|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2016. január
Máténak annyi munkája volt így év végén, hogy 30-án és 31-én is egész nap a számítógép előtt ült, tálcán adtunk be neki egykezes ebédet, úgy el volt merülve. Amikor tegnap este kedves férjem bekopogott hozzá és mondta, hogy most elvisszük a medvéket színházba, szeme se rebbent, jó, felelte. Igen, mert Brumi még csak-csak eljut olykor színházba külföldön, de a többi mackó azt sem tudja, milyen egy színház. Úgyhogy a neheztelő nézésükben kifejeződő jogos reklamációjukra tekintettel elvittük őket a Katonába, az összes Horvátot. Horvát Teddi az alvósmaciját is hozta, bár nem aludtak. A két Koreát látták két újraegyesítés között. Jól érezték magukat. Tulajdonképpen nem értem be a szobába éjfélre avval a kétdecis pezsgővel, amivel hárman terveztünk koccintani. Fél üveg megmaradt, bent van a frigóban, a mi korunkban már óvatosan duhajkodjon (sőt: -jék) az ember. 2016 – milyen valószínűtlen évszám. Mire megszokom, 2017 lesz belőle. Minden kedves olvasó és nemolvasó számára legyen boldog! Bár hogy mitől és hogyan, arra most nincs konkrét ötletem. Elégedetten megállapíthatjuk az elmúlt évről, hogy Annamari és Máté jól beváltak munkailag. Csak mi meg kiválunk. Kedves férjem egyetemén már jó ideje áll a kutatás-fejlesztés, nincsenek projektek, amikben pénzt lehetne keresni. Az én jövedelemszerző-képességem pedig, azt tudjuk. A családunk anyagi helyzete erősen kimerülőben van. Mivel kiszámíthatóan és számottevően kevesebb jön be egy-egy hónapban, mint ami kimegy. Közel a tartalék vége. Úgyhogy legalább fél éve szorgalmasan jelentkezem mindenféle álláshirdetésekre, teljesen eredménytelenül. Azt már rég észrevettem, hogy amit én tudok (szövegmunka: írás, szerkesztés, korrigálás, lektorálás), arra nincs ma fizetőképes kereslet. Tehát bármilyen más állásra is szoktam jelentkezni, amiről úgy gondolom, hogy képes lennék betölteni. Nemrég történt meg először, hogy válaszoltak. Igaz, nemet, de ezt mégis óriási előrelépésnek tekintettem ahhoz képest, hogy addig még csak nem is reagált soha senki. Pár napra rá újabb mérföldkő: behívtak állásinterjúra! Éjszakai takarításról lett volna szó egy közeli helyen (nem, egyáltalán nem derogált volna), jól is ment a tárgyalás, működőképesnek találtam a dolgot, a fizetésben is kábé megegyeztünk, aztán kiderült, hogy zsebbe akarják adni a pénzt. Nem vagyok híve az illegális dolgoknak. Még akkor kicsit próbálkoztunk megoldással, de aztán nem hívott vissza az a fiatalember. (Rögtön letegezett egyébként, mondván, ez itt olyan, mint egy család. Akkor még nem sejtettem, hogy tiszavirág-életű családom lesz az nekem.) Nem tudom, hogyan leszünk tavasszal. Nyáron. Ősszel. Hogy a telet ne is említsem. Derűs befejezés: +1 szilveszteri maci! Bement egy chicagói boltba William H. Macy. Adrian, a vőnk urunk, aki ott dolgozik, szelfizett vele. Csak nincs engedélyem a fotó publikálására. De helyesek, kijelentem. Az évzárás jegyében feltettem már a tavalyi cikkeket a cikkek évenkéntbe. Gondoltam, közzéteszek majd top hármat, cikkekből meg naplóbejegyzésekből (van egy kedves olvasóm, aki év végén el szokta küldeni, melyik volt az évben a kedvenc napja, fényképe, idézete a naplómban), de aztán ezekre nem került sor. Ha gyors ütemben átfuttatom magamban a tavalyi munkásságomat (44 megjelent cikk, vagy valami ilyesmi), egy előugrik, amiről biztosan úgy gondolom, hogy jó volt, az a Lázár Kati-interjú. Kedves férjem pedig statisztikákat csinált karácsonyra, azok a leltár fül alatt találhatóak. Elmentünk a szüleim szomorú, üres házába körülnézni, megvizsgálni, hogy nagyon hideg van-e. Nincs hideg. Biztosan odabújik két falával a szomszédokhoz, akik fűtenek. Eljövet ránéztem a láncos zárra, amit anyukám kérésére szereltünk fel egyszer. Apukám nem ismerte, nem is tudta kinyitni, amikor anyukám elesett, úgyhogy a szomszédból kellett átugrani a hátsó kertben a kerítésen. Mennyi élet volt abban a házban, jó is, rossz is, de élet. Ahogy jöttünk haza, a liftben csukott szemmel álltam, kedves férjem megcsókolt, aztán kérdezte meglepve, hogy én csukott szemmel is tudom, ki csókolt meg? Nos, igen. Újcirkuszt láttam a Trafóban tegnap, A Simple Space című előadást (Gravity & Other Myths). Cirkuszt ritkán nézek, ha új, ha régi. Ez helyenként az alakzataiban a fizikai színházra emlékeztetett. Ausztrál akrobatacsoport, ugrók – már ha van értelme ennek a besorolásnak. Arra gondoltam, hogy amit tudnak, az rendkívül jól hasznosítható mondjuk betörésnél. Ha el akarnak lopni egy múzeumból valami nagyon értékes tárgyat, amit a terem közepén, piros lézerfények kerítésében őriznek. Két nő, öt férfi, plusz a csenevészebb dobos, aki a saját testén is tud dobolni. Kis terű, szinte eszköztelen, munkás produkció. Láttunk igazi menő fejet – fejen állt a férfi, a lábával a levegőben lépegetett, a fejével haladt a földön –, hátraszaltóversenyt, helyből hátraugró rekordot. (A hátra nem az irányra vonatkozik, hanem emberi hátról ugrott emberi hátra az akrobata.) Volt ugróköteles ugrálás, amiben az egyik lány alkotta magát az ugrókötelet. Hajóhintáztatták is a lányokat, majd zsip-zsup kenderzsup módra kis híján kihajították az egyiket a közönség közé. Mivel helyenként humora is volt az előadásnak. Bírtam. A legnagyszerűbbet elmesélem. Egy lány tenyérnyi állványokon kézen állva dolgozott. Négy partnere vette körül, plusz az elöl ülők közül kihívtak négy nézőt, akik ugyanúgy lefeküdtek a földre, körbevéve az akrobatalányt, mint az akrobatafiúk. És amikor a csaj elkezdett kézen-lábon mászkálni, akkor a nézőknek is fel kellett nyújtaniuk a kezüket, járást biztosítva a lánynak. Mondjuk abból azért kimaradtak, amikor a lány mellkasról mellkasra ugrott, mert csak minden második fekvő emberen landolt, ők pedig nem a nézők voltak. Életemben talán először láttam olyat, hogy valódi értelemmel bírt a közönség bevonása. Aki odafeküdt, nyert vele, mert egészen közelről láthatta az akrobata teljesítményét. És aktívan részt vett a számban, nélküle nem ment volna. És mindannyian, akik a nézőtéren ültünk, úgy érezhettük, hogy az a kolléga ott most mi magunk is lehetnénk. Evvel telt nekem a szilveszter-újéves hétvége. Már megvan az eredmény is, Szűcs Gáboréké a POSZT. Nem húzták az időt, a meghallgatás után rögtön odaadták nekik*. Mondjuk azt nem értem, hogy a hírek szerint a nyertes két szavazatot kapott, a Komáromi-Göttinger páros pedig egyet sem. Tehát a POSZT három tulajdonosa közül egy odament tartózkodni? Megpróbálok eltekinteni attól, hogy tegnap a Kamrában milyen támadások érték a komfortérzetemet: több mint kétórás előadás szünet nélkül (megvolt pedig a szünet helye), fűtetlennek érződő nézőtér, Gothár Péter díszlete, amely a színpadnak a harmadát használja: középen perspektivikusan szűkülő folyosó, amibe az én helyemről nem lehetett belátni. De nehéz eltekinteni mindettől, mert gyarló néző vagyok. Ha mégis sikerül, akkor is csak annyit mondhatok a legnagyobb jóhiszemmel, hogy az én befogadói képességemet Viripajev Részegek című darabja meghaladja vagy elkerüli. Érzéketlennek bizonyultam. Illetve egyre értetlenebbnek. Tényleg azt nézem és hallgatom bő két órán át (szünet nélkül), hogy Viripajev részeg szereplői (drámahősöknek nem nevezném őket) szám szerint tizennégyen, dülöngélnek és alpári modorban kommunikálnak vagy közhelyek szintjén kocsmafilozofálnak? Ha nem sorakoztak volna első osztályú színészek a színpadon, akiket úgy öt-tíz percig szívesen elnéztem részegábrázolásukban (főleg Keresztes Tamást, Ónodi Esztert, Tasnádi Bencét és Rezes Juditot), akkor talán ki sem bírtam volna maradandó károsodás nélkül az estét. Az éppen nem játszó színészek gyakran ott ültek a nézőtér oldalában, figyelték az előadást, időnként nevettek. Engem kicsit idegesített ez, hogy ők jól mulatnak. De amikor nem ültek ott, az még jobban idegesített, mert ők kimehettek. Elnéztem Mészáros Bélát, és az a szentségtelen gondolatom támadt, hogy ha a Katona bemutatná az Arzén és levendulát (ami képtelenség, mert az nem Viripajev), akkor Mészáros Béla csodálatos Jonathan lenne. * Nem, ezt nem jól értettem. Tegnap a tulajdonosokat képviselő bíráló bizottság szavazott, a végső döntés január 12-én lesz. Bár ezek után aligha kétséges. Az alpolgármester reméli, hogy a tulajdonosok határozata egyhangú lesz. Le sem tagadhatná a K2 Színház társulata, hogy Mohácsi-növendékek Kaposvárról – gondoltam a Röpülj, lelkem! előadásán tegnap a Szkénében. A humoruk is hasonlít, a bőkezűségük, az időkezelésük is: 11 óra után ért véget a produkció. Horváth Szabolcs, Szabó Sipos Ágoston, Fábián Péter és Benkó Bence írták, zenés talány két-három részben, így titulálják. Én bátran nevezném modern kisoperettnek, ami nagy. Tulajdonképpen már az első felvonásban benne volt egy teljes operett háromfelvonásos cselekménye. Egyébként musicalnek indult: augusztus 20-án épp mutatják be hőseink a Parlamentben az Árpád térnyerése című zenés művet, és olyan is volt, tényleg. Kiéhezett független társulat létükre nagyvonalú az egész: élő zene (3 muzsikus), sok szereplő, koreográfia (Gyöngy Zsuzsa) és a Jeli Luca tervezte díszlet, amely variábilisan hozza az Országház különböző tereit, csak kicsit időigényes a szünetekben az átépítése. A Röpülj, lelkem! üdítően tehetséges, friss, szeles, szemtelen, tisztánlátó, kritikus, önkritikus, miközben elég fárasztó és nézőpróbáló is. Nagyra értékelem a játék iróniáját. Hogy nem operettparódiát adnak elő, vagyis nem a műfaj interpretálása mulatságos – halálosan komolyan, könnyek között énekelnek primadonna-bonviván duetteket –, hanem a számok kontextusa és a darab világszemlélete (Magyarország-szemlélete). A társulat pedig láthatóan szépen fejlődik színészileg. A Bácsalmássy (!) művész urat játszó Borsányi Dániel – felkiáltójelem annak szól, hogy a szerepelőd bizonyos értelemben Bárdy György volt –, vagy Rózsa Krisztián, aki látványosan halad előre a minden hájjal megkentségben, vagy Boros Anna, ahogy avar statisztaként állt némán, gondterhelt homlokkal figyelve a legénybúcsúzó Bácsalmássyt, Lovas Roziról nem is beszélve, aki egyszerűen elbűvölő színésznő. Nem tudok ma írni, nincs mit, mert napok óta egy hosszú cikken dolgozom, amely a magyar színház elmúlt három évéről szól, és valamilyen külföldi kiadványban fog megjelenni angolul. (Nem az én fordításomban.) De holnap, holnapra talán tudom, hogyan kell élni, és akkor majd megírom. Mai: Fodor Ákos: ÉRTÉKELÉS De jó, hogy mindig hagysz magad után némi kívánni-valót! Néha kéjesen kihasználom, hogy ez itt egy napló. Nem kell szabályos-szabatos színikritikát írnom. Úgyhogy most például irreleváns megjegyzéseket teszek a Pesti Színház Haramiák-előadása kapcsán. Ott volt Valló Péter, úgyhogy csekkolhattam, helyesen emlékszem-e egy régi egri Haramiák szereposztására, Sziki Károly játszotta a jó Moor fiút, Epres Attila a rosszat. Erős, lendületes előadásként maradt meg bennem. Ezt Kovács D. Dániel rendezte. Olyan, mint egy gyerek. Beleszeret ötletekbe, és simán odadobja a darab svungját, hogy kicsit még elszórakozhassanak ezzel-azzal, tűz csiholásával, lövöldözéssel, harci szcénákkal, esténként két-három bennfentes néző örömére beidézett Csehovval, színházi kiszólásokkal. Úgy is gyerek, hogy újszülött, az újszülöttek vicceivel. Nekem speciel kábé 1980-as évek az olyan díszlet, amiben sötét ruhás alakok bujkálnak-lopakodnak a falak-oszlopok mögött és gurigatják erre-arra. Orosz Ákos maladypés korában sokat dolgozott kis terekben nagy belső erővel. Most tágasság veszi körül, gyakorolja az ehhez való eszközöket, egyelőre mintha itt tartana a szerepben, még sűrűsödnie kell. Király Dániel szakállán megint fenn vagyok akadva. Úgy érzem, ha levágatná, tisztábban, érthetőbben beszélne. Amikor Hajduk Károllyal kerül párba, azonnal feltűnik, milyen elnagyolt az artikulációja. Nincsen problémám avval, hogy ez a Haramiák ilyen. Öreges elnézéssel vagyok iránta. De élvezni nem élveztem, márpedig én arra vagyok hivatva, hogy Schiller magával ragadjon. Tudom, mert ismerem a palit. Volt a második részben egy bájos kettőse Bach Katának Király Dániellel. Talán azért, hogy én is szeressek valamit ebben az előadásban.
Piti Emőkét hívtam a rádióba, aki a k2 Színház tagja, a Hajnali láz
főszereplője, és a legfiatalabb színésznőnemzedék egyik olyanja, akire nagy
téttel fogadnék. (Bach Kata is ilyen.) Nem volt könnyű beszéltetni, de evvel
nincs bajom, inkább csak magammal. Direkt kerültem most azokat a szokott, múltba
vezető kérdéseimet, amik indíttatásra, gyerekkori színházi élményekre,
felvételire vonatkoznak. Meghallgatva a műsort úgy érzem, hogy Emőke rendben
van, viszont én mintha zsákutcában topognék, miközben kényszeresen beszélek,
magamra reflektálva folyton, forszírozott élénkséggel, és nem találok kijáratot.
Nem tetszem magamnak. (Hö. Egy Trigorina.) Ha nem gondolnám úgy, hogy ez a műsor
mégiscsak fontos, értékes, mert színházi alkotók elmondják benne, mit gondolnak
a munkájukról, a pályájukról, a színházról, a világról, és ezt a honlapom meg is
őrzi, akkor magam miatt már abbahagytam volna valamelyik hozzávetőlegesen kerek
évfordulókor, a 3, 4 vagy 5 éves Ahol hely vannál. Ezt most nem azért mondom,
hogy bárki meg akarjon győzni engem bármiről vagy az ellenkezőjéről, mert az
ember azért nagyjából úgyis tudja, hogy milyen, amit csinál, legyen akár
színházi alkotó, akár újságíró, A tegnapi táncrendemben a Kolibri csecsemőszínházi bemutatója, a Csip-csip csóka szerepelt. De amikor megálltam 11 előtt pár perccel a Kolibri Fészek ajtajánál az Andrássy úton, és csend volt, semmi csecsemő- vagy felnőttordítás nem hallatszott bentről („akit taposott már meg csecsemő, az tudja, miről beszélek”), rögtön megértettem, hogy valamit elszúrtam. Igen, összekevertem a szombati és vasárnapi előadáskezdési időpontot, a 10.30-at és a 11 órát. Így a Csip-csip csóka elesett. Az elesésről jut eszembe, reagálnék a főváros útburkolási mániájára. A kiskörút viszonylag sikerült, a Deák Ferenc utca is viszonylag. Hanem a „belváros főutcáját” és aztán a mi idén elkészült terünket is olyan járdával látták el, amire ha öt milliméter hó esik, csúszik, mint az istennyila. Csak az úttesten lehet viszonylag biztonságosan gyalogolni. Mondta kedves férjem, hogy ha öregek és rozzantak leszünk, akkor nekünk majd ikerjárókeretünk lesz. Mondtam, ez szuper, csak legyen benne wifi is. Nyilván arra nem nagyon panaszkodhat az ember, hogy egy Bűn és bűnhődés hosszú, és eltart ľ 11-ig. Micsináljunk, nem tudta rövidebben megírni Dosztojevszkij, ismerem az ilyet. Forte-előadás ez a Szkénében, Horváth Csaba-rendezés, és ha nem ismerném magát a bűnügyet, krimiként sokáig izgalmasnak hatna a produkció. Ismerkedő-barátkozó szakaszban vagyok a fizikai színházzal. Ott keresem és látom az értelmét, hogy a színészből a fizikai cselekvés másfélét hoz ki. Vagy koncentráltabb, vagy különös energiákat sűrítő pillanatokat, vagy fizikai erőfeszítésből adódó állapotot, vagy másféle rendkívüliséget idéz elő. De olyat – ez meg az én nézői szempontom –, ami nem csináltság és smonca, hanem valami valódiból fakad. Olyasmit fejezzenek ki vele, amiről meg is győznek, hogy tényleg ez az adekvát kifejezési formája. A Bűn és bűnhődés talán nem a legideálisabb ehhez a műfajhoz, lévén erősen szövegközpontú mű. De sokat dolgoztak a fekete habszivacs matracokkal a játszók, változatosan, úgy, hogy még három óra elteltével is tudták újféleképpen használni. Volt egy jelenet, amikor úgy éreztem, hogy igen, most játékosan elbűvöltek a testük igénybevételével. Amikor is Fehér László részeges Marmeladovként dülöngélt a színen, Blaskó Bori pedig mint valami őrangyal, különböző pozíciókban fetrengve a földön, mindig megtámasztotta őt. És még az tetszett, hogy amikor Pallag Márton csöppet sem zilált idegzetű Raszkolnyikovja vékony fehér inget viselt, átsejlett rajta a fekete mellszőrzete. Úgy hatott, mintha a szíve fölött hordaná a lelke sötét titkait. Zaklatott nap volt a tegnapi, bár ez a naplóbejegyzésen nem fog látszani, mert a kultúreseményeket sem nélkülöztem. Az Ódry Színpadon jártam délelőtt, ahol a kortárs magyar költők verseiből készült Mackóélet/mackóálom című produkciót adták elő a negyedéves bábosok Tengely Gábor rendezésében. Mivel láttam az előképet, bizonytalan emlékeim nyomán betettem Brumi medvét a hátizsákomba (kinézett a lyukon), de ezúttal nem volt medvevendéglátás. Hanem volt báj és komolyság, a fogmosás vicces artikulációjától a válás fájdalmáig, egyáltalán, minden, amit gyerek, mackó és költő elmondhat az élettapasztalatairól. Körbejátszottak és körbeutaztak bennünket (villamoson, trolin, buszon) a színészek és a medvék, akik közül a kékszemű nagypapamackó volt a kedvencem. Nagyon szépen, komolyan dolgoztak, teljes testbedobással. A szó szoros értelmében alájátszottak egymásnak a színészek: lett egyik a másikának asztala, széke, szekrénye, lépcsője, útja, áramszedője, és még mi mindene. Mindene. Egy elsős osztály alkotta az előadás közönségét. Lehet, hogy én nemzeti érzelmileg nem vagyok százas, de nekem kifejezetten jóleső volt látni ennek a gyerekcsapatnak a színességét, sokféleségét. Magyarok voltak mind természetesen, és akadt köztük afro-amerikai kislány, ázsiai kisfiú, meg egy roma csávócska is, aki lent az aulában a sorban állva úgy táncolt, mint egy mini isten. Délután megnéztem a Puskin moziban Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjét. Annyira elvarázsolt, olyan erős érzelmi hatással volt rám, hogy inkább apolgatom magamban még egy kicsit, és majd csak holnap mesélem el. Jancsó-filmek szereplői szokták mesélni a forgatásról, hogy az maga a mámor, a boldogság. Mondjuk ezt én mint néző soha nem éreztem a Jancsó-filmek láttán, de az Ifjúság első félórája alatt eszembe jutott, hogy ott van a vásznon a harmónia, az ünnep, minden pillanatban. Jóllehet a történet nem ilyen, a szereplőknek megvan a maguk baja. És mégis. Gyönyörűség árad, talán a filmkészítésé is. Miközben öreg palik a nyavalyáikról beszélgetnek egy svájci hotel-szanatóriumban. Paulo Sorrentino filmje az elmúlásról szól. Meg a szülő-gyerek kapcsolat mulasztásairól. Meg a házastársi viszony jóvátehetetlenségeiről. Egy jelenetben a visszavonult karmester apán a lánya számon kéri az anyja életét és boldogtalanságát. Ez ütött, mert alighanem az anyukámnak vágya volt, hogy egyszer számon kérjem őt az apukámon. De én nem tettem. Talán nem is lehet. (Mintha erre is lett volna a filmben egy mondat a végén.) Nagyszerűek a színészek, leszámítva a színészt játszó színészt, akit jellegtelennek láttam, de idővel ennek is meglett a funkciója. Azt meg nem sejtettem, ki az a kövér, fuldokló alak, a szupersztár. Csak amikor a teniszpályán dekázni kezdett, akkor jöttem rá, hogy Maradona (vagy a dublőre). Nem emlékszem, mi volt a következő jelenet, de körülbelül akkor tájt kezdtek folyni a könnyeim, és ez kábé ki is tartott a végéig. Arról is szól ez film, hogy mindegy, mit tart egy művész a saját munkássága felől. Ott dől el a dolog, hogy a közönségére mivel és hogyan hat. Bármit gondoljon is ő ennek értékéről. Ráadásul tele volt finom, derűs, ironikus apróságokkal az egész. Az elejétől – amikor Michael Caine újságot lapozgatva szépségversenycikknél tartott éppen, felnevettem, és nem lepett volna meg, ha futólag felbukkan Sandra Bullock – a végéig, amikor az angol királynő helyet foglalt és elfészkelődött a fenekével. Csodálatos film. Barátja az élet, mindent tud róla, és megígérhette neki, hogy nem adja ki az összes titkát. Megnéztem a Trafóban a Csoportkép oroszlán nélkül természetes fényben előadást, csúszás prolongálva, arról majd holnap mondok nem lelkes (lelketlen) szavakat. Már felmerült a gyanú, hogy az Amerikából postai úton jövő, Annamaritól való karácsonyi ajándékomnak nyoma veszett vagy lába kelt. De tegnap megérkezett. Elsőre egy alvósbálna volt a pakkban, már annak is örültem, de kiderült, hogy az csak a ráadás. Valójában tényleg egy bálnát kaptam. Ausztráliában lakik, ott látták először 1988-ban – a bálnákat a farokúszójuk alapján azonosítják –, legutóbb pedig tavaly szeptemberben mutatkozott a Hervey öbölben. Nem biztos, hogy ő tud róla, de mostantól én vagyok az örökbefogadó szülője. Ilyen fantasztikus ajándékban még sosem volt részem! Vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem kedves férjemet, lesz-e a bálnám apukája. Azt mondta, inkább legyen ő is Horvát, mint a mackók. Hát tessék, ő Horvát Nala. Boldogok leszünk egymással, asziszem. Szóval megnéztem a Fekete Ádám írta-rendezte Csoportképet. Láttam benne a tehetséget, de az iránnyal és az aránnyal gondjaim voltak. Elhiszem, hogy amik bosszantottak, azok nem dilettantizmusból fakadnak, hanem tagadásból vagy provokációból. (Olyanokra gondolok, mint hogy a kinti büfé presszógépének zúgását jobban hallottam, mint Vasvári Emese monológját. Vagy hogy az egyik legszebb jelenetnél – amikor Tarr Judit tornáztatta a nyaktól lefelé béna lányt játszó Székely Rozit – a rendező beültette a színpad közepére a következő jelenet szereplőit. Ott ültek némán a sötétben és kitakarták a kettőst. Vagy hogy nem nagyon sokat megélt, mérsékelten izgalmas színészeket nézünk 5-6 percekig, amíg ülnek és várnak.) Értem, mit céloz az előadás, csak baromira gazdaságtalanul csinálja. Úgy éltem meg, hogy visszaélnek a türelmemmel. Fegyelmezetten, rezzenéstelenül végigültem a 2 óra 20 percet szünet nélkül. Csak hát van itt felelősségfaktor is, attól tartok. Ki tudja, hogy az a 20-22 néző, aki az előadás alatt elhagyta a nézőteret, visszajön-e még idén a Trafóba. Néztem a Oscar-nomináltak bejelentését. Bár az én drukkolásom nem szokott jó ómen lenni semminek és senkinek. De most megúsztak engemet! El is mentem délután az Urániába az örvendetes esemény alkalmából gyorsan rendezett sajtótájékoztatóra. Elég jó ház volt a moziban. Nekem tulajdonképpen benne volt a kezemben, a lábamban és a lelkemben, hogy állva megtapsoljuk őket, de ez nem jött össze. Alapjában véve azért nem, szerintem, mert nem volt határozott antréjuk, csak úgy elkezdtek egyesével beszivárogni a színpadra. Arra gondoltam, micsoda boldogság lehet ez Nemes Jeles László apukájának, aki valószínűleg soha nem kapta meg azt a széleskörű elismerést, amire rendezőként méltó lett volna. Alan Rickman halála rosszul esik. Szerettem, amikor gonoszt játszott is. Ezt az interjút is szerettem. Nincs a héten új rádióműsorom. Valahogy lelki erőm nem volt hozzá. Tettem egy-két bágyadt kísérletet, felhívtam Valló Pétert – elkerülte a figyelmemet, hogy nagyon elfoglalt, egyszerre két előadást rendez –, tárcsáztam (talán rossz számon) Huszti Pétert, ifj. Vidnyánszky Attilával pedig voltaképp már egy hónapja egyeztetésben vagyok. De ezen a héten nem voltam elég elszánt ahhoz, hogy összehozzak egy beszélgetést valakivel. Nala, a bálnám egyébként húsz borjat szült már, csak róluk egyelőre nem tudok semmit, hogy Horvát Lajos, Horvát Tihamér, Horvát Hajnalka vagy kik. SZFEntivánéji álom – ezt mutatta be az Ódry Színpad Padlásán Máté Gábor és Dömötör András osztálya, az utóbbi rendezésében. Van a produkcióban spiritusz, érzékiség (nem a Molnár Ferenc-i marikai értelemben) és némi nyugtalanító költőiség. A legszebb pillanatnak azt találtam, amikor mindenki elmenekült Gyöngyösi Zoltán megvadult szamara elől, és Bodoky Márkot visszalökték a terembe. Ő pedig hirtelen megadta magát, feltette a kezét, és mi tudtuk, hogy most fává vált. Az előadás végén vicces forradalmi újítás történt. Baki Dániel Théseusának a menyegzőn felkínálták a kultúrműsort: választhatott valami rékasikárolyos, valami fenyőivános és valami e.h.-k Piramusz és Tiszbéje közül. És nem az egyetemi hallgatók előadását kérte. Így jártak a fiatalok, nem jutottak lehetőséghez. (Mostanra már mindegyiküket megtanultam arcról-névről.) Este Mikó Csaba Apátlanok című drámájának ősbemutatója az Örkény Színházban. Cím alapján rémlik, talán járt a mű a dramaturgok Nyílt Fórumán, és akkor olvashattam*. Ha így van, nem tett rám mély benyomást. Tulajdonképpen most sem, látva. Úgy éreztem, ez a rendszerváltásos családi történet nem tud kiszabadulni a közhelyek fogságából. A végét például, ahol pont Polgár Csaba egész életében semmirekellő Lacija von le konzekvenciákat, kifejezetten hamisnak gondoltam. Ha az ember megnéz egy fotót a Gáspár Ildikó rendezte előadásról, felkiálthat Boros Lőrinc rajzos díszlete láttán: á, milyen nagyszerű, á, milyen jópofa! De a nagyszerűsége és jópofasága pont ennyi ideig tart, ameddig ez a felkiáltás, öt másodpercig. Onnantól kezdve pedig csupa felesleges küzdelem (már a kicsomagolása is), korlátok, beszorultság, nehezék. Ha esetleg van szárnya a darabnak, így akkor sem repülhet. Persze lehet mondani, hogy épp a korlátokat, beszorultságot kívánják ábrázolni. De nem éri meg szerintem. Csak a színészeket sajnálom – mondta a barátnőm, amikor kijöttünk. – Hát, nem tudom… – feleltem. Úgyhogy amikor a zebránál találkoztunk egy színésznővel, megkérdeztük tőle, kell-e sajnálni a színészeket. Igenlő választ adott. * Megtaláltam a darabot a neten. El fogom olvasni, az majd nyilván árnyalja a sommás véleményemet. Bár Spiró szerint az a jó darab, ami rossz előadásban, rossz közönség előtt is működik. Időben elindulós, nem késős típus vagyok. Úgyhogy a Jurányiba is időben elindultam tegnap délelőtt A csúnya kacsa premierjére. Vártam a metróra a peronon három percet, megjött, beszálltam. Bemondták, hogy a Moszkva téren nem áll meg (nem szó szerint ezt mondták), kiugrottam. Átmozgólépcsőztem a másik metróra, elmentem a Nyugatiig, vártam három percet a villamosra, akkor bemondták, hogy nem jár, fáradjak a villamospótló buszhoz. Átmentem, vártam három percet a villamospótlóra, felszálltam, egy megállóval később leszállítottak, hogy innen villamos jár. Ekkor épp 11 óra volt, én még mindig Pesten topogtam és toporzékoltam, szidva magamban a BKV-t, bármi legyen is a neve. (Átkozott békávé, változzál békává.) Szerencsémre rendes alternatív színházról lévén szó, késve kezdtek, kábé Ľ 12-kor, így odaértem. Az előadást nem mesélem el, a hoppartosok játsszák Tengely Gábor rendezésében, írom a szinhaz.netre. Jól fogadtam, annyit mondhatok. Délután elmentem Dunaújvárosba a Don Quijote voltam utolsó előadását megnézni. Minden bizonnyal azért, mert Hegymegi Máté rendezte, aki a Kohlhaast is. De ennek most nem kaptam rá az ízére, nem keltette fel az érdeklődésemet, talán nem is értettem. (Mondhatnám persze úgy is, hogy nem elég jó, de ennél óvatosabban fogalmaznék.) Eszembe jutott róla Lengyel Menyhért Az árny című darabja, amelyben egy színész személyisége átbukik a szerepbe, amelyet játszik, vagyis megőrül. És még egy pillanat ragadott meg – miközben az összes többi meg nem –, amikor Fritz Attila Volt egyszer egy vadnyugat harmonikaszóra és szélfúvásra bukfencezett szélesen. Mintha egy összetöpörödött őszi falevél gurulna, ezt a képet idézte fel bennem, Roy Scheider nekrológjából. Kaposvár-Nemzeti közös produkció a Kaszás Attila teremben: A gát a címe, kortárs ír darab, Bérczes László rendezte. Néztem (hosszan, egyben), és egyszer csak beugrott Veress Berci képe a kocsmapult mögött. Hazajöttem, csekkoltam, valóban láttam a darabot csíkszeredaiaktól Kisvárdán 2004-ben. Az is előjött bennem, hogy már akkor is hazugnak és hiteltelennek találtam, a női szereplőre való tekintettel. De ezt sem mesélem most el, mert szintén írom. Ha csak sejtettem volna, hogy egy egyszerű egyesület, a Színházi Kritikusok Céhe tisztújítását (plusz a tavaly áprilisi kilépésből adódó székhelyátiratást) bíróságilag bejegyeztetni, az 40 oldalas formanyomtatvány plusz kilenc hitelesített, illetve két-két tanúval ellátott dokumentum benyújtását követeli tőlem. akkor entestemmel akadályoztam volna meg, hogy elnöknek válasszanak. Annyi minden van, nyugtalanul alszom, felébredtem éjjel kettőkor. Próbálkoztam visszaaludni, nem ment, háromkor felkapcsoltam a villanyt, fogtam hát a könyvemet, Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című családtörténeti emlékiratát. Ott hagytam abba az olvasását négykor, hogy a fiatal magyar házaspár, a washingtoni magyar követ Szegedy-Maszák Aladár és felesége, Kornfeld Hanna bárónő háromhónapos csecsemője váratlanul meghalt. Na, eddig igazán érdemes volt ma éjjel eljutnom, gondoltam, és ötig nem tudtam elaludni. Proton Színház / Bánki Gergő: 1 link a Trafóklubban. Illendően és praktikusan nem írok róla sokat, olyannyira nem nekem készült. Legalábbis olyan értelemben biztosan nem, hogy a számítógépes-netes-játszós szlengnek a felét sem fogtam fel, és az előadás alapjául szolgáló első online magyar regényt, Jack Smiles művét nemcsak nem olvastam, de nem is hallottam róla soha. Ettől még ez persze van, sőt jó is, kompakt, koherens, és a világról beszél (főleg a virtuálisról, amely lenyomja az igazit), emberről, családról, magányról, önzésről, szeretetről, csalásról, szóval csupa létező és átélhető dologról. Formailag is ügyesen összerakta Bánki Gergő, a vetítésekkel, zenékkel, hangokkal, fényekkel. Különösen szerettem a csak felvétel útján tiszteletüket tevő szereplőket, Pető Katát a konyhaszekrényben, Mucsi Zoltánt a hűtőszekrényen vagy Monori Lili ujjait (esetleg Monori Lili ujjainak dublőzét) a falon. Amikor bementünk a nézőtérre, akkor az egy élőszereplős darab főhőse, Vajdai Vilmos már ott ül a színen, fején bukósisak, kezében hangszer. Vagyis én úgy vettem le, hogy az hangszer a kezében, bő tíz percen át ebben a hiszemben ültem, és csak az előadás kezdésekor vettem észre, hogy fegyver. Vajdai különleges multifunkciós szereplője a magyar színházi szcénának, és mostanra már színészileg is többarcúnak látom, mint korábban. Régebben mindig a flegmát éreztem a meghatározó alkati sajátosságának, de azóta új vonások is gazdagítják a fejét. Tisztelt Stuber Andrea! Köszönettel vettük visszajelzését, észrevételének pontosítását. Őszinte sajnálattal értesültünk az Ön által tapasztalt kellemetlenségről, mellyel kapcsolatban szíves elnézését kérjük. Biztosítani szeretnénk, hogy Társaságunk a kulturált, pontos, megbízható szolgáltatás nyújtására, egyben a külső környezethez igazodó, megfelelő hőmérséklet biztosítására törekszik. Informáljuk, hogy a leutazott menetjegy visszatérítése fűtési hiányosság miatt sajnálatosan nem lehetséges. Szabályaink csak akkor engedélyezik a menetjegy visszatérítését, amennyiben az Utas, a fűtés hiánya miatt eláll az utazástól. Észrevételeit természetesen nem hagytuk figyelmen kívül és továbbítottuk azt az érintett szervezeti egység részére a szükséges intézkedések megtétele érdekében. Biztosítjuk, hogy mindent megteszünk a hasonló nehézségek előfordulásának megakadályozására. Mindazonáltal a kellemetlenségek enyhítése és Társaságunk iránti bizalmának megőrzése érdekében – egyedi és különleges méltányosságból – a bemutatott menetjegy + gyorsvonati pótjegy árából az odaútra eső gyorsvonati pótjegy árát (355 Ft) 400 Ft-ra felkerekítve, utazási utalvány formájában megküldjük Önnek. A kifizethetőség érdekében kérjük, küldje meg részünkre postacímét. Megkeresését köszönve, ügyfélszolgálatunk a jövőben is áll szíves rendelkezésére. Üdvözlettel: Karai Mária Terézia ügyfélkapcsolati szakelőadó MÁV-START Vasúti Személyszállító Zrt. Kedves olvasók ugyan nem adtak hangot rosszallásuknak amiatt, hogy kizárólag az én amerikai karácsonyi ajándékcsomagról volt szó itt, de hátha akadnak titokban nyugtalankodók, ezért elmesélem, hogy a fiúknak is küldött Annamari karácsonyi ajándékcsomagot. Azt még nem kaptuk meg. Az internetes figyelő szerint január elsején már Ferihegyen tartózkodott ugyan, de meg nem érkezett még. Hír már van felőle, ugyanis jött egy levél a Magyar Postától, öt napon belül visszaküldendő nyomtatvány. Arra kell válaszolni, hogy mi van a csomagban, tételesen felsorolva és egyenként felértékelve. Természetesen fogalmunk sincs, mit tartalmaz a pakk, hiszen ajándék, és teljességgel érthetetlen, hogy miért tőlünk kérdezik, amikor mi – velük ellentétben – még csak nem is láttuk az illető küldeményt. Azt azonban tudjuk Annamaritól, hogy Chicagóban ki kellett bontani a dobozt, egyenként megnézték az amerikaiak a tartalmat képező tárgyakat, felsorolták, értékbecsülték és a csomag mellé tűzték ezt a listát kíséretként. Most akkor a dokumentum vagy elveszett útközben, vagy a magyar postán nem tudják elolvasni/lefordítani. Mindenesetre patthelyzet van. A Magyarország-USA viszonylatban szerzett csomagküldési tapasztalataink alapján felmerül az igény, hogy meg kellene születnie ezen a területen is a közösségi alternatívának, mint amilyen az Airbnb a lakáspiacon vagy az Uber a taxiknál. Halihó. Egy hű hallgatóm buzdítása és a saját érdeklődésem nyomán Huszti Péter-műsort csináltam tegnap. Készültemben kicsit megtorpantam, találkozva avval, hogy volt két interjúnk, a legutóbbi itt, 25 évvel ezelőtt. Ahogy elolvastam, felidéződött bennem az akkori érzésem: kellemesen beszélgettem egy kulturált úriemberrel, de érdemben nem jutottam vele semmire. Most sikeresebbnek éreztem a dolgot. Lehet, ehhez kellett az elmúlt negyedszázad, talán több szempontból is. Például hogy láttam távolról, mit csinált ebben a 25 évben. Plusz némi vice versa, hogy ő is láthatta távolról, amit meg én. Este az Istenítélet a Vígben. Harmadszor adta el ezt Mohácsi János! Mit mondjak, kicsit untam. Minden régi poént megújráztak. Persze ellenem vetheti bárki, hogy az ismétléstől ez még lehet jó, és a közönség 99 százaléka először látja. Erre én meg mondhatom, hogy ez a gyakorlat bizonyos szempontból ellentmond a színház lényegének, a jelenidejűségnek. 1995-ben rendezte meg először a Moha ezt az átfabrikált szövegű, mának címzett Miller-darabot. Aztán 2008-ban. Aztán most. Ugyanaz a világ volt körülöttünk 1995-ben, mint 2008-ban, mint 2016-ban? Ha nem, akkor a világunkat leképező Istenítélet hogyan lehet ugyanaz? A fenti kifogásom a színészek munkáját nem érinti, vannak alakítások, amelyeket méltányolni fogok a kritikámban. „Mondhat ennél többet egy úriember?” Abban az 1991-es Színházban, amit tegnap idelinkeltem, Az a békebeli boldogjövő címmel írt Forgách András A Bernhardi-ügyről, amelyet akkor a Vígszínház játszott (most meg az Örkény). Ezt milyen érdekes volt most elolvasni! Egyebet nem is tudok mondani máma, délután vonatra ülök, holnap reggel Sepsiszentgyörgyre érek, ott fogok néhány napig előadásokat nézni, a Tamási Áron Színház szíves meghívására. Ezt még. Nem az egész verset, csak a végét: Ti, akik fel fogtok bukkanni az árból, amelybe elsüllyedtünk, ha gyengéinkről beszéltek, gondoljatok a sötét korszakra is, amelyből megmenekültetek. Hisz mi cipőnknél gyakrabban cseréltük az országokat, amíg átláboltunk az osztályok háborúin, kétségbeesve, Ha a jogtalanságra nem felelt lázadás. De eközben tudjuk: Az aljasságra vicsorgó gyűlölet Is eltorzítja az arcvonásokat. Az igazságtalanság miatt érzett haragtól Is bereked a hang. Ó, kik a nyájasság Számára akartuk előkészíteni a talajt, Még mi sem lehettünk nyájasak. De ti, ha eljön majd az a kor, hogy az ember az ember segítője lesz, gondoljatok ránk kímélettel. Bertolt Brecht: Utódainkhoz (Eörsi István fordítása) Szubjektív és objektív okokból nem ment az alvás a vonaton. Amikor elálmosodtam és letettem az olvasószemüvegemet, nem találtam a tokját. Érthetetlennek találtam, hogy lehet ezen a két négyzetméteren elveszíteni egy szemüvegtokot, de nem találtam. Ezen úgy felbosszankodtam, hogy nem tudtam elaludni. Úgyhogy zenét dugtam a fülembe, de attól meg pláne nem tudtam. Többé-kevésbé ugyanaz a zenei egyveleg, amit 2008-ban a Koreába tartó 24 órás útra raktam össze. Csupa olyan szám az elmúlt negyven évből, amit szerettem, kötődtem hozzá, jelentett valamit. Márpedig a személyes korszakba rögződött zene hihetetlenül erősen fel tud idézni mindent. Ráadásul ennek a zenei anyagnak már másodlagos kontextusa is van, mert ezt hallgattam csípős reggeleken, amikor a Frédivel sétáltam a verőcei Duna-parton, meg a szüleim konyhájában, amikor nem tudtam aludni az apukám üvöltő tévéjétől. Egyszóval az éjjel a Budapest-Sepsiszentgyörgy vonalon alvás helyett végigmoziztam az életemet. 3/4 6-ra értünk a szállodába, és bár úgy volt, hogy nem így lesz, mégis az a kellemetlen helyzet fogadott bennünket, hogy csak délben kapunk szobát. Négyfős csövező brigád tagjaként jelentkezem az étteremből. Az ablakon túl hó van. Szer'ussz Szentgyörgy. Kék a szobám, jól áll Teddinek (Brumi már járt itt), még tornázni is van hely. Abban bizonytalan vagyok, hogy színházról mit-mennyit írjak ide, mert munkailag még nem dőlt el, kinek számolok be miről ebből a színitúrából. Annyi biztos, hogy ma este csinálok egy rádióműsort Bocsárdi Lászlóval. Volt itt tavaly egy kedves étterem, ahol jókat ettünk Kricsfalusi Bettivel, de azt sajnos végleg bezárták. Így most még keresem az ideális pacalleves-juhtúrós puliszka támaszpontot. A Vízkeresztet láttam tegnap este, amiről általában eszembe szokott jutni, hogy vajon Shakespeare idejében ismerte-e már a tudomány az egypetéjű és kétpetéjű ikrek fogalmát. Tudta-e Shakespeare – akár a tapasztalatokból, akár a szaklapokból –, hogy ha egy ikerpár mint két tojás, akkor a nemük azonos. Talán tudta, csak nem törődött vele, amikor megírta Violát és Sebastiant, mert mit érdekli egy drámaírót a genetika. Bocsárdi László rendezése stúdió-előadás, vagyis inkább hogy nem kicsi, de közel van. Egy nagyon impresszív, rasztahajú, félmeztelen, farmeros, gitáros férfi a nézői képviseletünk a színen. Zenél, figyel, mosolyog. Én közben a saját idegenségemet mindvégig éreztem. Az Orsinót játszó Mátray Lászlót és a Malvoliót adó Pálffy Tibort emelném ki. Halkak és ízesek, gazdaságosan vannak felspannolva. Az Úrhatnám polgár a szilveszteri bemutató volt itt, és hát nem, egyáltalán nem olyan, mint mondjuk a szolnoki Szigligeti Színház szilveszteri műsora. „Nyomán” darab Sardar Tagirovsky rendezésében, kifejezetten kaland jellegű nézőélmény. Ritkán vagyok így, hogy egy előadás ennyire megoszt engem magamban. Hol úgy éreztem, hogy megyek vele, hol meg nem is értettem, imitt felvillanyozott, amott feladtam. Egy dolgot elmesélek belőle, mert abban tetten érhető, hogy más a mentalitás, mint nálunk. Derzsi Dezső alakításával függ össze, aki egészen lenyűgözött, a talányosságával is, mert nem pontosan tudom, mi az a funkció, amit ő teljes intenzitással betöltött. Ha párosítanom kell a szereplőket a szerepekkel, akkor a Vívótanárt játszhatta. Amikor bementünk a nézőtérre, ő már ott állt a színpad baloldalán, félmeztelenül, fehérre meszelve, mozdulatlanul, előre nézve. Ott állt az egész első felvonás alatt. A végén volt egy „akciója”: elfordította a fejét, olyan lassan, hogy a mozgása egyáltalán nem látszott. Hihetetlen volt és gyönyörű. Aztán ott maradt a szünetre is, a második részre, újabb szünetre és tovább. Végig ott állt némán, az utolsó jelenetig, amikor volt egy kis teendője. Még dolgoznom kell a befejezés értelmezésén, de lehet, hogy Derzsi Dezső volt maga a művészet. Nem lehet sem megvenni, sem legyőzni. De nem is ezt akartam felhozni, hanem a szünetet. Amit nálunk hajlamosak elspórolni a színházak, mert nem érdekli őket, hogy a közönség igényli vagy sem. Vagy ha megtartják, akkor mondjuk kiküldik a nézőket (mint az Apátlanokon), mert nem érdekli őket, hogy a közönség elfér-e odakint, vagy konveniál-e neki újra lépcsőt mászni, vagy nem szeretne-e inkább a helyén ülni. Itt volt szünet, kimehettél, bent maradhattál, és eközben a színészek nem hagyták abba a színművészeti tevékenységet. Ezt markáns különbségnek éltem meg. Utána a rádióműsor Bocsárdi Lászlóval. Hát, nem tudom milyen lett, majd meghallgatom, akkor látom. Beszélt, okosan, gördülékenyen. De nehéz volt elkapnom a tekintetét. Ez fékezte a lehetőségeimet és a képességeimet. Kortárs svéd szerző, Jonas Gardell Jegesmedvék című színdarabja a stúdióban Zakariás Zalán rendezésében. Nem gondolom jelentős műnek, de egy estére azért elmegy. Családi belpokol, az anya 62. születésnapján hétköznapian kitörve. Az apa rég meghalt, a két felnőtt lány jön el köszönteni, a fiú, a kedvenc, távol marad. Ő sikeres író, aki a szörnyeteg mamáját írja meg a regényeiben. A címszereplő jegesmedvék, az olyasmi, amit – gondolom – tanítanak a drámaíró-tanfolyamokon. Egy sárga kasztni a díszlet, két lánccal a tetején, amitől azt hittem, hogy megmozdítják majd, de nem. A belseje egyszerű, kevés tárgyú sárga konyha. Itt folyik a társalgás és viharzás, hisztik, szemrehányások, balhék, sirámok. D. Albu Annamária játssza a főszerepet. Veszélyes anyuka, mert nyilván elviselhetetlen ugyan, mégis van benne valami báj, életre- és szeretnivalóság is. Nemzedékváltáson estem át egyébként az előadás alatt. Eleinte a lányok pozíciójában éreztem magamat, mert ismerem ezt, amikor az embert halálra idegesíti a szüleje, és már elég fölényes élethelyzetben van ahhoz (az ember), hogy ingerülten vagy parancsolóan beszéljen az öreg szülővel, miközben ez azonnali lelkiismeret-furdalással és bűntudattal is jár. Később eszembe jutott, hogy Annamarinkat odaveszítettük Amerikába, Máténk is a jövő hónap végén kirepül a családi fészekből, úgyhogy dehogy vagyok én a gyerek ebben a leosztásban. A közeljövőbeli anyafigura vagyok, akit látogatni kell, aztán megkönnyebbülten távozni tőle. Egy indiai étteremben ebédeltünk, ahol Lilla szerint teljesen autentikus indiai tálkában kaptam a némiképp al dente pacallevest. Remélem azért, hogy nem szent tehénből főzték.
nap(ló)lopó Szóval szerdán este a Személyazonosság című előadást láttuk az M Studio Mozgásszínháztól, Fehér Ferenc rendezésében. Helyileg ugyanott, ahol a Háromszék Táncegyüttes játszik és a Tamási Áron Színház stúdió-előadásait is tartják. Voltak benne szép jelenetek (pl. a meztelenes az elején), voltak viccesek (például amikor emberi testeken játszottak le egy flipper-partit), meg olyan is, ahol egyáltalán nem értettem, mire gondolnak vagy mit akarnak kifejezni (például amikor mindenki lehúzott gatyában különböző kellékekkel a kezében zarámbolt a színen). De az egészben a legjobb talán az, hogy van ilyen, alternatív mozgásszínházi társulat Sepsiszentgyörgyön, és van közönség is, ha nem is olyan telt háznyi mennyiségben, mint a Tamási Áron Színház most látott előadásain. Reggeltől késő estig vonaton ülni, hát az nagyon sok. A szentgyörgyi a majdnem legtávolabbi magyar színház Budapesttől, és ezt most mélyen átéreztem, amikor egyhuzamban lett oda- és hazautazva. (Korábban repülő+autó, meg egyik városból a másikba útjaim voltak oda.) Már azt sem tudtam egy idő után, hogyan üljek vagy álljak vagy menjek, vagy mit csináljak szenvedelmemben. Fokozta a helyzetet egy közeles utastársnő, aki gyakorlatilag egyfolytában telefonált. Gyaníthatóan a névjegyzéke minden tételét felhívta csevegni, a határon mindössze kártyát cserélt a mobiljában és aztán folytatta. Na jó, mindenkinek megvan a maga túlélési technikája egy ilyen 14 órás útra, az övé ez volt. Nekem meg nem volt, de máskor majd felkészültebb leszek. Mi lenne, ha kötnék.
A tegnapi nap a Gábor Miklós-díj jegyében telt. Délután ülésezett a kuratórium
(fele), ismerkedő jelleggel, Kelecsényi László az új elnök, Koltai Tamás után.
Mivel ezt a díjat az évad legjobb Shakespeare-alakításáért A produkció körülbelül olyan, mintha valamikor a múlt század első felében vígoperát adna elő egy dalitársulat, csak épp nem énekelnek. Mondjuk Molnár László Petrucchiója egy-két évtizeddel talán idébb datálható, mert ő úgy fest, mintha 1950-es évekbeli mozifilmes paraszthőst oltottak volna bele Csizmás Kandúr figurájába. A Katát játszó Kertész Marcella makrancossága abban áll, hogy pofákat vág, valamint artikulálatlanul beleüvölt olykor a felé közeledők arcába, ijesztő szándékkal. Az előadás komikuma a pofonra lendíti a kezét és mást talál el-től odáig terjed, hogy veri az ajtót, nem nyílik, veri, nem nyílik, veri, nyitva van, beesik (csörömpölés). A díszlet nagy darab és fantáziátlan. Elöl festett függöny, ráírva: Padua. Amikor ez nem látszik, akkor arról ismerszik fel a helyszín, hogy a díszletezők minden idevágó jelenethez becipelnek egy tereptárgyat, ami szabadtéri ülőbútor, de főként arra használják a szereplők, hogy felugornak rá és onnan szövegelnek. Picit bánt engem, hogy alig egy-két színészen érzek némi rezerváltságot. A többiek mintha nem is tudnák, mennyire kínos ez az egész. A rendezői kreativitás legelőször és utoljára a tapsrendben nyilvánul meg. Érthető, mivel ekkor már csak a zene szól, és elmúltak az olyan zavaró tényezők, mint szöveg (elkutyult Jékely-fordítás), szerepek, helyzetek. Nem hittem volna, hogy 2016-ban el lehet játszani A makrancos hölgy végét teljesen reflektálatlanul! De mennyire hogy el lehet. Direkt kurzusdarab. Kertész Marcella áll fehér fényben, meghatottan, és alázatosan elmondja, mi a feleség dolga: legyen férjének szófogadó alattvalója stb. A vak komondor szelleme ott lebegett az előadás felett. Jut eszembe, mégis, mégis volt egy darab rendezői (vagy színészi) lelemény. Miközben Kata megdicsőült, Bianca lelépett ifjú férjétől a szolgával. Hiába, no, aki nem engedelmes asszony, az ribanc is. Ezeknek a színészeknek a teljesítményére két kézzel szórták a Jászai Mari-díjat az utóbbi öt évben. És tulajdonképpen úgy nézett ki tegnap este, hogy a Nemzeti közönségének is tetszik a produkció. Olykor még a színváltások sötétjébe is beletapsoltak a nézők. (Bár ezt egyetlen céltudatos ember is könnyen előidézheti.) Énnekem régen volt színházban ennyire lehangoló estém.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
