A másodikai vacsora keretében egy közeli, új helyre mentünk, ahol az étlap váratlanul beépült az asztalba. Vagyis egy monitort tartalmazott az asztal, tányéralátét helyett, azon kellett végigklikkelni az étlapot és megrendelni a kívánt tételeket. Valamint csetelni is lehetett (volna) a más asztalnál ülőkkel, és bejelentkezni a Facebookon. Jópofának találtam, és a kaja sem volt rossz.

     Éjjel egy teljes rendőrszázad rohangászott az ablakunk alatt a „megújult” terünkön. (Na hát az a megújulás is… Majd holnap elmesélem.) Fogócskáztak a drukkerekkel, futballhuligánokkal, ultrákkal – látom, ez az aktuális kifejezés –, akik máris ügyesen megtaláltak és levertek a mai válogatott meccsre érkezett románokat. Más országokban momentán még a futballdrukkerekre is büszkének lehet lenni. Deprimált és elkeseredett vagyok attól, ami a hazámban állami, politikai indíttatásból folyik. Egy „mi jár a fejedben” kérdésre a napokban azt tudnám felelni, hogy Teleki Pál búcsúlevele. Az, az, a „hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet”.

     Pozitívabb fordulatok:

     Megtaláltam itthon a barna pólót.

     Három nővér, írta Horvát Petúnia műve.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Úgy tájékoztatta Láz. János és Orb. Viktor az országot, hogy a menekültek idegyűléséért, konkrétan a Keleti pályaudvari helyzetért is a németek a felelősek. Ettől végképp elnyomhatatlan együttérzés támadt bennem. Hiszen ezek az emberek a németek áldozatai. Akárcsak a néhai nagyapám (a hivatalos álláspont és a Szabadság téri emlékmű szerint). Úgyhogy összecsomagoltam egy vastag plédet, amivel már egy napja szemeztem rábeszélőn, lássa be, hogy sosem használjuk. Továbbá csináltam uzsicsomagokat, alma, banán, keksz, ásványvíz összetételben, hogy a táskanyitogató program keretében másokkal együtt szétosszam a Keletiben. Ebbe azonban belezavartak az ultrák, akik miatt és ellen lezárták a Baross téri aluljárót.

     Közben találkoztam a Németországba szakadt egyik rokonom lányával, akit egyszer láttam, kábé másfél évtizede. Most Pesten van, és kávéztunk egyet. Ó, nagyon helyes nő! Kiderült, hogy érettségi után a stuttgarti Tribühnében dolgozott, és ő tolmácsolt Zsámbéki Gábornak, amikor ott Brechtet rendezett. Mondta, akkor jött rá, mennyire nem mindegy, hogy melyik magyar szót melyik német megfelelőjével helyettesíti. Néha álmodik arról, hogy Zsámbéki szigorúan néz, mire ő keres egy még pontosabb német kifejezést. Azt is mesélte, hogy a legmenőbb színészek összefogtak, és építtettek Észak-Németországban egy menekültotthont, ahol tornaterem is van meg óvoda és egyebek, mert az egy dolog, hogy befogadják a menekülteket, kapnak lakóhelyet, ellátást, zsebpénzt, de nincs mit csinálniuk. Közben a kávéházból láttuk az ultrákat, mondtam is neki: csússzál kicsit odébb! Melléd ülök inkább, mert itt az ablaknál, ha elhaladnak és netalán beverik a kirakatot, rám szakad a teljes vitrin.

     Közben a parlamentben megszavaztak menekültellenes, rendvédelmi törvényeket, a belügyminiszter pedig nyaralni van.*

     A Nyugatiba mentünk ki este a cuccal, ott is szívesen fogadták. Álltunk a stáb sátra előtt, mellettünk egy koraharmincas pár érdeklődött, hogy tudnának-e segíteni valamit. Láttam rajtuk, ők is úgy vannak vele, mint én: biztos nem jön rosszul, amit adok, de főleg nekem kicsit jobb lesz tőle. Elég sok gyerek is táborozik ott. Mosolyogtam egy lánykára, akit valaki egy nagy férfibiciklin tologatott vidáman. Igen, ez kis bakfis itt fog megtanulni biciklizni, a Nyugati oldalában.

     Közben ehhez az egész, abszurd naphoz hangos ihajla és csuhajla biztosított aláfestő zenét. Ugyanis a terünk megújulását, kulturális színtérré változtatását háromnapos szakadatlan fesztivállal ünnepli a belvárosi önkormányzat.

* És még valami történt, amint azt a miniszterelnök rádióinterjújából megtudhattuk: "a kormány tagjai góltotót rendeztek, ahogy az férfiak által dominált közösségben szokás". Amikor ezt olvastam a MaNcs-ban, úgy éreztem, én is szeretnék elmenekülni ebből az országból.

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     Bár az egész szombatomat nem szánhattam rá, de szerettem volna jelen lenni a Kolibri Színház évadnyitó fesztiválján. Már csak azért is, mert – ez az egyik jó hírem: – az NKA kifürkészhetetlen akaratából pénzt nyert a Spiritusz, ezért most majd kifizetjük a honoráriumtartozásokat és folytatjuk a munkát a portálon. Ám délben a fesztiválon épp elmaradt egy előadás, úgyhogy végül érdemben csak a Ciróka Bábszínház Gabi és a repülő nagypapáját tudtam megtekinteni. De ezt nem panaszképpen mondom, mert ezt a produkciót már régóta szerettem volna látni és nagyon is elégedett voltam vele. Gimesi Dóra írta, Kuthy Ágnes rendezte, egyszerű, szabatos, finom, kicsit szomorú, jól illik hozzá a Gabit játszó Krucsó Júlia Rita kecsessége, melankolikus szépsége. Rezonáltam a műre mint olyasvalaki, aki egyetlen nagyszülőjét sem ismerte, viszont úgy véli, hogy mindenkinek szüksége van nagyszülőre. Nem muszáj a nagyszülőnek világbajnoknak lennie semmiben, de kell, hogy legyen legalább egyvalami, amit az unokagyerek tőle tanul meg.

     Gondoltam aztán nagyszülőkkel az unokaöcsém esküvőjén is. Az egyik ági nagyszülei jelen voltak ezen az ünnepi aktuson – szekszárdiak az első sógornőm szülei, mindig kedveltem őket, jóban voltak, összejártak a nászukékkal, vagyis a szüleimmel –, amely esemény egybeesett az ő 58. házassági évfordulójukkal. A polgármesteri hivatali szertartáson kedves férjemmel megállapítottuk, hogy a mi esküvőink óta eltelt évtizedek alatt történhetett ugyan néhány formai változás, de ennek a hivatalos ceremóniának még mindig az anyakönyvvezető a leggyengébb pontja a maga szereplésével.

     A továbbiak a Búsuló juhászban zajlottak a Gellérthegyen, igen kellemesen. Levegős volt, kötöttségektől mentes, és külön hálát éreztem azért, hogy nem szólt a zene a vacsora alatt, mindaddig nem, amíg később tánc nem kezdődött. Jól sikerült este volt, na.

     A másik jó hír: akcióba lendül az AFSZ (Ascher-figyelő Szolgálat). Egy hét múlva ilyenkor Bochumban leszünk, és megnézzük az Ascher Tamás rendezte Cseresznyéskertet, amelynek tegnap tartották a premierjét.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Szeretem a Jó estét nyár, jó estét szerelemet. Egész este úgy ültem a Pesti Színház nézőterén a Jó estét nyár premierjén, várakozón, hogy készen álltam megkedvelni Szász János rendezését. De hiába, nem sikerült. Eleinte úgy festett, mintha valami ütős Brecht menne itt. Aztán volt jelenet (a kocsmai), amikor Gothár-Bereményi filmekre hajazott a látvány. (Hallványnak új és ismeretlen Presser-tangót ad elő a kocsmai dizőz, Kiss Diána Magdolna.) Alapjában véve az zavart, hogy túlságosan musicalesnek találtam a produkciót, látványosságra alapozottnak. Miközben ez inkább egy szikár, balladisztikus darab. A vetítések agyonillusztrálták a történetet. Azt különösen idegesítőnek találtam, amikor a női szereplők feje jelent meg a díszleten villogó szemekkel. Nem mondom, hogy nem lehet így eljátszani, hatásosan és sikeresen is akár, de tőlem idegen kicsit.

     Wunderlich József a Sötétruhás fiú. (Nem, el sem tudom képzelni, mit akarhattak itt Stohl Andrástól, akire eredetileg osztották a főszerepet.) Már főiskolásként is jól jegyeztem ezt a fiatalembert, pécsi előadásban is elégedetten konstatáltam, és most is úgy látom, a színrevitel legkomolyabb erénye, hogy megkínálták őt evvel a feladattal. Nem a megrögzött gyilkos jön le belőle, már ha valóban ez volt Szász János elképzelése a figuráról. Mint hős, érzékeny és kapcsolódásképtelen. Röpköd a haja, nagyok a fogai, ettől van valami farkasos a mosolyában, ugyanakkor a griberli csibészíti őt. Figyelemreméltó.

     No és hát Börcsök Enikő. Most vettem észre, hogy én minden évben szavazok a kritikusdíjban Börcsök Enikőre. És ahogy ezt az ő Varga Veronikáját elnéztem, szerintem ez jövőre is így lesz. Bejött a színre, megszólalt, és olyan volt az első mondata, olyan egyszerű és olyan érvényes, hogy helyből nagyobb igazságnak éreztem, mint bármilyen alaptörvényt. Aztán még énekelt is nagy erővel, elátkozandó Viktort. Nehéz adekvát szavakat találni Börcsök Enikő mellbevágó igaziságára. És még volt valami igazi Fejes: Kútvölgyi Erzsébet jelenése virágárusként.

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Elkezdődött a tanév az egyetemeken, a doktori iskolában is. Nem iratkoztam be. Kérvényt adtam be egy év haladékra. A be nem iratkozásom elsődleges oka, hogy bár tervbe vettem, nem nyertünk nyáron a lottón. De voltak más tényezők is. Mint kiderült, a szabályok szerint DLA-doktorandusznak DLA-doktor, PhD-doktorandusznak PhD-doktor lehet a témavezetője. A Színház- és Filmművészeti Egyetem a PhD-képzésbe most vág bele. Eddigi tevékenységük nyomán az oktatói gárda túlnyomórészt DLA-doktorokból áll. Mindössze három PhD-doktor dolgozik az intézményben. A tanárnő, akit én témavezetőnek akarok, nincs köztük, ő DLA-s. Másrészt meg nyár végén megérkezett mailben az első félév programja. Legalábbis ami addigra megvolt belőle. Hétfőnként van tanítás, órák egymás után. Áttanulmányozva a kurzusokat, úgy találtam, hogy talán az egyetemnek is jól jön majd az egy év haladék, amit kapok/adok. Hátha azalatt alaposabban átgondolják, mit kínáljon ez a képzés.

     Lázár Kati. Életemben másodszor találkoztam vele. Őrajta múlt, hogy ilyen jó interjú lett, bár én is kellettem hozzá persze. Megbízott bennem. Az interjú bizalmi kérdés. Nemcsak olyan értelemben, hogy a kérdezett megnyílik és őszintén beszél. Hanem úgy is, hogy elhiszi: az enyém is egy szakma. Az újságíró végzi a dolgát, ért hozzá. Aki ebben nem hisz, az nyilatkozatot tegyen közzé, ne interjút adjon. Ha ad, akkor a megírását hagyja az újságíróra. Ezt főként azért mondom, mert hallom fiatalabb kollégáimtól – nem blikkes-borsos laikusoktól ám, hanem komoly, tapasztalt, avatott színházi újságíróktól –, hogy manapság az interjúalanyok a cikk egyeztetésekor ától cettig* átírják az interjút.

     Ha így van, akkor én el fogok kedvetlenedni, és lemondok a papírosinterjúkról**. (Nem most. Ascherral például fenyegetjük egymást egy szőröző papírinterjúval. És Zsótért is írásba szeretném foglalni egyszer.)

* Ez az ától cettig vicces kifejezés tulajdonképpen. Úgy néz ki, mintha csak az első három betűig tartana ki az átíró lendülete, de az a cet a német z.

** A papírosinterjú is vicces kifejezés, hiszen nem feltétlenül papíros, lehet az online is. Mindenesetre éljen a rádiózás!

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Véletlenül rátoltam az ujjamra a tolóajtót – amikor a szekrényben pakoltam, meleg ruhákat és esőnek ellenálló holmikat szedve elő, hogy elvigyem egy Röszkére induló teherautóhoz –, most aztán úgy néz ki a középsőujjam, mintha kicsit ki lenne lakkozva. De ennél sokkal jobban aggaszt az országos helyzet. Nemcsak az, hogy mi van és lesz a menekültekkel, hanem az is, hogy velünk mi lesz. A menekültek aligha fognak elfogyni, özönlenek és özönlenek, hát mi lesz ebből, tekintetes úr. Nyilván internacionális összefogással, világméretű egyezkedéssel kellene kezelni ezt, de speciel a mi miniszterelnökünk nem a kooperációs készségéről híres.

     Este színház, vidéki színházak fesztiválja a Tháliában. Én mint lelkiismeretes dolgozó, nézem mindazt, amit nem láttam még és ami belefér. A veszprémiek szerepeltek tegnap A vadkacsával, Guelmino Sándor rendezésében. Rendesen dolgoznak, nem érheti szó a (szín)ház elejét, de kicsit uncsi, lassúdad, tempótlan előadás. Haumann Máté játssza Hjalmart, akit mindig érdeklődéssel figyelek. Az első, estélyes jelenetben kifejezetten izgalmasnak láttam, körüllengte a tragikus titok, volt aurája. Később sokat egyszerűsödött, szimplán pozőrnek mutatkozott a figura. De oly szépen, elegánsan gesztikulál a kezével! Hasonlít a kézmozdulatai finomsága az édesapjáéra. Akit egyébként is többször láttam lelki szemeimmel keresztülmenni a színen, mert a Katona József Színházban Haumann Péter játszotta Hjalmar Ekdal apját. (És aztán a szünetben láttam élőben is, az erkélyen.)

     Egyvalami volt, ami megragadott az előadásban: hogy a végén, miután Hedvig lelőtte magát, felfeltették a szófára, és az anyját játszó Kéri Kitty gyorsan felhúzogatta a fekvő kislány harisnyanadrágját. Azokkal a csipkedős mozdulatokkal, amiket Hedvig már nem érzett.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     A Csontváry-kiállítás pont olyan, mennyiségben és minőségben, ami az én befogadókámra van méretezve. Olyan művek, amelyeket ismerek és olyanok, amelyeket nem. Látszik, ahogy felépült ez a csodálatos életmű. Amikor korai képein Csontváry Kosztka Tivadar madarakat festett – madár támad madárra tárgyúakat például –, akkor a gém mögött háttérként már ott van az ő összetéveszthetetlen színvilága. A világító színei, amiktől minden képe megnyugtatóan, szinte idillien hat rám. Még az is, amelyik hajótörést ábrázol. A festmény bal sarkában a fedélzeten egy rettegő anya ölelő karjában kisgyerek vigyorog. Sokszor kóricálnak gyerekek a képein. Az Esti halászat Castellamaréban címűn egész sor kölyök rosszalkodik, egyik húzza a másik kabátját. Kiállításon az ember észrevesz ezernyi izgalmas részletet. Egy olasz városban a bicikliző ember árnyékát a házfalon. Az elmosódó szivárványt a jajcei vízesésben. Vagy azt, hogy Csontváry Kosztka Tivadarnak a Fehérvári út 34-36. alatt volt a műterme, a patikájáról lemondó nyilatkozatban szereplő címe szerint. Amondó vagyok, menjetek, szerezzetek magatoknak a Várban egy-két jó órát ti is!

     Este Az öreg hölgy látogatása az egriektől. Úgy találtam, hogy a társulat elvesztette azt a szakmai színvonalat, amelyet a Csizmadia-érában elért. Viszont időközben több megkorosodott férfiszínésznek visszasötétedett a haja. Saárossy Kinga játssza Claire Zachanassiant, és elbír a főszereppel. Csiszár Imre rendezését én kifejezetten erős aktualitásúnak fogom fel. Megmutatja, milyenek az emberek tömegben, amikor egyszer csak szabadjára eresztik gyilkos indulataikat a számukra kijelölt ellenséggel szemben.

     Nézem a színlapot, dramaturg nincs rajta. Akkor egy ilyen előadás számos alkotója közül vajon kinek kellene tudnia, hogy a beaux-arts-ot nem „bóárt”-nak, Adalbert Stifter nevét pedig nem Stiftének kell ejteni?

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Spolarics Andrea volt a vendégem, mert úgy döntöttem, hogy ebben az évadban csak Andreákkal készítek műsort. Nem volt rossz, de kicsit úgy éreztem, nem sikerült a kérdéseimmel látványos nagy kedvet csinálnom neki a beszélgetéshez.

     Este amikor trappoltam a Petőfi Sándor utcában – a Trafóba tartottam a TÁP Babahajó-premierjére. Kortárs szerb írónő műve Fekete Ádám és Sándor Júlia által magukévá téve, Vajdai Vilmos rendezésében. Eléggé hidegen hagyott. Talán mert öreg vagyok és konzervatív (és e jelzők egyikét sem tartom ördögtől és/vagy szégyellni valónak). Nem a nyelvezettel vagy a nemi betétekkel volt bajom, némelyik jelenetet élvezetesnek találtam, a blődséget direkt szeretem, a produkció vizualitását is méltányolom. Inkább hogy úgy gondolom, ezek a dolgok színészileg nincsenek elég alaposan és egyenletesen megcsinálva. (Talán Egger Géza és Terhes Sándor kivételével. Ők mintha kibíbelődték volna.) Szóval ott kanyarodtam el, hogy amikor mentem az utcán, megszólított egy férfi: „elnézést kérek!”. Nem reagáltam rá. Általában nem reagálok a koldusokra. De ahogy továbbhaladtam, visszacsengett a fülemben a hangja, ahogy mondta: „elnézést kérek!” Igazi, szűkölő kétségbeesés volt benne. Megálltam az aluljáró lépcsőjén, hánykolódtam. Lehet, hogy nem is koldus volt, hanem bajban? Talán rosszul lett, mentőt kellett volna hívni vagy ilyesmi? Rövid belharc után nem mentem vissza, lekéstem volna a színházat. Bizonyos értelemben tehát megkönnyebbülés fogott el, amikor késő este hazafelé – csaknem két és negyedórát kellett a Trafóban egyhelyben ülni! – megláttam, hogy ott van még mindig. Megint megszólított: „elnézést kérek!”, megálltam: Mit szeretne? Egy kis pénzt, ha adna, éhes vagyok. Nincs nálam pénz – mondtam (tényleg csak egy kétezresem volt, nem is tudtam kifizetni a tiszteletjegyemet). Némi megnyugvással elköszöntem tőle és hazajöttem. De evvel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy rendben volt-van ez így.

     Szolg.közl.: Muszáj volt lábjegyzetben kiegészítést tennem szept. 5-höz.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Láttam tegnap a röszkei etetés című illegális felvételt, sokkoló hatással volt rám. Álló nap nem tudtam kiheverni. Látta-e ezt felelős ember, és ha igen, hogyhogy nem mondott le, megrendültségében és tehetetlenségében? (Már csak azért is illegális a felvétel, mert a menekülttáborba sajtót és nemzetközi szervezeteket nem engednek be ”a menekültek magánélethez való joga és biztonsága miatt”, mely mondás a körülmények minimális ismeretében is maximális cinizmusnak hat.) Nem értem egyáltalán, mit gondol, mit tervez a kormány, tekintettel az új törvényeire. Kiutasítást, visszatoloncolást, börtönbe vetést céloz? Vagy olyan állapotokat talán, ami előbb-utóbb erőszakba torkollik, vére fog hullani magyar rendvédőnek, és akkor majd lehet önvédelemből tüzet nyitni?

     Este a Belvárosi Színházban jártam a Mindent Éváról premierjén. Nemigen vett le a lábamról az előadás, de ezt most nem részletezem, úgyis hamar megjelenik gyorsított eljárásban az éjjel megírt cikkem a szinhaz.neten. A repülőgép meg olyan hajnalban indul Dortmundba, hogy aludni egyáltalán nem volt idő az éjszaka. Pá. Majd írok, ha tudok.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     Középen egy piros hőlégballon.

     A dortmundi repülőtéren  kalimpáló emberek lógnak a mennyezetről. Lehet, hogy csak félemberek, nem mentem oda megnézni. A dortmundi férfiak viszont idegenbe tartottak tegnap, nagy csapatban, fekete-sárgában özönlöttek a pályaudvaron. (Utóbb megnéztük, hová igyekeztek: Hannoverben játszott tegnap a Borussia Dortmund, és nyert.) Nem intercityvel utaztunk tovább Bochumba, mert az drága, de a sima vonat is igen jól festett: emeletes, dixieland együttes vonult rajta végig zenés koldulva, szemmel láthatólag nagy sebességgel haladt (a vonat), és egyáltalán nem zakatolt. Nem úgy vannak lerakva ugyanis a sínek. Zakatolatlan vonat. Pfff. Érthetetlen módon késett 5 percet a 11 perces Dortmund-Bochum távon.

     Olyan helyen ettünk aztán itt, ahol déli harangszóra svédasztalos reggelit lehet elkölteni. A szállodánk vendéglátóipari utcában van, szerepel a nevében az art szó, és tényleg művészi, tágas, világos, premodern.

     A város, ahogy így ennyiből kitetszik, amolyan semmi különös, ami nagyon megnyugtató és barátságos tud lenni. A Cseresznyéskertet lehet, hogy már eladták, mert a színháznál sem plakátot, sem fényképeket nem láttunk az előadásról.     

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Nem említettem, hogy a szállodai szobánk falát Detlef Vordenbäumen három nagyméretű, egyező stílusú műalkotása díszítette.

     Nem mintha minden házat láttunk volna Bochumban, de ez a szeletelt ház lett a kedvencünk.

     A Schauspielhaus nézőterét 500-600 férőhelyesre saccolom. Faburkolat és rengeteg olyan falikar meg csillár, amit Khell Zsolt bizonyára szívesen hazahozott volna az összes további díszlete számára. A színházban rend van: szigorúan betétették velem a ruhatárba az ingyenes kis kézipoggyásznál is kisebb méretű hátizsákomat, így kénytelen voltam a kezemben bevinni Brumit, a telefonomat, a jegyzetfüzetemet, a tollamat, az olvasószemüvegemet és a színházi szemüvegemet. (Tűzvédelmi okokból – mondták a jegyszedők. Láttunk is aztán a zsöllyében egyenruhás, telefonfülű tűzoltót, biztos tőle féltek.) De amikor a nézőtér közvetlen bejáratánál kedves férjem pulóverét is levetették volna a válláról, hogy a ruhatárba irányítsák, akkor már csak kinevettem őket.

     Nem volt teltház, zömmel idősebb nézőket láttunk, akik nem hatottak virgoncnak a szünetben, és nem ismerték a darabot. (Vagy ismerték, de nem emlékeztek rá alaposabban.) Ezt azért gondolom, mert meglepődtek, amikor Firsz a végén felbukkant a bezárt házban.

     Hogy a produkció milyen volt, azt most nem mesélem el, majd tessék érte megvenni a Színház folyóirat novemberi számát. (Tisztában voltam avval, hogy nem előnyös a második előadást nézni meg, ráadásul nyolc nappal a premier után, Ascher is óvott tőle, de nemigen volt más választásom.)

     Tíz után ért véget, és amikor 3/4 11 tájban egy nagyszerű biciklibolt kirakata előtt mellettünk nézelődött a harmadik felvonás estélyjelenetének egyik – egyébként buzgón játszó – vendég szereplője, akkor én, mint egy alvadtvérbeli újságíró, természetesen elmulasztottam megszólítani, hogy megtudjam tőle, milyen Ascher-élményre tett szert. Már késő, már Pesten vagyok.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Miután némi rutinom lett a hajnali fél négykor kelésben, gondoltam, bevezetem ezt, de aztán ma reggel elvetettem.

     Dolgozni kell. („Még huszonöt-harminc év és mindenki dolgozni fog.” Csak hol?)

     Mai:

     Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –

     Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;

     Változik a világ: gyengül, ami erős,

     És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

     (Arany János: Toldi estéje)

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Tavasszal történt, hogy mailt küldtem a belvárosi önkormányzatnak Szomory Dezső tárgyában. Hogy ugyanis van a terünkön egy irányjelző tábla, amely a Szomory Dezső térre mutat. Pontosabban Szomori Dezső térre. Olyan régen nézem már ezt ott rosszul, hadd ne kelljen tovább nézni, javítsák ki, legyenek szívesen – írtam nekik. Hamar válaszolt is valaki, köszönettel továbbította a kérésemet elintézésre az illetékeshez a műszaki osztályon. Eltelt egy hónap vagy kettő, nem történt semmi. Írtam újra. Ugyanaz az ember felelt, tájékoztatásomul elküldte a levelet, amit az első alkalommal a műszakhoz intézett, és megígérte, hogy megsürgeti a dolgot. Eredmény zéró. Közben széttúrták az egész teret, én türelemmel viseltettem, gondoltam, a végén bizonyára Szomoryt is kiigazítják. De nem. Szeptember elején átadták a megújult teret a régi, hibás feliratú táblával. Ekkor újra írtam, értesítettem az önkormányzatot, hogy a felújítás a táblát sajnos nem érintette. Kicsit már talán a türelmemet veszítve megkérdeztem, menjek-e és fessem-e át én. Erre nem érkezett válasz. Hanem észrevettem a minap, hogy az oszlopról eltűnt a Szomori Dezső térre mutató tábla. Nem biztos azonban, hogy helyesbíteni és visszatenni szándékoznak. Talán csak gátat vetni kívánnak a festői ambícióm kibontakozásának.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Nem állítom, hogy ellenállhatatlanul vonzott a Játékszín A szőke ciklonja. Eleve nem vagyok Rejtő-rajongó, ráadásul soha még nem láttam sikeresen színre vinni sehol. De elvem, ugye, hogy a kritikus tájékozódjon, nézzen mindenfelé mindenfélét. Ha már jött a meghívás a díszbemutatóra*, akkor köszönettel igent mondtam rá. (További három elszánt kollégám ugyanezt tette).

     Jó ideig türelmes és odaadó voltam. Megállapítottam, hogy a színpadra alkalmazó és rendező Szente Vajk ötlete működőképes – miszerint Őze Áron maga Rejtő, Földes Eszter a gépírónője, Szerednyei Béla a gépírónő papája, Csonka András a szomszéd, Józsa Imre pedig bútorszállító, és a sürgető határidőre tekintettel a szerző helyben szervezi-írja, improvizálja és játszatja az ad hoc társasággal a készülő művet. (Pintér Béla-módszer.) A ritmusra nem lehet panasz, van munka és elgondolás a produkcióban, talán túl sokfélét is halmoztak bele. Például felütik a fejüket dalok is. (Különben a dalszövegeket nemritkán szellemesnek találtam). Ahogy haladtunk előre, a játékmód egyre inkább Vidám Színpad 2.0 verzió felé vette az irányt. Mire elértünk Svájcba, úgy tűnt nekem, zuhanunk valami szakadékba, ahová a közönség zöme kacagva hull alá, én meg kapaszkodom egy gyökérbe erősen és szeretnék innen menekülni.

     A második rész alatt azt éreztem, megrendült a tűrőképességem, nem szabadultam ki, meghalok.

     Mindazonáltal két pozitívumot felemlítek. Amikor Őze Áron mint professzor beállt egy üres képkeretbe és arcot vágott, akkor egy pillanatra pont úgy nézett ki, mint a papája. A másik: Csonka András figurájának egy kis magánszáma a kínosságig fajult svájci szcénában. Töredékes német szókincsével kommunikálni próbált. Tökéletesen csinálta. Tévedhetetlen érzékkel, tűpontosan, visszafogottan, esendő-komikusan.

 *Azt hiszem, a békéscsabai direktor terjesztette el ezt a kissé felstilizált megnevezést a premierre, aminek a Játékszínben az volt a leg… milyenebb is… legexkluzívabb vonása, hogy a tapsnál a két színházvezető felment a színpadra tapsolni, a szőke ciklonnak virágcsokrot, a férfi szereplőknek pedig papírtasakban üveg bort adni.  

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Mindent Éváról.

     Mindent Friedenthal Zoltánról.

     Mivel Petrik Andrea filmet forgat a héten, így beomlott a csak Andreákkal beszélgetek a rádióban című projektem. De ez pusztán tréfa (már az eredeti mondás is az volt), bár tény, hogy Petrik Andrea forgat, én viszont Bercsényi Pétert hívtam most. Jól sikerültnek mondom a felvételt, mert ez a fiatalember figyelemreméltóan gondolkodott és beszélt. Én bírtam.

     Verőcén vagyok, hogy a nyár utolsó két napján keresztet vessek az abbamaradt sok fügére. De igazán rendes a fánk, mert néhány szemet megérlelt mégis. Emlékeztetőül, gondolom. Meg talán azért, hogy a kritikusdíj-átadó est alkalmából legalább egy szemet vihessek Csákányi Eszternek. (Szoktam vinni neki ilyenkor, több szemet is.)

     Mára több nem jut eszembe. Sőt lehet, hogy holnapra se.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Ezek a virággyerekek hová szaladnak már? Félmaratont futnak az ablakon?

     Megcsináltuk a barnapólós fotó remake-jét. A szomszédlány volt a fényképész. Kicsit megrázott, hogy az aktuális verzióban pont úgy nézek ki, mint az öreg apám.

     Bútorokat mozgattunk, mert újabb költözködés nyomán újabb cuccok landolnak itt a jövő héten. Most lesz a bekerülése nagyapám íróasztalának, üveges könyvszekrényének.

     A pakolás közepette a kezembe akadtak a Frédike „téli ruhái”. Két melegholmit horgoltam neki, erre nem emlékeztem, hogy váltója is volt. (Bár logikus, mert ha hullott a hó vagy az eső, akkor nem száradt meg a következő sétáig.) Meg arra sem emlékeztem, hogy belevarrtam mindkettőbe F betűt. Nyilván hogy se mi ne tévesszük össze a magunk ruhájával, se Frédi a más kutyákéval.

vissza a lap tetejére

 

20. vasárnap

     Nem gondoltam arra fiatalon, hogy ilyen világ lehet – jutott eszembe tegnap a verőcei zöldségesnél. Bejött egy rövidnadrágos helyi férfi, és felfedezte az ismerősét, egy másik rövidnadrágos férfit, aki előttem állt a sorban. Oda is csatlakozott mellé rögtön, mondván neki, hogy ő csak egy kiló krumplit vesz. (Érdekes egybeesés különben, hogy nekem is csak egy kiló krumpli kellett.) Álltunk, vártunk a sorunkra, ők közben elbeszélgettek, elzsidózgattak. Elnézést, uraim, megkérem önöket, hogy ne itt előttem a sorban a zöldségesnél tárgyalják meg rossz véleményüket a zsidókról. Mivel ez engem történelmi és családtörténeti előzményekből kifolyólag érzékenyen érint, zavar, esetleg kifejezetten ijeszt. Ez volt az, amit nem mondtam nekik ott, természetesen, hiszen csak hazafelé fogalmaztam meg, és különben is szívesebben nyújtanám be írásban a kérést.

     Estére Pestre értünk, úgyhogy futottam egy kisebb kört a színházak éjszakáján. Inkább csak csekkoltam. Például hogy a Kamra jól van-e már, és hogy akadnak-e szép számmal érdeklődők a színiegyetemen, a Pesti Színházban, a Katonában. Akadtak. Ritkán látni nálunk ilyet, hogy nem tülekedett a tömeg, hanem szépen, türelmesen, sorba rendeződve várt a bejutásra. Már ránézésre is feltűnő, hogy kulturáltságnak és színháznak van némi köze egymáshoz. Hazafelé betértem a Katonába az Instant című estre, amely tulajdonképpen az index.hu-n most lefutott Hírszínházuk felfejlesztésének tekinthető. (A Putyin és Elton John epizód volt a kedvencem.) Ötvös András verhetetlen az ilyesmiben, de amúgy most Szirtes Ági volt a kedvencem koalaként. A vége néma megemlékezés lett Kun Vilmosról, aki pont olyan huncutképűként él bennem, mint amilyen a társulati fotója, és ezért aztán mosolygok, ha rá gondolok.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     Ettem a Székely Csaba kritikusdíjából, amit a Vitéz Mihályért kapott. Az est egy kései pontján láttam, hogy a Mohácsiéké is erősen meg van dézsmálva, de azt nem kóstoltam.

     Most egy méretes vonatúton vagyok, Gyergyószentmiklós felé. Hajnalban szálltam fel, este szállok le. Addig is: ne vigyétek el, meddő az a két tehén!  Ez hogy jutott most eszembe, nem tudom. Ha jól emlékszem, a Rózsa Sándor-tévésorozatban mondta az öreg Bánhidi. Sokat emlegettük röhögve a gimis osztályomban.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Közben megírtam és leadtam a Színháznak a cikket a bochumi Cserikertről. Azt a címet adtam neki, hogy Ciconia nigra, ami a fekete gólya latin neve. Áll ugyanis az első felvonás díszletében hátul egy fekete gólya (mármint nem valódi, hanem dísz), és az előadás egy pontján párhuzamot vontam Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja és a fekete gólya közt. Azért vicces ez, mert azóta az Ascher kihallgatott engem, vagyis kikérdezett arról, hogy mit csináltak a színészei a második előadáson, amit ő már nem látott. Konkrétan rákérdezett számos jelenetre, hogy abban ki mit hogyan, én elmondtam, ő meg fejcsóválva jegyzetelt. (Egyébként valahogy így volt ez a New Yorkban látott Ványa bácsi után is, hogy óvatlanul és ártatlanul kvázi feljelentettem kisiklásért illetőket, ott történetesen a díszletezőket.) Na de ha már beszélünk, akkor én meg rákérdeztem nála a fekete gólyára, amire építettem az írásomban. Mondta, hogy ó, semmi különös cél nem volt vele, Khell Zsolt összeszedett számos mütyürt a díszletbe, a zömét ő rendezőileg kisöpörte, de a gólya valahogy ott maradt. Azon nevetek, hogy ez a „gondolta a fene” tipikus esete. Vagy én nyúlkáltam bárhová kapaszkodóért, vagy azt példázza, hogy a rendező nem mindig tudhatja, melyik nézőben milyen gondolatot indít el mivel.

     Főként azért utaztam a nappali vonattal Gyergyóba, mert ha az éjszakaival jövök, akkor biztosan nem tudnék két értelmes mondatot megfogalmazni a mai kritikuskollokviumon. (Jó, hát lehet, hogy így sem.) Meg legalább láttam a tájat. Nagyon szép hegyes vidék, minden szép itt, ami természet. De az elég lehangoló, ami nem természet. Használaton kívüli, rozzant gyártelepek. A gyors folyású Maros mint valóságos szemétlerakat. Szegényes, düledező házak. Kóbor kutyák. Viszont vannak legelésző juhok, lovak és tehenek. Több olyan tehenet is láttam, amelyik heverészett a füvön, nézte a vonatot és csapkodva integetett a farkával.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Az erdélyi színikritika helyzete képezi alaptárgyát a kétnapos kritikuskollokviumnak, amelyet fesztiválja, a Nemzetiségi Színházi Kollokvium XI. kiadása elé szervezett a Figura Stúdió Színház. Nyolcan-tízen ülünk egy kis kávéház emeletén, és beszélgetünk a szakmánk mindenféle kérdéseiről a függetlenségtől a beágyazott kritikán át a műfajokig, érdekvédelmi szervezetig és így tovább. Én vagyok egyedül határon túli (innen nézve), de mára befut Pestről kedvenc Lillám is.

     A kávéházról jut eszembe, hogy errefelé a pincérek nem szakszerűségi alapon dolgoznak, hanem valami természetes kedvességgel, családiassággal, plusz még a beszédük íze, levesznek a lábamról teljesen.

     Este a Fizikusok bemutatója zajlott a színpadra helyezett nézőtér előtt a színpadon. Albu István rendezte, és volt egy markáns, fekete-fehér világa a produkciónak. (A díszletfalak telefirkálva képletekkel, ábrázoló geometriával, a Möbius-szalagot is kiszúrtam.) Az első felvonásban, amely alatt eléggé szenvedtem és unatkoztam, úgy gondoltam, hogy ez egy formakultúrás előadás. Azért kellenek bele az éles furcsaságok (pl. leszbikus betét a doktorkisasszony és a főnővér közé), mert Dürrenmatt darabja amúgy teljesen passzénak hat. De a második felvonás tulajdonképpen rám cáfolt. Abban váratlanul kiderült, hogy talált a produkció csatlakozást a közönséghez és a jelenhez. Egyszóval akartak valamit az alkotók, és ez sok mindenre felmentést ad. (Bár a didaxis mértékére talán nem.)

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Jó volt ez a kétnapos ülésezés, erre jutottam. Most jöttem rá, hogy otthon, amikor a kritikuscéh taggyűlést tart, akkor aktuális ügyek vannak meg viták meg eldöntendők. De kifejezetten kritikusszakmai vagy írásszakmai kérdésekről nemigen szoktunk eszmét cserélni.

     Este a Figura Stúdió Színház másik e havi bemutatóját láttuk, A Homokszörnyet. Székely Csaba új darabját – vagy talán inkább „nyomán” verzióját – Nagy Botond vitte színre, aki most fejezi vagy fejezte be a rendezői alapszakot Marosvásárhelyen, így tud mindössze huszonegy éves lenni. A produkcióról itt nem számolok be, mert írom a szinhaz.netre mindjárt, de annyit mondhatok, hogy tartottam kicsit az előadástól, mivel elég fáradt vagyok, és tudtuk előre, hogy héttől fél tizenegyig tart. Aggódtam, nehogy unalmas legyen, mert akkor esetleg alva rázuhanok az előző nézősorra. De ez a veszély egyáltalán nem fenyegetett. Tehetségesnek látszó munka, könnyű nézésű, mindvégig fenntartotta a figyelmet. Erényeket lehetett felfedezni az előadásban, valamint színészeket, mert a társulatról is előnyös képet mutatott.

     Azt elfelejtettem írni tegnap, hogy a Fizikusoknál az első sorban ült egy ősz hajú nézőnő, aki készségesen bólogatott a szereplőknek, amikor a produkció átment interaktívba. Erről eszembe jutott az a kisvárdai válogatói élményem, hogy itt Erdélyben az idősebb közönség milyen elragadó természetességgel és végtelen odaadással tud akár tettleg is belefolyni egy-egy előadásba, ha arról van szó. Semmi olyan idegenkedés, zavar, tartózkodás vagy ellenkezés nincsen benne a részvétellel szemben, mint nálunk a konvenciókhoz kötődő, konzervatívabb nézőkben. (Mint amilyen pl. én vagyok.)

vissza a lap tetejére

25. péntek

     Valamikor hajnal előtt álmosan lekúsztam a helyemről és kimentem vécére. Aztán amikor visszaindultam, megálltam és végignéztem a folyosón: fogalmam sincs, melyik fülkéből jöttem ki. Némi lábujjhegyezés, hallgatózás és osonás után nekiálltam ki-kirángatni ajtókat, hogy benézzek, de nem találtam a helyemet. Az egyik ajtót egyáltalán nem sikerült kinyitnom, arra jutottam, hogy az volna az, és talán kizártak. Gubbasztottam egy darabig, majd idővel kijött egy másik fülkéből az egyik hálótársam, egy idős ember, akkor felslisszoltam mögötte a legfelső polcomra. Remélem, hogy most reggel majd egyetlen gyilkosságot sem fedeznek fel a vagonban, mert akkor biztos én lennék az első számú gyanúsított. A nő, akinek mindenhol ott van az ujjlenyomata.

vissza a lap tetejére

26. szombat

     Két szívmeleg emlékem van Novák Péterről, akit nem ismerek személyesen. Az egyik, hogy lenyűgöző Bernardo volt az 1996-os veszprémi West Side Storyban. A másik: szembejött a Váci utcában, amikor a Frédikével sétáltam. Már messziről észrevette a mi rendkívüli szépségű és méltóságú öreg kutyánkat. Leguggolt és nyújtotta felé a kezét. Frédike azonban könnyed eleganciával kikerülte őt. Láttam akkor Novák Péter szemében a fájdalmat és a megértést. Kiközvetítettem neki a kiskutya mosolyát és mentünk tovább.

     Hát ez a tegnapi West Side Story az Erkel Színházban, ez nem sorakozik fel harmadiknak. Hihetetlenül béna előadás szerintem. Az elején a vetítést még hajlamos voltam poénnak tekinteni – Bernardo és Anita gumicsónakban eveznek, hogy bevándoroljanak –, de aztán mély csalódás fogott el, amikor láttam, hogy kettéosztották a főszerepeket táncolókra és éneklőkre. (Bezzeg harmadikat, színészt nem állítottak melléjük, pedig rászorultunk volna. Mert például ahogy a Riffet játszó Káldi Kiss András beszél, úgy élő ember nem beszél, kivéve ha operaénekes.) A többszörözés nyilván előnyös foglalkoztatási szempontból, de egyébként totális kudarc. Széttartás és koncentrálatlanság. Nem csoda, ha semmi erő nincs az előadásban. Ráadásul nem sikerült optimálisan megosztani a funkciókat. Hogy csak egy példát mondjak: az Amerika szám alatt a táncosok a nézőtéren futkároznak – táncolnak nyilván, de ez a zsöllyéből nemigen látszik –, miközben fent a színpadon nem táncos testű énekesnők táncikálnak. Egyetlen esetben fordul elő, hogy az osztódásból tartalmilag-vizuálisan valami haszon származik. (Amikor Maria és Tony nászéjszaka-kettőse alatt a romos magaslati tükörben felsejlik a fölöttük fekvő táncospár.) A zenét egyébként nem mindig hallottam jól sorszélen ülve, mert gyakran elnyomták az odakint nagy életet élő ruhatáriak vagy egyéb előcsarnoki személyzetek.

     Ne legyek igazságtalan, az éneklő-játszó főszereplők, a Tonyt adó László Boldizsár és főleg Nánási Helga (Maria) munkájának elismeréssel adózom.

     A tragikus befejezésre boruló sötétben bejöttek a díszletezők – akik itt képtelenek feszesen és alázatosan mozogni nyílt színen –, meggörgettek elemeket, amitől a közönség abbahagyta a tapsot, mert azt hitte, lesz még valami. Na, hát szóval a legvége is el van szúrva.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

     Este tíz múlt, a mai naplót elvitte a Cica és Tsai szállítmányozási vállalat. Bútorok és háztartási gépek voltak túráztatva a Verőce-Belváros-Albertfalva háromszögben. Különben a Vígszínház tegnap esti Össztánc-bemutatójáról lettem volna beszámolandó. De ez most már odavész. Illetve a legjobbat azért elmondom. Tahi-Tóth László játssza az öreg pincért. Ezt a szerepet a 21 évvel ezelőtti előadásban Harkányi Endre játszotta, aki most mellettem ült a nézőtéren, és a tapsnál felvitt egy szál rózsát Tahi-Tóthnak. A taps után tánc volt most is. Eszembe jutott erről, hogy az 1994-es premieren az egyik szereplő, Sipos András hívott engem fel, táncolni a színpadra, de nem mentem. Most nem kértek fel, de most sem mentem volna, Sipos András pedig nincs már. (Jutott eszembe szintén: annak idején is értetlenkedtem, hogy az utolsó flashback szcéna a hetvenes éveket ábrázolja, és vajon miért nem írták tovább a dolgot. Most meg pláne hiányolom, hogy az akkori meg nem írt jelentől miért nem mennek el a mi jelenünkig.) Na de elkalandoztam. Szóval Tahi-Tóth László, az öreg pincér, ahogy keresztülgyalogol a színen. Annyira ismerem látásból ezt az életveszélyes öregjárást, amit bemutat! Voltaképp a lendület viszi előre, és tisztára lutri, hogy sikerül-e az utolsó pillanatban a lábait még valahogy alátennie a nagy haladásának.  

vissza a lap tetejére

28. hétfő

     A Ma este megbukunk egy londoni sikerelőadás, amit a Centrál Színház cakkpakk megvett és beépített Nyírábrándra, vagyis a Révay utcába. Jól is áll nekik, beleillik a Függöny fel! (Ugyanaz hátulról) és a Broadway fölött az ég mellé, mögé. (Nyilván az Ugyanaz hátulról második felvonása ihlette ezt a darabot. Ha jól emlékszem, a második felvonás ábrázolja a színésztrupp vidéki turnéját az x. előadáson, a teljesen szétesett bohózattal.) No itt is ez van, dilettantizmus és amatörizmus, hozzánemértés, odanemfigyelés és pechsorozat egy Agatha Christie-forma krimi előadása közben. Amit ebből a tárgyból ki lehet hozni poénban, az benne van a Mark Bell rendezte előadásban. Kimerítenek minden humorlehetőséget, ezenközben engem is. Az első rész végén már el sem tudtam képzelni, hová lehet ezt még továbbvinni. (Vinni még csak-csak, de fejleszteni.) Több ízben nevettem, és nálam az egy echte szórakoztató előadásnál már nagy szónak mondható. A szereplők közül azokat szerettem leginkább, akik helyenként eggyel összetettebbek voltak, és a komikus hatáson túl valami pluszt tudtak érzékeltetni, vagy legalábbis én így vettem le a játékukból. (Nem lehetetlen, hogy azoknál, akiket a legtöbbre tartok.) Például ahogy Botos Éva bekerült élő díszletelemnek a kandallóba, és sugárzott róla a zavaron túl az ájult tisztelet a színpad iránt és a megilletődöttség a közönséggel szemben. Vagy ahogy Katona László kihozta a szerepéből az esetlen, suta, természetes, barátságos műkedvelőt. De nem csak ők. Megfogott még Janicsek Péter truppvezetőjének ideges szemejárása is. Valamint az a feltűnő szakmai készség és magabiztosság, amivel Ágoston Katalin bárhol bármit eljátszik.

vissza a lap tetejére

29. kedd

     A Homokszörny. Meg kellene írnom egy összefoglalót is a kritikuskollokviumról, ahogy a többi résztvevő kolléga is teszi, de munkatorlódás van – mondjuk hajtom is, mert anyagi szükség áll fenn –, és egyelőre nem tudom megfelelő ütemben egymás után abszolválni a cikkeket. Valaha napilapos újságíró voltam, de az rég volt.

     A magam részéről olyasmiről beszéltem ott, hogy én ugyan nem hiszek a beágyazott kritikában – mármint hogy az kritika lehet egyáltalán, számos adekvátabb műfaj pászítható hozzá, énnekem a radikális konzervativizmusomból kifolyólag ez a hozzáállásom (ezt a radikális konzervativizmust ott találtam ki, és megtetszett nekem) –, de ez egy lehetőség, és az erdélyi kritika számos (ott részletezett) okból a lehető legjobb terep arra, hogy ezt kikísérletezze, kigyakorolja, felfedezze, és aztán szerencsés esetben majd mi is megtanuljuk tőlük, hogyan kell ezt érvényesen csinálni.

     Ami a szkepszisemet illeti, emlegettem például Lessinget, a hamburgi kollégát, aki maga volt a beágyazott kritika ősatyja, és nála sem vált be szerintem. Pontosabban nála nyilván igen, csak én, mint olvasó, kérdőjeleztem meg ötvenszer a kritikusi hitelességét, amíg olvastam a Hamburgi dramaturgia címszó alatt a kritikáit. Minden más viszonylatban természetesen nagyon rendben van Lessing, ezt például idéztem, annyira jó:

     „Ha józan eszű embert ízlésre akarunk nevelni, akkor meg kell neki magyaráznunk, miért nem tetszett neki valami.” (Én úgy értem, adott esetben akkor is meg kell neki magyaráznunk, miért nem tetszett neki, ha tetszett neki.)

vissza a lap tetejére

30. szerda

     A győri Vaskakas Bábszínház Tütü-tutu autó című csecsemőszínházi előadását néztem tegnap a Marczibányi téren. Nyilván sokkal kevésbé családias, gyerekbarátságos hely ez, mint a győri színház (pláne az új, nagyszerű épületük, amibe átköltöztek nemrég, és ahol még nem is jártam), meg néző is kétszerannyi volt, mint otthon, de így is működött a dolog. A továbbiakat majd a Spirituszra írt cikkemben.

     Olyan nap volt, hogy fiúk kokettáltak velem folyton. Az előcsarnokban egy egészen pici krampi nyújtogatta felfelé, felém a karját, hogy vegyem fel, de csak mert ő olyan alacsonyan volt, hogy nem vette észre, hogy nem az anyukája áll mellette. Aztán bent a színházteremben leült elém egy apuka, ölében a kisfiával, aki végtelenül derűs gyereknek látszott, majdnem mindegy volt neki, mi van elöl, ő hátrafelé nézett és vigyorgott rám édesen. Hazafelé bementem a Mamutba a postára, és még ott a liftben is rám mosolygott egy felsőbb korosztályú kissrác. Lehet, hogy jóságos, ősz nagymamának álcáztak engem az évek?

     Mai:

     Ez:

     Fodor Ákos: AZ UTOLSÓ SZÓ

     Még

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

Ez a nap nincs.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra