Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. december

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Decembert írunk, és ebben a szezonban még nem voltam a Katonában! Nyilván nem szorultak rá, hogy ősszel bemutatót tartsanak, de nekem hiányzik. Most decemberben azért lehet már menni, és megyek januárban is, mert úgy döntöttem, hogy doktor Kingának látnia kell Ascher Tamást Háromszéken.

     Megvettem a Mohácsik Múltépítés című drámakötetét, és a Csillagos éggel kezdtem olvasni, mert arra a darabra emlékszem a legkevésbé.

     …a színház alatt van a múltépítkezési epicentrum. Más országok a jövőt építgetik, öreg hiba. A jövőre nem lehet alapozni, ugye, mert az még nincs is, csak a múltra, ezért a múltat kell először formásan összekalapálni. Ha egyszer felépül a múlt, a mi múltunk, akkor lészen majd kacagás és fogaknak mosolygatása.

     Azért van ahol a jövőt építik, itt nálunk például, szemben, reggel 7-től, ma is. Mire elkészülnek, 2020-ra, eltakarják a szemem elől a Városháza tornyát, nem kell annyit nézelődni.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Ítél a nép – Simányi Zsuzsanna második munkája a Stúdió K-ban. (A Határaink volt az első.) Ütősen indult: Homonnai Katalin elmondott egy ünnepi beszédet, amely alatt jó ideig nem lehetett tudni, hol járunk a történelmünkben, milyen rezsimben, melyik vezérünknek nyalnak itt. Az az egy mindenesetre biztosnak tűnt a beszéd hallatán, hogy baj van: gerincek roppanásán már okvetlenül túl vagyunk.

     A darab tárgya Kiss Ferenc színész népbírósági tárgyalása. Ismertem Kiss Ferenc ügyét, azt is tudtam, hogy a börtön után idővel engedték lassan visszaszivárogni a színpadra, ha nem is folytathatta olyan látványosan az abbamaradt karrierjét, mint Páger Antal. (Bár az is igaz, hogy Páger nem volt akkora tótumfaktum a nyilas időkben, mint Kiss Ferenc. Meg feltehetően jobb színész is volt, pl. ő talán nem az esti programjához igazította a szerepei tempóját.)

     Az előadás – helyesen – nem minősít, az elhangzó információk így is épp eléggé gondolkodóba ejthetik az embert, több irányban is. Háborús bűnös volt-e, emberiségellenes bűntettben joggal volt-e elmarasztalható Kiss Ferenc színész? Mint elmondta a tárgyalásán, a korabeli törvényeknek megfelelően működött. Ha bűnösnek nem érezte is magát, felelősnek mégiscsak éreznie kellett volna. Ez valahogy hiányzik minálunk, a felelősség felismerése, ha legalább utólag.

     A gondosan kikutatott, izgalmas történelmi anyag színházi feldolgozásának módja – revüdoku, írja a színlap – csöppet extravagáns, miközben a spontaneitás, a természetesség, az életszerűség látszatára is tör. Ez utóbbi azonban a nyegleség érzetét is kelti, ami nem áll jól ennek az anyagnak. 

     Amikor Sipos György bebotorkált a tanúkkal teleírt kabátjában, a szemhéjára festett vakember-szemmel, azt mindenképpen színházi pillanatként rögzítettem.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

    

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Amikor augusztusban neten vonatjegyet néztem Nyíregyre, téves kapcsolás folytán a Wizzair oldalán landoltam és láttam, hogy Barcelona tour-retour kicsit olcsóbb, mint Nyíregyháza, ha az ember megfelelően távoli és nem kurrens utazási napot választ. Hupsz, rögtön vettem jegyet, a lehető legfapadosabbat, se feladott poggyász, se megvett ülőhely, se hús, se hal. Valószínűleg mások is hasonló minimalista megfontolásokkal éltek, mert látszott a vasárnap hajnali gépen, hogy egyetlen hosszúlábú utas sem vásárolt a hosszúlábúaknak árult székekből, és sokan a sorsolásra bízhatták az ülőhelyüket, mert mindenki össze-vissza csereberélt.

     Most tehát itt vagyunk, ahol eddig még soha. A reptéren napsütés és pálmafák fogadtak, és én szeretek decemberben napsütötte pálmafákat nézni. (Mondjuk még másik két évszakban szintén.) A vasárnap reggeli érkezéskor különösen hangulatos volt caplatni; az üres sétányokon és sugárutakon csak kutyásokat lehetett látni. (Sok a kövér kutya, ebből arra következtetek, hogy jólét van és korlátlan kutyaszeretés.) Itt minden utcasarok oktogon, emiatt az egyenes utakon is többet kell az átlagosnál gyalogolni, úgyhogy a lábam már fásul, fásodik.

     A Picasso Múzeum: ez az ember már 14 évesen komplett klasszikus festő volt minden tudománnyal az ecsetjében, onnantól kezdve aztán variálta, bolondozott, az eredetiséget tanulta. Gálánsan, festménypárok kiállításával mutatják meg, miként hatott rá mondjuk Monet, Cézanne, Manet vagy Touluse-Lautrec.

     Kedves látvány a Basilica of Santa Maria del Marban egy japán turista barcelonás Iniesta-mezben. (Kobéban vezet le. Iniesta.) Apropó: Johan Cruyff egykori Barcelona-meze. Este a Barcelona – Villarreal nézése egy kocsmában, asszonyi kurjongatás a két gólnál. (Tanulmányoztuk persze a meccsjegyeket még otthonról, de megfizethetetlennek találtuk. Ráadásul Messi épp eltörte a karját, és ki gondolta, hogy ilyen gyorsan összeforrasztják?)

     Hétfőn reggel fúrógép és kalapácsolás hangjára ébredtünk. Bontás zajlik fölöttünk. EZ világméretű összeesküvés, nem a Soros.

vissza a lap tetejére

5. szerda

     15 perc sétára esünk a Sagrada Familia katedrálistól. Közelítve először a színes csúcsdíszeket látni meg, amik leginkább pizzaszeletelőre emlékeztetnek, aztán alattuk a tornyok mint valami konyhai reszelők. Lenyűgöző épületkavalkád, amelynek a keleti oldala a legcsodálatosabb, a születés homlokzata. Hát az olyan elképesztően lendületes, nem is hogy majd’ megszólal, hanem majd’ megmozdul. Végignéztem az összes díszét-szobrát, balra fent, 10 óránál a három királyok, akikről nekem már mindig Znamenák István fog eszembe jutni, hogy ÉÉN vagyok a Boldizsár.

     Százharmincvalahány éve építik Antonio Gaudí álmát, amiben az építész zsenialitását szerencsésen támogatta a hit presztízse és a katalán nemzeti öntudat ereje. 1926-ban halt meg Gaudí, elütötte a villamos. Élete utolsó éveiben lakott a Sagrada Familiában, és itt is temették el, lent a kriptában, amely már akkorra elkészült.

     Bemenni a Sagrada Familiába kötelező, mert ilyen szellemi muníciót valószínűleg egyetlen más templomban sem látni a világon. A szimbólumok erdeje (szó szerint), a fények játéka – a keleti/virradati/születési oldal kék fényt árasztó üvegablakai és az ellentétes oldal, a nyugati/esteledő/hanyatló/szenvedés szekció pirosai-narancssárgái –, a kecses vonalak, a részletek poétikus gazdagsága megkapó. Apró finomságok utalnak arra, hogy talán úgy képzelte Gaudí: ebben a bonyolultságában is világos és áttekinthető házban legyen ezernyi meghitt zug, ahol kettesben lehet lenni Istennel, de ezt az elképzelést az élet és a terrorizmus nyilván keresztülhúzta.

     Vettem felárért toronyba felmenést is, na az nyugodtan elhagyható: felvisznek hat-nyolc embert lifttel, kiküldenek egy pár négyzetméteres, rácsos átjáróra fényképezni, azután indulás lefelé a csigalépcsőn.

     A feltámadás homlokzatából és kapujából még semmi nincs meg. Több torony is hiányzik, a legnagyobb is, 2026-ra tervezik a katedrális teljes felépítésének befejezését. Majd delegáljuk Annamarit, hogy nézze meg. Ott hagytuk neki a lelki lábnyomunkat.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Ha egy város nagy vízzel, hosszú parttal rendelkezik, az jó dolog, ezt már Chicagóból tudjuk. Barcelonában van Földközi tenger, a kikötőben szép vonalú, tankhajó méretű luxusjachtok sorakoznak adóparadicsomos felségjelekkel, ki tudja, talán valamelyik a mienk, legalább közpénzileg. Azután több kilométer hosszan homokos part, akadnak is bátor strandolók, feljebb a sétányon vehemens játékosok dominóznak, még odébb bálna méretű vörösréz bálna, az már az olimpiai kikötő és környéke.

     Beljebb a városban az úgynevezett gótikus negyed, sikátorok, a megmaradt középkor, ódon katedrálisok. Váratlanul zsidó negyedbe ütközünk, vagy legalábbis a hűlt helyébe. Barcelonában sem bizonyult hosszabb távon szerencsének zsidónak lenni: eleve nem építhettek nagyobb zsinagógát, mint a legkisebb keresztény templom, majd a XIV. században jöttek a pogromok, üldözés, dúlás. Az egykori zsinagóga helyét, maradványait az 1990-es évektől tárták fel, belőle egy kis helyiséget vett meg és hozott rendbe a helyi zsidó közösség, a nők részlegét eddig nem sikerült megszerezniük az étteremtől, amelyik birtokolja.

     A Szent Eulália gótikus székesegyház tetőjére fel lehet menni, alatta bent a mérhetetlen pénz, arany, gazdagság, amit a templomba öltek. A kerengőben ludak – elsőre azt hittem, műanyagból, mint a kertitörpék, de aztán megmozdultak. Mint kiderült, a névadó Szent Eulália életkorára utalnak a 13 ludak, ennyi idősen halt mártírhalált a kislány.

     Felfelé törekvők lévén szívesen elnézegettük a várost a katedrális tetején túl a Güell park csúcsmagasságából és az El Corte Inglés Áruház 9. emeleti étkezdéjéből is. Apropó étkezés: fogyasztottunk a napokban sok tapaszt – bár én főként az ujjaimra ragasztottam –, ettem a herkentyűs paellákat, ittam a Sangríát, halásztam ki belőle a gyümölcsdarabokat. Középkorú és idősebb spanyol nők csapatostul ülnek be napközben vendéglátó-ipari egységekbe pezsgőzni – jegyeztem meg irigy bámulattal.

vissza a lap tetejére

7. péntek

    

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Itthon vagyok már persze, csak Várja szervizbe ment. Míg pár napot külföldön voltunk, a kormány elhelyezett 8500 plakátot a Belváros és Ferihegy között, nemzeti konzultáció, védjük meg a családokat, döntsünk közösen! Olyan sokszor láttam hazafelé jövet, megragadt, azóta is tanakodom magamban, védjük-e meg a családokat vagy ne, nehéz ebben dűlőre jutni így egyedül, ha közösen is.

     Első dolgomként leszaladtam kajáért a CBA-ba, ahová különben nem nagyon járok, de hát az van a legközelebb. Rögtön átvertek 120 forinttal, konstatáltam, itthon vagyok, bár egyelőre nem térdepelt lábamhoz bokor. (Többször átvágtak már abban a boltban, úgyhogy éber vagyok, de mindig tudnak új módszert kitalálni.)

     Van azért jó is, Tandori Dezső 80 éves. A 1978-as, kedvenc Még így sem kötetből.

     A búcsúfélkör

     Ott, az utolsó jelsai napon,

     Amely aztán utolsó lett valóban,

     Egy búcsúfélkört, emlékszel, leróttam

     veled délután; a hotelsoron

     mentünk végig, és egy hullámfogón

     magasra vert a víz. A rádióban

     nem is tudom mit hallottunk; szorongtam,

     szorongtál; hogy megint valami jón

     lehetünk túl; itt s most, és általában.

     Mintha mindentől búcsúznék! ez itt nem

     túlzás, mert azt mondom, hogy adja Isten,

     Ne legyen igaz; mert a haladék

     Felemésztődik önnön állagában,

     És semmi, semmi nem elég. Elég.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     Érdeklődéssel és bizalommal vagyok Czukor Balázs munkássága iránt, úgyhogy költségmegosztásul szerveztem két kritikust az autónkba, és elmentünk tegnap Pécsre Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című előadásra. Ezt a Peter Handke-darabot – amelyben egyetlen szó sem hangzik el, és egy város terén történő, színházilag kitalálandó eseményeket mutatja – kétszer láttam eddig, és szerettem mind Máté Gábor, mind Bodó Viktor rendezésében. Ezúttal (talán) egy állomáson játszódik, és Egy óra, amikor…  helyett talán inkább Egy nap, amikor… lehetne a címe. Sőt az is lehet, hogy több nap. (Jól indult, mindjárt a hajnali álmos becsászkálásokkor feltűnt egy nő, aki olyan, mint én: bénázott valami jegyautomatánál, és egyre hosszabb volt a sor mögötte, ő egyre frusztráltabb lett és inkább előre engedett mindenkit.)

     Merész vállalkozás ez a produkció a rendezőtől, amennyiben ismeretlen társulatba ment dolgozni, és a több mint harmincfős szereplőgárdának csak egy része színész; a többiek táncosok és énekkari tagok. Ennek szerintem része van abban, hogy bár az előadás rokonszenves és jól nézhető, de valami lényegi hiányzik belőle. Azt hiszem, az alkotó színészi fantázia és a színészi személyiség ereje terén szenved hiányokat. (Miközben elvétve azért akad olyan pompás figura is, mint a magas, ősz hajú szerelő, aki talán tényleg szerelő, vagyis műszak. Ide fogom írni a nevét, ha kinyomoztam. A színlapról nem derül ki, ki kicsoda. Krajcsovics Csaba ügyelő.)

     Az előadás rövid, úgyhogy a vége után módunkban állt becsatlakozni a nagyszínpadon játszott friss bemutató, a Funk Iván rendezte Énekes madár második részére. Nézve ezt az édelgően „egy az egyben” Tamási Áront, arra gondoltam, hogy jobb lett vón nem látni ezt. De aztán megjelent Köles Ferenc Bakk Lukácsa mint valami nép-nemzeti kovboj, és akkor mégsem ültünk ott teljesen hiába.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Nem tudom, hol jártak tegnap az emberek, de a délelőtti gyerekelőadáson sem telt meg a ház, meg a délutáni felnőttelőadáson sem, amit láttam. Meglehet, otthon várták a karácsonyt, pedig a Bethlen téri Színházban is várhatták volna, ahol Fabók Mancsi adta elő a betlehemes Ha betér az Égi Király című produkcióját. Erről majd beszámolok a Spirin.

     A Jurányiban a Mi és ők szerepelt műsoron. Holland írónő írta (és maga is szokta megrendezni), a beszláni túszdrámáról szóló doku-fikciós darab. 2004-ben csecsen terroristák egy orosz iskolában ezernél több túszt ejtettek, bezárva őket a tornaterembe, felaggatott bombák és detonátorok közé. Több száz halálos áldozata lett a három napig húzódó, tisztázatlan lezárású drámának. Két jelenlévő iskolásgyerek meséli el nekünk az egészet a tornateremben, ahol ülünk. Fehér Balázs Benő rendezte, László Lili és Vilmányi Benett játsszák el néhány érzékletes segédkelléket használva – piros fonalakból szőtt háló, fekete lufik, vérfestékkel telt vödrök. A szeretnivaló, szeleverdi és esetlen gyermekségük, amit bevetnek mindvégig, a tapsnál a meghajlást is beleértve, az teszi teljesíthetővé az előadás megnézését.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     A császárfiú álmát a Kolibri Színházban egy Jókai-novellából elrugaszkodva írta Horváth Péter. Novák János zenésítette meg és rendezte, érdekes hangszereken játszó élő muzsikusokkal, különlegesen vegyített keleties és magyaros hangzatokkal. (Mondjuk ehhez képest a császárfiú, Nizsai Dániel kicsit musicalesen énekel, bár ez mégiscsak előnyösebb, mint hogy a herceglányt játszó Michl Juli határozottan hamiskás.)

     Jól indult az előadás, Szanitter Dávid látványos, ugráló bajuszú Jókai Mórjával szobor alakban, keleties pompában jelmezileg, szépen hullámzó, hatalmas aranymenyéttel. Aztán belefogtunk a történetbe: Csia Csingi császárfiú lát álmában egy lányt, együtt énekel vele, aztán anyukája és a három tanácsadók kérik, hogy válasszon feleséget a tartományok felvonuló szépei közül, ő nemet mond, mert neki csak az álomlány kell, és ehhez minden körülmények között ragaszkodik, hiába próbálják meg lebeszélni és az ősi törvény követésére kényszeríteni. Egy távoli tartományban pedig Liu-Liu hercegkisasszony lát álmában egy fiút, együtt énekel vele, aztán apukája és a három tanácsadók kérik, hogy válasszon férjet a tartomány felvonuló legényei közül, ő nemet mond, mert neki csak az álomfiú kell, és ehhez minden körülmények között ragaszkodik, hiába próbálják meg lebeszélni és az ősi törvény követésére kényszeríteni. (Ugye másodszorra már idegesítő?)

     Ebből az egybeesésből kifolyólag az előadás első felvonásában gyakorlatilag minden jelenet, minden dialógus, minden dal, minden koreográfia kétszer ment le egymás után. Én azt hittem, megbolondulok. Unalomrohamok törtek rám időről időre. A szünetben a mellettem álló társaság gyerektagja megjegyezte: hát itt minden tök egyforma kétszer, a végén majd kiderül, hogy a két Lotti. De az azért nem derül ki a végén. A vége nem olyan, mint amilyenek a szép mesevégek szoktak lenni, hanem szebb.

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Nem akarom elhárítani a felelősséget; vállalom, hogy ahányszor Az ügynök halálával találkoztam, mindig hamis vekengésnek éreztem, idejétmúlt, hiteltelen drámázásnak. Érdekes momentuma a kecskeméti előadásnak – amelyre összeszerveződtünk, kollégák, a kocsimba tegnap –, hogy amikor Willy Loman felemleget egy néhai ügynököt, akit ő fiatalkorában látott dolgozni, és azért lett ő maga is ügynök, mert annyira imponált neki az a 84 éves szakember, aki egyhelyben ülve, telefonon is sikeresen értékesített. Míg ezt mesélte Kőszegi Ákos, a kecskeméti Loman, a hátsó függönyre kivetítették Tímár Józsefet a híres régi előadásból. Kis híján kihallatszott belőlem a lelki cöcögésem erre. Egy percig sem hiszem ugyanis, hogy Tímár Józsefnek elhinném ezt az egész dolgot. (Ráadásul ő még Ungvári Tamás fordítását mondta, amit mostanra azért jótékonyan lecseréltek a magyar színházak Hamvai Kornéléra.)

     Porogi Dorka rendezte a kecskeméti bemutatót, és amit a maga eszközeivel hozzátett a darabhoz, az rajtam nem segített, hanem sőt. Felteszem, a sorsszerűséget kívánta hangsúlyozni fekete csuklyás fiatal színpadi asszisztensnők bevetésével meg a vége előrehelyezésével, valamint lelki tájakra vinne bennünket az általános lecsupaszítással és a premier plán kamerázásokkal. De ezek a mache fogások csak fokozták a hitetlenségemet.

     Mindeközben a színészek kifejezetten jók: pontosak, tiszták, mélyek. Kőszegi Ákos az egész, keszeg figurájával elmerül a lomani illúziókban, a feleségeként Sára Bernadett stílusos, feszes, kihegyezett, jó ritmusú, és a fiúk – Orth Péter, Konfár Erik –  meggyőzően mozgósítanak testi és lelki erőket.

     A Ruszt József Stúdióban játsszák, kis terem, kis nézőtér. Egy plusz egy nő felállva tapsolt a végén.

     Mi lenne, ha egyszer Egy ügynök halála-előadásban Willy Loman temetésére bejönne a színpadra nyolcvan-száz gyászoló ember? – gondoltam hazafelé. Lenne valami.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     Láttuk Ruben Brandt a gyűjtőt. Én ugyan gyerekkoromban sem szerettem az animációs filmeket, amiket akkoriban rajzfilmnek hívtak, de minden jel arra utalt, hogy ezt a világsikergyanús magyar munkát meg kell nézni. És hát ez aztán valóban nem akármi. Egész arzenálja az arzenálnak. Nem spóroltak a munkával, annyi biztos. Az ember csak nézi szédülve, részint mert annyira pazar, részint mert közben érzi, hogy felfogni sem képes minden egyes geget, ötletet, utalást, sziporkát. Mintha csoki-bombatámadást éltem volna át, röpködtek felém a bonbonok, és sajnos nem tudott egyszerre mind betalálni a számba.

     Hanem egyvalamit maradandó lelkesedéssel kikaptam a cunamiból: Mimi egyetlen mozdulattal lapostalpítható cipőjét. Ugyanis ez az egyfrufrujú, zöldszemű macskanővamp szereplő magassarkú cipőt hordott, de akcióhoz egyetlen mozdulattal behajtotta a sarkát. Ez olyasmi, amit okvetlenül szabadalmaztatni kellene, nemcsak thrillerek nyomozónői számára, de a magamfajta egyszerű civilek körében is lenne rá igény szerintem.

vissza a lap tetejére

14. péntek

     Egy családi 80. születésnap miatt belekutakodtam régi iratokba. Kezembe akadt egy házasságlevél 1922-ből, nagyanyám testvére ment feleségül Herskovits Lipóthoz. Nézem a menyasszony születési adatait, 1900. március 24. Nahát! – mondom magamnak. Ez pont a nagyanyám születési dátuma. Nem tudtam, hogy ikertestvérek voltak evvel a Lenkével, akivel együtt vannak eltemetve, Fanni dédanya és lányai sírkő alatt. Épp Pesten van a Stuttgartban élő rokonom, akinek nagyanyja volt ez a Lenke. Kérdezem tőle, tudtad te, hogy ikrek voltak a nagyanyáink? Dehogyis voltak ikrek – mondta erre. Hanem az úgy volt, hogy Máramaros vármegyéből jöttek Pestre, és bemondásra mentek akkor az adatok. Márpedig ez a Herskovits Lipót fiatalabb volt a Lenkénél, úgyhogy jónak látta inkább a húga, az Eszter adatait bemondani a hivatalban. Valószínűleg egyszerűen csak fiatalítani akarta magát, aztán ez a születésnap jutott eszébe a családból. Ó – mondtam kicsit csalódottan. És azt tudtad, hogy a Herskovits Lipót színész volt, ez a foglalkozás szerepel az anyakönyvi kivonaton? Nahát, egy színész a családban! – lelkendeztem. Dehogyis volt színész – mondta. Kántor volt, csak a színész nyilván jobban hangzott.

     Még szerencse, hogy a gyerekeik igaziak voltak.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Miskolcon vagyok kétnapos színháznézésen, ahol havat egyelőre nem látok. Tegnap este a Béres Attila rendezte Jóembert keresünk harmadik előadása ment, amit Kritikus óra követett, Csáki Judit vezette talpraesetten.

     Magáról az előadásról nem akarok itt beszámolni, mert kritikát fogok írni róla. Majd abban fogom keresgélni, hogy miért is nem győzött meg engem igazán. Most akkor csak annyit, ami a kritikából talán kimarad: jó, hogy lett itt Miskolcon egy ilyen Brecht-sorozat, amiben Láng Annamária még elkaphatta ezeket a szerepeket. (Tavaly A kaukázusi krétakör Gruséja, idén Sen Te és Sui Ta.)

     Én Harsányi Attilát tulajdonképpen mindig a Pilótának képzeltem, és vice versa: a Pilótát mindig Harsányi Attilának képzeltem.

     Nem tudtam eddig, de Máhr Ági stúdiósként benne volt annak idején a Major rendezte, Törőcsik Mari-féle híres Szecsuániban a Nemzeti Színházban. Egy mondata volt, amikor a család megszállta a Sen Te trafikját. (Most a Pilóta anyját játssza.)

     A Magyar Tudományos Akadémia székházában* aludtam –  húzom ki magam büszkén az ágyban –, remélem, okosabb leszek tőle.

* Talán túloztam kicsit. A Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Bizottságának székháza.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

    

   

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     Szóval ott tartottunk Miskolcon, hogy szombaton délután megnéztük a Félőlény előadását Harangi Mária rendezésében. Békés Pál darabja – amely a szörnyek elleni küzdelemről szól – olyan, mintha a múlt héten írták volna. Na, legfeljebb két-három hete, de már mindenképpen az után, hogy a kormány(fő) magához szólította az oligarchiái, barátai és alattvalói újságjait, és egyetlen nagy, hegemón, kormánypárti médiaholdingba vont össze közel ötszáz sajtóterméket. Színben szinte benne van az előadásban egy klasszikus parlamenti patkó, és helyesek a színészek, élen a címszereplő Farkas Sándorral.

     Este a Három nővér a nagyszínházban Rusznyák Gábor rendezésében, amely voltaképp ugyanoda konkludál, mint a 10 évvel ezelőtti kaposvári rendezése, de az időutazás sokkal markánsabb. Nagyon érdekes előadásnak találtam, és ezt majd kritikában fogom kifejteni.

     Anyukám húgának 80. születésnapját ünnepeltük tegnap családi ebéden Gödöllőn. 28-an voltunk, három nemzedék, nagyszülők, szülők és ifjúfelnőtt gyerekek leosztásban. Az külön szívszorító, hogy a nagynéném pontosan úgy néz ki, mint anyukám 80 éves korában. (Ez egy mellékszál, de mesélte az unokahúgom, hogy a nyolcvanas évek közepén egyszer, amikor a Múzeum körúti lakásomban leledzett, megtalálta ott a telefonkönyvemben Mácsai Pál telefonszámát és iszonyatos izgalmak közepette felhívta. Jól meglepődött aztán, amikor a hívott fel is vette a telefont. Mire zavarában arra kérte, hogy drukkoljon neki, mert másnap vizsgázik anatómiából. Mácsai kedvesen meg is ígérte, hogy drukkolni fog, ezt most így utólag köszönöm a magam és a családom nevében.)

     Így néz ki most a gödöllői ház, a kastély és a lovarda mögött, ahol a nagynéném született, és ahol anyukám is felnőtt. Szemben Chopin, attól tartok, borzalmasan játszhat.

vissza a lap tetejére

18. kedd

     Elmentem tegnap 22.30-ra az Ódry Színpadra A Schroffenstein családot megnézni, de elmaradt az előadás. Volt alternatív helyszíni ajánlat, mert a Rákóczi úton Az élet álomot adták szintén fél 11-től, de úgy éreztem, hogy én így késő este már nem tudom átállítani a gyomromat bornyúvesésről egyben kétórás felsálra krumplival (vö. Sipos Lajos, Az üvegcipő), hát hazasétáltam az éjszakában.

     Úgyhogy helyette ezt:

     Fodor Ákos: Mikor elmentek

     öblítsd ki a szádat, mosd el

     a poharakat, a tükrökről

     se feledkezz meg, told helyre

     a székeket, a könyveket rakd vissza

     a polcra, a hamut öntsd

     ki, szellőztess, a tükrökről

     meg ne feledkezz, vegyél fel

     más ruhát, vagy semmit, a mosdó

     kagylójából a hajszálakat

     (vizet csorgatva rájuk, össze-

     tapadnak és lényegében egyetlen

     mozdulattal összeszedhetők) szedd

     össze, zárd be az ajtót és az

     ablakot, a tükrökről ne

     feledkezz meg, húzd föl

     az órákat, gyújts rá, vegyél

     mély lélegzetet, igyál még egy

     maradék kortyot, a tükrökről

     ne feledkezz meg, told helyre

     a szádat, öntsd vissza a hamut a

     polcra, a poharat szellőztesd ki,

     vegyél mély könyvet, vagy semmit

     (vizet csorgatva rájuk) húzd föl

     a hajszálakat, a tükörre gyújts

     rá, mosd el a tükröket, a mosdó

     kagylójából öblítsd ki a tükröket,

     zárd be a tükröt és a tükröt,

     vegyél más tükröt, vagy semmit,

     próbálj megfeledkezni (összetapadnak)

     a tükrökről (és lényegében egyetlen

     mozdulattal) próbálj

     megfeledkezni a tükrökről

vissza a lap tetejére

19. szerda

     A szeptemberi londoni családegyesítés előtt vágyakozva pislogtam a színházműsorra, a Lear királyra Ian McKellennel. De sajtójegyet nem adtak rá, megvenni pedig esélyem sem volt. Úgyhogy lelkes örömmel mentem tegnap az Urániába, ahol közvetítették az előadást. Eredetileg egy kis színházban mutatták be Jonathan Mundy rendezését, majd bevitték a West End legkisebb színházába, és még azon belül is lekicsinyítették a nézőteret a kör alakú piros porondszínpad körül, amelynek igen jól állt az a szép, alapos esőzés, amit a viharjelenetben ráeresztettek.

     Az intimisításhoz – van ilyen szó? most már igen – képest meglepett, hogy a szereplők zöme mégis milyen nagyszínpadi eszközökkel játszik, kiabálva, méretes gesztusokkal. A közeg egyébként modern, öltönyök és elegáns kiskosztümök, miközben a ballonkabátos Bolond igazi, sokágú bohócsapkát is visel.

     Ian McKellen külön fejezet; szép ember, szépen öreg, szépen Lear. (A rendező az elején a demenciát emlegette mint döntő motívumot – hát azért engem kis csalódással tölt el, ha egy Lear orvosi diagnózisról szól.)

     Jutottam azért érdemi új élményhez: Cordeliát egy magas, sportos alkatú fekete színésznő, Jessica Murrain játszotta. Erősen felhívta a figyelmemet arra, hogy Cordelia a legkevésbé sem az a szende leányka, akinek szeretjük elképzelni. A nyelve elég jól fel van vágva, úgyhogy semmi gondot nem okozna számára megfelelő szpícset előadni az apja kívánságára. Ehelyett dacol, és mintha az lenne az indítéka erre, hogy a nővéreit fúrja. Mérhetetlenül provokatív a fellépése Regannal és Gonerillal szemben.

     Na, ennyit a jókról.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Amikor megláttam a Katona Az ügy című előadásának fényképeit, csöppet elhúztam a számat: szóval megint olyan lesz, mint a Háztűznéző, orosz bizarr, nagymintás tapéta, Rajkai Zoltán hülye bajusszal stb. Ezúttal nem Khell Zsolt, hanem Izsák Lili csinált Ascher Tamás rendezéséhez ’60-as, kora 70’-es évekbeli díszletet, Szakács Györgyi pedig csodálatosan öltöztette a falhoz Pelsőczy Rékát.

     Egy ügyintézés tölti ki a két és fél órát, a hivatalban és a korrupcióban teljesen járatlan Mészáros Máté az áldozata, és az a vége, hogy a kispályás szemétnél (Bányai Kelemen Barna) mindig van nagypályásabb szemét (Fekete Ernő). De legalább az is fél.

     A szerző, az arisztokrata Alekszandr Szuhovo-Kobilin saját tapasztalatból írta a szatírát; hosszú évekig tartott a vizsgálat abban a gyilkossági ügyben, amelynek az ő Párizsból hozott francia szeretője volt az áldozata, két nappal a szakításuk után.

     Kitűnő színészek. Különösen a Bányai Kelemen Barna – Fekete Ernő páros kelt olyan érzetet, hogy szárnyalni tud a kettősük. (Fekete Ernő úgy néz ki, mint Tomanek Nándor. Bányai Kelemen Barna pedig úgy, mint egy pompásan felújított komikus valami hatvanas évekbeli olasz filmvígjátékból.)

     Van a díszletben egy iratszekrény, az pontosan olyan, mint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet iratszekrényei, amelyekben a drámaírók és a színdarabok kartotékai sorakoznak. Amikor majd elköltöztetik az intézményt Kaposvárra vagy Balatonfüredre, akkor az ottani megnyitón az avató politikus eléggé meg fog meglepődni, mert nem lesz semmi látnivaló. Nyilván azt gondolják, hogy az OSZMI egy múzeum, kiállításokkal, ilyesmikkel, és nem kérdezték meg senkitől. De nem, az OSZMI egy kutatóintézet, pupákok.

vissza a lap tetejére

21. péntek

     Az Átrium is olyan színház, amit az országgyűlési képviselők lábon lőttek a parlamentben november 13-án. Anélkül, gondolom, hogy pontosan tudták volna, mit csinálnak – hiszen a párt úgynevezett  kulturális szakembere, maga L. Sim. László sem sejtette, hogy a színházak folyamatban lévő évadát döntik ők romba. Pedig az Átrium az elmúlt egy-két évben már épp kezdte kialakítani, az eddigi feltételek között, egy nem is okvetlenül vérkommersz színház működési modelljét.

     A 12 dühös embert mutatták be tegnap, Császi Ádám rendezésében. (A plakáton az is szerepel, hogy a művészeti vezető Fehér Balázs Benő – ez nem tudom, mit jelent.) Eddig mindig csak abc-sorrendben láttam az átriumos szereposztást, és annak olvastán titkon azt reméltem, hogy Mucsi Zoltán lesz a 8. esküdt. Úgy tekintettem, hogy A lány, aki hozott lélekből dolgozott lett volna a felvezetés ehhez a szerephez. De sajnos az ostoba, korlátolt, heves, indulatos 3. esküdtet játssza. Az előadás vége azért az övé, és szépen is csinálja.

     Ugrai István készítette ezt a változatát a darabnak. Eldurvította a szöveget. Nem kedvemrevaló, de tudomásul veszem. A durvítás magával hozta a viták, konfliktusok, összeütközések élesebbé és drasztikusabb válását is. Ebből következnie kellene a feszültség növekedésének és sűrűsödésének is, de speciel feszültséget nem érzékeltem. (Lehet, túl messzire szólt a jegyem.) Az alkotói behatás a 8. esküdt figuráját is érinti: Gyabronka József alakításában kétesebb figura, mint Hendri Fondra a filmben (Annamarink mondta így a nevét, amikor kicsi volt, természetesen a Volt egyszer egy Vadnyugatból ismerte). Gyabronka 8. esküdtje nyeglén provokatív fickó. (Eszembe jutott róla egy korábbi, Selmeczi Rolandé.)

     Muszáj idővel jobbnak lennie az előadásnak, ha a szereplők a szöveget majd pontosabban és magabiztosabban tudják már.

vissza a lap tetejére

22. szombat

     A baba a Karinthy Színház magyarországi ősbemutatója Miro Gavran művéből, aki a legsikeresebb, világszerte játszott kortárs horvát drámaíró. (Nézem ám, van neki egy Csehov Tolsztojnak azt mondta, hogy viszlát című darabja is.) Snájdig ötvenes férfi, elegánsan, virágcsokorral és boroszacskóval lépett fel a tapsnál.

     Zenés játék műfaji megjelölés szerepel az előadás címe alatt, ezen utólag meglepődöm kicsit, mert ha nem tévedek, nem énekelt senki egy hangot sem, amiért a magam részéről szinte hálás is vagyok. Volt ugyanakkor feltűnően jó átvezető zene a jelenetek között, nézem, ez Dinyés Dániel műve. A sztori az, hogy egy középkorú palit (Szabó P. Szilveszter, aki egyben rendezője is a produkciónak) hétéves kapcsolat után elhagyott a barátnője, és most zavarodott magányában pályázati úton nyert hat hónapra egy műnőt, egy okosbabát, amely arra van programozva, hogy minden igényt kielégítő háztartásbelije legyen a megrendelőnek, az ő ideáljainak ismeretében, tehát voltaképp egyenes összefüggésben a fogyasztó intelligenciájával.

     A darab abszolút működőképes, az első része inkább mulatságos – mégha én egyet sem nevettem is –, vagy legalábbis szórakoztató, a másodikban pedig gondolatokhoz is vezet. Ahogy értettem, tulajdonképpen azt mondja a szerző a férfiaknak, hogy még egy babával sem bánhatsz úgy, mint egy babával.

     Szabó P. Szilveszter igyekvőn végzi el a színészi kulimunkát, Földes Eszter pedig jelesen teljesít az embernek gép által való ábrázolásában, esetleg fordítva: gépnek ember által való ábrázolásában. Már eleve, hogy egy gyönyörű lány, és két órán át lehet gyönyörködni a hibátlan és rezzenéstelen arcában – a második részben mimikailag is emberesedik –, de ez a színésznő nemcsak szép, hanem jó is.

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Minden évadban vannak nagyon várt bemutatók. Idén ilyen a 10 a Radnótiban, Székely Csaba új darabja Sebestyén Aba rendezésében. Amikor A művésznőt néztem, találkoztam Abával, aki a maga szerény módján bizakodóan nyilatkozott. Mint azt tudni lehetett, a darab tízparancsolat apropójú történetekre/ből épül. Cári Tibor zenéje (aki a Ruben Brandt kompozítora is) magasrangú művészi hozzájárulás. Az a fajta előadás, amin az ember a végén – fél 11 után –, úgy érzi, hogy egy nagy hegyre másztunk fáradságosan, és meg lett mászva. (A slusszpoén Pintér Béla-i.)

     Minden elismerésem a produkcióé, de a lelkesedésemet és a szívemet nem nyerte meg. Az eddigi rövid gondolkodási időm arra vezetett, hogy ennek talán az írói konstrukció az oka. Az a feltűnő erőfeszítés, hogy minden össze legyen kötve, minden visszautaljon, visszacsatoljon valahová. Az ember már-már örülne egy elvarratlan szálnak. Vagy pl. ha nem lennének némely dialógusok szó szerint megismételve a másik szemszögből. Végtére is az emberek soha nem ugyanarra vagy nem ugyanúgy emlékeznek! Mennyivel izgalmasabbnak éreztem azt, amikor Lovas Rozi lánykérésénél csak a helyszín és a helyzet egyezett, ám maga a párbeszéd eltért a két verzióban. De lehet, hogy ez itt most csak egy kósza, irreleváns reggeli gondolatfoszlány.

     A szereposztás olyan, hogy már előre mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Aztán utána is megnyaltam utána. Mármint a színészi játék láttán. Pál András idült-sanda mosolya. Kováts Adél doktornőjének ijesztő mélységű magánya. László Zsolt mintha egy éppen kiteljesedett, harmincéves színész lenne. Schneider Zoltán súlya. (Nem kilóra.) Lovas Rozi nevető szeme, ahogy a megállított pillanatban odabújik a férjéhez. Sodró Eliza jézusomjai. Martinovics Dorina prostijának szétfolyt arca. A helyt ülő Márfi Márk. A kicsit kiszoruló Tóth Ildikó. Vilmányi Benettben a fiú és a másutt fellelhetetlen emberi jóság.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     Van olyan, hogy ajándékozási tehetség. (Annamarinak például van. Miközben ez a dolog azért elsősorban figyelem kérdése.) Harminc év után kicsit nehéz már bombasztikus meglepetéseket szerezni, ilyenkor kevesbednek az ajándékok, meg olykor egyszerűsödnek is, „minek örülnél”, „segítsél megvenni”, és aztán kedvesen eljátsszuk a meglepetéseket csomagbontogatáskor. Illetve mostanra már környezetvédelmi okból a csomagolást is újrahasznosítósra redukáltuk. Mindazonáltal van most egy jó ajándék. Kedves férjem a hetvenes évekből emlékszik a Babfilm című Foky Ottó-filmre, és tulajdonképpen évtizedek óta kereste. Amikor a bölcsészkarra jártam, direkt bekéredzkedtem a filmes tanszék filmtárába, hátha ott meg tudom szerezni. De nem szerepelt a filmjeik listáján. Most azonban karácsony alkalmából a Filmarchívum szabadon nézhetővé tett 100 filmet, és köztük van. Ünnepélyesen megnéztük. Ezt adom akkor karácsonyra, evvel kívánok minden kedves olvasónak szép ünnepeket.

vissza a lap tetejére

25. kedd

    

vissza a lap tetejére

26. szerda

     

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     Most már pontosan tudom, hogy 1990 tele és 2001 tavasza között készültek és készítettünk (főleg én) videófelvételeket rólunk. Nem gyakran, évente egyszer-kétszer, családi programok, utazások, kirándulások, karácsony – ilyesmi alkalmakkor. Ezeket ezer éve nem láttuk, mert jött a dvd-korszak, lenullázódott a videókamera, és az utolsó működő videólejátszónk is régestelen régen elromlott, ott áll egy beszorult kazettával Verőcén, senki meg nem javítja.

     Hanem idén kedves férjem digitalizálta a videókamera kazettáinak anyagát, és most került arra sor, hogy megnézzük egy nagyobbacska monitoron. Gyakorlatilag egész karácsonykor ezeket néztük. Mint egy időutazás, visszakucskálás a múltba, a gyerekek (meg a kiskutya) felnövekedésének és egykori nagyszüleiknek szemrevételezése. Érdekes volt, vidám is, szomorú is. Ha tudnék vágni – mint ahogy nem tudok, egyelőre –, akkor most idetenném egy kedvenc egypercesemet, a Hazaindulunk Párizsban 1995-ben címűt.

     Most erről az jut eszembe, hogy valamelyik este valamelyik csatornán ment a Love Story című film, amit kb. az 1970-es évek valamelyikében láttam legutóbb. Megnéztem. Mondtam közben jajongva kedves férjemnek, hogy jaj, azt mondta az orvos Olivernek, hogy titkolja el a felesége elől a halálos diagnózist, és viselkedjen úgy, mint eddig. Hát én nem tudnék úgy viselkedni, mint eddig – mondtam. Te eddig sem tudtál úgy viselkedni, mint eddig – felelte. Ezen mindenesetre el kell gondolkodnom, asziszem. 

vissza a lap tetejére

28. péntek

     Kedves meglepetésként ért a Rómeó és Júlián, hogy a Gábor Miklós-díj bizottság két tagjával is összefutottam. A produkciót, Dicső Dániel rendezését nyáron játszották egyszer szabadtéren, és most behozták a Hatszín Teátrumba. Úgy kezdődik, mintha a West Side Storyt kívánnák előadni – hát testvérdarab –, farmeros-kapucnis-dzsekis fiúk-lányok táncolnak. Zenélnek és énekelnek is, angol nyelvű slágereket (finálé a Perfect day). Egy buszmegálló a díszlet, bénán világítva. Amikor a tetején állva játszanak a szereplők, jobbára sötétben marad az arcuk, bezzeg a közönségnek a szemébe tűz a buszmegálló plexifaláról visszatükröződő reflektorfény.

     Friss, gyors, fiatalos, tömörített és szabadszájú az egész. Mondjuk Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája vonatkozásában nehezen tudom értelmezni, de ez talán elhanyagolható szempont. (Úgy értem, az ilyen fiúval, de főleg az ilyen lánnyal nem ez történik vagy nem így, ez meggyőződésem. Minden maiasság ellenére a tőrvívást persze megtartották, élvezettel párbajoznak a fiúk.)

     Az a nehéz ügy, hogy például egy pályakezdő, főiskolás Rómeó kétségkívül illúziókeltő, de lehet, hogy színészileg még nem elég tapasztalt, könnyed és színes a szerephez. Én Márfi Márkot igyekvőnek és meglehetősen egyarcúnak láttam. Miközben úgy véltem, hogy ott van a színpadon egy ideális Rómeó, Tasnádi Bence személyében, bár elképzelhető, hogy neki meg semmi kedve nem lenne ehhez a feladathoz, mert szívesebben bohóckodja el bájosan Mercutiót és Páriszt.

     Georgita Máté Dezsőnek – aki Benvoliót és Lőrinc barátot adja – vannak rossz hangsúlyai, de lehet, hogy ez hozzátartozik a szexepiljéhez, mint a smirglis hangja. A Júliát játszó Döbrösi Laurában látok valami feszes, összefogott, határozott színészi vonzerőt.

     Sok fiatal ült a nézőtéren és élvezték az előadást. Mit akarok.

vissza a lap tetejére

29. szombat

     Kovács Dezső idén is kért top10-et az art7.hu összesített listájához. Én ezt adtam le mint a 2018-ban általam látott bemutatók közül a legjobb estéimet (abc-sorrendben):

     Apátlanul, nagyváradi Szigligeti Színház, r.: Botos Bálint

     A salemi boszorkányok, szombathelyi Weöres Sándor Színház, r.: Alföldi Róbert

     A vihar, Budapest Bábszínház, r.: Szikszai Rémusz

     Az arab éjszaka, Budaörsi Latinovits Színház, r.: Forgács Péter

     csRSnyés, RS9 Színház, r.: Botos Éva

     Három nővér, Miskolci Nemzeti Színház, r.: Rusznyák Gábor

     III. Richárd, Radnóti Színház, r.: Andrei Serban

     Lúdas Matyi, pécsi Bóbita Bábszínház, r.: Markó Róbert

     Magyar nátha, Jurányi – DEKK Színház, FÜGE, r.: Dankó István, Kocsis Gergely, Vinnai András

     Revizor, szombathelyi Weöres Sándor Színház, r.: Mohácsi János

     (Itt azért hozzá kell tennem, hogy az Örkény és a Katona 2-2 decemberi bemutatóját torlódás miatt nem tudtam rögtön megnézni, így azok 2019-re maradtak. Majd ezt ne felejtsem el magamnak jövő decemberben, ha a listán volna a helye valamelyiknek. Egyébként idén 243 előadást láttam /eddig/. Ez átlagban azt jelenti, hogy három napból kettőn színház, a nyári szünetet is beleszámítva. Nincs mentségem.)

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Tegnap tettem fel az ez évi utolsó cikket a Spirituszra, amely portál jövőre ki fog múlni – ezt prognosztizálom. Kisebb tömegsírba kerül majd más színházi orgánumokkal. (Leszámítva azt az egyet-kettőt, amellyel hároméves támogatási szerződést kötött két éve az NKA – nekik tovább tart majd az agonizálásuk.) Az NKA (ha lesz még egyáltalán) színházművészeti bizottsága (ha lesz még egyáltalán), úgy gondolom, egyáltalán nem fog színházi lapoknak pályázatot kiírni és pénzt adni. Már idén sem akartak ilyesmire áldozni a színházi keretből – voltaképp ez volt az oka, hogy ebben az évben hitelben dolgoztunk a Spirin egészen szeptemberig –, pedig 2018-ban azért még jobbára Csizmadia Tibor volt a bizottság elnöke, nem pedig az utódjának ható Szabó László, aki nem színházi szakember – én legalábbis nem annak nevezném, hanem politikushivatalnoknak vagy hivatalnokpolitikusnak. (Volt alkalmam találkozni vele 2012-ben a Jászai Mari-díj bizottságban.) A színházi szakma nem hogy nem fog szót emelni a szaksajtóért, nem hogy a vállát rándítja majd, de talán még kaján elégedettséget is érez – elvégre az internet korában mindig minden előadáshoz található néhány lelkes mondat névtelen nézőktől, ami promóciónak megteszi.

     Sajtó másrészt. Megkaptuk a Mai Belváros nevű, fejlécében hangsúlyosan független újság esedékes számát. 24 Szentgyörgyvölgyi-fotót számoltam össze benne, és ajándékként járt mellé egy 2019-es falinaptár is, szintén a polgármester fotójával. Az újság legkurrensebb része a viccrovat az utolsó oldalon. Igazán, a Szabad Népben is megállná a helyét:

     Kissné Miamiban szilveszterezik. Egy üzletbe betérve rémülten mutat a pultra. – Jaj, istenem, csótány!

     – Igen, asszonyom – bólogat egykedvűen a kereskedő –, ez Florida.

     – Micsoda? Maga név szerint ismeri őket?

vissza a lap tetejére

31. hétfő

     Voltunk a napokban kettőször is a Puksinban. Először a Rossz verseken. Nos, megnéztem, mit írtam Reisz Gábor előző filmjéről. Szó szerint ugyanezt tudom mondani erről is. Mondjuk másodszorra már nem újdonság. Jut eszembe, ahogy az első Bridget Jones-film elején Bridget Jones átélve imitálta a rökamién az All by myselfet, akkor avval engem megvettek. De ha most itt eljátsszák kb. ugyanezt a Gyöngyhajú lánnyal és elemlámpával, akkor erre már nem adok ugyanannyi pontot.

     A rendező ügyesen és tehetségesen használja a filmes műfajt, a lehetőségeit. Most is értetlenül állok azonban az előtt, hogy a színészek nem fontosak neki. Hogy legyenek. Gondoljuk el: ha Kovács Zsolt az Apa közepes méretű szerepében olyan, hogy akár egyetlen pillanatát – amikor a versesfüzete fölött ülnek – méllyé, gazdaggá, emlékezetessé tudja tenni a ferde mosolyával, a, fejbillentésével, a nézésével, akkor mire lenne képes egy jó színész a főszerepben, amit maga a rendező abszolvál? (Ugyanakkor a 17 éves énje megnyert, akit egy kamaszfiú játszik, távoleső ábrándos szemekkel.)

     Aztán láttuk Pálfi György új filmjét, Az Úr hangját. Nekem tetszett. Igaz, nem olvastam a Lem-regényt, így nem voltak elvárásaim. Én ezt a filmet végig izgalmasnak, titkokat rejtőnek láttam. Mégha zsúfolt és néhol kifejtetlen is, mégha nem is kaptam mindenre magyarázatot, és a megoldást sem tudom. (De azt megértettem a végén, hogy van üzenet és van aki megfejtse.) Hangos örömmel üdvözöltem az olyan részeket, mint amikor az elején visszapörgünk fotókon a születésig, vagy amikor a végén még tovább, az ősök őseiig. Szorongattuk egymás kezét kedves férjemmel, amikor a főszereplő, aki Amerikában kereste az apját, szépen hosszan ült a Michigan tó partján Chicagóban.

     Van Polgár Csabának egy feszesre kihúzott, mesterkéltnek ható mosolya, na az különösen illett ehhez a főszerephez.

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra