|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2017. március
Mindig bírtam a Győri Nemzeti Színházban, hogy ott függöny helyett szétnyíló fal van. A nézőtér pedig az átlagosnál jóval komfortosabb. Tegnap délután totális telt ház volt az Augusztus Oklahomában előadásán, a nézők között sok iskolás, 10-14 éves korosztálynak látszó gyerek. A darabot nem láttam a nyolc évvel ezelőtti vígszínházi bemutató óta, de ráismertem, hogy ugyanazokat az érzéseket kelti bennem most is, mint akkor. Miszerint ez egy ügyes bulvárdráma, amelynek az első része jól csúszik és zajlik, viszont egy idő után a szerző, mintha vérszemet kapott volna, elkezdi megpakolni fölösleges és hiteltelen drámai súlyokkal. (Pl. ugyan mi szükség arra, hogy az anya még rákos is legyen? Vagy arra, hogy a szerelmüket amúgy is tabuként kezelő és eltitkoló rokonok még rokonabbak legyenek?) Bagó Bertalan rendezte az előadást, amely egyébként már első pillantásra megkaphatta volna a városmajori szemlére alkalmatlan pecsétet a szép, áttört házdíszlete magassága miatt. Nem könnyű kiosztani a női szerepeket, amelyek életkorilag adottak, itt sem sikerült ez tökéletesen (Budai Zsófi például láthatólag fiatal Ivy szerepéhez). De a színészek rendesen dolgoznak, az előadás korrekt, működő, és a 13. sorból is élvezhető úgy hangilag, mint képileg. Részemről külön örülök Töreky Zsuzsának a főszerepben, amit annak idején Pap Vera vitt sikerre. Bizonyos értelemben engem is megrendített az előadás. A tomboló sikere. Ahogy a közönség fokozatosan felállva, a végére állva tapsolt. Ritkán van ez így, de van néha, hogy nem értem a publikumot. Nem leszólóan mondom ezt, hanem tanácstalanul. Azon gondolkodva, hogy ez esetben vajon mi válthatott ki belőlük ilyen lelkesedést. A családi dráma? A műfaj? Az érzelmek? A színészek szeretete? A medveutaztatási tender győztese: Horvát Micír. Véleményem szerint mindenki, aki bármilyen formában részt vett abban, hogy elvegyék Jordán Tamástól a szombathelyi színházat, szégyellje magát. Az éceszgébertől kezdve az utolsó képviselőig, mindenki. Első napi megrázó tapasztalás: mosolyognak. Mosolyog rám a buszsofőr, a portás, a liftben utazó, az eladó. Értem, hogy ez formális, a mosoly, de mégis, hát mennyivel kellemesebb, mint nálunk a sok mogorva ember, mint amilyen pl. én vagyok?! Egyedül az immigrant officer nem mosolygott a repülőtéren, viszont nem is mutatott semmi különösebb érdeklődést irántunk. Pedig tudtunk arról, hogy miket kérdezhet és hogy miket kell válaszolnunk összehangoltan. (Mármint nem úgy, hogy milyen nem igazat, hanem hogy minden igazból pontosan mit.) Német légitársasággal utaztunk, aminek köszönhetjük a berlini tévétorony látványát, a pontosságot és a kockára szabott csirkehúst. Menetrendszerűen elszálltunk Annamariék háza fölött. (A barna-fekete csíkos, alul középen.) Megjöttünk, kikézbesítettük a karácsonyi csomagot. Szusi kutya örömének adott hangot, hogy oly sok szkájp után újra élőben láthat minket. Tegnap is, ma is felébredtem éjjel egykor, ami az otthoni reggel nyolc. Szerencsés mellékkörülmény a nem alváshoz, ha az ember közben nézheti az ablakból, hogy a napfelkelte miként választja el egymástól a felhőket és a víz láthatárát a Michigan tó fölött. (Lassan.) Ami ebben a városban építészetileg van, az nekem nagyon bejön. Hogy ilyen, meg ilyen, meg ilyen. Azt nem tudom, mi volt a megnyitón, ki beszélt, de tegnap óta Chicagóban van a Whistler anyja. Hatvan év után tért vissza a városba. (Egyszer már volt a képpel vicces esetünk.) Mi azonban nem a Művészeti Intézetbe mentünk tegnap, hanem a Field Múzeumba, ami a világ egyik legnagyobb természettudományi gyűjteménye. Az intézmény legfőbb sztárja Sue, a Tyrannosaurus rex. A legjobb, legteljesebb állapotban megtalált, legnagyobb T-rex csontváz, egy Sue Hendrickson nevű chicagói régész fedezte fel 1990-ben. Megnéztük az evolúciós kiállítást, amely végigvezet az élet kialakulásán, az egynéhány-sejtűektől a homo sapiensig. Végigmentünk az állatkiállításon is, ahol gyakorlatilag az összes létező állatot kiállították egyrészt preparálva, másrészt a csontvázukat, amit különösen érdekesnek találtam, mert sosem képzeltem el például azt, hogy milyen a kígyó belül, mennyi rengeteg bordája van. A kitömött állatokat zömmel életképekben rendezték el, egészen autentikusan természetesen. A sasfészekben például, ahová apa épp leszállni készül egy nyúllal a karmai között, a csipogószájú gyerekek élénk várakozása közepette, a fészek széle épp úgy fehérre van kakilva – hamar megtanulják a kicsik, hogyan kell kifelé lőni a fenekükkel –, amint az látható itt, ahol már végignéztük több nemzedéknyi fehérfejű amerikai sas születését és felnevelkedését. Többedszer tapasztaljuk amerikai múzeumokban, hogy erős a tanítási szándék, fontosak az üzenetek. Itt például önkéntesek játszanak a gyerekekkel, csontokat mutogatva-ismertetve, vagy némely teremben eleve színes székek, asztalok várnak teljes osztályokat. És valahol az egész evolúciós kiállításon végighúzódik a figyelmeztetés: környezet, veszélyeztetettség, fajok kihalása. Én még az indiánokra neveztem be – általában elmondható, hogy a városban sokhelyütt „gondját tisztelik” (ez stílszerűen egy kiskori Annamari-mondás) az őslakosok emlékének. Egy kis részletet mutatok egy sziú gyerekszobából: játéktipi játékindiánokkal. Az épület klasszikusan múzeumformájú (mint a Műcsarnok vagy a Szépművészeti), és akvárium van odabenn. Mindent felvonultatnak itt, ami vízben él, legyen édes vagy sós. (Mármint a víz.) Bálna nincs, de ezt el is várjuk tőlük, hogy ne legyen. (Floridában, Orlandóban az össznépi tiltakozást követően beszüntették nemrég az orka-show-kat. Evvel én már akkor önként azonosultam, 25 éve, amikor Mallorcán láttunk vizes műsor keretében gyilkos bálnákat egzecíroztatni.) Egyebek közt azért is kellett végigjárnunk tegnap a Shedd Aquariumot, mert Annamari haltartásra készül itthon. Az akvárium már áll is, világít és bugyog, most szokja a növényzet a lakberendezést, egyelőre a víz PH-értékével van probléma, azért nem jöttek még meg a halak. Szóval halak hallatlan mennyiségben, színesek, színtelenek, világítóak, bambán nézők, bumszlifejűek, bajuszosak, gülüszeműek, pórázosak, pizsamásak, botformák, kőnek látszóak, hosszúorrúak, cipőkanálcsőrűek, nyúlszájúk, propellerezők, zuhanórepülők, kutyalábnyom mintázatú ráják, kalapácsfejű cápák és még ezerfélék. A legérdekesebb az volt, amikor egy hatalmas, kör alakú akváriumban egyszer csak megjelent egy kopasz búvár és mosni kezdte belülről az ablakot. A legkedvesebbnek a belugacsapatot találtam, féltucatnyian ökörködtek egy nagy medencében, az egyikük még fejen is állt, vagy kézen, ezt a víz fölöttről nem lehetett megállapítani. Gondos kézmosás után halakat, rájákat simogatni is lehetett, meg tengeri csillagokat fogdosni. És még a tengeri vidrákat bírtuk nagyon, akik egyfolytában mosakodtak a vízben. Megyek, megmosakszom én is, mert itt még reggel van, nemrég keltünk fel. Azt sosem gondoltam, hogy egyszer még angolul kell majd beszélgetnem egy kutyával. Mert a Szusit séta közben angolul kell figyelmeztetni arra, hogy mit ne csináljon, azt érti. Szerettem volna Marylin Monroe szoknyája alá állni, de ez a szobor sajnos már nincs itt, elvitték Palm Springsbe 2014-ben. Most Abraham Lincoln magasodik a helyén, mutogat valamit egy férfinak, akiről senki nem tudja, hogy kicsoda. Tanácstalanul álldogálnak az emberek a szoborkettős körül és kérdezgetik egymást, hogy a fehérpulóveresben kit tisztelhetünk. Szerintem az az ismeretlen turista szobra. Megilletődötten lefényképeztem Annamari dolgozóját. A szökevény, 50-51. perc, dr. Kimble egy nyilvános fülkéből telefonál az ügyvédjének, akit lehallgat az ügyészség, és Tommy Lee Jonesék a telefon háttérzajaiból – magasvasút, kisharang –, meg is állapítják, hogy honnan telefonál: Chicagóból. Na mi is megállapítottuk. A telefont ugyan rég leszerelték, de látszik, hogy hol volt, hol nem volt. Hívtak Baló György mai tévéműsorába, Jordán Tamás mellé. Írták az üzenetben, hogy taxit küldenek értem. Sokba kerülne az nekik. Hová menjek helyette. Ma nőnapi felvonulás lesz a városban, és aki nem tud részt venni, az pirosba öltözik, evvel jelzi, hogy velük van – mesélte reggel Annamari, mielőtt munkába ment, csinosan, pirosban. A 146-os busz visz be a citybe, ez a kedvenc ülésem rajta, a csuklóval együtt forgó. Az út majdnem végig a tó mellett halad, amelynek színeivel nem tudok betelni. Gyakran Balaton-színű, és ez egészen különös, egy Balaton mellett buszozni a felhőkarcolókig. Szeretem a felhőkarcolókat. A magas házak építéséhez nem kell sok (illetve pénzből nyilván sok kell), némi nagyvonalúság, hosszan tartó gyakorlat (az elmúlt 80-100 évben az időkkel együtt változó építészeti stílusok egymás mellé passzítása, art deco rulez!) és sok üveg. Aztán a tükröződés csodája elvégzi a többit. Kisétáltunk a haditengerészet egykori mólójára tegnap, ahol felültünk az óriáskerékre, majd a Gyerekmúzeumba nagy önuralommal nem mentünk be. Az óriáskerék három kört tesz, hogy aki eleinte rosszul van az üvegkalickában, a végére az is megszokja. Adtunk egy esélyt annak, hátha a két pisztoly, amit dr. Kimble a metróban, a Balbónak becézett Clark/Lake metróállomásnál elvett Sykestól és a metrórendőrtől, még mindig ott van, ahova tette. De nem, már a postaláda sincs meg a North Lasalle 203 előtt. Egyszer régen Annamarinak az iskolában fogalmazást kellett írnia a szobájáról. Mesélte aztán, mert kérdeztem, hogy mit írt. Benne volt a leírásban, hogy a szobája a vécére néz. Kicsit meghökkentem, mert sosem gondoltam erre, de valóban, a szobája ablaka a lichthófra nyílik, szemben a vécéablak. Van egy másik ablaka is, de az vak, mert a műemlékvédelmi hivatal nem engedte megnyitni a tűzfalra. Mindez eszembe jutott most, a ház láttán, ahol lakik. 47 emelet, 35 másodperc alatt megy fel a lift a legfelsőre. Mondjuk engem az első nap után nem nagyon engedtek oda az enyéim a liftgombnyomóhoz, mert mindig össze-vissza nyomogattam, a ház valamennyi erkélyét is, mert minden érintésre kis fehér buborékok kezdtek szálldogálni a monitoron. De csak mert tél van, mint megtudtam. Tavasszal virágok hullanak az érintésre, ősszel falevelek. A 48. szinten tetőzik az épület. Lent az előcsarnok olyan, mint egy szálloda hallja, vannak mosolygós fekete recepciósok, és egy monitor mutatja, hogy melyik busz hány perc múlva érkezik a ház előtti megállóba. Aki hosszan tanulmányozza, az lekési a buszt. Ez itt a postaládák sora. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogyan rakják bele a levelet a postások, ha sehol nincs lyuk. Nos, a túloldalról, ahol áll egy álruhás földönkívüli a Men in blackből, és ezer kézzel osztogatja szét a küldeményeket. Van a házban hatalmas edzőterem, mosoda, és a hátsó kijáratnál egy bolt is, ha rossz időjárás esetén esetleg jobb ki sem tenni a lábat. Az időjárás mindenekelőtt rendkívül szeles. De mindig, úgyhogy a sok kutyás ember hosszú zsinórral magához köti a kutyáját, vagy fordítva. Egy ilyen házban sem fenékig tejfel az élet természetesen. Most például kiraktak egy figyelmeztető táblát, hogy valami nagyobb elemet cserélni kell az egyik liftben, és ezt felülről, helikopterrel fogják megoldani, a néhány órán át várható zajért szíves elnézést kérnek. Annamari és Adrian a negyedik emeleten laknak, egyszobás lakásban, ami hálót és nappalit jelent. Most mi alszunk a nappaliban. Gyakorlatilag azonnal elfoglaltam Annamari kedvenc zugát, ahonnan ez az ablakirány. Majd még elmesélem, miket főz. Máskülönben ez is, bár ezt még emésztem. Egyrészt legalább kiderül belőle, hogy Vidnyánszky Attila milyen sérelmet őriz Jordán Tamással kapcsolatban, 2003 óta. Másrészt nagyon jellegzetesnek, tünet értékűnek tartom azt, amit a nemzet színészeiről ír a sajátos nyelvezetű szerző. Énszerintem az ilyen gondolatok – mint ez az izzítás (meg például a bérencezés, vagy a félrevezetett aláírók stb.), felnőtt emberek szuverén gondolkodásának és cselekedeteinek kétségbevonása – csak olyanokban születnek, akik magukból indulnak ki. Itt tegnap az volt, hogy a másik irányban indultunk el. Eddig mindig a Belváros felé szálltunk fel a buszra, most ellenkezőleg. A kifelé tartó járatokon nagyobb arányban utaznak cigiszagú utasok – ezt állapítottam meg. Közelesen melegnegyed, utána koreai negyed, legalábbis Annamari úgy hitte, hogy koreai, de a feliratok alapján mi ezt kompetensen cáfoltuk. Úgyhogy vietnami helyként azonosítottuk azt a hétköznapi éttermet, ahol lavórban* levest szervíroztak nekünk. Koraeste nagy Szusi-séta zajlott, hosszan a partmenti zöldben, ahol összkomfortos madárlakótelepet is láttunk. A fák között mosómedvék laknak, bár épp nem voltak otthon. Túl a fákon, árkon és bokron végül is kiér az ember egy móló végére, ezt látni meg. Nem tart már sokáig ez a jó. De ez még azért meg lesz nézve itt. * A lavór szóval a mennyiségre utaltam. Itt olyan durva mínusz fokok dúlnak, hogy még a biciklis rendőrök is behúzódnak a Starbucksba. Mi is be-bemegyünk belvárosi sétáink során egy-egy épületbe felengedni, például megnéztük a megyeházát, ahol Tommy Lee Jones a lépcsőházban üldözte dr. Kimble-t. Elsőre nem volt könnyű megtalálni az ominózus lépcsőt, mert a földszintet hiába bóklásztuk át, ott nem találtuk meg a forgatási helyszínt, csak amikor lifttel felmentünk a hetedikre, ott lehetett azonosítani. Tetszik nekem, hogy a Chicago Tribune épületének falába beépítettek egy csomó (150, azt hiszem) idegen elemet, köveket máshonnan. Ezt emelem ki mutatóba: a helsingöri vár, a berlini fal és a kínai nagy. De azt akartam mesélni, hogy Annamari vegetáriánus, és csupa olyasmit főz, aminek az összetevőiről – zöldségekről, fűszerekről – én még csak nem is feltétlenül hallottam életemben. Minden nagyon finom volt, amit csinált és ettünk, humusztól kuszkuszig, karfiol narancsos bundában, mogyoróolajos tészta, főzőbanán és nem tudom midáig. Nyilván amikor Adrian már hiányolja a húst, akkor készít azt is, most pedig, hogy ne viszkessen tovább a férfiak lába szára, elmentünk egy brazil steakehouse-ba, ahová ők járnak néha. A férfiak be lettek fizetve a húsokra, mi lányok pedig a svédasztal minden egyebére. Kaptak a fiúk egy kör alakú kártyát, aminek az egyik fele piros, a másik zöld. Amikor a zöld felével felfelé teszik az asztalra, akkor kozákszerű viseletbe öltözött felszolgáló férfiak zaklatják őket folyamatosan, jönnek hatalmas tőrökkel, amiken a legkülönbözőbb húsok vannak, és vágnak belőle, amit a vendég csipesszel kap el, hogy le ne essen. Lehet persze, hogy minden steakhouse-ban a világon ez a rituálé, de én még sosem voltam ilyen helyen, úgyhogy az újdonság és az érdekesség erejével hatott rám. Kijöttünk aztán, mínusz 15 fok, de legalább így néz ki. Mondjuk ezt nem terveztük, hogy ennyire autentikus Szökevény-túrát teszünk Chicagóban, bennünket is meglepett, de éppen tegnap ünnepelték a városban Szent Patrikot. Népünnepély jelleggel, sok zöld színű kalappal és mindenféle zöld maskarában. Rengeteg fiatallal volt tele a város, vonultak, özönlöttek, örömködtek. Tánc, kiabálás, vidulás. A Chicago folyót zöldre festették, annak rendje és módja szerint, amint arról a filmben is szó van. Most jönne a beszámoló a Ványa bácsiról. Mármint ha elmentem volna tegnap a színházba. De csak este vettem észre, hogy a jegyem nem március 12. vasárnap délutánra szól, ahogy hittem, hanem 11-re. Így aztán tudtomon kívül a Ványa bácsi alatt épp ruhát próbáltam kül-Chicagóban egy Old Navy áruházban, ahol a próbafülkében három fogast szereltek a falra, mindegyik fölé egy-egy táblát: Not for me. Possibly… Perfectly. Korrigáltam ezt a Ványa-dolgot, bár sokba’ fájt, jajongtak is a mukik. Szombatra ugyanis sajtójegyem volt, és azt elmulasztván pénzért vettem vasárnapra egy jegyet, annyira nem volt szívem kihagyni az előadást. Befutóra szólt, ami meg is lepett, de nyilván az a helyzet, hogy a Goodman Színháznak ez egy kisebb terme, és nincs nagy jelentősége, hogy ugyanezért a jegyárért a földszintiek hová ülnek, illetve olcsóbbért az erkélyesek, még olcsóbbért a karzatiak pontosan melyik székre. Mert kis méretben és csicsamentesen, de ott van egy teljes, több szintes nézőterű színházterem, max 250-300 férőhellyel. Kezdés előtt egy órával már a helyszínen voltam – nem tudtam, lesz-e jegy –, sokan mások is korán jöttek, rutinosak bizonyára. Így amikor az előadás előtt félórával beengedtek bennünket a nézőtérre, tetszés szerint elhelyezkedtünk és kezdésig gusztáltuk a díszletet. Volt mit nézni rajta: csodálatosan lepusztult, egykor gazdag, nívós kúriának látszott: nemes penész a falakon, oszlopfőkön, és a berendezésben ezernyi hiteles apróság, a szamovártól a zavarkatartó teáskannán át a fém külsejű teáspoharakig. A legcsodálatosabb a kristálycsillár, amelynek közepéről zsinóron lelógattak egyetlen szál égőt. Hangulatos előadás, a második felvonástól kezdve eléggé könnyekbe fúlt, mintha meghatódtak volna a színészek attól, hogy Csehovot játszanak, szinte kéjelegtek az érzelmekben. A közönség ehhez képest meglehetősen sokat kacagott, néha mintha paródiának vették volna a dolgot a nézők. Asszem megírom én ezt majd valahová kritika gyanánt. A rendezőnek, Peter Fallsnak van egy Tony-díja 1999-ből, Az ügynök haláláért. A címszereplő Tim Hoppert, akire Az utolsó mohikánból emlékezhetnék, gazdag színészetűnek találtam. Marton Csokas (Csókás Márton) Asztrovja markáns, rusztikus figura. Még annyit fűzök hozzá, mintegy keretes történetet alkotva, hogy Szerebrjakovot A szökevény Dr. Lenze játszotta. Nem is csoda, ha rosszul néz ki, azok után, hogy annak idején autóval odanyomták egy korláthoz. (Micír színházba ment. Útba esett a még mindig zöld folyó, nem esett bele.) Másik légitársasággal, másik városbani átszállással, másik időpontban, de hazajöttünk, úgyhogy épp odaértem a díjátadó ünnepségemre. Nemzeti ünnepünk alkalmából színházművészeti tevékenységéért Jászai Mari-díjban részesítem BÁNKI GERGELY színészt, KRISZTIK CSABA színészt, a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagját, BÉRES ATTILA rendezőt, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóját, IZSÁK LILI tervezőt, SÁROSDI LILLA színészt, SEBESTYÉN ABA színész-rendezőt, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját, TENKI RÉKA színészt, az Örkény Színház tagját. Ünnepi beszédemben Mahatma Gandhit idéztem: A jól elvégzett munka egyedüli jutalma abban áll, hogy elvégezhettük. Kitüntetettjeimnek tisztelettel gratulálok! Nem tudom, eddig hány milliárd forint ment el a Népstadion helyén épülő stadionra, de a repülőről jól játszott, hogy egyelőre a földdel egyenlőnél tart a projekt: homokszín kráter éktelenkedik a Népstadion helyén. Elkezdtem nézni a tengerentúli járaton a „kis híján Oscar-díjas” La la land című filmet, de félóránál többet nem bírtam belőle, annyira édeskésnek találtam, a színészeket pedig teljesen érdektelennek. Néztem akkor a Bridget Jones's Babyt, az meg valósággal elriasztott. Odatetszés helyett erős visszatetszést keltett bennem, hogy a filmben 43 éves Bridget, vagyis a plasztikai sebészt már ismerő, 47 éves René Zellweger mórikálja magát, mint egy bakfislány. Végül aztán A hét mesterlövész tavalyi remake-jét néztem végig. Nem állítom, hogy Denzel Washingtont – a belül nyitvahagyott szájával és a diszkrét kis pocakjával – egy pillanatig is komolyan tudtam venni Yul Brynner szerepében, de az általam eddig nem ismert Chris Pratt teljesen elfogadhatónak bizonyult számomra. Majd biztos írok még ezt-azt Chicagóról, ami eszembe jut – itt van például egy otthoni ebéd louisianai rákocskákkal és körömlakkszag-ízű Dr. Pepper üdítővel, mert Forrest Gumpról sem feledkeztünk meg –, most csak annyit, hogy az volt a legjobb, látni, hogy jól megvannak a fiatalok. Látva most már elképzelni is könnyebb lesz majd őket itthonról. Különös érzés, hogy Annamari tegnap még a kis Nyunyinger Stefániánk volt, aki elvált szülők nem könnyű helyzetű gyerekeként saját erejéből és elhatározásából építette fel az életét, és lett belőle nagyszerűen helytálló asszony, sikeres dolgozó nő – épp ezen a héten, míg ott voltunk, zajlott le az egyéves értékelése a munkahelyén, olvastuk a háromoldalas anyagot róla, plusz az anyagi konzekvenciák, bónuszok –, gondos feleség, remek háziasszony, nevel egy kutyát, szociálisan érzékeny önkéntes, egyszóval nagyon büszkék vagyunk rá. Gondoltam anyukámra, kár, hogy nem érte meg, ő tudta ezt a családban a legjobban, az örömmel büszkeséget. Magyarország köztársasági elnöke nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából Kossuth-díjat adományozott BÁLINT MÁRTA színművész részére az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként. Nem ismerem Bálint Márta művészi pályáját. Tájékozódni próbáltam. Magyar színházművészeti lexikon: BÁLINT MÁRTA (Marosvásárhely, 1946. dec. 2.– ): színésznő. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1968-ban. A szatmárnémeti társulatban kezdte a pályáját, majd három év múlva átszerződött Marosvásárhelyre. 1988-ban családjával együtt áttelepült Magyarországra. Egy ideig a Nemzeti Színházban játszott, de hamarosan búcsút mondott a színpadnak. Behízelgő modorú lányokat, fiatalasszonyokat alakított változatosan és hitelesen. F.Sz. Magdó és Régina (Tamási Á.: Énekes madár); Éva (Szakonyi K.: Életem, Zsóka); Estella (Krúdy Gy.: A vörös postakocsi); Reagan (sic!) (Sh.: Lear király). Az 1988 óta eltelt 29 évről, Bálint Márta honlapjának Magamról oldaláról: Miután családommal Budapestre költöztem, pályám fordulatot vett és egyúttal gazdagodott is: a színészi hivatás gyönyörűségét másként élem most meg. Viszont változatlanul minden idegszálammal arra törekszem, hogy a legjobbat adjam a színpadon, hogy a színház csodáját és gyönyörűségét, a reményt hozó emberi üzenetet teljes egészében átélhesse a néző és vele együtt jómagam is. A Színházi Intézet adattára szerint 1988 óta ezeket a szerepeket játszotta el: 1989 Nemzeti Színház, Machiavelli: Mandragóra, Egy asszony, r: De Bosio 1991 Józsefvárosi Színház, Moličre: A fösvény, Marianna, r: Beke Sándor 1991 Domino Színpad, Strindberg: Júlia kisasszony, Júlia, r: Kincses Elemér 1993 Művész Színház, Brecht: Koldusopera, r: Taub János, közreműködő 1997 Katona József, Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő, r: Zsámbéki Gábor, Udvarhölgy 2002 Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, Egyedül (önálló est) 2007 Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, Jókai Anna: Én, szegény Sudár Anna (monodráma) A Hargita Népe 2016. május 3-i számában „A színjátszás nekem öröm a mai napig” című interjúban olvasom, hogy Bálint Márta kapott „egy felkérést Jókai Anna Szegény Sudár Anna című művének színpadra vitelére.”… „Mártát aztán a szakma is elismerte, ’egyszemélyes színházát’ Magyar Örökség díjjal és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.” Ezeket én állami kitüntetésnek mondanám, nem szakmainak, de valóban: „Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Magyarország köztársasági elnöke megbízásából 2012. augusztus 20-a alkalmából Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adott át Bálint Márta színművésznek” És még valami, amit a művésznő honlapján a Hírek rovatban találtam: 2015. február 13-án Bálint Márta fellép Budaörsön egy budaörsi képoszlop rekonstrukciójára szervezett jótékonysági esten. Fővédnök: Jókai Anna író, költő Egy percig sem vonom kétségbe Bálint Márta pályájának, életművének értékességét. Épp csak roppant mód fájlalom, hogy más színészeknek – például az erdélyi Csíky Andrásnak, vagy a budapesti Börcsök Enikőnek, Fekete Ernőnek, László Zsoltnak, Fullajtár Andreának, Mucsi Zoltánnak – nincsen Jókai Annájuk a Kossuth-díj bizottságban. Ez talán nem szép tőlem, de ha azt olvasom, hogy A tökéletes boldogság világa szerzője, „a harmincas éveiben járó Frances Ya-Chu Cowhig – tajvani anya és amerikai diplomata apa gyermeke – jelenleg Kaliforniában él, a Santa Barbara-i egyetemen drámaírást tanít. Amerikai állampolgárként egyfajta missziójának tekinti, hogy darabjaiban a kínai valóságról beszéljen – elsősorban arról, hogyan igyekszik túlélni a kínai társadalom azt a traumát, amelyet a maói kulturális forradalom jelentett” – akkor ettől cöcögő hangok támadnak bennem, mármint arra vonatkozóan, hogy a szerző a maga élethelyzetéből vajon mennyire ismeri jól a kínai valóságot. De egyrészt nálam biztosan jobban ismeri, másrészt ne olvassak, hanem nézzek. Harmadrészt pedig írják azt is, hogy a darab a chicagói Goodman Színházban debütált 2012-ben. Hah! A Ványa bácsis színház! Most nézem, tavaly ősszel egy másik darabját is színre vitték a nőnek. Házi szerzőjük tehát. A Kamra mutatta be A tökéletes boldogság világát, és én tulajdonképpen az egész első rész alatt nem értettem, hogy mit lát ebben a darabban Máté Gábor, aki megrendezte. (Hacsak nem a jövőt.) A második részben aztán egészen világos lett, de akkor meg azt nem értettem, hogy most tényleg, ezért? „Legyünk büszkék rá, hogy a Török Tamara fordította A tökéletes boldogság világa ilyen hamar utat talált hozzánk, de ne legyünk büszkék arra, hogy komoly tartalmi oka volt rá” – írja kritikájában Tarján Tamás, ez egy jó mondat. Ez a produkció nekem nem jött be, van ilyen. Mészáros Blanka atletikus antréja, tulajdonképpen az tette rám az első és utolsó nagyobb hatást az este folyamán. Jérôme Bel francia konceptualista koreográfus Gála című előadását láttam tegnap a Trafóban. Úgy kezdődött, hogy hosszan vetítettek képeket színpadokról és nézőterekről a világ minden tájáról, ázsiaitól ókorin át a Trafóig. (A párizsi Chaillot nézőterét felismertem szerintem.) Azután jöttek a szereplők, tizenöten, válogatott magyarok, akik különböző típusú (kissé talán közhelyes) zenékre csináltak mindenfélét, amit a másik is. Civilek voltak – bizonyos megszorításokkal, mert láthatólag akadt köztük balett-táncos, másféle táncos, tornász talán, illetve ritmikus gimnasztikázó –, a legváltozatosabb életkorban és a legváltozatosabb adottságokkal. Pici lány, kisfiú, Down-szindrómás fiatal lány, transzvesztita férfi (azt hiszem), idős ősz bajszos ember, kerekesszékes nő, koros asszony és még akik közéjük férnek. Amit előadtak az este folyamán, az mindenféle volt: bájos, kényes, vicces, szép, bizarr, érdektelen, különleges, legalább ennyi együtt vagy egymás után. Ha akarom, arról szólt a dolog, hogy sokfélék vagyunk, szépek, csúnyák, ügyesek, ügyetlenek, de jó, hogy ennyifélék. Ha odafigyelünk, pont kiegészíthetjük egymást. Rengeteg fiatal ült a nézőtéren, lelkesen fogadták az előadást. Jóérzéssel konstatáltam, hogy ebben az ifjak által dominált publikumban nincs meg a vágy a vastapssá összerendeződésre. Ma este is ez megy a Trafóban, bár mondjuk nem hinném, hogy van még jegy rá. Ezt akartam mutatni, hogy egy chicagói este létrán megmászták Lincolnt. Aztán másnapra kiderült, miért: az ünnepre öltöztették. Premier volt tegnap a Katonában, de a hamarosan esedékes Gábor Miklós-díj a Radnótiba rendelt a Téli regére. Szabó T. Anna új fordítása (hát azért engem az olyasmi lehangol, hogy „talált, süllyedt”), Valló Péter rendezése. Hihetetlenül rosszul indult, végtelenül mesterkélt, erőltetett udvari jelenettel. Később is sok megoldást bénának láttam, színészek küzdöttek elemekkel, tárgyakkal, ötletekkel (pl. amikor két statiszta celofánt tekert ki, hogy avval szorítsák ki Kováts Adélt a színről), mindazonáltal hamarosan egy igazán erős drámai jelenetben találtuk magunkat László Zsolttal együtt. Magára maradt egy utasítással és az egyértelmű felismeréssel, hogy a főnöke megőrült. De szó szerint: elvesztette a józan eszét, az ítélőképességét, a belátását. A parancsot, amit a főnök adott, normális ember nem hajtja végre, de vissza sem utasíthatja. Állt László Zsolt az elegáns sötét öltönyében zártan, feszülten, majd levette a parlamenti belépőjét, fehér zsebkendőbe csomagolta és közben rövid úton arra jutott, hogy el kell hagynia az országot. Az idő (Bálint András) mind nagyobb falatokat harapott ki magának a darabban. Maga a játék, az előadás egyre élőbb és zavartalanabb lett, főként attól, hogy Pál András nem hétköznapi erővel vitte az őrületbe Leontest. Ritkán tud a belső zaklatottság ilyen fokon hitelesnek mutatkozni a színen. Pál András Leontese valószerűsödött, ezenközben maga a történet vált hazuggá és érvénytelenné azon a ponton, amikor Leontest kijózanította a jóslat, és rájött, hogy semmi nem úgy van, ahogy hitte, hiába hergelte bele magát az ügybe. Ez az ő tragédiája. A miénk meg az, hogy ez a Téli rege-előadás leleplezte a megoldás lehetetlenségét. Nincs az a jóslat, az a prapír, az az üzenet, ami megrendítheti a főnök alternatív valóságát. Nincs, aminek hitelt adna, amitől jobb belátásra térne, amire elismerné, hogy valaha is tévedett. (Helyesek voltak a cseh pásztorok, Sneci, meg eszembe jutott Kállai Ferenc ebben a szerepben.) Gábor Miklós és az aggályos szakmai lelkiismeret elvitt tegnap Sopronba, önerőből, Macbethet nézni. Különben élvezetemre szolgál az a szép kis soproni színházépület a színeivel, formáival, bojtocskáival, meg a karzatról a világra néző nagy ablakaival, amiket elfüggönyöznek. Nem is igen nagyobb egyébként a chicagói színházamnál, csak abban 18 (!) vécéfülke állt a női nézők rendelkezésére, ebben meg… hagyjuk. Szóval Macbeth, az igazgató Pataki András rendezésében. Volt bizonyos vizuális elképzelés az egészről, igényesnek mondható látványvilág, de ennél sokkal több pozitívum most nem jut eszembe. Angolul játszották, legalábbis erre következtetek abból, hogy fordítót nem említ a színlap, csak mai színpadra alkalmazót, Katona Imre személyében, aki meghúzta a szöveget. Ács Tamás adja a címszerepet, Molnár Anikó a Ladyt. Szavalnak. Molnár Anikó ráadásul éneklősen szaval. (Érezni, ahogy szinte lekottázta magának, mikor hová vigye le vagy föl a hangját.) Ács Tamás a második részben szintet lép: eljátszik egy állapotot, Macbethét, amikor már minden mindegy neki, csak viszi a hév, egyre lejjebb-bejjebb. Érdekes, hogy az előadásban megtörtént ugyanaz, ami egy nappal korábban a Téli regében. Az alattvaló úgy találta, hogy a zsarnokkal szemben nem tehet semmit, az ellenállásnak nincs értelme, el kell menekülni. A sajtós volt ez, aki filmezett az udvarban, talán Orbók Áron játszotta – de nem vagyok biztos, nem láttam jól, messze ültem, erkély pótszékre kaptam jegyet –, a filmet még kivette a gépből, a sapkája alá dugta és lelécelt az országból.
Még azt elmesélem, hogy amikor Macbeth másodszor kereste fel a vészbanyákat,
jelenésként feltűnt három koronás-palástos alak a lépcső tetején. A végén emelt
fővel távozniuk kellett, háttal lefelé menve a lépcsőn. Azonnal tudtam, hogy én
elbuknék a helyükben. Nem tudnék hátrafelé lemenni úgy egy lépcsőn, hogy nem
nézhetek a lábam Tegnap volt az első összeülés az idei kritikusdíj-átadó kapcsán. Szeptember 21-én lesz az esemény a Budapest Bábszínházban, akárcsak tavaly. Ennek kapcsán előjött jóemlékezetemből Novák Eszter, aki épp nemrég küldött esemest egy ügyben, életjel gyanánt és jelezve, hogy gondol rám. Írtam vissza neki, úgy gondoljon rám, hogy Chicagóban vagyok! Lehet, hogy azóta is úgy gondol. Pedig már nem vagyok ott. Mint halljuk, Szusi kutya egy teljes napig depressziós volt a távozásunktól. Fogta a kis sípolós pulykáját, amivel gyakran játszottunk, bevonult vele a házacskájába, amely textilből van, egy puha doboz, és néha, amikor kijön belőle, rajta marad. Vagyis tulajdonképpen beleszorul, és ez okból viszi a hátán a házát, mint egy állatfajilag eltévedt csiga. Van egyébként Chicagóban a közelben metrómegálló is, egy olyan vonal, amelynek a végállomása Rejtő Jenőről van elnevezve. Így hívják, na, P. Howard. Hétfőn nekiültem megírni A Gézagyerek-kritikát, és rájöttem, annyi minden történt azóta, hogy a jegyzeteimből sem mindenhol tudom megállapítani, mit gondoltam, mit akartam mondani. Ránéztem a Pinceszínház műsorára, nahát, oly sok idő eltelt a bemutató óta, hogy épp most játsszák megint, tegnap. Úgyhogy hétfőn inkább a Ványa bácsi-kritikába fogtam bele, mert azt mégiscsak nehezebb újranéznem. Tegnap este pedig elmentem felújítani a pinceszínházi Gézagyerek-élményemet. Jó ez, na, azt gondolom. Az első rész mindent eszembe juttatott, úgyhogy csak a szünetig maradtam. A szünet végén mondtam egy, a színházterembe visszafelé tartó ismerősnek, hogy megyek el, mert én már láttam. Mi lesz a vége? – kérdezte tréfásan. A vége is szeretet lesz, mondtam. Szeretem, hogy a vége is szeretet. Kikerestem Róbert Gida emlékeiből, Christopher Milne könyvéből: …amikor egyszer elmentünk és megnéztük Jack Hulbertet és Cicely Courtneidge-t, akkor annyira tetszett az előadás, hogy a szünetben odahoztak nekem egy doboz csokoládét. „Nekem?” „Igen, uram. Miss Corneidge küldi. Azt mondta, hogy vigyem oda annak a kisfiúnak, aki olyan hangosan nevet.” Lakásszínház volt tegnap minálunk!! Az úgy volt, hogy szerettem volna látni a Dollár Papa Gyermekei társulat Hedda Gablerjét. Ennek mi a módja? Hát a megrendelés. 13 kedves vendéget hívtunk a szűkebb és tágabb ismeretségi/baráti körünkből, körültekintően, több szempontból átgondolva a közönség összetételét. Az előkészületek súlyos és nélkülözhetetlen eleme volt a tegnapelőtti nagytakarítás. Aztán készült színházjegy, és így csináltam az ülésrendet. (Ez meg a másik szoba.) Szerény büféről is gondoskodtam a foájéban, de csak szájba egyben beférő darabokból, ne morzsikázzunk össze mindent. Az utolsó pillanatban jutott eszembe egy probléma: hogy ha a művészeknek ülőhely is kell az előadáshoz, avval nemigen szolgálhatunk, mert minden szék foglalt lesz, végül is némi átszervezéssel egyet tudtam az előadás céljaira felajánlani, avval éltek is. Jaj, nagyon izgultam, hogy lesz, mint lesz, milyen lesz. Beválik-e a helyszín – mert azt tudtam Ördög Tamástól, hiszen csináltam vele rádióműsort, hogy improvizálnak az adott lakásra –, beválnak-e a nézőink. Minden rendben volt, a vendégeink hibátlannak bizonyultak – nem késtek el, szépen viselkedtek, értőn-érzőn reagáltak, élvezték is, úgy láttam, ráadásul nem morzsikáztak –, és az előadást is bírtam, bár éreztem, hogy sokkal inkább házigazdaként viszonyulok hozzá, mint színikritikusként. De az biztos, hogy a Lövborg-féle szerepben Tóth Mátét – akit nem emlékszem, hogy valaha láttam volna, tehát igazi meglepetés volt számomra – nagyon jónak találtam. A másik két szereplőt ismertem korábbról. Kiss-Végh Emőkének szinte rajongója vagyok. Talán lehetne kicsit hidegebb és idegesítőbb Hedda Gabler. Benne van az pedig. Bábu fesztivál a Budapest Bábszínházban, ott voltam délelőtt, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Az égigérő fáján. Bejöttek az elején mosolyogva és zenélve hárman – milyen jó, hogy mindenféle hangszeren játszanak! –, de a mosolyuk annyira erőltetettnek tűnt, hogy arra gondoltam, így inkább ne. Másrészről viszont meg is tudtam érteni a mosoly feszítettségét, mert a színésznő bal szeme durván be volt vérezve. Kompakt kis előadás, Rumi László rendezésében, Boráros Szilárd tervezésében, aki a nézői tapasztalataim alapján referenciális alkotó nálam. A történet végefelé, amikor az elrabolt kisasszonyt már megmentette a kiskondás, a 3-4 éves átlagéletkorú közönségből hangos Fúúúúj! kiáltást váltott ki a főhős bábok csókban való összeforrása. Délután a Bajor Gizi Múzeumban megemlékezés zajlott Kaszás Attiláról, halálának tizedik évfordulója kapcsán. Pápai Erikával, Méhes Lászlóval, Rudolf Péterrel és Seres Zoltánnal beszélgetett Gajdó Tamás, népes közönség előtt. Mondjuk mi a közönséget nem láttuk, mert a terem annyira tele volt, hogy nem fértünk be, két ajtókerettel odébbről hallgattuk. Gondoltam már arra, hogy vajon mi lenne most Kaszás Attilával. Hol dolgozna, mit csinálna. Nem volt vezető színész a Nemzetiben Jordán Tamás igazgatása alatt. Felteszem, maradt volna a színházban az Alföldi-érában – amikor Alföldi A vihart rendezte a Vígben, Calibant játszotta nála –, vajon még mindig ott lenne-e. 2001-es interjúnk, ez volt a vége: „– Negyvenéves. Már látni az arcán, milyen lesz öregemberként. Darvas Iván módra fog megfehéredni a haja: a szőkében sokáig észre sem vesszük az őszt. Milyen szeretne lenni hatvanévesen? – Egészséges. Ami nehéz lesz, mert már most sem vagyok az. Ez a pálya egy darabig konzervál – talán a nélkülözhetetlen idealizmusunk miatt, vagy mert játszunk folyton –, de közben valami rág belül és mind pszichésen, mind fizikailag gyorsan elhasználódunk. Egészséges, jól karban tartott hatvanas színész szeretnék lenni. Olyan, akire ránéznek és azt mondják: de jó kis Lear lesz belőle maholnap!” Még mindig nem lenne hatvanéves. De már nem színész, hanem bérlet, meg terem, meg díj, meg dombormű, meg szobor. (Nem Darvas Iván módra.) A debreceni Vojtina Bábszínház Szerencsés Jánosával folytattam a Bábu fesztivált. Ahogy bementem a nézőtérre, azt hittem, hogy ez még mindig Az égigérő fa, hasonlított ugyanis, szintén Boráros Szilárd tervezői munkája. Markó Róbert írta-rendezte a darabot, és a virtuózan ezerhangú Schneider Jankó játszotta főleg. Picit gátolta az élvezetet a publikum. Kisóvodás közönségnél gyakran van így, hogy egyszer csak elkezd egy gyerek nevetni, jószerével függetlenül az előadástól. Aztán elkezdi élvezni a saját nevetését meg azt, hogy felfigyeltek rá, és forszírozza a dolgot. A többiek pedig nekiállnak utánozni. A következő produkció A háromágú tölgyfa tündére volt Fabók Mancsitól, aki egyszerűen mestere ennek a műfajnak: az ízes mesélésnek. Énszerintem egyenként meghallja minden egyes gyereknéző szavát, és bármikor képes frappánsan megfelelni rá. Este Szentendrére mentem, ahol a Megyei Könyvtár Színháztermében adták a Personát. Érdekesnek találtam a helyet, talán egy olyan szakember tervezte, aki színházat építeni vágyott. Kb. háromszáz fős, hátrább emelkedő nézőtér, széles színpad lambériák között, lambéria falfüggönnyel, nagy ajtajú hátsó színpaddal. Ez a hodályszerű játszóhely előnytelenül hatalmas ennek a darabnak. Minden bizonnyal jobban behúzná az embert az előadás intimebb térben, kamarább módon, de nem akarom a felelősséget egyértelműen a körülményekre hárítani, mert én voltam a bukott néző, akihez a produkció nem fért hozzá, aki értetlenül és érintetlenül ült a nézőtéren, dacára annak, hogy általa kedvelt jó színésznők dolgoztak lelkiismeretesen a színpadon, Balsai Móni, Györgyi Anna és Urbanovits Krisztina, Hidvégi Nóra rendezői vezényletével. Az egyik bábelőadásban elhangzott az ismert fordulat: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. Elgondolkodtam kicsit ezen, hogy vajon létezik-e olyan idős asszony, akinek tetszik ez a megszólítás. Mihez képest szerencsés az öreganyámozás? A nénizéshez képest? A Városmajori Szemle kapcsán Veszprémből dévédén kaptunk felvételeket a Petőfi Színház három produkciójáról (Múlnak a gyermekévek, Tanár úr, kérem!, Tokaji aszú), és azok borzalmasak voltak. Úgyhogy kicsit félve tartottam tegnap Veszprémbe a Sok hűhó semmiértre, de ez egészen épkézláb előadás. Lendvai Zoltán rendezte, tulajdonképpen egy szicíliai étterembe és konyhájába helyezve a történetet. A színlap szerint Puskás Tamás fordítását játsszák, vagyis azt a szöveget, amit a Centrál Színház mutatott be. Leszámítva a direkt humoros betéteket, többé-kevésbé jól csúszott a dolog, a közönség pedig kifejezetten élvezte. (Bár a dévédéket nézve úgy tűnt, hogy a veszprémi publikum mindenért hálás.) Huszonkét fős a társulat, ha jól látom a honlapon, és a darab minden fontosabb szerepére vendéget hívtak, ha jól látom, és hát valóban. Benedettót Gál Tamás játssza, akit felvidéki színészként ismerek (legutóbb a Rükverc főszerepében láttam Kassán, szlovák színészi díjat is nyert az alakítással), jó színész, való neki a szerep, még egy kedves fél griberlije is van hozzá. Beatrice Kiss Szilvia, akit nem tudtam hová tenni, bár kora és szakmai jártassága alapján kellett volna már találkoznom vele. Most utánanéztem, szintén felvidéki, Gál Tamás színésznőfelesége, három gyermekük édesanyja. Volt még egy görög szobor arcélű, szőke fiú Claudióként (Károlyi Krisztián) és kedvesen visszahívták úgy 25 év után Borbiczki Ferencet a Petőfi Színházba, az apaszerepre. Ma még elmegyek Komáromba Rómeó és Júliára, és avval befejezem az idei Gábor Miklós-díj szezont, cső! Verőcén durva nagy havak voltak ezen a télen, két tuját földre vittek, és a fügefa sem mosolyog, de azért itt-ott van némi készülődés. Komárom, délutáni előadás, sok nyugdíjas, a szobor a kissé lepukkant parkban igenis nem hasonlít. Martin Huba rendezte ezt a Rómeó és Júliát – aki több komáromi színésznek mestere, hiszen az ottani színészek zömmel Pozsonyban tanultak, a Rómeó és Júlia két főszereplője is –, visszajáró rendező ő itt. Modern és költői ábrándja lehet a fiatalságról, mint e tragédia döntő tényezőjéről. Fekete szmokingos, lakkcipős társaság mind a Montague, mind a Capulet família, csak az egyik házban nem hordanak zoknit a férfiak, a másikban meg igen, vörös színűt. A kakaskodó pasasok – igen értelemszerűen – ezúttal nem kardoznak, hanem verekednek gondos-rendes koreográfiával. Nyolc fehér ruhás fiatal lány mint kar (a színlap szerint őrangyalok) szaladgál az előadásban Júlia társaságaként. Közösen éneklik el a prológot és az epilógust, s a bálban közülük válik ki Júlia piros ruhában. (Az a kis kűr, amit Bárdos Judit piros lebernyegében lejt Rómeóval, az szép jelenet.) Béhr Márton e.h.-ban én soha meg nem láttam volna Rómeót, és ez sajnos az előadás végéig így is maradt. A fiatalságot, az élet és a szerelem örömét nem tudta pont a produkció felvillantani, benne ragadt a feszélyben, az igyekezetben, a feladatteljesítésben a játék. Martin Huba szerint egyébként a nők az okai mindennek, a két hisztérikus asszony, Capuletné és Montague-né. Itt most a dráma vége sem hozott békét és kiengesztelődést, hiába állítanak arany szobrot a bánatszülők az ifjú párnak, a gyűlölködés marad. Hát az meglehet. Épp a POSZT szakmai tanácsában ültem meglehetősen apatikusan, és ott azonnal értesültem, hogy Csomós Mari lett az új nemzet színésze, ami spontán örömkiáltást váltott ki belőlem. A POSZT-ról, az ideiről, majd máskor. Majd egy színháztalan nap után. Csak nem fogok minden este színházba menni!
Tegnap Jurányi: már régóta készültem a Scallabouche Színház Waiting for HÍRÓZ
című előadására, aminek készültében egyszer a
vendége
voltam. Kiss Márton és a társulat írta, Alexis Latham rendezte. Nem állítom,
hogy nagyszabású, kiemelkedő, felejthetetlen produkció, de jó játék. Megmondom,
mi a jó benne. Egyrészt különösen izgalmassá tevődött avval, hogy nem olvastam
előtte a színlapot, amely közli, melyik évben játszódik a történet. Így én csak
találgattam, mikor vagyunk. Felszabadító volt ez a találgatás, arra jutottam
ugyanis, hogy frappáns módon eléggé bármikor játszódhat ez Magyarországon az
elmúlt száz évben. Másrészt a színészcsapat. Nagyszerű válogatás a
legkülönbözőbb színészekből: korban, „iskolában”, stílusban nem egyformák,
melléjük téve két főiskolás fiatal – pompás szakmai találkozó lehetősége ez.
Messaoudi Emina és Szántó Balázs fiatalsága, Akkor ennyit ebből megörökítettem. Tegnap délben összeült a Gábor Miklós-díj bizottság, amelynek ez évtől Ascher Tamás az elnöke, a tagjai pedig: Meczner János, Nádasdy Ádám, Spiró György és én. Shakespeare-nek halálos évfordulója ellenére jóval kevesebb premierje volt idén, mint tavaly, de így is több mint 15. Függőben maradt tegnap a döntésünk az idei díjazottról, de ez nem azt jelenti, hogy tanácstalanok lennénk vagy ilyesmi, csak még adtunk egy kis időt bizonyos nézésre. Este a Szívszakadtig, az új Pintér Béla-darab. Sokat kellett várni rá, eredetileg az idei POSZT ciklusába esett volna, de most lett csak bemutatva. Mondta valaki a Szkénéből, aki jártas, hogy amikor egy Pintér Béla ilyen hosszan készül, akkor általában nagy, bonyolult díszlete lesz. De ez talán nem nagy, bonyolult díszlet, bár részletes. Jól belementem megint a csőbe: elvállaltam, hogy kritikát írok róla. Csak hát a történetet nem lehet elmesélni, én legalábbis szoktam ügyelni arra, hogy ne meséljem el. Márpedig anélkül nehéz bármit is mondani az előadásról. Nagy, drámai, szélsőséges, súlyos történet. Már az első jelenetben, a betegágyából megrázóan monologizáló Stefanovics Angéla láttán-hallatán nem értettem, mit nevetgélnek a nézők. Pintér Bélát iszonyúan impozáns színésznek látom most szívsebészként is. Friedenthal Zoltán színészi mestermunkát végez. Fantasztikusan jók a parókák. Bár azon elgondolkodtam, hogy ha Thuróczy Szabolcs minden előadáson megfodrászol egy-egy természetes hajból lévőnek tűnő parókát, akkor ahhoz nagyon sok afrikai származású migránst kell megskalpolni. Áldom azt, hogy a kritikuscéhben bevezettük a pártoló tagságot. Nemcsak egyszerűen az van, hogy színházat és környékét szerető-becsülő emberek befizetnek évi 10-20 ezer forint pártolói tagdíjat, amire állami támogatásban nem részesülő szakmai egyesületként rá is szorulunk, hanem ezen túl is ott segítenek, ahol tudnak. Pl. Szombathely kapcsán az egyik pártolónk megkeresett, hogy ő munkájából adódóan gyakran jár Szombathelyre, és szívesen levisz néhányunkat – erről annak kapcsán volt szó, hogy amikor Dér András és Jordán Tamás színházigazgatói pályázata még együtt futott, nyilvános ankétot szerettem volna szervezni Szombathelyen, az érintettek meghívásával. Ez ugye okafogyottá vált. De most jelentkezett ez a mi kedves emberünk, hogy épp megy Szombathelyre, nem tartok-e vele, délután 3-kor nézhetnék Ivanovot. Vele tartottam. És ha már reggel 9-re odaértem, akkor bementem a Tartuffe próbájára, ellenőrizni a színház szakmai munkáját, akár egy önkormányzati képviselő. Béres Attila rendezi, Mertz Tibor a főszereplő, Bajomi Nagy György Orgon, és még nagyon az elején tartanak, pár napja volt csak az olvasópróba, viszont pont azt a jó kis részt vették, amikor Tartuffe megjelenik, szerelmet vall Elmirának, a hallgatózó Damis lebuktatja és Orgon azt hisz, amit akar. Azután az Ivanov, középiskolás nézők társaságában. Lukáts Andor rendezte, és éreztem, hogy nem áll különösebben közel hozzám az ő Csehov-képe. Egy példát mondok, ami a rendezésre is jellemző meg rám is. A színészek szinte mindegyikét fehérre sminkelték-maszatolták. Én pedig bosszankodtam, hogy egyetlen másodpercre kiterjedésű hatású rendezői gesztus miatt nem látom a színészek tiszta, egyenes, játékképes arcát egy egész előadáson át. De a legnagyobb feladatom az volt, hogy egy olyan kirobbanó, délceg, életerős pasasnak, mint Bányai Kelemen Barna, elhiggyem az enervált Ivanovot. Mennyire utálom a saját hangomat! – mondta szerepe szerint. Én viszont imádom Bányai Kelemen Barna hangját. (És milyen szép kiejtéssel énekel oroszul.) Csak a negyedik felvonásra vált átütővé az alakítása számomra. Amely felvonásban Hartai Petra Suráját is megkapónak találtam. A mai bejegyzés is milyen hosszú lett. Látom a file méretéből, hogy ez a március igen bőbeszédű. Biztos nincs evvel összefüggésben, de látogatót is rekordszámút hozott ez a hónap. Megnéztem a Puksinban a sajtóvetítésen a Brazilok című új magyar filmet, M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor rendezését. Foci, falu, romák, rendőrök, egyebek. Nézőként úgy fogadtam, mint egy rendes mozista, néha nevettem, néha meghatódtam, jól elvoltam vele. Szakavatott* nézőként pedig örömöm telt abban, hogy magyar színészeket látok a vásznon, hosszabban vagy rövidebben. Vagyis nemcsak Bánki Gergő Csaba atyájának örültem, hanem például Székely B. Miklós fekete képének, vagy Szilágyi István sertepertélésének a kapu mögött, vagy Megyeri Zoltán ordító drukkolásának, vagy az elképesztő Vasvári Emese cigányasszony matrónájának, vagy Kaszás Gergő feldőlőszámának, vagy a tömött bajuszú Fekete Ernőnek, vagy Parti Nóra pultoslánya megfáradt, jólelkű mosolyának, vagy annak, hogy Dóra Béla az első filmfőszerepében milyen szépen, érzéssel adja az igazszívűségbe eső falubikáját. *Ezt most azért írtam, mert olykor elképedek azon, hogy vannak filmekről író újságírók, akik színházba nyilván be sem tették a lábukat az elmúlt évtizedekben. Hiszen jelentős színészeket életükben először látnak a moziban. És akkor még akad köztük, aki azt a tényt, hogy az Enyedi-filmig egyáltalán nem ismerte Schneider Zoltánt, ilyen impertinens módon interpretálja: „A két legnagyobb felfedezés nekem a főszereplő Borbély Alexandra és a hibátlan Schneider Zoltán voltak, akit, bevallom, sosem láttam az életben, mert nem szoktam tévésorozatokat nézni”.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
