|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2017. április
Anyám tyúkja 2. az Örkényben. Pont úgy volt erre jegyünk, a régi nézőtér utolsó szolgálatos estéjére. A színpadon a díszlet ugyanaz, a jelmezek civilebbek – többen a hajuk színéhez öltöztek, szeretem az ilyet. A folytatás jelleg következtében a találmány revelatív ereje némiképp csökkent, főleg az első rész tűnt kicsit nehézkesnek. Valahogy azt sem éreztem most természetesnek és őszintének, ahogy a színészek üldögéltek, figyeltek, mosolyogtak az épp verset mondóra, miközben magukban nyilván a következő szöveges feladatukra készültek. Talán két verset nem ismertem az elhangzottak közül, de ettől még rácsodálkoztam olyanra is, amit ismertem, mert most másképp hatott, másképp szólalt meg. Hát ez az. Belátom én, ez a baj evvel a népséggel, írókkal, költőkkel, színháziakkal, bármikor alakulhat úgy, hogy a változó világban egyszer csak új, más vagy felerősödött jelentésre tesz szert, amit írtak vagy csinálnak. Nagy Zsolt volt a favoritom, ahogy a dinamizmusával, a temperamentumával magáévá tette A Dunánált és az Egy estém otthont. Szerettem azt is, ami kinek-kinek sajátja: pl. hogy Für Anikó színészi alakítás tárgyaként kezeli a verseket, Ficza István és Takács Nóra Diána pedig a játékosságra épít. Nagyszerűnek találtam, hogy Polgár Csabát a Petri-versre tartogatták, a Hogy elérjek a napsütötte sávigra. (Most azt bevallom, hogy ez alkalommal igyekeztem tisztázni magamban Jéger Zsombor és Novkov Máté kettéválasztását. Színészalkatilag azonosnak látszanak, úgyhogy tévesztettem már össze őket.) És akkor ott vannak még a versmondás olyan nagyágyúi a csapatban, mint Csuja Imre és Pogány Judit. A második részre kivirult vagy az előadás, vagy én, a tapsnál pedig kölcsönös fényképezgetés jegyében köszönt el a társulat és a közönség a nézőtértől, a széksoroktól. A Stuber család széke is meghatott búcsút vett a székszomszédaitól, mert ő velünk fog jönni. 1993-ban színházszeretetből vett egy támogatói széket a családunk (a szüleim, a bátyámék és mi adtuk össze, az én szelíd nyomásomra) a Madách Kamara nézőterén, és különösen büszkék vagyunk a szék utolsó 15 évére az Örkény Színházban. Isten és az alkotók bocsássák meg nekem, de szoktam olykor azt érezni, hogy nincs érdemi, vérmes, elodázhatatlan ügyük a darabbal, amit színre visznek. A színház bemutatni akar, a rendező rendezni akar, a színészek játszani akarnak, ennyiről van szó. Nem feltétlenül baj ez, mert nem ismerünk olyan előadást, ami valakinek ne tetszene, ami valakihez hozzá ne tenne valamit. Innen nézve nem bántam meg azt sem, hogy elmentem tegnap a Magyar Színházba az Egy nyári nap premierjére. (Mrożek. Eleve, Mrożek. Nálam legfeljebb egy villámtréfára jó.) Cseh Judit rendezte, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, Ágoston Péter játsszák, Fekete Györgyi tervezte hozzá, ami kell. Korrekt munkát végeztek. Nem bántam meg az elmenést, legalábbis addig nem, amíg hazaérve észre nem vételeztem, hogy a trolin elvesztettem a színházi szemüvegemet. Ha nem kerül elő a BKV talált tárgyak osztályáról, akkor soha többé egyetlen előadást sem fogok jól látni, amikor nem elöl ülök.
Apropó BKV, amikor a Szkénébe mentem, a villamoson egy ősz öregember
ablaknyitás-segítés után Eszembe jutott minap, hogy vajon mikor volt legutóbb naplószünet. Megnéztem, tavaly áprilisban. Úgy látszik, spontán igény támad rá bennem egyévente.
A civil szervezetek támogatása fölött diszponáló Nemzeti Együttműködési Alapnak a Nemzeti összetartozás nevű kollégiuma elbírálta a kritikuscéh „Az egységes nemzeti színjátszás kritikai értékelése” című pályázatát, és azt „a források korlátossága” miatt támogatásban nem részesítette. 100 ezer forintot ugyan megítélt rá, és evvel az összeggel besorolta a várólista 694. helyére. Kicsit bosszant, hogy semmi nagyvonalúság nincs bennük. Mibe került volna nekik azt mondani, hogy nem 100 ezer forintot nem fognak adni nekünk, hanem 500 ezret?! Volt 10 nap titokzatos naplószünet. Ezt-azt persze csináltam közben, majd erre legalább egy-egy mondatban visszatérek. Most például arra, hogy amikor néztem Török Ferenc 1945 című szép filmjét, olyan volt, mintha 15-20 év után viszontlátnám Szarvas Józsit. A Kincsem után pedig arra gondoltam, hogy amikor majd 20-25 év múlva adja a tévé, ismétli újra meg újra, ünnepnapokon – hát nem tudom, milyen ünnepen, izé, lónapkor –, örömmel fogom látni, milyen szép és jó volt a fiatal Petrik Andrea, Nagy Ervin és Keresztes Tamás. Nem úgy értem, hogy akkor majd szépnek és jónak látszanak, hanem már most is. Kifejezetten törvénytisztelő típus vagyok, nem hajlok a rendbontásra. Alig tudnám elképzelni magamról például azt, hogy festékesflakont akarjak hozzávágni bármihez vagy bárkihez, de előfordulhat, hogy megütközés helyett megértést szül bennem, ha más megteszi. (Kivéve persze ha hozzám vágja.) Néztem tegnap a gyorsított eljárásban lezajlott bírósági tárgyalást Gulyás Márton és Varga Gergő ügyében, és megállapítottam, hogy mások nem annyira törvénytisztelők, mint én. Például az ügyész és a bíró. A védőügyvédek beszédei ugyanis tökéletesen meggyőztek arról, hogy nemcsak a garázdaság és a rongálás vádja nem áll fenn, de a fogva tartás és az eljárás sem megalapozott és jogszerű. Az ítéletet már nem tudtam megvárni, mert mentem a Jurányiba Az étkezés ártalmasságáról bemutatójára. Ám hamar megtudtam, mi lett, mert ahogy jöttek be az emberek a nézőtérre, mind az ítéletről beszéltek. Parti Nagy Lajos írta a művet, és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor volt olyan utoljára, hogy a szerző nem viccelt. A Mauzóleumnál? Vagy akkor is? Engem az ilyen nyelvi sziporkás szózuhatag színházban általában nem mulattat, sőt egyenesen gátol abban, hogy az ekképpen beszélő hősöket hitelesnek vagy hihetőnek nézzem. Esetünkben egy termékügynök áll elénk a kiselőadásával, aki nyelvi virtuóz, és percenként idéz vagy parafrazeál verseket. Az egész anyag tele van reminiszcenciákkal, a csehovi A dohányzás ártalmasságáróltól kezdve Kazal László borkóstolójáig. Mészáros Máté adja elő Znamenák István rendezésében és pompás szakmai vértezetben. Hát jó, egy ilyen monodolog, legyen. De nem szeretném, ha magára maradt színész maradna. Ezt írtam a Szívszakadtigról, és eszembe is jutott tegnap este a Jurányiban a Bebújós premierjén. Egyrészt mert érződik kicsit a produkciót író és rendező Pass Andreán a Pintér-iskola, másrészt mert a helyzetben is van hasonlóság. Pass Andrea írt-rendezett két remek előadást, az Újvilágot és a Napraforgót, evvel fokozott várakozást keltett az új munkája iránt. Magasra tette a lécet, úgyhogy nézünk nagyon felfelé. Érzésem szerint a mostani története nem annyira komplex és gazdag, mint a korábbi kettő, talán túl erős benne az akarás. De lehet a halvány idegenkedésemnek, vagy legalábbis el nem kapásomnak más oka is. Talán hogy soha nem gondoltam volna, hogy már az óvoda is terepe a legrosszabb emberi történeteknek, hatalmi játszmáknak, elnyomásnak és egyéb defekteknek. A produkció truvája, hogy a szereplők egyszerre, pontosabban felváltva játsszák az óvodás gyerekeket és a szüleiket. Eleinte egy-egy ruhamódosítással jelezve a váltást – amikor például Schruff Milán előrántja a pólójából a gyerekpólómintát, az egészen pazar – , de idővel erre sincs szükség. Jók a színészek mind, gyerekben Schruff Milán látszik a legautentikusabbnak, de Petrik Andrea kislányának ad hoc forgásaikor rögtön eszembe jutott, hogy ezt Annamarink is csinálta. Külön örültem Réti Adriennt látni, aki eltűnt, miután otthagyta a Vígszínházat. Ő olyan megnyugtató óvónőjelenség, akihez szívesen íratnám az ovisomat, ha lenne. Herczeg Adrienn és Formán Bálint a további helytálló szereplők. Megjegyzem, ki nem állhatom az ilyen soknapos ünnepeket, mint ez. Képtelen vagyok négy nap étkezését kitervelni és megvalósítani. Nem tudok annyit vásárolni, tárolni, annyifélét főzni. Úgyhogy nálunk a nagyböjt alighanem húsvét hétfőre esik majd. Énszerintem be lehet ám attól pöccenni, amit a kormánypárti politikusok meg a sajtójuk nyomat, hogy kevesen vannak a mostanában zajló demonstrációkon, azok is 1. külföldiek, akiket Sor. Györ. pénzel és szállíttat. 2. magyarok, akiket Sor. Györ. pénzel és szállíttat. 3. magyarok, akik buták és megtévesztettek. (4. buzik.) Úgyhogy a tegnapi, hangoskodósra hirdetett, Szabadság téri tüntetésre igazán felbiztatva éreztük magunkat. Körülnéztünk a lakásban, van-e valami zajszerszámunk, de nincsen. Mondta kedves férjem, szívesen hoz egy-két sárgarépát, hogy elrágcsálja, azt én mindig hangosnak szoktam találni. Ez így is van, de félő, hogy a Szabadság téren csak engem tud kiüldözni vele a világból, a kormányt nem. Szóval mentünk és meghallgattunk egy nagyszerű, lelkesítő beszédet, Orb. Vik. üzenetét a fiatalokhoz. Igaz, felvételről ment, 2007-ből, de ettől még mi fiatalok nagyon megszívlelendőnek találtuk:
…nem kellene megengedni az utánunk következő fiataloknak, hogy miután
mi a szovjet rendszer legvidámabb barakkja sorsától megszabadultunk, most a
Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék Magyarországot. Azt üzenjük innen egyfajta új nyugat nemzedékként a fiatalabbaknak, hogy továbbra is tartsanak ki a nyugatos Magyarország mellett, ne engedjék, hogy erről az útról Magyarországot letérítsék. Szeressék, hogy Magyarország egy nyugatos ország, ami azt jelenti, hogy hiszünk az emberi akarat szabadságában, és hiszünk az egymásért vállalt kölcsönös felelősségben, ami elválaszthatatlan része a nyugati kultúrának. Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik. A demokráciát pedig nem lehet felülről irányítani, csak az emberek szívéből nőhet ki, és rendezheti be az élhető magyar életet. Igazi piknikhangulat volt egyébként, csak mi nem maradhattunk sokáig, mert egy másik, szűkebb körű piknikre voltunk hivatalosak. Stuttgartba szakadt rokonaim vannak itt, két fiúgyerekkel, színház iránt érdeklődők. Menő anyaországi rokon vagyok én, gondoltam elégedetten, mert a Mary Poppinsra bejuttattam őket szombaton (köszönet a segítségért!), tegnap pedig elvittem őket a Vígbe A Pál utcai fiúkra. Mondjuk azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz beférni. A nézőtér dugig pótszékkel, alighanem a büféből is felhurcolták már a székeket, az erkély lépcsőjére leüléshez hosszabb sor állt, mint a női vécéhez, úgyhogy végül egy páholy második sorába jutottunk be, ahol én mögöttük állva megnéztem az első részt (ők maradtak végig, lelkesen és elszontyolodva, mármint nemecsek ernő miatt). Megállapítottam, hogy változatlanul nagyon energikusan játszanak a fiúk, és kinéztem Ember Márkot, aki az id. Pásztor szerepében tulajdonképpen megtett egy kacskaringós lelki utat: már a fürdetés után kis híján visszaadta a top-üveggolyót Nemecseknek.
Este Hóhérok a Katonában. Vannak szakmák, igen, amik a világ változása
során járulékos veszteségként eltűnnek, a szemfelszedőtől a fényképészen Szeretem Gothár Péter precíz, aprólékos, hangulatos díszleteit, ezt is. Meg hát az a sok nagyszerű színész! Tényleg. És kedves pillanataim, amikor láthatatlan szálak összekötnek valamit valamivel. Például Rezes Judit lábujjai, amik megelőzték a papucsát, idézték a Pintér Béla megegyező papucsviselési szokását A 42. hét előadásában. Vagy hogy délután a Pál utcai fiúk mintegy idevágóan azt mondták: Hülye vörösingesek, vörös hülyék. A Vígszínházba menet van a sarkon egy Vasedény. Annak a kirakatán van egy hirdetés, nő telefonál, és a szövegbuborék szerint azt kérdezi: „Halló, Vasedény?” Nevettem. A második nézésnek mindig megvannak a maga kockázatai. Például ha ez alkalommal épp nem megy olyan jól az előadás. Vagy ha az ember olyan problémákba ütközik, amiket előszörre nem vett észre. Vagy észrevett ugyan, de az első hatás és a lendület simán átvitte rajtuk. A Radnóti színházi Téli regében most például azon akadtam fenn, hogy nem értem, Martinovics Dorina szép egyszerűségűre vett Hermionéja az előadás műmájer hangulatú kezdetén miért viselkedik úgy, ahogy. Polixeneshez való viszonyáról a legminimálisabban is azt kell mondanom, hogy flörtöl. Lehet ennek számosféle magyarázata, de egyiket sem találom. Lehetne például, hogy a királyné valóban csalja a férjét a királyi házibaráttal, de ezt talán zárjuk ki. Lehetne az, hogy nem kedveli a palit, de a férje erőlteti, hogy kedves legyen hozzá, így kissé túllő a célon. Lehetne az, hogy a terhesség alatt a férje kicsit elhidegült tőle, és most féltékennyé akarja tenni. Valami felfogható oknak csak kellene lennie mégis. Pál András Leontes-alakítását ezúttal kicsit elvágólagosnak láttam. Mintha lenyesegetődtek volna a lelki folyamat kacskaringói, mintha enyhültek volna a rezgései, és majdhogynem végszóra támadt volna a féltékenysége. Ugyanakkor most is azt éreztem, hogy vele együtt a színészi tehetség ezer színét és virágát mutatja az előadás. Ezen a kis színpadon, ebben a nyomasztó és kusza történetben annyi sok színészi erő és energia dolgozik robbanékonyan, hogy átüti a falat. Idős, ősz férfi ült előttem, és egy ponton rázni kezdte a fejét. Nem az előadásra, nem a színészre intett nemet, hanem egyszerűen nem bírta tovább nézni helytelenítés nélkül, amit művel Leontes király a feleségével. A tapsnál Ascher Tamás felugrott a színpadra és átadta a Gábor Miklós-díjat Pál Andrásnak. Azért voltunk ott ugyanis. Jó helyre ment a díj, meg vagyok győződve erről. Szóval a naplószünet idejéből emlékszem például egy megrendítő jelenetre a Bethlen téri Színházban az Egy fiú Boszniából előadásából, Lazici Noémi rendezéséből. Álltak egymással szemben Botos Éva és Jászberényi Gábor olyan férj és feleségként, akiket évekkel ezelőtt elszakított a háború, és bátortalan, hitetlen boldogsággal alig ismertek egymásra. És hogy ültem a Nemzetiben a Csíksomlyói passión, és nem értettem, miért a nézőtéren ülök egy ilyen nagyszabású, nagydíszletű, nagyszemélyzetű előadáson, miért oda ültettek minket közönséget. Ha csak nem azért, hogy ne kelljen a teljes nagy nézőteret megtölteniük nézőkkel. És bírtam Fillár Istvánt a fanyar humorával az Egy spanyol darab előadásán a Pinceszínházban, ahogy azt mesélte: 180-nal mentem az autópályán és megelőzött egy nyúl. És hogy a főiskolás Mészöly Anna milyen meggyőző tudott lenni megfáradt középkorú asszonyként a Kalucsniban az Ódryn. Mai: Nézőként és kritikaíróként abszolváltam a Szívszakadtigot, majd csináltam Pintér Bélával egy interjút a prapír-Fideliónak. A napokban jelent meg. Abból ízelítek kicsit: – És most? Hogyan tovább? – Egy hónap múlva el kell kezdenem írni a darabot, amelyet a Katona József Színházban rendezek ősszel. – Az ötlet megvan már? – Meg. Ascher Tamás Háromszéken, ez a címe. A témáját pedig Máté Gábor nőkkel kapcsolatos viselt dolgai adják. – Uhhh. – Igen. Csak Máté Gábort nem Máté Gábor fogja játszani, hanem egy fiatalabb színész. Osztottam, szoroztam, hét krajcárt játszottam, de bele kellett törődnöm, hogy nem tudom megvenni a Nádas-könyvet hat-hétezervalamennyiért. Ez összefügg avval, hogy a havi rendszeres jövedelmem ezen a tavaszon nullára redukálódott. A 7óra7 bezárt, a Spirituszt működtetem ugyan, de fizetni nem fizet. Most megpályáztam egy újságírói állást egy portálnál, ahol évekig olvasószerkesztő voltam valaha. Látom persze, hogy azóta más éra van ott, de dilemmázzak ezen majd akkor, ha esetleg válaszolnak, úgyse fognak. Istenem, ha harminc évvel ezelőtt lennék annyi idős, mint most, akkor már nyugdíjas lennék, nyugdíjjal… My Fair Lady a Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében – rendben lévő, sikeres előadás. Avval igazolja szembeötlően a létjogosultságát, hogy Tompos Kátya tökéletes Eliza Doolittle. Ha engem kérdeznek, akinek nincsenek üzleti szempontjai, én Debreczeny Csabát tettem volna mellé Higginsnek, mert elegáns is és laza is, fanyar a feje és a humora, tud énekelni. Nem azt akarom mondani evvel a Debreczeny melletti hittevéssel, hogy Alföldi Róbert nem jó Higgins. Nagyon érti és nagyon tudja ő ezt a színészi működést itt, épp csak mindent úgy mutat meg, eggyel nagyobb-ban annál, mint ami nekem tetszene. Szépen dolgoznak ezen a szűk színpadon, Bagossy Levente illúziókeltő díszlete nem is nagyon bírja a szereplők szenvedélyességét, hol egy fal, hol egy lépcső, hol egy korlát rezeg be. Az ascoti kép kis csalódás, amennyiben nem nagy szám. De még jelmezileg sem – ugyanazok a belépők, mint az opera után Londonban. Viszont itt csúcsosodik ki Tompos Kátya játéka. És ekkor már legalább az a probléma sincs, hogy a hangos zene, az új, ismeretlen dalszövegek és a dialektusban éneklés összegyüvetelétől egy szót sem érteni az énekszámokból. Megörültem Pálfi Katának. És ott az abszolút műfajkompatibilis Borbás Gabi mint Higgins anyuka! Alkalmas a produkció első találkozásra a művel. (Ami alatt azt is értem, hogy ha most láttam volna először a My Fair Ladyt, biztosan nem unatkoztam volna egy percet sem.) Ezeket mondta tehát a Béla. (Kovács Bálint kolléga azóta feljebb plankolta az indexen.) Én ebben a két esőnapban ki sem tettem a lábam, de ez nem akadályozott meg a színházba menésben. Viripajev: Illúziók, Hargitai Iván rendezése, Rózsavölgyi Szalon. Fiatal kortárs orosz szerző (vö. Részegek), hát nem erre számítottam. Nem is nagyon akartam hinni a fülemnek és a szememnek, amikor az elején Tóth Ildikó mintegy kifújva magát teniszmeccs közben, beszélni kezd hozzánk, és hosszan mesél egy idős házaspárról, igaz szerelemről, kölcsönös szerelemről, viszonzatlan szerelemről, közben még öregemberek egymást fogó kezét a falra is vetítik. Nem hiszem, hogy akad színész, aki irigyelné Tóth Ildikót ezért a feladatért, előadáskezdés gyanánt nyomni végeláthatatlanul ezt a falvédőszöveget. A szeretet, a szerelem és az élet szavak összesen hozzávetőleg százötvenszer hangzanak el a darabban. Az volt a benyomásom, hogy Viripajev több különböző mintát követ, egyszerűen és őszintén is akar beszélni, meg ravasz, furfangos szerzőnek is mutatkozni, de közben csak közhelyekig jutott, a szöveg és a cselekmény szintjén is. Nem, én ezt nem vettem meg. Négy jó képességű és jó kondíciójú színész: Tóth Ildikó, Varga Marika, Debreczeny Csaba és Hirtling István. Többre vannak hitelesítve. (Jutott eszembe a tapsnál, mind a négyen voltak a rádióműsoromban.) Mai: J. K. Rowling, akinek elolvastam az Átmeneti üresedés című felnőtt-könyvét. Nem adta magát könnyen, mert rengeteg a szereplő, és napokig erőltetett menetben kellett fognom, hogy el ne veszítsem a ki kicsoda fonalát, de ahogy jutottam előre, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ez egy igen jó regény. Ezt a mondatot azért hozom, mert annyira plasztikus. Samantha kissé túl lelkesen döntötte meg a poharát, így a bor lecsurgott az állán, pontosan ott, ahol idővel nála is mindenképpen megjelennek a hasbeszélő bábu ráncai. Lehet, hogy a Nemzeti Együttműködési Alap támogatáskezelői olvassák a naplómat. Ugyanis a civil szervezetek szakmai programjaira benyújtott pályázatunkat már nem rongyos egyszázezer forint támogatásban nem részesítették forráshiány miatt, hanem 500 ezerben. Ennyival sorolták a kritikuscéhet a várólista 1221. helyére. Így mindjárt más! Márton László Carmenje Székesfehérváron, Horváth Csaba rendezésében, tegnap. Ez nem az a Carmen, amit úgy-ahogy ismerünk, az operából. (Én például súlyosan meghatározóan gyerekkori operabérlet folytán, Tonna Muci Carmennel.) Ez kicsit sem mediterrán hely. Rideg, katonás, szabályok közé zárt világ, aminek rácsain kifolyik Carmen és az ő törvényen kívüli társasága. (Színes átmenet a két béna kiskatona, Nagy Norbert és Pallag Márton Zoro és Huru párosa.) Nagy, látványos fémkalicka a díszlet, és még három masszív, méretes, háborús műtárgy, ami a normandiai partraszállást juttatta eszembe. Szenvedélyes, hóka színű pár: Petrik Andrea Carmenje és Krisztik Csaba Joséja. Amikor itt volt Petrik Andrea rádiózni, utána még beszélgettünk, amiből megértettem, hogy nagyon kritikus a férfi színészpartnerekkel szemben. Hanem Krisztik Csaba – akkor kezdték a Carment próbálni –, így mondta: tökéletes. Okoskodhatnék kicsit, de voltaképp nem tudom, hogy amikor Horváth Csaba a Pillangót csinálta Fehérváron, akkor az nekem miért igen, ez meg miért nem. De nem. Leszámítva José lázálmának szuggesztív őrületét, és Varga Lilit, amint fantasztikusan táncol félmeztelenül, mackónadrágban és piros műanyagpapucsban. Fennakadtam a darab egy pontján. Azt mondta José, hogy nem fogja a saját szívét seggbe rúgni. Próbált megjelenni előttem a seggbe rúgott szív képe, és rövid erőlködés után avval zártam le, hogy végül is Krisztik Csaba fizikai adottságait és mozgáskészségét tekintve talán nem is lehetetlen. A fehérvári Vörösmarty Színház nézőtere más, mint a többi: kétsoronként nyílik egy-egy ajtó a zsöllyére. A bejáratok fölött tábla jelzi, hogy mondjuk 3-4. sor, 8-9. sor vagy 10-11. sor. Viszont magára a színházjegyre a sor számát római számmal nyomtatták. Nekem pl. a X. sor 5-re szólt a jegyem. Az volt a határozott benyomásom, hogy nem egy nézőnek problémát okozott ez. Álltak az ajtóknál a jegyükkel és próbálták megfejteni a soruk számát. Arab-római tolmácsot minden bejárathoz a fehérvári színházban! Tegnap a Nemzetiben voltam a MITEM-en, a Stockholmi Királyi Színház Hedda Gablerjén. (Ez már a harmadik Heddám volt az évadban, és akkor a londonit, a magyarévásat nem is láttam sajnos.) 1 óra 15 perces előadás, nekem annyit megért. Anna Pettersson, aki rendezte, eredetileg színésznő, maga is játszotta korábban a címszerepet. A darab szűkített verzióját kínálja, mindössze Hedda van jelen élőben, a többieket a mögötte elhelyezett vászonra vetítik. Csak a három pasast látjuk a szereplők közül, Tesmannt, Lövborgot és Brackot, őket az Oslói Nemzeti Színház három színésze adja. (Fájlaltam, hogy nem hajoltak meg az előadás végén élőben.) Imponált nekem ez a játék, például hogy visszafogottan élt a rendezés az ötlet kínálta szellemes lehetőségekkel, vagy hogy szabadon kezelte a cselekményt és az időtényezőt. Electra Hellmann lép fel Hedda szerepében – vajon gondolták a szülei, amikor a nevét adták, hogy színésznő lesz? –, fiatal, filigrán lány éles arccal, rókaarccal, a Herczeg Adriennére emlékeztető kihívó mosollyal. Azt az egy arcát nem tudtam elképzelni, amitől Tesmann egy pillanatig is azt hihette volna, hogy szereti őt ez a nő. Szépen volt adjusztálva a színésznő, turnűrös ruhában, bonyolult frizurával. Szerettem volna látni a valódi, természetes formáját, aztán ennek is eljött az ideje valamennyire az előadásban.
Vicces volt, hogy amikor este 1/4 10-kor hazaértem, belefutottam a Rózsavölgyi
Szalonból távozó nézőkbe. Egyszerre végeztünk, csak az én előadásom délután
3-kor kezdődött. Ez volt a Bűn és bűnhődés Véletlenül rossz sorban ültünk le a nézőtéren. Jöttek a hely jogos tulajdonosai, és azt mondták: Azok a római számok... Úgy kezdődött a produkció, ahogy videógrafikában vágnak; szedték szét, szelték ketté a fehér díszletelemeket. Sokáig olyan volt az előadás, mint a Nemzeti Vidnyánszky-bemutatói: harsogott a zene, forgott a díszlet, harmincan zarámboltak a színen. De aztán egyszer csak emberi jelenetek fejlődtek – talán Luzsin vizitje Raszkolnyikovnál volt az első ilyen –, zene, díszletforgás és zarámbolás nélkül. Épp csak két-három jó színész, nahát, így is lehet. Éreztem, mint sárgulnak el a nézőréten a Nemzeti társulatához tartozó színészek. Bár ilyesmit csinálna Vidnyánszky a Nemzetiben! – mondta egy kolléga is aztán, a villamosmegállóban. Ha ez megnyugtató, most utánaolvastam az orosz sajtóban, látom, nyilatkozta, hogy pár éven belül megrendezi a Bűn és bűnhődést itthon is, mert ennek a műnek repertoáron kell lennie. A szünetben kedves férjem el (clásico). Persze, mondtam, eddigre mindent látott már. De ez speciel tévedés volt – ki gondolta volna, hogy a második rész elején a statiszta fiatalok Amy Winehouse-t énekelnek és Porfirij arra tapsoltatja a közönséget. Végül is ez egy jól sikerült produkció. Zajos sikert is aratott. Bár abban biztos vagyok, hogy nem kellene 5 és háromnegyed órán át tartania. Hiszen sem a rendező, sem a néző nem tudja kiszámítani, hogy nem rosszkor fog-e belső pihenőre menni a két és félórás felvonások alatt. Ebben a projektben vagyok benne. Mármint nem az 50 között, hanem a zsűriben, Fáy Miklóssal, László Ferivel, Réz Andrással, Zipernovszky Kornéllal, Veiszer Alindával és Winkler Nórával. Üléseztünk párat és szavaztunk, tegnap pedig fotózkodásra került sor, amihez a magam részéről pattanásokat növesztettem, valamint egy árpát is megpróbáltam kitermeszteni. A Nemzeti Színház A krokodilus-előadását már többször szerettem volna megnézni, de mindig elmaradt, és nem betegség miatt. Reméltem, hogy most a MITEM-en megtartják – így is elmaradt már a MITEM-nek egy-két előadása, bár azok nem nézőhiány miatt –, és valóban. Nem értem, hogy van ez, mi riasztja el a közönséget rögtön, Dosztojevszkij vagy a krokodil? Mindenesetre most is akadt nem egy üres sor a nézőtéren, pedig azt a másfél órát érdemes belefektetni. Maga a darab – nem darab eredetileg, és színpadi műként alulírtnak is mondanám – alapjában véve úgy üdítően szellemes, hogy egyben véresen szatirikus. Egy derék hivatalnokot váratlanul elnyel az üzletileg mutogatott krokodil, s emberünk az állat gyomrában berendezkedvén kíván celeblétre és világmegváltó státuszra törni. Valerij Fokin rendezése annyiban talán kicsit idegennek érződhet, hogy inkább mejerholdas, mint sztanyiszlavszkijos. A produkció elegáns és formabiztos. Tóth Auguszta, Horváth Lajos Ottó, Olt Tamás – mondom a tetszési sorrendemet. A tapsnál vettem észre, hogy az előadásban mozgó ember-, ill. krokodiltömeget zömmel beregszászi színészek adják. Ez ingerült értetlenséget keltett bennem. Vajon mit gondol Vidnyánszky Attila magáról, a színinövendékeiről és Valerij Fokinról, ha egy ilyen nagy tudású, nagy színházi kultúrájú rendező munkájába nem a tanítványait küldte be statisztálni, hanem inkább az elhagyott beregszászi színészeit foglalkoztatja? A Nagymező utcai Moulin Rouge-ban sosem jártam, viszont az Akácfa utcai Maxim nevű éjszakai rövűbárban voltam párszor, apukám általában elvitte oda a külföldi vendégeket, és gimnazistaként már engem sem lehetett ilyenkor otthon hagyni. Öreges gyengém ez nekem, hogy imádok ilyen helyen ülni, mint ez a Kálmán Imre Teátrum, amit a Moulin Rouge-ból kihozott az Operettszínház. Egy kis gyöngyszem. A Kreatív kapcsolatokra mentem oda, ami címe alapján simán valami konferenciának tippelhető, de valójában egy kortárs magyar kamaraopera. Mechler Anna Eliza szövegére Beischer-Matyó Tamás szerezte, Székely Kriszta rendezte. Igen jól mulattam. Talán nem mindig pont azon, amin kellett volna. Eleve hogy bejön valaki a színre, egy fotós, és operailag elénekli, hogy azért késett, mert csúszott a díjátadás a vívóbajnokságon, ennek rögtön van egy kis Pintér Béla-fílingje. Meg azt is mulatságosnak találtam, amikor a férfiszereplők a legizgalmasabb pillanatokban – például a nő nyakát csókolgatva, vagy gyilkosságra készülve éppen – rendre odasandítottak Dubóczky Gergely karmesterre. Minden ízében jó kitalálmány az egész; a darab – voltaképp benne van az ember mint sárkányfogvetemény gigantikus reménytelensége –, az előadás, a szereplőgárda: Frankó Tünde, Kendi Lajos, László Boldizsár, Lukács Anita. Közben engedte a produkció nem komolyan vennem ennek a kis fotós donzsuánnak a történetét. Elhiszik a fiatal nők (és férfiak) az ilyen dumákat? – kérdeztem magamtól –, hahaha! Aztán hátrább vittem az agaraimat, mert az előadásban játszó piros farmerdzsekiről eszembe jutott, hogy valaha egy héten át áhítattal őriztem egy zöld pólópulcsit, ami véletlenül nálam maradt egy pasastól, és lehet, hogy avval is aludtam, míg vissza nem kellett adnom. Mentem át Óbudára villamossal az Árpád hídon, akkor láttam a Dagály helyén ezt az új uszodát. Hát úgy néztem, kékes-szöveges ponyvával van borítva meg állványokkal oldalt. Most már lassan kicsomagolják majd, nem? MITEM, Fekete tej. Csak annyit konstatáltam, amikor a jegyet vettem, hogy lattok – Gulyás László szép szava volt ez egy sportközvetítésben a Latvia-mezt viselő sportolókra –, és hogy Hermanis. Azt hittem, tudom, mire megyek. De ez nem az a Fekete tej, amire gondoltam, a Szigarjevé, amiben egyébként nincsen fekete tej, hanem egy másik, amiben meg van. Ez egy csuda. Egy természeti csoda. Azt is mondhatnám, jelenetek a tehenek életéből. Homályos alakokból elővedlett hat nő színes-mintás nyári ruhában, kitömött mellekkel, magas sarkú cipőben, a fülükbe sárga számtáblácska fülbevalót tűztek, fejükre szarvacskát, nyakukba kolompbizsut, a csuklójukra fonott lófarokfarkat fűztek és kész is volt a kisebb csorda, az egyszerű vidéki latt ember és asszony állatállománya. Úgy voltak a figurák tehenek, hogy közben sok emberi is volt bennünk, és tökéletesen megérzékítették azt az életet, ahol a tehén adja a tejet, így a pénzt, a megélhetést, és ráadásnak a szeretetet. Egyszerre volt az előadás egyszerű és rafinált, költői és játékos, bájos és szívszorító, meglepő és eredeti. Az egyik pillanatban egy fehér lepedő hajtogatása révén boci született, a másikban pedig öregasszony lett a tehénből, és a háború végi, utáni életről mesélt. A hat színésznő közül legalább három emlékezetesen nagyszerű, az egy szem férfiszínész pedig olyan, mintha három különböző lenne. Egyszer tompa nézésű bika, másszor nevetős, életteli gazda, harmadszor pedig lakonikus vágóipari dolgozó. Engem a produkció előbb lenyűgözött, majd feldobott. Most jártam először a Várkert Bazárban mint színházban, és így elsőre igen tetszetősnek találtam a helyet. Például hogy az előtér tágas, levegős – meglehet, télen hideg –, a színházteremben pedig a feketeséget ellensúlyozzák a nézőtér vidáman sokszínű székei. Ráadásul kényelmes a zsöllye, a szokottnál szélesebb hely van a sorok között, akár 196 centis nézők is simán elférhetnek ültükben. A Forte Társulat, vagyis Horváth Csaba Bartók-estjét néztem. Az első részben az 5. vonósnégyes a Bujtor Quartet, valamint Fehér László, Horkay Barnabás, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Widder Kristóf előadásában. Az előbbiek zenéltek, az utóbbiak pedig félmeztelen, terepnadrágos férfiak ötösfogataként… keresem a megfelelő kifejezést… eltáncolták? ...eltornázták? ...elmozogták?...eljátszották? …egyik sem az igazi. Megtöltötték élettel és energiával. Szünet után a Concerto, ez a zene felvételről, öt lány és hét fiú előadása. Ez a csapat érdekesen vegyes, van benne táncos, prózai színész, fizkoros, sőt még bábszínésznövendék is, és valamennyien egyöntetűen komoly teljesítményt nyújtanak. Nemigen tudok erről én szakavatottan nyilatkozni, de az biztos, hogy jó volt nézni. Gondolom, csinálni is jó lehet. Erőt feszíteni, fizikailag kimerülni ebben és szellemileg arra koncentrálni, hogyan kell ezt a produkciót létrehozni közösen, szó szerint egymás kezét fogva és egymásra támaszkodva. A Scallabouche Színházban jártam, ahol Alexis Latham egyszemélyes produkcióra készül, egyszemélyes közönség előtt. Szeptemberi bemutató lesz, és most néhány próbanézőnek előadja a dolgot. Mielőtt bementem, megkérdeztem Garai Judit dramaturgot, lesz-e valami dolgom, igényelnek-e tőlem aktivitást. Mondta, nem, csak üljek és figyeljek. Úgyhogy ültem egy kis asztal egyik oldalán, a másik oldalon Alexis ült és beszélt, bájosan törve a magyart. A mondandója egy pontján éreztem, hogy megjöttünk, innentől kezdve ez majd izgalmas lehet. Mondjuk azért is izgalmas volt, mert a színházi (távollátós) szemüvegemet vettem fel, mielőtt bementem, de nem volt rá szükség. Levettem, eltettem, viszont ahhoz már nem volt képem, hogy miközben ő mondja, én keresgéljek a táskámban a közeles (olvasó) szemüvegem után. Ezért kicsit titokzatosan életlen maradt nekem Alex képe. Ez egyébként nem állt szöges ellentétben a történettel. Este MITEM, Purcărete Faustja a kőbányai járműjavító csarnokban. Pompás látványosság két erős színészi alakítással, Bács Miklós valóban visszafiatalodó Faustjával és Ofelia Popii mindent vivő Mefisztójával. (Margit nincs. Hét kislány-Margit van, ami azt jelenti, hogy Margit nincs, és Faustból az ördög kihozza a pedofilt.) Legalább két objektív tényező is volt, ami megakadályozta, hogy az előadás vagy maga a dráma ebben az előadásban engem megérintsen. Esendő, a körülményeknek kiszolgáltatott befogadó vagyok. Egyrészt sikerült olyan helyre ülnöm a zsúfolásig telt nézőtéren, ami (nem egyedüliként) beázott, úgyhogy az üvegtetőről folyamatosan csöpögött a víz a vállamra. Amikor pedig átvonultunk egy másik térbe, ott, hogy lássak egyáltalán valamit, felálltam egy sarokkorlátra. Hanem az ideiglenes építmény nem volt annyira stabil (és biztonságosnak érződő); az egyik korlát lejjebb csúszott, úgyhogy kis híján lezuhantam és begurultam a tribün alá. Másrészt soha nem éreztem még ennyire, hogy az idegen nyelvű szöveg feliratozása erősen gátló tényező. A képekkel egyidejűleg, füllel befogadni a szöveget – az lett volna jó. Tomboló siker volt az előadás végén. Vannak drámaszerzők, akik rég meghaltak, a műveik mégis kortárs darabnak hatnak a színházban. Brecht tipikusan ilyen, Ödön von Horváth szintén. Nyilván az is hozzátesz ehhez, ha új fordítás és abból önálló szövegváltozat születik egy bemutatóhoz, mint most az Örkényben, azon belül a Shure-ban, ahol Gáspár Ildikó rendezte meg Ödön von Horváth Hit, remény, szeretet című darabját Balogh Virág Katalin fordítása alapján. Ha az alkotók nem igazították volna át az állami intézmények nevét, a pénzösszegeket és egyéb konkrétumokat ebben a tömör verzióban, akkor is erősen érződne, hogy nagyon ma van ez. Olyan élvezetesen és nyomasztóan ismerős. A spirál látszik benne, ami ott működik a társadalom kellős közepén. Rákerül az ember oly módon, hogy egy kis bajba jut, és aztán már nincs kitérés, letérés, csúszik lefelé. Lehetne még segíteni talán, de hiába, senki nem akar segíteni. Nem is önzésből vagy érzéketlenségből nem, hanem mert a többiek mind attól félnek, hogy ők is mindjárt ott találják magukat a spirálban. Shure Stúdió, tehát kicsiben mutatkozik meg az egész, mintegy képkivágatban. Kókai Tünde a főszereplő, és attól idegen a figurája mindenki más számára, hogy olyan megától értetődően egyszerű az életprogramja. Van egy erős zenét nyomó, toprongyos, farmeros, gitáros férfi és a látóterében viruló színészek. Znamenák István kórboncnok csodálatos udvarlása, zavarában a gumikesztyűjét szétbabrálva. Patkós Márton kamaszképű rendőre. Többen felváltva játszanak hol férfi, hol női figurát, ez persze nem a spanyolviasz(k) felfedezése, de több helyütt izgalmasan működik. Például amikor Nagy Zsolt szakállas kőkemény rocker küllemmel válik finom, disztingvált nővé. Aztán meg miként alakult át ólábú rendőrré. Bohoczki Sára mint nyúlánk úriember. És Csákányi Eszter, aki minden alakváltozatában élmény, süt belőle a játékkedv. Remény – mint világító neonfelirat, ja. Legfeljebb. Csíptem. Nincsen ilyen nap.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
