Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. február

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     Bábjátékos kiskáté, írta Körmöczy László, kiadták 1948-ban. Elolvasván megtudtam mindenfélét, pl. hogy ideálisan 150 cm zsinórja van a marionettbábnak.

     Hozom belőle ezt mint a szakmai fanatizmus érdekes megnyilvánulását:

     „A bábu személytelen álarc, amely nem ábrázolja, hanem csak elképzelteti az embert. Vagy nem is az embert, hanem inkább a drámai szereplőt. Ezért aztán a bábu több is, mint a színész, mert ha a bábjátékos jól faragta ki benne a drámai szereplőt, akkor sem nem több, sem nem kevesebb, mint amennyit a drámaíró megkíván tőle. A bábunak nincs még külön emberi egyénisége, amellyel eltorzíthatná szerepét. Mindenki tapasztalhatta, hogy egyes színészek, ha mégoly nagy színészi egyéniségek is, vagy annál inkább: mindig részben önmagukat adják a szerepben. Hát erre a bábu képtelen s éppen ezért a világ legjobb színésze. Alázatos, engedelmes személytelenségét az biztosítja, hogy az arca álarc: mindig egy és ugyanaz, végig az egész darabban.

     A bábu a legengedelmesebb színész, ezért irigylik érte annyira nagy színházak rendezői a bábjátékosokat, hogy egyesek meg is követelték a maguk színészeitől: igyekezzenek bábuk módjára viselkedni, bábukat játszani, bábuknak látszani.”

vissza a lap tetejére

2. péntek

     Amikor a Labdakidák kerülnek napirendre a színházban, mindig elfog valami tétova düh. A végzet, a végzet, a végzet – és nem tesznek ellene semmit. (Ilyesmit érzek az áprilisi országgyűlési választások kapcsán is.) Tegnap a Jurányiban Halál Thébában címmel egy egész drámatrilógiát megkaptunk a görögöktől, illetve a székesfehérváriaktól. Vagyis Jon Fosse vonta össze az Oidipuszt, az Oidipusz Kolonoszbant és az Antigonét egyetlen zuhanó tragédiává. Hát óhatatlanul lett némi felmondás jellege a dolognak. Horváth Csaba rendezte az előadást, ami tulajdonképpen csak a második rész láttán volt feltűnő. (Amikortól felbukkantak a nadrág-, zokni- és cipőviseletet elutasító kolonosziak.)

     A díszlet nagyon hasonlított a színikritikusok díjára, a korábbira, ami még nem csokiból készült, és tortaszeletformákból képezett amfiteátrum-formát. Kádas József eleinte megtévesztően úgy hatott, mint egy mai politikusvállalkozó, akinek a csípőre tett kezű állásáról az jutott eszembe, hogy minden bizonnyal futballklubnak adja a taóját. Lényegében a nők emelték fel a történetet, már-már a misztikum magasába. Kiss Diána Magdolna piros ruhás, piros rúzsos Antigonéja például, aki olyan volt, mint egy vércsepp. És Varga Mária Iokasztéja. Bejött ezüst ruhában, viruló, ragyogó nőként, akit egy jóval fiatalabb férfi szeret. Azután megértette a borzalmas helyzetet – miszerint a saját fiához ment feleségül –, és öregasszonyként távozott a színről.

     Én nemigen lettem megérintve, de a tapsnál úgy tűnt, hogy a közönséget belelkesítette a produkció.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Másodikaünnep lévén elmentünk tegnap levesezni a vietnami étterembe, amit nemrég vettünk észre, pedig egy ideje már ott lehet az Erzsébet téren. Áttanulmányoztam a fényképes étlapot, és mivel a degui levestapasztalataim gyanakvóvá tettek a nagyon átlátszó színű levesekkel szemben, ezért egy olyat választottam, ami tömören narancssárgának látszott. A bátorságom elnyerte jutalmát, mert igen finom levesnek bizonyult: vastag, csípős, gazdag ízű. Levesbetétként pedig mindenféle zsúfolódott benne, amiből csak a gombát tudtam azonosítani. Illetve még a hosszú, keskeny, tésztának látszó darabokat tippeltem egy vékonyka polip lábainak.

     Az étterem plafonjára több tucat vietnami kalapot erősítettek. Ez bizonyos kifejezési nehézséget okoz számomra, mert nem tudom, mi lenne a helyes megfogalmazás: fejjel lefelé lógtak a kalapok vagy fejjel felfelé?

     Elégedettségünkre szolgált a hely. Még csak úgy sem jártunk, mint az „Új fedél nélkül-i” újság különszámának viccében szereplő kuncsaft:

     A pincér odamegy a vendéghez:

     – Ennél az asztalnál egy öregember ült egy kisfiúval. Nem tudja, hová lettek?

     – Az öregember már meghalt, a kisfiú én vagyok.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Tegnap ráértem, úgyhogy kiszámoltam: pályám elmúlt 33 éve során kisszámú, 3-5 színházművésszel (keresem az igét) mentem/kerültem/jutottam olyan kapcsolatba, hogy ha nem is feltétlenül sűrűn vagy folyamatosan, de rendszeresen kommunikáltunk. Az egyik kapcsolat egy tisztázatlan konfliktus áldozata lett néhány éve. Másik kettő tavaly veszett oda. Sajnálom és veszteségnek élem meg, ugyanakkor megbékélek evvel. Ha végképp elfogynak, lényegében helyben leszek, mert alighanem az az ideális kritikusi állapot. Nem kell barátozni.

     Nem okvetlenül összefüggésben az előbbiekkel (bár…), de hozom ezt a nekibuzdulást picit szkeptikus mosollyal a magyar kritika Lessingjétől, Bajza Józseftől:

     Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét: ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak, elrezzentenünk a lelketlenséget, kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait, kimutogatnunk az útat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjaihoz vergődhetni.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     Négynapos nemzetközi fesztivál zajlott a színiegyetemen. Tegnap délután bukaresti színiegyemisták hozták Az ember tragédiáját, pontosabban a „nyomán”-előadásukat. Úgy kezdődött, mint valami vámpírfilm: tetőtől talpig fehérre festett, vadul morgó emberállatok, köztük háttal egy férfi véres háttal. Alighanem kivették belőle az oldalbordáját, gondoltam felvillanyozva, de nem, ő volt Lucifer (Lucsifernek mondták), tehát nyilván az angyalszárnyait nyesték le kíméletlenül.

     Színpadi effekt engem mint agyontapasztalt nézőt, ritkán lep meg, de ebben a színpadtechnikátlan Padlás stúdiószínházban most elámultam, amikor a talajt borító, durva szénpor jellegű anyagból fokozatosan előbukkant egy feketére festett ember.  Néha nem az történt, ami a Tragédiában szokott, és a szöveg is izgalmas volt, amit kivetítettek: úgy hatott, mintha szabadon fordították volna Madáchot románra, majd ezt fordították volna nekünk vissza magyarra. Rendkívül expresszív előadásnak találtam.

     Cselekmény- és képcentrikus produkció lévén Lucsifer kicsit háttérbe szorult benne, alig maradt mondani- vagy vitatkoznivalója. Másfél órába úgy fért bele a darab, hogy véget ért a prágai szín után. (És már korábban kihagyták Athént.) Prága I. után az űr következett, Ádám, Lucifer és a föld szelleme (a fekete ember) összejövetele. Éva bemondta a terhességi teszt eredményét, és hát tulajdonképpen avval zárult a történet, hogy Ádám visszament a földre: a szabadság helyett a kispolgári boldogságot választotta. (Így értettem.)

     Három női alkotó hajolt meg a tapsnál a színészekkel, erős, bátor, leleményes lányok lehetnek.

     Volt aztán még egy brnói Elektra (Giraudoux-é), amiből szintén kikiabált a fiatalság, az energikusság, a mutatnivágyás – és egy szőkés fiút különösen átütő fiatal színésznek láttam –, de mivel én meg öreg vagyok és fáradt, ezért szünetben kimerülten hazajöttem.    

vissza a lap tetejére

6. kedd

     Folyton remélem, hogy megtalálom a módját gyorsan és kímélően jutni el erdélyi színházba. Most váltott lovakkal, vonat + autó kombinációval próbálkoztam (a szatmári vendéglátók jóvoltából), de ez is beletelt hat órába, a sok kilométer pedig mindig kiveszi belőlem a… mit is… szuszt.

     A szatmárnémeti Északi Színház miniévadot tart a napokban: a román társulat is, a magyar is előadja néhány bemutatóját. A románok kezdték, John Cariani Almost, Maine című darabját játszották tegnap este. Nézem a szerzőt, amerikai színész eredetileg, Tony-díjra jelölték Motel-alakításáért, nem Bodó Viktornál sajnos, hanem a Hegedűs a háztetőnben. Ez az első színpadi műve, ez a helyiségnév című füzér, amely férfi-nő párjelenetek össze nem függő – ámbár keretezett – sorozata. Változatosak a kettősök, némelyik romantikus, másik költői, a harmadik kicsit közönséges, a negyedik abszurd és így tovább. Itt-ott egy-egy üresjáratban volt módom eltűnődni a behelyettesíthető emlékeimen, első csók, ilyesmi.

     A legjobb helyzetnek azt találtam, amikor egy nő négy nagy piros zsákban visszavitte a pasinak a sok szeretetet, amit kapott tőle, és ennek fejében visszakövetelte a szeretetet, amit ő adott.

     Ha volt valami varázsos a Theo Marton rendezte kedves előadásban, az szerintem az volt, amikor a Glory nevű lány letáborozott egy helyi pali kertjében, hogy megnézze éjjel az aurora borealist, és egy papírzacskóban magánál tartotta a saját összetört szívét. Nyilván a színészektől érintette meg valami isteni sugallat ezt a jelenetet. Nem is átallottam az előadás után a büfében futólag tudatni a román színésznővel, Raluca Mara a neve, hogy You are the best.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Négy-öt román kritikuskolléga is nézi a miniévadot, úgyhogy a színház kirándulást szervezett a környékre, amit hálásan fogadtam. Egyedül én jelentem meg reggel az indulásnál, úgyhogy a Szatmár megyei múzeumok korifeusával és a tolmácsoló színházi kollégával hárman ültünk be a nagy mikrobuszba. Nagykárolyba mentünk először, felkeresni a Károlyi-kastélyt. Mátyás idejében kapott engedélyt egy Károlyi, hogy építhet oda, aztán jöttek különböző nemzedékek és átépítések, a jelenlegi formáját az 1800-as évek végén nyerte el, kicsit a Loire menti kastélyok mintájára.

     Közben ezerhétszázvalamikor a Károlyiak kilobbizták, hogy Szatmár helyett Nagykároly legyen a megyeszékhely, meg is építtették a kastélyuk végében a megyeházát. (Várjunk csak, mire is emlékeztet ez.) A XX. századra kihalt a kastélyból a grófi család, lett akkor ott kadétiskola, később kórház, utóbb kultúrház. A 2010-es években európai uniós pénzekből szépen felújították, és bár eredeti bútorok nem maradtak meg, igyekeztek múzeumként illúziókeltően berendezni. (A múzeumot felkereső egykori kadétiskolai növendékek elmesélték, hol mi volt. Az egyik falon például egy szép, vallásos tárgyú, tömegjelenetes festmény, amin szám szerint tíz nő is szerepelt. A kadétok kiosztották maguk között, hogy melyiküknek ki lesz a felesége. Abigél Kadétiskola.)

     Van két teremnyi panoptikum is, az egyikben gondosan beállították a szatmári béke aláírását, a másikban enyhén horrorisztikus nagykárolyi boszorkánypert. További részen nemrég megörökölt afrikai trófeagyűjtemény látható, na ezt ugyan meg nem néztem.

     Nagykárolyban nem hagyhattuk ki az egykori Arany Szarvas fogadót sem, amelynek báltermében Petőfi Sándor felszedte Szendrey Júliát. (Esetleg fordítva: Szendrey Júlia bepasizott a megyebálon.) Volt ez az épület aztán a csendőrség állomáshelye, autóklub-székhely, határőrlaktanya – ezek közül némelyik nagyon nem tett jót a háznak –, de most szépen felújították ezt is (EU), és a Polgármesteri Hivatal működik benne. Az elegáns bálterem falára felfestették a romantikus történelmi sztori két főhősét. Az ablakból egyébként ki lehet látni srégen arra a helyre, ahol Szendrey Júlia megszállt, költőnk ugyanis már a megyebál előtti napon kiszúrta a lányt.

     Érmindszentre mentünk tovább, amit ma Adyfalvának hívnak. Konkrétan azt írja a helységnévtábla, hogy Ady Endre, és a tábla után rögtön az Ady Endre Malom áll az út mentén. A falu aggasztóan néz ki, lerobbant, szegényes házak sora, voltaképp az egyetlen szép portának Ady Endre szülőháza és a mellé épült Ady-kúria látszik. (A falvak-városok határában a szántóföldeket túró, élelmet kereső kóbor kutyákat láttam. Mind tudunk ennél nagyobb drámákat a világban és az életben, de mivel én ahhoz vagyok szokva, hogy a kutya háziállat, sőt családtag, összeszorul a szívem az ilyesmitől.)

     Szóval itt született Ady, aztán pedig a másik házba járt haza, ez volt a szobája. Kint lóg a falon a gyászjelentés, amit a szülők kiadtak. Azt írják benne, hogy a pesti temetés ideiglenes, haza fogják majd hozni a fiuk maradványait. Nem vitték haza. Így legalább az egyik legnagyobb magyar költőnek csak a szülőháza található Romániában, viszont Magyarország temette maga alá.

     Erdődön állt az a vár, amelyben Szendrey Júlia várkisasszonyként lakozott. Egy Drágffy építtette egyébként, akinek a családja eredetileg Dragos volt, és szerepel egy festményen, amelyiken a magyar nemesek hűséget esküsznek Mátyásnak, csak nem tudni, hogy melyik is ő a csoportképen. Nem sok maradt meg a várból, két kerek bástya, de azt szépen felújították mostanra (EU), wifis emlékhely és múzeum. Itt, a várkápolnában tartották Szendrey Júlia és Petőfi Sándor esküvőjét. (Az oltár, ami előtt, azóta a szatmárnémeti püspöki palotába költözött.) Reggel került sor a kézfogóra, aztán indultak is Koltóra nászútra. Hanem valami nagyon előrelátó, irodalomtörténeti érdekeltségű ember elfűrészelhette a kocsi kerekét, mert Misztótfalunál eltört. Ez váratlan útmegszakítást és tervezetlen nagybányai nászéjszakát eredményezett, minek következtében két további település is feliratkozhatott az emlékhelyek listájára.

     Elragadtattam magam terjedelmileg. Talán nem is minden pontos, amit összehordtam, de legyen meg itt. Mindezen túl két színházi előadást is láttam tegnap, azokat most már elteszem holnapra.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     Az kimaradt a beszámolómból, hogy a mikrobuszban a múzeumi román ember elővett egy petpalackot szatmári vadkörtepálinkával. Mondta, hogy ez a szegény emberek pálinkája, akiknek szilvája sincs. Nem vagyok a pálinkák kedvelője, de nem lehetett visszautasítani. Töltött egy kis műanyag kávéspohárkába, ültem ott, zötyögtünk valami lyukacsos mellékúton, a kezemben zötyögött a pálinka, végül megittam, és percekig úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek. Látni véltem magamat, amint felakadt szemmel, hányva-hánykolódva fetrengek a mikrobusz padlatán… De aztán átvészeltem a krízist.

     Délelőtt városi vezetéses sétát szerveztek a miniévad résztvevőinek, volt is érdeklődés, én azonban sajnos már épp elhagytam Szatmárnémetit. Egy kedves színésznő hozott el Nyíregyházáig, és olyan jól jött, hogy a vonatindulásom előtt még simán beültünk kávézni a nyíregyházi színházba.

     Az említett és látott két előadás egyike a román társulat Witkiewicz-bemutatója, Az őrült és az apáca volt. Ennek egy momentuma nagy hatást gyakorolt rám. Történt ugyanis, hogy Őrültet, aki megölte az egyik orvost, a végkifejlethez közeledve legyűrték, fejére fekete csuklyát húzták, belenyomták egy kádba, majd onnan kihúzva kiterítették holtan a színpad közepén. Aztán egyszer csak, mint egy álomkép, bejött fehér öltönyben az Őrült. Nem vettem észre, mikor és hogyan csempésztek be dublőrt halottnak. Igen ügyes trükk volt, különösen annak fényében, hogy stúdiószínházi előadás ez, és a nézők három oldalról ülték körül a kis színpadot. (A kád kell legyen a titok nyitja.) De nem ez nyűgözött le, hanem hogy a színen fekvő halott őrült ruháján ott vöröslöttek azok a foltok, amelyek az orvosölés nyomán kerültek rá. Tehát egy ember az alkotók-közreműködők közül minden bizonnyal azt figyeli az előadás alatt, hogy a színészre ma este épp hogyan fröccsen a vérpatron. Majd a színfalak mögött a cserehalott tiszta csereruhájára pont ezt a mintázatot igyekszik odavérezni a hitelesség kedvéért, noha bennünk enélkül sem merül fel egy hangyabokányi kétség sem a látványt illetően. Ez a precíz háttérmunka a gondosság, az igényesség és a maximalizmus kifejeződéseként lelkes csodálattal töltött el.

     A magyar társulat Bernarda Alba háza-előadását láttam még Sorin Militaru rendezésében. Nem nagyon vett le a lábamról, de majd kritika formájában végiggondolom még ezt.

     Tegnap Budaörsön jártam Egerek és embereken, most azt csúsztatom holnapra, visszatérve már a szokásos, decens terjedelemhez.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     De most inkább nem is írnék. Rosszul aludtam és reggel arra ébredtem, hogy lázas vagyok, fejem-torkom fáj. Megszeppenve ágyban maradtam, forró port iszom és remélem, nem dőlnek dugába a menendők, a közeles terveim.

     Olvasok. Elő is veszem hozzá Márai Sándor instrukcióit:

     Erővel kell olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan… Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott a celládba a porkoláb.

vissza a lap tetejére

10. szombat

     Szóval az Egerek és emberek olyan színdarab, amit már akkor is passzénak éreztem, amikor először láttam, évtizedekkel ezelőtt. Jó színészekkel működőképes, hathatós dráma, ezért is szokták bemutatni, a két főszerepért, semmi másért. A jó színészek megvannak hozzá Budaörsön, túl George-on és Lennie-n is, mindenki szépen dolgozik Berzsenyi Bellaagh Ádám szikár rendezésében, számomra értelmezhetetlen díszletben. (Plusz a tökéletes alakítást nyújtó kutya.) Böröndi Bence és Ilyés Róbert párosán érződik a meghitt összetartozás – miközben az most sem érthető, hogy George minek veszi magára a Lennie jelentette terhet. Lennie minél gyengébb elméjű, ez annál érthetetlenebb. Az kifejezetten előnyös, hogy Ilyés Róbert lefogyott, és evvel új karakterét hozta most Lennie szerepében, vagy visszahozta kicsit a régijét.

     Tegnap a Három Hollóban volt némi dolgom, és beültem a TÁP Színház Minden Rossz Varietéjére, ameddig az erőmből telt, közel a kijárathoz. Az elején kérte Vajdai Vilmos, jelentkezzen, aki most látja őket először. Néhány néző feltette a kezét. Hát nem a rossz színház fénykorát kapták el, annyi biztos.

     Ma elszántan turbózom fel az egészségemet, holnapi vidéki színházi turnéra.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Lett nemrégiben egy nagyobbacska monitorunk, ami már majdnem akkora, mint egy átlagos tévé. Megnéztük ezen tegnap az István a királyt, amit egy jótét lélek nemrég feltett a youtube-ra, aztán eltűnt, de addigra mi már levettük.

     Ezt az előadást 23 alkalommal láttam a Nemzeti Színházban 1985 és 1989 között. Érdekes, hogy mégsem mindenre emlékszem belőle. Elfelejtettem például azt a kis intermezzót a koronázás alatt, amikor beszalad valaki és megszerez kb 10 dkg Koppányt, a várakra tűzött felnégyelt testéből. Mintegy előrejelzendő, hogy lesznek még gondok a legyőzöttekkel.

     A végén, amikor felhúztak egy elgyötört magyar zászlót, az jutott eszembe, hogy ha most rendezné Kerényi Imre, akkor talán lyukas lenne a zászló. Persze azt nem tudom, hogy megrendezné-e, de akár igen, akár nem, ez az övé, bármit csinált/művelt is azóta.

     Énekileg az előadás korántsem hat annyira profinak, mint ma bármely rockopera vagy musical bemutatója, amiben képzett, szakszerű musicalszínészek szerepelnek. Bubik István is, Vikidál Gyula is, Ivánka Csaba is megküzd olykor a hangmagasságokkal, és néha csak pontozásos győzelmet aratnak. De egyénien és összetéveszthetetlenül színészileg vannak jelen. (Még akkor is, ha Vikidálnak szám szerint kettő a színészi eszköze: a combozás meg a haja hátravetése fejrángatással.) A hangi esendőségük az előadás élettartalmának részévé lényegült. Igaznak és valódinak látszottak-hallatszottak.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Nagyon lassan értem ide máma, de most itt vagyok, halló, halló, és írok, mert nem szeretnék torlódást-csúszást.

     A legelszántabb kollégáim már reggel elindultak tegnap Szegedre, megnézték délelőtt a Hurka Gyurkát a Kövér Béla Bábszínházban. A másik brigád később csatlakozott, a délutáni Kazamatákra. (Szomorkás félház.) Amikor a nyitott színpadon megláttam Cziegler Balázs napbesütősre világított, illúziókeltő iskoladíszletét, hirtelen azt hittem, műsorváltozás történt és A mi osztályunkat mutatták be. De nem. Viszont amikor diákok ültek be ünneplőben a padokba, és üres papírokat tett eléjük Fekete Gizi tanárnő, akkor én azonnal képben voltam. Mivel 1988 júniusában az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán a Magyarország története tantárgy keretében az 1956-os ellenforradalom című tételt húztam a vizsgán, abból feleltem részemről teljes komolysággal, a tanár részéről pedig bizonyos fürkésző hümmögéssel.

     Azt hiszem, Máté Gábor rendezése voltaképpen erre utal. Hogy mi nem fogjuk tudni ezt soha tisztán látni már. Hogy a gyerekek mit írnak a dolgozatba, az attól függ, hogy ők hányban vannak. Mármint éppen melyik évben az 1956 óta eltelt 62 közül. (A diákok végig jelen vannak a dráma előadása alatt, és néha bőszen jegyzetelik, amit a hősök magukról mondanak. Minden okuk megvan rá, hogy ilyenkor jól odafigyeljenek, hiszen nem sokat tudunk meg a hősökről. A figurák, a sorsok eléggé árnyalatlanok, és lehet, hogy ez a mű problémája.)

     A Fekete Gizi szerepe a 2006-os Katona József színházi ősbemutatón még egy külföldi újságíró volt, a ballonkabátos Rezes Judit játszotta enyhén maliciózusan. (Megjegyzem, brutálisan emlékezetessé lehetett volna az a premier, ha nem 2006 tavaszán mutatják be, hanem ősszel. Akkor erősen alájátszott volna a szeptemberi tévéostrom.)

     Nem tudom, hogy ebből az előadásból, amely a Köztársaság téri pártház ostromhangulatát markánsan megteremti (káosz, zajok, lövések, robbanások, vértapaszok), végül is ki mit vesz ki magának. Hát néha kicsit úgy hatott a kórusokkal, mint egy igyekvő iskolai megemlékezés.

     Szabó Gabit akartam említeni, már csak az ütősen mély hangja miatt is. Két nő hangja mélye – erre akartam kifutni, mert hazafelé jövet este megnéztük Kecskeméten a Szász János rendezte Ványa bácsit, és Bognár Gyöngyvér Jelenája a másik. De a Csehov-előadás mégsem fog már beleférni az egynapi krónikába.

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Csehovot én eleve élvezem. Szász János Kecskeméten egy meghitt Ványa-előadást csinált a Csehov-csapatával, amellyel tavaly a Platonovot vitte színre. Kertész Kata Dadus ugyanúgy ül kedvesen a házilagos büfénél, mint az Apátlanul előadásán. (Halinacsizmában. Rég láttam halinacsizmát.) Középiskolások ültek velem szemben a Ruszt stúdióban a nézőtéren, és nem unták. Ezt mindennek és mindenkinek a javára írom.

     Szász János húsz éve Nyíregyházán rendezett Ványa bácsit, azt jól ismertem, de ez a bemutató nem emlékeztet rá. Egy azonos elem van: Ványa felakasztani készül magát a második felvonásban. (De egy azonos elem az Ascher Ványa bácsijával is van: ahogy a lövöldöző Ványa Jelenával a hátán kerül elő, így próbálja az asszony leszerelni a férfit, ezt Cate Blanchett is így csinálta Sydneyben.) Érdekes, hogy Nyíregyházán Gazsó György Szerebrjakovot adta, itt pedig Ványát játszatja Szász a Gazsó alkatú színészével, Nagy Viktorral. Asztrov persze Kocsis Pali. Talán túl jó is Asztrovnak. Ha satnyább férfi lenne, akkor is őbelé kellene szeretni, még szomorúbb helyzet gyanánt.

     Ezek itt a birtokon Dinamo Tbiliszi meccset néznek a tévében (a másik csapatot nem ismertük fel), és underground számokra karaoke énekelnek. Két parketta közötti kis földrészben kinőtt valami zöldnövény. Asztrov, miután előadta dicséretes – és ma különösen aktuális! – védőbeszédét a fákért, az élővilágért, vehemens távoztában letaposta, és észre sem vette. Ez olyan… olyan szeretem verebeses poén.

     Az előadás befejezését, azt nem, azt nem tudom elfogadni.

     Valószínűleg azért írtam ilyen össze-vissza most, mert hátha eladok valahová kritikát az előadásról.

vissza a lap tetejére

14. szerda

     Ha hangos naplót írnék, lehetne hallani, hogy egyáltalán nem vagyok egészséges. Mint lelkiismeretes beteg, csak a legközelebbi színházba mentem el este. Tulajdonképpen mehettem volna ágyastul a Rózsavölgyibe, ha van elég hely, de hely az egyáltalán nem volt, zsúfolt ház, a technikusok pultjában ültem bárszéken, a legjobb hely egyébként.

     Valentin nap éjszakája (szerintem hiányzik egy kötőjel), ez a címe a darabnak, amit jól megtaláltak maguknak ide megint, a közönség érdeklődésére és megelégedésére. Férj és feleség, szerepjáték, divat ez most, ez a sikamlós és talányos, vagy igaz, vagy nem dramaturgia. Voltaképp Molnár Ferenc köpönyegéből bújtak ki mind ezek a művek, illetve ennek a mostaninak van egy másik előképe is, de nem mondom meg, mi, mert spoiler lenne a neve.

     Időbe telt, míg rájöttem, hogy valahol a volt Szovjetunió területén vagyunk, amitől én kicsit más fénytörésben láttam a hősöket. Rögtön nem hasonlítottak mondjuk a skandinávokra. Kellett hogy legyen a házaspárnak egy alapállapota, egy alaphelyzete, amiben priméren nyilvánultak meg. Ebben pedig a férjet oly durvának és unintelligensnek találtam, hogy az sajnos elhiteltelenítette számomra minden további, fifikás játékát. Úgyhogy én tulajdonképpen fennakadtam a mű paradoxonán. (Írta Olekszandr Mardan, rendezte Dicső Dániel.)

     Az előadást Balsai Móni és Makranczi Zalán játsszák, jó nézni őket. Finomság, sikk, elegancia.

     Az eleje felé volt egy majdnem-csók pillanat. Akkor valaki a nézőtér hátuljában beleszürcsölt egy szívószálba. Nem én voltam.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Tegnap este a Káva Peer Gyntjéről voltam kénytelen lemondani.

     Közben megnéztem két magyar filmet, a Kojotot és a Valami Amerika háromat (még hétfőn a sajtóvetítésen.) Mindkettőn látszik, hogy hozzáértő ember készítette szakértelemmel, biztos kézzel. Mindkettő erős felütéssel, akciójelenettel indít, ahogy kell. És ha már, akkor én szívesebben fogadom az olyat, ahol maffiózók szitává és ronccsá lövik egymás autóját, ám viccesen mindenki sértetlen marad – plusz még László Zsolt gyönyörű, ahogy jön, jön, mögötte lángok lángolása –, mint ahol dől a vér.

     Tulajdonképpen kicsit meglep engem az a lelkesültség, amivel sokan fogadták Kostyál Márk filmjét. Ütős, dühös és energikus mű, de semmi mást nem ölel fel, mint az erőszaktól az erőszakon át az erőszakig vezető utat. Taszító. Viszont szívesen néztem az „ismeretlen” határon túli színészeket. (Orbán Leventét már réges rég kiszúrtam a sepsiszentgyörgyi M-Studio előadásaiban.)

     Herendi Gábor filmje pont ellenkezőleg: felvonultat mindenkit, aki magyar filmben meg szokott ma jelenni. (Mucsi nem tudom, igazoltan hiányzik-e. Stohl András öniróniáját értékelem.) Megjegyzem, azt sosem értettem, eleve hogy lehetett Ónodi Esztert Pindroch Csabához adni feleségül. Hát csak így, valahogy lebutítva. Bántóan alacsonyan van a film horizontja. Emlékszem, a Magyar vándor kis csalódást okozott nekem annak idején. De innen, a Valami Amerika 3. felől nézve akkor, 2004-ben még valósággal az egeket ostromolta vígjátékával Herendi Gábor, mármint kulturálisan, intellektuálisan, a szellemi igény szintjén.

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Tegnap A politikusok lelki világa előadásáról voltam kénytelen lemondani. Ma azonban gyógyultnak nyilvánítom magam, nincs is más választásom, mert vidékre kell mennem.

     Jut eszembe, Spiró György: Ikszek

     Bogusławski minden fáradtsága elpárolgott. Ötvennyolc év még nem kor. Lehet, hogy két-három éve van hátra, de lehet, hogy húsz-harminc. Úgy kell élni, mintha még minden megtörténhetne, és akkor meg is fog történni. Játszani kell.

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Volt ez a hír tegnap, és elfogott tőle a kétségbeejtő kétségbevonhatatlanság: minden remény oda van már. Nem, nem azt akarom mondani, hogy ha én azon a villamoson utaztam volna, akkor bezzeg mi lett volna. Mert épp az, hogy valószínűleg semmi. Hanem azt akarom mondani, hogy nem tudom, mikor lettünk ilyen borzalmas ország.

     Most arra nem emlékszem, mennyit írtam itt a Koltai Tamás kritikapályázatról. (Ja, látom, ennyit.) Hatan jutottak tovább a második fordulóba, amelynek keretében három-három bemutatót néznek és írnak meg ezen a tavaszon. Tegnap volt az első nézésnap: Kecskemétre vittem három versenyzőt az Übü király premierjére. Kamaraszínházi produkció, Hegymegi Máté rendezése, és mivel nem akartam kockáztatni, már 18 hára odaértünk. Kiderült, hogy sem Jelszó, sem Petrovna, sem Lambic nem járt még Kecskeméten, úgyhogy elsétáltunk a nagyszínházhoz, szemügyre venni az épületet, és bár próbálták épp a 7-kor kezdődő Kőműves Kelement, szigorú jegyszedő néniket engedékenységre bírva belestünk a nézőtérre, megcsodálni a házat.

     Ami az Übüt illeti, a darab az, ami, és azért szokták bemutatni, amiért. Hegymegi Máté a kecskeméti debütjéhez vegyes színészcsapatot kapott. Úgy értve, hogy a társulat két különböző részét külön szokták szortírozni „művészszínházi” és „szórakoztató színházi” funkciókhoz.

     Nem irigylem a pályázó fiataljainkat a kritikaírási feladatért. Ha a könnyebbik végénél fogják meg, nekem az sem lesz ellenemre.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     A MU Színházba mentem tegnap, ahová egyébként nemigen szeretek járni, mert mindig csúsznak a kezdéssel, tülekedni kell a beengedésnél, ráadásul most emelték meg az eddig sem olcsó szakmai jegyük árát.

     Szabó Veronika Queendom című produkcióját láttam, és amikor a hét szereplő lánynak első dolga volt meztelenre vetkőzni, akkor röviden felsóhajtottam. A kortárs tánc olyan mértékben használta el a meztelenséget már, hogy a gesztusnak minden lehetséges jelentése közhellyé vált mostanra. De hát közhely volt az is szinte mind, amit azután öltözve-vetkőzve eljátszottak, a cicaharctól kezdve a nézőölelésen át a (nemi) szerepváltásokig. Az utolsó részt mindenesetre nemcsak szellemesnek találtam, hanem ott színészi erények is kicsillantak. (Lakos Fanni például.) De egész este éreztem bizonyos ellentmondást abban, amit a produkció kifejez, ambicionál (levetni a nőkről a férfitekinteteknek megfelelést) és amit csinál.

     Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a közönség tetszéssel és lelkesen fogadta a produkciót. Lehet, igen, hogy én maradtam alatta a művészetüknek. Vagy talán nem is így, hanem hogy öreg vagyok és túl sok mindent láttam már.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     A 2000-ben olvasom, Ondřej Buddeus cseh költő versében, Mesterházi Mónika fordításában:

     Nemrég hallott(am)

     egy konceptművészről, a nevére

     nem emléksz(em)ik (de innen üdvözl(öm)i!) Arról

     volt szó, hogy nézne ki egy keresztény temető

     ha Jézus az akasztófán hal meg

     magát a művet nem látta(m), de gondol(om)ja

     csupa kis akasztófa volna a temető.

Ez soha nem jutott volna eszembe.

vissza a lap tetejére

20. kedd

     Tegnap a színházi társasággal és a dramaturgcéhhel közösen megünnepeltük Radnóti Zsuzsa és Nánay István 80. születésnapját. Zsúfolt ház volt a Bajor Gizi Színészmúzeumban, beszédek, kedves műsorszámok – Egri Márta! Presser! Kern! Bábosok! –, pezsgő, torta. A köszöntők természetesen mind magukról beszéltek, vagy legalábbis a viszonyukról az ünnepelthez, a kapcsolatos emlékeikről. Úgyhogy itt most én is.

     Ültem egy bizottságban színigazgatók között, és hát kritikust kellett találni. Nánay István volt a jelölt.

     – De az én előadásaimat mindig savanyú arccal nézi – vetette ellene az egyik színigazgató.

     – Biztosítalak, hogy az enyémeket is – mondta másik három színigazgató.

     Nem tudom, talán nem jó irányból nézik Nánayt, de én határozottan állítom, hogy az arca ha savanyú is, a szemében mindig van huncutság.

     Nekem előadásaimon nem ült savanyú arccal, engem nem tanított, nem dolgoztam vele egy szerkesztőségben. Tulajdonképpen a kisvárdai szakmai beszélgetések alatt tanultam meg becsülni a szakmaiságát és a kérlelhetetlen őszinteségét. Azóta a kritikáiban is jobban, tisztábban látom. Néha mond vagy ír nekem egy-egy mondatot, ami fontos számomra. Nagyon ritkán, mivel nem tudja, hogy szeretem. „Nem gondoltam, hogy erre még az életben sor kerül – csóválta tegnap a fejét a gratulánál, amikor megpusziltam.

     Látom minden színház előcsarnokában, világosban, a feleségével, akivel egyre jobban hasonlítanak egymásra. Mindig eszembe jut: remélem, mi is majd így leszünk, világosan, egyre jobban hasonlítva egymásra.

     Isten éltesse sokáig őt, őket!

vissza a lap tetejére

21. szerda

    

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

     Volt ez és ez, ennek kapcsán rájöttem, hogy idén én még voltaképp egyetlen cikkmegbízást sem kaptam, és nem kerestem egy fillért sem, számlát is csak tavalyi Spiri-pénzre állítottam ki. Ez a nagy nulla talán összefügg avval, hogy az NKA színházi kollégiuma idén nem írt ki pályázatot a szakmai folyóiratoknak. A zenei, a filmes kollégium írt ki a szakmája lapjainak, a színházi nem. Nincs pénz, mint mondják. Majd egyedileg kell pályáznia a Spiritusznak, ha mód nyílik rá.

     Hétfőn volt egy menet Nagyváradra, a színház mikrobuszával a hóesésben a négyes főúton, hát nem tiszta hawaii. A kaukázusi krétakört néztük meg Anca Bradu rendezésében, akivel pár éve csinált a társulat egy jó A mi osztályunk-előadást. (Fel akarjuk ébreszteni a közönség lelkiismeretét – mondja a rendező a műsorfüzetben. Tetszik az alkotói szándék.)

     A díszletben volt valami megragadó – képzőművész debütálása –, stilizált teherautó-hátulj, fémállványok, fémlépcsők. Csupa konkrét, hideg hossz és szöglet. Aztán az egész körül egy lágy, rajzolt, világító vonás, vonal, vonulat.

     Az első rész alatt kicsit unatkoztam és szenvedtem. Aztán az történt, hogy oly szépen, erősen, keményen dolgoztak a színészek, hogy a második részre már tulajdonképpen megdolgoztak engem*. Úgy éreztem, csináltak valamit, megcsinálták a valamit. Lehet, hogy épp azt, amit akartak: lelkiismeretek szolid és lelkiismeretes felverését.

     Olyan éjjel kettőre értem haza vagy hogy. Akkor legalább csend volt, aludottak a légkalapácsok.

     Tegnap este Tóth Krisztina Pokémon go című darabját láttam a Rózsavölgyiben. Az marad holnapra.

     * Megjegyzem, eredetileg egy részben tervezték játszani. De ott még él a tekintettel levés a nézőkre!! Betettek szünetet.

vissza a lap tetejére   

23. péntek

     Kedveltem Tahi Tóth Lászlót. (Csaninak hívtuk, egy régi Arzén és levendula-előadás nyomán.) Mindig úgy találtam, hogy van benne méltóság.

     Szóval a Pokémon go Tóth Krisztina első, felnőtteknek írt színpadi műve. Hát nem olyan, mint amilyeneket a Rózsavölgyi Szalonban játszani szoktak. Kicsit sem téveszthető össze azokkal a kellemes külföldi társalgási darabokkal, amelyekben jól szituált házaspárok szofisztikáltan megtárgyalják a házassági vagy életközépi krízisüket. Ez egy magyar családról szól. Itt az élet sötétebb, a problémák nagyobbak, a súlypont alacsonyabban van. Felelős spoilerkerülő személyként nem árulom el, hogy mik történnek anyával, apával, anyóssal meg a gyerekkel. Bozó Andrea, Debreczeny Csaba, Tímár Éva, Hunyadi Máté, Ladányi Júlia – nem rossz gárda, a fiatal lány is jó benyomást tett rám. Plusz ott van még a Sztarenki Pál által kifogástalan tenyérbemászósággal játszott kedélyes Józsi szomszéd, akit kezdettől fogva nem lehet gyanakvás nélkül nézni. Ez a legmagyarabb az egészben: le lehet fogadni, hogy Józsi szomszéd nem ok és cél nélkül segítőkész.

     Maga a darab talán inkább hat elbeszélésnek, mint drámának. De elképzelhető, hogy belefeccölősebb, invenciózusabb rendezői és tervezői munka esetén színházszerűbbnek tudna mutatkozni.

vissza a lap tetejére

24. szombat

     Nem vagyok az a típus, akinek magyar sportsikertől, bajnoki győzelemtől dagadni kezd a kebele, de annyit most köszönhetek és köszönök is a magyar gyorskorcsolyacsapatnak, Liu Shaolin Sanyiéknak, hogy az olimpiai aranyérmük miatt megnéztem felvételről azt a döntőt. Sosem láttam ilyen versenyt eddig – most azt leszámítva, hogy általános iskolás koromból van kerületi gyorskorcsolyaversenyről érmem-oklevelem –, valószínűleg ezután sem fogok, de meglepően élvezetesnek találtam. Lendületes és látványos sport, jól ki van találva, ahogy köröznek, váltják és belökik egymást, kifejezetten esztétikai élményt jelentett.

     Elolvastam Háy János Az öregtó felé című verseskötetét és kiakadtam rajta. Elveszi a kedvet en bloc mindentől és mindenkitől. Lapoldalról lapoldalra döngöl egyre lejjebb, bele a földbe. Öregség. (Egyidősek vagyunk!) Betegség. Romlás. Rossz szag. Leépülés. Érdektelenség. Csömörös belvilág. Kiürült külvilági kapcsolatok.

     De hát képtelenség, hogy egy teljes kötetnyi versben ne lehessen felfedezni manósapkányi szépet, biztatót, reménytelit, vidámat, szeretettartalmút se! Én nem tudom, Háy János micsinál az életben, de nekem nincs egyetlen olyan napom sem, amiben ne lenne legalább egy nevetésnyi, vagy egy ölelésnyi, vagy egy sasfióka-pihegésnyi, vagy egy csillanásnyi, vagy egy mondatnyi, vagy egy látványnyi (mondjuk egy sikkes gyorskorcsolyafutamnyi) jóó!

     Ennyit akartam csak máma, de hirtelen visszajöttem, hogy idetegyem a kötetből ezt a verset mint a legpozitívabbat. Mert ebben mégiscsak benne van a mégiscsak.

     Olyan a test

     Olyan a test,

     hogy nem érdekes,

     kedvedre tölthetsz

     bele mérgeket.

     Olyan, hogy

     csak gépezet,

     mint a rabszolgák,

     csinálja, amit parancsol

     neki az értelem.

     Olyan a test,

     hogy nem érez,

     csak hálni

     jár belé a lélek,

     s ha van kedve, csak

     akkor rak benne fészket.

     Olyan, hogy

     egyszer csak vége,

     biceg az utcán,

     bottal is alig jár,

     aztán egy kórházi

     ágyat összevérez.

 

     Olyan a test,

     hogy becsukódik

     benne minden kapu,

     valaki az ágy mellett

     mondja, anyu, apu,

     aztán mobilért

     nyúl a zsebébe.

     Olyan, hogy ide-oda dobálják

     gyakorlott kézzel,

     egy kupac ruha kerül

     a vaságy szélére.

     Hol van a világ,

     és hol van az élet.

     Olyan a test,

     hogy mégis

     csak benne volt a föld, a nap

     és az ég is.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

     Nagy hidegek jönnek, és nem szeretnénk, ha idén is elfagyna a füge. Úgyhogy kimentünk tegnap Verőcére és építettünk a fügének egy jurtát. Miután elkészült, még összeszedtem a szomszéd Buksi kutya utolsó kakijait a kertünkben – mert nincs már Buksi kutya. Van utóda, két és fél hónapos, Floki a neve, ő még nem jár át hozzánk, de helyben tűfogakkal óvatosan harapdálja az ember kezét kedvesen.

     Este a Mondjad, Atikám! a Pesti Színházban. Emlékszem, amikor először láttam Vecsei H. Miklóst a főiskolán – már nem tudom, melyik vizsgaelőadásuk volt az –, úgy láttam, hogy szőke, szép arcú, és problémája lehet, hogy nem magasabb. De most úgy tűnik, hogy barnahajú és megnőtt.

     Igaz, a hangját még talán nem használja elég színesen, és az sz-jei kifogásolhatóak, ám az est szempontjából ez eltörpül ahhoz képest, hogy egy Valaki játszik érvényesen egy Valakit. Történetesen József Attilát, a személyiségét, a költészetét és az elejétől fogva halálra ítélt életét. Egy szobában, amely olyan, mint Van Gogh szobája Arles-ban, csak színek nélkül, amely szoba idővel úgy záródik rá, mint egy áthatolhatatlan börtön.

     Ott volt például az a kis részlet, amikor először említette nevetve, hogy szereti a nők haját, a hajakat. A jelen idejűség diadalát ültük abban a pillanatban. 

vissza a lap tetejére

26. hétfő

     A Spiritusz elküldött(em) engem a József Attila Színházba a Légy jó mindhaláligra. Na most azt eleve indokolatlannak tartom, hogy egy olyan előadás, amire gyerekeket visznek az emberek, majdnem három órán át tartson. (Van egy 15-20 perces szünet, ami alatt nem fogyott el a sor a női vécénél.) Egyrészt túl gyakran énekelnek benne szerintem, másrészt minden dal hosszú, a kelleténél több strófát tartalmaz, és a refréneket is bosszantóan sokszor ismétlik.

     Hargitai Iván rendezte, Horesnyi Balázs csodálatos díszletet tervezett hozzá, énekel-táncol-játszik tucatnyi fiúcska. Menthetetlenül civil a jelenlétük, olyat is láttam köztük, aki kicsit unatkozott, és szolidan szórakoztatta magát ellene. Nyilas Misit egy Nemecsek forma kis szőke adja, ő fokozatosan megvett engem, vagy én őt. Maszlag Bálint a neve, pont így hívják, és hazajövet már látom, hogy rutinos tízéves, fellép az Operettben és a Madáchban is.

     Van az a jelenet, amikor Újréti László impozáns iskolaigazgató kiutasítja a rendőrséget a debreceni kollégiumból. Nem jöhetnek be, nem vizsgálódhatnak és nem adja ki a gyanúba fogott diákot. Az intézmény autonómiájára hivatkozik. (Megkerestem azóta a regényben, hosszú, tanulságos, pompás jelenet.) Básti Torma Gedeon Lajos igazgató ugyanezt csinálta, amikor az árkodi Matulában jelent meg a Magyar Királyi Honvédség tisztje az Abigélben.

     Az jutott eszembe szomorúan, hol vannak ma olyan oktatásiintézmény-vezetők, akik öntudatosan szembeszegülnének egy állami szerv fellépésekor.

     De mára kicsit másképp látom, ma optimistábban, sőt szinte meghatott derűvel gondolok az emberek kiállására.

vissza a lap tetejére

27. kedd

     Jött meghívó az Insite Drama szervezte lakásszínházi előadásra, Edward Bond: _eddig című darabjára, és kedvesen az is benne volt a levélben, hogy valószínűleg nem fog tetszeni nekem. Na jó, hát ígérni nem tudok semmit.

     Az első, hét-nyolc perces jelenet még az utcán játszódott, és épp most sikerült ezt abszolválnom, amikor rekordhideget mértek. Miközben előttünk a járdán egy párjelenet zajlott – amelynek szereplői nem vettek tudomást rólunk, tíz nézőkről –, valaki egy közeles telefonfülkében ordítozott drámaian, és pontosan lehetett tudni, hogy az élet, ez meg itt színház.

     Jó volt, hogy nem ismertem a darabot (Bond Lear című darabját pozitíve őrzöm), jó volt a helyzet is, amit a szerző felállított, bár az előadás elején félreértelmeztem a szereplőket. Azt hittem, párkapcsolati veszekedést látok fejlődni, de idővel kiderült, hogy anya-fia konfliktus ez, amire váratlanul rátört az utcai ember. (Irigyletesen szép a parketta.) A színészekkel nem voltam eléggé elégedett. Erősebb, bonyolultabb, távlatosabb, hatásosabb, szuggesztívebb színészi játékot igényelnék, pláne ilyen laboratóriumi-szobaszínházi körülmények között. Voltaképp csak Takács Gáborban éreztem valami többletet a primer teljesítésen túl. Ő teremtett maga köré egyfajta aurát, aminek a tanácstalanság volt az alapeleme, az értetlenség a világba kivetettség felett.

     Elolvastam Vida Gábor Egy dadogás története című könyvét. Semmilyen értelemben nem olyan regény, amitől beszakadna az asztal, de a legjobb kezdőmondatok között okvetlenül helye van:

     DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy: de.

vissza a lap tetejére

28. szerda

     Itt az idő, hogy aláírásommal és ajánlásommal lássak el ellenzéki képviselőjelölteket a választókerületünkben – gondoltam.  Ennek érdekében tettem autogramosztó kört tegnap. A jutalmam az volt, hogy az Együtt jelöltjének Hámori Gabinál írhattam alá, megtekintve a három hónapos, szép szemöldökű, tűnődő pillantású Lottit. (Amilyen kedves a Gabi, a kezembe is adta volna a kisbabáját, kezet is mostam hozzá, de aztán mégis inkább visszafogtam magam.)

     Nem tudom, ez miért van, de amikor kritikusok vidékre megyünk és én vezetek, akkor mindig hóesés áll be bonyolításnak, legyen akár január vagy február. Tegnap Veszprémben jártunk a Kurázsi mamát nézni meg félház társaságában.

     Hát azért ez így nehéz. Mármint ha egy társulatnak az a gyakorlata, hogy nem különösebben kiugró művészi ambíciókkal szokott bemutatni, gyakran leginkább az igazgató színészi kedvét kereső és töltő darabokat, aztán most előáll egy ilyen nagyigényű, nehéz, zenés művel, vendégeket hívva a főszerepekre, Börcsök Enikővel az élen.

     Funtek Frigyes rendezte az előadást, és azon gondolkodtam, főleg a legerősebbnek tűnő jelenet után, az első rész végénél, amikor is Börcsök Enikő elénekelte Kurázsi kifejlett életstratégiáját, hogy vajon mit gondol rólunk Funtek Frigyes, aki (ha nem tévedek) Franciaországban él, és vidéki magyar színházakba jár át dolgozni.

     Szakmailag az a legfontosabb vonása a produkciónak, hogy Börcsök Enikő eljátssza a címszerepet, amivel egyrészt hiányt tölt be, másrészt két gyerekét jeles színiegyetemi növendékei adják: Bajor Lili és Konfár Erik. Börcsök ott van mellettük, velük, és megmutatja nekik, amit kell és amit tud.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

     Februárban már ilyen nap sincs, nem hogy a többi.

vissza a lap tetejére

30. péntek

    

vissza a lap tetejére

31. szombat

     Ilyen nap nincs.

    

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra