|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Most, hogy írom a cikket a nyíregyházi színházról, arra kell ügyelnem, nehogy annyira hosszú legyen, hogy ledolgozzam magamat az 1 leütés = 1 Ft honoráriumra vagy az alá. Ezt akarom mutatni, evvel készülünk a Színházak éjszakájára. Színház iránt érdeklődő, Színházak éjszakáján mászkáló kedves mindenki, csak tessék, tessék! A soha vissza nem térő alkalom! Úgy értem, alig hiszem, hogy jövőre, vagy bármikor még egyszer belevágnék ilyesmibe. Bár most, hogy exkollégánk, a régen kritikus, immár azonban végzős színművészetis Markó Robi beszáll megrendezni, kicsit fellélegeztem. Közben a szeptember 21-i kritikusdíj-átadó kapcsán több szálon futok. Papp Timi hathatós munkasegítségével lesz megint újság, Funzine különszám ez alkalomból. A csokidíjat készítő hölgy a felajánlott honorárium helyett inkább színházbérletet vagy színházjegyeket kér (ami tetszik nekem). Az oklevelek ügyében már jó ideje forró drót vagyok, tárgyalok a céggel, hogy szép is legyen, jó is legyen, és beleférjen az anyagi keretbe. Az estet Novák Eszter rendezi, tegnap ültünk le beszélgetni arról, mit hogyan gondol, kik legyenek a díjátadók pl. Van-lesz bennem hetekig egy kis alapszintű frász, de közben azért reménykedem, hogy jól fog menni minden. Hová szeretnének színházba menni? – kérdeztem mailben a csokinőt. Katona-utalvány? Örkény-bérlet? Vígszínházi utalvány? Pintér Béla! – felelte. Jártam tegnap a József Attila Színházban a színházak éjszakája sajtótájékoztatóján. Trendi volt. Öreg flippergépeken versenyeztek a színházak képviselői, az önkormányzat által esélyegyenlőség teremtésére célzott pénzjutalomért. Valami 2900 karszalag elfogyott már a programok meghirdetése előtt. Remélik, idén még a tavalyi 8600 karszalagos csúcsot is megdöntik majd az érdeklődők. Tálcán színes mignonokat kínáltak hostessek, volt valami ráírva a tetejére, de nem volt rajtam szemüveg. Az van rajta, hogy színházak éjszakája? – kérdeztem. Nem, hanem az, hogy jubileumi évad – tudtam meg. A házigazda 60 éves (nem értettem pontosan, hogy a József Attila Színház-e vagy az igazgató Nemcsák Károly), az ő ajándékuk a mignon. Megettem egy csokisat. Csak nehogy evvel abszolváljam is a jubileumi évadot. Huszonöt évvel ezelőtt egy ilyen szép, keddi napon volt az esküvőnk. Ma belekezdünk a második mézes negyedszázadunkba. Továbbra is annak a kimondatlan egyezségnek jegyében, hogy ő nem kopaszodik meg, én nem hízom el. És hogy nem engedjük el egymást akkor sem, ha keskeny járdán hirdetőoszlop, KRESZ-tábla vagy gyalogos jön szembe. Verőce vonzó tulajdonságai közül kiemelkedik, hogy kormánymentes övezet. Itt mintha nem is zajlana kampány, egyetlen kis, közepes, vagy óriás plakát sem virít a faluban, a postaládába nem dobnak kék füzetet, illetve de. Egy sötétebb kéket bedobtak, nyolcoldalas, szép nyomdai minőségű, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar tájékoztató kiadványa. Színes ábrákon vezetik végig a végrehajtás folyamatát, hasznos információk a szolgáltatásaikról. Az utolsó oldalon felszólítás: Őrizze meg kiadványunkat! Végrehajtójával kapcsolatba léphet a Kar honlapjának segítségével. Lehet, hogy mégis a kormány keze vagy lába ez, a népszavazást megelőző, finom utalásos üzenet. Felállítottak a Zöld Disznó bisztró előtt egy információs oszlopot, ahol a Dunakanyar, a környékbeli települések idegenforgalmi, vendéglátói stb. lehetőségeiről tud tájékozódni az arrajáró. Egészen biztos, hogy a kihelyezők elégedettek lesznek a használatának mértékével, ha számolják, ugyanis akárhogy igyekszel, nyomogatod az érintőképernyőt, semmire nem jutsz vele, de úgyis makacsul próbálkozol percekig, hiába. A két egészen nyugodt és érintetlen hely a Duna-part és a temető. Jártunk tegnap az utóbbiban, és megállapítottuk, hogy a nagymama messzellené a Hanuskát. (Így hívta anyósom Annamarit.) Az esti Dunáról csináltam fényképet is, de ugyanolyan, mint amilyen az egy héttel ezelőtti fotó volt. Befut az állomásra a hármas metró, ránézek a kocsikra. Micsoda romhalmaz és mocsoládé. Bátor ember lehetek én, hogy fel merek erre szállni. Sárosdi Lilla, interjú. Unortodox zsótérista vagyok, a nagy szakmai sikerű kecskeméti Macska a forró bádogtetőnre csak vonogattam a vállamat. Hanem ezt a miskolci Mindent a kertbe!-előadást, ezt igazán bírtam tegnap az Átriumban, főleg az első részét, ami nagyon szép utakat járt be az elrajzolt életképtől a már-már bohózaton át a majdnem abszurdot érintve a szinte groteszkig. Érdekes nézni Zsótér korszakait, a különbözőkhöz különbözőképpen viszonyulok. Most ez van soron: a nemszeretem amerikai drámák feldolgozása hatvanas-hetvenes évekbeli színesben – Benedek Marinak biztosan van otthon egy archaikus lerakata a Május 1. Ruhagyárból –, ironikusban, összemosva Illinois államot Borsod-Abaúj-Zemplén megyével, ez a sorozat nincs ellenemre. Szórakoztató, és néha mintha éles fény villanna meg egy addig észre sem vett késen, olyan. Ez az előadás például úgy kezdődött, hogy Rusznák András ollóval nyírta a kerti sövényt, amely kékes-zöldes, bolyhos, lelógó függönycsimbókokból állt. Aztán amikor megszólaltak a főszereplő házaspár tagjai, Rusznák és Ullmann Mónika, akkor a teátrálisan kifelé beszélő modorral ellentétben szinte azonnal bent voltunk a valóság sűrűjében. Ott, ahol az emberek, a családok erejüket megfeszítve igyekeznek fenntartani az életszínvonalat, vagy legalább a látszatát annak, hogy fenntartják. Könnyed stílben, viccesen, feszes ritmusban adták ezt a színészek, miközben szálkás is volt az egész, olyan szálkás, hogy simán beakadhatott a nézők lelki körme alá. Kijött reggelre, de kicsit még sajog. Impozánsnak és kifejezetten inspiratívnak találtam a békéscsabai Bánk bán díszletét, amit Mira János tervezett. Kerengős-galériás, boltíves, lőrésnél alig nagyobb ablakkivágatokkal. Lepusztult templombelső lehet, vagy feltárás alatt álló történelmi rom, felállványozva, a falon freskók félig-meddig és elkopva. Pont azt nem lehetett tudni, hogy mi történik munkaidőben ezen a huzatos helyen: restauráljak a falfestményeket vagy éppen lefestik-eltüntetik az egészet – és ez tetszett, ez a nekem adott gondolati szabadság. Szabó K. István rendezte, határozottan formaérzékkel, fogékonyan a színpadi hatásokra. Főleg a zenék és a hangok működtek erőteljesen. A viszonylag békés befejezés után (amikor II. Endre politikustól-királytól szokatlanul racionálisan tudomásul vette, ami van) asziszem háború jött, legalábbis a magyar nép zivataros évszázadai. Eléggé sötétben jelent meg Bánk, fekete ruhában, fogalmam sem volt, ki ez. A jó kiállása, a tartása és az ősz szakálla kicsit emlékeztetett Bárány Frigyesre, de a hangja, a szövegmondása elbizonytalanított. (Mármint nem úgy, hogy mégsem Bárány Frigyes, mert azt tudtam. Hanem hogy ki lehet ez az ismeretlen, már nem fiatal színész, aki megjelenésileg magabiztos, de amúgy nem érzem elég súlyosnak.) Az éjszakában kellett tanácskozniuk az összeesküvőknek, hogy némi fényt kapjon és felismerjem: hiszen ez Demeter András, akit hány éve nem láttam színpadon! Fokozatosan lett masszívabb. Vannak a produkciónak értékei – bár nagyon markáns rendezői koncepciót nem halásztam ki belőle –, de mondjuk a női szereplők harsányan külsődleges drámázását semmi esetre sem sorolnám közéjük. Ennyit sem lett volna időm írni, ma vagyok először napi szerkesztő a 7óra7-en, kell feltennem a cikkeket a nekem új és idegen felületre, 9 múlt, máris úszik minden körülöttem. Amikor Mészáros Sára bejött Szalay Nelliként a színpadra a kaposváriak Szerelem-előadásában, pregnánsan, pikírten és energikusan, akkor az jutott eszembe – nem először egyébként –: érthetetlen, hogy Bérczes László idén felterjesztődött Jászai Mari-díjra, megkapta és átvette, miközben pompás kaposvári színésznőjének, Mészáros Sárának nincsen Jászai Mari-díja. (Egyébként már akkor felterjesztettük, mármint nem Bérczest, hanem Mészáros Sárát, amikor Ascherrel és HDGézával benne voltunk a Jászai Mari-díj bizottságban, 2011-12 körül.) Helyesek voltak az „öregek”, Takács Kati és Kovács Zsolt, utóbbit eleve ritka delikát élmény látni, színészileg tökéletesnek találtam Hunyadkürti György Biki bácsis betétjét, és még azt is ki tudom emelni, hogy szép volt, szinte felemelő, amikor a végén a lányok kiugrottak az esőbe. Mégis az egészből hiányzott valami finomság, valami belső báj, ami pedig ebben a darabban benne van. Amitől Mészáros Sára Nellije sem csak egy elviselhetetlen fúria-hárpia lenne, hanem volna benne némi szerethetőség. Nem tudtam, ki rendezte, a szünetben néztem meg, Guelmino Sándor, no igen, szoktam vele hiányokat szenvedni ebben a drámatörténeti korszakban. És még az volt jó, amikor benyitott Komoróczy, csak egy világos fejet láttam az előszobában, bejött, akkor derült ki, hogy Kelemen József. Megörültem neki, való hozzá ez a szerep. Ilyen örömeim vannak, és bőven ezek a legnagyobbak. (Ez így nem igaz, de ahogy írtam a mondatot, magától így fejeződött be. Ez egy verssor, az biztos, csak nem tudom, hogy én írtam, vagy valaki más.) Benedek Mari jelmeztervező a másik Revizor-interjús kuncsaftom. Rá készülve meglepve konstatáltam egyrészt azt, hogy egyidősek vagyunk (rajta nem látszik a korunk szerintem), másrészt hogy 1979 és 1981 között egyazon városban voltunk egyetemisták, Moszkvában. Úgyhogy jól kitárgyaltunk mindent, a harkovi nyelvi előkészítő táborhoz kötődő Jantar étteremtől kezdve a nagylábú férfiak cipővásárlási nehézségein át a felnőtt gyerekek életében való részvétel mértékéig és határáig. Ezenközben, azt remélem, egy jó interjú anyagára is szert tettem. Este a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Hazatérésére mentem a Tháliába, és elcsodálkoztam, mennyi embert találtam ott. Meglepett, hogy tömegek kíváncsiak erre a vendégjátékra. Megkaptam a jegyem az erkély első sorába, csatlakoztam színházi ismerősökhöz, aztán rájöttem, hogy ez a sokaság egyáltalán nem azért jött, amiért én, hanem ők a tatabányai Tartuffe-öt akarják látni, amit én már műélveztem tavaly. Átslisszoltam tehát a Stúdióba. Amikor az előadás legelején bejött Mikó István bottal, és rögtön úgy viselkedett, mint egy operettbuffó, attól azonnal eligazodtam. Érzékelhető volt, hogy szinkronsztárszínészekkel van dolgunk, az egyikben Robin Williamst tisztelhettem, a másikban Harrison Fordot, a többieket egyáltalán nem ismertem, de mindannyian nagy verbális és mimikai nekibuzdulással játszottak. A Ruthot megformáló nőt viszonylag érdekesnek találtam. (Csernák János tetszett. Jól tartja magát, és ambiciózusnak is látszott.) Dicséretesnek és üdvözletesnek találom, hogy Salgótarjánban Harold Pintert adnak, de tekintsük úgy, hogy nem kifejezetten nekem. Nézzük el tehát, hogy eljöttem szünetben, hiszen a darab nem tartogat semmi újat számomra, az előadást is hamar kiismertem, és ezekben a nehéz időkben jó fogás volt az az egy óra, amit hozzányertem az esti műszakomhoz. Vettünk 1 darab citromot aranyárban, hogy együnk egy kis olajoshalat. Kibontottuk a konzervet, aznap nem fogyott el, betettük a frigóba. Másnap elfogyott, de maradt még a citromból, úgyhogy kibontottunk egy másikat. Az sem fogyott el egy evésre, visszatettük a frigóba. Így megy egy hete, és a frigó olyan halszagú, mint Magyarország. Tegnap részt vettem a szüreti felvonuláson. Mondjuk nem szándékosan, de amikor jöttem haza a zöldségestől, épp akkor indult a menet az utcánk végéből. Lovaskocsival, lovasokkal, gólyalábasokkal, nagy emberbábokkal, kis krampikkal és billenős járású népviseletű férfiakkal. A kapunkig közéjük vegyültem, mint Harrison Ford Chicagóban (sóhaj.) Aporpó, olvasom, hogy Harrison Ford Pesten van! Aki látja, adja át üdvözletemet, ill. kérdezze meg, nem akar-e kijönni a Dunakanyarba! Sürgős jeligére. Blaszfém rovat: Az utolsó reggeli (Bár én már latolgatom az időhúzást és még maradást.) A Gábor Miklós Alapítvány beszámolóinak beadása a bíróságra (vagy ügyészségre), tizenévre visszamenőleg. Mondtam doktor Kingának, ha írásban kell hablatyolni, számíthat rám. Ne tessék kopogással zavarni. Amikor leülök ehhez az íróasztalhoz dolgozni, mindig meghatódom azon, hogy itt ült a nagyapám és az apukám is. Tiszta szerencse, hogy kedves férjem szobájában van, ő használja, én csak ritkán, úgyse győzném napi szinten a meghatottságot. Lesz ugye ez. Körülbelül így. Ma próbálunk este! Márminthogy ők. Abban nem vagyok biztos, hogy nekem ott teendőm leend. De most eljött a sokadik egynyári szerelem vége, úgyhogy pá, Duna, az összes jó járulékával! Jórulékával. Elmentem tegnap Óbudára a kritikusdíj oklevelekért. (Na ez a másik, hogy megviselnek a bonyodalmak, buktatók, a hibalehetőségek, amiket spontán ki is használok időről időre. Pl. nem sokon múlt, hogy az okleveleken nem a 2016-2017-es évad szerepel, 2015-2016 helyett. Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy ezt a feliratot tervezte oda a tervező. Hát elég vicces lett volna, ha kiadjuk a következő szezon kritikusdíjait... Aztán még a nyomdába menetel előtti legeslegutolsó pillanatban is találtam egy kínos és érzékeny betűhibát. (Gondolni sem merek arra, hogy mi van azokkal a dolgokkal, amikre nem gondolok?!) Szépek lettek különben. Az oklevelek. Szóval jöttem visszafelé, és a HÉV-megállóhoz menet utamba akadt egy kis étterem, ahol ki volt írva táblára, hogy én itt 800 forintért ehetek egy ebédfogást. Délután lévén időszerű volt, úgyhogy bementem és ettem egy rántott cukkinit. Miközben az ételt vártam, majd ettem, velem szemben egy tévéképernyőt láttam, amelyen Vasas-Paks labdarúgó-mérkőzés ment. Úgyhogy láttam húszpercnyi Vasas-meccset. Vasas-Paksot. Leírhatatlan élmény volt. Mondhatnám, hogy egymás hibáiból éltek a csapatok, de hát nem éltek. Este próba a színiegyetemen. De nem lehet mindig mindent elmesélni. Vegyük úgy, hogy most van reggel. Tegnap például, amikor színházból délben hazaérve leültem a géphez ezt-azt elintézni a folyó ügyekből, este 7-kor álltam fel ebédelni. A Marczibányi téren jártam reggel, megnéztem a végzős bábszínész-hallgató Csiby Gergely egyszemélyesét, a Már nem ott élek címűt. Sherman Alexie Egy indián naplója című önéletrajzi regényéből készült. Most ezt nem mesélem el, inkább megírom a Spirire. Hanem hogy utána foglalkozás is volt az előadást megtekintő nyolcadikosokkal, drámapedagógus részvételével. Az ilyen foglalkozások általában nagyon veszélyesek az én illúzióimra és idealizmusomra nézve. Plusz még hozzá a kritikusi vénám… Itt például úgy találtam, hogy nem passzolnak össze a kompetenciák. A színész nem drámapedagógus, a drámapedagógus pedig nem színész. Mégis közösen adnak elő jeleneteket. A gyereknézők instrukciói alapján egyébként. Volt egy helyzet: főhősünk, aki kamaszként elhagyta az indián rezervátumot, amelyben született és élt, egy egymás ellen vívott kosárlabdameccs alkalmából összetalálkozott a rezervátumban maradt barátjával, akivel ellenséges lett a viszonyuk. És az én kis nézőtársaim csupa olyan instrukciót adtak a szituációhoz, hogy pökhendien, pimaszul és agresszíven viselkedjen mindkét szereplőnk. Azután jött egy játék: három csoportba osztott gyerekek csomagolópapírra írták filccel, hogy ők a sápadtarcúakat (fehéreknek voltak mondva), illetve az indiánokat képviselve minek látják-nevezik a másikakat. És akkor a fehéreket játszó nyolcadikos fiúk azt (is) írták a csomagolópapírra, hogy az indiánok bevándorlók. Hirtelen úgy éreztem, hogy az én országom hetedíziglen reménytelen. Nincs is idő írni, meg mit is. Most kulminálnak a dolgok, és én szélsőségek között hányódom. Hol azt gondolom, hogy minden jól fog sikerülni, hol meg azt, hogy semmi. Például nem lehetetlen, hogy szerdán a kritikusdíj-átadó gálán három dologban fogunk hiányt szenvedni. 1. díjban. 2. díjátadóban. 3. díjazottban. De bizakodjunk. Mondjuk azt tudom, hogy ez jó volt és jó lett. Ja, hogy kifelejtettem. Ez. Lucy Prebble Mellékhatás című darabját láttam tegnap a Rózsavölgyi Szalonban Valló Péter rendezésében, Sodró Eliza, Porogi Ádám, Tóth Ildikó és Lengyel Ferenc előadásában. Olvasom, hogy hatalmas sikerrel mutatták be a művet a londoni Nemzeti Színházban 2012-ben, és elnyerte a kritikusoktól a legjobb dráma díját. Na jó, megértem, egyrészt mert van benne ügyeskezűség, másrészt mert gyakorlatból tudom, hogy vannak olyan évek, amikor nem valami erős a felhozatal. Eleinte érdekes volt a dolog, amíg ismerkedtünk, mi a történettel, a szereplők pedig egymással a kórházban, ahol egy gyógyszerkísérletben vettek részt. De aztán ez ellapult, ahogy egyre kiszámíthatóbbá vált vagy maga a sztori, vagy az, hogy a szerző még okvetlenül ki akar találni csavarokat a cselekményben. Szünet után már kifejezetten úgy éreztem, hogy az írói kétségb’esés lenyomatát látom a színen: hogyan lehetne még különösebbé tenni a történetet? A négy színész tisztes igyekezettel dolgozik. Sodró Eliza nagyon tetszik nekem, a természetes bája, vagy pl. ahogy a lábiját lógázza. Az egész produkcióból a legvége tette rám a legnagyobb és legpozitívabb hatást, amikor a szereplők kijöttek a tapsra. Ott állt egymás mellett a négy színész, a lány, a fiú, az asszony, a férfi, és mind a négyen szép emberek. Szépek. Ahogy vannak, tetőtől talpig. Délután láttam még egy bábelőadást a MU Színházban, az voltaképp előnézet volt számomra – Sündör és Niru -, hogy kicsit lazítsam majd a reggeltől estig tartó programomat az októberi kecskeméti bábfesztiválon. Talán nem én vagyok a leghivatottabb arra, hogy kijelentsem, de mégis mondom: jó volt a kritikusos program tegnap a Színházak éjszakáján. Olyan harminc néző előtt zajlott (ez megfelelt az előzetes elképzeléseimnek, sőt). Hatan voltunk köztük kritikusok. Ügyesek és kedvesek voltak a színészek (ezt most nem fogom kifejteni, de sok mindent értek alatta), és remekül feltalálták magukat a kollégák is – Gabnai Kati, Proics Lilla és Puskás Panni –, amikor az általuk nem látott, csak füllel követett Néhány árva című jelenetet kellett kritikával illetniük, amely a temetőben játszódott, pontosan egy évvel a Három nővér kezdőjelenete előtt, és a Prozorov-lányok szerepeltek benne, Olga: Bozó Andrea, Mása: Nagypál Gábor és Irina: Simkó Katalin szereposztásban. Még nézők is akadtak, akik vállalkoztak az értékelő-értelmező feladatra. Sokat gondoltunk emlegetés és idézés útján Koltai Tamásra, sokat nevettünk a színészek interpretációján, szépen fogytak Gabnai Kati fokhagymás-sós pogácsái és a kék négyzet formájú pirospontok, amiket végül betűcsokira lehetett váltani nálam. (Van aki, elmulasztotta, annak megőrzöm.) Tizenöten tippeltek az idei kritikusdíj eredményére, néhányan kifejezetten jónak mondható, 8-9 találatos eredménnyel. Kellemes volt, mi több, szinte elegáns – írta ma valaki, akinek adok a véleményére.
Avval maradtam adós, hogy vasárnap este tesztnézőket vittem a Szkénébe a Kohlhaasra. Egyrészt kedves férjemet, akinek ezt az előadást még tavasszal megígértem, másrészt az ő volt tanszékvezetőjét a feleségével. Azért is hívtuk ezt a párt, mert a férfi ott volt a Szkéné Színház születésénél, csákányozta a nemtudommit (betont?), amikor a díszteremből, vagy egy részéből, félmagasságából kialakították a játszóhelyet és a próbatermet, meg amikor a világítást tervezték-szerelték, stb. Természetesen maga is színjátszott, részt vett pl. az 1965-ös Ki Mit Tudon a Műegyetemi Irodalmi Színpaddal, majd fellépett a Szkénét nyitó Teomachia-előadásban is, és büszkén mesélte, hogy az Antigonéban Teiresziász, a vak jós szerepét adta. (Bólintottam rá. Jó szerep.) A Kohlhaas-előadás, úgy tűnt, némiképp évad eleji formát mutatott; nem süvített az ereje. Bár a formátuma kétségkívül látszott így is. Azt nem rovom fel, hogy Kohlhaas feleségét Pető Katától Bánfalvi Eszter vette át, mert ő is jó színésznő, de kicsit úgy hat, mintha (talán egyelőre) erősebben dolgozna a fejével-arcával, mint a testével. Nem olyan feszes a fizikai játéka, mint Pető Katáé, és ettől kicsit elmaszatolódik vagy különválik a két ló párosa. (A másik ló a nagyszerű Bach Kata, ugye.) Ha még egyszer megnézném az előadást, utána már talán tudnék egy tanulmányt írni a produkció árnyékdramaturgiájáról. Mármint hogy a világítás eredményeként micsoda „színpompás” kavalkádja van itt az árnyékoknak a fekete falakon, a víz mozgó játékától a Kohlhaas házaspár végső gubbasztóárnyának falra növéséig. (De lehet, hogy nem fogalmaznék elég világosan az árnyékokról.) két óra izgató alvás, pipa életműdíj, pipa oklevelek, mappák, aláírás, pipa csokidíjak, nem pipa csokidíj-köszönő levél színházjegyekkel, pipa borítékok a győztesek nevével, pipa karszalagok, pipa pártoló tagok listája, tábla, szórólap, pipa egy határon túli várományos szállása, pipa egy vidéki díjátadó szállása, pipa várományosok ülésén névtábla, pipa egy díjátadó taxiztatása, pipa tiszteletjegyes borítékok, nem pipa sajtóközlemény megírása, pipa Novák Eszterrel jó dolgozás, jó pipa Melánia mint támasz, Papp Timi mint mankó, pipa dramik is a magukénak érezzék, remélem, pipa hat éven át céhelnök elődöm – akinek a hagyatéka rám szakadt – látványosan keresztbe tesz, pipa Tilos Rádió Madártávlat és békaperspektíva műsor Miklós Melániával, pipa Vlasics Sacinak rádiónyilatkozni, nem pipa M5 kulturális híradó bejelentkezése élőben a helyszínről, nem pipa Bagossy Laci tudja-e már, hogy jön vagy sem, pipa harisnyanadrág ellenőrzése, cipőtisztítás, táskám úgysincs, pipa ha bármi gikszer, hiány, nem úgy sikerülés, ne legyek pipa Amikor Várja laptopom tegnap kipurcant*, és mentem gyorsan hozzáértő helyre, hogy kinyeressem belőle a tudományomat, és visszafelé a villamosról műszaki hiba miatt leszállítottak a préri közepén, és nem volt annyi pénzem, hogy taxit foghattam volna, miközben tulajdonképpen már a Bábszínházban kellett volna lennem, akkor azt gondoltam, hogy ez nem az én napom. Az estének viszont nem az enyémnek kellett lennie, de az enyém is volt, lett. Nem láttam előtte a műsort, legfeljebb egy-egy részletét, amikor főként azért ültem bent, hogy Novák Eszterrel megbeszélhessek valamit. (Énnekem nagyon jó volt, hogy Eszter mindig nyugodt volt, és én sem voltam ideges, jóllehet a helyzet olykor veszélyesen vagy rémisztően kaotikusnak látszott. Az például tegnap délben derült ki, hogy Bárány Frigyes, aki a legjobb előadás díját adta volna át, nem érezte jól magát reggel, ezért nem indult el Nyíregyházáról Pestre, amit végtelenül sajnáltam.) Kifejezetten örültem Eszter koncepciójának, amely szerint fiatalokat hozott, csupa növendéket – zenés színésztől zenés színházi rendezőn át látványtervezőkig és zeneszerzőig –, a díjakat pedig nagy öregek adták át. Ettől lett egy generációkat átfogó és összekötő íve a dolognak. Azt sem bántam, hogy a díjátadókat kérte fel néhány mondatra, a díjazottaknak kevésbé kínálta fel a beszéd lehetőségét. De aki akart néhány szót szólni közülük, mint pl. Csombor Teréz, örömünkre így is megtette. Pl. azt a csodálatos jelenetet, kis dialógust, ami Nagy Zsolt és Oszvald Marika között zajlott le, elmesélni is nehéz. A műsor nagymértékben arról szólt, hogy miként látják a fiatal színháziak a szakmát, a pályakezdésüket, a lehetőségeiket és a kritikát is, persze. Elhangzottak szép és okos gondolatok tőlünk a különböző produkciókról, meg közhelyesek, bombasztikusak és semmitmondóak, mert hát a komoly, értelmes kritikákat is mi írjuk, meg a gagyikat és bugyutákat is, persze. Megkaptuk a magunkét a kommersz kategória elnevezéséért is, szerintem joggal. Cikkcakkban közlekedtünk színház és kritika mezsgyéjén. Aztán a végén felment a színpadra Nánay István, Székely Gáborról beszélt a fiatalok és Székely-növendékek karéjában, majd átadta az életműdíjat. Ekkor mintha végül összeért volna a két vonal, legalábbis egymás mellé, viszonylagos közelségbe, alkotó, kritikus, amint haladnak együtt párhuzamosan, csak a végtelenben találkozva. *amitől a naplózás is esetlegessé és problematikussá lett Az van mostanában, pár hete, hogy felébredek hajnalban, mondjuk 4-kor. Fekszem a sötétben, próbálok visszaaludni, de nem megy. Olyan félóra után arra gondolok, megengedhetetlen luxus ez, ilyen hosszasan semmittéve feküdni a sötétben, mi értelme, úgyhogy felkapcsolom a villanyt, benyomom a számítógépet és elkezdek dolgozni. Gondoltam, ezen túljutok majd a kritikusos események végeztével, de úgy látszik, még kitart. És mostanra meglett a kölcsönpótgép is. Még pár dolgot el akarok mesélni a kritikusdíj-átadóról. (A gikszert, azt nem akarom elmesélni*.) Egyrészt hogy ott volt Pető Kata egy nagyon pici alvó babát hordozva magán. Ez a kis színészgyerek, ha egyszer esetleg színész lesz, egy interjúban elmondhatja majd (már nem nekem), hogy életében először színházban egy kritikusdíj-átadón volt! Az interjúról pedig az jut eszembe, hogy a színházak éjszakája programunkban a színészek eljátszottak egy Koltai-kritikát. Igazán nem gondoltam volna, hogy engemet meg az a megtiszteltetés ér, hogy színésznövendékek eljátsszák egy interjúmat (szerkesztve), a Benedek Marival készültet! A pártoló tagokat szeretném még elmondani. 12 magánszemély pártoló tagja van a kritikuscéhnek. (Talán már 13.) Évi 10 ezer forint tagdíjat fizetnek (minimálisan, de van aki önként többet), amit az általuk megjelölt célra fordítunk. Volt, akinek a pénze a nemzetközi szervezeti tagságunk díjába ment, hárman-négyen pedig az életműdíj műtárgyra szánták. Lesz, akinek a tagdíjából a színházak éjszakáján fellépő színészeinket honoráljuk. A pártoló tagjainkat meghívtuk a díjátadóra, többségükben el is jöttek. És akadt közülük, aki a büfét intézte, a süteményest, támogatólag. Másikuk önkéntesnek jelentkezett az előkészületekhez. Harmadikuk odatett két üveg bort az ünnepi asztalra, nekem pedig hozott tojásos dobozban tíz darab saját termésű fügét(!). Úgyhogy éljenek nemcsak a díjazottjaink, az est létrejöttében közreműködő alkotók és kritikusok, de a pártoló tagjaink is! *"...a leírt szöveg felolvasandó!" (LGT) Az ESZME-fesztivál zajlik a Stúdió K-ban a hétvégén, úgyhogy minden délután oda megyek gyerekelőadást nézni. Tegnap a Bábrándozók Társulattól az Ebcsont és nyúlcipőt láttam, amin már címről is érződik, hogy Kolozsi Angéla. Beszámolandó leszek a Spirin az egészről. Koraeste nyílt próbát tartottak az Örkényben a Három nővérből, ahová természetesen elmentünk kíváncsian. Kérdezte ott valaki, hogy mint a darab fordítója, bejárok-e a próbákra. Ó, nem, én egyáltalán nem szeretnék ebbe az alkotói folyamatba belefolyni, még szemlélődő szerepben sem. Nem mintha nem érdekelne, de hát van nekem ez a mellékkörülményem, a színikritikusi mivolt, ami tiszteletteljes távolságtartásra int. (Nyíregyházán három évig voltam dramaturg, és utána több mint 15 évig nem írtam kritikát a Móricz Zsigmond Színház produkcióiról.) Még az olvasópróba előtt találkoztam egyszer Bagossy László rendezővel, beszélgettünk kicsit, később elküldött néhány orosz népdalt dalszövegmegfejtésre, némelyikről vérizzadás módszerével kimutattam, hogy ukrán, de azt is megoldottam – ezek egyikét énekli vagy dúdolja a három lány az előadás elején, amint azt a nyílt próbán tegnap láthattuk –, és részemről ez minden. Mint a többi nagyon érdeklődő, izgatott, Örkény Színház-kedvelő néző, úgy várom az október 14-i premiert. Azt tegnap megértettem a nyílt próba láttán, hogy én mindenképpen csípni fogom. Jó színészek jó darabot játszanak jó rendező irányításával. Nem tud rossz lenni. Előbenyomásom, hogy Tenki Réka Másája és Vajda Milán Andreje különösen tetszeni fog nekem. (Bár úgy tűnt, mintha Vajda Milán Andreje ezen a próbán fogott volna női mellet életében először :-) És Zsigmond Emőke Irina-hangjaira is felkaptam a fejemet, egyfajta jóféle fejfelkapással. Amikor slattyogtam tegnap a Kecskeméti utcában, a Stúdió K-ba menet, szembe jött a maga mérsékelt tempójában egy idős, kicsi, ősz asszony fehér járókerettel. Már messziről láttam, és amikor a közelébe értem, támogatóan rámosolyogtam. Megállt erre és enyhe ingerültséggel a hangjában azt kérdezte: Mit nevet?! Megálltam én is hökkenten és azt mondtam: Egyáltalán nem nevettem. Mosolyogtam, mert eszembe juttatta az anyukámat, aki szintén ügyesen járókeretezett. Nem válaszolt semmit, tovább ment. Mondom, hogy reménytelen ez a hely. Esetleg lesújtó az én biztató mosolyom. Nem tudom.
A macskaherceg kilencedik élete
című előadást láttam, egy szép, szomorú, Gimesi Dóra-féle Este a Jurányiban az Egy őrült naplója Keresztes Tamással. Egy minden ízében és minden irányban tehetséges fiatalember fényes produkciója. Csak én nem voltam rendben, fáradt és eltompult nézőnek éreztem magamat. Elhatároztam egyébként, már korábban, hogy az utóbbi évadok 230-240 előadásos nézőteljesítményét radikálisan csökkenteni fogom ebben a szezonban. Megpróbálom heti háromra redukálni a színházba menések számát. Hátha sikerül. Nem biztos, de hátha. Nem vagyok ellensége a művészeteknek. Avval sem antipatizálok, hogy hétvégén ingyenes kulturális programot kínáljanak a belvárosi közönségnek. De azt sajnálatosnak és jellemzőnek tartom, hogy ez a helyi lakosság (érdekének, nyugalmának, életének) teljes semmibe vételével történik. Egyrészt hogy éppen most, amikor a Belváros főutcája a kormánybaráti arabok építkezése miatt le van zárva, a környékbeli utcákat túrják és térkövezik, minek következtében több száz parkolóhely hiányzik most azokból, ahol az eredetileg behajtási engedélyes övezetben az itt lakók leállhatnak. És akkor hétvégén, amikor az emberek zömmel itthon tartózkodnak, lezárják a terünket a rendezvény miatt, további parkolóhelyeket iktatva ki. Másrészt a színpadot és a hangfalakat a lakóházak felé építették és állították fel, hadd szóljon nekünk reggeltől estig. Ha fordítva helyezték volna el ezt az egészet, akkor a kevésbé lakott templom, parkolóház és városháza felé üvöltene a zene, ez esetben a helyi népességet talán kevésbé zavarná, de ez bizonyára nem szempont, ez nem érdekel senkit azok közül, akik kitalálták. Erről beszélek. (És még csak nem is arról, hogy amikor vasárnap este 11-kor véget ér a buli, akkor jönnek a munkások kalapácsokkal szétverni az egészet, mert ez nyilván elkerülhetetlen.) Stúdió K, ESZME-fesztivál, Hisztimese. Rosszul érintett. Felvonultatott szinte mindent, amit a gyerekszínházban nehezen viselek (az ízléstelenség kivételével). A szöveg gyengeségétől az agyonismétlésen át a mechanikus színészi negédig. Nem pusztán a témát találtam bénának és sekélyesnek, hanem a feldolgozásában nyomát sem leltem lírának és/vagy drámának és/vagy humornak és/vagy életszerűségnek. Ha megszámolnám, hány szót használ a szerző Berg Judit – semmi kedvem nem lenne hozzá –, félő, hogy háromszázig sem jutnék el. (De lehet, hogy én vagyok hisztis.) Szép napos-bágyadt volt tegnap a Duna. Fügét szüretelni mentem, 11 érett darabot szedtem le. Kicsit többre számítottam, de szerénységre intem magamat. Lett egy zebránk, a mi utcánk elejében, át a főúton. És szobrot állítottak Ybl Miklósnak, aki a Duna-parti támfalat építtette. Ott áll sétálva a Géza fejedelem lovasszobrával szemben, az életfa-szobortól jobbra. Énszerintem a falu meg akarja dönteni a világcsúcsot az egy főre eső szobrok számában. Volt ez a cikk, még nyáron írtam. Most olvastam, láttam benne a számokat, gondoltam, sajtóhiba, de kiderült, hogy jegyzeteltem. Nahát. Lehet, hogy azért kell nagyon sok előadást nézni sajnos, hogy aztán az ember ilyen cikket írjon, ha kérik. Az Ahol hely van eddig fel sem merült, mármint szeptemberben, hogy folytatni tudnám. De most már lecsengtek a lecsengendők, úgyhogy belefogtam. Lehetséges, hogy heti műsorból kétheti műsor lesz csak belőle, de mégis. Tegnap Csonka Ibolya volt a vendégem, következőnek pedig leszerveztem Orosz Ákost. Véletlenül felfedeztem a Sparban, hogy gyerekkorombeli utasellátós édességeket árulnak. Vettem is rögtön két pufi, barna rudacskát, Utas roló nevűt, és hoztam haza boldogan. Kívül kemény, belül puha, irgalmatlan édes és műíze van. – Ezt szerettem annak idején – mondta kedves férjem. – Én is. – Úgy emlékeztem, hogy finom. – Én is. Hát ez az. Semmi nem úgy van vagy hogy. Amikor jövök fel a mozgólépcsőn, és meglátom Elek Ferencet „otthon a Katonában”, mindig visszamosolygok rá. Tom Hanks jó a Sully című filmben, ősz hajjal és ősz bajusszal, gondráncokkal a homlokán, de a végén a stáblistánál mutatják az eredeti filmet a Hudsonra leszállt repülőgépről, meg egy későbbi felvételt, ahol mint afféle érettségi találkozón, ott van mindenki, megmenekült utas és személyzet, Sully kapitány, és akkor látom, hogy azért az igazi az igazi! Menve busszal a Budai Várba meglepve láttam, hogy nemcsak átépítenek ott a miniszterelnök személyes céljaira, hanem épül is valami nagy, durva betonból a Dísz tér irányába terjeszkedve. A Modigliani-kiállításon énnekem a legjobban a Kisfiú rövidnadrágban című portré tetszett. Fél szeme van csak megfestve, akár a többieknek, az arca undok, lehet, hogy kényszerítették a modellülésre. Talán csúnyán rá is szóltak már egyszer, hogy ne ficeregjen annyit. Abból gondolom, hogy vörös a bal füle. Van ott egy térkép is az 1899-es Párizsról, amit szeretettel nézegettünk, pontosan be lehet lőni rajta, hol laktunk mi fél évig kicsit később, 1995-ben, a Vaugirard és a LeCourbe között, bár egy környékbeli templom, amit odarajzoltak, épp rálóg a házunkra. Hazafelé jövet megállapítottam, vannak dolgok, amiket csak messziről szabad néznem. Ilyen pl. a balett és legújabban a Lánchíd, amin átsétáltunk. A fémlapok (láncok) némelyike felpúposodott a rozsdától, a járdakorlát alja pedig csupa kilyukadás. De az legalább bírja még, ellentétben a mi bojlerünk bekötőcsövével, amely kilyukadt, így hazaérve a Niagarát találtuk a fürdőszobánkban. Este Fehérváron A Herner Ferike faterja. Nem volt ez ígéretlen, részint a szereposztás (3 K: Krisztik Csaba, Kádas József, Kricsár Kamill, az már 4 K), részint Bagó Bertalan rendezte, akinek ugyan meglehetősen egyenetlennek látom a fehérvári működését, de az biztos, hogy rendezett már jó Háy János-előadást, még Zalaegerszegen. Most nem mesélem el, hogy ez milyen, mert írom a Revizornak. Tragikomédiaként identifikálható, és a közönség jól mulatott rajta.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
