|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2016. július
A kissé hányatott sorsú évados cikk a szombathelyi színházról. Rájöttem, hogy interneten is lehet meccset nézni. Úgyhogy most vált időszerűvé feltennem a kérdést: vajon miért hordanak a kapusok különböző színű kesztyűt a két kezükön? Azért, hogy tudják, melyiket kell a bal és melyiket a jobb kezükre húzni? Mai: Fájdalom ellen senki az ember Ez egy sor Szabó T. Annától, Valentyik Anna Anyajegy című előadásából. Emlékeim szerint a szülés ezt igazolni tudja. Nagyon bírtam a walesieket tegnap. Volt egy „7-es buszon a csúcsforgalomban” figurájuk a szögletek elé. Mire bejött a labda, mind leugrottak a buszról, a belga védők pedig nem nagyon tudták kellő gyorsasággal felvenni az emberüket. (Két védő ült a stúdióban. Védőnő miért nem, egy sem?) A helyi nők azonban valószínűleg nem meccset néztek tegnap este, hanem mentek le a strandra, ahol R-Go koncert zajlott. A verőcei Duna-parti lómentes lovas színházi előadások és koncertek ingyenes szoktak lenni, ami arra utal, hogy itt van már a kánaán vagy a kommunizmus. Az öreg diófánk tetején ágaskodik egy ág (ez a helyes kifejezés). Nincs rajta levél, csak néhány bütyök. A lombtetőből kimagaslik egyenesen felfelé, mint egy villámhárító. Kedvenc tartózkodási helye mindenféle madaraknak. A kisebbek felkapaszkodnak a csúcsára a bütykökön, a tetőn ketten is elférnek. Egy madárkilátó. Gondoltam, szedhetnénk érte pénzt, belépőjegyet. Ha már voltaképp se kánaán, se kommunizmus nincsen. A Stoner című amerikai regény 1965-ben jelent meg, aztán 4-5 évtizeddel később, amikor a szerző, John Williams már nem élt, váratlanul világsiker lett. Egy ember élete, aki a XX. század első felében, egy unalmasabb középnyugat-amerikai állam kisebb városának egyetemén tanít angol irodalmat. (Vigyázat, kedves férjem, spoiler!) Csak ahogy az egyetemi konfliktushoz értem, akkor jutottak eszembe a szüleim. Akik szintén messziről jöttek, érkeztek el oda, hogy egyetemen tanítsanak, egy olyan korban, amikor volt társadalmi mobilitás. Szóval William Stoner élete, az elejétől a végéig. Nincs benne semmi különös. Alighanem azért zárt és zárkózott a regény világa, mert maga a főhős is ilyen: szabatos, fegyelmezett, önsajnálattól mentes. Közben olyan az egész könyv, mintha kozmikus bánat oldatba mártogatták volna, és minden egyes lapját átitatta a szomorúság. Az élet reménytelen, és ráadásul még el is múlik. Akarom a Stonert, hogy meglegyen a polcunkon. Mai: „A hátsó udvarokon égetett szemét füstszaga megrekedt a ködben; és, amint lassan gázolt az estében, belélegezvén az illatot, nyelvén érezve a metsző esti levegőt, egyszeriben úgy tűnt neki, hogy a pillanat, amelyben jár, éppen elég, hogy sokkal többre nincs is szüksége.” (Gy. Horváth László fordítása) Most alkalmas lenne a pillanat diszkréten megosztani nagy titkokat, mert a napokban erősen megfogyatkoztak az olvasók. Magam is szívesebben lennék géptől távol. Mai: Ezt mondja Szálinger Balázs Becsvölgye című darabjának postás szereplőnője: Ha mások is a Tour De France-ot néznék, Mondjuk, a háborúk helyett, amit Szintén ad a tévé, akkor olyan jó Kis világ lenne a miénk, ugye? Van ebben valami. Lehet, hogy be is fizetek most neten az Eurosportra. Mindössze 5 muki egy hónapra, és épp megy már a Tour de France. 1987-es Rakéta regényújság hever itt. Gábor Miklós emlékezik Major Tamásra. Arról az ügyről van szó, amikor Major elbocsátotta a Nemzeti Színházból Tímár Józsefet, amiért fasiszta módon mondta el a Szózatot. „Nem tudom, ki adta az utasítást. Nem tudom, Révai utasította-e Majort, vagy Major volt-e az, aki értesítette Révait, hogy valami ’történt’. Valószínűleg Tímár se tudta. Azt hiszem, soha senki nem fogja megtudni. De Majornak meggyőződése volt, hogy Tímár színjátszása patetikus, szentimentális, nem tudom, mi, mindenesetre ’reakciós’. Abban az időben csak a politika nyelvén tudtuk megfogalmazni a fontos dolgokat. Vagy: ami nem politika, az nem fontos. Major számára az, hogy valaki hogy mond el egy verset, élet-halál kérdés volt. Egyszerűen nem volt a szótárában más szó arra, amit gondolt, mint „reakciós” vagy „fasiszta”. Egy színész sikertelenségét a világnézetével magyarázta – és nemcsak ő, én is, ez volt az ideológiai harc nyelve. Közben mintha nem vette volna észre, hogy kedvencei, például a népi figurák alakítói közül hány olyan van, aki Kossuth-díjat kap, de közben igazán nem úgy gondolkodik, ahogy elő van írva. Hogy végül is az adott pillanatban kinek a ’világnézete’ lesz fontos, ez annak a pillanatnak a ’politikai’ feladatain múlott… vagy éppen az egyéni ízlésen, esetleg személyes indulatokon. Ahogy Tímár mondta a Szózatot, azt Major elutasította, akkor is, azután is, és ehhez joga volt. Csakhogy Tímárnak már nem volt joga elmondani úgy, ahogy ő gondolta és érezte. A két vitázó közül az egyiknek hatalma volt, a másiknak nem. Az volt a baj, hogy Majornak hatalmat adtak arra, hogy aki nem tetszik neki, azt elküldhesse éjjeliőrnek.” A parkolóhelytől hazáig (Pesten) a fodrászat mellett vezet az út. Benéztem, ott ült keresztrejtvényt fejtve a fodrászunk, bementem cuccostul, és kértem, hogy haladéktalanul nyírja le a hajamat. De rendesen, géppel, mert nem bírom én már ezt, hogy csak úgy zuhognak-hullanak ide-oda a fejemen a 3-4 centis fürtjeim. Az akció után megálltam otthon a tükör előtt, és úgy találtam, hogy a félreértések elkerülése érdekében ajánlatos lesz szoknyát hordanom a következő hetekben. Este megnéztem a Rózsavölgyi Szalonban a Salamon király szorong című előadást. Émile Ajar írta, ami rám nem gyakorol különösebben vonzó hatást az Előttem az élet ismeretében, de felteszem, hogy az eredeti regényben mégis több van, mint ez a nagyon szimpla kis história, ami Dicső Dániel rendezésében látható. Egy jótékony-rigorózus öregúr, egy a divatból rég kiment sanzonett, egy irgalmas szamaritánus dzsigoló és egy hűvös könyvtároslány. A mű különlegessége talán a Maude és Harold vonulat: a viszony a hatvanas dáma és a huszonéves fiatalember között. A produkció jól fogyasztható, köszönhetően a színészeknek. Jordán Tamás ökonomikus férfibája múlhatatlan. Hernádi Judit édes, elegáns és önironikus. Sipos Vera kecses, formás, és van benne valami tinilányos életidegenség. Egyedül Mohai Tamásra teszek két panaszt. Az egyik, hogy rémes színű és formájú az aktuális haja. A másik, hogy a darabban pincér létére nem alul fogja a konyakospoharat, amikor kiadja az italt. A pohár száján vannak az ujjai. Megbolondulnék ettől, ha nekem egy felszolgáló így szervírozna. Mondjuk nem is nekem hozta a konyakot. Tegnap este legalább 50-55 elégedett nézőt számlálhatott a Rózsavölgyi Szalon. Persze ha már sanzonett, énekelhetett volna Hernádi kicsit többet. Épp csak belefogott a Ne hagyj egyedül!-be. (Csodálatosan énekelte ezt Mezei Kinga franciául a Piaf-menetben.) Azt konkrétan nem tudtam, hogy a dél-budai felszíni közlekedést bombatalálat érte és a földdel tette egyenlővé, ezért tulajdonképpen fél napom ráment arra, különböző buszokon vesztegelve, hogy elmentem Budafok-Tétényre a Klauzál művelődési házba, megtekinteni a Nektár Színház Világszép Nádszál kisasszony című előadását. (Ők nem pont így írják a címet, Benedek Eleknél van így. Áhá, tehát a Világszép a vezetékneve és a Nádszál a keresztneve. ) Nos, ha az ember hozzászokik Tengely Gáborokhoz, Kuthy Ágnesekhez, Kolozsi Angélákhoz, Vidovszky Györgyökhöz (és folytathatnám a többes számú felsorolást), akkor azért elég megrázóan tud hatni egy ilyen előadás a gyermekszínházi biznisz hétköznapi ügymenetéből. Este a székesfehérváriak Balfácánt vacsorárája a Városmajorban, szünetig. (Nem a Tasnádi Csaba rendezte produkció sarkallt távozásra, hanem az alvás- és evéshiányom.) Láttam ezt a darabot valaha a József Attilában Kernnel és Koltaival, és pont semmire nem emlékeztem belőle. Az első jelenet tulajdonképpen zavarba ejtett, annyira nem tudtam elhelyezni. Ahogy egy fényűzőnek és drága műtárgyakban gazdagnak szánt szobabelsőbe bejött Nagy Péter a csatakos hajával és rendezetlen arcszőrzetével, köntösben, majd beviharzott csinosan, elegánsan Tóth Ildikó. Egyszerűen nem értettem, kik ezek, annyira nem stimmelt semmi semmihez. Az például fel sem merült bennem, hogy Tóth Ildikó hősnője a Nagy Péter játszotta hősnek a felesége. Nem mintha Tóth Ildikót nem látnám fiatalnak és szépnek, de hát én már a nyolcvanas évek végén is bámultam őt. Inkább Nagy Péter nem illett a képbe. Na, aztán jött Gáspár Sándor mint hülye és mint adóhivatalnok, s az ő ambiciózus színészetétől helyükre csúsztak a dolgok. A napom fénypontjának azt tekintem, amikor Gáspár bevallotta, hogy soha nem csalta meg a feleségét, pedig ha valahol adódik alkalom, akkor az az adóhivatal. Kellett volna gondolnia Erkel Ferencnek arra, hogy a Himnuszt focicsapatok fogják énekelni fontos nemzetközi meccseken. Márpedig egyáltalán nem mindegy, milyen ritmusú, hangulatú és dühű a Himnusz. Az olaszokét vagy a franciákét például lehet úgy végigénekelni, hogy utána a játékosok azonnal szét tudnák harapni a labdát vagy az ellenfél lábát. A mi Himnuszunk meg olyan, hogy mire az ember a jövehendőtig ér, már legszívesebben sírva leroskadna a fűre. Volt tegnap olyan jelenet a francia-németen, amikor ha a német csatárnak 20 centivel hosszabb lenne a bal lába, akkor biztosan jobban elérte volna és meglőhette volna rendesen a labdát. De aztán átgondoltam ezt. Ha 20 centivel hosszabb lenne a bal lába, akkor talán oda sem ért volna időben. Még annyit tudok mondani máma, hogy én gyakran elalszom a hajamat, és akkor áll össze-vissza az égnek. Most azonban olyan rövid, hogy elaludékony sem tud lenni. Énekelem, hogy a hajamat elaludni nem lehet. Azt meséli Novák Eszter A második életmű – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája című könyvben (amelynek szövege fájó gondatlanságokat is tartalmaz, elírt nevek, ilyesmi, de nagyon jó, hogy Bodó Viktor ezt a könyvet kitalálta és összehozta, azokkal, akikkel), szóval azt meséli Novák Eszter, aki Székely első rendezőosztályában végzett: Egyszer Berlinben jártunk. Hazatérve nagy mellénnyel meséltük neki az élményeinket. Több előadást is láttunk, kőztük egy rettenetes Három nővért, azt hiszem a Volksbühnén. Ötven körüli nők játszották az összes szerepet. Annyira erős smink volt a színészeken, hogy a huzatos nézőtéren csak úgy terjengett a penetráns púderszag. A szünetben eljöttünk. Ezt mint valami hőstettet meséltük Székelynek. Ő előrehajolt és azt mondta: kár, hogy eljöttetek, mert ez az a híres előadás, amelyben a szünet után fiatal szereplők mesélik tovább a történetet, hogy aztán a végére, amikor a tér is megváltozik, szűkül és bezárul, megint visszatérnek az öregek, felerősödik a reménytelenség. Elmesélt egy zseniális előadást. Húsz percig beszélt, szenvedélyesen. Ültünk leforrázva. Kétségbe voltunk esve, hogy Európa legjobb előadását hagytuk ott, s hogy az első felvonásról ráadásul még ilyen lesújtó ítéletet is mondtunk. Majd a végén közölte, hogy csak viccelt. Ezt azért kicsit magamra vettem, kritikusilag. A héten szembesültem avval, hogy az AlkalMáté már olyan drága, nem győzöm. Tavalyhoz képest több mint 10%-os a jegyáremelés, pedig már tavaly sem volt olcsó. Tiszteletjegyet nem adnak, úgyhogy a szokásos menetet – a bemutatóra egy nekem, egy teljes árú a kedves férjemnek, az utolsó előadásra egy szakmai nekem – nem tudom megfizetni. Kedves férjemről nem mondok le, tizenkét éve nézzük együtt AlkalMátéékat, és én kritikát írok mindig. Úgyhogy az ismétlő nézésről mondok le, a Mészáros Bélát már csak egyszer fogom látni. Fáj ezért a szívem, meg a leendő kritika minőségére sem lesz kedvező hatással, de micsináljak. Nem költhetek ennyit egy produkcióra, majdnem a teljes cikkhonoráriumot (már ha lesz honor valamikor egyáltalán). Épp tegnap olvastam a Facebookon, miszerint Nádasdy Kálmán azt mondta, hogy "a kritikusnak el kell olvasnia a darabot, aztán kétszer megnéznie, mielőtt véleményt mond. Csak így tudja kiszűrni, mi történik véletlenül, egyszeri esetként a színpadon, és mi tartozik tényleg az előadáshoz." Tökéletesen igaz. Ennek ma időbeli akadálya nem is igen volna, mert már szinte sehol nincs prompt kritika, a bemutató másnapján leadandó. (A Kisvárdai Lapok kivételével.) Ennek ma csak az az akadálya, hogy a kritikusok többsége az első nézés szakmai jegyét sem könnyen fizeti ki, nem hogy még egy másodikét. Látom a Céh levelezésében, hogy azok a kollégák, akik eljutottak valahogy Kőszegre, 2000 forintos szakmai jeggyel találták ott szembe magukat. Engem is vonzana a Terecske előadása, de nekem Kőszeg az útiköltség miatt eleve elérhetetlen. Ez lett volna a végső, halálos tőrdöfés számomra, a 2000 forintos szakmai jegy. Vajon amikor az államot látványosan nem érdekli, hogy képes-e egyáltalán fennmaradni a független színházi kritika (és orgánumai), akkor a színházak miért nem érzik úgy, hogy erre nekik nem rátenni kellene lapáttal, hanem elvenni belőle? Nem örülök a portugálok győzelmének, mert inkább francuska drukker volnék*, de ha egy Európa-bajnoki döntőben mindkét csapat csak gólt nem akar kapni, ahelyett, hogy gólt akarna rúgni, akkor bukjon az, amelyiktől többet lehetett várni. (Ronaldo lepkéje tudta előre, amit tudott, végigpillangózta a meccset a kamera előtt.) Akartam mondani, hogy egyelőre nem a Székely Gábor-könyvet olvasom, előtte még három másik kötet van soron, tegnap a Réz Pált olvastam ki (Bokáig pezsgőben). Talán nem illendő vagy helyénvaló, de az gyakorolta rám a legnagyobb hatást, hogy Réz Pálból a szemérmes szereteten túl milyen tisztelet és megbecsülés érződik a felesége iránt. (Ha jól számoltam, harminckét évet éltek együtt, és az asszony halála után ugyanennyit élt nélküle. Jaj.) De lapozgatom a Székely Gábor-könyvet, és láttam benne valamit, amin jót mosolyogtam. Papp Zoltán meséli, hogy amikor Székely Gábor Szolnokon a Három nővért rendezte, a Madách Színház fiatal sztárját, Tímár Bélát hívta meg Tuzenbachnak. A színész azonban olyan rosszul viselte a rendező próbamódszerét, hogy felmondott, visszaadta a szerepet és távozott. Ezek szerint Tímár Bélának be kellett érnie avval, hogy utóbb a tévés Három nővér-paródiában mutatkozhatott csak a háromnevű báró szerepében. (De nem. A szolnoki előadáshoz képest négy év múlva eljátszotta a Madáchban, láttam is azt az előadást a Bencze Ilona – Almási Éva – Piros Ildikó hármassal, csak nemigen emlékszem rá.) *Azóta francuskák, amióta egyszer épp Zágrábban voltunk, amikor játszottak, néztük a tévében a hrvtska-francuska meccset. Megnéztem az indán a Casablancát, színesben. Még sosem láttam színesben. Jó tudni, hogy Ingrid Bergman barackszín ruhában táncol Bogival Párizsban. (Akinek egyébként nem áll jól, ha mosolyog. Mármint Boginak. Vagyis Ricknek.) Mindig fedezek fel ebben a filmben valami újat. Most például: amikor ül Rick a bárban a Laszlo házaspár és a rendőrkapitány mellett, látszik a zakóján, ahogy emelkedik, egy nehéz sóhaj, miközben nézi Ilsét. Micsoda olümposzi buli lehetett a Pannónia stúdióban, amikor szinkronizálták ezt a filmet! Kálmán György, Váradi Hédi, Agárdi Gábor, Bessenyei Ferenc (ő a néger zongorista), Avar István, Somogyvári Rudolf. Még a picike szerepek magyar hangjainak is olyanok jöttek, mint Major Tamás, Béres Ilona, Bodrogi Gyula, Zenthe Ferenc. Momentán Gyulán vagyok, ahol a Varsóban megismert társulattól láttam a Szeget szeggelt Oskaras Koršunovas rendezésében. De erről most nem számolok be, mert a Revizor szerkesztői (majdnem azt írtam: rendezői) nem szeretik, ha elírom itt magam elől a leendő cikkemet, amire megrendelést adtak. A produkción való gondolkodásig még nem jutottam el, csak addig, hogy vajon miért zárják le a zsöllye első nyolc sorát az Erkel Ferenc művelődési házban, ahol az előadás zajlott, és ahol nem először tapasztaltam ezt a kiürítést. Próbálom kitalálni, kinek jó ez a színészek, a nézők, a látványtervező és a fesztiváligazgatóság közül. Valami okának csak kell lennie. Éjfél tájban (…mondta meg, hogy mi baja – ez most vagy Bereményi-sor Csetamásból, vagy egy AlkalMáté-előadás címe, utóbbi) estem be az éjszakai szállásomra, nagyon sötét helynek látszott akkor, fényviszonyilag. Most reggel nézem, hogy ez egy napsütötte gyógyulógyár, a nevében és a dizájnjában is van valami indusztriális, ugyanakkor kedves, kis fehér bungalók sorakoznak összenőve a zöldben, mint egyszer régen Izraelben, csak itt nem a Galileai tengerhez (Kineret-tóhoz) visznek le a kerti utacskák, amit persze nem lehet rossz néven venni tőlük. III. Richárd a gyulai Várszínházban. Eszembe jutott rögtön, hogy mintha legutóbb is épp III. Richárdot láttam volna itt, Bogdán Zsolttal, de nem, jártam már ezen a nézőtéren azóta. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezte az előadást, és ez látszik is rajta. Nem tudom pontosan, hogy miről szól – egy játékos színész-gazember játéka a csúcsokig, Trill Zsolt alakításában –, kellene ismerni a célfelméréshez a szöveget is, Vecsei Miklós húzását-fordítását-átiratát. Az biztos, hogy formátumos produkció, energikus, csupa fiatal erő, kedv és lendület. (A legelején, sok fekete ruhás fiú tobzódása közben feltűnt, kitűnt, hogy az egyik fiatalember nagyon, de nagyon tud mozogni, táncban is, akrobatikusan is, ám hamar kiviharzottak a színről, attól féltem, nem fogom tudni azonosítani, ki volt az, de aztán a kilógó ingujja megsegített, a következő jelenetben már láttam, hogy Gyöngyösi Zoltán.) Van egy népfrontos jellege a szereposztásnak: kaposvári színinövendékek, pesti színinövendékek, nemzetisek és vígszínháziak. És ez a népfrontos jelleg ki is lett domborítva abban a jelenetben, amikor Edvárd király (Hegedűs D. Géza) mindenkit kibékíttet mindenkivel: fogjanak kezet, öleljék meg egymást, felejtsék el a múltat. Ekkor a játszók felénk, nézők felé fordultak, mintegy meghirdetve az általános társadalmi-politikai kiegyezést. No jó, gondoltam magamban, én talán benne volnék, de hát ez itt csak egy epizód a darabban, aztán megyünk tovább, és hát III. Richárd nő ki a helyzetből! Számos markáns és erőteljes része van az előadásnak. Mindent egybevetve én Eszenyi Enikőnek örültem a legjobban, aki Erzsébet királynét játssza. Színésznőként őt ritkábban látni az utóbbi években, ha igen, akkor a maga privilég helyzetében a Vígben vagy a Pestiben. Itt pedig erős, bátor, szép, hasznos tagja egy más nemzedéki tehetséges csapatnak. Tegnap este egészen különös volt az ég, ezernyi drámai és festői színárnyalatban pompázott, akkor még nem tudtam, miért. Szerdán kezdtem el olvasni a Hasnyálmirigynaplót. Az 51. oldalon tartok. Apósom hasnyálmirigyrákban halt meg, úgyhogy tudom. Mégis azt hittem, hogy Esterházy Péternél majd nem így lesz. A rohadt életbe. Halálba. „Nem tartozik ide, csak eszembe jutott: a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez a most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva, én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy ne mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor.” Lejárt a kritikusdíj szavazási határideje, úgyhogy innentől kezdve kell nyaggatni a kollégákat, hogy küldjék be a voksukat. Én a magam részéről megcsináltam. Unalmas statisztikai adataim szerint végül is 254 előadásnál fejeződött be az évadom. Ebben voltak külföldiek is, nem ideiek is, másodszori nézések is, úgyhogy mindösszesen 226 előadás adta a választékot a szavazáshoz. Megvizsgáltam ezt a 226 előadást, hogy honnan került ki: 101 színháztól/társulattól. Ez a szám elégedettségemre adott okot: szélesen körültekintő voltam tehát. A 101-ből 51 színháznál/társulatnál több produkciót is láttam, a fennmaradó 50-től csak egyet. Ebből arra következtetek, hogy van bennem érdeklődés mindenféle iránt, kevésbé favorizált helyekre is elvisz a kíváncsiság vagy a kötelességtudat. De a függetleneket tekintve valószínűleg nem vagyok elég nyitott és tájékozott így sem. A legtöbb előadást a Katona József Színházban, az Ódry Színpadon és a szombathelyi Weöres Sándor Színháztól láttam. A szavazatom – 15 kategóriában 3-3 díjazottam – szintén eléggé szerteágazó: 27 színház/társulat produkciója/alkotója kapott helyezést tőlem. A legnagyobb tülekedés, mint általában, a férfi főszereplőknél volt, ott most is kénytelen voltam lehagyni a dobogóról érdemdús alakításokat. Ennyit a kritikusi tevékenységről. Háziasszonyi minőségemben arra jutottam ma, hogy amikor ilyen hideg van, akkor kell sütni. Valami zöldségekkel rakott padlizsán lesz internet módra. Jonathan Franzen: Szabadság. Ejnye, de élvezetes regény ez is! Az ember nem is kívánhat egyebet hideg napokra. Bevackol az ágyba, lábán zokni, kezében könyv, amit le sem tesz, mivel masszívan olvastatja magát. Nem is röpke néhány óráig, mert jó vaskos kötet, 636 oldalas. Éljenek azok a jó írók, akik jó hosszúakat írnak! Hát ennyire ihletett meg a gyulai lengyel előadás. De nem erről akartam írni a mai pár szót, hanem Franzen Szabadságáról. Tizenegy-tizenkét éves koromban olvastam az első olyan regényt – Szabó Magda Freskóját –, amely a szereplők különböző szemszögéből vagy tudatából mesélte el a történetet. Reveláció volt számomra, és azóta is nagyon szeretem az ilyet. Ebben a könyvben egyébként a család személyes történetén túl sok minden ott van a háttérben. Valószínűleg tanulmányt lehetne írni arról, hogyan húzódik végig az egészen az amerikai politika, mármint a politikusok, az amerikai elnökök politikája, és az hogyan csapódik le az emberek nézeteiben. De biztosan nem én leszek az, aki ezt a tanulmányt megírja. Sokkal inkább a családi és párkapcsolatok állapotaira és folyamataira rezonáltam. Amikor véget ért a regény – szépen, szűkszavúan, bizonyos szemérmes távolságtartással fejezte be a szerző, ez a hozzáállása egyébként a tragikus balesetnél is szembetűnt –, szolid, valamelyest megnyugvásos hepienddel zárult. Becsuktam, letettem, sóhajtottam. Szomorúságot hagyott maga után, a boldogság mint megoldhatatlan feladat szomorúságát. A tegnapi nap a kritikusdíj szavazatszámlálására, rubrikakitöltésre ment, szemfolyásig. Elmesélem, miként van ez, mert gyakran félreértések kísérik azt, hogy hamarosan nyilvánosságra hozzuk a 15 kategória 3-3 legjobbját. (Akiket, tévesen, jelölteknek szoktunk-szoktak nevezni, jóllehet a várományos a pontos és ideillő kifejezés. Mivel nem közülük választjuk ki a díjazottakat, hanem már ott rejtőzik közöttük minden nyertes.) Szóval a kritikuscéh azon tagjai, akik elég előadást láttak az évadban (minimum kilencvenet), azok most szavaznak a legjobbakra. Nem vagyunk sokan, nehéz 20 szavazó fölé jutni, mert nem könnyű feladat sok előadást megnézni, ez egy másik probléma. Ki-ki beírja tehát a szavazólap táblázatába a helyezettjeit, a legjobb új magyar drámától a legjobb előadáson, alakításokon, díszleten, zenén stb. át a különdíjig. Aztán néhányan összeszámoljuk – az 1. hely három pontot ér, a 2. kettőt, a 3. egyet –, így kijön a végeredmény, kész, megvannak az idei kritikusdíjasok. De hallgatunk róla, mint a sír. Minden kategóriában a három legjobb nevét fogjuk kihirdetni augusztus elején, ők kapnak meghívót a díjátadó gálára (Budapest Bábszínház, 2016. szeptember 21. 20 óra, rendező: Novák Eszter), és ott majd kiderül, kik a győztesek. Most ez nem jön ide sehogy sem, de Grecsó Krisztiántól olvasom a Jelmezbált, és ezt mondja benne: „de hát egy kor felett minden arc egyforma, mindenki emlékeztet valakire, és senki sem az, akinek látszik.” (Most látom a mai dátumon, ez a szüleim házassági évfordulója, a 61.) Az üveges-kazettás nagyszekrény egyik ajtajának belsejében talált kedves férjem egy márkajelzést! Ilyen. Nem ez az, a képen, de pont ilyen. A táblicskáról a fotót a neten találtam, fellelve két-három aukción egy-egy tételt a bútorgyártó cégtől, 1905 és 1915 közötti darabokat. Jaj, megörültem ennek! Ezek szerint a lepukkantságában is szép mahagóni garnitúra (amiből az íróasztal, a hozzávaló szék és a szekrény van meg), nem Stuber dédapa asztalosműhelyéből került ki, hanem vásárolták. És mivel nincs meg róla a számla, ezért teljességgel valószínű, hogy nem Sanyi nagyapa vette, hanem még az ő édesapja, a József dédapa. Az életrajza ismeretében feltehetőleg 1896 és 1913 között. Ami hozzávetőleg passzol is az aukciókon szereplő Oppenheim-bútorok életkorával. (Kerestem adatot Sigmund Oppenheimről és a möbelfabrikjáról, de nem találtam. Remélem, elég jól ment neki ahhoz, hogy Bécsben, vagy Bécsből lelépve megúszta az Anschlusst és a továbbiakat.) Szóval egészen biztosnak látszik, hogy ez egy (legalább) százéves szekrény. Mint a Gajevéké a Cseresznyéskertben! Lehetne ehhez a szekrényhez is beszédet intézni. Igaz, a Gajevék szekrénye mára már kétszáz éves. Hogy rohan az idő. Ha itt lenne nekem a Tóték Őrnagya, akkor én nem dobozolnék vele, hanem diót törnénk, de szerintem azt is élvezné. Nagyon rutinos diótörő vagyok a kis fakalapáccsal, tudom például, hogy nyitva kell hagynom a számat, amikor ráütök a dióra, különben esetleg spontán szétharapnám a Józsi doktor fogait a számban. Woody Allen Hannah és nővérei című filmjét néztük meg este. Láttuk moziban 1988-ban, amikor bemutatták Magyarországon, két évvel az elkészülte után. Emlékszem, hogy hatással volt rám, nagyra értékeltem annak idején. Most zavarba ejtően úgy találom, hogy bejött valami időtényező. Megöregedtek a szereplők is, én meg pláne megöregedtem. Nem értem, hogy ezek a negyvenéves körüli emberek, akiket látok a filmben (Michael Caine egyenesen ötvenes volt már) miért viselkednek és élnek úgy, mintha bakfislányok és kamaszfiúk lennének. Kicsit idegesítőek. Egyébként a Cummings-vers, amit Michael Caine oly finomtalanul és szájbarágóan ráerőszakol Barbara Hersheyre – ezzel a szép befejező sorral: És senkinek, még az esőnek sincs ily csöpp keze – Mann Lajos fordítása! (Aki kedves kolléganőm, Gabnai Kati kedves férje.) Az egy dolog, hogy karácsonykor megy az Igazából szerelem, és éneklik, hogy körülvesz bennünket a szerelem. Nyáron viszont a halál. Tegnap olvastam, hogy meghalt Bárdos tanár úr. 61 éves volt. Mondta annak idején Budai Kata – akinek az érthetetlen halálát máig nem tudtam egészen kiheverni –, hogy egy évfolyamra jártak a bölcsészkaron. Irodalomtörténeti kurzust végeztem nála, kettőt is. A topelőadóim egyike volt. Három, lenyűgöző tudású professzort ismertem meg egyetemistaként, Bárdos Lászlót, Margócsy Istvánt és Szegedy-Maszák Mihályt. Bárdos meghalt, Margócsyt elküldték, Szegedy-Maszák tartja a frontot, akivel épp közöl egy nagy interjút a múlt heti ÉS. Hány éve is végeztem az ELTE-n? Kettő? Aki most ősszel kezd, hány nagy tanárt talál még? Persze biztosan talál, legfeljebb olyat, akihez nekem nem volt szerencsém. Vagy volt is. Tarján Tamás például van, meg mások is, fiatalabbak, jók. Mondom magamnak a saját vigasztalásomra, szerény eredménnyel, de mégis. És legalább nem teszek ide idézetet egyetlen halálversből sem. Hát lehet, hogy a naplómban túlreprezentáltak a halottak. És ez talán már csak ígyebbül lesz. Csirkemájat-szívet csináltunk tegnap pörköltnek. Én készítettem elő a húst. Még sosem dolgoztam ilyen testrészekkel. Mondta kedves férjem, hogy húzzam le a szív burkát. Szívburka van a csirkének? – kérdeztem kicsit meglepve. És tényleg van, egy hártya a szív körül. Aztán levágtam a szív tetejéről a cafrangot, ott volt alatta az aorta, és a verőérben megfeketedett vér. Zavarba ejtett ez az ismerősség. Isten teremtményei milyen egyformák, elcsodálkoztam ezen. Finom lett egyébként. Hajnali 4-kor arra riadtam fel, hogy a mellékszereplő kategóriában valaki egy másik szerepéért is kapott voksot, és hogy azt nem kellene-e összevonnunk valahogy az egyik szerepéért kapott voksaival, és hogy a kettő együtt nem módosítaná-e az eredményt. Bekapcsoltam a gépet, megnéztem, nem módosítaná, úgyhogy ettől nyugodtan aludhatnék, na majd legközelebb (alszom).
Gondolkodtam kicsit azon, beírjam-e, hogy sokkal jobb esőben málnát kötözni meg amerikai szövőlepkét ölni puszta kézzel a fügefán, mint tűző napon csinálni ugyanezt, de aztán nem volt érkezésem, és egyébként sem szeretnék teljesen a naplóm rabjává válni, fel, fel. Már szinte ki sem merem nyitni a számítógépet. Jó reggelt, éjjel kit veszítettünk el? Szegedy-Maszák Mihályról épp a napokban írtam, milyen jó, hogy ő még van a bölcsészkaron. Most már ő sincs. Széleskörű tudású, européer ember volt, ahogy hallgattam, éreztem, ilyen már nem sok akad. Az is felsejlett, mennyire magával ragadó lehetett fiatalabban, kevésbé fáradtan, tüzesebben. Annyira bírtam az előadásait, hogy egyszer kedves férjemet is elvittem, ki ne maradjon belőle. Óra előtt odamentünk hozzá, kedves férjem bemutatkozott, mondta, hogy ő a műegyetemen tanít, és meghallgathatná-e ezt az előadását. Szívesen fogadta. Talán ekkor kérdezte meg tőlem, akit a tanteremből arcról ismert, hogy én mit csinálok, szintén a műegyetemen tanítok-e. Örült, hogy én színikritikus vagyok. Volt benne valami bájos indiszkréció. Mindent tudott mindenkiről, középkori lovagi költőkről vagy barokk zeneszerzőkről olyan kajánsággal mesélt intim történeteket, mintha a szomszédasszonyáról pletykálna. Ilyenkor látszott a legelemébenebben lenni.
Én marhára nem szeretném, hogy a Gellért-hegy tetejére magyar panteont vagy szent koronát építsenek. Mivel az korántsem lenne olyan kecses, mint ami most van ott. Egyáltalán nem érdekel, hogy eredetileg Horthy Miklós fiának emlékére tervezték. Azt sem rosszallom, hogy utóbb a létezett szocializmus alatt átértelmezték, adták neki a Szabadság-szobor nevet, amely nem egy rosszul csengő név. Tulajdonképpen avval is összefügg, hogy amikor a budapestiek nyáron elutaznak – vö: szabadságra mennek –, majd hazajönnek, akkor jószerével nem tudják autóval olyan irányból megközelíteni a fővárost, hogy ne látnának rá arra a szoborasszonyra, amelyik ott áll a hegytetőn szelesen, és pont olyan, mintha integetne: Hát hazajöttél? Szervusz. Volt Picasso-korszakom gyerekkoromban. Úgy 8-10 évesen annyit nézegettem a Picasso-albumot, hogy kívülről tudtam. Talán a „művészetemre” is hatott, amennyiben szerettem rajzolni, és egy-egy munkámat gyermekrajzpályázatokra küldték az iskolából. Ezt csak azért mesélem, mert épp tegnap terveztünk felmenni a Galériába a Picasso-kiállításra. (Modigliani is jöhet. A Modigliani-képemet Gérard Philipe határozta meg a Montparnasse-filmből, szintén gyerekkoromban.) De aztán a program elmaradt, mivel hosszadalmas okból sürgőssé vált a kritikusdíj várományosainak kihirdetése. Úgyhogy ráment a napom hírek meg értesítők sietős megírására, amikben itt-ott nyolcig sem tudtam elszámolni. Váratlanul hadilábra állt a fejszámolás a fejemben. Mivel az AlkalMáté Trupp bemutatója az év egyik legvártabb színházi eseménye, ezért még délután elmentem a jegyért, elkerülendő a tumultust a pénztárnál. Így ott előre megtudtam, hogy az előadás 1 óra 20 perc lesz, maximum 1 óra 30. És hogy korhatáros: 16 éven aluli nézőknek nem ajánlott. No, gondoltam, lehet, hogy Mészáros Bélának nem nagyon hosszú az eddigi élete, de talán sűrű vagy dévaj. Este a nézőtérre gyorsan és kíméletlenül bedolgoztam magam. Mivel épp a szélen ülő Kulka János mögött foglaltam helyet, így módomban állt gyönyörködve végignézni, ahogy jöttek be a nézők és meglepődtek és megörültek neki. A produkció olyan, amilyennek lennie kell. Szűkebb spektrumú, mint a tavalyi, és szép. Nem nagyon tud ez a társulat már hibázni. Tizenév alatt megvettek bennünket az utolsó porcikánkig. Az előadásból megérthettük, megérezhettük, hogy Mészáros Bélát nem lehet nem szeretni. Már annak, aki nő. Meg annak, aki férfi. Bár az utóbbiak arra is gondolhatnak értetlenül, hogy vajon miért pont az ilyen palikat szeretik a nők. Pillanatnyilag azt hiszem, talán El Clásico lesz a cikkem címe. Esetleg: Dömötör lóbál. (Ŕ la Szepesi György.) Még nem tudtam abbahagyni a címadást. Most ott tartok, hogy: Nem Lőrinc, barát. Mutatkoztak egyébként Mészáros Bélának kiváló fiúk; Mészáros Máté és Dömötör András. Főleg az utóbbi, aki nagy kedvvel virtuóz megint. Történt valami. Csoda. Januárban kezdtük intézni a bíróságnál a kritikuscéh vezetőség- és székhelyváltozását. Emellé márciusban be kellett adni az új alapszabályt. Azt egyszer visszaküldték, nevetséges módosítás-előírásokkal. De több hónapja van már annak is, hogy több hónapja lejárt a bíróság 30 napos határideje a reagálásra. Mondtam doktor Kingának, hogy nekem lassan fizetnem kell a céh kasszájából ezt-azt – a szeptemberi kritikusdíj-átadó ünnepségre tekintettel -–, és még mindig nem vagyok hatályban, szabályosan nem intézhetek semmit, bankügyeket, stb. Úgyhogy utánanézett az éppen esedékes hivatali rendnek: az eljáró bírósági titkár hetente egyszer, csütörtökön 13-14.30 között tart telefonos ügyfélszolgálatot. Igaz, hogy nem vette fel a telefont, de doktor Kinga üzent neki valami feldúltat, kérem a panaszkönyvet jellegűt. És nahát, este 9-kor az ügyfélkapun kijött az információ, hogy aznap megszületett a végzés. Több mint fél évig fondorlatos módon kiadtuk magunkat Kovács Bálinttal elnöknek és elnökhelyettesnek, de most már tényleg. Éljen a bíróság! Ami alatt azt értem, hogy mutasson életjeleket. Mert így kevéssé meggyőző a működése. Itt jártak nálunk az unokaöcsémék. Minden jó volt, és a falu sem járt velük rosszul, mert elfogtak néhány pokemont a Duna-parton. Az e heti ÉS, Mellár Tamás Modernizáció és hatalom Miért nem akarja az Orbán-kormány a fejlődést? című/alcímű cikke. Minden világos. Csak a jövő sötét, sötét, mint a pokol feneke.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
