Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2017. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Tegnap ellenőriztem le a korrektúra javításainak ellenőrzése után maradt javítandók átvezetése után maradt javítandók átvezetését. Ez volt az utolsó aktus, azután elküldtük a Nyílt Fórum két kötetét az örökkévalóságba. Isten nevében, a nyomdába. A korrektúra javításainak ellenőrzésénél már csak az átvezetésekre koncentráltam, nem olvastam el újra a darabokat, a teljes szöveget. Nem mertem. Féltem, hogy találnék hibákat. És akkor soha nem lenne vége.

     Fodrásznál nem voltam hónapok óta. Úgy nézek ki, hogy bátran indulhatnék Fekete György-hasonmás versenyen.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Évtizedek óta nem éltem olyan egészséges életet, mint itt az utóbbi hetekben. Vagyis nem az, hogy egészségeset, hiszen egyébként is, illetve se: nem cigarettázom 1999. január 31. óta, alkoholt gyűszűvel iszom, nem kifejezetten magyaros (magyartalan) konyhát viszek, zöldséggyümölcs-bevitel rendben. Hanem sportos életet. Igaz, hogy itt is egész nap a számítógépnél ülök, de legkésőbb du. 5 hákor abbahagyom, evezek félórát, aztán lemegyek a Dunára helybenúszni. (Mert ha az ember a folyásiránnyal szemben úszik, akkor nem halad előre.) És az időjárás-előrejelzésre nézve pontosan tudtam tegnap este, hogy itt a vége.

     Brumi és az egyetemi dolgozómedve búcsúzkodnak, hamarosan el kell válniuk. Régóta ismerik egymást, de ezen a nyáron kerültek igazán közel egymáshoz.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Egy szavam sem lehet. Méltányos volt velünk az időjárás, csak estére állt be a tagadhatatlan ősz, délután még le (fel) lehetett úszni a napit a Dunán.

     Azt akarom mesélni, hogy amikor összeesküdésre adtuk a fejünket annak idején, akkor másodikai kézfogóban gondolkodtam, mivel mi a másodikát úgyis minden hónapban megüljük mint az Utolsó Találkozásunk És Azóta El Nem Válásunk Napját. De egy évre előre nem volt az anyakönyvvezetőségnél egyetlen olyan, hétköznapi másodika sem, amikor szolgáltattak volna vagy ne lett volna tele a házasságkötő. Választottam tehát a három-négy hónappal későbbi harmadikát, mert az legalább szomszédos. Így aztán minden szeptemberben kétnapos ünnepségsorozatot tartunk.

     Megcsináltam a célfotót az idei virággyerekről, ennyit futott ezen a nyáron a teraszon fel.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     A Markó Róbert-interjú. Szintén nyilatkozott aztán a cikket elolvasván egy jólesőt. De nem mondom el, mit, valami titkom nekem is maradjon már. Latolgattam a Geréb Dezső címet, aztán azt, hogy Ravanelli, de hát ezt jó, ha öt olvasó értette volna, és abban már a Robi is benne van meg én is.

     Darvasi László Isten. Haza. Csal. című novelláskötetét olvastam most el. Nem áll hozzám közel a szerző. De egy novellát, az Élmunka címűt különösen erősnek éreztem, és hozok egy mondatot:

     Mindig az változik meg, ami kell. Ami nem kell, maradhat olyan, amilyen.

     (Az utóbbit, ha jobban meggondolom, magamra is értem.)

vissza a lap tetejére

5. kedd

     A válogatók képviseletében jelen voltam tegnap a Városmajori Színházi Szemle díjkiosztóján. Leszögezem: a legteljesebb mértékben azonosulni tudok a háromtagú szakmai zsűri döntéseivel. (Ami nyilván nem jelenti azt, hogy ne tudnánk akár ők, akár én másoknak adni díjat joggal.)  Külön örültem annak, hogy ráfókuszáltak a csíkszeredai előadás fiatal színésznőjére, Sándor Annára. Valamint annak, hogy a díjak alapján a szabadkai Amadeus – amelytől picit tartottunk a kollégákkal, hogy nem túl kamara jellegű-méretű-e ide – érvényesült. Valamint annak, hogy a nyíregyházi Popfesztivál értékeire is fogékony volt a zsűri. És sorolhatnám tovább.

     Szépen sütött a nap, siettem vissza Verőcére. Igaz, ez a hét már tele van színházzal és fővárosi fődologgal, de én nem tudok hétfőn reggel hétkor, egyik pillanatról a másikra szakítani az életformámmal és mirnix dirnix beköltözni a Belváros légkalapácsos szívébe.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     Az nagyon jelentős hátránya a kétlakiságnak, hogy két helyen kell takarítani.

     Mint úrhölgy, köteles vagyok megadni az önkormányzatnak, ami jár (az adón túl is): valóban segítettek remélhetőleg megoldást találni a parkolási nehézségre. Kaptunk az autónkra egy parkolási kártyát a városháza egyik udvarára. Tegnap este, miután hazaértünk és a ház előtt kipakoltunk, úri módon be is hajtottam oda. Jó sok parkolóhelyet harácsoltak ott össze maguknak…! De most legalább haszonélvezzük.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Rögtön torlódás állt be. Szívesen mentem volna a Trafóba a PanoDráma előadására, szívesen mentem volna a Tháliába a zegszegiek Az ötödik pecsétjére, de a Rózsavölgyi Szalonba mentem szívesen Az ismeretlen bemutatójára. Nem azért, mert ahhoz szinte mennem sem kellett, hanem mert oda szólított kritikaírásilag a kötelesség. Így aztán most nem is mondok róla semmit.

     Ezen a nyáron kapott a nézőtér oldala két ütemű emelést, ami igen jót tett neki, jelentősen növelte az esélyét annak, hogy a színészek ülhessenek és a nézők lássák őket. Arra gondoltam, amikor Sütő András előkerült a takarásból – szó szerinti takarásból; az ablak és a függöny közül –, hogy milyen jól tudná ez a színház hasznosítani a mi erkélyünket, ha kívülről érkező szereplőnek kell jönnie. Mondjuk lejjebb tolni nem tudnánk (az erkélyt), de kötélen, hágcsón, kosárban vagy valami módon leengedni a színészt, azt igen. Említettem ezt az előadás után a főhőst, Sigmund Freudot játszó Fodor Tamásnak, mire azt mondta, hogy ő szeretné ezt elsőként igénybe venni.

     Fodor Tamást egyébként a bemutató után felköszöntötte a színház a 75. születésnapja alkalmából, és a torta szerepét betöltő finom, poharas desszertből minden néző kapott.

     A most vasárnapi Koltai-délután megbeszélésekor a  Rózsavölgyiben habogtam valami ilyet: milyen rendes tőlük, hogy vendégül látják ezt az eseményt. Magától értetődik – mondták –, szerettük, becsültük Koltai Tamást, ő is szeretett, becsült minket. Ennyi.

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Szakmai jegy igénylési rendje

     A Nemzeti Színház számára fontos, hogy előadásait a hazai és nemzetközi színházi szakma és a sajtó munkatársai látogassák. Ezért előadásaira korlátozott számban 1.800 Ft-os szakmai jegyeket biztosít számukra. A szakmai jegyek igénylésében a hazai és nemzetközi színházi szakmában dolgozók (színészek, rendezők, tervezők) elsőbbséget élveznek.

     Kérjük, hogy a színházi szakmában dolgozók jegyigényüket a titkarsag@nemzetiszinhaz.hu címen jelezzék, ha csak tehetik, legalább három nappal az adott előadás előtt. Kérjük, tüntessék fel azt is, milyen szakmai minőségben kérik a jegyet. 

     A sajtó munkatársai ugyanezt a pr@nemzetiszinhaz.hu e-mail címen tehetik meg, szintén az adott előadást megelőzően legalább három nappal, jelezve azt is, milyen orgánum képviseletében kérik a jegyet.

     Kaptam egy megbízást kritikára a Nemzeti Bánk bánjára. Szeptember 21-én mutatják be Vidnyánszky Attila rendezésében, játsszák akkor háromszor – a honlap szerint a jegyek elfogytak –, legközelebb október végén megy, egy alkalommal. A fentebb idézett módon jártam el, amint azt a honlapon előírják. Négy nappal ezelőtt küldtem el levelemet, válasz máig nem érkezett. Láttam, hogy ezenközben Vidnyánszky Attila az Operában (az Erkelben) is megrendezi a Bánk bánt – frappáns árukapcsolás –, oda is írtam, arra sem jött reakció. Na most énszerintem ez nincs rendjén. Ezeknek a mailcímeknek a végén dolgozó embereknek kell ülniük, akiknek az a feladatuk a munkaidejükben, hogy válaszoljanak. Akár azt, hogy nincs jegy, elvitték a cicákok, vagy hogy utálunk, nem adunk, bibibííí, vagy akár csak annyit, hogy suttog a fenyves zölderdő. De valamit mégis.

     Lehet persze, hogy nem kapták meg. Úgyhogy elküldöm még egyszer.

Délutáni gyorshír: A mai második kísérletre mindkét helyről választ kaptam, kedvezőt, nézve lesznek a bánkbánkok.

vissza a lap tetejére

9. szombat

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

      Nem volt módom írni tegnap, így rögtön adós maradtam három előadás beszámolójával. De most sem tudok, tehát holnapra tovább gyűlik a hátralék.

     Álmomban Járó Zsuzsa doktori disszertációt írt Eszenyi Enikőről.

     Egy arab mondás, mára, minden esetre: Jobb ember az, ki a szívével gondolkodik, mint az, aki agyával érez.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Lehet, hogy naplóilag már odavész, de akkor is be kell jegyeznem, hogy a miskolci La Mancha lovagját, a Hatszín Teátrum Az úgy volt...ját és a békéscsabaiak Macskajátékát láttam a napokban. (Ha nem jegyezném be, honnan tudnám, amikor majd össze kell számolnom.)

     Hallom, Mucsi Zoltán a 60. születésnapján megkapta a Kossuth-díjat Thuróczy Szabolcs Kossuth Lajosától! Na ez igen!

     Tegnap pedig Koltai Tamás 75. születésnapját tartottuk meg a Rózsavölgyi Szalonban. Színikritikusok, néhány színházcsináló, nézők, 45-50 ember. Felolvastunk, kommentáltunk, emlékeztünk. Jó érzést adott.

     Az elmúlt hetekben – ahogy tavaly szeptemberben is, akkor a Színházak Éjszakája-programunk miatt – sok-sok Koltait olvastam. Ami egyrészt élvezet, másrészt kicsit szorongató is, mert az ember közben elég pontosan érzi a saját, kritikusi korlátait.

     Felteszem, összefügg Koltai Tamással az is, hogy este 7 előtt 10 perccel (komikus hirtelenséggel) lementem a Katonába és megkérdeztem a pultnál, hogy megnézhetném-e ma este A bajnokot valahogyan, akár állva. Kedvesek voltak, az állóhelyes zsúfolt ház ellenére odaadták rögtön a 7/1. széket. Mintha valami félspirituális módon Koltai Tamásnak néztem volna meg az előadást. Már ő élőben nem láthatta. Lefogadom, hogy nagyon csípte volna.

     A bemutató után most találkoztam A bajnokkal újra. Lenyűgözött a produkció eleganciája és virtuozitása. Tömör gyönyör. A közönség a legjobbfélén kuncogott rajta, ahogy csak egy közönség kuncogni tudhat.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Még a tegnapi bejegyzést folytatva egy idézet Koltai Tamástól egy cikkből, amit én is kinyomtattam, meg Kállai Kati is hozta és olvasott fel belőle: A Titkainkban – és Pintérék több más előadásában – valami fundamentális történik, olyasmi, amit csak paradox kifejezéssel tudok leírni: ujjongó szégyennel szembesülünk önmagunkkal. (Mert A bajnokra is áll.)

     És még ezt, mivel már megjelent a Katona igen figyelemreméltó évadfüzete, amiben Pintér Béla írja az Ascher Tamás Háromszéken-bemutató elé:

     Neked, ki ezeket a sorokat olvasod,

     S örülsz, hogy újra találkozol itt a nevemmel,

     Neked ajánlom e készülő darabot,

     Fogadd őszinte szeretettel!

     Izgulok, mert most, nyár derekán, mikor e szavakat begépelem,

     Épphogy csak beexponáltam hosszúra tervezett műremekem.

     Ott tartok, hogy a Katonavári Kaposa József Színház három művésze,

     Elhagyja a Királyhágót és belép Erdély területére.

     Szóval meg kéne még írni a közepét meg a végét,

     Lesz benne autentikus és afféle “szerzett zene”,

     Az Anyeginre emlékeztethet verses szerkezete,

     És az ifjú Bezerédi Zoltán mondja majd a meséjét.

     A néven nevezett kortársakkal gúnyos és könyörtelen leszek,

     De csak olyanokat írok bele, akiket szeretek.

     A Kétely premierjét láttam tegnap a Belvárosi Színházban. Nem nagyon acélos darab, de a célját be fogja tölteni. Játsszák majd szerte az országban, sokan fogják látni Udvaros Dorottyát és Fekete Ernőt színpadon, és látják, milyen jó színészek. Az igazi felfedezés pedig Simkó Kati lesz, az ő elhivatott apácanő tanárnője avval a finom, érzékeny, fokozatosan terjedő rosszérzésével, hogy nem, itt lényegében semmi nincs rendben.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Dolog, dolog. Tegnap elmentem a Klubrádióba, Puskás Panni hívott kritikáról, kritikusdíjról beszélgetni. Nem igazán való ez nekem, most például pont azt felejtettem el mondani, amit egyetlen fontos mondandómnak tartottam, miszerint lesz a díjátadó gála a Budapest Bábszínházban szeptember 21-én este, tessék jönni, jegyet venni, nézni, ünnepelni a legjobbakat a kritikusok szerint.

     Este beültem megint a Rózsavölgyibe Az ismeretlenre. Hátha másodszorra eszembe jut róla valami kritikaíráshoz. Azon mosolyogtam (bár nem az előadás közben), hogy olvastam a Zala megyei hírportálon interjút Sütő Andrással, evvel a címmel: Az ismeretlen: a zalamerenyei Sütő András jutalomjátéka. Kemény az élet, ha ez a jutalomjáték, ahol a Sütő András játszotta címszereplő az előadás alatt legalább húsz percet tölt el a takarásban az ablak és a függöny közötti zugban.

     Zsúfolt ház volt és úgy tűnt, szerették a nézők a dolgot.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Jegyzetelek csak. A Bánk bán Vidnyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban.

     A történet az útjelző táblánál játszódik, Meránia 568 km, Gácsország is kb. annyi. (Én ugyan Gacsországnak olvastam, de Galíciát jelenti.) Nagyon szép, festői képekben vannak elhelyezve és mozgatva a tömegek, főleg az első részben.

     A szöveg, amit-ahogy énekelnek az énekesek, kicsit olyan prozódiailag, mintha Miklós Tibor fordította volna magyarra.

     A mi csodaszarvasunkat levadásszák és megeszik a merániak, akik ringyók és hímringyók. A szarvas csontvázában kis lámpák égnek, soros kapcsolásosak.

     A második rész elején énekli Molnár Levente koponyával a kezében a Hazám, hazámot. Óriási ováció követi.

     Kedves férjem kitalálta, hogy én azért lettem gyerekszínházi kritikai portál főszerkesztője, mert így nem nagydarab felnőttek ülnek előttem a színházban a nézőtéren.

     Egy igazán szép színházi pillanatot konstatáltam. Bánk megbocsát Melindának, magához öleli a nőt is és a gyereket is, mielőtt elküldi őket Tiborccal. Aztán még letérdel a nő elé. Ahogy Melinda kimegy a színről, többször is döbbenten visszanéz a férfira. Nyilván eszébe jut megint, amit Bánk mondott neki valaha. „aki itt letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít”. Úgyhogy tudja már, hogy nincs megbocsátás. (Szemere Zita volt Melinda, és minden vonatkozásban ő tetszett legjobban nekem.)

     Lehet, hogy a takarásban végül II. Endrét is leszúrták, mert nem jött ki a tapsra. Ahol a Biberachot játszó rokonszenves Geiger Lajost egy néző eltalálta a behajított virágcsokrával, és majdnem kilőtte vele a szemét. Amit pedig Molnár Levente előadott a meghajlásnál, az a TÁP Színház repertoárjára való produkció volt.

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Jövő csütörtökön átadjuk a kritikusdíjakat. Tehát egy hét múlva, pénteken

     kitakarítom a lakást

     bábszakmai könyveket hozok ki a könyvtárból

     rendet rakok a ruhásszekrényemben

     felteszem az ez évi cikkeimet a honlapomra

     kiszámolom, hogy tartozik vagy követel velem szemben a kritikuscéh házikasszája

     belefogok a Nézőképző nevű leendő kurzusom kidolgozásába

     elmegyek szűrővizsgálatra

     kitalálom a Koltai Tamás kritikapályázat részleteit

     megstoppolom a lyukas zoknikat

     óvatosan végigolvasom a Nyílt Fórum két kötetét

     megírok egy Spiri-cikket

     kitudom, mit lehet/kell csinálni Lisszabonban

     – és akkor jövő szombaton már csak a lábamat fogom lógázni.

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Lett volna tegnap színház, de fáradt is voltam, meg végére kellett érnem a mai Spiri-cikknek – ez lett, megint erősen hívott egy focista: Zoff legyen a címe –, úgyhogy lemondtam, pontosabban elhalasztottam az előadást.

     A kritikusdíj várományosainak emlékeztetése zajlik a meghívásra a napokban, ennek kapcsán nézem a táblázatot és most konstatálom, hogy sem Alföldi, sem Mohácsi, sem Zsótér nincs közöttük. Érdekes.

     Áttanulmányoztam az EMMI 150 milliónyi kiemelt támogatását színházművészeti célokra. Hát itt-ott nagyot néztem. Külföldi forgalmazásra kapott 1 millió forintot a veszprémi Petőfi Színház Tokaji aszú című előadása. Volt módom látni dévédén. Egybehangzóan és határozottan elutasítottuk, hogy a Városmajori Színházi Szemlére eljöjjön. Na most akkor megy Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Szinte természetesnek mondható, hogy ha megérkezünk bútorszállítókkal Verőcére – Máténk szobáját ürítjük ki –, akkor az utcánkba nem tudunk bemenni, mert ott vonul a szüreti menet.

     A Színházak Éjszakájának ünneplését ezúttal bajtársiasan átengedtem a nézőknek: nem foglaltam a helyet előlük sehol. Mindössze a Hatszín Teátrumba mentem el a Tagadj, tagadj, tagadj! bemutatójára. Ehhez a színdarabhoz képest a múlt heti Kétely már-már mély, gazdag, komplex drámának hat vissza. Mert ezt csak érdekes/divatos témának érzékeltem, de egyetlen szereplő sincs rendesen megírva: embernek, és helyzetek is legfeljebb elvétve akadnak benne, inkább csak papírízű dialógusok, közhelyfelhozatal.

     Súlyosan nehezítette nézői helyzetemet, hogy nem számítottam arra: befutóra szólnak a jegyek. Múltkor a gyerekelőadáson helyre szóltak. Mire odaértünk, mire kiálltunk a félreértett színházakéjszakájás sorból, már csak az utolsó sorokban találtunk helyet. Onnan – kicsit túlzok csak – alig tudtam megkülönböztetni egymástól a két sportolónőt, Lovas Rozit és Sztarenki Dórát, pedig ők lettek volna a nézésem mindenekelőtti célpontjai. Így jártam.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Múlt hét végén kicsit izgultunk az Irma hurrikán miatt, mert Adrian szülei (nászasszonyunk, nászurunk), testvérei és unokaöccsei a veszélynek erősen kitett floridai Tampában élnek, egy nagy házban. Végül is személy szerint náluk csak annyi gond jelentkezett, hogy négy napig nem volt villany. Meg némiképp vizes lett körülöttük a vidék. Mindenfelé megemelkedett a víz, és ilyenformán a városban, árkokban meg egyéb rejtettebb helyeken lakó aligátorokat kiemelte a helyükből és vitte. Ahogy Annamarink mesélte ezt szkájpon, mindhárman jól láttuk magunk előtt ezt a jelenetet a Jumanjiból és eléggé el nem ítélhető módon vihogtunk.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Ez nem a lengyel Szolidaritás, mert itt a szolidaritási gyűlésre több rendőr megy el, mint szolidarizáns.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Az egészen különös volt, hogy amikor tegnap este fél kilenckor a Trafótól elindultunk a Magyar akác című előadás helyszínéhez – a szomszédos, korábban SPAR bolt romjaihoz –, akkor a bejárat mellett egy körbegubózott hajléktalan aludt. Hirtelenjében egyáltalán nem lehetett tudni, hogy ő az előadás része (színész, statiszta, díszlet-e), avagy spontán itt éjszakázó igazi homeless.

     (Csöppet nehezményezem egyébként, hogy a hon- és színlapon nem tüntetik fel: ehhez az előadáshoz a kietlen, lebontott üzlethelyiségben melegebben kell felöltözni annál, mint ahogy én általában színházba megyek.)

     Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György írták és rendezték, előadja: Eke Angéla, Homonnai Kata, Kelemen Kristóf, Kristóf Márton, Pálinkás Bence György. Közéleti-politikai-esszé-tényfeltáróriport-pamflet-dokuszínház. Egyiknek sem túl vastag, de tanulságos, okulásos 70 perc, megéri az idejét. Hozzám azért közelebb áll az a fajta a színház, amelyik ennél színészigényesebb. Vagyis színészként színészeket vet be színészileg.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

22. péntek

     A kritikusdíj-átadóval kapcsolatban olyan sok minden volt mirajtunk: Papp Timin és rajtam, hogy az esemény előtti órák teendőit már meglehetős feszültségben csináltuk végig a Budapest Bábszínházban. Ez a feszültség eltérően hatott ránk. Timi fel volt dobva, én meg le voltam ejtve apátiába süllyedtem a szorongó vágyakozásom ellen, hogy legyek már néhány órával mégöregebb, és túl ezen a Kálvária alcímű esten. A Göttinger Pál rendezte műsor, a re:Verse és a Momentán Társulat szereplése már az első öt perc alatt megnyugtatott: profi szakemberek kezében vagyunk, ez az est rendben lesz. Teljesen önállóan készültek, úgyhogy nekem is új volt az egész produkció. Annyit tudtam csak, ami kellőképpen nyomasztott is, hogy a végén fel kell mennem a színpadra az életműdíj átadásához. Nem, kicsit sem vágyom én oda. Egészen pontosan láttam magamat elesni a magas sarkú cipőmben a lépcsőn, belezavarodni a csöppnyi szövegembe, ráejteni Radnóti Zsuzsa lábára az életműdíjat, ilyesmi. De végül is semmi rendkívüli nem történt. (Az évi rendes gikszeremnek egy kollégám lett balsorsú áldozata.) Annak rendje és módja szerint pattanást növesztettem az arcomra, valamint keletkezett egy véres pukli a fejemen, mert a díjakat rendezgetve a takarásban, belefejeltem egy váratlan térelembe, továbbá lett tegnap reggelre egy hatalmas duzzanat a szájamban is, ám ez olyasminek bizonyult, mint az álterhesség, mert ma reggelre lelohadt, és a fehérvári szájsebészeten már csak a gyulladás tényét konstatálták délelőtt.

     Szóval azt akartam csak mondani, hogy tisztességgel megcsináltuk megint. (Persze nemcsak Papp Timi meg én, hanem mindenki, szereplők, közreműködők, segítők, pártolók, támogatók.) Értékes teljesítményeket díjaztunk, értékes emberek örültek ennek, volt egy közös drukk, hurrá, vivát, fájdalom, diadal, csalódás, boldogság, minden. Épp ahogy kell, ahogy ez jó, ahogy ez fontos, hogy legyen.

     Felszabadult örömmel gratulálok minden várományosnak és győztesnek!

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Két meglepetésről.

     1. A Stúdió K Színház FB-oldalán írták a hozzászólók a Peer Gynt kritikusdíja alá, hogy ez nem lehetett vitás, ez nem meglepő. Szubjektíve biztosan érezhető így, praktikusan viszont igenis meglepő, sőt kész csoda. Ugyanis június 8-án mutatták be, és talán ha három-négy előadás ment le belőle a szavazás határidejéig. Az, hogy nyerni tudott a független előadások rendkívül erős mezőnyében – ahol például a Forte Társulat mindannyiunk által nagyra értékelt Bartók-eladása nem fért bele az első háromba –, számomra azt is jelenti, hogy mi kritikusok mégiscsak odaadóan végezzük a dolgunkat: rohantunk megnézni egy négy és fél órás előadást egy hideg, vizes pincerendszerben. És hát a produkció biztosan átütő, hiszen a díjához nyilván az kellett, hogy mindenki erősen szavazzon rá, aki már látta.

     2. Tegnap reggel a buszon ülve szemüveg híján teljesen találomra bepötyögtem egy sms-t a telefonomba. Majd odatartottam a mellettem ülő nő elé: Kérem, olvassa fel! „Lepecsételtem, abban a reményben, hogy megvár a fogorvos” – mondta. Köszönöm. Tehát olvasható lesz a címzett számára – gondoltam. És hozzá még azt, milyen különös, ritka, meglepő! Egy nő, aki nem kérdez, nem odáz, nem hárít, nem ódzkodik, nem emocionál, hanem megteszi szó nélkül, amit egy ismeretlen nő kér tőle.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Volt arról szó nemrég, hogy mit gondolnék ama szakemberek munkájáról, akik egy-egy magára adó színház pr-sajtó-szakmaijegy mailcímjének végpontján ülnek. Nos, azt is a feladatkörükbe tartozónak vélném, hogy amikor a Nemzeti Színház bemutatójának másnapján egy szereplő megbetegedése miatt elmarad az előadás, akkor szedjék elő a mailváltást, amelyben jegyet adtak a harmadik előadásra a kritikusnak, és értesítsék, hogy ne jöjjön másnap, s ajánljanak neki későbbi időpontot. Minthogy nem érkezett ilyen mail, gyanútlanul elmentem tegnap a Nemzetibe. Mivel Nyílt nap zajlott éppen, és sok ember gomolygott az épületben, ezért nem mondták le cakumpakk a Bánk bán tegnapi előadását Söptei Andrea-Melinda hiánya miatt, hanem nyílt próba címszó alatt bemutattak néhány melindátlan jelenetet Vidnyánszky Attila rendező nyílt színi felügyeletével. Ha már ott voltam és jegyet kaptam rá, beültem természetesen.

     Megállapítottam, hogy Vidnyánszky Attila mintha egyre kevésbé igényelné a nézőket – legalábbis csökkenti a számukat. Az előadást a Gobbi Hilda Színpadon játsszák, ott is úgy, hogy a színészeknek biztosítanak nagy teret a játékra a nézőtér rovására. Kicsit kajánul arra gondolok most, hogy ha annak idején az Alföldi Róbert rendezte, fiatal közönségnek szánt Bánk bán a nemzeti klasszikust patetikus-ünnepélyes stílben kultiváló konzervatív közönséget felháborította, akkor most sem számíthatunk más reakcióra.

     Soha nem tapasztaltam még ilyen vastag iróniát Vidnyánszky-rendezésben. Ez az egy óra, amit láttam tegnap, kíváncsiságot ébresztett bennem az előadás iránt. Remélem, az egész vonatkozásában az irónia éppúgy ellepi majd a magyarokat, mint a merániakat és a bojóthiakat.

     Az estém legfelvillanyozóbb percei azok voltak, amikor Olt Tamás Petur bánja a pianínót verve, füstös hangon énekelte a Járom az utam című örökzöldet. (Lehetett az egy szempont talán, hogy minden olyan dal bekerüljön, amiben a „hazám” szó szerepel.) És hát de szeretek én egy ilyen „nagy urat” nézni, mint amilyen Mátray László Bessenyei-forma, szenvedélyes, gyötrödő, el-elbődülő Bánkja. Pláne közelről.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     Még annyit a Bánk bánról, hogy a terem bejárata előtt van egy kis kiállítás Bánk-fotókból és jelmezekből, és én ott nagyot mosolyogtam Sinkó László-Endre jegesmacirucija láttán. (Vidnyánszky Attila 2002-es nemzeti színházi rendezéséből.)

     Tegnap este a Szlovák Nemzeti Színház előadása meggyőzött arról, hogy Esterházy Péter Mercedes Benz című színdarabja tud működni színpadon. (Ez, ugye, az Esterházy-daraboknál nem szokott egyértelmű lenni.) Mindjárt az elején feltűnt, hogy merre kereshető a megoldás. Láttunk egy vékony, inas színészt olyan arccal, mintha kőből faragták volna durva vésővel. Villogó piros szarvacskát, fekete miniszoknyát és harisnyát viselt (egész jó lábakon), és azonnal izgalmas, kaján-gúnyos-intellektuális-energikus Lucifernek mutatkozott. (A darab olykor hosszasan elfeledkezik róla, de ő ezt is kibírta.) Mellette egy sudár, snájdig, ősz hajú, ősz szakállú, elegáns, frakkos idős színész – később csekkoltam, hogy ő Martin Huba, akinek a rendezéseire mindig szívesen megyek a komáromi Jókai Színházba –, aki kicsit nemtörődöm, könnyed, léha bájú Úristent játszik. Egyszóval azonnal elénk került két eltalált színész, két tökéletes figura. Kábé így is folytatódott aztán: piros pulóveres, lyukas állú, kölyökképű, magas, vékony fiúarisztokrata, valamint egy szintén szép termetű, jókiállású ősz hajú gróf-nagyapa, és így tovább. Megfelelő stáb keltett életre megfelelően egy színpadi történelmi revüt, ami annak ellenére mélyen élvezhető volt, hogy rendre veszíteni voltunk kénytelenek a látnivalóból, mert a kivetített magyar szövegre sandítgattunk folyton.

     A rizsát (szövegelést) kapusztának, vagyis káposztának mondják szlovákul – állapítottam meg elégedetten.

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Megragadtam a Puksinban az olcsóbb napot és megnéztem a Hetedik alabárdos című, színházi témájú magyar filmet. Vékes Csaba rendezte, akit független színházi előadásokban láttam eddig. Nincs nekem evvel a filmmel különösebb bajom, elvoltam vele. Nem untam, elszórakoztatott, helyenként nevettem is. („Színikritikus, aki hetente megnéz öt előadást, és még nem vágta fel az ereit.”) Szerettem a szereposztást, hogy nem feltétlenül a színészi fősodor. Örömömre szolgált látni a vásznon a szép és mindig izgalmas Sárközi-Nagy Ilonát szépnek és izgalmasnak, vagy Majzik Edit meleg mosolyát, vagy Felhőfi-Kiss Lászlót szárazon, vagy Ujlaki Dénest a hihetetlen bajuszával. A főszereplők is kedvemrevalók, eleve Bánki Gergely-rajongó vagyok, és bírtam, ahogy a bucifejű Nagy Ervin kiélvezte a vidéki ripacsot. Na és hát amikor buta képet kell vágni, abban Bezerédi Zoltán felülmúlhatatlan. Azt is értékeltem, hogy a történetben senki-semmi nem azonosítható konkrétan.

     De végül is némi szomorúsággal jöttem ki a moziból, mint akinek fáj egy kihagyott lehetőség. Mert a való, a világ, és az igazi színház nincs benne. Ezeket elkerülte Vékes Csaba. Így nem lett ez a film korunk Hatásvadászokja. Mely filmet egyébként – ezt szintén szomorúan konstatáltam este, miután hazajöttem és utánaolvastam a Hetedik alabárdosnak a neten – a filmről kritikát írók nem ismerik. (Egyetlen cikkben említik csak.) Ha a Hatásvadászokat nem őrizte meg a magyar filmszakírói emlékezet, akkor mit akar ez az alabárdos, legyen bár akárhányadik.

vissza a lap tetejére

27. szerda

     Tarján Tamással is úgy voltam, valahogy azt gondoltam, hogy mindig lesz. Nem voltunk közelebbi kapcsolatban (hát kivel vagyok én közelebbi kapcsolatban egyáltalán?!), de az elmúlt évtizedekben több viszonylatban is találkoztunk, és mindegyikben tiszteltem. Volt lektor ott, ahol én épp szerkesztettem, volt tanárom „középkoromban” az egyetemen – két élvezetes kurzusát is elvégeztem és nála írtam a diplomamunkámat –, volt szerzőm* a Zsöllyében és a Spirituszon és a naplóm olvasója. Az a fajta, különösen lehangoló halál az övé, amikor az ember tudja, hogy olyanok, mint ő, nemigen nőnek a helyébe.

     Más. Amikor láttam, hogy az Örkény Színház felújított nézőterén is lehet széket „venni”, csak azon izgultam, hogy vajon mennyiért adják. Bírjuk állni magunk, vagy gyűjtést kell rendeznem tágabb családi körben? Megkönnyebbültem az összeg hallatán – ki tudjuk csengetni. Nagyra értékelem egyébként, hogy pótszéket is lehet venni, ami csak 5000 forint. Ennyit bármelyik színházkedvelő megengedhet magának. (Csak jusson neki szék még.)

     Szóval bejelentkeztünk egy szélső székre. Hát mi lenne ráírva, persze hogy az, „Stuber Andrea és kedves férje”. Tegnap rendezték az ünnepélyes nézőtéravatót, a társulat, az átépítésen dolgozók, a pártolók és a sajtó részvételével. A lehető legkonkrétabban én avattam fel a leendő székünket: s.k. csomagoltam ki a nejlonborításából. Szép lett a színház különben. A színházterem fekete falán ék alakú bütykök. Hívogattak szinte falmászásra.

     Boldog nézőteret kívánok hittel, reménnyel és szeretettel!

* „Szerkesztők álma” szerző volt: gyors és precíz. Kristálytiszta kéziratokat adott: egyetlen vesszőt sem kellett javítani soha. Anno a gépeléses korszakban tollal behúzott minden hosszú í-t, mert azt az írógép nem ismerte. Amikor az első cikket kaptam tőle a Spirire, pontosan abban a formátumban küldte a szöveget, ahogy publikálni szoktam.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Tegnapra volt időpontom orvoshoz, aki történetesen abban a házban rendel, ahol Tarján Tamás élt és halt. Úgyhogy virágot állítottam a lakónévsor mellett reklámújságok céljára felszerelt dobozba.

     Míg az orvosra vártam, Marcus Aurelius Elmélkedéseit olvastam. Ezt írja:

     Alexandros grammatikus maga volt a kíméletesség. Sohasem kifogásolta, ha valaki előadásában idegenszerű, nyelvi fonák vagy hibás fordulatot használt, hanem ügyesen szóba hozta a megfelelő kifejezést válasz, kiegészítő magyarázat vagy a tárgyra, de nem a kifejezésre vonatkozó közös megfontolás ürügyén, vagy valami más alkalmas módon, közvetve sugalmazta. (Huszti József fordítása)

     Akkor én nagyon irigylem Alexandros grammatikust, mert nekem ez probléma. Hogy valaki helytelenül használ valami kifejezést, vagy nem jól ejti a szót, akkor én tipródom. Restellek szólni neki, nem találom a módját, nem akarom megbántani, és inkább hagyom. De aztán ez megmarad bennem, és ha nekem kedves emberről van szó, akkor nyomaszt, hogy esetleg máskor is, másoknak is tévesen mondja, mert elmulasztottam megóvni ettől. És ez rossz érzés.

     Mondjuk az egyetemen – túlkoros diákkoromban – a Stifter-szemináriumon egy csoporttársamnak sikerült a fent leírt módon felhívnia a figyelmemet arra, hogy rosszul ejtettem ki egy francia származású szót (noha a francia nyelv nem idegen számomra), és hát ez is megmaradt, és ez sem jó érzés, de legalább máskor majd jobban vigyázok avval a szóval.

vissza a lap tetejére

29. péntek

      Tantermi szemlén ülök a Jurányiban, illetve tegnap nem egész nap, mert azt felmértem, hogy nem tudok délelőtt 10-től este 9-ig megnézni egymás után öt előadást. Akármilyen edzett fesztiválnémber vagyok, ez nekem is sok, úgyhogy mély elismerésem a zsűri tagjainak, akik erre vállalkoztak három napon át. Négy produkciót láttam tehát: a Gólem Színháztól a Szakácskönyv a túlélésért, és három bemutatót: Eke Angéla: Elfog/adsz, Kövér Béla Bábszínház „HER-BÁL” meghívó és Varsányi Péter: A megtorlás napja. Tekintetbe nem véve a kényelmetlenségeket (pl. a csúszást, vagy hogy az egyik előadás csoportos feldolgozó beszélgetésére csak a célközönséget és a zsűrit engedték be) a látottak és tapasztaltak felvetettek bennem kérdéseket, ami engem nem is lepett meg különösebben, mert szoktak a tantermi, ill. színházi nevelési, ill. részvételi színházakkal kapcsolatban titkos kétségek vagy talán mondjam inkább így: privát tanácstalanságok támadni a lelkem legmélyén.

     – Kell-e tanterembe vinni színházi produkciót ahelyett, hogy a diákok mennének a színházba?

     – Maga az anyag, a téma, a tárgy elég érdemi-e ahhoz, hogy bevigyék a diákok terepére. (Mert egy osztályterembe fontatlant, alibiset, vagy ne adj’ isten gagyit vinni – hogy nem érdemes, ez a legkevesebb.)

     – Az anyag feldolgozása színházilag érdemi-e, hiteles-e, elég színvonalas-e ahhoz, hogy bemenjünk vele a gyerekek közé?

     – Az előadáshoz kapcsoló drámapedagógiai vagy feldolgozó foglalkozás elég érdemi-e, organikusan összefügg-e a produkcióval, valóban segít-e a nézőknek az élményt elhelyezni, továbbgondolni vagy lezárni.

     Ezekre a kérdésekre tegnap több nemet mondtam magamban, mint igent. Amikor igent, akkor az például színész. Hay Anna. Kurta Niké.

vissza a lap tetejére

30. szombat

    

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra