|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Sétáltunk Papp Timivel, meg akartam nézni a temesvári Vashidat, amit állítólag Eiffel valamelyik tervrajzáról koppintottak. Alatta folyik vagy áll a Béga csatorna. Megnéztük. Este A kommuna című előadás, Radu-Alexandru Nica rendezésében. A nagyteremben játsszák, de szintén három oldali közönség előtt, és most már nem tagadhatom, hogy ennek az elrendezésnek számos hátránya van. Részint szerteszét szalad az előadás, részint – hogy egy példát mondjak – az az ötven néző, aki az előadást kezdő Éder Enikő mögött foglalt helyet, egyáltalán nem láthatta Éder Enikő arcát: örül-e, amikor megjön a férje Bandi András Zsolt. Tehát egy kommuna – a hatvanas évek amerikai virággyerekeinek látszottak a szereplők –, ahol tönkremegy egy házasság. (Éreztem én, hogy egy válás élménye szülte ezt az egészet.) Nemigen értettem különben, hogy mit csinálnak itt a színészek, mi végre ez a produkció, de utána elhangzott a kulcsszó, hogy ez egy film, annak alapján készült. (Thomas Vinterberg.) Ja! Akkor… akkor sem tudom. Aszalos Géza egy rasztahajú hippit játszott, de Aszalos Gézának egyébként nincs rasztahaja. Megtudtam, hogy előadás előtt a fodrász, aki épp meg van fázva, maszkkal az arcán kötözte két órán át a fonatokat Aszalos Géza hajtincseihez. Ez… csodálatos. Hazafelé menet felhívtam szkájpon kedves férjemet, aki a szobabiciklin tekert épp. Megnézhette biciklizés közben az Opera teret az Opera balkonjával, amely az 1989-es forradalom kezdőpontjaként híresült el. Leéltem egy fél életet úgy, hogy ilyet el sem tudtam volna képzelni, mert amikor a sci-fikben képi kommunikációs kapcsolatot láttunk (pl. az Orion-sorozatban), az is stabil volt, nem mobil, vagyis kellett lenni hozzá valahol, most meg tessék, lehetsz bárhol. (Andi Bárhol.) Elég elmerülten dolgoztam tegnap, így nem mentem el koradélután ebédügyi éttermet keresni, csak lefutottam a közeli KFC-be és felhoztam egy rántottcsirkés menücsomagot. Leültem aztán a nevezzük asztalnakhoz falatozni, és hirtelen déja vu érzésem támadt. Nahát, legutóbb így, szállodában, szerviztelenül, rántott csirke, Deguban tíz éve, és ott is csípősre sütötték. Délután a Forgách András 12 nő voltam című kötete nyomán készült Apró kozmikus félreértés című előadást láttuk. Négy nő, négy színésznő: Lőrincz Rita, Borbély B. Emília, a vendég Tankó Erika és Csábi Anna, aki rendezte is. Inkább irodalom, mint színház, de nem mentes sem az esztétikumtól, sem az ihletettségtől. Végezetül pedig este a német színház előadásában a Romániai napló, Temesvár, Carmen Lidia Vidu rendezésében. (A magyar és a német társulat itt egy színházépületen osztozik.) Ez egy sorozat, aminek láttam tavaly egy részét a sepsiszentgyörgyi román társulat előadásában. Ott is, itt is hat színész lép egymás után a színpadra, és monológot mond az életéről, önmagáról, a városhoz való viszonyáról, miközben mögötte fotókkal, feliratokkal illusztrálják. Szenvtelenül beszélnek, mégis könnyen tud lenni ebben valami megrendítő. Ez az előadás tulajdonképpen megadta azt, amit az előző napok produkciói nem: a színház mint személyes ügy érzését. Most akkor megyünk haza. Az aggódókkal tudatom, hogy Chicagóban általában elég durva az időjárás, a mínusz 20 fok télen szinte mindennapos, és a körülmények miatt minden még többnek érződik. A mostani mínusz negyven-ötven azonban feltétlenül extrém, így Annamari nem jár be a munkahelyére a napokban, otthonról dolgozik, Szusi kutyát pedig nem viszik le, pontosabban Szusi nem akar kimenni, inkább visszatartja. Remélik, hogy pár napról van szó csupán. A tegnap hazautaztunk. (Ezt így névelővel – a tegnap, a holnap, a tavaly – az erdélyi magyarok mondják. Kedvesen így mondták az Ibsenben is.) Az utóbbi időben elmulasztottam idetenni a Spiri-cikkeimet, tessék, ez volt a nagy ho-horgász, ez pedig az Esznek-e a halottak epertortát. Látom, az utóbbiban ezt írom: halottal. Elképzelhető, hogy a legújabb helyesírási szabályzat szerint halott-talnak kell írni, de ha így van is, fittyet hányok. Vannak újabb helyesírási szabályok, amiket nem fogadok el, átmeneti variációnak tekintem, egy következő változtatásnál majd csak visszatérnek a korábbi verzióhoz. Vagy ha nem, hát… kis nyúl. (Ez meg a Családi körből terjedt el, jutott eszembe a múltkor.) Közben utánanéztem, korrekt a halottal. Csak a tulajdonneveknél kell kötőjelet alkalmazni a dupla mássalhangzók hasonuló toldalékánál (Mariann-nal, Bernadett-tel). Mondjuk az is elég hülyén néz ki. Az ilyen naplóbejegyzés, érdemi közlendő híján, pont olyan, mintha csak úgy locsogva szaladnék a futó gondolataim után, ami élőszóban nem igazán jellemző rám, legalábbis házon kívül nem, lám, még ehhez is naplót kell írnom. Tavaly tavasszal Annamari 30. születésnapjára csináltunk egy kis lufis performanszt (performanszot), rokonokkal és barátokkal, ami az erkélyünkről filmre lett véve. Mostanában, pont amikor hó esett, észrevettem, hogy a jelzéseink – ki hová álljon –, fekete szigszalagos keresztek, még mindig ott vannak lent az utcán, a téren, a járdán. Elszégyelltem magam kicsit, mintha szemeteltünk volna. Kezemmel-körmömmel nem tudtam leszedni, mert már eléggé belegyalogolták a földbe a járókelők. De tegnap levonultunk kedves férjemmel, és felszedtük mind a fekete kereszteket, a spaklibrigád az esőben. Ennyi történt tegnap, nem sok, jeltelenítés. A Családi játszmákat még 2017 nyarán mutatták be a Belvárosi Színházban, de akkor nem láttam. Gondoltam, bepótolom, például mert szívesen követem Göttinger Pál rendező munkáit. Kortárs brit „intellektuális komédia”, amely megjelöléssel, felteszem, azt kívánják jelezni, hogy nem hagyományos gagyi, vagy hogy nem is komédia. Vagy komédia, de aztán meggondolja magát. Nyáron színre vitt karácsonyi darab: jönnek haza az ünnepre a szülői házba a felnőtt gyerekek, két fiú, a hozzájuk tartozó nők, és a papát is kiengedték épp a kórházból. Bírtam az első részt, annyira valósnak találtam a családi hülyeségeket. Főleg bírtam a belőlem gyengéd szeretetet kiváltó Ötvös András-figura és a színészileg nagyon megizmosodott Szikszai Rémusz testvérpárjának infantilis kapcsolatát. De aztán a szünet után kiderült, hogy becsaptak engem az első részben. Mert nincs meg a családban az a szeretet, amitől én meghitten viccesnek érzékeltem a szereplők kommunikációját és viszonyát. (– Ezt veszed fel? – kérdezi Kútvölgyi Erzsébet mama mint a lifelong nevelés híve. – Úgy látom, nem – válaszolja Szikszai Rémusz mint negyvenes fiúgyermek.) Hanem drámai fordulattal az derült ki, hogy életfogytig tartó álságok, hazugságok, rivalizálások, sérelmek és letagadott szembenállások vannak. Ó, hát akkor sorry. Még gondolkodom. A feliratok kicsit talán félrevisznek, de nyilván kellett valami írói truvájka. A kártyajáték betalál. Járó Zsuzsa ruháján a gombok rulez. De most el kell mennem a Bábszínházba. Mindig gyerekes örömmel nézem színházban a félbevágott házdíszletet, amiben áttekinthetők a szintek és a lakás részletei. (Pláne ha még meg is indul, feljebb megy és elénk tárja az eggyel lejjebbi emeletet is.) Úgyhogy én gyakorlatilag azonnal meg voltam véve a Budapest Bábszínházban, ahol Ascher Tamás gyerekelőadást rendezett, paravános bábelőadást, vajangbábokkal meg bunrakuval. Az alapművet (amiből film is készült) megint nem ismerem, de amit itt látunk, az egy költőien bizarr, kaparó humorú gyerekthriller. El is képzeltem, hogy amikor Coraline tettleg megküzd a zombisodó, önmagával is viaskodó álapával, akkor a színészek elszabadulnak a próbán és a rendező izgatottan drukkol a nézőtéren, hogy vajon ki marad alul. (Meg azt is képzelem, hogy előadás után Ascher a táskájába rakva hazaviszi a bábokat, otthon körbeülteti őket és elmondja nekik, ki mit csinált rosszul a mai előadáson.) A legparádésabb részek azok, amikor produkció van a produkción belül: a színészek csodálatos összhangú bábmozgatása fantasztikus patkánycirkuszt teremt, amikor pedig az öregasszonyok lépnek fel, ellágyulva figyelem a négyesével sorakozó szőrös állatnézők hátulját, mert farkcsóválással jelzik a tetszésindexüket. Megjegyzem, egyszer – egy fehérvári Closer-előadásban – már találkoztam avval a barbarizmussal, amivel itt is. Nevezetesen hogy Coraline bábapja bábpizzát vesz maga mellé és azt majszolja gépelés közben. Leszögezem: akinek a laptop munkaeszköze, az nem matat a klaviatúrán pizzatrutymós kézzel. Szóval kedvtelve néztem ezt a minden ízében (látvány, zene, színészi játék, befejezés) szépen megkomponált előadást, és a mondanivalójával is mélyen azonosulok. Szerintem ugyanis az az üzenet, hogy a gyerekek legyenek türelmesek és elnézőek az olyan anyákkal, akik sokat dolgoznak, elfelejtenek elmenni a boltba tejért, és csak akkor főznek ebédet, ha az már tényleg elkerülhetetlen. Este a Trafóban voltam az új Pass Andreán (Eltűnő ingerek), de arról nem szívesen mondanék semmit. Nézni sem szívesen néztem. A Bolerót meg úgy utálom, abba külön belehalok. Akkor tehát ezt írtam Temesvárról. Bulit, mulatást, kocsmázást, tort, lakodalmat, vagyis alkoholos összejövetelt senki nem tud Mohácsi Jánosnál jobban rendezni – gondoltam tegnap az Örkényben a Patika láttán. (10 óra 10 körül volt vége, vagyis rövidült a bemutató óta, ami minden bizonnyal jót tett neki. De az első felvonás még mindig kicsit hosszúnak érződik.) Olyan, mintha a bulikhoz színészi házigazdákat is tartana, történetesen a vendégszínészeit. Mert Róbert Gábor halálpontos ritmusú poénkezelése, vagy Felhőfi-Kiss László az örökösen megtaposott figuráival oszlopok ebben, és akkor a Némedi Árpádon keresztül átvezető zenéről-zenészekről még nem is beszéltem. De illenek a helyi erők is, pl. Vajda Milán, apjaszerepben. Ez a Szép Ernő-bemutató most a jobb kezű átiratok egyik alesete. Takarékos humorral teremt egy világot, amely világot, ha például a vakkomondoros polgármester nézné a nézőtérről (ez kizárt persze), akkor jól érezné magát, otthonosnak találná. Színészt most hármat mondok: Kerekes Éva a postamester kelekótya feleségeként pelerinszárnyakon repül és bállá fokozza a kocsmát. Pompás magánszámot ad elő élvezettel. Tenki Réka patikusnéja minden értelemben gyönyörű (és hiába szép), a sértődött arcocskájával és a magába zárt, durcás lelkével együtt. Znamenák István patikusként lehetne jóravaló is. Van benne tartás és házilagos elegancia. Aztán összetörik, talán nem is a szíve, csak a tartása a férfitársadalom elvárásának súlya alatt. Megindító, amikor megroggyan. De aztán újraépül, újratelepít, és majd válik belőle olyan baromállat, mint a többi, abban már hiba nem lesz. Lowetinsky János József (1866-1935) budapesti kishivatalnok 16 éves korában, 1882-ben kezdett naplót írni, és az utolsó bejegyzést halála előtt három nappal, 1935. június 7-én vetette papírra. 1920. június 4. Aláírják Versailles-ban d. e. 10-kor a reánk, szegény magyarokra oly gyászos békét. Péntek. Reggel ˝ 8-ig heverésztünk, úgy volt szándékom, hogy bemegyek tüntetni, de mivel úgy látszik, maga a természet is gyászolt sorsunkon, borús, hűvös, esős idővel, így lemondottam róla. Fel, rendezkedés, reggelizés, elmosogattam az edényt és seprűztem a szőnyegeket. Mari beágyazott. D. e. 10 órakor panaszosan felsírt a még működésben lévő néhány sziréna, s utána bánatosan csendült fel a templom megmaradt kis harangjának szava, jelezve nekünk, szegény magyaroknak, hogy most írják alá megbízottaink a versailles-i Nagy-Trianonban a reánk nézve oly gyászos és megalázó békét. Fohásszal fordultam a Mindenhatóhoz, venné már le nehéz kezét e sokat szenvedett és jobb sorsra érdemes Nemzetről és Országról. Leporolgattam a kisszobában és a konyhában, olvasgatás és tízóraizás, míg Mari elkészült a nagyszoba felmosásával, odaadtuk javítani a cipőmet, amelyről tegnap leesett a jobb sarok, melyet szerencsésen megtalálva hazahoztunk. Rendet csináltam a nagyszobában, letörölgetve benne a port, Mari meg főzéshez látott. Elkészülve toalett, testgyakorlatok, heverés, olvasgatás, alvás. Mari rendet csinált, toalettet végzett és foltozgatott. Naplók rendezése, ami meglehetős munka volt, mert restanciám volt tegnapról. (…) Az idő komor, borult, esős, hideg, szeles. Reggel 13 ˚ +, d. u. 2-kor 12 ˚ +, esti 10-kor 11 ˚+ volt. (Trianon arcai – Naplók, visszaemlékezések, levelek) Az van írva a naptáromra a tegnapi naphoz, hogy Jurányi, Ketten premier. Precízen az is oda van írva mellé, hogy 20 óra. Mentem, aztán ott derült ki, hogy 7-kor kezdődött. Így jártam sajnos. Úgyhogy ma nincs tartalomszolgáltatás. De mutatok valamit: ez egy műanyagcső. Spagettinek igyekezett kiadni magát egy Barilla spagetti No. 5 dobozban. (Talán egy migráns, Soros nem ismer lehetetlent.) Majdnem meg is főztem, pedig sem sajtosan, sem bolognai módra nem lehet valami finom. Még valami. Amikor olvastam tegnap, hogy a januárban rendeletileg 50 milliárdra csökkentett sport-taót megemelték 125 milliárdra, akkor szokatlanul hevesen tört rám, hogy na most lett elegem, és a radai rosseb egye már meg a nyomorult fodbaljukat és más egyebüket, a tudományátszervezési légből kapásukról nem is beszélve. A tatabányai színház büféjében szóba került egy Szép Ernő-egyfelvonásosból (aminek a címére nem emlékeztünk) egy szereplő neve (amire nem emlékeztünk). De Papp Timi, aki az internetes tudományok mestere, csodálatos gyorsasággal kiderítette nemcsak azt, hogy Hörömpőné, hanem azt is, hogy én Isten madárkái helyett Isten báránykáinak írtam a címet a naplómban, úgyhogy most ki is javítottam. A Czukor Balázs rendezte Az üvegcipő kezdésére vártunk. Irma: Szakács Hajnalka, Sipos: Kardos Róbert, Adél: Bakonyi Csilla. (Roticsné: Töreky Zsuzsa. Írtam neki korábban, hogy de örülök ennek, az Adélja után, mire azt válaszolta: Minden Adélnak jár egy Roticsné. (Színházi Törvény XII/3/1920)) A tegnapi előadásról két dolog miatt nem írok. Az egyik, hogy nem szeretném elspoilerezni a befejezést. Abban van ugyanis a rendezői innováció. (Utólag elgondolkodva rajta: a vége kihathatott volna, vagy jobban is kihathatott volna az addigiakra. De voltaképp talán csak Horesnyi Balázs díszlete sejtetett valami halvány bizarrt.) A másik az, ami történt. Amikor a harmadik felvonásban a díszletablak mögött játszó szereplő egyszer csak eldőlt jobbra, kitűnt a képből, majd hallatszott a földre zuhanása erős zaja, az annyira teátrálisnak hatott, hogy abban a pillanatban simán színészi alakításnak lehetett felfogni. Azonban a lábdobogás zaja a kulisszák mögül, a színpadon lévők átmeneti zavara, majd az összeesett színész újabb, erőtlen felbukkanási kísérlete, végül a tapsnál a hiánya arra utalt, hogy rosszul lett. (Remélem, már jól van, és nincs nagyobb baja.) Minden elismerésem a színészeké, akik a színház és a közönség iránti spontán tiszteletüktől belsőből vezérelve fegyelmezetten végigcsinálták az előadást, úgy, hogy a nézők valószínűleg semmit nem vettek észre a drámai vészhelyzetből. (Talán ez a Színházi törvény II/1/i.e.546.) Bepótoltam a lemaradásomat Drága örökösökből. Megjegyzem, örömmel nézem Kocsis Juditot. Csak annyira hihető az ő falusi postásasszonya, mint amennyire hihető az az egész falu, de ez az őt kedvtelve nézésemen mit sem változtat. Múltkor a József Attila színházi bemutatón a nézőtéren félszemmel-félfüllel láttam-hallottam, ahogy mindenki gratulálja, szeretgeti, dicséri őt a tévéfilmsorozat miatt. Ez a kockás füzet a tanú rá, mindig is kedveltem-becsültem, és úgy gondoltam, hogy a színházában, ahol sok évtizedet töltött, nem rangján kezelték és foglalkoztatták. Hogy most így hatvan felé országos sikerre és népszerűségre tesz szert, ezt úgy tekintem, mint a sors igazságát, tehát nemcsak igazságtalansága van neki. (A sorsnak.) Most ez nem kapcsolódik ide, de eszembe jutott minap az apukám autós karrierje, hogy ő a Trabanttól Trabantig ívet írta le. A hatvanas években evvel az autóval kezdte, aztán a hetvenes évek elejefelé lett a piros Zastava, Fityó néven. Amikor kinőttük, mi gyerekek, akkor jött a piros Zsiguli, az tartott a nyolcvanas évek elejéig. Egy elegáns, sötétkék Lada követte, erre volt apukám a legbüszkébb. A rendszerváltáskor, amikor már lehetett, azonnal mentek a bátyámmal Németországba használt autót venni, ez lett egy fehér diesel Renault. Majd a kilencvenes évek végén, amikor a szüleim már nemigen utaztak sehová, épp csak bevásárláshoz kellett a kocsi, valamint hétvégenként elmenni marxizmus tanfolyamot tartani munkáspárti fiataloknak, akkor szerezte be apukám az utolsó Trabantját. Az agyi infarktusa után nem tudott többé beülni és vezetni, még évekig állt a kocsi a ház előtt, majd eladtuk. Nekünk idén lesz nagykorú a Skodánk. Végtelenül rendes, jó autó, soha nem hagyott cserben bennünket. Tisztában van avval, hogy ha tönkre megy, nem tudunk másikat venni. Megerősíteni kívánom egy szuicid hajlamú Fidesz-káder véleményét: igen, a kormánypárti sajtó hiányt szenved jó tollú újságírókban, publicistákban. A másik oldalon meg a matematikus bloggerek is ilyen színvonalon tudnak írni. (Az orulunkvincent.blog.hu-ról hozom jotunder posztját.) Platón: Az állam (nyolcadik könyv) Szókratész: Csűrjük-csavarjuk szavunk, de Zeuszra mondom, nem lelénk senki mást, ki úgy játszana a néppel, mint a scythiai nagyúr. Mert démoszunk nagynak képzelé magát, de oly kicsi, mint Hegürmion, Thelasszusz fia, ki azt hitte, hogy ő az úr a városában, miközben, jó Adeimantoszom, szolga volt, csak díszes ruhában. Így járt a scythoszok népe is, szolga lett, miközben úrnak képzelé magát. Adeimantosz: Mondd, hogyan lehetséges ez? Hisz mondád, demokráciát akart a nép, szabadságot, egyenlőséget, mézbort, gyömbért, gömbrúgdallásban Olimpiászt, s elfogadá Kleptomakhoszt, a Törpét? Szókratész: Így vala. Aszklépiosz, ki minden bajnak orvosa, írta volt, hogy bár a bajt bajjal gyógyítani vétek, de a természetnek rút törvénye, hogy mégis így lészen az. Anankhé orsója kipörgé, hogy egy nap a scythoszok fejedelme dús nílusi borokkal némileg telve, elárulá barátinak, hogy a kormányzást kissé elkurá. S ezt valaki feljegyzé és elterjeszté Scythiában. Glaukosz: Íly szavak fogantak, a delphoi Apollón szent tűzében? Szókratész: Még ílyebbek is fogantak ott, drága Glaukoszom. A scythoszok népe filozófiában és hadászatban egyaránt kiváló, gömbrúgdallástól bölcs feje, ők mindenkinél különbek, a dákoknál, a tótiszok népénél, még Athént és Spártát is legyőznék, főleg képzeletben. Oly urat akartak maguknak, ki közülük vala, ki a töknek magját büszkén pöki az athéni urak lába elé. Elkergeték hát királyukat és megválaszták az új uruk. Adeimantosz: De Kleptomakhosz türannosz, nem-e? Szókratész: Nem az. Hisz maga mondá: nem vagyok türannosz. Közétek való vagyok scythiaiak! – ezt mondá, és azt is, hogy oly szegény, még az Eleutherai Müron Diszkoszvetőjét is csak azért kölcsönzé palotájába, hogy megossza a szép szoborral egyedülvalóságát. Glaukosz: De miért hiszé el ezt a nép? Szókratész: Egyszer egy knosszoszi kereskedő szálláshelyének ablakából tüskés hibiszkuszbokorba veté magát. Kérdezék tettének okát, s válasza: az első minutumban jó ideának tűne. Így lett ez a scythoszok népével is. A fókák vadászival sem bírtak gömbrúgdallásban, s ki teheté közülük Athénba és egy távoli hűvös szigetre méne sörméréseknek padlóját tisztítani, derék, büszke nép, ha letette voksát, addig tartja ott, míg álla fel nem kopik. Adeimantosz: És mit tanulhatánk ebből, Szókratész? Szókratész: Ne légy olyan, mint a scythosziak. Számos – most nem részletezendő – okból nem vagyok tüntetésre való személy. De ha már így van, hogy olykor mégis tüntetésre kell menni, nekemvalóbbak az olyan szónokok, mint a tegnapiak, a Magyar Tudományos Akadémia előtt kiselőadást tartó professzorok, mint az olyanok, akik ordítanak és jelszavak skandálására buzdítanak. Urbán Balázs kolléga teóriája, hogy a színházi előadások második része mindig jobb az elsőnél. Akkor is, ha az előadás rossz, mert addigra már megszokjuk. Jutott ez eszembe tegnap a Vígben a Liliomon, amelyre jó korán mentem, abban a hiszemben, hogy a Vígegyetem kitart hétig. De nem. Így épp csak a végére értem oda, amikor ifj. Vidnyánszky Attila azt mondta, hogy ő eddig mindig úgy gondolta, ki kell találni valami pluszt, mert ma már nem lehet sok hatás és erős ötletek nélkül megrendezni semmit. És most ennél a Liliomnál először érezte azt, hogy nem kell rátét, elég úgy színre vinni, ahogy megírták. Hát nem tudom megerősíteni, hogy úgy vitte színre. Tele van ez a tehetséges fiatalember ötletekkel, és az ötletei gyakran harsányak, erősködők, elrajzolók, hangosak, energikusak és időigényesek. Mindez Molnár esetében nem annyira előnyös. (Sok minden odaveszett a szöveg humorából és poéziséből.) A háromnegyed kilencig tartó első rész végén, Liliom halálakor mintegy apokaliptikus, istenítélet jellegű szcéna támadt, s innentől lehetett érezni, hogy ezt akarta, ezt a dzsemborit vizionálta a rendező, helyben vagyunk. (És ez a helyben vanás az egész szünetre ki lett terjesztve.) A másvilág ihlette meg a rendezőt, ezt igazolta a második rész. A színészeknek is nehéz. Szilágyi Csenge erős belsőből dolgozó, magára hagyottnak látszó alakítását becsülöm. (Csak azt a pongyolát tudnám feledni, amiben bejön az első jelenetre!) És még annyi: Waskovics Andrea Julikájára befizetnék – egy másik előadásban persze. Elvittem tegnap kollégákat Kecskemétre, Zsótér Sándor narancsos-OBI-s Baaljára. A kocsiban ülve vártam meg őket. Most vicceltem. Természetesen megnéztem az előadást én is, de Zsótér-rendezés lévén nem nyilatkozom róla. Nálunk Máté kiskorában nagyban ment a gombfocizás. Volt profi pálya, és előfordult, hogy Annamari közvetítette a fiúk meccsét. (Ezt videófelvétel is őrzi.) Amikor Máté már számos csapatot irányított, akkor gondoskodni kellett az elhelyezésükről. Úgyhogy vettünk (OBI-ban?) két olyan dobozt, aminek több fiókja és rekesze van, és pántjánál fogva hordozható. Ez lett a játékosok szállodája. Azután elmúlt a gombfocikorszak, nem is tudom, hová lettek a csapatok. A szállodák – amelyeket valószínűleg eredetileg is barkácsolóknak szántak – új funkciót nyertek, kedves férjem tart bennük mindenféle csavarokat, tipliket, szögeket meg ilyesmit. Most tiszteletére és emlékére elnevezem Tandori Hotelnek. Mese Masa és az aranylevél – ezt láttam délelőtt az Operett Raktárszínházában. Zenés és interaktív: Mese Masa, Frédi postás és a nézőgyerekek többé-kevésbé együtt mentik meg a mesefát, hogy a jövőben is hozhasson meseleveleket. Nem nagyon szerettem a történet "háborús" tematikáját és retorikáját, és kifejezetten rosszul esett, hogy a végén a gyerekek a színpadon szimbolikusan-tevékenyen részt vettek egy lény elpusztításában, megsemmisítésében, még ha az a lény olyan gonosz, mesefalevél-zabáló, extravagáns emós rocksztárnak tűnt is, mint Ulmann Zsuzsa Harácsa. A gyerekek persze helyesen élvezték a dolgot. Nekem a legjobb élmény Rossa László volt, akit kábé a nyolcvanas évek Csíksomlyói passiója óta nem láttam. Ő komponálta és szolgáltatja a zenét. Gyönyörű a figyelme, ahogy le sem veszi a szemét az éneklő színészről, miközben kíséri a pianínón. Este a kecskeméti A király beszéde a Klebersberg Kultúrkúriában. Alig kellett kevesebbet utaznom oda, mint ha Kecskeméten néztem volna meg. Fehér dobozban játsszák, színes fényekkel, sallangtalan közegben, kevés fehér bútorral. (Egyetlen hangsúlyos díszlettel operálnak, az a koronázási trónszék másolata a Westminster-apátságból. Majdnem előadás-hossziglan tartogatták fehér lepellel letakarva jobb hátul. Apropó Westminster-apátság. Nemrég olvastam, hogy a fejhallgatós szövegismertetőben Jeremy Irons löki a sódert! Óóó! Ezt sajnos kihagytam. Ja, és játszott még az előadásban futólag egy bántóan ikeásnak látszó borospohár.) Ez a Béres Attila rendezte produkció nekem nem tűnt kirobbanónak vagy kiemelkedőnek, de az a része, hogy a két férfi – Albert herceg és az ausztrál beszédszakértő – jeles színészi párost alkot, nevezetesen Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos, az a része meglehetősen rendben volt. Sőt a végén meríthettünk némi biztatást Zajzi király idáig hallatszó beszédéből. (Hogy Zayzon Zsolt nemcsak dadogott, de kicsit affektálva beszélt, ez lehet, hogy halvány kritika a brit monarchia irányába.) Az Örkény átépített nézőtere, ahogy az ember bemegy, hát az olyan sötét, mintha az Elios intézte volna a lámpacserét. Még jó, hogy autóval nem lehet behajtani, mert különben biztos elütöttek volna már ott pár járókelőt. (De ez nem vicces.) A József és testvéreit játszották tegnap este. Jaj, de szeretem ezt, színházba menni dologtalanul, épp csak megnézni újra egy jó előadást, megmutatni másoknak. Két éve volt a bemutató, és nem veszett el azóta sem a társulat játékkedve. Minden gondolat, minden esszenciális mondat, minden hang(jegy), minden szín, minden kép élvezet. Az jutott eszembe közben, hogy rádióközvetítésként is pompás lenne már csak azért is, mert orgánumokban, meg a hangjukkal mesterien bánó, szinkronban is kiváló színészekben dúskál a társulat és a szereposztás, ott van például Epres Attila vagy Csuja Imre, és Patkós Mártonra is érdemes lenne lecsapniuk a szinkronstúdióknak szerintem. Emlékszem, a bemutatón a harmadik felvonás kék díszletéről első pillantásra azt gondoltam, hogy az ugyanaz, mint az eddigi, csak most kékre világítják. De azóta már azt is tudom az Izsák Lili-interjúmból, hogy mekkora munka az az átállás a díszletezőknek. Egy évem maradt arra, hogy elképzeljem magamat 60 éves nénikének. Jó, majd megpróbálom. Rég voltam nyílt próbán, de most odavitt a kíváncsiság a Katonába a Rozsdatemető 2.0-ra. A háztömb sarkáig állt a bemenni kívánók sora. Némi bűntudattal elhaladtam mellettük, de mentségemre szóljon, végül úgy alakult, hogy idős, rangos nézők számára foglaltam széli helyet, amennyiben átadtam kezdés előtt, és csatlakoztam az álló szekcióhoz. Tasnádi István tehát tovább írta Fejes Endre regényhőseinek életét. (A harmadik lánygyereket, Hábetler Esztert likvidálták, ezt kis lelkiismeret-furdalással bejelentette Máté Gábor, a rendező.) Láttunk egy-két jelenetet a regényen túli időkből is, az egyik a Szabad Európa Rádió közös hallgatása 1968-ban, a másik diszkóban játszódik 1988-ban. Tasnádi Istvántól számítok arra bizalommal, hogy vicces (is) lesz. A legnagyobb veszélyt alighanem a közhelyek jelentik, azokat lenne jó elkerülni tudni, gondolom. A Pék Mária híres ebédjei. Szirtes Ági ami tányérral terített, az a piszkosfehér színű, hullámzó szélű, vastag, amilyen mindenkinek volt. Mindenkinek olyan volt. Mi is őrzünk még néhányat kartondobozban Verőcén. Volt egy pillanat: Szirtes Ági hallgatta Elek Ferenc agitáló Seres elvtársát. És ahogy nézte közben, kicsit oldalról, félrehajtott fejjel, összerántott szájjal, a tekintete meglepően emlékeztetett. Hűvös, fejeses nézés volt. 2016-ban mutatta be a Budapest Bábszínház A csillagszemű juhászt, és aztán ezt az előadást kedves férjem is szerette volna látni. Megvártam azért, míg nő még kicsit, de tegnap már elvittem. Hozta egy ifjú barátját és a barát anyukáját is. Nos, látnivaló most is, hogy minden ízében precízen elgondolt és mívesen megvalósított produkció ez. Valamennyi apró részlete legalább két jelentést sugall. (Pl. a hátakra varrt szívek.) Vajon felmerült-e Markó Róbert rendezőben és alkotótársaiban, hogy a juhász juhai játsszák a népet? Ha talán igen, nagyvonalúan elálltak ettől. Az előadás második részének kalandsorozata kicsit szorongató; az ember tulajdonképpen nem biztos abban, hogy ez a mese jól fog végződni. Este a Vígszínház Háziszínpadán a Kádárné balladája, Kornis Mihály műve Kútvölgyi Erzsébet előadásában. Alapjában véve nem igazán értem, mit csináltak itt és miért. Egyrészt alaposan lefaragták ezt a töredékes monológot, alig maradt belőle valami. Másrészt Telihay Péter rendező-tervező olyan zsúfolt színpadi arzenállal látta el, mintha valami sokszemélyes, bonyolult cselekményű, egész estés drámát adnának. De ez egy csendes, morfondír színésznő-foglalkoztató darab. Valószínű, hogy itt most rengeteg energiát felemészt a díszlethasználat. Kútvölgyi Erzsébet lengedező falakat tologat folyton, hol az ajtó kinyitásával küzd, hol az ablak nyitva tartásával, hol a bizonytalan felületű fém csapóajtó tetején mászkál óvatosan. A szüntelen fizikai cselekvés nemritkán funkciótlannak hat, és nemcsak a színészt fáraszthatja le, de azt is, aki nézi. A végén, az előadás utolsó történéseiben előbukkan a produkció tétje. Ott megérkezünk. Nem lövöm le a befejezést, maradjon meg a leendő nézőknek. Kritikaírási megbízást voltaképp hónapok óta nem kaptam sehonnan. Igaz, még azok a cikkeim sem jelentek meg, amiket a decemberben Miskolcon látott előadásokról írtam. De közben megint egy meglepetéskönyvön dolgozom olvasószerkesztőként. Tegnap az Aranytízben A medve és a Leánykérés, Szőcs Artur rendezésében. Egy kedéllyel bíró este keretében bizonyságát adták annak, hogy Csehov ritkán játszott egyfelvonásosai is sikeresen és eredményesen működtethetők. Bata Éva és Rusznák András színészkedték össze a dolgot, volt bennük spiritusz. Rajtuk kívül két macska is fellépett, Slárku Anett és Vértesi Ferenc. A fekete macskalány úgy énekelt (szépen, de azon túlmenően), mint egy orosz anyanyelvű macska, ez már egy sorkezdő зачем-ből is kihallatszik. Egy-egy férfi-női kettős a szünet előtt és a szünet után. Az első rész izzott, láthatóan, tehát legalább 550 fokon. A második részt szinte a bohózatig vitték, Bata Éva ott már-már sok is volt, de ezt hajlamos voltam bőkezűségnek tekinteni. A lendületük és a színészi adakozókedvük nem került ellentétbe avval, hogy kifejezetten minuciózusan dolgoztak. Jut eszembe például az a gesztus, amivel A medvében a Medve, Rusznák mint dúvad bemutatta, milyen minden nő a lelke mélyén: krokodilus. A két karját kinyújtva összeütögette egymáshoz az ujjait, mintha fogak csattognának. Aztán a Leánykérésben, amiben hunyászabb férfit játszott, körülbelül megismételte a mozdulatot, csak akkor a vadászkutya vitatott szájhosszúságát mutatta ekképpen. Volt valami poézise ennek az összefoglaló állatságnak, miközben a történet úgyis oda futott ki dr. Csehov tévedhetetlensége folytán, hogy az ember teljesen reménytelen, legalábbis az a kettő szinte mindig, akit pont összehozott egymással a sors. Tehát Ördög Tamásé az érdem: elsőként ő hozta vissza Kulka Jánost a színpadra, a Dollár Papa Gyermekei Árvácska-előadásában. Olyanformán, hogy teremtett egy félig-meddig partneri viszonyt az író-megtaláló és a címszereplő között. Az előbbi – Móricz Zsigmondra is utalva – a hallgatag Kulka János, az utóbbi pedig a még a paratextust is elmondó Árvácska, Simkó Katalin. Színpadra alkalmazói renyheségként értékelem, hogy lehetetlen helyzetet és formát hoztak létre. Árvácskának egyszerre, illetve felváltva kell felnőttként mesélnie, narrálnia és gyermekként eljátszania saját történetét. Egy olyan elbeszélői szituációban, amely tisztázatlan, és még a kifutása, a vége is nyugtalanítóan rendezetlen. (Túl azon, hogy Kulka Jánost újra színpadon látni jó és megnyugtató.) Simkó Katalint az egyik feladatkörében váratlanul egy új Monori Lilinek látom: nyers, éles, egyéni hangú, szuggesztív és provokatív. A másik percben pedig meztelenül remeg, reszket gyermeki kiszolgáltatottságában, ráncigálják, ütik-verik, teljes díszkivilágításban egyébként, két-három méterre a közönségtől, a Trafó székekkel körbetelepített színpadán. És Simkó Katalin képes ezt megoldani. Bámulatos, amit beletesz a produkcióba. Teljes odaadás: színészi energia, érzés, állapot. Test és lélek áldozatos felajánlása. Nem hiszem, hogy tudnék most mondani bárkit, aki ezt így utánacsinálná ebben az előadásban, amely kéjeleg a naturalizmusban, s ez kicsit talán kontraproduktívvá is teszi. A végén lettem dühös, a tapsnál. Együtt hajoltak meg mind, tehát a rendező még csak ki sem küldte egyedül a nézők elé a címszereplőt. Biztosra veszem, hogy Katit ez nem zavarja, nyilván nem csinál belőle hiúsági kérdést, talán eszébe sem jut, hogy lehetne másképp. Nekem fáj, engem sért, hogy nem tapsolhattuk oda a lába elé hódolatunkat a teljesítménye láttán. Tévésorozat-figyelő Időről időre kaptatok a Drága örökösök után, hogy ne maradjak le, de meg kell mondanom, most már kezdek kicsit ráunni. Túlságosan egy srófra járni látszanak a helyzetek és a dialógusok, pl. a Mihály – Sándor viszonylat, vagyis Bede Fazekas Szabolcs és Hajdu István kettősei. (Itt jegyzem meg, amikor a rendőrségen kihallgatóként előbb Kaszás Gergő, majd Szikszai Rémusz jelent meg, akkor a rendező minden bizonnyal gondolt az összes eddigi magyar Párnaember-előadásra, köztük nyilván a magáéra, mert ő is rendezte McDonagh darabját.) Közben elkezdtem nézni az Aranyéletet is, az elejétől. Némiképp furcsállom, hogy mindkét sorozatban női szereplő a fő intrikus (intrika); a rafinált, pénzéhes, aljas, számító, gátlástalan és érzéketlen asszony (Járó Zsuzsa, illetve Ónodi Eszter.) No és itt van az új sorozat, az Alvilág, Ujj Mészáros Károlytól, annak is láttam az induló epizódját. Az első kockái ugyanazok, mint az Aranyéletéi: jómódban élő, csinos családanya reggeli testedző futását végzi. A főcím képei is hasonlóak kicsit. De most megmondom, ha Balsai Móni is olyan ocsmány, kétszínű, szemét alak lesz, mint Járó Zsuzsáé és Ónodi Eszteré – amire van sansz –, akkor nem tudom, micsinálok. Vagy megsértődöm. Japán táncosnő, Kaori Ito Táncolok, mert nem bízom a szavakban című produkcióját láttam tegnap a Trafóban. Ahhoz képest, hogy nem bízik a szavakban, meglepően sokat beszélt. Rengeteg kérdést tett fel, magának, az apjának, végső soron persze nekünk. Legalább ötven why elhangzott. (Egyebek közt az: Miért nem mondtam a szüleimnek, hogy szeretem őket és köszönök mindent?) Most látom a színlapon, hogy a partnere valóban az apja, akit szobrásznak és díszlettervezőnek mond, de szemmel láthatólag táncos is. A kettősüket erősebben láttam profinak, mint személyesnek, noha az egész olyan, mint egy elmélázó, ugyanakkor lefojtott érzelemmel telített önéletrajz. Eltáncolta Kaori Ito, ahogy megszületett, ismerkedett csecsemőként a világgal, tanult mászni, járni. Amikor táncolt, minden testrésze önálló életre kelt, a tíz különálló lábujjával bezárólag. Itt maradunk ma abba, most mennem kell. Volt Szombathelyen egy jól sikerült Ványa bácsi Hamvai Kornél fordításában, Réthly Attila rendezésében pár éve. Most pedig készült egy újabb Csehov Három lány címmel*. Hamvai Kornél szövegének két erős ambíciója látszik. Az egyik hogy nagyon mai legyen, a másik, hogy kerüljön minden eddigi fordítást. (Például Olga azt mondja Irináról, hogy „alsó hangon 9-ig lustizik”. Vagy: akiket Mása eddig tisztiszolgákként emlegetett, azok most „kopasz csicskák”. Alkotói nyilatkozatok és/vagy újságcikkek állítják, hogy Hamvai visszatért az eredeti Csehovhoz – no, ezt nem tudom megerősíteni.) A textus stílusa az előadás legmeghatározóbb eleme, ez után látszik szaladni a rendezés és a színészek. (Utóbbiak nem feltétlenül boldogan – ez egy sejtelem részemről.) Nyugodtan nevezzünk engem 3nővérileg elfogultnak, mégis leszögezem: a legkevésbé sem győztek meg a rendező egyéni, eddig még senki által ki nem talált, számos ponton nehezen értelmezhető, szinte mindig vulgáris ötletei és gesztusai. De nem hagyom itt ezt a bejegyzést jó szó nélkül. Például Bajomi Nagy Györgyből kilátszott egy igazi szép alakítás alaprajza, egy mélabús, szétfolyt, összedőlt Andrej, aki kis sámlin ülve tömi magába éjszaka a szasziszki-virslit. Másrészt a fordítás – amelyről hosszan tudnék értetlenül értekezni – egyik felfénylő részlete. Szabó Tibor korrekt Kuliginja mesél egy vicces sztorit, miszerint a tanár ráírt valamit a dolgozatra, amit a diák latin szövegnek értett. Hamvai ezt íratta a tanárral a füzetbe: Butus, fiam, de muris. Na ez igen! Ezt lehet el-, félre- és felolvasni „latinul”! Ez szerintem messze a legjobb megoldás az összes eddigi fordítás közül a чепуха – реникса problémára. * Ebből a címből ugye nem derül ki, hogy testvérek. (Ráadásul az egyik lány asszony.) Hát igen, hiányzik egy szó a magyar nyelvből. A fivér = báty/öcs mintájára a nővért használhatnánk a lánytestvér összefoglalására, de akkor nincs szó az idősebbre. Tehát ami hiányzik, az vagy a lávér – a testvért nemileg specifikáló fivér mintájára –, vagy a nén, esetleg néty, a báty nyomán. Bár ha már néty, akkor ehhez Csehov is alkalmazkodhatna egy plusz családtaggal, mert a Négy néty hangzana magyarul a legblikkfangosabban. Persze Réthly Attilának sem okozna nehézséget ez irányban is beavatkozni a műbe. Eredetileg úgy volt, hogy tegnap még Szombathelyen leszek és nézek két előadást, de elmaradt a Titus Andronicus, ennek folytán váratlan szabadnapom lett Pesten. Jólesett. Írtam Rengeteg Ábelről és Kürtős Katáról. Azt álmodtam, hogy van kedves férjemnek egy egészen pici gyereke, hangya méretű, sőt hangya formájú. Rám bízta, hogy sétáltassam. Egy ház körül sétáltam vele a zöldben, és nagyon kellett ügyelnem, hogy 1.) ne lépjek rá, 2.) ne vesszen el, ne szökjön el valahol a fűbe. Aggasztó mennyiségű bábelőadást nézel – mondta erre kedves férjem. Az Aranyélet harmadik évadát fogyasztom, és elmegy tőle a kedvem az élettől, mármint az életünktől korunk Magyarországán, ahol minden téren minden szintet átsző a korrupció, a tisztességtelenség, a kisebb-nagyobb stiklik és a bűnök. Remekül építették fel az évadokat az alkotók. Az első kiadás könnyed szélhámosságok és csalások sorozatának tűnik utólag. Azután eszkalálódott az erőszak, nagyobbak lettek a bulik, a harmadik évfolyamra pedig megérkeztek hőseink a politikába. Nem is tudom, az HBO-ra nem sóztak különadót? Este a Müpában megnéztem az Artus – Nemzeti Táncszínház Cseppkánonját. (Nézte a köztársasági elnök is. Gondoltam, szívesen megkérdezném tőle: irodabérlet, mi? Nem kérdeztem.) Évek óta szerettem volna látni Goda Gábornak ezt a munkáját, és most partner és alkalom adódott. Csepp is, kánon is, sok énekes színes esőkabátban, zsongító, erőteljes kórus, taj-csi, víz, vetítés, tánc, sport, filozófia, költészet, meditáció. Kábé így képzelem el az igazi, finom, mindenízű cukorkát. Valószínűleg semmit értelmezőt nem tudnék mondani erről a nagystílű produkcióról, de az biztos, hogy habzsoltatja az érzékeket. Olyan előadás, ami nagyon nézeti magát. A 40 éves kritikusdíj alkalmából rendezett beszélgetéssorozat második programja zajlott tegnap a Három Hollóban, Hajnal Márton kolléga beszélgetett Szűcs Katival és Hámori Gabival. Gabi nemcsak szép – gondoltam közben –, de okos is. Este a Hurok a Jurányiban, Kerékgyártó István darabja Bagossy László rendezésében. Leginkább azt mondanám: passz. Mármint nem nagyon van mondandóm róla. A mű, mint Schnitzler Körtánca, dominóelvre épül: a jelenet egyik résztvevője továbbmegy a következő jelenetbe. A Körtáncban – és Kornis Mihály Körmagyarjában – a szex az összekötő kapocs a szereplők és a jelenetek között, itt meg az alá- és fölérendeltség. Az egyik fél valamilyen szempontból hatalmi helyzetben van a másikkal szemben, úgyhogy megfenyegeti, gyalázza, kihasználja, megalázza. Hamar átlátható és kiszámítható, klisészerű az egész. Nem megy mélyre. A hozzáadott értékkel együtt sem találtam átütőnek vagy jelentősnek. A hozzáadott érték egyrészt Kákonyi Árpád zenéje, másrészt a szertartásszerű együttjátszás iróniája és (talán) szakmai öröme, harmadrészt a színészek java, Debreczeny Csabától Epres Attilán át Mészáros Mátéig és tovább. A közönség elég lelkesen fogadta az előadást. (Ezt a mait a nyűgbejegyzések közé soroljuk.) Túl az Aranyéleten szinte restellek a Drága örökösökre kattintani, annyira nem lehet egy lapon említeni színvonal tekintetében a két sorozatot. Kalapom emelem az aranyéletesek előtt. A második évadot éreztem a legütősebbnek, de aztán a harmadik évad 7. része (a gyerekszülős) az olyan fantasztikus, műfajliag is bátor fordulat, hogy elképedve néztem. A befejezést is bírtam a talányosságával együtt. Én úgy értékeltem, mivel elhangzott, hogy az aranyéletnek (az Aranyéletnek) vége, így utána a mesék birodalmába léptünk át, ahol karácsonykor Jankánk, a luxusnő halat ránt, mint egy Pék Mária, a családtagok pedig versenyt szeretik egymást. (Csak azt nem tudom mire vélni, hogy Zebegényi Kornélkát kihagyták a családi ünnepből.) Egy másik családról, a georgiai sasokról: B-ék összes eddigi kis sasát láttuk felcseperedni, B10, a tavalyi odaveszett fióka kivételével. Igazán nagyszerű, gondos szülők ők. Idén is két tojás keltettek ki, de B13-aska, aki valamiért nem evett, csak egy napot élt, a három nappal idősebb B12-ke pedig tegnap pusztult el. Nem tudjuk, mi történt. Az anyasas évekkel ezelőtt megsérült, és idén láthatólag rosszabbodott a lába, nehezen járt a fészekben, az etetésen is nehezen dolgozott, és az sem lehetetlen, hogy ráesett a csibére. Ráadásul rettenetes volt az időjárás, napokon át zuhogott az eső, márpedig ha nem tudják a testükkel melegen tartani a fiókákat, az is veszélyes a kicsikre nézve. Fogalmam sincs, mihez fognak most, hogy idén mindkét újszülöttjüket elvesztették egy hét alatt. Vannak az internetnek hátulütői. Internet nélkül egyáltalán nem búslakodnék most egy sasházaspár miatt, amelynek tagjai tegnap órákon át álldogáltak a fészekben a mozdulatlan kis pihés kupac mellett. Aztán magukra hagytam őket, ne lássam a szertartásukat. Nekem Médeia egyszer s mindenkorra Lázár Kati. 1988 nyarán Pécsen játszotta. Sok évvel később beszéltünk róla, a rádióban vagy interjú kapcsán, és mondta, olyan volt az élethelyzet, hogy dőlt belőle akkor ez a szerep. Magam is benne voltam a problémakörben, emlékszem, másnap írtam az előadásról a Vasárnapi Hírekben, a cikk egy mondatát kedves férjemnek üzentem, akiről akkor még nem tudtam, hogy a kedves férjem lesz. (Nemrég láttam azt a cikket, elolvastam, hát voltaképp fanyalogtam. Van ilyen, nem tudni rögtön, hogy melyik előadásból mi marad meg.) Amikor láttam, hogy a KV Társulat bemutatja a darabot és Radnay Csilla is játszik benne, azt hittem, ő lesz Médeia. De nem. Ő kar, és Iászon, és szintén problémás asszony, és a további három szereplő is pont az, aki kell, ott és úgy, ahogy kell, különös tekintettel Urbanovits Krisztina ellentmondást nem tűrő modorára, fölényes és civilszerű tónusára. Amikor szereplőink – a még nem említett Spiegl Annával együtt – lazítani kezdtek, és a „Hanggal is lehet!” jelszóra a zilált, mindenestül barna Száger Zsuzsa elbődült, akkor Médeia beköszönt az előadásba. Nem akarom elspoilerezni Czukor Balázs rendezői találmányát. A Médieáról az elmúlt kétezerhányszáz évben biztosan mindig azt gondolták, hogy Médeia ma is van, van az élethelyzete, van a fájdalma, a felháborodása, a kétségbeesése. Ez a nagyívűen szellemes és apró részleteiben pontosan felépített produkció idehozza őt, Médeiát, úgy, hogy közben kicsit el is téríti, hadd menjünk utána és találjunk rá. Én nagyon bírtam ezt a dolgot. Egyedül az előadás végét vitatnám: Urbanovits Krisztina „karvezető” rémületét, döbbenetét és iszonyát. Szerintem lelkesnek és elégedettnek kellene lennie. Médeiánk kiadta magából, amit kellett, szépen hazamegy, nyugodtak lehetünk, nem lesz baj. Hát hiszen pont erre való a színház! Erre használják maguk a színészek is, ha megadatik nekik. A további napok nincsenek is a februári naptárban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
