|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2017. február
Néztem tegnap A mi osztályunkat Miskolcon, és attól is elfacsarodtam, hogy épp szerepelt a hírekben: az igazságügyi szakértők igazolták a jelentések grafológiai elemzésével, Lech Walesa ügynök volt. Mintegy bónuszként az előadáshoz. Ezt a Slobodzianek-darabot jó színészekkel el sem lehet rontani, azt hiszem. És hát nem is akarta elrontani persze a rendező Béres Attila, inkább hozzáteszegetett az erős formához. Nádasy Erika, Máhr Ági, Tenki Dalma, Bodoky Márk, Görög László, Gáspár Tibor, Simon Zoltán, Szatmári György, Keresztes Samu, Varga Zoltán. Jobb, mint a Zorba – mondta mögöttem egy fiatal nézőnő a szünet elején. Mert volt szünet. Nem szokott szünet lenni A mi osztályunkban, veszélyes kicsit a szünet, de most volt, és kibírta az előadás. Nem mondok most erről többet, mert bár nem terveztem kritikát írni, de kénytelen vagyok, beugrással menteni, hogy legyen a 7óra7-en kritika róla. Tegnap a Városház utcát elállta egy nagy, kosaras darus autó, ami két embert vitt felfelé. Nem tudom, talán mesterlövészeket helyeztek el a háztetőn. Tegnap bement a Nemzeti Együttműködés Alapjába egy másik pályázat, amiben a kritikuscéh civil egyesület szakmai célra kér pénzt, hogy a magyarországi kritikusok határon túlra utazhassanak színházat nézni, határon túli magyar kritikusok pedig Magyarországra. Csereprogram. Tegnap Máhr Ági összeszedte minden bátorságát és besettenkedett egy miskolci mozi utolsó sorába, megnézni Az állampolgár című filmet. Mert még nem látta. Jó, el tudom képzelni, hogy nehéz az embernek nézni saját magát a mozivásznon. Pláne ha még olyan is van, hogy az ágyjelenetben testdublőzt is alkalmaztak, és hát nem vastagabb a lába, mint az Ágié?! :-) Mindazonáltal én arra buzdítottam őt, hogy settenkedés helyett menjen le az utcára és ordítsa az égre, hogy „megcsináltuk!” Volt tehát ez. Mesél a bécsi erdő Szegeden a Kisszínházban. Foghíjas ház, a színen halvány visszaköszönése Keszég Lászlónak, aki rendezte már ezt az Ödön von Horváth-darabot 10 évvel ezelőtt a Nemzeti Színházban. Valószínűleg spontán módon ki is hallottam az akkori főszereplőt, Básti Julit a Szabó Gabi itteni, pöttyös macskabőrbe öltöztetett Valériájából*. Egyébként is Szabó Gabi a legjobb, amit (akit) erről az előadásról elmondhatok: éles, pontos, erőteljes a játéka, és még az is érződik, hogy élvezi a feladatot. Minden egyebet mattnak, fénytelennek, tétovának és meggyőződéstelennek láttam a produkcióban. A fémes díszletet a ki nem használt erkélyekkel, Tolnai Hella tisztesen megformált, iránytalannak ható Mariannját, Poroszlay Kristóf Alfrédját, akit már az első megjelenése, csíkos nadrágja, dzsekije, kalapja sutyeráknak mutat (később, a végefelé, amikor a bűntudatával kellett mit kezdenie, ott már voltak megfogós pillanatai a színésznek), és így tovább. Amikor az előadás legvégén Mariann és a hentes „kikeringőztek” a színről az ellenfényben, akkor úgy éreztem, Keszég László ezért a képért rendezte meg a darabot. Részemről keveselltem. Nem áll összefüggésben a fentiekkel, de mindenképpen közzé szeretném tenni, hogy Széchenyi Zsigmond ezt jegyezte fel alaszkai vadásztúrája alkalmával: „Mindig azt hittem, hogy káromkodásban a magyar paraszt verhetetlen. De ezek az alaszkai prémvadászok aligha el nem vennék tőle a hegemóniát.” * Papp Timi kolléganőm szerint fontos lenni tudni, hogy Valéria F. C. Barcelona mintázatú törölközője, amire leheveredik a Duna-parton, honnan van neki. És vajon hízelgő vagy dehonesztáló a használata a F. C. Barcelonára nézve?
Ebédet főztem, az nyúlt a délutánba. Ha törvénybe foglalnák, hogy a hétvégi
ebédnek déli harangszóra az asztalon kell Hangmérnök vagy hangtechnikus munkatársunk, Zsolt elhagyja a Rádió Q-t az egyetemi elfoglaltságai miatt, és mivel ingyenrádióról van szó, így bizonyára nem lesz könnyű szakembert találni a helyére. Ez a fejlemény a műsorom (és egyáltalán) végével fenyeget, úgyhogy rögtön összekaptam magam kicsit, mert vannak emberek, akikkel még nem rádióbeszélgettem, pedig szeretnék. Petrik Andreát például későbbre tartogattam volna, akkorra, amikor a szabadúszó korszakában már beüt valami (mert a fehérvári Három nővért és az Orlandót nem tekintettem olyannak, ami beütött). De most ebben a helyzetben halaszthatatlanná vált a dolog, úgyhogy nyélbe is ütöttük tegnap, és most van adásban. Kicsit tartottam attól, hogy durván áthágom a kritikusok etikai kódexét, mert csak pár óra éjszakai alvás volt mögöttem, úgy mentem az Örkény Színházba a József és testvérei-bemutatóra. Közel ötórás előadás, és félő volt, hogy ha esetleg lecsuklik a fejem, akkor Ascher majd kivezettet a teremből. De nem volt gond, a harmadik rész kékjébe talán kicsit beleszédültem, egyébként jól csúszott az egész. A munka – a nagyregény színpadi feldolgozása, Gáspár Ildikóé – bravúros. Olyan ez az előadás, mint egy kilométerkő az Örkény életében. Az út összefüggő, a Peer Gynt volt rajta mondjuk a 30-as kilométerkő, az Anyám tyúkja a 40-es, ez az 50. Lehet, hogy nem pont ekkorák a távok, de az út mindenképpen játékossággal van kikövezve. (Nem hogy jóindulattal, mert az tudjuk, hová vezet.) Patkós Márton ifjú Józsefének orgánuma, könnyedsége, huncut kapcsolata a közönséggel – egy fiatal színész kiugrása ez az alakítás, úgy képzelem. Aztán volt az a jelenet, amikor Kerekes Éva Potifárné elmesélte megszédülését, egészen pontos bakfisos elemzését adta a Józseffel zajlott csábításos párjelenetüknek, és ekkor női nevetés szántott végig a nézőtéren, csak a nők, valamennyi nő a ráismerés örömével nevetett. A végén, amikor a szereplők behúzódtak a bódéba – amit kicsit nehezemre esett felvonásokon át nézni, de legalább át lehetett nézni fölötte, a kút tükrére, ami kedvesen megmutatta mindig a sufni mögött készülődőket –, körülötte az állatsereglet, reméltem, voltaképp Noé bárkája ez és megmenekülünk. Kiabálós taps volt a végén, lelkesedett a közönség. Van ugye a remény színháza – vagy talán el is múlt már, mostanában nincs szó róla –, de ha mégis van még, akkor ez meg a többiek reményének színháza. Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című operája, ez volt nekem tegnap, a szerző vezényletével az Operában. Nagyon óvatosan nyilatkoznék, mert a művet nem ismertem, az alapmű szerzőjére, Gabriel García Márquezre sosem voltam különösebben fogékony, és zeneileg képzetlen lévén csak a színháznézői élményemet tudom megosztani. (Nem megnyugtató zene, annyi biztos.) Mindenekelőtt szeretem azt az érzést, amikor az ember úgy ül az Operában, hogy amit lát, az a világ bármelyik nagy operaházában is különlegességnek, eseménynek, rendkívül értékes produkciónak számítana. Az előadást Silviu Purcărete rendezte a szokott tervezőjével, Helmut Stürmerre látványosítva, és bár a hatalmas falakra vetítést helyenként csodaként éltem meg – előfordult, hogy nem tudtam, megmozdult-e a fal vagy csak vetítettek –, idővel túlzottnak és didaktikusnak is találtam már. (Amikor valaki álmában, a benne rejlő démonoktól repül, az nem úszkál-búszkál szépelgően rendezett képben – mondta Gabnai kollegina a szünetben –, hanem hussssss. Ebben lehet valami – gondoltam. – Megy, mint fogójátékos a kviddicsben.) Azt határozottan merem állítani, hogy a főszerepet, María de Todos los Ángelest játszó ukrán énekesnő, Tetyana Zsuravel egészen lenyűgöző. Nemcsak azt sikerült maradéktalanul elhitetnie, hogy – amint azt éneklik a partnerei a darabban – soha életükben nem hallottak ilyen csodálatos hangot, de még azt is, hogy ő egy 12 éves kislány. Aki ráadásul kész nő már, és simán megbabonáz egy papot. Mélyebben ebbe az esetbe inkább nem is mennék bele. Ülésezett tegnap a POSZT szakmai tanácsa, és most volt az a pillanat, amikor úgy jöttem el a végén, hogy lélekben feladtam ezt a dolgot. Délután Hegymegi Máté érkezett mint el nem mulasztható rádióműsor-alany. Bírtam a beszélgetést, és tetszettek a szeme csillanásai. Máskülönben épp ideje, hogy véget érjen az Ahol hely van. Azt vettem ugyanis észre, hogy felvettem egy modort, állandóan reflektálok magamra: mit mondtam, hogyan mondtam. Ez egyébként egyáltalán nem jellemző rám. Úgy tűnik, hogy csak a rádióműsorban szedtem magamra mint afféle rossz szokást. Na, jó lesz leszokni róla. Este a Nemzetiben a pécsiek vendégjátéka, Szűcs Zoltán Addiktja Anger Zsolt rendezésében. Kedves gesztus volt a pécsiektől, hogy meghívtak kritikusokat, tiszteletjegyet ajánlva fel négy emberünknek, arra a kvótára pályáztunk. Maga a produkció hidegen hagyott, jóllehet bizonyos szempontból érintett. Épp nemrég gondoltam végig ezt a drogozás kérdést, amikor heroin-túladagolásban meghalt egy 25 éves amerikai rokonom, akit úgy látok magam előtt, amint lecsúszott gatyácskában ugrabugrált a kerti úszómedencébe Éviéknél. Amikor ott jártunk a kilencvenes évek elején, és ő, Matthew is kis törpe volt még, meg a mi pipijeink is. Talán annyit, igen, azt, ahogy Baki Dániel Lacika-szeme össze-vissza járt, amikor meglátogatta őt a rehabilitációs intézetben Feri atya, és ő még nem találta fel magát a helyzetben. A didaxis csúcspontján a színészek megkérdezték a nézőket, hogy náluk otthon minden rendben van-e. Nálunk otthon igen. Van ez.
Vittem Az volt a benyomásom, hogy erősen kontrasztosították az előadás két részét. Mármint a Három nővérét. Az első két felvonás virulósan vicces, a harmadik-negyedik pedig látványosabb drámaibb hatásokra törőbb lett(ebb). Pl. Tenki Réka Mása a tűzvész éjszakáját majdnem végigbőgte a vallomása körül. Erre még nem gondoltam, de Takács Nóra Dia Olga tisztára úgy viselkedik a húgaival, ahogy nyilván a gimnáziumban a diákjaival. Gálffi Csebutikin kapott egy bájos bővítményt a Balzac Bergyicsevben nősült újságcímhez. (Legalábbis azt hiszem, hogy ez korábban nem volt.) És még ezer apróság, ami változik, finomodik, élesedik, vagy úgy alakul és más hatást kelt. Az első felvonásban, amikor a nekikeseredett Mása falhoz vágta a poharát, akkor a pohár nem tört össze, hanem visszakeveredett a színre. Aztán véletlenül belerúgott valaki, amitől pörögni kezdett. Ott forgott az a pohár hosszan a színpad elején, és így lejátszotta szegény búgócsigát, amelynek épp ez után következett a belépője. Egy harmincas pár ült előttem. A nő a színpadon történtek hatására több ízben ránézett a partnerére, mintegy biztatva a férfit, hogy élvezze, mert ez jó. A férfi nemigen reagált erre, meg sem rezzent a feje. A nő kudarca abban fejeződött ki, hogy a második részre nem jöttek vissza. Sajnáltam. Ámbár így jobban láttam. A tegnapi napot illetően kitérő választ adok. Nézzük talán, mi volt ilyenkor tíz éve. Péntek. Nem tudom elképzelni, hogy Jordán Tamás, aki a szombathelyi Weöres Sándor Színházat megalapította, létrehozta és felnevelte, ne igazgathassa ezt a színházat addig, amíg bírja és akarja, a szombathelyi közönség, a szakma, valamint a társulat örömére és megelégedésére. Nem tudom elképzelni, de már olyan sok olyan történt, amit nem tudtam elképzelni! Úgyhogy ez esetben meg fogom tenni azt, amit lehet és érdemes szerintem. Kivonva ebből a körből a közlemény, nyilatkozat, publicisztika stb. műfajú írásokat, mert azok a tapasztalatok szerint általában kontraproduktívak, inkább ártanak, mint használnak. Tegnap megnéztem a Rózsavölgyiben a Mesterhármas című francia darabot, annak főpróba jellegű délelőtti előadását, amit sajtóbemutatóként szoktak tartani. Két napja láttam hazafelé jövet az ablakon keresztül a három szereplőt, Bozó Andreát, Kocsis Gergőt és László Zsoltot, és most már tudom, hogy az egy kulcsjelenet volt éppen, le is mérhettem futólag a feszültséget Bozó Andrea hátán. A darab ügyes. Azt nem mondhatom, hogy a helyzetet, főleg a kezdést egy percig is el tudtam hinni, valósnak feltételezni, legalábbis a saját élet- és házasságtapasztalatom alapján. De a mű akkor is ügyes, mondom, és élvezetes. Kritikát írni róla egyáltalán nem lesz könnyű, mert ha nem lehet a történteket rágni és latolgatni – márpedig nem szabad elmesélni, tekintettel a leendő nézőkre, bár ezt a szabályt manapság gyakran negligálják kritikaszerű cikkekben, lehet, nem is tudnak róla, mármint erről a szabályról, pedig elég kézenfekvő –, akkor ugyan miről lehet írni. Jók a színészek igazán, de ennek a bulvárdarabnak a figuráiként tanulmányért azért mégsem kiált az alakításuk. Herczeg Ferencről biztosan szót ejtek. Avval fogom kezdeni eleve. Itt tartunk. Nemzetközi jogosítványt kell csináltatni, gondoltam. Látom, kell hozzá két fotó. Hol van fényképész a környéken? Kedves férjem: Jöttem valahonnan, mentem valahová, akkor láttam valahol, jól meg is jegyeztem. Belvárosi Kormányablak, sorszám, várakozás, hívás. – Nemzetközi jogosítványt szeretnék kiváltani. – Jogosítványt és két fotót kérek. – Megérdeklődtem, mielőtt jöttem, és azt mondták, hogy a fényképet itt fogják csinálni. – Hol érdeklődött? – Írtam mailt, de arra még nem válaszoltak. Úgyhogy felhívtam az univerzális telefonszámot, hallgattam a menüt, választottam, zenéltek… – Ne is mondja… A tájékoztatás kritikán aluli. Úgy képzelje el, hogy ha én itt valamit nem tudok, nekem is azt a számot kell felhívnom. Nyomogatom, várok, egy örökkévalóság, és nem jutok semmire. De ha végül felveszik, akkor sincs benne köszönet, mert össze-vissza beszélnek. Fogalmuk sincs a helyes eljárásokról. Úgy képzelje el, hogy például azt mondják valakinek, hogy háromezer forintos okmánybélyeg kell az ügyéhez. Közben nem is kell háromezer forintos okmánybélyeg. Idejön aztán a kuncsaft, adja az okmánybélyeget, mondom, nem kell. Pénzt perkáljon. Ő meg szegény mit csináljon az okmánybélyegével? Azt hiszi, visszaváltják? Agyrém… A múltkor meg az volt, hogy jön valaki, akinek azt mondták… – Ez nagyon érdekes, de én azt szeretném tudni, hogyan juthatnék nemzetközi jogosítványhoz. – Szaladjon ki a metróhoz a fotóautomatához, aztán jöjjön vissza és soron kívül megcsinálom. Elszaladtam, visszaszaladtam, és most van egy nemzetközi jogosítványom, amiben iszonyú ingerült, felhergelt képet vágok. Kivilágos kivirradtigot láttam tegnap Miskolcon. Arról majd holnap. Volt egy olyan benyomásom, hogy ma este nem megy igazán jól a Kivilágos kivirradtig. (Mármint pénteken, Miskolcon.) Felfogtam az előadásban lévő muníciót, de az erejét nem éreztem átütni. Rusznyák Gábor rendezte, fontos darab. Simán lehetne dramatikus illusztrációja Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege Diszkrimináció és társadalompolitika 1919-1944 Magyarországon című kötetének. Előadásnak is fontos ez, szépen dolgozik együtt a társulat kéttucat színésze. (Gáspár Tibor milyen apukámos mimikai gesztusokkal élt! Meglepett.) Kicsit nehezen viseltem a sok borzalmas, népies, nemlétező ikes igét – mint pl. „aztán kitegyék magáért!” –, az énekes részeket pedig művészkedéssel vádolom, de nem hevesen. Kimutathatóak a produkción Mohácsi-hatások vagy hommage-ok, nemcsak a zenés fináléban vagy poénokban, hanem abban is, hogy a tömegjelenetekben pont a Mohácsiéval ellentétes dialógustechnikát alkalmazott a rendező. Nem az van, hogy mindenki mondja egyszerre, hanem a különböző párbeszédeket a lyukakban játszatják egymásba. Ez ritmusban nem jött ki annyira jól, mit amennyire didaktikusnak tudott hatni. Még akkor annyit, hogy Bodoky Márk gyengédséget tud ébreszteni a nézőben, Czakó Juliannát pedig mindinkább kiteljesedő tehetségű fiatal színésznőnek látom. Tegnap a József Attila Színházban a Csíki Játékszín Tisztelt ház! című vendégjátéka. Vadnay-Békeffi, tipikus, Lendvai Zoltán rendezésében. Nagyon tisztességes munka, teljesen rendben lévő szórakoztató előadás. Veress Albertnek jól állnak az ilyen elegáns figurák, a női főszerepet játszó Sándor Annával pedig különösen elégedett voltam: sikkes, könnyed, bájos, lendületes és énekelni is tud. Volt egy pillanat, amikor máson nevettem, mint kellett volna. A főhősnő a parlamentben bekiabál a karzatról, megvádolja a felszólaló képviselőt, hogy elcsábította őt. Botrány, egy pletykalap szerkesztője ott van, aztán kérdez, fényképez, tudósít. Mindez ma nem menne, mert a főhősnő hogy kerülne oda egyáltalán a karzatra, az újságírót pedig biztos kitiltotta már az országgyűlés elnöke. Lássuk csak, 2010 februárjában jártam legutóbb Szatmárnémetiben, hogy megnézzem a Harag György Társulat Keresztes Attila rendezte Három nővérét. Azóta felújították a színházat, európai uniós pénzből – a korábbi városvezetés ismert és alkalmazott egy szakértőnőt, aki nagyon tudott pályázni –, a helyi büdzséből a fény- és színpadtechnika beépítéséhez járultak hozzá. Most öröm nézni ezt az újjávarázsolt Fellner-Helmer* házat, elegáns és kényelmes. Kevesebb férőhely lett tágabb nézőtéren: 400 fős a befogadóképesség. Százezres város Szatmárnémeti, kábé 40 százalék a magyar anyanyelvű lakosság, és a magyar társulat a tavalyi évadában 48 ezer nézőt mondhatott magáénak. (Ebbe beleszámítanak a tájolások is, Nagybányán, Nagykárolyban is vannak bérleteik.) Az épület közös, mert a Szatmárnémeti Északi Színháznak román és magyar társulata is van, az utóbbi hozza az összbevétel 70 százalékát. A rekonstrukció főleg a magyar nézőket indította meg: a korábbinál többen jönnek – mint azt Bessenyei Gedő István társulatvezető elmesélte. Bocsárdi László először rendezett ebben a színházban, Shakespeare-t természetesen, a Tévedések vígjátékát. Arra gondoltam, míg néztem a formátumos előadást, hogy milyen bátor, milyen rendületlen ember ő. Eljön egy ismeretlen közegbe – sem a társulattal, sem a közönséggel nem volt még dolga (bár A fösvényt, amikor itt turnézott, szerették a nézők) – és megalkuvást nem ismerően hozza a maga jellegzetes művészetét. Egy vígjátékot nyújt, amin nevetni nem lehet, csak sírni és kétségbeesni, beleszédülve a lét és az identitás kérdéseinek mély örvényébe. Díszlet és effekt körülbelül semmi ("kerüli a díszlet a túldíszítettséget" – olvasom a rendezői nyilatkozatot), mikroporttal felszerelt színészek éles játékmódja, és még a zene is, a zongoraszólam, ami szólt, arra hajlamos nézőknek depressziót okozhat. * Úgy néz ki, de Voyta Adolf tervezte. Két előadás tegnap Nyíregyházán. Délután Függöny fel! Puskás Tivadar rendezésében. Nem kedvező tényezők: iskolás bérlet lehetett ez, 10-12 éves gyerekek ülték tele a nézőteret. Az is bőven időbe telt, hogy megértsék, mit látnak: színház tárgyú színházat. Másrészt én ezt a darabot már többször abszolváltam, így a szerző ötlete (ugyanaz hátulról) régóta nincs rám üdítő vagy felvillanyozó hatással. Az előadásban pedig nem találtam azt a színészi-rendezői innovációt, ötletességet, lendületet, kreativitást és/vagy lehengerlő ritmust, amitől különösebb élvezetet leltem volna benne. Este az Ájlávjú…De jó vagy, légy más! Musical-revü két párral. (Ezen most fennakadtam, a címen. Úgy értem, ez a „De jó vagy, légy más!”, ez alapvető házassági mélyprobléma.) Ezt a művet még nem láttam soha, bár ment a Madáchban és a Centrálban. Olt Tamás rendezte, és javára írom a produkciónak egyrészt a humán erőforrást – négy képességes, énekelni és táncolni meggyőzően tudó fiatal színész: Nyomtató Enikő, Kosik Anita, Horváth Viktor és Nagyidai Gergő –, másrészt az ambíciójukat és a kedvteli együttműködésüket. Nem vagyok én itt célközönség persze, nem is úgy fogadtam az előadást, de ami elismerésre érdemes, az az. Volt két jelenet, amit szerettem. Az egyik, amikor látogatóba érkezett a kisgyerekes házaspárhoz a barát, és felismerte, hogy kész, a gyerek mindent visz. A másik, amikor autóztak. No igen, azt én is tudom, hogy az autózás a konfliktusok melegágya. Nálunk is, ahol mindig én vezetek, viszont soha nem tudom, merre kell menni. Bezárom a bejárati ajtókat, mert a múltkori sajtóvetítés alatt valakinek sikerült réz fedőlapokat leszerelnie és elvinnie az Amarcord teremből – mondta a nézőtérnek a Puskin mozi embere (asszonya). Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét láttam. Eszembe jutott, hogy amikor annak idején Az én XX. századomat csinálta, nyilván nem törődött semmivel, csak amit megálmodott. Most más világ van, most bizonyára el kell helyezni egy igényes munkát a művészfilm és a közönségfilm határán, ügyesen bele kell szőni a drasztikumot és a szépséget (itt ez állati vonalon zajlik), és akkor ott van még a divatos minimálszínészet, amit esetünkben eleve indokol az, hogy a főhősnő autisztikus, a férfifőhőst pedig nem színész játssza. Bírtam Borbély Alexandrát a tiszta, rezzenetlen arcával és a mókás szájával. Amilyen egy vagyok, színészileg mégis azt szerettem a legjobban, amikor Schneider Zoltán az ebédlőben nagyot nézett. Este az Urániába mentem színházi közvetítésre, Cseresznyéskert a moszkvai Művész Színházból, az ukrán Adolf Sapiro rendezésében. Nagyon jól indult: Lopahinék sirály-emblémás függöny előtt várakoztak, és amikor Ranyevszkajáék megérkeztek, mozdult a függöny, némiképp meglepően: nem felment vagy szét, hanem belenyílt a színpadba, akár egy kétszárnyú ajtó. (A Picasso kalandjai vonatindulására hajazott.) Ez a függöny titkokat rejtett vagy tudott, néhányat legalábbis, és aztán nem is volt más díszlet, csak ez, meg a forgószínpad, néhány szék és a szekrény a hatalmas színpadon. Ranyevszkaja (Renáta Litvinova) különleges, szőke, finom, szép hangú, másbeszédű nő. Sokat babrált az arcán, és kicsit emlékeztetett Vicei Natáliára. Lopahin (Andrej Szmoljakov) erőteljes, szalonképes, magabiztos és görcstelen férfi. A rendezés, nos, semmi különös. Kicsit szomorúan meséltem aztán kedves férjemnek, hogy a moszkvai Művész Színház közönsége nem ismeri a Cserikertet. Az utolsó 5 percben háromszor kezdtek tapsolni a nézők, mire eltalálták, hogy most van vége. Azt mondta erre ő, hogy tekintsem ezt pozitívnak: ott talán nem futballmeccsre jár az újgazdag újarisztokrácia, hanem a Művész Színházba. Minden meglehetősen rosszul megy most. Történetesen az alvás is. Éjjel forgattak nálunk, kinéztem az éjszakai világosságba, valami nagy hőlégballonszerű gömböt láttam egyebek közt. Külföldi film készült, azt hiszem, lezárták a környéket, de én azért becsusszanhattam volna. Valami nagyobb fémdobozba például, amikor pakoltak, vigyenek csak el véletlenül, csomagban, vissza se néznék. Ki se látnék, az igaz. Nem nagyon tudnám elemezni, hogy mi (minden) történt tegnap este az Átrium színpadán, ahol a Dada Cabaret-t adták elő. A dadaizmusba körülbelül minden belefér, minden is, meg az ellenkezője is és se. (Állítólag Ibsen utolsó szava az volt, hogy ellenkezőleg – mondta Zsótér, amikor a Kecskeméten készülő Hedda Gablerről kérdeztem a 7óra7-nek). Mindenesetre színes, kusza, élvezetes este, amelyben hírül adja a Maladype Színház és Balázs Zoltán, hogy ilyet is tudnak, ilyen könnyed, energikus és műfajazonos dolgot, kabaré-revüt vagy revü-kabarét, összefogva a nagyon színpadra való Farkas Gábor Gábriellel és zenekarával. Kellemes meglepetésként ért az is, hogy a társulat lányai ezen a másféle terepen is milyen jól, képzetten mozognak, főleg Szilágyi Ágota remekül énekel és táncol, úgy találtam. És akkor ott van még delikátesznek Kútvölgyi Erzsébet Vlagyimir Iljics Leninként, kerekesszékben, csillámló piros öltönyben, punk parókában. A megroggyant forradalmár, aki szuggesztíven előad egy se füle, se farka monológot. Tulajdonképpen egész este nem bírtam levenni a szememet a trombitásról. A zenekar fent ült a színpadon, és a trombitásban lenyűgözően egyesült a néző és a játszó személy. Hosszú percekig tudott a lehető legcivilebb módon munkálatokat végezni a nyelvével a szájában vagy igazgatni a nyakkendőjét, de voltak részek az előadásban, amiket nyilván szeret, azokat élénk figyelemmel kísérte. Olykor pedig elragadni látszott őt a zene, ilyenkor bájosan nekiszabadult, csettintgetett, látványosan átengedte magát a ritmusnak. Nem tudom, ki volt ez a trombitás, nem is akarom tudni, de imádtam a pasast. Már rég megírtam és leadtam ám a Mesterhármasról a kritikát, de mostanában az a helyzet, hogy mindent mindenhol kevésszer játszanak, nagy szünetekkel. Mesterhármas a bemutatóhoz képest húsz év múlva lesz legközelebb, ahhoz igazítják a megjelentetést a szerkesztők. Tegnap az unokanővérem születésnapi meglepetésvacsoráján töltöttük az estét az újpesti Kakukk vendéglőben. Nagyon ritka az ilyen tömeges összejövetel a mi nagycsaládunkban, úgyhogy igazán nem mindennapi élménynek találtam. Anyukámék három nővér voltak, és az inneni rokonság gyűlt most össze, olyan 23-25 ember, az unokanemzedékkel együtt. Több olyan gyerekkel, ifjú emberrel találkoztam itt, akit még soha nem láttam, vagy csak egészen kiskorában. Milyen különös – gondoltam elmélázva –, hogy a három nővér leszármazottait nézve ebben a társaságban a fiúk esetében kivétel nélkül az apák domináltak. Ott ültek apák, fiúk, unokák – vagy az apák nem ültek ott, de emlékszem rájuk –, és minden fiú tiszta apja. Néhány feladatot el kellett végezni, például szétvágott régi fényképet összerakni és felismerni és elmesélni. Én egy olyat kaptam, amin egy kislány támaszkodik egy fának és nézi, hogy egy nála kisebb gyerek hintázik a faágra szerelt hintán. Szemüveggel sem láttam túl jól az alakokat, meg nem is emlékszem rá, de mondták, hogy én voltam a nagyobbik, Nagyrécsén az iskola melletti kertben. Vágyakozva néztem a kicsit a hintában, amibe én már nem tudtam beleülni és elrepülni – meséltem. A Hegymegi Máté-rádióműsort együtt nem tudtuk meghallgatni tegnap délután, az Ahogy tetszik miatt, amit én éppen néztem, ő éppen játszta. Mondjuk ha ez a műsor nem két hete lett volna felvéve, hanem az elmúlt napokban, akkor biztosan megkérdeztem volna Hegymegi Mátét, mit jelent az, hogy támogatja Dér András igazgatói pályázatát a szombathelyi színházra. Hogyan kell érteni a „szakmai programjával egyetértek” nyilatkozatot, amit aláírt. (Különben meg is kérdeztem aztán, de ez ebben a formában nem nyilvános. Ha van itt újságíró, esetleg kérdezze meg ezeket a fiatalokat, Mátét, K2-éket, Fehér Balázs Benőt erről. Mi az pontosan, amit támogatnak.) Szóval Ahogy tetszik, fiatal, nevetős közönséggel – mentünk négyen emelni az átlagéletkort a nézőtéren –, Kovács D. Dániel és tettestársai fiatalos kedélyével, laza humorával. Bírtam most is. Egyrészt ugye Tasnádi Bence elvarázsolt mosolya és ruganyos föld fölött járása. Másrészt arra figyeltem most fel, milyen szép, melankolikus és lelkierős Pálos Hanna Célia-alakítása. Ahogy magára marad és irigység nélkül, belső gazdasággal megéli ezt a frissen szárba szökkent magányt. Annak külön bája volt, hogy Borbély Alexandra Rosalindájának a zárócsoda jelenéséhez épp egy szarvas a partnere. Mintha csak illusztráció vagy legalábbis asszociáció lett volna ez Enyedi Ildikó filmjéhez, amely épp diadalt aratott a Berlinalén. Hát az egy dolog, hogy Hegymegi Máté és én Ahol hely vant mulasztottunk az Ahogy tetszik miatt, Borbély Alexandra viszont díjátadót Berlinben. De azért akárhonnan nézzük vagy halljuk, csak nagy öröm ez. 9-től 2-ig ülésezett tegnap a POSZT szakmai tanácsa. Meglehetősen tartózkodóan vettem részt. Este megnéztem dévédén a marosvásárhelyi Chicagót. (Tapasztalatom szerint dévédén elég jól látszik, hogy az előadás milyen. Lehet persze tévedés, bizonyos hibaszázalék a minőségfelmérésben, de általában mégiscsak elég jól látszik, hogy milyen.) A lányok olyan narancssárga kezeslábast hordtak, mint amilyen a rabokon szokott lenni az amerikai filmekben. Mondjuk ez a viselet egy zenés-táncos revüben, tévé-show-ban, nem igazán előnyös a színésznők számára, viszont eszembe juttatta Harrison Fordot A szökevényből. Van ám mindenféle útmutató a neten A szökevény chicagói helyszíneihez. Ezért aztán nem elképzelhetetlen, hogy lesz ott pici emléktúra.
Mondta Annamari, hogy fogunk kapni valami Bizottsági munkásságom újabb terepeként egy olyan testülettel üléseztem tegnap, amely a kulturális élet legtutifrankóbb személyeit fogja kijelölni. Jut eszembe, a Jászaim Marim-díjam bizottságát is össze kell már hívnom, mert 16 embert terjesztettem fel idén magamhoz, és lassan el kell döntenem, kik kapják meg közülük. A Kolibri Pincébe szaladtam aztán a Bűn és bűnhődés tantermi előadására. Fizikai színházként éltem meg, amennyiben erősen kikészültem tőle. Alapjában véve briliáns ötlet, amit Czukor Balázs rendező kitalált Kovács Gergelynek, aki zseniálisan játszik. Gyevi Bíró Eszter színházpedagógus bemutatja a diákoknak a börtönből szabadult fiatalembert, aki két embert ölt meg haszonszerzésből, részlegesen beszámítható állapotban, s amióta letöltötte a büntetését, azóta ilyen prevenciós beszélgetésekre jár fiatalokhoz. (Tavaly októberi a bemutató.) Először a színházpedagógus kérdezgeti őt, aztán a gyerekek. Amit Kovács Gergely elmesél, az inkább csak cselekményileg egyezik valamelyest Raszkolnyikov történetével. Hallatlanul izgalmas az egész, végignézni apróra a diákok hozzáülését, megdöbbenését, reakcióit, érdeklődését. Nagyon-nagyon zavart engem, hogy becsapják a gyerekeket. (Véleményem szerint felnőttközönségnél is kétes, hogy szabad-e ilyet csinálni. Színházat, amiről a nézők nem tudják, hogy az. Kiskorúak esetében nem tartom megengedhetőnek az átejtést.) De ezt az érzést el tudtam nyomni, mert nem volt kétségem, hogy a végén az alkotók leleplezik a dolgot. Hanem az irány, az eredmény… Az a teljes kétségbeesésembe torkollt. A manipuláció olyan tökéletesen sikerült, hogy a bűn relativizálódott, együttérzés a gyilkos iránt ébredt. „Ami velem történt”… – mondta Kovács Gergely, „amit tettem” helyett. „Ami veled történt”… – mondták a gyerekek, „amit tettél” helyett. Volt pillanat, amikor erős ingerenciám támadt odamenni, beülni a körbe és azt mondani: én a két megölt asszony húga vagyok. Hárman voltunk nővérek, a legidősebb, a zálogházas vénlány azért gyűjtötte a pénzt, hogy az én gyerekeimet taníttatni tudjuk. Ilyesmit. Csak hogy váltsunk még egyszer szemszöget. Persze nem mentem oda, nem vagyok színész. De talán kellett volna lennie ott egy színésznek erre. Megpróbálom megírni ezt az egészet a Spirire. Ez volt a kritikusi szűz-hattyú-beszédem-dalom a 7óra7-en*. Szombathely kapcsán: Dér András visszalépése több szempontból is nehezen értelmezhető (botrányos körülmény, hogy kiszivárgott a pályázata? szerintem az botrányos, hogy nem kötelező nyilvánosságra hozni eleve), és sejtettem, hogy nem jelent jót. Az is érthetetlen, hogy egy szakmai bizottság (aminek már a neve is erős túlzás), nem végzi el azt, ami a feladata: a pályázat(ok) véleményezését, hanem az eljárási rendbe kíván beavatkozni. Mindenesetre a közgyűlés döntésekor világosan fogunk látni. Amikor Zsótér Sándor Csehovot vagy Schillert rendez, az nekem nem feltétlenül ajánlott, ezt már tudom. Amikor viszont Brechtet vagy Ibsent, akkor irány Kecskemét vagy ahol. A Hedda Gablerrel ezúttal a nagyszínpadon dolgozott. Ambrus Mária díszlete szépen meg is emlékezik a helyszínről: mintha a színház előcsarnoka lenne a színen, onnan ismerősek a formák, az ajtók, ablakok, de még a ferencjózsefes emléktábla is ott virít a falon. Díszletileg okvetlenül meghálálja a produkció a nagyszínpadot, kihasználja például a vasfüggöny dekorativitását – különösen szép az a jelenet, amikor Hedda a vasfüggöny ajtajából tűzre veti Lövborg kéziratát: dobálja be az égő színpadra a füzeteket. Új a szöveg, sok „mi?”-vel és „ja, ja”-val. Egészen friss a bemutató, nagyon lent van, úgy találtam, de nyilván megy még feljebb majd. Azt nem pontosan értem, miért Porogi Ádám játssza Tesmant és Nagy Viktor Lövborgot, amikor fordítva alighanem meggyőzőbbek lennének. Így is az hat egzaltáltnak, akit Porogi Ádám játszik, és az nyugodtnak, akit Nagy Viktor. De hogy az utóbbinak valaha is érzéki-érzelmi köze lett volna Trokán Nóra Heddájához, annak nyomát sem látom. (Jó, Heddát én most sem értem. Főleg azt nem, hogy mit törődik az emberek véleményével egy ilyen, a világot megvető nő.) Bizonyos gőgöt éreztem, nem Heddában, hanem az előadásban. Pl. ahogy egész idő alatt úgy emlegették Brackot: „asszesszor”, amely szóról csak otthon tudjuk meg, mit jelent, miután rákerestünk. * special thanks to Papp Timi Mintha a fogamat húznák. És tényleg. Arra gondoltam tegnap Pécsen, a Játszd újra, Sam!-et nézve, hogy ha ezt az előadást beválogatnánk a Városmajori Szemlére, akkor csakis így, épületesetül és közönségestül. Pótszékes zsúfolt ház egy BL-fordulós szerda estén, és úgy nevettek a nézők, olyan kirobbanó örömmel kacagtak, mintha nem is szakállas poénokat látnánk-hallanánk, hanem csupa frissen borotváltat, babaarcút. (Babaarcú poén, hm…) Csuda volt. Én csak az egészet éreztem erősen passzénak, de különben az előadás korrekt szakmunka, rendezte Szurdi Miklós, főszereplők Lipics Zsolt, Györfi Anna, Vidákovics Szláven. Humphrey Bogartot Rázga Miklós adta. Lipics fád hangja, ejtett poénjai, szemüvegessége, túlzásba nem vitt bénasága – rendben van. (Ha kicsit talán túlkorosnak látom is már őt ehhez.) Györfi Annából pedig sugárzik a korabeli báj. Mármint egy hetvenes évekbeli, egyszerre álmatag és üde fiatalasszony bája.
A gyermekek felnőnek és apjuk nyomdokába lépnek. Ezért aztán nem is Józsi doktor
húzott tegnap fogat nekem, hanem Cila doktornő, aki picike, fehér ruhás Este elmentem a Jurányiba a Sömmi. bemutatójára. Hegymegi Máté a K2 színészeivel. Talán nem kellett volna az érzéstelenítő sajnálatos elmúlásának állapotában elmennem erre. De kíváncsi voltam. Az eleje megkapott, a piros fényű háttér előtt a fekete betyársziluettek, a szereplők külseje, mozgása, a kép és a zene hangulata. De aztán viszonylag hamar elveszített engem az előadás. Olvasom a Magyar Teátrumot, Kiss József Szándék és önuralom címmel elmélkedik arról, hogy már alakulna a megegyezés a szakmában, ámde: Sok, erősen militáns kritikus és rendező igyekszik fenntartani a helyzet megoldhatatlanságának látszatát, hogy a maga pozícióit megőrizhesse, mi több, az általa fenntartott politikai különállást minőségi különbségnek is kommunikálja. Ezzel a hozzáállással nehéz dialógust folytatni. Jó ötlet, hiszen egy vidéki kisvárosban az igazgatók megkötve táncolnak, nem tudnak specializált szakmai karakterjegyek mentén alkotni, ahogy a fővárosban szinte minden színház teheti. Egy vidéki városi kőszínház minden igényt ki kell elégítsen. Vidéken színházat csinálni: szolgálat. Nem önmegvalósítás. Nos, ebből a nézőpontból Kiss József szolnoki művészeti vezetőnek, a szombathelyi színházigazgatói pályázat szakmai bizottsága tagjának kétségkívül elemi érdeke, hogy ezt a teóriáját tovább már ne cáfolhassa Jordán Tamás a minőségi szombathelyi színházával. Talpalatonként megy ki a lábam alól a munka frontja. A hangtechnikus kolléga távozása előrevetítette az Ahol hely van végét. De azt hittem, hogy március 1-ig még megcsinálok egy műsort a jövő hétre, Szalontay Tündével terveztem felvenni hétfőn. Ám kiderült, hogy a Rádió Q március 1-én elhallgat, így mindössze a mai műsorom maradt mint utolsó lehetőség. Ha nem ilyen hirtelen jön a redőny, akkor megpróbáltam volna összehozni a búcsúadáshoz a Csákányi Eszter – Máté Gábor párost, vagy legalábbis Csákányi Esztert, hiszen első műsornak is őket szántam annak idején, 2010-ben, és a csákányieszteres ünnepélyes keret amúgy is közös hagyományunk Szemere Katával. De ennek a hármas találkozónak ripsz-ropsz összeszervezését most nem találtam sanszosnak, úgyhogy elhívtam Bognár Évát, aki a rádió főszerkesztője, nekem kedves régi kollégám, ő hívott ezt a műsort csinálni, és most az ő társaságában tettem le. (Ő volt a 232. vendége az Ahol hely vannak.) Megtudhattunk róla a beszélgetésben egy csomó érdekes dolgot, a vak gyerekek tanításától kezdve a budaörsi Latinovits Színház sajtós és művészeti ügymenetéig. Mai: Fodor Ákos: MÉG ROSSZABB ESET (hommage ŕ Andersen) a Ruhában nincs király Nem jutottunk be Verőcén a házba, mert télies puffadás állt be a faajtóban. Majd csak lelappad idővel, jóidővel. Sok hó esett ott ezen a télen, két, kerítésmenti tujánk meg is adta magát neki és ledőlt. Itt-ott még látszanak muzeális maradványai a hónak. A part már száraz, pontosabban vizes, dunás, mert nagy a folyó. Állították ősszel ezt az Ybl Miklós-szobrot – afféle háziszobrász műve, általában őt foglalkoztatja a falu –, csak azt nem értem, miért nem akkor kapta le modelljét a művész, amikor Ybl Miklós már vett magának egy másik kabátot ehelyett a kinőtt darab helyett. Este A Gézagyerek premierje a Pinceszínházban, Soós Péter rendezésében. Kiváló, válogatott szereposztás – Takács Géza, Börcsök Enikő, Kaszás Gergő, Tóth Zoltán –, amiről egyebek közt az jut eszembe, hogy ezt is ritkán tudják majd játszani, tehát a kritika, amit írandó vagyok, az majd várhat megint hosszasan. Eleve hogy Börcsök Enikő találkozik a Gézagyerek mamája szerepével, ezt bármikor szívesen fogadtam volna karácsonyi ajándéknak is. (Tetszőleges évben. Januárban, februárban akár.) Jó előadás, az biztos. (Azt akartam írni, hogy annyit mondhatok. De óhatatlanul beugrott a billentyűzetembe Háy János a hősei szavaival: „az biztos”.) Nagyra értékeltem, hogy az egész, falusi közeget szeretetteljesebbnek (ember- és életszeretőbbnek) ábrázolták, mint az A Gézagyerek-előadásokban szokásos. Úgy voltam a Szentivánéji álommal tegnap a Vígszínházban, hogy ha már nekem inkább csak a bajom gyűlt vele, és mindössze egyetlen mosolyra futotta tőlem egész előadás alatt – a ki használ olyan szót?.. kezdetű mondások sorozatára –, akkor legalább a közönség szeresse és legyen sikeres. (Remélem, így lesz.) Hát van itt sok trendi dolog: modernizált szöveg (kínos rímekkel), szétcsúszott könyvtárszoba mint a fiatalok bulihelyszíne, díszletelbontás, zenélő színészcsapat. Van mozgalmas kavalkád, de nincsenek kibontott jelenetek, amelyeknek az előadás a mélyére nézne, vagy fénybe állítaná vagy megemelné. Stohl András elvarázsolt Zubolyként – mert bármi legyen is a neve újabb meg újabb fordításokban, nekem már csak Zuboly marad ez a figura –, szóval Stohl kapott a fejére egy mindent beborító szamárfejet. Sem abból a szempontból nem bizonyult ez előnyösnek, hogy mit sem láttunk ekkoriban a színész arcából, sem pedig onnan nézve, hogy Járó Zsuzsa Titániájának rá kell ismernie a mesteremberek premierjén. Úgy éreztem, valahogy ilyen az egész előadás: ráhúzott Kovács D. Dániel rendező egy szamárfejet, és az eltakar mindent, ami valódi. Plusz volt még egy körülmény: túl közel ültem a színpadhoz és a Puckot adó Eszenyi Enikőhöz, aki úgy játszik, nagy kedvvel, hogy a huszadik sorban is jól lássák a mimikáját. Ez közelről halálos. Háromig-fél négyig bírtam éjjel fennmaradni, aztán belealudtam sajnos az Oscar-gálába. De a Mindenki díja feletti örömömet nem csökkenti, hogy nem láttam az átvételt. Szamosi Zsófi Facebook-posztjai amúgy is biztosították az utóbbi napokban azt az érzést, mintha magam is ott lehetnék kicsit. Apropó érzés. Tudom, mit érzett az az ember a nézőtéren, aki tudta, hogy nem az a film nyerte a legjobb film díját, amelyiket kihirdették. Bevégeztük tegnap a válogatást a városmajori színházi szemlére, 6 előadást +2 tartalékot megjelölve. Olyan ötven előadást abszolváltunk Papp Timi és Urbán Balázs kollégákkal, az összefoglalóban még nem értünk a beszámoló végére. Este a Sufniban: Lélegezz. Írta Duncan Macmillan, fordította Tóth Krisztina, rendezte Forgács Péter. Attól a pillanattól kezdve követünk egy párt, hogy felmerül bennünk a gyerekvállalás gondolata. (Ma mintha nem is naplóbejegyzést írnék, hanem naptárbejegyzést. Hát nincs rám garancia.) Én úgy értettem, hogy az előadás bő egy órája alatt lengén végigfutunk az életükön. Gyorsan, frissen, szellemesen, az időmúlás, a váltások pillanatának sürgető kihagyásával. Onnan (is) tudni, hogy fiatalok, hogy az élet végefelé szakaszt már csak összecsapják, bár azt is érzékletesen. Mindeközben egész idő alatt nem látunk mást, mint két színészt egy padon ülve. Az a legkevesebb és legtöbb, amit ez a könnyed, ironikus és félérzékeny darab követel: két jó színész. Az itt megvan. Pálos Hanna és Nagy Ervin. Az egyiknek a szája, a másiknak a szeme. Pálos Hanna előrevivő fel-felbuzgósága, Nagy Ervin finoman ellenálló rá-ráhagyása. Jó páros. Érdemes volt őket összekeríteni. Ekkorra a február már véget ér.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
